Szökellek át a réteken, mint egy pompázatos őzgida. "Enyhe" költői túlzásba esve. Valójában a szökelléstől rám messze álltam, mivel futottam, a pompázatos őzgida pedig aligha hasonlít egy megtermett, fehér hím farkasra, aminek a bal mellső lába végig van tetoválva, a fülében pedig ezüst fülbevalók díszelegnek, hogy a nyakláncot és a szemöldök- (meg mellbimbó) piercinget már ne is említsem. Igazán nem nagy mutatvány se felismerni, se kiszúrni, ezért szoktam messzire kerülni ilyenkor az emberek járta útvonalakat. Meg amúgy is.
Gőzöm nincs, mennyit futhattam, csak azt, hogy amikor elindultam dél körül lehetett, most meg már alkonyodik. A fáradtság közelében se jártam, úgy buzgott bennem az energiatöbblet, mintha hónapokat aludtam volna át és most mindent be akarnék hozni. Sose voltam egy tohonya fajta, de ez akkor is furcsa volt. A hangulatingásaimról nem is beszélve... amik csökkentése érdekében aktív spanglifogyasztó lettem. Nem sokat, de egy keveset talán segített.
A lak felé tartottam már, amikor megéreztem a kicsi, zsizsegő energiákat. Megtorpantam, orromat a magasba emelve szimatoltam, majd irányt változtatva elindultam a nőstény felé, immár jóval kényelmesebb, kocogósabb tempóban. Willow-t nem éreztem a közelben, így kíváncsi voltam, hogy miben sántikálhat a Kölyök.
~ Magány keresés vagy lábnyújtóztatás? ~ kérdeztem gondolati síkon a közelébe érve. Kényelmes távolságot hagyva álltam meg, majd ültem le, fejemet pedig enyhén oldalra biccentve figyeltem őt.

*Rá kellett jönnöm, hogy a Lakban töltött idő felér egy intenzív önismereti kurzussal. Neeeem ám a farkas miatt, bár az is tanulságos, nem vitás. De az, hogy ennyi "emberrel" (nos, fogjuk rá) vagyok kvázi összezárva, és rá kell jönnöm az együttélés mindenféle apró-cseprő kihívásainak meg- és feloldására, az mindenképpen rengeteg felismeréssel gyarapított. Elsőül is azzal, hogy egyetemistaként sokkal könnyebben alkalmazkodtam, mint most - úgy tűnik, a kor tényleg csontosít az emberen, vagy csak szilárdságot ad, nézőpont kérdése -, és hogy mindenki bogarasabb, mint korábban gondoltam volna. De persze ez csak a jéghegy csúcsa. Aztán vannak olyan apróságok is, amik sokkal inkább meglepnek. Például az, mennyire nehezemre esik segítséget kérni... idegentől legalábbis. Willow más, őt nyaggatom, és még Horával is simán leállok adott esetben, de másokkal már sokkal nehezebbnek érzem a dolgot. Egyáltalán azt, hogy kapcsolódjak hozzájuk valahogyan, már nehezemre esik kivitelezni. Akkor pláne hogy teret engedjek saját tudatlanságomnak és elesettségemnek... nem fűlik hozzá a fogam. Pedig a racionális eszem tudja és súgja is, hogy félre kéne tennem a büszkeségem, és azt a meggyőződést is, hogy boldogulnom kell egyedül, meg kitartani mindenáron, de hiába tartom magam józan gondolkodású embernek, itt nem csak erről van szó. Az önmagamról alkotott kép inogna meg, ha úton-útfélen és boldog-boldogtalantól tippeket kunyerálnék. Inkább... próbálkozom magam, azok alapján, amiket eddig hallottam, összeszedtem.
Már nem is emlékszem, ki emlegette a természetközeliséget, s hogy az milyen fontos a farkasnak, hát beiktattam a hosszú sétákat az életembe. Korábban ezeket abszolúte felesleges, mondhatni luxus tevékenységnek gondoltam, amire nem volt időm - hát, mostanság abból éppenséggel akad, tehát bele kell férnie. S meglepő módon egyáltalán nem kellemetlen számomra ez a magamnak felállított kötelesség, nagyon is jólesik a fák között bóklászni, ismerkedni velük. A növényhatározó most éppen nincs nálam, de korábban eléggé alaposan átnyálaztam és beazonosítottam mindent, amit csak tudtam, így már nem is érzem annyira szükségét. Nem tudom, hogy a bestia kedveli a környéket, vagy én, de nem is agyalok ilyesmin, észben tartva Hora szavait az összhangsúl és egységről. Meg a saját életszemléletemet is, miszerint ami nem viszket, azt nem vakarjuk. Aztán ott van ez a regeneráció dolog is, ami elég fontosnak tűnt több beszélgetés során is, és hogy olyan nagyon harcos banda ez itt, a főnökök is általában közülük kerülnek ki... nekem semmi tehetségem a harchoz, de elemi, csontig és lélekig hatoló szégyen lenne bevallani ezt és totálisan kezdőként, lehetetlenül bénán odaslattyogni bárkihez ezügyben. Nem hazudtolhattam meg magamat: inkább az önfejlesztés mellett tettem le a voksom, és arra is tökéletes helyszínt biztosított a hegyen lelhető magány. Nem hiányzik, hogy valaki a hátam mögött álljon és kiröhögjön...
