A nnak nagyon örültem, hogy nem ellenkezett és elfogadta a felkérésemet. Legalább lesz valaki, akire számíthatok és nőként lesz mellettem. Igazából elképzelésem sem volt róla, hogy ez mivel járhat csak hallomásokból van némi fogalmam például a rosszullétekről vagy hogy kívánóssá válik az ember lánya. Még mindig a vizsgálóasztalon ülve vártam, hogy felírja a címeket és neveket is. Minden esetre megnyugtató hír, hogy van a szakorvosok között nő is. Majd utána kell nézzek a rendelésnek, de ez a legkevesebb. Amint felém nyújtja, elveszem a névjegykártyát és öltözni kezdek. Azonban megtorpanok. Előjön egy olyan téma, amit még szerettem volna későbbre tartogatni. - Igen, persze. Azt hiszem még a héten túlesem rajta. Ha beszéltem Adam-mel, a protektornak is szólni fogok majd mi a helyzet. Talán az lenne a legjobb, ha én mondanám el neki és nem mástól hallaná először, nem gondolod?! - Reméltem megérti és nem ő akarja elmondani neki. - De addig szeretném titokban tartani a többiek előtt egyelőre, ha nem gond. Most a pletykákra van a legkevésbé szükségünk vagy hogy téma legyünk Adam-mel. Minél kevesebben tudnak róla, annál jobb. - Számítok a diszkréciójára, a segítségére; majd búcsúzóul megölelem és megköszönök mindent újra, amit értem tett végül pedig távozom.
//Én is köszönöm a játékot, majd még találkozunk. Úgyis el fog rángatni vásárolni majd Liz babakelengyét, erre készülj lélekben! //
Felvezetés: Abigail hajlamos belefeledkezni a munkába, így talán nem meglepő, hogy Adam érkezése ébreszti rá arra, hogy mennyi az idő. A Harcos megbizonyosodott róla, hogy nyugalom honol a környéken, gondolta beköszön Abigailhez, ha már erre járt. A látszólagos, teázgatós nyugalmat csak a Hold Vörös derengése zavarja fel. Időpont: 22:00 Civilek száma: 0 civil
• 1 Hiába van hétvége, én mégis már délután óta a rendelőben dekkolok. Hogy miért? Ügyelet… Miután pedig ennek is a végére értem, jöhetett a szokásos leltározás, összeállítani a listát, hogy miket kell majd pótolni a jövő hét folyamán. Aztán még jöhetett a szokásos kis takarítás is… Hiába volt a síparadicsomban takarító, a rendelőmet jobb szerettem én rendben tartani – így legalább mindig tudhattam, hogy rendesen és alaposan megtörtént a fertőtlenítés, a takarítás, és minden a helyére került vissza. Szép is lenne, ha nekiállnék a rendelési időben a saját felszerelésemet keresgélni… Épp a picuri konyhában pakolásztam, amikor arra lettem figyelmes, hogy valaki kopog. -Szabad! –kiáltottam ki, aztán még gyorsan a helyére raktam a maradék pár csészét, majd a cukortartó is be a szekrénybe, és ha eddig nem jött be az, aki bekopogott, akkor én mentem ajtót nyitni. A tavalyi év tapasztalataiból okulva, ahol következett az idei Vörös Hold, egyre inkább hatalmába kerített a félelem, még ha próbáltam is titkolni. Killiannek biztosan feltűnt, ha már az is szemet szúrt neki, amikor a Hollyval való találkozás miatt rágódtam magamban, ám azzal ellentétben ezt a félelmemet említem neki, amennyiben rákérdez. Magam sem tudom, hogy inkább kerüljem a vérfarkasokat, nehogy egy olyan társaságát fogjam ki a Vörös Hold idejére, mint aki még egyszer régebben zaklatott, vagy inkább keressem a társaságukat, hogy amennyiben emberekre támadnának, segíteni tudjak. Elég csiki-csuki helyzet, mit ne mondjak. Épp ezért, amikor megláttam, hogy Adam az, nagy kő esett le a szívemről. Ő nem vérfarkas, így aztán nem lehet gond, nem igaz? -Szia! –köszöntöttem vidáman, ahogy az arcom is mosolyra húzódott, s csak ekkor vettem észre, hogy hogy elszaladt az idő – Minden rendben? Hogyhogy ilyen későn jársz erre? Csak nem történt valami? –kérdezem egy kis aggodalommal a hangomban, hisz túl gyakran tényleg nem fordul meg a rendelőmben. Amikor legutóbb erre járt, akkor épp részeg volt, és egy még részegebb Steve-vel a vállán érkezett, most azonban a férfi sehol, így gondolom, más cél vezérelte.
- Figyeljetek rám! Mind tudjátok, milyen nap jön el holnap. Minden évben megvolt a bajunk akkor, mikor feljött a Vörös Hold az égre. Emlékezzetek, tavaly mi történt! Nem tudhatjuk, mi vár ránk holnap este... de akármi történik, akármivel is találjuk szembe magunkat: mi őrzők vagyunk! Meg kell védenünk Fairbanks ártatlan lakóit, kerül amibe kerül. Azt akarom, holnap mindannyian a tőletek telhető legnagyobb felkészültségben legyetek! Nem engedhetjük meg magunknak a figyelmetlenséget, a lazaságot! Most nem! Legyetek óvatosak odakint... és ha baj van, azonnal hívjatok segítséget, ne hősködjetek!
Will szavai visszhangoztak bennem, amikor körbejártam újra a rám kiszabott területet. Tegnap hívta össze a harcosokat és tartott eligazítást a mai éjszakát követően... a Vörös Hold... már hallottam róla, meséltek azok, kik tavaly is megjárták az eseményt. Az a rengeteg haláleset, ami történt... az őrülten rohangáló farkasok, a káosz... örültem neki, hogy akkor még nem voltam itt, mindennél jobban gyűlöltem azt az állapotot. De most... most itt voltam és a vezetőnk szavai kísértek. Nem volt benne semmi túlzás, semmi ugratás... csak a kemény valóság, ahogyan azt már megszokhattuk Williamtől. Ebből mind tudhattuk... a szokottnál is nagyobb készültség kell.
- Adam, minden rendben odakint? - rántott ki a fülhallgatómban megszólaló Wallace a gondolataimból. - Semmi mozgás, egyelőre minden békés - válaszoltam a kabátomra csiptetett mikrofonba. - Tegyek még egy kört? - Ne, így is órák óta kint vagy. Gyere vissza a központi házba! Kiküldöm Adomert váltásnak. - Rendben, itt megvárom. Az afrikai férfi öt perc múlva megérkezett. Barátságosan biccentettünk egymásnak, majd elindultam a távolban levő épület felé. Úgy terveztem, hogy csak egy fél órát pihenek. Nem akartam lazsálni, főleg ma este nem. Viszont ahogyan elsétáltam Abigail állomása előtt. Az ajtóra nézve valahogy ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy bemenjek hozzá. A legutóbbi látogatásom nem pont a legfényesebbre sikeredett, talán most tudom őt kompenzálni. - Wallace, ránézek Abie-re. - Baj van? - Nem, csak rég láttam már. Az operátor ennyivel megelégedett, én pedig bekopogotam.
Abie a rá jellemző mosollyal fogadott, miután beléptem hozzá. Viszonoztam a gesztust, valahogy mindig örült a szívem, ha találkoztam vele. - Szia Abie. Nem, ne félj, semmi baj, csak gondoltam meglátogatlak... bár ha gondolod felfoghatod ellenőrzésként is, hogy jól vagy-e. Így kezdődött. Ott maradtam Abie-nél a szünetem idejére. Amilyen stresszes nap volt ez, jó volt egy pillanatra, de tényleg csak egy kicsit örömöt látni. Valahogy minden ragyogott a nő körül, akárhányszor találkoztam vele. Színes folt az őrzőknél... s annyira ritka ez a mai világban. Idővel előkerült néhány bögre is, bele teával. S beszélgettünk... erről arról, nem feltétlenül a munkáról. Olyan jó érzés volt most megállni egy kicsit egy jóbarát társaságában... mi rossz történhet...
... és történt... bassza meg, történt! A hatodik érzékem, mely egész éjszaka aktív volt, visító hangot hallott a fejemben. Éppen a keleti vallások dolgairól beszélgettünk, amikor egyszer csak úgy éreztem, majd megfulladok. Gyorsan leraktam a bögrét, azt hittem, félrenyeltem... de nem... lassan szorító érzés telepedett a szívemre... a gyomromra... mint ha rám ült volna valami... mint ha... szorulna rám... tekeregne, akár egy anakonda... lassan köhögni kezdtem, a fejembe aztán fájdalom hasított. S akkor megéreztem... alapvetően a neveltetésem miatt volt, hogy megéreztem a negatív energiák jelenlétét... de most gyakorlatilag egy árhullám közeledett, ahogyan a kígyó belém vájta a fogait. Rángatózni kezdtem a székben, fájdalmasan nyögtem fel... aztán a kígyó, mint valami parazita, elkezdte belém enni magát... - Abie... vigyázz... - nyögtem fel, mielőtt szilárd akaraterőm úgy omlott össze, mint valami kártyavár. Hogy miért figyelmezettem? Éreztem, hogy ami belém szövi magát az... nincs rá szó egyszerűen.
