~Az élni akarási ösztön hidd el sokkal erősebb. Te sem roppannál össze, hanem idővel elfogadnád, vagy legalább is ilyen helyzetben csak ezt teheted. Ha nem fogadod el, akkor csak rosszabb lesz...Az egyedüli dolog, ami nagyon zavar, hogy nem tudom meddig maradok így. Hetekig, hónapokig, vagy évekig?~ A hangom teljesen nyugodt. Egyszer már kidühöngtem magam, azóta meg elfogadtam a büntetésem, mert nem tehettem mást, nah meg azért él még bennem a remény csillaga, hogy nem évekig kell farkasom bőrében lennem. De ezt a témát végül félre is dobjuk, hiszen nem e miatt keresett fel engem. Megértem én, hogy tudni akarják ki is volt az a magányos, de nem tudom mennyi plusz információval szolgálhatok nekik. ~Nagyon, pár milliméteres, ha jól emlékszem.~ Nem tartom hülye kérdésnek, inkább jogosnak, de mondjuk az is igaz, hogy nem rohangászik Fairbanksban sok fekete bőrű fickó, főleg nem vérfarkasok körében. Próbálok még emlékezni rá, hogy mit mondhatnék a külsejéről, de igazából leginkább a bundását láttam, bár azt sem sokáig. ~Nem tudok semmi többet mondani. Ő is kapott elég sok sebet, meg sikerült megszabadítanom őt egy fontos végtagjától, de azt már biztosan visszakapta.~ Így hogy belegondolok kicsit elmosolyodom magamban, de nem viszem túlzásba. Végül a nevét is megtudom. Mivel nem ismerős így úgy gondolom, hogy a másik falkából lehet, hiszen az enyéim nevét, vagy illatát legalább ismerem. ~Nincs miért bocsánatot kérned. Megértem én, hogy tudni akartok róla minél többet, de tényleg csak ennyit tudok. Szerintem meg lehetne lesni, hogy esetleg van e valami kamera a buszmegálló közelében, ami esetleg felvette az egészet. A buszmegállót elég jól meg lehet ismerni. Nem hiszem, hogy ennyi idő alatt rendbe hozták volna. Azért nem mennek olyan gyorsan itt a dolgok.~ Amiben tudok természetesen segítek, ha kell elkísérhetem egy darabon a buszmegálló felé, mert azért arra emlékszem, hogy hol is történt a dolog.
Idővel nyilván elfogadnám, csak nem mindegy, kinek mennyi idő kell ahhoz, hogy elfogadja a kialakult helyzetet. Nekem egészen biztosan jóval több kellett volna ehhez. A szavakra nem is reagálok, csupán aprót biccentek a fejemmel, nézzen ki bármilyen furcsán a dolog ebben az alakban. Együtt érzek vele, habár fogalmam sincsen, milyen érzés lehet ekkora bizonytalanságban élni, hiszen valóban nem mindegy, hogy hetekről, hónapokról, vagy tényleg évekről van-e szó. Minden információt próbálok elraktározni, a legkisebb, jelentéktelennek tartott dolgok is eszméletlenül fontosak lehetnek, igen, akár a haja hossza is. Azt viszont látom, illetve hallom, hogy tényleg nem tud mást, amit meg is értek, így hát nem is faggatom tovább. ~ Rendben, köszönöm a segítségedet. ~ Nem üres frázis, tényleg hálás vagyok neki, többet segített, mint azt gondolná, minden egyes információmorzsa fontos. A felvetett ötlete pedig felkapom a fejem, nahát, ez nagyszerű ötlet, nekem eszembe sem jutott volna, hogy kamerák után kutassak. Bár ha van kamera, sajnos túl nagy remény nem él bennem, hiszen valószínűleg a felvétel úgy is el lett takarítva, nem biztos, hogy kifizetődő volna, ha bárki véletlenül rábukkanna, vagy beletekintene, aki nem beavatott ebben a témában. Egy próbát azonban megér, ebben egészen biztos vagyok. ~ Köszönök mindent, azt hiszem most már könnyebben el tudok indulni. Viszont mit szólnál egy közös vadászathoz? ~ őszintén és kissé izgatottan csengenek a szavaim, valóban szívesen elmennék vele vadászni és nem csak pusztán szánalomból. Egyrészt nem árt építeni a kapcsolatokat, másrészt pedig talán ő is örül egy kis társaságnak. A válaszától függően cselekszem, vagy vadászni indulunk és akkor csak később búcsúzkodom, ha viszont nincsen kedve ilyesmihez, akkor még egyszer köszönetet mondva mondok búcsút neki.
Jól nevelt ku....farkasként természetes a számomra, hogy segítek a falkának, még ha már nem is ugyan az, mint volt. Bár sosem felejtem el az ősi falkát és egy részem mindig is oda fog tartozni nem sirathatom örökké. Elfogadtam, hogy összeolvadtunk, hogy új vezetőnk lett új szabályokkal, életfelfogással és próbálok is alkalmazkodni, amennyire csak tudok, de ehhez is idő kell, ahogy az életben szinte mindenhez. Viszont amíg farkas alakban vagyok van időm tanulni, fejlődni, és minden percet ki akarok majd használni. Nem fogom lógatni a lábam egész nap. Abba tényleg beleőrülnék. Nem került fáradtságba segítenem a nősténynek. Bár szerintem túl sok újat nem mondhattam neki, de inkább mondják el nekik ugyanazt százszor, mint egyszer sem. Az ötlete, hogy vadásszunk együtt meg kimondottan tetszik. Legalább őt is jobban megismerem és ezzel közelebb is kerülök a másik falkához. Mondhatni két legyet egy csapásra. ~Induljunk!~ Csóválom meg vidáman a farkam, majd el is indulok az egyik irányba. A tempóm nem gyors, de nem is cammogok. Orromat azonnal felemelem, hogy megkeressem a prédánkat. A vadászat igazán jól sikerül és felüdítő érzés volt egy társsal lenni, még ha csak egy kis rövidke időre is. Egy ilyennek régebben kevésbé tudtam volna örülni...De most, élvezem!
Tökéletesen tisztába vagyok azzal, hogy egy falka területén járok. Érzem a szagukat mindenen… a bokrokon, a fák kérgén… az avarban. Érzékeimet kihegyezve loholok. Mancsaim alatt besüpped a nedves talaj. Nemrég esett, de nem olyan kitartóan, hogy a bundámon át a bőrömig szivároghasson le a víz. Fogaim között tartom a ruháimat, és a cipőmet rejtő zsákomat, hogy ha bármikor vissza kellene változnom, akkor kéznél legyenek a ruháim. A hangok, a visszhang, és a szagok alapján tudok tájékozódni. Volt bőven időm tökélyre fejleszteni a tájékozódási képességem, ezért semmiben se gátol ilyen téren az a tény, hogy vak vagyok. A víz csordogáló hangja az, ami először megüti a fülemet, és arra sarkall, hogy irányt váltva felé induljak. Imádok hegyi patakokból inni, és jó ideje loholok már négy lábon ahhoz, hogy jól essen pár, hűsítő korty. A hátszélnek nem örülök. A szagomat így előbb kiszúrhatják, mint én mást.. ha valaki van itt a környéken más is, rajtam kívül. Emiatt a pajzsomat kénytelen vagyok lejjebb engedni, hogy energiáim segítségével „kémlelhessem” a környezetemet, nehogy meglepjenek. Nem tudom, hogy az a hím, akivel találkoztam.. és akin ugyanezt a falkaszagot éreztem, jelezte-e már, hogy itt járok a környéken, illetve, hogy nincsenek ellenséges szándékaim, ezért jobb, ha elővigyázatos vagyok. A patak partjához elérve beleszimatoltam a levegőbe. Elégedetten tettem le a sziklás részre a hátizsákomat, majd finoman megráztam a bundámat, hogy a maradék vízcseppeket is elkergessem róla, aztán óvatosan előrébb lépdeltem. Csúszósak kicsit a kövek, nem árt ha vigyázok, meg még a végén orral előre a patakba pottyanok, az pedig határozottan nem lenne most kedvemre való. Amikor végre stabilan meg tudtam állni mind a négy lábamon, és nem volt alattam mozgó szikladarab, előre hajoltam, mígnem az állam elérte a patak jéghideg vízét. Nyelvemet beledugva jóleső, nagy kortyokkal lefetyelni kezdtem… lendületes nyelvcsapásaim közepette még a fejem búbjára is fröccsent néhány vízcsepp…
A hozzászólást Julia T. Kiluan összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Okt. 18, 2014 6:21 pm-kor.