Van már egy bejáratott tisztásom, nem tudom, mennyire ismert mások számára, de masszív, szinte bármit kibíró fák szegélyezik, ami jól jött nekem. Biztos hülyeség, amit csinálok, és még ha nem is lát senki, kínosan érzem magam tőle, de még mindig elviselhetőbb, mint a másik opció (a nyilvános megszégyenülés, ami borítékolható lenne a falka köreiben) lenne, úgyhogy marad ez. Már teljesen letapostam a havat, most is ugyanoda állok be, ahová ilyenkor szoktam, nadrágom szárát és pulóverem ujját is felgyűrve, hogy alkarral püföve és sípcsonttal rúgva - nagyjából a kilencvenes évek überbéna akciófilmjeinek edzéses montázsaival a fejemben - gyepáljam a szerencsétlen fát, amíg véresre nem nyúzom végtagjaimat emígyen. A testemnek elméletileg meg kell szoknia, hogy helyrehozza a benne esett károkat, s gyakorlással - ami önmagam valamilyen sebzését jelenti - fejlődik majd ez a képessége. Ugyanakkor a szokatlan és intenzív mozgás az izmaimnak is jót kell tegyen. Az más kérdés, ha közben taknyom-nyálam összefolyik, nehogy ordítsak, és ha az önkínzás nem lenne elég, estére az izomláz is csatlakozik a buliba, de mindez csak több ok arra, hogy ne akarjak társaságot. Persze sejtettem én, hogy a végtelenségig nem járhatok ilyen külön utakon, csak nem számítottam rá, hogy máris sor kerül rá.
A bundásom, aki a privát "edzéseimet" általában méla undorral unatkozta végig, ezúttal fejét felemelve, orrát az érkező irányába fordítva jelzi, hogy társaságunk lesz, illetve már van. Én az egyik kövön ülök, és fertőtlenítővel kenem a sebeket - hiába, orvosként nehéz efféle beidegződésekről leszoknom, még akkor sem, ha kezdetben a kölyök orrát felhúzva jelezte is, hogy a számára büdös jódból semennyit se kérne. Megáll kezemben a vatta, és jó adag félelemmel tekintek fel, hogy ki előtt buktam le... vannak fokozatok azért. S az érkező számomra ismeretlennek tűnő mivolta cseppet sem nyugtat meg, épp ellenkezőleg... mozdulatlanul, dermedten ülök, a kölyköm hasonlóképpen, csak ő nem lefagyásból, hanem gyanakvásból, a másikat fürkészve, bármilyen reakcióra készen. Feltételezem, hogy az edzés higgasztotta le annyira, hogy ennyire nyugodtan viselje az idegent. Aztán meghallom a hangját... a fejemben. Úgy ugrom meg, mint akit bolha csípett, bár hallottam már, hogy a falka ezt csinálja, de a farkasként töltött időm számomra még mindig nagyon zavaros emlékeket hagy maga után, emberként pedig általában nem érzik szükségét az efféle kommunikációnak, így nem nagyon tapasztaltam meg a dolgot. Tiszta tudattal legalábbis. Viszont annyi előnye van a dolognak, hogy a hangjából felismerem Darrent, hiszen hallhattam Wasillában, azzal együtt is, hogy nem sok időt töltött körünkben. Az elején és a végén ott volt, annyi elég is volt, hogy megjegyezzem. Felpattanok.