Aztán a rángatózás abbamaradt, ahogyan a kígyó sikerrel járt. Egy darabig előre lógattam a fejem, a tartásom szétesettségről árulkodott, mint aki éppencsak él... majd szépen lassan felemelkedett a fejem... s Abigail Cecile Cross... olyan szempárral találkozhatott, melyet tőlem még nem láthatott. - Ostoba nőszemély... hogy képzelted, hogy párjává válhatsz? Életeddel fizetsz az ostobaságodért, ribanc! Túlvilági hang volt, mélyről jövő, dühös... olyan hang, amin én soha, még legnagyobb mérgemben sem beszéltem volna Abie-vel. A tekintetem pedig... az olykor sötét, de barátságos tekintet most metsző éllel sütött a nőre. Ez nem az a férfi volt, akit annak idején fogadott a repülőtéren... nem az, akivel eddigre barátokká váltak... ez valaki más volt... valami más...
S nem is pazaroltam az időt, ahogyan a kezembe kerülő legvastagabb könyvet ragadtam fel a nő asztaláról és támadtam rá vele.
Nem történt semmi baj. Hála az égnek… Bár ami késik, nem múlik, nem igaz? Ma van a Vörös Hold éjszakája. A táskám összekészítve, a telefonom készenlétben, így ma estére nem is marad más dolgom, „csak” várni, hogy mikor jeleznek a többiek, kell-e mennem valahová gyógyítani, életet menteni. Eddig is azért próbáltam minden aprósággal elfoglalni magam, hogy ne emiatt stresszeljek, így viszont, hogy Adam is benézett hozzám, hagyom az amúgy sem létszükséglet pakolászást. Elővarázsolok némi kekszet és teát, majd a bejárat mellett lévő kis fotelekbe huppanva tartunk egy kis szünetet. Rá is ráfér, pláne, ha egész este fent kell lennie, no meg én is örültem a társaságának. Mostanában, hogy felpörögtek kicsit az események, a tennivalóim is felgyülemlettek kissé, így aztán csak elvétve találkoztunk, akkor is többnyire az egyetemen. Szeretek Adammel beszélgetni. Hála az égnek, már jóval közvetlenebb és beszédesebb, mint amikor annak idején a reptéren fogadtam, ráadásul ő az egyetlen a csapatunkban, aki Ázsiában élte le az élete nagy részét. Igaz, hogy a két ország kultúrája elég különböző, mégis, még így is közelebb áll egymáshoz, mint az ázsiai és az európai, vagy amerikai életvitel. Igaz, hogy Killian is leélt egy évtizedet Indiában, viszont ő is több száz évesen felnőttként került oda, az pedig teljesen más, mint ott felnőni. Szóval témákban nem volt hiány. Meditálás, tanoncévek, vallás, hogy csak néhányat említsek azokból, amik felmerültek ebben a néhány percben, egészen addig, amíg Adammel valami furcsaság nem kezdett történni. Magam is letettem a bögrémet, hogy sietve közelebb lépjek hozzá. Első pillantásra azt hittem, hogy csak félrenyelt, vagy valami egyszerű rosszullét tört rá, de milyen tüneteket felsorakoztatott néhány pillanaton belül, inkább kezdtem valami rohamra gyanakodni. -Adam? Hallasz engem? Fáj valahol? Válaszolj! –ragadtam meg a vállainál fogva, majd a tekintetét kerestem, elvégre abból elég sok minden megállapítható, orvosi szempontból is, nekem most pedig erre volt szükségem. A figyelmeztetésére csak felvontam a szemöldököm – mégis mitől féljek? Én vagyok az orvos és ő nincs jól – de azért biztos ami biztos, elléptem mellőle, ha netán hányingere lenne… Nem az volt, és úgy tűnik, a roham is alább hagyott. Ahogy lehanyatlott a feje, óvatosan megpaskoltam az arcát, miközben a nevén szólongattam, ám amikor újra felnézett rám, az aggódó arckifejezésem egyből riadttá változott. Hát még amikor megszólalt! Mint valami riadt macska, úgy ugrottam hátra ijedtemben, miközben pillanatok alatt falfehérré sápadtam. De hisz… hogy… Hogyan? Mégis hogyan tudhat róla? Amikor még Willnek is csupán annyit mondtam, hogy egy régi ismerősöm? Csak nem...? De… Basszus… basszus, BASSZUSKULCS!!! -Én… -kezdtem bele kissé remegő hangon, miután világossá vált, hogy Adam is a Vörös Hold erejének hatása alá került, és volt is egy erős gyanúm, hogy kinek köszönhetően, ám ettől többet nem tudtam kinyögni. Ahogy a könyvért nyúlt és utánam vágta a vaskos olvasnivalót, megpróbáltam kitérni előle, de a meglepettségtől még mindig le voltam fagyva egy kissé, így a karomat sikerült elkapnia vele. Aucs… Holnapra biztos, belilul, de most ez érdekelt a legkevésbé. Első körben gyorsan elmormoltam magamban a vésztartalék varázslatot, biztos ami biztos, elvégre mégiscsak egy harcos az ellenfelem, ez egyik első vérfarkas szelleme által megszállva. Jut eszembe, ilyenkor a vérfarkas-specifikus varázslatok is működnek? Mindenesetre nem meditáltam sokat a témán, már küldtem neki az egészalakos bénítást is (végtagok, törzs, fej… a belső szerveket még véletlenül sem!), mielőtt trapára veri a rendelőmet, vagy kárt tesz magában/bennem. És hogy őszinte legyek, én se szeretnék fájdalmat okozni neki, hisz mégiscsak Adam az…
Óóó, a szellemek kegyelmére, micsoda balfék egy testbe másztam bele! Hát milyen őrző az, amelyik szaros egy méterről nem képes valakit fejbedobni?! Ennyi lett volna... kar lendít, fejbe találom ezt a nőcskét, bekábul, onnantól meg azt teszek vele, amit akarok. Másodpercek alatt végezhettem volna vele. Erre, talál? Nem, csak egy kis horzsolás a karján. Óóó, meg ne sajnáljalak, hagy tépjem fel még jobban! Nincs más hátra, kénytelen leszek pusztakézzel elintézni a dolgot. Ha már egy átokverte harcost szálltam meg csak van valami fizikai ereje, amivel ezt ki lehet csinálni egy nőt. Szóval már talpra is álltam és lendültem volna a hátráló szőke felé... hogy aztán úgy essek pofára a következő másodpercben, ahogyan az nem szégyen. Arrrgh... KILAUN!!! Te átkok netovábbja! Miért, miért nem tudtál inkább valami üresfejű szőke libát összeszedni, aki csak széttenni tudja a lábát?! Nem, neked ki kellett fogni egy intelligenset, aki nem piszkítja össze magát első rémületében! Hát köszönöm hogy még ebben is kicseszel velem!
Alig tudtam mozogni, szinte csak kúszni tudtam a földön lassan, mint valami pondró. Milyen megalázó. Igyekeztem lerázni magamról a nő béklyóját, de el fog tartani jódarabig. Az ördögbe! Nekem pedig kevés az időm... hát jó... ha már nem tudok közvetlenül hozzá érni, akkor annyi sérülést okozok neki, amennyit csak a tudok. Nem fogja olcsón megúszni, azt már nem! Éreznie kell magán a dühöt... a dühöt, amit a kedves párja gyújtott lángra bennem évszázadokkal korábban. Ah... párja... még a gyomrom is felfordul a gondolattól. De ha már őrzőt szálltam meg, s vannak olyan képességei, melyek egy farkasnak a büdös életben nem lesznek, hát használjuk. Láttam ugyanis jópár potenciális fegyver a környéken... ideje varázsolni.
S ahogyan a Szellemkéz varázslat aktiválódott, minden olyan tárgy, melyet láttam, hirtelen megemelkedett és neki akart vágódni Abigail-nek. Nem számított, hogy törékeny, éles, vagy éppen nehéz-e... csak fájjon annak az átokverte nőnek! - Mégis mit hittél? Hogy majd kéz a kézben fogjátok élni az életeteket, mint a mesékben?! Na ne röhögtess, sosem leszel méltó arra, hogy felérj egy vérfarkashoz, egyenrangú párja lehess! Még egy ilyen aljadék, áruló söpredéknek is, mint amilyen Kilaun!!! A falak szinte remegnek az indulattól, amit a szavaim gerjesztenek. Minden egyes szó, minden egyes kiadott hangban indulat van... fájdalom... düh... évszázadok felgyülemlett, csillapíthatatlan dühe, mely most a nőt célozta meg a varázslattal felé hajított tárgyak mellett.