A rosseb gondolta volna, hogy ilyen forgalma van a hotelnek! Vagy csak nekem nem ártott volna jobban utánajárni a dolgoknak, és nem lecsapni az első adandó lehetőségre, ami munka gyanánt kínálkozik számomra… Most már mindegy, ez van, kénytelen vagyok hozzászokni a tömeghez – az egyébként sem árt, hisz egyszer úgy is hatalmas tömegek előtt fogok fellépni, olyan nagy előbb, ami mögött elbújhat a hotel összes vendége! Most azonban ez van, ezt kell szeretni, én pedig, ahogy vége a műszakomnak, „menekülök” is az erdőbe, hogy kissé levezessem a feszültséget, lenyugodjak, és visszanyerjem a lelki békémet… Mert bár a zene is tud megnyugtató lenni, de kétlem, hogy ilyen fáradtan képes lennék jól játszani, így aztán „B” verzióként marad az erdei túra. Nem terveztem vadászni, legalábbis nagyvadra semmiképp – ha egy kisebb nyúl kerülne az utamba, akkor mindenesetre elgondolkodnék azon, hogy ő lesz a vacsi, és nem az a pár szendvics, amit a konyháról sikerült beszereznem. A ruháimat még valahol az erdő szélén hagytam, úgy is ugyanarra vezet az utam is hazafelé, azt meg nem hiszem, hogy bárki lenyúlná őket, ha rájuk bukkanna… mindenesetre azt hiszem, sikerült jól elrejtenem őket, megvárnak, amíg értük megyek. Egyébként meg, nem csupán a kikapcsolódás végett, de kíváncsi vagyok, ha már a falka ennyit változott, a város, a környék vajon mennyire őrizte meg régi mivoltát? Teret engedve hát bundás felemnek, bele is vetettem magam a rengetegbe, s ahogy egyre több kilométert tudtam magam mögött, éreztem, a napi stressz úgy csökken, szinte minden megtett lépés után. A pajzsommal sem bíbelődtem, csak mentem, amerre az ösztöneim vezettek – mindig csak előre, ész nélkül. Egészen addig, amíg egy másik farkas jelenlétére nem lettem figyelmes. Először azt hittem, hogy falkatárs lesz, amikor azonban közelebb merészkedtem hozzá, hogy köszöntsem, az illatok alapján rájöttem, tévedtem – egy kóbor. Ide merészkedett volna? A falka területére? Mivel elég harmatos korúnak számítok még farkasként, így tisztában vagyok vele, hogy esélyem, az nem sok lenne ellene, így aztán már épp fordultam volna vissza, hogy még véletlenül se zavarjam meg, vagy haragítsam magamra, ám néhány lépés után ismét megtorpantam. Igaz, nem ismerem, és esküdni mernék rá, hogy életemben először látom, mégis, valamiért olyan ismerős volt, ha nem is számomra, a farkasom számára mindenképp, így aztán néhány pillanatnyi, talán pár percnyi tétova ácsorgás után vettem a bátorságot, és lassan közelíteni kezdtem. A másik érezheti, hogy ártó szándék, az egy szemernyi sincs bennem, csupán kíváncsiság – ám az annál több! ~ Öhm… Üdvözlöm. Elnézést a zavarásért, én csak…~ -kezdtem bele óvatosan, ám el is akadt a szavam. Én sem tudtam igazán, hogy mit is szeretnék mondani… Miért is jöttem ide hozzá? Lehet, mégis inkább tovább kellett volna állnom, ahelyett, hogy állok itt kukán? ~ Szabad? ~ -böktem ki végül, a patak felé biccentve, csak hogy mondjak is valamit. Elég esetlen egy próbálkozás arra, hogy beszédbe elegyedjünk valakivel, de ha nem zavartam, akkor a patakhoz közelebb lépve én is ittam egy kis vizet, igaz, közben lopva a nőstényre is vetettem pár pillantást. Legalább nem érzem majd úgy, hogy hirtelen úgy kiszáradt volna a szám zavaromban…
Egy pillanatra megálltam, amikor megéreztem a hozzám képest gyengécske energiát. Néhány szőrszál a tarkómon felborzolódott, mert érzékeltem magamon a fürkésző figyelmet. Nem moccantam a pataktól, de kész voltam arra, hogy ha esetleg nem kívánatos események történnének, akkor azonnal tudjak reagálni. Nem éreztem fenyegetve magam, és ha a farkas csak egyedül van, akkor az energiái alapján játszi könnyedséggel el tudnék bánni vele, ha nagyon muszáj lenne, de tisztelem annyira az életünket… a létünket, hogy ok nélkül ne támadjak a saját fajtámra. Ezért csak kivártam, és ismét előre hajolva tovább lefetyeltem a vizet, mintha észre se vettem volna, hogy nem vagyok egyedül. Hallottam a tétova lépteket, az óvatos mozdulatokat, mintha a közeledő maga se lenne biztos abban, hogy tényleg ide akar-e jönni. Mivel a szélirány nem nekem… hanem neki kedvezett, ezért a szagom könnyedén kúszhatott orrlyukaiba, és könnyedén leszűrhette, hogy bizony nem tartozom azon falkához, melyé az a terület, ahova betettem a mancsaimat. Mivel a pajzsom nem volt felhúzva a fejem búbjáig, ezért elérhettek hozzám a szavai. Kölyök. ~ Üdv. ~ Köszöntem vissza, de nem fordítottam felé a fejemet. Nőstények között is a kisebb termetű farkasok táborát gyarapítom, hogy emberi alakomban. Mivel még nem fordítottam felé a fejemet, ezért nem láthatta, hogy a szokásos borostyántól eltérően az én szemeim inkább olívás olajzöldbe hajlanak. Ennek a „másságnak” az oka vélhetően az volt, hogy nem csak én, hanem a farkasom is vak. Egy időben Brian teljesen rá volt kattanva arra, hogy teszteljen, kísérletezzen rajtam… de egy idő után ráuntam, és rámorrantam, hogy most már elég. Ez csak neki szórakoztató, nekem kezd unalmas lenni, és egyébként se szerettem sose a kísérleti nyúl szerepében tetszelegni. Persze egy percig se hibáztathattam komolyabban, mert valahol megértettem a kíváncsiságát, ami hajtotta. Tőle tudom, hogy a vérfarkasok szeme olyan, mint a borostyán… alapesetben… az enyém pedig olivazöld. Hogy nekem ezek a színek mit mondanak önmagukban? Semmit. A borostyánt, mint növényt… és megkövült gyantáját ismerem a természetből… ahogy olíva bogyót is ettem már, ezért tudom, hogy a kettő teljesen más… de maga a szín… nekem nem sokat jelent. ~ Persze. ~ Üzentem vissza, hiszen a patak nem az enyém… bárki ihat belőle. Amikor lecaplatott mellém, és inni kezdett… megérezve a szagát… farkasa energiáit közvetlen közelről, hirtelen abba hagytam az ivást, és felkaptam a fejemet. Vizes pofámat felé fordítottam, tekintem viszont valahova a távolba révedt, nem érezhette magán. Izgatottan szimatoltam a levegőbe, és közelebb léptem a hímhez. Nagyon fiatal volt még, a pajzsa annyira törékeny, hogy könnyedén taposhatnám a sziklákra, apró morzsákra zúzva. ~ Kinek a kölyke vagy? ~ Kérdeztem ellentmondást nem tűrve. Hallani akartam tőle is, bár úgy érzem… e nélkül is tudnám a választ. Nem akarok fenyegetőnek tűnni, bár ebben a helyzetben valószínűleg úgy érezheti magát, mint akinek a torka köré éles fogak szorultak, hogy bármelyik pillanatban átharaphassák azt.
Visszaköszönt ahelyett, hogy leharapta volna a fejemet. Ezt már vehetjük fél sikernek, nem? Amikor pedig még arra is „engedélyt” kapok, hogy csatlakozhassak hozzá, miközben a patakból lefetyel, már tényleg felgyulladt egy apró reménysugár, ami aztán mondhatni, rekordidő alatt hunyt ki, ahogy a nőstény ilyen ellentmondást nem tűrve rám morrant. Ciki vagy sem, elsőre úgy összerezzentem, mint ha épp egy meteor csapódott volna be tőlünk néhány méterre. Még jó, hogy nem nyeltem félre a vizet, azt hiszem, az még gázabb lenne, ha most még nekiállnék fuldokolni is. ~ Yoshizawa-sannak! ~ -bukott ki belőlem a Teremtőm neve, mire zavaromban rájöttem, hogy szinte sosem szólítottam így ~ Izé… Asami-san. Yoshizawa Asami. Ayu.~ -tettem még hozzá a csöpp kis japán nő második keresztnevét is, mert hiába volt cuki hangzása, így is olyan hosszú neve volt, hogy örültem, hogy egyáltalán meg bírtam jegyezni. Szégyen vagy sem, az Ayut meg mindig lefelejtem… Egy pár pillanatig még szótlanul kushadtam, inni nem mertem, csak vártam, mit lép a másik – remélhetően ha eddig nem szedte le a fejem, most sem akarja majd, de önkéntelenül is eszembe jutott, hogy mi van, ha a Teremtőm egy ellenségével van dolgom? Azonban hamar el is vetettem az ötletet… Az nem lehet! Hisz egy olyan szeretni való teremtésnek mint az én Teremtőm, elképzelhetetlen, hogy ilyen rémisztő ellensége legyen… Vagy mégis? Akkor egy világ omlik össze bennem… már ha túlélem a következő néhány percet. ~ Bocsánat, hölgyem, de… esetleg ismeri? ~ -bátorkodtam feltenni egy óvatos kérdést, ebből talán még nem lesz olyan nagy baj, nem? Milyen hülye kérdés, a reakciójából ítélve valószínű, hogy ismeri… hisz semmi rosszat nem tettem, amivel felbosszantottam volna, legalábbis azt hiszem, nincs oka rá, hogy felkeresse a Teremtőmet és rám panaszkodjon – ami nem is lenne egyszerű feladat, tekintve, hogy Asami még Japánban van. ~ Mert… mert ha igen és beszélni szeretne vele, attól tartok, hogy az nem fog menni. Legalábbis személyesen… Asami nem tartózkodik a városban és úgy tűnik, még egy darabig nem fog visszajönni. ~ -eredt meg a nyelvem, csak tudnám, miért, hisz drága Teremtőmtől hányszor megkaptam, hogy idegenekkel nem szóba állni… de mégis mit tehetnék? Még ha nekem ismeretlen is a nő, a bundásabb felem valamiért sokkal ismerősebbnek találja. Remélem, tényleg igaza van, és nem csak szórakozik, bár ha az ilyen ösztön-dolgokról van szó, általában nála ez jobban működik, mint nálam.
Figyelem őt az érzékeimmel, minden rezdülése eljut a fülembe, riadalma szaga édesen kúszik az orromba. Nem szoktam senkit se ijesztgetni pusztán saját szórakozásomra, de ez most egy különleges eset, ahol az idegen hímtől az őszinte választ várom. Nem ismerem, tehát a legcélravezetőbb tett a ráförmedés volt, még ha történetesen érzem is rajta, hogy ahhoz a falkához tartozik, amelyiknek épp a területére pofátlankodtam, tehát valójában én itt csak egy egyelőre még megtűrt vendég vagyok. Asami! A szívem hatalmasat dobban, mikor végre kinyögi, hogy ki is a teremtője. Nem érzek hazugságot a szavaiban, szerintem kellően ráijesztettem ahhoz, hogy meg se forduljon a fejében hazudni nekem. Az én Asamim. Ezek szerint nemrég még életben volt, hiszen a kölyök még nagyon fiatal. ~ Ismerem. ~ Válaszoltam tömören, miközben a pataktól ellépve a hím felé indultam. Fejtartásom és energiáim nem sugalltak támadó szándékot, láthatta rajtam inkább a kíváncsiság szülte közeledést. Ettől függetlenül ha Asami jól kitanította – már pedig ha egyedül merte hagyni, akkor gondolom igen – akkor tudja, hogy el kell tűrnie, ha egy idősebb „körbe akarja szaglászni”. Én nem tartok tőle egyáltalán, egy mozdulattal elintézhetném, ha akarnám… és ha okot adna rá. Remélem nem fog. Nem szívesen ölném meg az… unokám? Igen, azt hiszem nevezhetem a mi létünk szerinti unokámnak. Ez nagyon furcsa, még nekem is. ~ Mikor járt erre utoljára? ~ Faggattam tovább, miközben odaérve hozzá, mancsomat felemelve, valahol a fara fölötti részen érintetem meg, és egy határozott mozdulattal nyomtam lefelé, hogy üljön le. Ha megtette, akkor a válasza közben alaposan körbeszaglásztam, végül mellette megállapodva orrommal meglöktem oldalról a pofáját. Nem vittem nagy erőt ebbe a mozdulatba sem, emberek között ez a gesztus nagyjából megfelelt azzal, amikor egy idősebb nő egy kisfiú arcát megpaskolja, majd finoman megcsipkedi. ~ Én Tiguaq vagyok, az Örökbe fogadott gyermek. ~ Mutatkozok be neki, kíváncsian várva, hogy vajon ez a név mond-e neki valamit. Asami vajon beszélt a kölykének a saját teremtőjéről? Vannak még kölykei? Akár itt? Ezer, és egy kérdés vetült fel bennem, amire ettől a fiatal kölyöktől várom a választ. Egyelőre nem távolodok el tőle, maradok így, mondhatni a képébe mászva, a szagát belélegezve, energiáit alaposan megjegyezve magamnak, hogy ha máskor találkozunk, rögtön felismerhessem ezek alapján.