- Ikkuma - hajtok fejet, hitem szerint illedelmesen. Tisztelettudó szeretnék lenni, de nem megalkuvó vagy alázatos. Ugyanakkor végtelenül, parttalanul zavarban érzem magam, és bár tiszta hülyeség, megpróbálom ösztönösen a hátam mögé rejteni a vattapamacsot a kezemből. - Én nem... - kezdeném ekként, de megállok. Mit is mondanék? Hogy szerintem a magányt senki sem keresi, maximum az egyedüllétet? Inkább nem azzal kellene indítanom a személyes ismeretségünket, hogy kijavítom valamiben. - Egy kicsit mindkettő. És egyik sem. Ön pedig... öhm, futott egyet? - próbálkozom inkább, egyrészt túllendülni azon a tényen, hogy épp egy szépséges fehér és nem mellesleg tetovált (!!) farkassal beszélgetek, másrészt elterelni rólam az ő figyelmét, bár nem hiszem, hogy sok sikert érnék el, már csak azért is, mert szürkebundásom ezt a pillanatot használja arra, hogy füleit lesunyva, ínyét kivillantva közelebb araszoljon a másikhoz. Nem egyértelműen támadó a szándéka, nem is morog, de a testtartása ugyanakkor fenyegetést akarna sugallni, nem pedig behódolást. A fenébe... pedig már kezdtem reménykedni, hogy megússzuk a napot anélkül, hogy valaki torkon ragadna minket. Az mindig üdítő változatosság, mondhatni ünnepnap az életünkben...*

Érzem a jód csípős szagát, amit általában csak akkor szoktam, ha az oviba viszek pár bútort és valamelyik aprólék épp sebesre nyúzott térddel-könyökkel várja, hogy az óvónő lefertőtlenítse a sebet. Enyhén oldalra billentettem a fejem, de nem tettem rá megjegyzést. Ha jól rémlett, orvos, egyes szokások és beidegződések pedig nehezen múlnak el. Most mit sürgessem? Bőven van ideje.
Látom rajta a meglepettséget, fejében csendülő hangom okán, ám ezt még mindig kevésbé megbotránkoztatónak tartottam, mint azt, hogy hopp előtte visszaváltozok. Igaz, engem cseppet se zavart volna, ha lát meztelenül, ilyen idősen gáz is lenne ilyesmi miatt pironkodnom... nekem meg aztán amúgy is. Minden esetre inkább maradtam ennél a megoldásnál, a szellemek óvják, hogy miattam álljon meg a fejlődésben. Sose heverném ki azt a verést, amit nagy valószínűséggel kapnék Willow-tól.
Az ő csodálkozása után rajtam a sor, hogy meglepődjek, amikor Ikkumának szólít és fejet hajt mellé. Wow! Ez új, de... tetszik! Megfordul a fejemben, hogy mostantól elvárjam mindenkitől, már csak azért is, mert marha vicces lenne minden reggel úgy végigmenni a Lakon, hogy a többiek keljfeljancsit játszanak nekem. Esélyesen elég lenne a első Amarok tagba belefutnom, hogy ez a szépnek tűnő szokás gyors halált haljon.
A választ hallgatva viszont már tényleg túlzásnak érzem a magázást, minden esetre megmosolyogtat, hogy ennyire óvatos és igyekszik udvarias lenni.
~ Hívj csak Darrennek és nyugodtan tegezz ~ mondtam, mellőzve mindennemű kegygyakorlás árnyékát. Ez nem kegy volt, de ha eddig eszem ágában se volt ilyesmit megkövetelni, nem nála kezdem el.
Leteszem a hátsóm, lompos farkam lustán jár ide-oda, mintha szemtelen legyet próbálnék leütni vele. Okkersárga szemem a Kölykön vándorol, háta mögé rejtett kezéről - amiben nyilván a jódozott pamacsot tartja - az arcára majd a szemére. Némán próbálom megismerni abból, amit láthatok, amit eddig hallottam, amit az imént mutatott és a puszta tényből, hogy egyedül jött ki gyakorolni.
Érzem a vérszagot - felőle, meg a gyakorlásának áldozatul esett fa felől is.
~ Amikor először, már beharapva emberként verekedtem, saját magamnak mostam be egy akkorát, hogy seggre ültem ~ meséltem mindennemű szégyenérzet nélkül. ~ Újnak tűnt a saját testem, a kontrollálása, az egész helyzet, pedig volt test-test elleni tapasztalatom. Mindannyian egy rakás szerencsétlenségként kezdjük, aki mást állít, az hazudik. ~ Felkelek, közelebb lépek hozzá, finoman megszaglászom körülötte a levegőt, majd felnézek arcába. ~ Próbáld elhagyni a fertőtlenítést. Valamennyit rajtunk is segít, hogy nem kell még láthatatlan kórokozókat is legyűrnie a regenerációnknak, de ugyanennyit erősíteni is tud a tiéden.