• 3 Adam egy puffanással terül el a lépcsőn, én pedig ezzel egy időben rezzenek össze. Könyörgöm, térj magadhoz! Fáj látnom, hogy mit művel Alignak a testével, ahogy az is szörnyű bűntudattal tölt el, hogy fájdalmat kell okoznom neki, de nincs más választásom – ha hagyom magam, minden lelkiismeret-furdalás nélkül ülne meg, ezt a luxust pedig nem engedhetem meg magamnak, amíg ennyien számítanak rám. Killian, Alice, Will és az egész protektorátus, a rokonaim, a betegeim, az ismerőseim… A bénításom működött, hála az égnek, de így is szinte perzselő a harag, ami felőle árad. Ennek ellenére megpróbálok közelebb lépni hozzá, miközben azon gondolkozok, hogy lehetne kiűzni az ősi szellemet belőle. Kloroform? Vajon ha elveszti az eszméletét, vagy bealtatózom, az használ? Tavalyra visszaemlékezve, Ashleynél pár perc alatt elmúlt az egész… De tavaly egy őrzőt sem szállt meg, a fenébe is! A szavai marnak, mint a sav, de mégis mit mondhatnék rá? Hogy tudom, hogy egy egyszerű, és még egész fiatal őrzőként nem érhetek fel egy vérvonal-alapítóhoz? Hogy nem vagyunk egy súlycsoport? Vagy egyenrangúak? Hogy 15 évvel ezelőtt azt hittem, hogy ennyi idősen már legalább közös 5 lurkótól fog visszhangzani a fehérre meszelt nem olyan kis családi házunk? Ahhoz képest… 3 hónap alatt többet vitáztunk, mint előtte összesen? Nem hiszem, hogy nagyon meghatnák a magánéleti problémáim, amikor nem egy leszármazottja itt van a városban… Hisz nem megmondta, hogy is érhetnék én fel egy vérfarkashoz? -Tisztában vagyok vele. De ha ez a véleményed, hogyhogy most épp velem, egy egyszerű kis őrzőre pazarolod az energiáidat? –ismertem be keserűen, de nem bírtam megállni, hogy ne kérdezzek vissza. Visszagondolva az újratalálkozást követő első „vitáink” egyikére, amikor már kibukott párszor hasonló téma – Hogy mit hittem? Álmomban sem hittem volna, hogy valójában vérfarkas… Hogy ő Kilaun… Hogy valaha viszont láthatom, de mégis itt van. Sosem hittem, hogy egyszer alkalmam lesz a legidősebb vérfarkas szellemével beszélnem, most mégis itt vagy. –próbáltam a modortalan stílusa ellenére tisztelettudóan választani, amennyire tudtam, de a végére már én is lehalkítottam a hangom - Ne nevezd aljadéknak! –suttogtam elszántan, majd már mormoltam is magamban az újabb varázslatot, hogy lakatot tegyek arra a mocskos szájára… Egészen pontosan csak egy sorvasztás varázslatot küldtem a nyelvére. Azt hiszem, kár volt, ugyanis nem kicsit sikerült felbosszantanom vele. Gondolom már a szavaimat se díjazta, de a sorvasztás meg a kandírozott cseresznye a fagylaltkehely tetején… Ahogy az apró használati tárgyaim egymás után a levegőbe emelkedtek, hirtelen azt sem tudtam, hogy menekülhetnék fedezékbe, így aztán csak a karommal próbáltam hárítani a támadást, magamban pedig hálát adtam az égnek, hogy rendet raktam, mielőtt jött. Nem mondom, kisebb-nagyobb sérülésekből így is kijutott, valahonnan még a szikémet is előkerítette, amivel többször is végighasította a bőrömet – de épp, hogy letöröltem a vért, néhány pillanatnyi fáziskéséssel már kezdett is dolgozni a korábbi varázslatom, s folyamatos, stabil, ám kissé lassú tempóban, de gyógyultak a sérüléseim. Azért egy páncél varázslatot is bevetettem. Ezt a pár percet csak kibírom vele… mert nem lesz több, ugye? Még jó, hogy most nincsenek civilek a környéken. Mindenesetre, hacsak eddig nem bújt ki a bénításom alól, most közelebb merészkedtem hozzá, hogy letérdelve elé, az arcát a két kezembe fogva próbáljam meg észhez téríteni. -Adam! Hallasz engem? Tarts ki kérlek, tudom, hogy ez nem te vagy! Ne hagyd, hogy irányítson!
Tán kegyetlenek a szavaim? Tán érzékenyen érinthették, átdöfhették? Tán úgy szabadítottam rá a valóság keserűségét egyik pillanatról a másikra, mint egy lavinát? Igen, így volt és rohadtul nem érdekelt mellé, milyen lelki károsodást szenved el, mennyire nehezítem meg innentől az életét, ha túl is éli a velem való találkozást. Nem bájcsevegni jöttem, se nem rokonlátogatásra. Egyetlen egy célja volt eljövetelemnek... megbüntetni mindenkit, aki rászolgált erre... s ez a szőke nő, ez a Kilaun cafkája, rajta volt a listámon. Nem elég, hogy összefeküdt vele, de még képes volt boldog perceket is adni neki... perceket? Éveket! Annak a mocsadéknak szenvednie kell, s nem, nem teltem be annyival, amennyi amúgy érte eddig. Még jobban szenvednie kell, még jobban meg kell törnie lélekben, mielőtt végzek vele! S azzal, hogy elveszem az utolsó dolgokat is, melyek valaha örömet okoztak neki, ezt fogják eredményezni. Nem hiába pont a fattyát ugrasztottam rá arra az átokverte Eeyeekaldukra is. Éreznie kell, mily szenvedést okozott nekem. - Mert te, pici őrzőcske, elkövetted az egyik főbenjáró bűnt a szememben. Boldogságot adtál annak a mocskos árulónak, kinek csak a szenvedés jár. Nem tűrhetem, hogy az idill látszatát keltsd, megöllek! - bár jelenleg fogalmam sem volt, miként fogom ilyen állapotban ezt kivitelezni, de megoldom. - Ha azt hiszed, hogy ezzel feloldozod magad a bűnöd alól, rohadtul tévedsz! És fejezd be ezt az álilledelmességet, mert mocskosul nem vagyok rá kíváncsi. Na aztán a szavaimnak is meglett a böjtje, ahogyan éreztem, hogy ennek a szerencsétlennek a nyelve jócskán megfogyatkozik... mondjuk lehet szerencsés is volt, mert akkor itt nem kell most sípszót tenni. - 'ulva! - dörrentem rá dühösen. Ezt követően indult meg az én kis kidobós játékom. Tényleg nem válogattam az eszközökben, mindent összeszedtem, ami csak fegyverként használhatóvá vált. Ez ugyan jelentősen lezabálta a test mágikus erejét, de nem érdekelt. Kevés az idő, mindent be kellett vetnem, amim csak volt tartalékon. Pechemre viszont a várt halálos sérülést nem tudtam elérni, csak könnyebbeket. De legalább kis elégtétellel töltött el, hogy annyira még sem hasznavehetetlen ez a szerencsétlen. Amikor Abigail odajött hozzám és elkezdte a szentbeszédet... tett nekem egy szívességet, mert megláttam a súlyos könyvet, melyet újra megragadtam a szellemkézzel. - Hiába minden reményed, nem hall téged - ez most eléggé akadozva ment, mert még nem állt teljesen helyre a nyelvem. - Senki se szegülhet ellen az akaratomnak, senki se szabadulhat fel! Ez a szánalmas, gyenge bolond meg aztán főleg nem! Lehet meg kellene látogatnom a szukáját is, hogy ő is magán viselhesse a tehetetlensége árát. S ebben a pillanatban a könyv megindult hátulról Abigail feje irányába.
• 4 -Érdekes rangsorolásod lehet, ha ez már főbenjáró bűnnek számít. Akkor az minek számított volna, ha gyermeket szülök neki? –kérdeztem vissza merő kíváncsiságból, bár volt egy sanda gyanúm, hogy ezzel is csak tovább öntöm az olajat a tűzre. Nagyon úgy tűnik, hogy Alignak parazita szelleme rossz „gazdatestet” választott, ugyanis egyelőre igencsak nyeregben éreztem magam ellene. Most örültem neki, hogy annak idején, amikor őrzővé váltam, inkább a védelmi varázslatokat részesítettem előnyben. Nem akartam nagy kárt tenni Adamben, viszont eddig ő se sokra ment a támadásaival ellenem. -Majd valamelyik unalmas estémen elmegyek gyónni, ha attól helyreáll a lelki békéd. – feleltem a feloldozásra, ez azonban biztos nem mostanában lesz. Ha valami, hát unalmas perceim nem sűrűn szoktak lenni. -Még egy hasonló megszólalás, és szappannal mosom ki a szád. - reagáltam teljesen komolyan a nyelvsorvadós káromkodására, ha valamiért, hát akkor ezért igazán tudtam haragudni. Ha másra nem is lesz jó, de legalább elhallgattatja. Leguggolva elé egyből neki is láttam, hogy megpróbáljak kapcsolatba lépni Adammel, kevés sikerrel. Először nem is foglalkoztam a szellem szavaival, egészen addig, amíg fel nem keltette valami figyelmemet… -Senki se szabadulhat fel? –kérdeztem vissza bizonytalanul, és nagyon remélem, hogy nem a megszállottságra értette. Tavaly nem tartott sokáig… Azonban tavaly nem egészen így zajlott. A tekintetem egyből a faliórára siklott – hogy minek, azt magam sem értem. Ahogy Adamre rátört a rosszullét, nem pont a faliórát figyeltem, így csak megjegyeztem, most hol áll a mutató, legalább később tudjak viszonyítani. -És neki ugyan mi a vádja? –kérdeztem vissza, s fel sem tűnt, hogy miben settenkedik ez az átokfajzat. A könyv meglepetésként ért, pláne, hogy én még mindig guggoltam. Ahogy hátulról fejbe kapott a vaskos kötet, az egyensúlyomból kizökkentve egyből át is estem a férfin. Én nem tudtam, hogy támad, ő viszont azt nem láthatta, hogy nem sokkal korábban vontam magamra a egy mágiából létrehozott páncélt, így bár az ütése úgy betalált, hogy filmbe illő jelenet lehetne, kárt már annál kevesebbet okozott. Szép lassan feltápászkodtam, de azért a hátán ülve maradtam, amíg tovább beszéltem hozzá: -Nem nyert. Nem akarod még abbahagyni? Tudom, hogy fáj beletörődni, hogy pont egy őrző nő fog ki rajtad, de azt kell mondjam, hogy a jelenlegi helyzetedben nem vagy túl jó helyzetben. Ha jövőre se lesz jobb dolgod, mint hogy megpróbálj megölni, jobban válassz. Ez a tanulópénz.