Ahogy az idősebb nőstény elárulja, hogy ismeri a Teremtőmet, mint valami túlpörgött hiperaktív kölyökkutya, kezdek lelkes farok-csóválásba, még ha megszólalni, vagy a szavába vágni nem is merek. Ahogy közelíteni kezd, még mindig egy helyben kuksolok, várva, hogy na, gyerünk, mondjon már valamit! Honnan ismeri Asamit? Vagy milyen a kapcsolatuk? Vagy akármit, de neeem… csak közelít és közelít, amikor pedig még le is tapiz, jól nevelt kölyök módjára ülök le az avarba. Csak vetek egy pillantást felé, hogy most már rendben leszek-e, de azt hiszem, inkább ezt a csóválós dolgot sem kéne erőltetni… Abba is hagyom, igaz, nem feltétlen rajtam múlik. A szaglászásra nem mocorgok, csupán a fejemet tekergetve próbálom követni az idősebbet – nem mint ha attól tartanék, hogy egyik pillanatról a másikra eltűnik, csak… na! Mégiscsak ismeri Asamit! ~ Hogy mikor… várjunk csak… tavaly előtt, még valamikor télen, karácsony előtt. Ja nem, utána! Még a szilvesztert is külhonban töltöttük, pedig próbáltam meggyőzni, hogy legalább arra érjünk haza… ~ -magyarázok, az pedig meg sem fordult a fejemben, hogy a nő talán nem kíváncsi ennyire részletekbe menően a történtekre – sebaj, ha zavarja, majd szól, nem? A pofibökdösésre önkéntelenül is eszembe jut az a régi vicc, az arccsipkedő öregasszonyokról, az esküvőkről, meg arról, hogy „Te leszel a következő”, de szeretem annyira az életemet, hogy ne süssek el semmi hasonló megjegyzést az öreglánynak. Elég volt meghallanom a nevét, és ennyit az önfegyelemről, a következő pillanatban már megint lelkes kölyök módjára mocorogtam-csóváltam, ami a lendülettől akár riszálásnak is betudható volt. ~ Tiguaq? Az… az a Tiguaq? Az a bizonyos…? Akiről Asami-san is mesélt? Akivel még Japánban találkozott? Aki… Aki az ő… Teremtője volt? ~ -ha lehetséges a mentális kommunikációnál a hadarás, akkor azt hiszem, most nehéz lenne lekörözni engem benne, ám alig daráltam le a mondandómat, gondolatban már előrébb jártam, és amilyen lendülettel beszéltem, úgy hallgattam el egyik pillanatról a másikra. ~ Várjunk csak egy pillanatot… Ha Te tényleg Asami-san Teremtője vagy, Asami-San pedig az enyém, akkor az azt jelenti, hogy… vérvonal szerint te lennél a nagyim? ~ -meresztettem hatalmas, kerek szemeket a másikra, még ha nem is kapcsoltam még, hogy ha tényleg ő az, akiről a Teremtőm mesélt, akkor nem is lát...látja, hogy milyen neveletlenül bámulom – nem tehetek róla, nagy örömömben megfeledkeztem róla. ~Asami-san nem mondta, hogy te is itt vagy, Fairbanksben… Vagy nem is tud róla? Ha tudna, akkor biztos, ő is hazajött volna, hogy találkozzon veled… Vagy… vagy esetleg rossz viszonyban váltatok el annak idején? Azt nem mesélte… Régóta… itt élsz? ~ -zúdítottam az újabb és újabb kérdéseket szegény nőre.
Két éve. Csak két évvel kellett volna korábban érkeznem, hogy találkozzak vele! Bárcsak itt lenne most ő is, de már az is kész csoda, hogy a kölykével keresztezték egymást az útjaink… vagy talán a sors keze? Nem tudom szavakkal kifejezni, hogy mekkora örömmel tölt el a tudat, hogy Asami él, és a jelek szerint nagyon is jól van! Jól választottam meg neki a falkát, és sikerült olyan helyen hagynom, ahol ő is jól érezte, és érzi magát azóta is. Legalább ebben szerencsésebb lehetett nálam. El is felejtettem már, a kölykök mennyire zabolázatlanok tudnak lenni. A kölyök folytonos mocorgása egy kicsit idegesíti a farkasomat, hiszen öregnek érzem már magam a mai fiatalsághoz, nem könnyű tartani szeleburdiságukkal a tempót… és nem hiába nyomtam le a farát a földre, de úgy tűnik képtelen nyugton maradni. Türelmet erőltetve magamra szusszantok egyet, amikor visszakérdez. ~ Igen, Asami Ayu az én kölyköm. Kisgyerek kora óta ismertem, de csak 1653-ban haraptam be. Ha jól emlékszem, 1680-ban hódolt be egy hegyi falka alfájának. Velük él azóta is? ~ Több falka is lehet azóta Japánban, lehet, hogy azóta már falkát váltott, nem tudhatom. Sokat változott a világ, és mi farkasok is nagyon elszaporodtunk azóta. Amikor én vérfarkassá váltam, akkor még csak töredék ennyien lehettünk, mint ahányan manapság vagyunk. Nem csak az emberi népesség nőtt meg robbanásszerűen. A logikai levezetésére egy újabb szusszantás hagyja el orrlyukaimat. ~ Igen, de a Tiguaq-ot… vagy ahogy manapság ismernek… a Juliát jobban preferálom, mint a nagyit. ~ Burkolt célozgatás arra, hogy inkább ne hívjon nagyinak. Valahogy nehezen tudnám megszokni, meg aztán ha elfelejtkezne magáról és így hívna mások előtt is, az nem biztos, hogy túl okos dolog lenne. Pláne, hogy emberi alakomban is max harmincas éveinek elején járó nőnek nézhetnek. Amilyen kis kajla a kölyök, szerintem ő még húsz sincs, de lehet, hogy tévedek, és lehet, hogy a természete alapból ilyen, vagy csak túlzottan fellelkesült. ~ Mondták már, hogy egy kicsit fárasztó vagy? Túl sokat kérdezel, kölyök. ~ Rázom meg a bundámat, majd leülök mellé, és az oldalamat kicsit neki döntöm. Energiáimmal óvatosan körbefonom, és szelíden türelemre, nyugalomra intem. Nem tartom valószínűnek, hogy hozzám hasonló korú farkas érintését élvezhette volna már magán, úgyhogy ezt veheti akár kegynek, és megtiszteltetésnek is. Ha nem Asami kölyke lenne, valószínűleg nem tenném meg, pláne hogy érzem rajta a falkaszagot. ~ Szeptemberben jöttem Alaszkába. Előtte Ausztráliában éltem, azelőtt a Fülöp-szigeteken, Új-Zélandon, Indiában… és Japánban. Anchorage-ban lakom, de egész Alaszkát bejárom. Nincs állandó tartózkodási helyen Fairbanksben. Asamit azóta nem láttam, hogy Japánban elváltunk volna egymástól. Ő csatlakozni szeretett volna egy falkához, én pedig tiszteletben tartva ezt, segítettem neki megfelelő falkát találni, ahol jól bánnak majd veled. Szóval nem… nem mondanám, hogy rossz viszonyban váltunk el egymástól. És te miért nem vagy most vele?
Kíváncsian hallgatom, csüngök a nő minden szaván, ami bizonyítja, hogy tényleg a Teremtőm Teremtője… Teremtőm! El sem hiszem! ~ Hogy…Micsoda? -pislogtam megszeppenten, ahogy a nőstény mesélni kezdett - A hegyi falka, igen… De 1653? A hegyi falka az stimmel, de az ittenihez tartozik, amelyik itt van Fairbanksben. Vagyis… nem tudom, mennyire van tisztába az itteni dolgokkal, hogy eddig két falka volt, csak összeolvadt a kettő. Szóval Asami-san ide tartozik, egy nyomozás miatt tartózkodik Japánban, már egy pár éve… Egy volt falkatársat keres, de nem tartom kizártnak, hogy a régi falkáját is felkeresi. Láttam rajta, hogy szívesen találkozna velük. ~ -magyaráztam előzékenyen, amikor pedig a következő kis monológom hallatán közölte, hogy a „nagyi” megszólítás részéről felejtős, csak kissé letörve hajtottam le a fejem. ~ Rendben, értettem… ~ - nagyi. Majd igyekszem nem nagyinak hívni, de inkább nem ígérek semmit. Mindenesetre ez sem tudta letörni a kedvem, ahogy a következő kis „szidása” sem. ~ Bocsánat, nagy... Julia. ~ -javítottam ki magam, mielőtt még kapnék a fejemre, és meg is próbálok nyugton maradni, mielőtt még felbosszantanám. Most tudtam meg, hogy itt van, nem szeretném, ha ez nem csak az első, de az utolsó találkozásunk is lenne… Ahogy helyet foglal mellettem, egyből felébred a remény bennem, hogy annyira csak nem haragudott meg, sőt… ahogy megérzem a Teremtőméhez hasonlatos energiákat, ismét valami növekvő izgalom lesz újjá rajtam. Julia tovább folytatja a mesélést, én pedig,a földre heveredve mellette hallgatom, és szinte észre sem veszem, hogy egy kicsit önkéntelenül is közelebb bújok, miközben hallgatom. Nem túl tolakodóan, egyszerűen csak ahogy meghallom a kérdését, hirtelen a szívembe mar a hiány a Teremtőm után. Más az energiája, mint Asamié, mégis, sokkal inkább hasonlít rá, mint bárki máséra a falkából. ~ Amennyire én tudom, jól bántak vele, legalábbis sokat mesélt róla, mennyire szerette a falkáját. Ami pedig engem illet… ~ -hallgatok el, hisz vajon nem lenne kínos beismerni, hogy miért is nem a Teremtőm mellett vagyok? Végül azonban erőt veszek magamon, és csak kibököm: ~ Honvágyam volt. ~ -szusszanok egyet, majd bővebben is kifejtem a dolgot, hogy jobban értse a mama ~ Itt születtem, Fairbanksben. Itt nőttem fel, itt figyelt fel rám Asami-san, itt váltam vérfarkassá… Az itteni falkával tanultam meg a kölyök-lét alapjait… Csak miután a Teremtőmnek dolga akadt külföldön, nem akart egyedül hagyni… őszintén szólva én sem akartam itt maradni nélküle, úgyhogy követtem Japánba. De már 10 év eltelt azóta… Azt hiszem, egyikünk sem gondolta, hogy ilyen soká húzódik a dolog. Rajtam eluralkodott a honvágy, Asami-san pedig úgy döntött, jobb, ha visszatérek a falkámhoz. ~ -magyaráztam. Tudom, hogy vérfarkas mércével mérve az a 10 év semmi, pláne egy olyan korúnak, mint Tiguaq, de akkor is, az én 34 évemmel nézve, az életem harmada-negyede… ~ Ki lehet ezt egyáltalán nőni? A honvágyat? Olyan sok helyen jártál a világban, te sosem érezted? ~ – emeltem a nőstényre halovány szürkés tekintetemet ~ Remélem, azért még fogunk találkozni, még ha nem is a közelben laksz. ~ -tettem még hozzá óvatosan, de őszinte érzéssel.