Elsétálok mellette, arrafelé lépek, amerről jöttem, és olyan izgágaság lesz rajtam úrrá, amit messze nem volt ismeretlen. Tudom, mi váltja ki belőlem, ennek megfelelően fordulok vissza, farkam már kissé gyorsabban jár, a Kölyök felém villantott ínyével pedig egyelőre mit sem törődök.
~ Szoktál vadászni?
Akad némi játékosság a kérdésben, hűvös energiáim zsizsegnek, mert bár a fertőtlenítésről való leállást nem sürgetném, mást igen. Látni akartam, Wasillában túl sok felé figyeltem, így nem értem oda mindenhova, ahová szerettem volna, de ami késik, nem múlik.

*Orvos vagyok bizony, s annak sem éppen kényszermentes fajta vagyok. Na jó, a kényszer talán túlzás, hiszen betegség értelemben nem űzöm mániákusan egyik kis bogaramat sem, de attól még ragaszkodom hozzájuk. Ami azt illeti, az átváltozáson aligha botránkoznék meg éppen foglalkozásom okán. Hiszen akár tanulmányaim, akár gyakorlatom során kismillió embert láthattam részben vagy teljesen pőrén. Nyilván nem ruhán keresztül műtünk... és a doki borítékolhatóan jobban ismeri a páciens testét, mint ő maga. S ha a ruhátlanság nem tudatos választás miatt áll fenn, mint mondjuk egy nudista strandon, hanem a helyzet okán, akkor nem a "magamutogató" embert látnám, hanem a szükséghelyzetet. Legalábbis azt hiszem. Persze örvendetes, hogy ezt a teóriámat nem kell itt és most bizonyítanom, de akadt már rá példa, és még nem szaladtam ki a világból sikítva. Mondjuk ciki is lenne...
Az udvariasság pedig alap. A protokoll egyik alapvető szabálya, hogy túlságosan udvarias nem lehetsz, de bunkó nagyon könnyen. S akkor inkább indítok messzebbről, adok elsőre a szükségesnél és a helyzet követelményeinél nagyobb tiszteletet, mint hogy szándékomon kívül sértsek - diplomata körökben az a legnagyobb ciki. - Köszönöm. Amaryllis. De ezt biztos tud...od. - Csak egy lehetnyit torpanok meg az ige közepén, amíg ráállítom az agyam a tegezésre. Nem lep meg a döntése, eddig az egy Nessán kívül mindenkinek ez volt az elvárása irányomba. Informális társaság, feltételezem, ez is hozzásegíti őket a viszonylag konfliktusmentes együttéléshez, bár hogy hogyan, azt ne kérdezze tőlem senki, mert én éppen az ellenkezőjét várnám. Persze anarchia itt sincs, tapasztalhattam eleget a szigorú hierarchikus szabályokból is, de hogy hogy nem gázolnak a nagy közvetlenséggel egymás lelkébe... az csoda szerintem, de jó értelemben. Amikor a másik leül, akkor én is visszaereszkedem a kőre, még mindig zavarban tulajdon ostobaságom miatt. Ahogyan ő vizslat, úgy én is alaposan megszemlélem, ügyelve, hogy ne a szemébe nézzek. Dehogy akarom én valami félreértelmezett farkasszabály értelmében kihívni! Mindenkinek jobb a békesség, de legfőképpen nekem. Végtére ő meg se izzadna a kicsinálásom közben. Nem mintha ez a gondolat félelemmel töltene el, egyszerűen csak... most, hogy a farkasok között mozgok magam is, döbbenek rá igazán, mennyire fenségesek ezek az állatok. És gyönyörűek. Még mikor vértől mocskos pofájuk képe úszik lelki (vagy emlékező?) szemem elé, akkor is. A fejembe transzportált szavakra elkerekedik a szemem. - Azt... mégis hogyan?! - szalad ki a kérdés, miközben próbálom rekonstruálni a helyzetet. Kudarcba fullad az igyekezetem. - Én azért nem szeretném egy rakás szerencsétlenségnek érezni magam. És tudom, hogy a ti szemetekben nagyon új vagyok, de... számomra az, ami hónapok óta tart, messze nem új - Védekezek? Magyarázkodom? Vagy csak tényt közlök? Lamentálnom kéne ezen, s érzem is rá a késztetést, hogy egyszerűen befelé forduljak, az önvizsgálat néha kifejezetten fájdalmas, de legtöbbször