Megőrülök!!! KOMOLYAN MONDOM MEGŐRÜLÖK!!! Micsoda egy fellengzős nőszemély!!! - Teeeee... ha ez meg mered tenni, esküszöm a szellemekre, hogy legközelebb téged szállak meg és a tulajdon két kezeddel fogod kitörni a fattyaid nyakát! Na már csak ez hiányozna! Hogy az az átokverte még szaporodjon is, hogy megtapasztalhassa a gyermekáldás örömeit! Nem... nem, azt már nem, ezt nem engedhetem meg! Kilaun így is túlságosan sok örömben részesült eddig, mint amennyit megérdemel! Széttépem... már ha meg tudnék mozdulni, abba a büdösmocskoséletbe! - Anyáddal szórakozz! Ne emlegessen csak semmi pogány dolgot nekem ez a nő. Mint ha néhány elmondott szó fel tudna oldozni akárkit a bűnök alól. Mily ostobák is az emberek ezekkel a berögzült szokásaikkal... feleannyit se tudnak arról, mi is az igazság. - 'edd, ne' ne'em ár'as. Ott guggol előttem a nő, próbál lelkére beszélni szegény nyomorultnak, de hiába. Nem hallja, az egész teste az én irányításom alatt van. Elnyomtam őt, mint valami idegesítő rovart a szélvédőn. S közben pedig igyekeztem szabadulni a rám nehezedő béklyóból. Azt már nem, én nem fogok itt feküdni, mint egy levágott irha! Koncentráltam, hogy ki tudjak szabadulni... s mint ha a karom meg is moccant volna. - Senki... míg bosszúm be nem teljesedik, senki! Persze ez hazugság volt. Az időm javát már ki is töltöttem ebben a nyamvadt testben, de erről nem kellett tudnia. Legyen csak benne ennyi kétség, ennyi kilátástalanság, hogy sosem engedem el ezt a nyomoroncot. Bár úgy lenne... akkor egy testtel akár több árulót és bűnöst is el tudnék tenni láb alól. Páran talán beledöglenének, de kit érdekel. Ők csak bábok, húsbábok. Bosszúm eszközei. Semmi több. Feláldozható valamik. Na a kérdésével megfog. - Lesz rá egy évem, hogy kitaláljak valamit. S közben valóban mesterkedtem. A könyv, mely valószínűleg volt párszáz oldalas - éljen az orvostudomány -, lassan támadópozícióba került. Aztán lesújtott... critical hit! A nő rám borult, miután kapott egy kiadós sallert a könyvtől. Elégedetten sóhajtottam egyet. Na, most legyen nagy a pofád, cafka. Ugyan nem halálos ez se, de megtanítja, hol a helye. Na most... mi a... naelmészabbaatupilekhempergetteárulóvérbemostmár! Az okoskodására először kiköptem az irányába. - Először ezt az éjszakát éld túl! S midőn ezt kimondtam, Abigail észrevehette, hogy hirtelen eléggé elkezdett felszökni a hőmérséklet.
Olajat említettem volna? Azt hiszem, a benzineshordó helytállóbb lenne! Az eddigi, ellenem irányuló fenyegetései miatt már nem igazán foglalkoztam, hisz eddig sem sokra ment velük. Azonban ahogy meghallom a következő szavait, teljesen lefagyok. Szentséges ég, erre nem is gondoltam… Az egy, ha engem bánt, de az, hogy egyszer, ha úgy adódik, akkor a gyerekeimre is fenyegetést jelentsen, már most jeges fenyegetésként élt bennem. Ha egy vérfarkas testéből beszélne, akkor valószínűleg erre csak legyintenék, de így… egy másik őrző testéből, egy barátom testéből hallva a szavakat. Félek. Mi lesz, ha egyszer tényleg megszáll? És a saját vérem, a barátaim, neadjisten Killian ellen használna fel, hogy kárt tegyen bennük? Erre már nincs semmi frappáns visszavágásom, és biztosra veszem, hogy ezzel a néhány mondatával még sok éven keresztül fog kísérteni álmaimban. Próbálom Adamet magához téríteni, elérni a hatalmas szellem megszállása mögött, sikertelenül, közben pedig tovább ébreszti bennem a kétkedést a jövővel kapcsolatban. Mi van, ha tényleg végleg szállta meg szegény férfit? Nem, az nem lehet… Ha képes lenne ilyesmire, már jóval előbb megtette volna! Vagy már korábban is megtette, csak én, mi nem tudtunk róla…? -Hajrá. –felelem elszántan. Ha neki van egy éve, hogy kitalálja, mihez kezd velem, nekem is ugyanennyi időm lesz, hogy találjak valami „védelmet” ellene. Lehet, hogy elég lenne elhagyni a város területét? Hisz korábban soha nem történt velem ilyesmi, mióta meg itt vagyok… 2-ből 2-szer volt szerencsém „szembenézni” vele. Repül a nehéz könyv, hátulról, aljasan, hogy védekezni sem tudok ellene, én pedig egyensúlyomat vesztve terülök el a férfin. Feltápászkodok én, azon ne múljon, azonban valami megint nem stimmelt. Miért van ennyire melegem? Hisz még csak nem is nagyon mozogtunk… Mindenesetre nekiállok kibújni a pulcsimból, hogy a vizsgálóasztalra dobjam a ruhadarabot, közben pedig lassan leszállok a férfi hátáról is. Kezd idegesíteni a szövegelése, hozok neki kloroformot. De előtte, még egy kérdés: -Mondd… Alignak. Miért? A testvéreddel ti voltatok az első vérfarkasok, a többiek valószínűleg még mindig követnének, ha nem akartál volna zsarnok módon uralkodni felettük. Mire volt jó ez az egész?
Na véééééééééégre befogta. Csak nem sikerült olyat mondanom, ami elgondolkodtatta, hogy nem kéne felelőtlenül szájalni velem. Mert hiába él most engem túl, hiába hiszi, hogy csak üres fenyegetés, amit mondok... hiába van most nyeregben... bizony, én vissza fogok jönni. Újra és újra, évről évre kísérteni fogok, eljövök... s elpusztítom azokat, kik annak idején ellenem szegültek, vagy vádat találtatok velük szemben. Mindenkit utol fog érni haragom, kivétel nélkül. Előbb vagy utóbb... inkább előbb. De az idő nekem dolgozik. - Meg fogod te ezt még bánni. Mert nekem aztán nem okozna nagy szívfájdalmat akár egy pár hónapos babának sem elroppantani a torkát. Vessen a szüleire, akik a világra hozták... ja, ha halott akkor nem tud. Viszont most már tényleg hozzányúltam a legvégső eszközhöz, ami az őrző fejében lakozott. Ahhoz a pusztító erőhöz, melyre évekkel korábban tett szert és még a fajunk gyilkolására is felhasználta. A tűz... az a gyönyörű őselem, mely mindent elemészt, akárcsak a haragom. Oh, milyen szép is lesz... felgyújtani ezt az egészet, rágyújtani az őrzőre, kit majd elemésztenek a lángok. A tűz az egyetlen elem, mely mindent megtisztít... nem, nem a víz, az csak elpuhít. A tűz könyörtelenül égeti ki még az írmagját is a szennynek, felismerhetetlen salakká változtatva. Most is erre lesz szükség... hogy a nőből semmi se maradhasson. - Mégis, mit hiszel, mik vagyunk mi? Holmi plüssök? Vérfarkasok vagyunk, a farkasokat pedig irányítani kell, erős kézzel, ha kell, zsarnokként! Mindig kell valaki, ki az élünkön áll, utat mutat! S ez volt az, amit a bolond öcsém és a fattyaink nem tudtak felfogni. S alighogy ezek elhangzottak, fellobbant az első lángnyelv a kezemben, készen rá, hogy az egész területet égő pokollá változtassák. A lángnyelvek az akaratom eszközei, úgy mozognak, ahogyan én akarom. Így pedig indulnak is, ahogyan a tűzförgeteg méreteiben is megnő és pontosan a szőke nőt veszik célba.