Egy kis zavar támad, de hamar megvilágosodom, és egy kicsit el is csodálkozom. Ezek szerint Asami otthagyta a régi falkáját, és most ide, a Farbanksi falkához tartozik. Nem tudok semmit a falkaegyesítésről, vagy arról, hogy konkrétan milyen erőviszonyok uralkodnak a városban. ~ Japánban hagytam, egy ottani hegyi falkánál, ahova először tartozott. Nem volt akkor még lakott település a közelben, nem tudom ezért konkrét helyhez kötni, hogy hol. Azóta gondolom már oda is terjeszkedtek az emberek, úgyhogy Asami talán most már tudná nevesíteni. És azt tudod, hogy mióta tartozik ehhez a falkához, és miért jött el Japánból? ~ Ha szeretett ott, biztos nyomós oka volt rá. Csak úgy senki se hagyja maga mögött a családját, és csatlakozik másik falkához. Nekem a legjobb indulattal se lehetett volna a családomnak nevezni azt az indián falkát, ahol Kilaun hagyott, ezért én minden érzelmi kötődés, lelkiismeret-furdalás nélkül magam mögött tudtam hagyni őket. Az is lehet, hogy Asamit is hajtotta a vágy, hogy megismerje a világot, és ezért állt tovább. Hosszú létünk miatt lehetőségünk adatik arra, hogy a világot jobban, és részletesebben megismerjük, mint a rövid éltű emberek. Hagyom, hogy a kölyök közelebb húzódjon hozzám, nem veszem tolakodásnak. Ahogy én Asamira emlékeztetem őt az energiáim által, úgy ő is rá emlékeztet haloványan, és ez az érzés nem csak neki, de nekem is kellemes. Világ életemben semmi mást nem akartam, mint egy szerető családot, ami valamiért sose adatott meg nekem hosszabb távon. Így vagy úgy, de Brian-en kívül mindenkit elveszítettem. ~ Megértem. Ne szégyelld magad ezért. ~ A honvágy nekem se idegen érzés. Számomra a „haza” mind a mai napig a törzsi falucskát jelenti, ahol felcseperedtem, és ahonnan Kilaun magával vitt. Amikor magam mögött hagytam a falkámat, én is meg akartam találni, haza akartam menni, hogy ismét a törzsemmel lehessek, de aztán rájöttem, hogy már nem találhatom meg őket, hiszen mindenki, akit gyerekként ismertem, már halott. Több, mint száz év telt el azóta, hogy Kilaun elvitt tőlük, és a helyet se találtam meg soha, ahol velük éltem. Ezért is hagytam inkább magam mögött Amerikát, és hajóztam át Japánba. ~ Vannak, akik képesek rá, vannak, akik nem. Szerintem ez attól függ, mennyire szeretett valaki gyerek lenni, és mennyire szerette az otthonát. Engem egy indián törzs nevelt a sajátjaként, még a XV. század végén. Nagyon szerettek, és én is nagyon szerettem őket. Gyerek voltam még, amikor Kilaun, a Teremtőm… egy Első, az Első farkasok közül elvitt onnan magával. Nem tartott maga mellett túl sokáig, két év után egy falkát keresett nekem, azt remélve, hogy ott majd jól bánnak velem, és megtanítanak mindenre, amire neki nincs ideje. Több, mint száz évet voltam közöttük, de folyamatosan hazavágytam, vissza a törzshöz, a faluba, az otthonomba. De a világ akkor még nem ilyen volt, mint most. Sajnos soha nem sikerült hazatalálnom. Ezért inkább minél messzebb mentem, azt remélve, hogy a honvágy ezzel csökken, de azóta is itt van a szívemben, és ha rá gondolok, ha felidézem magamban az ottani élményeket, mindig nagyot dobban a szívem. Mintha csak pár hete lenne, hogy elmentem onnan. De meg lehet szeretni más helyeket is, találni lehet másokat is, akik az otthon érzését a szívedbe költöztetik. Nem baj, ha honvágyad van. Ha szereted a hazádat, ez teljesen normális. Idővel megtanul együtt élni ezzel mindenki. ~ Leginkább csak Briannel szoktam ezekről a dolgokról beszélgetni, de érzem a kölykön mennyire elveszett, és tanácstalan Asami nélkül… mintha csak néhai kölyökkori önmagam lenne, Kilaun nélkül. Nekem is borzasztóan hiányzott Kilaun, és a mai napig hiányzik. ~ Ha engedi a falkád, akkor szívesen. Nem szeretnék neked problémát abból, hogy egy kóborral csatangolsz, még ha a leszármazottam is vagy. Most, hogy tudom, hogy Asami ide tartozik, mindenképp szeretnék a közelben maradni, hogy ha visszatér, találkozhassak vele is. Ha beszélsz vele, megmondanád neki, hogy itt vagyok? Ne sürgesd meg, hogy ezért térjen vissza hamarabb, végezze csak el azt először, ami miatt távol van. Nem akarom megzavarni semmiben sem.
~ Jah, vagy úgy… ~ –világosodok meg pillanatnyi képzavarom után, még bólogatok is párat, ahogy tisztázódni látszik a félreértésem. Az újabb kérdés hallatán hallgatok egy darabig, ahogy megpróbálom felidézni magamban a dolgokat róla. Rémlik valami, hogy mint ha egyszer említette volna a Teremtőm, miért hagyta maga mögött a hazáját, de hogy is volt az? ~ Ha jól emlékszem, akkor valamikor az 1800-as évek vége felé… sosem voltam túl jó évszámokból. ~ –vallottam be, a suliban is szívtam eleget a törivel meg a kismilliárd évszámával, ezek után hálát adtam az égieknek, hogy legalább Asami nem várta el tőlem, hogy életének minden fontos mozzanatát betéve tudjam fejből ~ Azt mesélte, hogy miután Japán annyi év után megnyitotta kapuit a többi ország előtt, felkeltette a kíváncsiságát, hogy megismerje a világ többi részét is, és akkor indult útnak. ~ -magyaráztam, hátha a nő jobb volt történelemből mint én, és pontosabban be tudja lőni ezek alapján a mérföldkövet a kölyke életében. ~ Arra nem emlékszem, hogy mióta tartozik ehhez a falkához, de ha azt nézzük, hogy már két évtizede, hogy beharapott… Gondolom, egy pár évtizede már itt van, legalább. ~ -magyaráztam lelkesen, igaz, amiatt kissé égett a pofám, hogy nem tudok pontosabb választ adni a kérdésére. De mégiscsak idősebb farkas, gondolom jobban tisztában van az olyan íratlan szabályokkal, hogy falkába kerülés után van-e valami „próbaidő”, amíg nem illik kölyköt beharapni, vagy hasonló. Tényleg, létezik egyáltalán ilyesmi? A vigasztalására csak újabb bólogatással reagálok, s hallgatni kezdem, ahogy a saját életéről kezd mesélni. Asami-san történeteit is imádom hallgatni. Sőt... belegondolva, mindig is szerettem az öregeket hallgatni, ahogy az életükről mesélnek, hisz egyrészt bámulatos, másrészt félelmetes, hogy milyen sokat változott a világ milyen kevés idő alatt, a Teremtőm esetében pedig még annyival is érdekesebb a téma, hogy egy teljesen más világból származik, amely évszázadokon, ezredeken át elzárva fejlődött a többi országtól. Azt eddig is tudtam, hogy a beharapási sorban hányadik vagyok, de eddig olyan távolinak tűnt mindenki, aki Asami-san előtt állt a sorban… mint amikor a dédszüleit, ükszüleit emlegeti az ember, tudja, hogy létezik, de a nagy átlagnak nem adatik meg, hogy élőben is találkozzon velük. Őszintén szólva, én sem számítottam rá, hogy valaha szerencsém lesz Asami-san Teremtőjéhez. Arról hallani, hogy őt meg egyenesen a vérvonalunk feje tanította… egyenesen hihetetlennek tűnik. ~ Csak két évig? ~ -buktak ki belőlem a szavak, és egy pillanatra elgondolkoztam rajta, hogy vajon a régi időkben minden kölyöknek ilyen hamar kellett önállósodnia a Teremtője nélkül, vagy csak én vagyok olyan szerencsés, hogy Asami-san ilyen sokáig mellettem volt? És ha minden igaz, még később is visszatér, hogy ott folytassuk a tanulást, ahol abbahagytuk, meg ameddig nélküle jutottam? ~ Te találtál ilyen helyet? ~ -kérdezek vissza, ha már ilyen mélységekig kivesézzük egymás honvágyát… Remélem, azért neki is van olyan hely ebben a nagy világban, ahol kevésbé kínozza ez a keserédes érzés. ~ Tényleg, a falka… ~ – hallattam valami sóhajtásra hajazó szusszanást, ahogy az államat a mellső mancsaimra ejtettem. Szinte már el is feledkeztem róla… ~ Majd megérdeklődöm a „nagyoktól”, hogy ilyenkor mi a helyzet, meg hogy megy az ilyesmi, mert korábban még sosem fordult elő hasonló velem, de… remélem, hogy nem lesz kifogásuk ellene. Sajnálnám, ha tudnám, hogy itt élsz a „szomszédban”, engem meg „szobafogságra” ítélnek, hogy megakadályozzák, hogy találkozzunk. ~ -gondolkoztam hangosan, aztán eszembe jutott, hogy ha tanítana a nőstény, akkor talán egy fokkal engedékenyebbek lennének… de nem tudom, elég szemtelen húzásnak tartanám részemről, hogy rögtön az első találkozásunk alkalmával ilyenekkel zaklassam. Lehet, hogy annyira nem is érdeklem, hogy még bajlódjon is velem. ~ Természetesen, majd szólok neki, ha legközelebb beszélünk. ~ -bólintottam a nőstény szavaira, bár volt egy olyan érzésem, hogy ha Asami-san megtudja, hogy itt a Teremtője, biztos megpróbál előbb pontot tenni a feladata végére, hogy mihamarabb visszatérhessen.