nagyon is megnyugtató folyamatába merülve. Moccanatlanul tűröm a szaglászást, csak a kölyök vicsorog intenzívebben, ő nálam nehezebben viseli a közelségből fakadó fenyegetést. Mert ez az, akkor is, ha amúgy nem mutat a másik ellenséges szándékot, hiszen ha mégis nekünk rontana, kevesebb időnk lenne reagálni, helyezkedni... a farkas hát igyekszik úgy helyezkedni, hogy mindvégig ugrásra kész pozícióból szemmel tarthassa a másikat. - Akkor elfertőződhet - vágom rá száz százalékig automatizmusból. Sem a szavakat nem gondolom végig, sem a kimondásokat, ez belém sulykolt, megkérdőjelezetlen tény. Fertőtleníteni KELL, és pont. Melyik orvos ne tanulta volna ezt meg? - Mármint, bocsánat... - kapok észbe kis fáziskéséssel. - Értem, nem fogok vérmérgezésben elhunyni, de... de... - Nincs de, sejtem, milyen irracionálisnak tűnik a viselkedésem, meg az is. De én már azt is hatalmas engedménynek érzem magamtól, hogy nem kötöm be a sebeket, ahogyan hajdan tettem volna. Apró lépések... persze igaza van. Nyilván épp itt lenne az ideje a következő apró lépésnek. - De nem árt, vagy igen? - bukik ki azért mégis a kérdésem, miközben magammal küzdve elővarázsolom a kezem a hátam mögül, és bedobom a zacskóba a jódos vattát, az üvege mellé. Nyilván nem fogok itt szemetelni, majd az első kukában landol a szemét. - Rendben... - Adom meg magam, bár ígéretet nem teszek, hiszen az automatizmusok és beidegződések azért azok, hogy ne legyen olyan egyszerű kilépni belőlük. Aztán óvatosan helyére húzkodom a pulóver ujját, a nadrágot már nem kell, Darren tulajdonképpen tényleg a végjátékára futott be ostoba önkínzásomnak.
- Voltam már... - felelem óvatosan, ugyanakkor bizonytalanul is. Igen, voltam. Telihold idején, amikor muszáj, a falkával, és amikor Willow elvitt. Magamtól sosem, és nem is fűlik hozzá a fogam, ahogy az átalakuláshoz sem. Életem minden fájdalmas tapasztalata, még a szakítás utáni lelki toprongyság és önbántás is eltörpül amellett a kín mellett. - De nem igazán... átalakulás után nem igazán sikerül... kontrollnál maradnom. Vagy önamagam maradnom. Vagy ilyesmi - magyarázom, nem teljesen tudva, melyik lenne ehhez a legmegfelelőbb megfogalmazás. Burkoltan tulajdonképpen azt közöltem, hogy nehogy el akarjon hívni efféle "mókára", mert az nekem nagyon nem móka, és különben is Willow dolga, hogy felügyeljen rám, nem az övé... az Ikkuma magasabb rang, mint a Gyógyító, és amennyire tudom, Darren még csak nem is mentor, szóval abszolúte semmi oka rá, hogy pesztrálgasson. Persze, örülnék neki, legalábbis azután, hogy nem röhögött ki kapásból, amikor rájött, hogy mit művelek, hanem még bíztatni is próbált. De akkor is... ne vadászatot, ne átalakulást, nem akarok olyan fájdalmat... iszonyatosan erős gátlás alakult ki bennem ennek kapcsán, nem meglepő módon. És az elkerülésért sok mindenre hajlandó vagyok.
- Nem... nem segítenél inkább? - vetem fel, bár abban reménykedem, hogy nemet mond és otthagy, akkor nem kellene ilyen zavarban éreznem magam. Épp ezt akartam elkerülni, a segítségért kuncsorgást egy idegentől... de jelen helyzetben még mindig kisebbik rossznak tűnik.*

Szeretem, ha valaki tudja, hol a helye, ha tisztában van a határaival, a helyzettel és megvan a magához való esze, nem flegmázik, nem hisztizik. Ugyanakkor ha ez megvan, onnantól feleslegesnek érzem a plusz határok meghúzását, nekem kényelmetlen, mind fölfelé, mind lefelé. Arról nem is beszélve, hogy annyi Kölyökkel foglalkoztam már, hogy ha most egy hirtelen elkezdene kerítést verni elém, az egyenesen zavarba ejtő és majdhogynem kezelhetetlen lenne számomra.