• 6 -Irányítani, de nem mindegy, hogy hogyan. A félelem nagy úr, de a szeretet még mindig erősebbnek bizonyul. –felelem szűkszavúan. Lefogadom, hogy ha ő másképp áll annak idején a leszármazottaikhoz, akkor ők sem lázadtak volna ellene. Ha úgy nézzük, valamilyen szinten én is vezető vagyok, még ha csak egy egész aprócska kis csoporté is, a gyógyítóké, de soha eszembe nem jutna zsarnokoskodni felettük, amikor szép szóval is meg tudjuk oldani a nézeteltéréseinket. De nem is erőltetem tovább a magyarázkodást, amilyen fafejű, úgy sem értené meg. Nincs bajom az idősekkel, de amit sosem szerettem, az az, hogy sokan abban a hitben élnek, csak azért mert idősebbek, automatikusan okosabbak is mindenki másnál. Pedig mennyire nem! Tapasztaltabbak, az mindenképp, de a kettő nagyon nem ugyanaz. Inkább lekászálódtam Adamről, hogy visszapakoljak néhány levert tárgyat a helyére, amit a Szellemkézzel vagdosott hozzám néhány perccel ezelőtt, majd keressek valami ütős kis nyugtatót, altatót, kloroformot, hasonlót, mielőtt még lehajolhattam volna az első földön heverő könyvért, észrevettem, hogy mire is készül… Ijedten kapom fel a könyvet, hogy kivédjem a felém igyekvő tűzcsóvát, de nem épp a legjobb anyagból választottam pajzsot magamnak – a könyv egy szempillantás alatt lángra gyúl, vérzik a szívem érte, mert igen ritka példány volt. A lángok egy pillanat alatt kebelezik be, s ahogy a kezemet is elérik, egy kisebb sikoly kíséretében dobom le a földre, abban a reményben, hogy majd ott marad… Francokat… Ez mágia, itt kicsit másképp működnek a fizika törvényei. A páncélom, bár a fizikai támadások ellen egész hatásos, a hőmérséklet viszontagságaival szemben kevésbé… bár valamit tompít a tűz forróságán, még így is éget, így végső megoldásként a vízzel szállok szembe vele. Végső soron nem szeretném, hogy felgyújtsa a rendelőmet… Igaz, túl sok éghető dolog nincs itt, hisz minden csupa csempe és fém, de a bútorok, a könyvek, még mindig lángra kaphatnak. Egyelőre igyekszem csak a támadásai visszaverni a megidézett kis „vízgömbjeimmel”, ha valami lángra kapna, megpróbálom mielőbb eloltani, no meg elsősorban magamat védeni… De ha nem támad elég intenzíven, akkor megpróbálom a teste felett is átvenni az irányítást – elvégre majd’ 60-70%-a vízből áll.
- A szeretet? A szeretet fabatkát se ér, ha irányítani kell! Abból nem lehet láncot szőni, mely megregulázza a farkasokat! A fegyelem... a tekintély! Na az már valami. Mondjuk miért is várom el tőle, hogy megértsen? Egy ilyen kis burokban növekedett halandó... ugyan, miért is hiszem azt, hogy felfogja nekünk, a farkasoknak dolgait? Meg úgy egyáltalán, miért is méltatom válaszra? Ahelyett, hogy kinyírnám? Mert bizony ez fog történni. A láng lassan fellobban a kezemben, készen a támadásra. S talán ez is a hátránya egyedül ennek az őselemnek. Hogy sokáig tart, mire olyan állapotba kerül, mire lehet vele kezdeni valamit. Hevíteni kell, dúsítani az energiáját... de utána szinte semmi sem állhat az útjába. S rá is szabadítom a nőre az első lángnyelvet, hogy felgyújtsam... na igen ám, de nem hiába emlegettem az időigényt... ugyanis annak a szőke cafkának pont lett annyi ideje, hogy észrevegye, mi készül ellene és... nanemár... most komolyan egy könyv az, amely megállítja a tüzemet? Hát pedig így van... ott kenődik szét az első támadásom a papírfecnik hátlapján. De nem adom fel... nem ám... újabb és újabb tűznyelvek csaptak ki a tenyeremből, megindulva Abigail felé. Naja, csak lehet visszafele is játszani a játékot, és miért is ne pont a vizet tudja használni! A két közel egyforma erejű, őselem manifesztáció egymásba robban, újra és újra. Mindeközben pedig fáradhatatlanul lövellem ki a tüzet felé... meghalsz...
... de aztán hirtelen kialszik a tűz a kezemben. Fájdalmas üvöltés tölti be a rendelőt... fájdalmas? Inkább dühös... baromira dühös. Letelt az időm... a testem megrándul, ahogyan lassan elkezd kivetni magából az őrző... történik mindez a bénítás ellenére. Vérben fogó szemekkel nézek hát rá a szőke nőre, ki ezúttal megmenekült a haláltól. - Jövőre... eljövök érted! S ekkor az arcom visszahanyatlik a földre... de már nem az én arcom... én már, mint valami sötét árnyék, távozok a testből...
Olyan hirtelen volt minden. Egyik pillanatban még fájdalomtól remegtem a székben, most pedig... most pedig már fekszem... de a tudatom gyakorlatilag csak ennyit fog fel a külvilágból. A tudatom valahol a semmi közepén lelek, csak annyit fogok fel, amennyivel érintkezek is... de azt is tompán, távolról. Olyan furcsa ez az állapot... magamnál vagyok, de mégse... nyál csörgedezik ki tátott számból, ahogyan magatehetetlenül fekszek a boldog tudatlanságban... olyan szívesen itt maradnék, nem akarok visszatérni abba a rohanó világba... itt minden csendes... minden nyugodt... minden olyan... semmilyen... s mégis... olyan szép. S közben mit sem tudtam arról, mit tettem az elmúlt percekben... de lehet, jobb is így... még jobb...
Talán ha 1-2 percig tart az egész tűz-víz párbajunk, nekem mégis sokkal többnek tűnik. Pár égési sérülést sikerült is szereznem, ám hála a védelmi varázslataimnak, azok is szép lassú regenerációba kezdtek néhány pillanaton belül. Ahogy Alignak szelleme tovább áll és Adam teste elernyed, már lépek is oda, hogy elkapjam esés közben – bár teljesen nem sikerül megtartanom és nekiesünk az egyik szekrénynek, de legalább nem kenődik végig a padlón. Szerencsétlent már így is eleget bántottam ma este, remélem, még szóba áll velem a történtek után. Miután vártam még pár pillanatot, és meggyőződtem róla hogy tényleg ketten maradtunk, nem csak Alignak csillogtatja nekem színészi tehetségét, elkezdem az egyik fotel felé vonszolni, hogy leültessem. Ahhoz ide kevés vagyok, hogy felpakoljam a vizsgálóra, a földre meg csak nem fogom fektetni… Épp, hogy belehuppan Adam a fotelbe, már csörög is a telefonom, én pedig hirtelen azt sem tudom, hogy hol keressem a nagy felfordulásban… Végül azonban csak rábukkanok, és sikerül felvennem, mielőtt letenné a másik? -Killian? Mi tör… -kezdenék bele, amikor valami hirtelen hang zavar be, én pedig riadtan kapom arrébb a fülem a bántó hangra. Arra azonban álmomban sem gondolok, hogy a következő mondat, amit kihallok a telefonból, milyen hatással lesz az estémre… „- Hát ezért hívtatok haza? Hogy egyesével lemészárolj mindünket?” Mielőtt bármit is szólhatnék, egy újabb, az előzőnél sokkal nagyobb ricsaj hallatszik át a túloldalról, én pedig, ha nem lennék még mindig falfehér, most biztosan teljesen lesápadnék. Pár pillanatig még lefagyva bámulok a kezemben lévő készülék kijelzőjére, hallgatva azt a jellegzetes pittyegést ami azt jelzi, megszakadt a vonal, aztán mint valami őrült, keresem ki a híváslistából a férfi számát, hogy visszahívjam. Hiába, már ki sem cseng… Még teszek pár hamvában holt kísérletet arra, hogy elérjem, de hiába… Bár én megszabadultam Alignaktól, úgy tűnik, most Killianen próbál bosszút állni. Amit én bosszantottam és hergeltem, annak most ő issza meg a levét… ~Bocsáss meg… ~ sóhajtok magamban, ahogy a tekintetem az ablakon át a vöröses fényben úszó Holdra téved, majd ismét Adam felé fordulok. Szívem szerint rohannék, hogy megkeressem Killiant, segítsek neki, még ha nem is biztos, hogy sokat tudnék, de… nem tehetem, amikor itt is szükség van rám. ~Tarts ki, kérlek! ~ Igaz, ez a pár perces kis látogatás a nagy szellemtől eléggé megcsapolta az energiámat, de még így is maradt bőven varázserőm ahhoz, hogy helyrepofozzam a sérüléseit, amíg magához nem tér – a sorvadó félben lévő nyelvét, feloldani a bénítást, eltűntetni azt a pár zúzódást amit az esés közben szerzett… végtére is nem sok, de így is mérhetetlen lelkiismeret-furdalást érzek amiatt, hogy ennyire is szükség volt. Amikor ébredezni kezd, addigra lezavarok még pár reménytelen telefonhívást Killian felé, néhányat az egyetemen lévő őrzőkkel, és még egy pohár vizet is kerítek neki, hogy első körben megitassam vele – mint ha nem kapott volna eleget tőlem – majd még pár percig nem hagyom, hogy felkeljen. Ismerem, milyen elhivatott tud lenni, és akármennyire is nagy a baj odakint, nem engedhetem, hogy úgy induljon vissza, hogy nincs minden rendben. Így is kevesen vagyunk, még mindig jobban járunk, ha valamivel később érkezünk a segítséggel, mint ha elesünk és többé senkinek sem tudunk segíteni, nem igaz? Az ájulása után talán 20-25 perc, és kész vagyok, indulásra, meg amúgy is, a folytonos idegeskedéstől. Nem szívesen hagyom itt ilyen felforgatott állapotban a rendelőmet, de most hív a kötelesség, vannak fontosabb