~ Akkor már jó ideje ide tartozik. ~ Állapítom meg. Egy kicsit bevallom bennem van a félsz, hogy esetleg azért hagyta ott a régi falkáját, mert nem érezte jól magát közöttük, de ha így lenne, akkor nem tért volna vissza most. Elég csak magamból kiindulni. Amennyire csak lehet, és módomban áll, próbálom messzire elkerülni azt a területet, ahol annak idején nagyjából a falka élhetett, aminek én is a tagja voltam. Nem… nem a falkám. Sose éreztem az enyémnek, sose éreztem úgy, hogy egy vagyok közülük, mindig is kilógtam a sorból. Ők nem voltak a családom, csak egy társaság, amibe nem hagytak beilleszkedni. Az elején még próbálkoztam, hátha elfogadtathatom magam, aztán egy idő után már nem érdekelt az egész. Csak arra törekedtem, hogy megerősödjek annyira, hogy önálló életet élhessek. Nélkülük. Szerencsére a félelmeimet eloszlatják a kölyök szavai. Asamit már emberként is őszinte, nyitott személyiségnek ismertem meg, s miután beharaptam, akkor is fontos volt számomra, hogy úgy neveljem, hogy az alapvető személyiségét, amiért megszerettem, ne nyomjam el benne. Megmaradhasson részben annak, ami volt, és a farkasa által erősebbé válhasson. Úgy gondolom, hogy ha nem érezte volna jól magát közöttük, akkor elmondta volna a kölykének, mert nyitottságra neveltem, ezért nincs okom azt feltételezni, hogy Asami hazudott volna az indokait illetően a kölykének. ~ Egy idő után mindannyian vágyunk arra, hogy jobban megismerhessük a világot, felfedezhessünk más kultúrákat, más népeket. Főleg mi, álmodók. Szükségünk van arra, hogy minél színesebbé váljanak az ismereteink, ezáltal a mi fantáziánk is sokrétűbb… gazdagabb lesz. Minden népnek van saját kultúrája, története… mondái… mitológiai alakjai. Ezeket azoktól igazán élvezetes hallgatni, akik azon népek szülöttei. Megértem Asamit, amiért így döntött. ~ Felelem nyugodtan a kölyöknek. Megkönnyebbülést jelent számomra, ha a kölykömnek szebb élet jutott, mint nekem. Nekem egy életre elvette a kedvemet a falkaléttől az a falka, amelyiket Kilaun választott számomra. Úgy tűnik Asami jobb sorsra jutott nálam ilyen tekintetben, és teremtőjeként ennek szívből örülök. ~ Igen, csak két évig. ~ Erősítem meg, de nem fejtem ki a „miérteket”, ugyanis erre a kérdésre én se tudok biztos választ adni. Nem volt alkalmam ugyanis megkérdezni Kilaunt, miért hagyott magamra olyan korán. Akkor persze nem voltam még tisztában vele, mennyire kevés ez az idő, csak azóta tapasztaltam meg, hogy a kölyköknek sokkal több időre van szükségük a teremtő mellett. Talán valami olyat tettem, ami miatt nem akart tovább nevelni… vagy a kötelesség, a vérvonal átadásának és terjesztésének a feladata volt az, ami elszólította mellőlem. Remélem az utóbbiról volt szó. ~ Igen, találtam. Új-Zélandon nagyon szerettem élni. Egy ideig ott minden tökéletesnek látszott. De a világ változik, és eljön az idő, amikor a változás miatt jobb, ha tovább állunk. ~ Ezt se fejtegettem részletesebben. Nicole-ról még mindig nem tudok úgy beszélni, hogy ne fojtogasson a sírás pusztán attól, ha rá gondolok. Eszembe jut a hím, akivel Fairbanks felé jövet összefutottam. Bár nem vagyok tisztában vele, de egy rugóra jár az agyam a kölyökével. Lehet családi vonás? ~ Találkoztam nemrég egy társatokkal. Ő említette, hogy csak bizonyos feltételek mellett tűrik meg a kóborokat a területeteken. Ne vedd magadra kölyök, de az „elanyátlanodott” farkaskölykök általában csak púp az idősebbek nyakán. Nem szívesen bajlódnak más kölykével. Szóval nem tudom, mennyire merítené ki a szolgáltatás fogalmát az, ha elvállalnám, hogy amíg Asami vissza nem tér tanítalak… de ha ezzel szabad bejárást kaphatok, és veled is szabadon találkozhatok, akkor szívesen tanítalak. Persze ha te is szeretnéd, és ha nincs senki jelenleg, aki Asami távolléte alatt tanít!? ~ Kérdezek rá azért biztos ami biztos, hiszen nem tudhatom, hogy Asami intézett-e valamit a távolléte idejére a kölyke érdekében.
A nő szavaira ismét csak bólintottam, mintegy megerősítésként. Amennyire nekem van rálátásom a dolgokra, úgy tűnt, hogy jól kijön az itteniekkel. Ha meg nem… gondolom már rég visszatért volna a hazájába, ahelyett, hogy mazochista módon marad szenvedni. Hallgatom a magyarázatát, közben pedig bőszen, egyetértően bólogatok a szavaira – az egyszer már biztos! Bár önkéntelenül is eszembe jut, hogy a Japán kultúra sokszínűsége után a mi Amerikánk bárkinek unalmasnak tűnhet, de aztán belegondolva, ha valaki abban nőtt fel, évszázadokig elzárva minden más kultúrától, ennek is meglehet a maga puritán szépsége. Másfelől meg félelmetes belegondolni, hogy ilyen téren ma már mennyivel „könnyebb” helyzetünk van, mint Álmodó elődeinknek. Csak felülünk a repülőgépre, és egy napon belül bárhová eljutunk ahelyett, hogy hónapokon, éveken át utazgatnánk… A két év hallatán pedig valahol elszégyellem magam, hogy míg az „öregeknek” annyi idő is elég volt a Teremtőjük mellett, és képesek voltak később önállóan elsajátítani mindent, úgy én majd’ 20 év után sem érzem túlzottan magabiztosnak magam, ha a képességem használatáról van szó. Fogom egyáltalán valaha? Vajon ők mennyi idő után éreztek így? Ha éreztek így egyáltalán valaha? ~ Biztos nem volt egyszerű egyedül boldogulni. Mármint az illúziókkal. ~ -teszem hozzá, hogy én is megszólaljak néha, hisz míg a többi farkasos „képességet” másoktól is el tudjuk sajátítani, egy Muszklis nem sűrűn fog jó tanácsokkal ellátni annak kapcsán, hogy hogyan is használjuk ezt az örökséget… ~ Új-Zélandon? Mint a Hobbitok? Vagy akkor már nem ott éltél, amikor a filmet forgatták? ~ -csúsznak ki a számon az újabb meglepett kérdések, de már kushadok is, amiért ilyen neveletlen módon ismét a szavába vágtam. Ahogy az egyik falkatársamra terelődik a szó, kíváncsian kapom fel a fejemet, figyelve, hogy vajon mi lett ennek a bizonyos találkozásnak a vége? Békés volt, vagy netán feszült? Mint ha bármit is számítana a jövőbeli helyzetem kapcsán… Igazából nem tudom, lehet, csak az én lelkem nyugodna meg kissé, ha nem lenne ellenséges a viszony köztük. Ha meg az… azt hiszem, lehúzhatom a klotyón a jövőbeli találkákat. ~ Valóban? Kivel? És tényleg foglalkoznál velem? ~ -kezdek lelkes farokcsóválásba az ajánlata hallatán ~ Úgy tudom, akad még 1-2 falkatag a falkában, aki az a vérvonala, mint nekünk, de hogy mennyire érnek rá, vagy lenne türelmük hozzám, azt még nem tudom. ~ -eddig még nem volt bátorságom megkérdezni őket, foglalkoznának-e egyáltalán velem, vagy hagyjam őket a francba - ~ De azt hiszem… remélem, hogy ez megfelel a többieknek, mint „szolgáltatás”. –okoskodok, közben pedig önkéntelenül is eszembe jut, amit a nagyi mondott – nem szívesen bajlódnak más kölykével… Mondanám, hogy rosszul esik ilyesmit hallanom tőle, de ha belegondolok, akkor lehet benne valami. Amíg Asami-san itt volt, addig se sűrűn edzettem mással, szeretném annak betudni, hogy azért, mert a Teremtőm akart nekem mindent megtanítani. Majd meglátjuk, mi lesz, bízzunk a legjobbakban. ~ Egyébként… milyen gyakran jársz erre felé? Vagy egyáltalán honnan fogom tudni, hogy egyáltalán a városban vagy? ~-jutott eszembe az újabb kérdés, mert oda meg vissza vagyok tőle, hogy így elvállalna, látatlanba is, de mégis, ha magukat a találkákat sem tudjuk összehozni, akkor az ígérete akár halottnak a csók. Sokra nem megy vele egyikünk sem.