~ Örvendek! Igen, tudom, ki vagy ~ teszem hozzá, hangomban megbújó mosollyal. Szerettem nyomon követni a soron következő generációkat, igazából nagyjából ez volt az egyetlen falka szinten, amiben mindig örömömet leltem, teljesen mindegy volt, hogy épp mi zajlik a világban vagy a városban. Ezt semmi sem tudtam beszennyezni.
~ Harminc éves voltam, amikor beharaptak, addigra azért hozzászoktam a saját testem határaihoz és korlátaihoz, a farkassal viszont már más volt a helyzet. Még nem tudtam megfelelően felmérni, hogy egy-egy lendület vagy rántás mégis mekkora. Elkapták a kezem én pedig reflexből rántottam vissza. ~ Emberi alakban vállat vontam volna szavaim mellé. Régen történt, azóta - nyilván - megtanultam kezelni mindezt. ~ Csak azt akarom mondani, hogy ha valami nem megy, semmi szükség szégyenkezésre. Mindenki ezen ment keresztül az elején, aki pedig kinevet érte vagy megjegyzést tesz, az túl sokat felejtett.
Energiáim viszonylag nyugodtan járnak körül, a futás meg a spangli úgy tűnt valamennyit valóban visszavesz a túlzott, újsütetű kiskakas mivoltból, aminek szívből örültem. Az egy dolog, hogy kiegyeztem az ordassal és levettem róla az évszázados pórázt, de az mégse dukált, hogy hirtelenjében paprikajancsivá váljon.
~ De nehéz elengedi a beidegződést és a több éves gyakorlatot ~ fejeztem be a mondatát vélhetőleg helyesen. Se indulat, se rosszallás nem volt bennem. Nekem ugyan nem akadtak ilyen levetkőzendő dolgaim, pár hónap elegendő volt, hogy az összes lehetséges sérülést legalább egyszer megtapasztaljam, aztán felhőtlenül élveztem, hogy lábadozási idő ide vagy oda, nem patkolhattam el olyasmiben, amibe emberként rég belehaltam volna. Heves voltam és nyughatatlan, amíg mindezt le nem törték bennem, a farkasomban.
~ Nem, ártani nem árt. Legfeljebb elhanyagolható mértékben lassítani fogja a regenerációd fejlődését, mert kevesebbet dolgoztatod ezzel, de az tényleg csekélység ~ nyugtattam meg, hogy ebből még semmi hosszútávú, nagyobb baj nem származik. Örülök, hogy nem ígér semmit, annak mindig kényszer szaga van, amit cseppet sem szeretnék nála elérni. Meg egyik másik Kölyöknél sem.
Kiszúrom óvatosságát, s jobban belegondolva: valójában a közös falkavadászatokon nem hallottam, nem láttam, hogy vadászott, vagy farkas alakban lézengett volna. Ez csak azért gyengém, mert szeretek velük játszani, akkor is, ha alapvetően a fenevad jelleméből ez nagyjából senkinek eszébe sem jutna, pedig így van.
~ Minél többször csinálod, annál jobban fog menni, annál többre fogsz emlékezni és annál inkább megmarad a kontroll is ~ magyarázom, bár ehhez nem kell Sherlocknak lenni, mint szinte a világon, ez is gyakorlás kérdése. ~ Onnantól, hogy belejössz... na onnantól egészen más lesz minden. Semmivel se egyszerűbb vagy szebb ez az élet, mint az embereké, sőt! De nincs semmi, ami ahhoz fogható lenne, amikor rohansz a fák között, vagy a mezőn, akár üldözöd épp a vadat, akár nem ~ meséltem átszellemülten. Ha akarnám se lennék képes letagadni, mennyire szeretem ezt. ~ Csak elengeded magad és hagyod, hogy a társad vigyen, miközben ugyanúgy jelen vagy te is. ~ Nehéz leírni az érzést; vétek kihagyni. ~ Majd meglátod, ha még kimaradt volna.
Idővel úgyis vágyni fog rá, mert hívni fogja, vonzani, egyre ellenállhatatlanabbul, ösztönből, s akkor nem fog számítani az átváltozás fájdalma, se semmi más. Vérpezsdítő lesz...
~ Dehogynem! ~ felelem egyből. Ha arra apellált, hogy ezzel "elijeszt", rossz farkast fogott ki. Payne-en kívül mostanában tanítás szinten egyetlen Kölyökkel se foglalkoztam igazából, ez pedig annak volt köszönhető, hogy minddel tudott a saját Teremtője foglalkozni, ami valójában szerencsés felállás mindkét fél számára. Az meg a saját szívfájdalmam, hogy kevesebb alkalmam nyílt Mentorként jelen lenni. Talán ha az egyik-másik Testőr végre rászánja magát, és a munkájából kifolyólag nem lesz ideje...