dolgaim is mint az, hogy idebent rend legyen – a gyógyítók vezetőjeként egy kisebb csapatot kell koordinálnom, hogy a leghatékonyabban dolgozhassunk, segíthessünk a rászorulóknak. Tekintetem folyton vissza-vissza téved a faliórához, s ha jól sejtem, mostanra már Killian is túl van a harcon… Vajon mi történhetett? Ugye nem esett bajod...? Mire az egyik kollégánk megérkezik, addigra már mi is kint várjuk az épület előtt, hogy mihamarabb visszajuthassunk az egyetemre – pontosabban én, ugyanis mostanra szinte már 5-10 percenként csörög az a kis készülék… Két hívás között azonban csak sikerül elmondanom neki, és a sofőrnek, Wallace-nak, hogy mi a helyzet. Az egyik lakótelep közelében lévő játszótér felől is észleltek zavargást, ott kéne alaposabban körbekémlelni, hogy mi a helyzet. -Akkor tudjátok, hogy mi a teendő. Valamelyik gyógyítót elküldöm veletek, hogy el tudja látni a sérülteket, utána pedig, ha nagyon súlyos a helyzet, a falkatagokat nyugodtan vigyétek a Farkaslakba. Már tavaly is így ment, mindjárt odaszólok nekik, hogy számítsanak rá, hogy vendégük lehet – teljesen békés szándékkal. Ők úgy is jobban értenek hozzá, hogy a sorstársaiknak milyen gyógymódra van szüksége ilyenkor. Ha meg emberrel, őrzővel, vagy kóborral találkoztok, ha súlyos a sérülése, hozzátok be ide őket, kérlek. Az első kettőt mindenképp, farkasként meg majd látjátok, milyen gyorsan regenerálódik, vagy mennyire szorul segítségre. –daráltam a két férfinak, miközben az egyetem felé közeledtünk. Odaérve aztán már pattanok is ki a kocsiból, mint akit rakétából lőttek ki, majd szólok nekik, hogy várjanak még pár percet. Besietek, pár perccel később pedig egy jobb gyógyítót küldök ki harmadiknak hozzájuk. Nem túl sok, de így is kevesen vagyunk, és szükségünk van mindenkire. Magam is az orvosi felé sietek, azonban már újra csörög a telefon…
// Köszöntem, otoo Akkor innentől tiéd a terep ^^//
Mióta Aida megszületett, csak egészen keveset jártam a rendelőm környékén, hogy ellenőrizzem, minden rendben van-e. Nem mint ha nem bíztam volna az ideiglenes helyettesítő kollégában, akit alkalmaztak erre az időre, egyszerűen csak hiányzott a gyógyítás, elvégre az elmúlt tíz évben szinte még szabadságra sem nagyon mentem, olyan szinten a munkának szenteltem az életem. Még magam sem vagyok biztos benne, hogy mikor tudnék pontosan visszatérni, hisz Killian eltűnésével igencsak bonyolulttá vált néhány kérdés, ami egyébként fel sem merült volna, mint probléma, de egy rossz szavam sem lehet – mondta, hogy bármikor bekövetkezhet egy ilyen fordulat az életünkben, és tudatában voltam annak, hogy valószínűleg előbb vagy utóbb bekövetkezik a nap, amikor ismét egyedül maradunk. Egészen egyszerűen csak arra nem számítottam, hogy ennyire hamar jön el... De ha az elmúlt évtizedben képes voltam magam boldogulni, akkor most sem fogok magamba zuhanni, vagy beleroppanni a történtekbe, mert nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust. Nem csak azért, mert a többi őrző számít rám, de most már a lányomért is felelősséggel tartozok. Késő délutánra beszéltem meg a találkozót Naomival, addigra a síparadicsom ezen része egészen nyugodt hellyé szokott avanzsálni, ráadásul praktikusabb is varázslatok gyakorlására, mint az otthonom. Nem mint ha odahaza ne lennék elég jól felszerelkezve, de egy rendelővel mégsem hasonlítható össze, arról nem is beszélve, hogy ahhoz sem kell messzire mennünk, hogy egy vérfarkassal találkozzunk. Mivel jóval a megbeszélt időpont előtt érkeztem – részben, hogy kellően felkészüljek, részben, hogy a kollégáimmal, ismerőseimmel is váltsak néhány szót, mi újság erre mostanság? – így hogy elüssem az időt, készítettem egy adag teát. Igaz, nyár van, de Alaszka lévén eléggé le szokott hűlni a levegő, és emlékeztem rá, hogy Naomi is hozzám hasonlóan „rajong” az itteni időjárásért.
Újra meg újra ott állok, hogy lassan vizsgáznom illene, de nem nagyon haladok egyről a kettőre, talán inkább azért, mert már nem érzem égető szükségét, és valljuk be, hiába igyekszem elsajátítani az elméleti tudást, a gyakorlati tapasztalatot csak évek múltával vagyok képes hozzácsatolni, s addig nem is leszek olyan szinten erős, hogy ténylegesen hasznos legyek a Protektorátusnak. Jobbára viszont minden önkéntes alapú segítségnyújtásban igyekszem részt venni, hogy előbbre haladjunk Alignak kapcsán, de fogalmam sincs, hogy alapvetően halad-e valamerre az egész. Összességében viszont határozottan jól érzem magam a bőrömben, az utóbbi hónapok boldogsága meglátszik a bőrömön is, kevésbé fakó, és sokkal élettel telibb, és még pár kiló fel is szaladt, nem érzem magam csont sovány, zörgő csontú szerencsétlenségnek. Annyira lehetetlennek tűnt az elmúlt években, hogy valaha fogok így érezni, még az együttélésünk első hónapjai is arról szóltak, hogy gyomorszorító érzésekkel megyek haza, és szinte várom, mikor szalad megint a fejemre az ég, aztán tessék, most itt vagyunk, már alig várom, hogy hazaessek, és a nyakába vessem magam. Szinte már várom a pofont, amit a másik kezével ad majd az élet, hogy helyrebillenjen az egyensúly. Abival már volt alkalmam pallérozni az elmémet, és most sem volt kérdés, hogy megkeresem, ha jut ideje rám a kicsi lány mellett, mert nagyon szerettem vele dolgozni, és tény, ami tény, a személye majdhogynem meggyőzött arról minden fenntartásom ellenére, hogy gyógyító legyek. A hegyimentő állomáson még nem jártam, de nem bántam, hogy ide kell jönnöm, fő a változatosság ugyebár. Igaz, arra azért megkértem Jacksont, hogy hozzon fel, mert ide nem mertem volna még bevállalni az utat, hiába a friss jogsi, aztán egy gyors csókkal – na jó, khm, végül nem lett olyan gyors – búcsúztam el tőle, és siettem be az épületbe. Tisztában van vele, milyenek tudnak lenni ezek a tanulós alkalmak, így nem feltétlenül várta, hogy egyhamar haza esz a fene, de úgyis telefonálok majd neki, amint tudok. - Halihó! – Teszem be magam mögött az ajtót, és máris Abit keresem a tekintetemmel, ha valahol beljebb „rejtőzködik”, vélhetőleg majd kijön elém, vagy szól, hogy merre is az arra. Kíváncsi leszek, vele miként fog alakulni ez az alkalom. Nagyon szeretek másoktól tanulni, még akkor is, ha ilyen szempontból rettenetesen tömény volt az elmúlt két évem, de nem bánom, csak újabban már kevesebb időm maradt rá, nem könnyű összeegyeztetni Mayával, főleg nem nyáron. Nem hagyhatom állandóan Jacksonra, hiába nincs most szezon neki.
Mivel ilyen tájt már egészen kihalt volt a környék, a közeledő autó hangjára kikukucskáltam az ablakon, így pedig mire Naomi belépett a síparadicsom épületébe, én már a rendelőm ajtajából integettem neki, hogy merre jöjjön. Igaz, nem egy bődületesen nagy építmény, és egész egyszerá az eligazodás is benne, de azért mégiscsak akadnak bőven ajtók, egyszerűbb, ha nem kell keresgélnie, melyik is tartozik őrző fennhatóság alá. - Szia! Erre, erre. - várom meg, amíg ideér, majd miután egy öleléssel köszöntöttem, már tessékelem is befelé a rendelőmbe, mely talán egy fokkal otthonosabbnak mondható a sima orvosi rendelőkhöz képest, lévén egyik sarokban egy aprócska kis teakonyha kapott helyet, az ajtó mellett pedig kis asztalka, hozzá illő, kényelmesebb karfás székekkel. Ide készítettem az időközben elkészült frissítőt is, amennyiben megszomjazna tanulás közben. - És, hogy telik a „nyári szünet” így, hogy már egy lurkó is vár otthon? - érdeklődtem, hogy mi újság feléjük, hisz ahhoz képest, hogy a kislányom születése előtt milyen gyakran jártam az egyetemen, és találkoztam másokkal, ahhoz képest mostanság jóval kevesebbszer van időm és lehetőségem más őrzőkkel találkozni, igaz, igyekszem szép lassan visszatérni, ha nem is teljes gőzzel, de jobban, mint az elmúlt egy évben. - Hallottam, hogy a legutóbbi vizsgád már terepen zajlott. Így azért már sokkal kevésbé iskolapad-szagú az egész, nem igaz? - kérdezem mosolyogva. Személy szerint inkább szeretem az életszerűbb megoldásokat, de azzal is tisztában vagyok, hogy el kell érni egy bizonyos szintet az alapokkal, mielőtt ez egyáltalán lehetséges lenne. - Igaz, van egy elképzelésem, hogy melyik varázslatokat gyakorolhatnánk, de mielőtt belevágnánk ebbe az egészbe, két gyors kérdés, már csak a tájékozódás végett. Tudod már, hogy mit szeretnél következő mesterszavadnak? Illetve, van már olyan varázslat, amit másokkal tanultál, gyakoroltál? Csak mert akkor inkább valami újat választunk helyette. - igazából bármelyik varázslat lehet, ami szimpatikus számára, a hely is alkalmas hozzá, és kellő felszerelés is van, hogy tesztelni tudjuk őket.