Nem fogok hazudni a kölyöknek. ~ Nagyon nehéz volt. Nem csak Álmodóként volt nehéz érvényesülni, de farkasként is. Tudod… abban az időben nem látták értelmét ennek a képességnek, mert nem volt kézzelfogható. Inkább a fizikális erő, és a fizikális képességek élveztek előnyt. Azt tartották hasznosnak. Egy Álmodónak pedig viszonylag sok idő, mire teljesen kiforrnak a képességei. Én emellett azért is hátrányt élveztem, mert vak vagyok. Abban az időben ez szinte egyenlő volt az életképtelenséggel. Tudod nem nagyon akadt senki, aki értelmét látta volna, hogy rám pazarolja a drága idejét. Kilaun, a teremtőm azért bízott rá a falkára két év után, hogy szocializálódjak közöttük… és tanítsanak. Nem tettek eleget ennek, ezért magamra voltam utalva. Ha pedig magadra vagy utalva, akkor két dolog történhet. Feladod és meghalsz… ezzel igazat adva azon feltételezéseknek, hogy neked úgyis mindegy, életképtelen gyerek vagy… mind a farkasod, mind te magad… hiszen a kamaszkorom küszöbén álltam még csak, amikor falkába kerültem. A másik opció pedig az, hogy megpróbálod feltalálni magad, kitalálni azt, hogy segíthetnél magadon… hogy tanulhatnál egyedül. Ha valaki magára van utalva, és képes küzdeni, van ami motiválja annyira, hogy ne adja fel, akkor egy idő után megtalálja a maga útját, és a maga módszereit. Engem az motivált, hogy minél előbb legyek annyira erős és önálló, hogy elhagyhassam a falkát… hosszabb távon pedig az, hogy megtaláljam Kilaunt, emellett úgy éljem a köztes időszakban is az életem, ahogy azt megkívánta tőlem, mikor elhagyott. Utolsó szavaival arra kért, hogy ha már elég idős leszek hozzá, és képessé válok arra, amire ő, akkor az adományát csak jó célra használjam... arra, hogy másokon segítsek vele. Használjam bölcsen, és meggondoltan... s ajándékozzam meg vele azt, akit méltónak érzek rá. ~ Idézem fel magamban újra, sokadszorra az instrukciókat. ~ Ezen elvek szerint éltem az elmúlt évszázadokban. Amit elértem, az önerőből értem el, és tudom, hogy nagyon büszke lenne rám, ha mindezt tudná. Minden egyes reggel úgy kelek, hogy talán az lesz az a nap, amikor újra találkozom vele, s esténként úgy fekszem le, hogy bár mégse ez a nap volt az, de nem csüggedek, hiszen mindig új nap virrad, új lehetőségekkel és esélyekkel. Tudod kölyök a hit nagyon fontos dolog. Legyen elég erős hited önmagadra nézve, és a céljaidra nézve. Hinned kell önmagadban ahhoz, hogy előrébb juthass, hogy bármit elérhess az életedben. Ez a legalapvetőbb dolog. ~ Sokszor kerül próba alá a hitünk erőssége, vannak pillanatok az életünkben, amikor meginoghatunk, de a lényeg, hogy újra felálljunk, és visszataláljunk önmagunkhoz. ~ Hobbit? ~ Kérdezek vissza bizonytalanul. Nem vagyok mai kölyök, szóval nem tudom pontosan miről is van szó. Aztán mintha rémlene valami. ~ Közel 60 éve nem élek már Új-Zélandon, úgyhogy a filmforgatásból kimaradtam. ~ Mosolyodok el magamban. ~ Egy Nicholas nevű hímmel. Ha jól értelmeztem a szavait, akkor hegyi mentő féleség. Ő is illúziónista. Kicsit beszélgettem vele. ~ Alapvetően nem lenne az a beszélgetés olyan emlékezetes, ha nem kísérte volna mindvégig olyan fura érzés a hím közelségét. Belenyugodtam abba, hogy mindennek csak az az oka, hogy ő is az Álmodó egyik leszármazottja, és nem rágtam tovább magam a dolgon. ~ Igen, szívesen tanítalak. Úgyis régen volt már, hogy foglalkoztam kölykökkel… legalább feleleveníteném én is a dolgokat. ~ Saját kölyköm persze csak Asami volt eddig, de Brian lányát… s egyben kölykét is a sajátomként kezeltem és szerettem. ~ Most vagyok itt először, de négy évig biztos, hogy Alaszkában fogok tartózkodni. A szállásom Anchorage-ban van, de lényegében folyton mozgásban leszek. Ezért is kérdezte a hím, hogy mit vagyok hajlandó nyújtani a klánnak cserébe azért, hogy a területükön járhatok… mert tervezem, hogy több időt eltöltsek itt is pár napnál. Ha taníthatlak, akkor pedig annál is többet. Én megtalálnálak, de a biztonság kedvéért megadhatom a telefonszámomat, ha neked megfelel!? ~ Kérdeztem, miközben feltápászkodtam, és a levegőbe szimatolva a hátizsákom felé indultam, ami pár méterrel odébb feküdt tőlünk.
Ahogy a nagyi belemerül a mesélésbe, én a földre kushadva, mellé bevackolódva hallgatom a történetét, hogy milyen is volt a magunk fajták élete évszázadokkal ezelőtt… Évszázadok… még kimondani is félelmetes, hát még felfogni, mit is jelent valójában ennyi évet leélni! Emlékszem, még Asami-sannak is alig akartam elhinni eleinte, hogy mennyi idős valójában, hisz kinézetre egy teljesen átlagos, fiatal tanárnak tűnt… Furcsa belegondolni, hogy ha minden jól megy, én is ennyi ideig fogok élni… Vagy akár fél évszázadot is megélek, mint a nagyi… Félelmetes lehet látni, mennyit változott a világ, mióta megszülethetett, hát még ha azt nézzük, hogy az utóbbi időben hogy felgyorsult a fejlődés, mi lesz itt, mire én leszek nagy és erős vérfarkas? Vak, hát tényleg… hogy is felejthettem el! Mindig is csodáltam a Teremtőm történeteit hallgatva, hogy ilyen „fogyatékosság” mellett mégis képes volt helyt állni és életben maradni, boldogulni Julia, így azonban, hogy most mellettem volt, még inkább elismeréssel adóztam előtte. ~ Örülök, hogy nem adtad fel. Megmutattad nekik! Elvégre egy Vérvonal alapító kölyke vagy, és biztos nem véletlenül esett rád a választása. Biztosan ő is büszke lenne, ha látná, milyen sokra vitted. ~ -jegyeztem meg, ahogy a falkás részhez értünk, arról nem is beszélve, hogy ha feladta volna, most mi sem beszélgetnénk itt… Jó eséllyel akkor vérfarkas sem lennék, hanem emberként küzdenék azért, hogy vigyem valamire a zenei pályát, mielőtt még kiöregednék a műfajból. ~ Újra találkozni vele? De… Nem akarlak megsérteni, tudom, hogy nem illik egy hölgynek ilyet mondani, vagy a kora felől érdeklődni, de úgy tudom, hogy te sem voltál túl fiatal, amikor Asami-sant beharaptad és ha azt nézzük, hogy ő mennyi idős, meg te… Kilaunnak… a Teremtődnek mennyi idősnek kéne lennie, ha élne? 600? 800? 1000? Létezhet az, hogy egy vérfarkas egyáltalán ilyen sokáig éljen? ~ -érdeklődtem finoman, hisz akármennyire is tűnne idillinek és csodálatosnak ez a vérvonaldédpapi-vérvonalnagymami-Teremtő-én álomkvartett, őszintén szólva nem sok esélyt látok rá, hogy valaha is valóra válhatna. Ha még az első Álmodót ki is vennénk a számításból, akkor talán… ~ Igen, hobbit… J.R.R.Tolkien… A gyűrűk ura… Peter Jackson rendező… Enya – May it be…? Azt biztosan ismered, rengeteget játszották a rádiók az elmúlt pár évben! ~ -magyaráztam lelkesen a filmről, majd ahogy az említett dal címét is megemlítettem, még a refrént is eldúdoltam gondolatban a nagyinak, hátha így beugrik neki, miről magyarázok olyan bőszen. ~ Nicholas? ~ -kapom fel a fejem a név hallatán, aztán ahogy megemlíti, hogy illúzionista, heves bólogatásba kezdek, bizony, igaza van! ~ Ó… Ez esetben, köszönöm szépen a lehetőséget! ~ -hálálkodok az ajánlatra, hogy foglalkozik velem szabadidejében. Hisz ha azt nézzük, hogy milyen kevés a mi vérvonalunkból való a klánban, és őket sem ismerem annyira, hogy odacsörtessek eléjük, hogy lécci, lécci, tudnátok egy kicsit segíteni? Semmi vészes, csak heti pár órát kéne foglalkozni velem, de jó gyerek vagyok, ígérem… ~ Ezt örömmel hallom. ~ -kezdtem ismét lelkes farokcsóválásba, ahogy megtudtam, hogy egy pár évig még biztosan számíthatok a látogatásaira. Tudom, farkas években számolva az a négy év szinte semmiség, ha majd visszatekintek, csak néhány, lomha percnek fog tűnni, most azonban, ilyen kevés évvel a hátam mögött nekem ez is hatalmas ajándék és lehetőség. ~ Persze, az nagyszerű lenne! Én is megadom az enyémet, így elérhetsz, ha akarsz… bár az időm nagy részét úgy is vagy a Farkaslakban, vagy a hotelben töltöm. Most épp az utóbbiban kezdtem el dolgozni, amíg nem találok jobb lehetőséget. ~ -kushadtam vissza a földre, mert nagyon úgy néz ki, hogy az a bizonyos lehetőség nemigen akaródzik rám találni.