~ Mit szeretnél? ~ Ettől is függ, visszaalakulok-e, vagy így maradok. Oké, orvos, de én meg ezen a téren mutatok udvariasságot és előzékenységet. Baj ebből se lehet.

*A kölcsönös felismerés tehát megvan. Ennek örömére próbálom végiggondolni mindazt, amit az Ikkuma pozícióról tudok, de sajnos szánalmasan keveset találok. Viszonylag új lehet a dolog, mert nem olyan régi a két falka összeolvadása sem, és az Ikkuma dolga, hogy az új felállásból eredő nézeltéréseket rendezze. Próbálnám továbbfűzni a dolgot, vagy valami, de meggyőződésem, hogy ez minden, amit Darrenről az orromra kötöttek. Mondjuk ez is elég ahhoz, hogy belássam, ő aligha fog heves fejleharapással reagálni bármire, amit művelek, lévén amolyan mediátorként nyilván az is a dolga, hogy higgadtan reagáljon akár extrém helyzetekre is, szóval valamelyest megnyugszom. Nem nagyon, de a kicsit is meg kell becsülni. Ezt lassan fel kéne vésnem valami címerpajzsomra, mert az elmúlt hetekben, s talán hónapokban amolyan jelmondatommá vált. Napról napra, lépésről lépésre, apróságról apróságra...
- Akkor te is túl voltál a bűvös huszonötön - állapítom meg. Orvosi szempontból nagyon érdekelne, hogy miért pont ott van az öregedési határvonal, és egyáltalán mi okozza a farkasok szervezetében a változást, de aligha lenne bölcs lépés tőlem, ha rögtön azt kezdeném hangoztatni, milyen érdekes lenne kísérleteket végezni a bundásokon. Nem örvendenék meleg fogadtatásnak, azt hiszem. Közben magam elé idézem a férfi humán alakját, lelki szemeimmel jól megskubizom, és meg kell állapítanom, hogy nem mondanám most sem idősebbnek. Pedig nem tegnap lehetett az a bizonyos beharapás, még ha pontos számot nem is tudok, azért azt igen, hogy évszázados nagyságrendben kell gondolkodnom. Durva... És mellesleg most már a szituációt is átlátom, nyilván a megoldás pofonegyszerű volt, csak rosszfelé indult el az asszociációm. Ütést képzeltem, nem visszahúzást.
- Lehet, hogy nincs rá szükség, de nem tudok kibújni a bőrömből - magyarázkodok, s csak kis fáziskéséssel esik le, mekkora baromságot mondtam az imént. - Mármint... ki tudok, de nem így... izé, mindegy - legyintek, nyilván csak magam alatt vágtam a fát, még jobban elmélyítve saját zavaromat. Pedig nem szoktam én ilyen nebáncsvirág lenni, de most frusztrál a szituáció, a rajtakapottság dolgozik bennem elég rendesen, s csak próbálhatok rajta felülemelkedni egy mély lélegzetvétellel. - Lényeg a lényeg, nem tudok egyik pillanatról a másikra megváltozni. Megszoktam, hogy jó vagyok, hogy gyorsan tanulok, hogy hamar elismerést vívok ki akár azzal, amit már tudok, akár azzal, hogy ahogyan fejlődöm. Most meg a saját mércém szerint egy helyben toporgok és ez bosszant - fejtem ki, végtére ha a falka "mediátorával" ne lehetnék őszinte, akkor senkivel. S mondanám, hogy őrületbe kerget a helyzet, de nem teszi, annál azért sokkal higgadtabb vagyok... ami belegondolva nagyon fura, de egyben örvendetes is. Talán mégis képes az ember változni. Meg a vérfarkas is.
- Igen - helyeslek bólogatva, megkönnyebbülve, hiszen ilyen pontosan valószínűleg én se fogalmazhattam volna meg a helyzetet. Az meg, hogy kisebb munka a regenerációnak... hát puff neki. Ez inkább helyes energiabeosztás, vagy valami, nem pocsékolok el naftát arra, amit másképpen is megoldhatok, s így jobban koncentrálhat a szervezetem arra, ami viszont ténylegesen az ő problémája. Értem persze a másik logikát is, csak ebben a farkasenergia-majd-meggyógyít dologban még úgy is nehezemre esik bízni, hogy magamon is megtapasztalhatom. Mi a tudományos magyarázata? Az orvosi háttere? Anélkül billegő kisszék ez, ami bármikor összeomolhat, ha túl nehéz súlyt pakolunk rá. Különben is mindenki a szürkebundás gyengeségével, vérvonaltalanságával traktált, mi van, ha a regenerációs energiából is kifogy? Akkor aztán megnézhetném magam... De persze valószínű, hogy mint általában, most is egyszerűen túlságosan sokat jártatom az agyam, és bolhából csinálok olyan elefántot, ami helyből eltrappol Indiáig. Nyilván tényleg meg kellene fogadnom a jó szándékú tanácsot. Majd meglátjuk, mire megyek ezzel az elhatározással...