Mosolyogva ölelem vissza Abit, el sem hiszi, milyen megkönnyebbülés, hogy ő sosem problémázik ezen, hisz vannak, akik döbbenten fogadják az ehhez hasonló gesztusokat, én meg szeretek puszit meg öleléseket osztogatni. - Igazság szerint a nyár nagy részében nekem nem okozott nagy változást, mert Jackson otthon van, és így gyakorlatilag egymást boldogítják, amíg én dolgozom. – Még nem gyújtották fel a házat, úgyhogy nem is aggódom kifejezetten, meg aztán, egyébként is régebb óta ismerik egymást, köztük kicsit talán könnyedebben bizalmas a viszony, bár én sem panaszkodhatok, bár vannak problémák Mayával bőven, de azt sosem éreztem, hogy esetleg nem fogadna el. Hála a magasságosnak. - Ti hogy vagytok? Kivel van most a leányzó? – Itt szemmel láthatólag nincs, így valószínűleg vigyáz rá valaki. - Ohh, igen, Roxan és Jackson nagyon szépen átvágtak, de egyébként nagyon izgalmas volt, én imádtam. Igaz, ami igaz, egyedül nyilván nem boldogultam volna, mert nincs elég tapasztalat mögöttem, és túl idős lett volna számomra a farkas, de hát gondolom nem is fogok még jó ideig egyedül dolgozni. – Az tény, hogy a legutóbbi vizsgám már nagyon más volt, s atya ég, milyen rég volt már az is, ahhoz képest, ahogy eddig hajtottam, belassultam kissé, de ami késik, nem múlik. Nem kételkedem abban, hogy meg fogom ugrani ezt a lécet is, csak úgy tűnik, több idő kell hozzá, nem egyszerű összeegyeztetni minden mással a családi életet, de nem panaszkodom, hiszen tökéletesen boldog vagyok így, a vonat nem szalad el, időm van, ellenben a lányom csak egyszer cseperedik fel gyermekből felnőtté. Ezt az időszakot nem pazarolhatom el, ha már élete első 9 évében nem voltam mellette. - A mesterszavamnak a csapdát szeretném, és azt már gyakoroltam Andrzejjel, sosem fogom tudni kimondani a nevét, illetve, az Ezüstkarmot is begyakoroltam Celeste segítségével, a többiből meg van mit ténykedni, bár azért igyekeztem mindennek szerét ejteni önszorgalomból, meg Jacksonnal gyakorolgatva otthon, csak kicsit lassabban haladok, mint eddig… – Ebből a szempontból (is) tök jó, hogy együtt lakunk, mert ha valamit elkezdeni sem tudok, ő elmagyarázza, és most még a gyógyszere sem gurul el, ha valamit nehezebben fogok fel, bár szerencsére ilyen nagyon ritkán van, lévén egészen jó a felfogásom, ha mágiáról van szó.
- Áh, értem. Gondolom, így mindenkinek kényelmesebb és kellemesebb, mint ha valami idegenre lenne bízva, hogy felügyeljen a kislányra, amíg dolgoztok. Lassan meg kezdődik az újabb tanév. Hányadik osztályos is lesz Maya? – érdeklődtem, mert bár az életkora az rémlett, de attól függően még sok minden beleszólhatott abba, hogy melyik évfolyamba is irakkozzon be valaki. Melyik hónapban született, meddig járt oviba, a szülők hogy döntenek, tanulmányi átlag, hiányzások száma... - Jól, kissé talán fáradtan, megvagyunk... Aida már egész gyorsan kúszik-mászik négykézláb, ráadásul az első fogacskája is elkezdett bújni, én meg nem győzöm bababiztossá varázsolni a házat. Most épp a nagynénje... a „fogadott” nagynénjét fárasztja a változatosság kedvéért. Ismered Maeve-t? - kérdezek rá, ha pedig így keresztnévről nem lenne ismerős számára, akkor kiegészítem annyival a mondandómat, hogy a falka egyik fiatal gyógyítója. - Az a lényeg, hogy neked tetszett, ráadásul sikerült is, szóval... és igen, ez az átvágós téma általában egész jól fekszik az informátoroknak, már csak a tetoválásuk miatt is. Képzelem, milyen öröm lehet „meglepni” egy vérfarkast is azzal, hogy halihó, valójában nem ember vagyok, hanem őrző! - mosolyodtam el, magam is sokkal jobban szerettem az ilyen terepi vizsgákat, még ha nem is mondhattam azt, hogy olyan sokszor vizsgáztattam volna másokat. Az meg tényleg nagy könnyebbség, ha azt sem tudja az ember, hogy épp vizsgázik, legalább nem parázik miatta annyira. - Ami pedig a tényleges munkát illeti, nem valószínű, hogy egyedül küldenének terepre, de a mágusok sokszor amúgy is inkább, mint segítők, kísérik a többieket. Nagyobb szinten meg a rituálék a specialitásuk. - amire ugyebár más kasztok képtelenek, mert nem tanulják olyan magas szinten a mágia elsajátítását. De ennyire kár lenne előre szaladni, hisz még hosszú az út addig, bár biztosan érdekes lenne azt is látni, ahogy Naomi eléri azt a szintet tanulmányai során. Pláne, hogy már akkor is ezen a Protektorátuson voltam, amikor elhívták őrzőnek. Figyelmesen hallgatom, ahogy a varázslatokról mesél, miket, és kikkel gyakorolt, amikor pedig a végére ér, csak aprót bólintok. - Ha tudsz vele gyakorolni, az nagy segítség tud lenni. Az első férjem is informátor volt, de szentséges ég... emlékszem, valami páratlanul ügyetlen volt a varázslatokhoz, szóval nálunk a közös gyakorlás már csak ezért is felejtős volt. - én naiv, akkor még tényleg elhittem, hogy ez az igazság... azóta már tudom, azért makacskodott mindig vele, mert valójában nem is tudott, vérfarkas lévén... - Nos, ha már szóba került a terepmunka, mit szólnál hozzá, ha most is olyan varázslatokat néznénk, amiknek ott veszed hasznát? - kérdeztem rá, hisz itt voltunk a város peremén, vérfarkasból is akadt szép számmal a közelben, így akár még tesztelni sem lesz lehetetlenség a varázslatok sikerét. Ha pedig nincs Naomi ellenére, akkor magyarázok is tovább. - Elsőként az Oltalom (sz)árnyára gondoltam, utána pedig megyünk, sétálunk egyet a közelben a másik varázslat előtt. Ha már önszorgalomból ismerkedtél a varázslatokkal, ezzel mennyire vagy képben? - jön a következő kérdésem, már csak amiatt is, hogy csak nagyjából van képben a varázslattal, vagy a hozzá kötődő érdekességekkel is tisztában van?
- Igen, így azért sokkal jobb a helyzet. Most lesz negyedikes, júliusban töltötte be a 10. életévét. – Annyira fura. Vajon, ha már húsz éves lesz, kevésbé fogom elvesztegetettnek érezni azokat az éveket, amiket egymás nélkül töltöttünk? Erre sajnos nem fogadnék, ugyanakkor bízom benne, hogy idővel lesz elég közös élményünk ahhoz, hogy ne azt nézzem, mi minden lehetett volna még. Az vígasztal mindösszesen, hogy a most megélt dolgaira sokkal inkább fog emlékezni, mint az egész kicsi gyermekkorára. - Reméljük, nem akar majd megrágni mindenféle kósza kábelt a friss fogacskával majd, a húgom nagyon szeretett mindent megcsócsálni, az aljzatok voltak a kedvenc játékszerei ilyen téren. Most már azért így két évesen meggyőzhető arról, mennyire nem buli a dolog. Nem, nem ismerem, bár a múltkor Balthazar is feltette nekem ezt a kérdést, ezek szerint illene már ismernem. – Mosolyodom el, s ami késik, határozottan nem múlik, valószínűleg majd keresztezi egymást az utunk, ha már ebbe az irányba mutat több dolog is. - Igen, biztosan nagyon mókás lehet, őrző szemmel mindenképpen. – Hogy a vérfarkasok mit gondolnak erről, az már egészen más kérdés, de nem fogok közvélemény kutatást tartani. A tavaly szeptemberi kislányos eset óta azért igyekszem tartani az ismeretlenektől egy bizonyos távolságot, mert ki tudja, melyik kattant éppen meg. - Tudom, ezért is fekszik jobban nekem. Alig várom, hogy elég idős és erős legyek a rituálékhoz, persze még borzasztóan messze van, de egyszer majdcsak eljön az az időszak is. – Egyelőre még egy szimpla varázslat elvégzése is földöntúli öröm a számomra, következésképpen ráérek még a rituálékkal foglalkozni. - Ohh, nála nincs ilyen gond, inkább belőlem nem nézett ki semmit eleinte, igaz, még most sem biztos, hogy sokat változott a véleménye, de legalább talán már használhatatlannak nem tart. – Nem mintha ne lennék tudatában, hogy még sokat nem lehet kezdeni velem, a terepmunka, ahol nem keveredek össze vérfarkasokkal, nagyon tetszik, de velük kapcsolatosan még maximum a pár éves kölykök kapcsán jutnék valamire… Igaz, legalább cserébe gyorsabban is fogok fejlődni, mint ők, bár nem is élek annyit. Ez részemről egyébként nem is probléma, mert nem szeretnék több száz évig élni. - Jó ötlet! – Határozottan lelkesedem a felvetett dolog kapcsán, s kíváncsian szemlélem kedvenc Gyógyítóm arcát, hogy vajon most mi következik. - Azt tudom, hogy mi a szerepe, a nem informátor kaszttal rendelkezők rejtőzködését segíti elő, és próbálgattam is végrehajtani, de gőzöm sincs, sikerült-e, mert nem volt kin letesztelni. Következésképpen egyelőre nem tudom, megy-e egyáltalán. Én úgy éreztem, sikerült, de azért száz százalékig nem vagyok benne biztos. – Magyarázom, mondjuk, vérfarkas itt sincs, de talán Abi egy körrel fogékonyabb a mágiára Jacksonnál, és meg tudja mondani ő is, ha nem… hát maximum majd keresünk egy vérfarkast, talán itt nagyobb szerencsénk lesz.