~ Létezhet az, hogy léteznek vérfarkasok? ~ Mosolyodtam el a kérdésére. ~ Amíg ember voltál, és amíg nem találkoztál Asamival talán meg se fordult a fejedben, hogy létezünk. Az emberek hajlamosak csak abban hinni, amit a szemükkel láthatnak. Nem tudom neked megmondani, hogy meddig élünk… meddig élhetünk, mert ezt én se tudom. Volt idő, amikor én is elbizonytalanodtam, amikor elkeseredtem, és kételkedtem… de a reményt nem adtam fel soha. A reményt, hogy ismét vele lehetek. A reményt, hogy még mindig életben van. Merni kell nagyot álmodni. Pláne az Álmodó leszármazottainak. ~ Valahol odakint van, és él. Ezt biztosan érzem legbelül… s csak remélni tudom, hogy boldog és teljes az élete… s hogy egyszer ismét keresztezik egymást az útjaink. Hiányzik minden egyes nap. Tolkien neve már ismerősen cseng füleimnek. Nyomott formában szinte minden olyan könyvet kiolvastam, amit vakok számára adtak ki… s mióta létezik a hangos könyv, azóta még több olyan könyv közel kerülhetett hozzám, amit nem adtak ki számomra olvasható formában. ~ Ő írt meséket is, ugye? ~ Beugrik egy történet, bár arra nem emlékszem, hogy lettek volna benne „Hobbitok”. ~ „A Nap és a Hold meséje” rémlik… azt hiszem azt ő írta. Egy nagyobb mesegyűjteményből olvasta fel nekem egy nagyon kedves barátom. ~ Amiket nem volt lehetőségem elolvasni, azokat Brian készséggel felolvasta nekem. Néha jót mosolygok azon, hogy ilyen téren időnként felcserélődnek a szerepek. Általában én szoktam másoknak mesélni, de szeretem azt is, ha valaki nekem mesél. Szeretem a meséket. ~ Igen, ezt a dalt ismerem. ~ Jót derülök azon, hogy lelkesedésében még dúdolni is kezd nekem. Szeretem az ilyen apró, kedves gesztusokat. Rendes kölyöknek tűnik, megértem, hogy Asami választása miért eshetett rá. Azért szeretem a kölyköket, mert mindig emlékeztetnek rá, hogy mi se vagyunk sebezhetetlenek. Mi „nagyok” is voltunk gyengék, és kicsik… és szerintem ezt soha nem szabadna elfelejtenünk. Persze nem osztja minden farkas ezt a véleményt, de én minden téren különcnek számítottam eddig mindenhol. ~ Igen, így mutatkozott be nekem. ~ Illetve elárulta azt a nevét is, amit a teremtője adott neki annak idején, de mivel elsőként a Nicholas néven mutatkozott be nekem, ezért feltételezem, hogy a falkában többnyire így ismerik a társai. ~ Nem kell hálálkodnod. Előbb még úgyis jóvá kell hagyatnom a dolgot. Nem szeretnélek bajba keverni azzal, hogy engedély nélkül találkozol velem. Én nem tartozom ide, a falkádhoz. ~ Nagyon szeretném, persze… de azt nem szeretném, ha túlságosan beleélné magát, és csalódnia kellene, mert nem engedik meg, hogy foglalkozzak vele. Tudom, hogy működnek a dolgok. Ezt előbb le kell egyeztetni, de részemről a szándék maximálisan megvan. Nem tudom, hogy melyik hotelre gondol, ahogy azt se, hogy hány hotelje van Fairbanksnek, hiszen én még csak a városban se jártam eddig. ~ Mi lenne az a jobb lehetőség? ~ Kérdezek rá. Én elég sokat meséltem már magamról, Philipről viszont nem sok dolgot tudok azon kívül, hogy Asami kölyke, és még nagyon fiatal. Fiatal, lelkes… és szomjazza a tudást. Amikor a hátizsákomhoz érek, farkasomat a háttérbe utasítva bújok vissza emberi bőrömbe. Az átváltozásom gyors, nekem már nem okoz gondot régóta az alakváltás. Ha ráncos öregasszonyra számított a kölyök, akkor vélhetően meglepődik, hogy nem az jelenik meg előtte szerény személyemben. Sose voltam szégyenlős, a meztelenségem esetleg csak őt hozhatja zavarba. Alacsony növésű vagyok. A bőröm tejfehér… a hajam rókavörös… és gyűrű göndör fürtökben omlik dúsan alakom köré. Szemeim kékjei a távolba révednek, vékonyka vádliimon megfeszülnek az izmok, ahogy pár lépést megtéve felkapom a földről a hátizsákomat, és belenyúlva kiveszem belőle a telefonomat. - Saját szám. – Szólalok meg, mire a kis készülék önnön géphangján megszólalva lassan, tagoltan kimondja a telefonszámomat. - Meg tudod jegyezni, vagy megcsörgesselek? – Kérdezem, miközben a menüben lépkedve új névjegyet adok hozzá a telefonkönyvemhez, hogy elmenthessem bele a számát. A készülék minden mozzanatomat visszamondja, így tudhatom, hogy épp jó helyen járok-e, és nem gépelek el semmit…
Már épp tagadnám, hogy dehogynem! Már egész kisgyerek korom óta hittem én az ilyesmiben, igaz, az még főképp az akkori rajzfilmeknek meg a könyveknek, képregényeknek volt köszönhető, és nem csak a vérfarkasokban, de a mindenféle szuperképességekkel rendelkező hősökben, beszélő állatokban és minden hasonlóban hittem, de… aztán felnőttem, és megtanultam, hogy ennek az egész, hatalmas álomvilágnak csupán egy töredéke valóság… Kiábrándító. No de ráérek máskor dilemmázni az élet nagy igazságtalanságairól, most inkább a nagyinak szentelem a figyelmemet, pláne, hogy ki tudja, mikor lesz alkalmam újból találkozni vele… már ha egyáltalán lesz következő alkalom, és a falka nem tilt el tőle. Igaz, akármennyire is próbáltam hinni a szavaiban, számomra még mindig kissé felfoghatatlannak tűnt ez az egész… így csak illedelmesen bólintottam az útravaló jó tanácsára, miszerint: ~ Megpróbálom. Ígérem.~ ~ Igen, azt is írt. Legalábbis én olvastam tőle egyet, amiben egy kölyökkutya, Kóborló volt az egyik főszerelő, Kóborló és a varázsló volt a címe, ha jól emlékszem… ~ – és csak most, elvonatkoztatva jutott eszembe a párhuzam, miszerint a farkasok és a kutyák is rokonságban állnak egymással, ahogy az őrzőket is szoktuk varázslónak csúfolni… Gyanús nekem az öreg, lehet, hogy ő is bennfentes volt? Lehet, hogy valami ezer éves vérfarkas volt ő is, és valójában nem is magától találta ki ezeket az elvarázsolt világokat, hanem csak a fiatal korából merítette, és… ~ Ez a meséje nem ismerős, de majd utána nézek. ~ –tértem vissza a valóságba Julia mellé, miután ismét sikerült elkalandoznom a gondolatokkal. Amikor pedig közli, hogy ismeri a dalt, amit dúdolásztam neki, csak büszkén kihúzom magam ültömben. Nah! Ez az én nagyim! Úgy tűnik, mégiscsak konyít valamit a dologhoz, minden szerénykedése ellenére… Nicho bácsi kapcsán csak újra bólintok, én is ezen a néven ismerem. Gondolom, nem az eredeti, legalábbis ha nekem így, túl a harmincon már futotta egy álnévre, gondolom, ő sem tartott ki a születési nevénél, így, túl a 300-on… Majd ismét bólintok… közben pedig kezd olyan érzésem lenni, hogy ennyi erővel bólogatós kutya is lehetnék egy autó hátsó ablakában. ~ Tudod… az a nagy álmom, hogy egyszer majd híres zenész lehessek. Asami-san is a zene révén fedezett fel, és az ő segítségével végeztem el az egyetemet is, szereztem tapasztalatot Japánban több helyen is, de… úgy tűnik, itthon az istenért se sikerül a szakmámban elhelyezkedni. ~ -felelem kissé letörten, hisz akárhogy is próbálkoztam, az istenért sem akart eddig egy elfogadható állás sem összejönni. De sebaj! Amíg élünk, remélünk, vagy legalábbis valami hasonló… Ahogy Julia alakot vált előttem, a megdöbbenéstől az állam valahol az avarban landol… Nem azért, mert még sosem láttam volna nőt meztelenül, hisz farkas lennék már két évtizede, viszont… be kell vallanom, a nagyi valami bitang jól tartja magát a korához képes! A szavam is eláll pár percre, ahogy csak bámulom, és közben hálát adok az égnek, hogy nem látja, milyen képet vágok. Aztán ahogy feleszmélek a nagy döbbenetből, esik le az újabb érdekesség – hogy egyezik a hajszínünk. Persze biztos, hogy Asami-san említette korábban a hasonlóságot, sőt, rémlik is valami, de… valahogy kiment a fejemből. Talán mert sosem számítottam rá, hogy valaha találkozni fogunk? A telefon monoton hangja zökkent ki a stírölésből-álmodozásból, igaz, sikeresen lemaradok a telefonszám elejéről… ~ Meg… meg tudnál csörgetni, ha nem túl nagy probléma? Félek, hogy esetleg rosszul emlékeznék a számra, és nem akarom ezért bukni a kapcsolattartást…~ -jegyeztem meg, majd ha készen állt, akkor bediktáltam a saját számomat, hogy elmenthesse, meg megcsörgethessen.
~ Kóborló és a varázsló? Ilyenre nem emlékszem. ~ Annak viszont örülök, hogy kölyök Álmodókhoz méltóan szeret olvasni, és szereti a fantázia világát. Ez elengedhetetlen, na és persze a kreativitás. ~ Egyszer majd lehet, hogy elmesélem neked. ~ Talán úgy élvezetesebb, és legalább lenne egy újabb indok a közös programra. Én annak idején imádtam Kilaun meséit hallgatni. Teljesen elvarázsolt, és lázba hozott fantáziájának végtelen mélységével. Én is írogattam egy időben saját meséket, de valahogy soha nem volt merszem kiadni őket a kezeim közül. Talán tartottam a bírálattól, vagy az tartott vissza, hogy azt gondoltam, közelébe se érthetnék annak, amit atyám képes volt alkotni hajdanán, és nem lenne méltó hozzá. ~ Zenész? Tényleg? Milyen hangszeren játszol? ~ Őszinte érdeklődéssel fordul kíváncsiságom felé. Szeretem a zenét, ahogy milyen művészeti ágazatot, ami ad valamilyen új élményt az embereknek. A zene is egy önkifejezési eszköz. Két egyforma zenész nem létezik, ahogy egy dalt se tud két külön előadó egyformán elénekelni. Mindenki hangszíne egyedi… Az emberek között vannak olyanok, akiknek érzékenyebb erre a hallásuk, de a többség nem túl fogékony arra, hogy érezze a különbséget. Nekünk farkasoknak viszont sokkal jobban megy ez, és sokkal tisztábban megérezzük a rejtett különbségeket is. ~ Nagyon szívesen meghallgatnálak egyszer. ~ Egy hangszer érintése… a hangszerrel való bánásmód… a dallamok sokat elárulnak egy zenész belső énjéről, lelki világáról. Nagyon szeretném hallani legalább egyszer, ahogy az unokám játszik. ~ Fiatal vagy még, és türelmetlen. Ne akarj mindent egyszerre, hagyd megérni a dolgokat, és tanulj. Tudod a mi létünk egyik előnye az az, hogy szinte végtelen sok időnk van arra, hogy ami érdekel minket azt elsajátítsuk, és tökélyre fejlesszük. Ne félj attól, hogy az élet elsiet feletted. Te már nem vagy ember, akit veszélyeztet az öregkor… vagy a felejtés, a szellemi leépülés. Bőven van időd arra, hogy még jobb lehess annál, amilyen most vagy. Ha úgy érzed ez nem elég, ha ennél többet akarsz, akkor ne félj tenni érte. Száz évvel ezelőtt szerettem volna betegeket gyógyítani, de nem lehetett… nem