- Istenem, milyen nagy már... kész kis hölgy. - mosolyodtam el - Hogy rohan az idő, nem? Belegondolva, hogy már lassan egy éve itt él veletek... meglásd, mire észbe kapsz, lassan már hessegetheted az udvarlóit. - tettem hozzá komolytalanul, mert az azért mégis csak odébb lesz, de gyorsan elrepülnek az évek, az biztos. - Ne is mondd... a kábelektől már nem kell félnie, de hihetetlen, hogy valamit mindig talál... Hiába a játékok, valahogy az ilyen ott-felejtett dolgok mindig vonzóbbak. Múltkor az egyik könyvem borítóját nyammogta meg egy kicsit. - csóváltam a fejem, úgy látszik, ez már sosem változik... legalábbis ahogy eddig hallottam másoktól, úgy tűnik, nem egyedi a „probléma”. - Ami késik... - Balthazart még én sem ismerem túl régóta, de úgy tűnik, az ifjú mágusunk meg őt ismeri régebb óta, ha már előtte is említette a menyasszonyát. Igaz, az után a videó után van még olyan ember a városban, aki ne tudna róla, hogy kettőjüknek köze van egymáshoz? - Nos, igen... bár amíg olyan farkas ellen veted be, akivel te is elbírsz, addig nem probléma. Erősebb ellen én sem nagyon dicsekednék... - fűzöm hozzá így mellékesen, igaz, gyógyító lévén sokkal kevesebbet kell terepen dolgoznom, mint a többieknek, vagy ha mégis, akkor többnyire örülni szoktak az érkezésemnek, nem pedig ellenségesen fogadni. - Annyira azért az sincs már olyan messze. Lehet, hogy egyedül még kevés vagy hozzá, de vannak ám olyanok is, amikhez több őrző szükséges, többnyire ott is egy gondoskodik a varázslatról, a többiek pedig csak a mágiájukkal járulnak hozzá. - igaz, az ilyenek sem túl gyakoriak, de sosem lehet tudni, mikor lesz szükség ilyesmire... és lehet, hogy a hosszú évek tapasztalata egyelőre hiányzik Naomi háta mögül, de varázserővel szépen gyarapodik. - Hát nézd... megvan az előnye annak is, ha lebecsülik az embert, annál nagyobb lesz a döbbenet, ha később bizonyítasz. Egyébként csak nem... vagy ha mégis, ha több közös munkátok lesz, biztosan megváltozik a véleménye. - főzöm hozzá a gondolathoz, mielőtt még rátérnénk a tanulásra a kis bevezető „pletyidélután” után. - Így van! Igazából az informátorok tetoválása olyan, mint ha megállás nélkül rajtuk lenne ez a varázslat, igaz, a tanonc évek alatt valamivel kevésbé hatékony, ott még az idősebb farkasok megérezhetik az energiáikat. - osztok meg vele egy érdekességet, amiről talán kevesebben tudnak, pláne, hogy mostanában nálunk sem igazán akadt olyan tanonc, akinek ez a kaszt lett volna a szimpatikus. - Nos, akkor hajrá! Tegyünk egy próbát vele, aztán megyünk, sétálunk egyet, hogy leteszteljük. - indítványozom, elvégre a síparadicsomban vagyunk, szinte a szomszédban van a Farkaslak, ergo bundásokból nincs hiány... Magam is megidézem a varázslatot, Naomira pillantva, érzékel-t valamit abból, hogyan változott meg az őrző energiám kisugárzása, majd intek neki is, hogy rajta a sor... ha pedig úgy érzi, sikerrel járt, akkor nyúlok is a kabátomért, hisz a következő varázslathoz a kinti terep szerencsésebb.
// 50 pont – 5 pont (Oltalom (sz)árnya) = 45 pont //
- Szerintem fogja ő magának hessegetni, lévén szabályosan rosszul van a csóktól is, bár abban a korban még nekem is a hideg futkosott a hátamon az ilyen „nyálas” dolgoktól. - Kuncogom el magam, aztán hagyjuk is, hogy mikor gimi első osztályában megismerem Jacksont, milyen szinten nem számított már az ilyesmi, sőőőt, szabályosan ragadtam rá, mint valami kis pióca, alig láttam a szerelemtől. Ami azt illeti, jelenleg is valami hasonló állapotban leledzek, csak annyira nem teszem nyilvánvalóvá a rajongásomat, jobban mondva igyekszem felnőttesebben kifejezni magam, mint dilis becézgetéseket és nyakba ugrást nyomatni ezerrel. - Hú, igen, a papírokat szeretik megcsócsálni, a húgom a múltkor valami gyógyszeres dobozt csócsált meg, apa azóta elzár mindent elég alaposan. – Ami a kisasszonyt illeti, remek húsban van, bár már megint túlságosan régen láttam, szerintem valamelyik hétvégén szezon előtt még elcitálom a többieket, vagy ha Jacksonnak nincs kedve New Yorkhoz, akkor csak Mayát. Abban az esetben szerintem Pandát is elrángatom, úgyis rég volt már valami csajos programunk. Arra csak bólogatok, hogy bizonyára lesz majd alkalmam összefutni ezzel a Maevevel, noha amióta nálunk van Maya, jobbára mindenkivel csak összefutni tudok, de nem bánom, ki szeretnék élvezni minden pillanatot, elég hamar tovaszállnak az évek, s egyszer csak azon kapnám magam, hogy már itthon sincs délutánonként, mert kamasz lett, és ciki otthon lógni az ősökkel. - Persze, ezt tudom, Savannahval már csináltam ilyet. – Az említésére összeszorul kicsit a gyomrom. - Egyébként ilyenkor nem számít a szint, a mágia mennyisége meg ilyenek? Vagy a kor? Mert, ha számít, akkor nem sok értelme lenne ilyenekben részt vennem, ha viszont csak a szint számít, akkor hamarabb hasznosabb lehetnék, mint gondoltam. – Gondolkodom hangosan, nagyon érdekel a téma, bár talán nem pont őt kellene faggatnom róla, majd alkalomadtán szerintem megbeszélem Dimitrissel a kérdéseimet, vagy ha őt nagyon nem érem el, akkor Roxant fogom zaklatni vele. - Már igazából azért változott, de tudod, elég bénácska tudok lenni civilben, és ő inkább azt az oldalamat ismerte eddig, szóval nem is meglepő, hogy nem fűzött hozzám túl nagy reményeket ilyen téren. – Mondjuk most már simán nyakon vágnám érte, mert tudom magamról, hogy ebben jó vagyok, és nem fogom hagyni senkinek, hogy lehúzzon, még Jacksonnak sem. Igaz, amióta úgymond újra egymást boldogítjuk, sokkal inkább támogató, mint valaha remélhettem volna a múltunk fényében. - Akkor nekik ezt a varázslatot nem is kell elsajátítaniuk? Vagy igen, csak ad nekik valami pluszt? – Ez kissé homályos előttem, úgyhogy inkább kérdezek, biztos, ami biztos alapon. - Oké! – Lelkesen kezdek bele a koncentrációba, igazság szerint már egész könnyen megy, az újabb varázslatokkal, amikkel még ismerkedem, kicsit többet pepecselek, de abszolút nem vészes mennyiségben. Mivel saját magamra figyelek, ezért rögtön nem érzékelem, hogy Abival valami más lenne, ellenben úgy sejtem, hogy nekem sikerült elvégeznem a varázslatot, vagyis nagyon remélem, valahogy tompán furán érzem magam, de lehet, csak bemesélem magamnak. - Éééééés, hogyha valaki sokkal idősebb nálam, akkor átlát a varázslaton? Vagy ezen nem tudnak átfurakodni, amíg el nem múlik? – Ebben nem vagyok biztos, úgyhogy ismét inkább Abit zaklatom a válaszért, nem árt tudnom, hogy mennyire kell aggódnom, ha idősebb farkast látok, már ha tudom róla, hogy farkas.
// 20 pont – 5 pont (Oltalom (sz)árnya) = 15 pont //
Kezdőlap
Úgyis el fog rángatni vásárolni majd Liz babakelengyét, erre készülj lélekben! 
//
Akkor innentől tiéd a terep ^^//