engedték, mert nem voltam orvos… egy vaknak elképzelhetetlen volt még akkor, hogy bármilyen fontosabb pozíciót is betöltsön, vagy hogy egyáltalán komolyabb helyen tanuljon. A világ változik, kölyök… tíz éve ilyenkor egyetemre jártam, és kutató lett belőlem. Tudom, hogy neked ennyi idősen talán borzasztóan távolinak tűnik az a száz év, de hidd el… vannak dolgok, amiknek érnie kell. Van, hogy a világ nem érett meg még valamire… és van, hogy még nekünk kell érni valamiben, hogy a világ értékelni tudjon. Ha Asami látta benned a fantáziát, és érdemesnek tartott arra, hogy felkaroljon, nem teheted meg azt, hogy te nem hiszel önmagadban. A te időd is elfog jönni, csak légy türelmes. ~ Oktatom ki szelíd szavakkal Philipet. Érzem magamon a pillantását, de nem akarom zavarba hozni azzal, hogy ezt a tudomására is hoznám. Sejtettem, hogy meg fog bámulni, ahogy a látók szinte kivétel nélkül mindig megbámulnak, hiszen nekik működik az az érzékszervük is. Sose éreztem ezt sértőnek. Gyerekként lettem vérfarkas, ezért már elég korán természetessé vált nekem a mezítelenség, és az ezzel járó bámulás. - Persze. – Mosolyodtam el, aztán a diktálást követve benyomkodtam a számokat, amiket a készülék egy másodperces fáziskéséssel vissza is mondott. Elmentettem a számot, aztán rácsörgettem a telefonra. Két csörgésig vártam, mielőtt kinyomtam volna. Miután megtörtént a telefonszám elmentése, a telefont vissza is dobtam a zsákba, én pedig újra átadtam a terepet a farkasom számára, emberi alakomat visszaszorítva a háttérbe. ~ Talán mennem kellene. Eléggé régóta időzök már a falkád területén hívatlanul. ~ Sóhajtottam fel magamban. Nem akarom kivívni magam ellen a sorsot, és nem akarnám a kölyköt se bajba sodorni… ki tudja, hogy az itteniek mennyire díjazzák az idegeneket a területükön. Nicholasnak is megvan az elérhetőségem, nem tudom, hogy ő lejelentett-e már…
~ Aranyos történet, fiatalabb koromban az egyik kedvencem volt! Ha jól tudom, Tolkien az egyik fiának írta, csak később könyvben is megjelentették. ~ –magyarázom, miközben egy pillanatra sem merül fel bennem, hogy a nő talán nem is kíváncsi rá… Mondjuk ha nem lenne, csak szólna, hogy untatom, nem? ~ Ó, az szuper lenne! ~ -kezdtem lelkes mocorgásba, hisz hiába közelítettem lassan a 40-hez, a mai napig imádtam, ha mások történeteit, élménybeszámolóit hallgathatom – ha nem is feltétlenül meséket, bár ha nem kimondottan kisgyerekeknek szánták őket, és valami mondanivalója, tanulsága is van, akkor akár azokat is! Amikor visszakérdez, hogy milyen hangszeren játszok… óóó, jobbat nem is kérdezhettem volna. ~ Elsőként gitáron tanultam meg játszani, aztán később a cselló lett a fő hangszerem. Asami-sannak hála, pedig néhány japán hangszeren is tudok játszani valamennyire… Amikor Japánban jártunk, főleg samiszenen gyakoroltam, de egy párszor volt szerencsém a kotót is kipróbálni. Igaz, a suliban kötelező volt néhány más, alap hangszer is, legalább a kipróbálás szintjén, mint a zongora, vagy a furulya, hogy ismerjük, milyenek, de végül maradtam a húros, pengetős hangszereknél. ~ -magyaráztam bőszen, amikor észbe kaptam… Hajlamos vagyok megfeledkezni róla, hogy ami nekem annyira mindennapos és magától értetődő, az másnak talán nem, így aztán kérdő tekintettel fordultam a nagyi felé - Te ismered őket? Azt a két japán hangszert, amit említettem? Vagy kíváncsi vagy rájuk, hogy milyen a hangzásuk? ~ -érdeklődtem, mert ha érdekli, akkor, ha már illúzionista vagyok, tehetek egy próbát vele, hátha sikerül életre keltenem előtte is valamelyik, általam ismert dallamot. ~ Ó… vagy az is egy megoldás. Ha legközelebb találkozunk, hozom magammal valamelyik hangszert. ~ -jegyeztem meg, a felvetésére reagálva. Végül is, az legalább biztos. Nem úgy mint a képességem… néha olyan hihetetlennek tűnik, hogy egyszer eljönnek még azok az idők, amikor magabiztosan tudom használni, egyszerre több érzékszervet is manipulálva! Bezzeg most… már az is teljesítmény, ha egyszerre egyet sikerül „becsapnom”. ~ Tudom, csak… csak olyan nehéz elfogadni… Hogy látom, hogy másoknak minden elsőre összejön, egy emberöltő alatt képesek sikert elérni, más meg hiába küzd, mint ha minden hiába lenne… És tudom, egy szavam nem lehet, mert még így is sokkal szerencsésebb vagyok, mint ha mondjuk száz évvel ezelőtt születtem volna, csak… könnyű mondani, hogy türelem. ~ -szusszantam egyet, apró párafelhőt fújva a fagyos téli levegőbe. ~ Igyekszem. Több-kevesebb sikerrel… ~ -tettem még hozzá, mielőtt végleg leírom magam a nőstény szemében. A száma megvan, remélem, a telefonom sem most fogja megadni magát, mire visszaérnék a hotelbe. Olyan… tipikus lenne. Amikor azonban Julia ismét megszólal, miszerint ideje lenne mennie, egy szomorú nyüsszentéssel adok hangot érzéseimnek. ~ Sajnálom, hogy nem találkoztunk előbb. Megkérnélek, hogy maradj még egy kicsit, de azt sem szeretném, hogy miattam kerülj bajba. A falkám miatt… ~ –jegyzem meg , majd felkelve a földről, megrázom a bundámat, megszabadulva a rátapadt hótól. ~ Majd szólok, ha bármit megtudtam. ~ -utalok az ajánlatára… amit még valamelyik nagyfejessel is illene megbeszélnem, mit szólnak egyáltalán hozzá? ~ És remélem, hogy mihamarabb újra találkozunk. ~ …nagyi – tettem hozzá, de ezt már csak magamban. Ha eddig olyan jól kijöttünk, kár lenne most, a búcsú idején magamra haragítanom az öreglányt. Ha hagyja, akkor még odasietek mellé, hogy – farkas alakom révén – egy odabújással búcsúzzak tőle, majd ha ő nem, akkor én indulok el lassú léptekkel a Farkaslak irányába… Lassú, majd ahogy egyre távolodónak érzem az ismerés energiákat, egyre inkább gyorsuló léptekkel, mígnem a sétából kocogás, majd futás nem lesz.
Hacsak nem írsz valami olyat, amire mindenképp válaszolnom kell, akkor részemről ez lenne a záró Imádlak, nagyi, és köszönöm a játékot //
Amikor Japán kerül szóba, megdobban a szívem. Japán volt az első „csoda”, amivel találkoztam azután, hogy kiváltam a falkából, ahol Kilaun hagyott. Japán segített abban, hogy túltegyem magam a sérelmeken és a megaláztatásokon, amiket a falkában elszenvedtem. Imádom Japánt, ennek ellenére nem tettem be a lábam oda azóta, hogy az Asamitól való elválásomat követően nyugatra indultam. ~ Nagyon szeretem a japán hangszereket. Nyugalmat, harmóniát árasztanak magukból. A lelket simogatják, és feltöltik melegséggel a szívet. ~ Sóhajtok ábrándozva. ~ Örülnék, ha meghallgathatnám, hogy játszol ezeken, vagy bármelyiken ezek közül. ~ Minden elfogultságtól mentesen biztos vagyok benne, hogy Philip tehetséges kölyök. Asami nem választotta volna ki, ha nem lenne különleges. Bízom a kölyköm ítélőképességében, hiszen én tanítottam. Nem akarom minden lapomat kiteríteni a kölyök elé, ahogy azt se szeretném, ha ő megtenné, mert én hiszek benne, hogy nem ez volt az utolsó találkozásunk. Szeretném hallani hangszeren játszani, és ha a szellemek is így akarják, akkor hallani is fogom. ~ Ne csüggedj, és legfőképp ne add fel! Soha ne add fel az álmaidat, mert a sikerért meg kell küzdeni. Csak akkor fogod igazán értékelni, ha te magad küzdesz meg érte. Tudod… ami könnyen jön, az könnyen is megy. Amit könnyen megszerzünk, azt kevésbé értékeljük. Bízz a Szellemek útmutatásában. ~ A törzsem hitt a szellemek akaratában, és én is hiszek abban, hogy a szellemek sose ártó szándékkal egyengetik az útjainkat. Még ha olykor nem is úgy történnek a dolgok, ahogy mi azt szeretnék, akkor se ártó… hanem nevelő szándékkal róják ránk a nehézségeket. ~ Én viszont nagyon örülök neki, hogy a Szellemek egyazon patakhoz küldtek minket. Pontosan akkor találkoztunk, amikor találkoznunk kellett, kölyök… ~ Mosolyodtam el magamban. ~ Várni fogom a hívásod. Hívhatsz bármikor, ha szükséged van rám. Akár éjszaka is. ~ Tettem hozzá, hiszen engem nem zavar az se, ha éjjel felébresztenek. Az unokám pedig azok közé tartozik, akik non-stop hívhatnak. Amikor odabújik hozzám, játékosan rámorranok, majd képen nyalom… és elsétálva mellette a farkammal barátságosan tarkón legyintem. ~ Vigyázz magadra, és ha beszélsz Asami Ayu-val, kérlek, add át neki, hogy: Watashi wa kanojo o aishite iru ~ Kaptam fogaim közé a zsákomat, majd elindultam az ellenkező irányba, s amíg érzékeim csak engedték, hallgattam unokám távolodó lépteit…
// Én is köszönöm szépen a játékot is, és azt is, hogy a nagyija lehetek ennek az imádnivalóan cuki kölyöknek! ^^ //
Elég későre jár már és talán pont ezért választottam ezt az időt arra, hogy egy kicsit kilépjek a házból; mert épp eszű ember nem jár ilyenkor itt. Na jó, a korombeliek és a fiatalok már csak dacból is, de nekik ott az iskola. Életemben nem bántam még meg ennyire azt, hogy nem tanultam tovább. Minden nap ugyan olyan. Most mégis vidáman dúdolgattam az egyik számot szüntelen, miközben ide-oda szökdécseltem a köveken. De az önfeledt látvány mögött volt valami néma, csendes feszültség. Egy este sem maradhat el gyakorlás nélkül. S mivel most nem sok kedvem volt bármit is csinálni a semmin kívül, így maradtam a mentális verzióknál. A pajzsot felhúzni és úgy tartani amíg lehet. Jó, egy határozottabb kölyök is lerombolná de egyelőre menjünk arra, hogy az idő meglegyen aztán majd fokozatosan erősíthetünk rajta. Időm mint a tenger, pláne ha hozzá teszem azt is, hogy jó kislány vagyok. Nem kerülök bajba, mégcsak szó váltásba se senkivel. Kész mennyország...
Az egyik alkalommal mikor semmivé foszlott a pajzsom, hirtelen a hideg is kirázott és tekintetem ide-oda kapkodva merült el az erdő sűrűjébe. Olyan volt mintha rajtam kívül más is lenne itt. De pillanatok alatt elmúlt az érzés és a vékony fehér kabátom jobban összehúzva folytattam a gyakorlást. Rémeket érzel Ash... túl sokat vagy elzárkózva. Nyugtattam meg magam, bár a tamagocsim mozgolódott továbbra is de ismételten próbáltam őt is lenyugtatni egy kicsit és szökdécseltem tovább. Megpróbálva egyre nagyobb távokat megugrani úgy, hogy véletlen se menjek haza nyakig vizesen. Nem volt csábító a folyóban úszkáló jég darabok és táblák.
Kezdőlap
//
Imádlak, nagyi, és köszönöm a játékot 
//