- Tudom, csak... - elhallgatok, tehetetlenül, zsigereimbe kúszó pánikkal. Nem, nem pánik. Szorongás. Talán még rosszabb, mert egy pánikroham jön és megy, elmúlik, de a szorongás állandó, levakarhatatlan társ. - Elhiszem, hogy nektek már nem fáj, de nem érzem, hogy bármivel is jobb lenne most, mint először, és a pokol ahhoz képest wellnesshotel lehet - bukik ki belőlem ismét az őszinteség. Így jár, aki nincs hozzászokva az alakoskodáshoz vagy a hazugságokhoz. Általában elfojtom és némán cipelem a dolgokat, de most vagy elértem ahhoz a ponthoz, amikor túlcsordult a pohárból a víz, vagy úgy vagyok vele, hogy neki elmondhatom. De az ok mindegy is, a lényeg, hogy végre kint van, kevésbé fog bennem mérgezni. Elhiszem, hogy gyakorlással jobb lesz, de ha nem vagyok rákényszerítve például a telő hold által, akkor nincs az az isten, ami engem rávenne a gyakorlásra! Legalábbis most így gondolom. Az viszont megmosolyogtat és megnyugtat, amilyen átéléssel és lelkesedéssel a fejembe sugallja boldog gondolatait a farkasként való futásról. Még jó, hogy ő nem hallja az én fejemet (legalábbis remélem!), mert elég furán venné ki magát, hogy egy több száz éves farkast, illetve viselkedését titulálom szívmelengetőnek, lelkesedését pedig gyermekinek. - Biztosan remek - értek egyet őszintén. És egyszer biztosan én is megtapasztalom majd, teszem hozzá hang nélkül, de most még nagyon nem vagyok "jelen" abban a farkasalakban, így pedig elég nehéz lenne megítélnem a dolgot. - Már emberként is szédítő megtapasztalni a sebesség új távlatait - ismerem be, hiszen valamennyit azért futottam (nem annyira az én sportom, de sosem idegenkedtem tőle különösebben), és az új gyorsaság, az új izomerővel kombinálva olyan tempót tesz lehetővé, amitől a világ olimpikonjai is elsárgulnának irigységükben. Vagy csak nekem volt ennyire nagy ugrás, és a valóságban nem akkora nagy szám a dolog, de ha így is van, nem fogom egy stopperrel elrontani a dolgot magamnak. És majd idővel úgyis minden kiderül, Willow is mondott már ilyet, Darren is... előbb vagy utóbb nyilván meg kell történnie. Bár ez már most is inkább utóbb lenne.
Sóhajtok, amikor lelkesen marad, ezt értelmezheti megkönnyebbülésnek is, vagy frusztrációnak is. Egy kicsit mindkettő igaz. Az viszont, hogy tőlem kérdezi, mi legyen, kicsit meglep. - Leginkább egy "How to be a perfect werewolf in 5 easy steps" jellegű varázslatos és minden problémát megoldó gyakorlatsort, de olyan nem létezik - röhögöm el magam a végére. Mit szeretnék... lottóötöst, kérem, meg az orvosi praxisomat, meg még nagyon sok egyéb dolgot is. - Nem is tudom... ebben - mutatok az eddig csépelt fára, de előzékenyen az egész környéket is belefoglalom széles mozdulatom ívébe. - Elmondták a falka hierarchiáját meg a rangokat, és nehéz nem észrevenni, hogy a magasabb pozíciók általában harci beállítottságúak. Én meg tanultam ugyan karatézni, de az régen is volt, meg nem is hiszem, hogy itt számítana... és a regeneráció témája is gyakran előjön, hogy azt is azzal lehet fejleszteni, ha vannak sebek, amiknek be kell gyógyulnia, de nem lenne ingerenciám mondjuk felvagdosni az ereimet vagy szándékosan öncsonkítani... - csaponganak kissé a gondolataim, próbálom összeszedni őket, gondolom nem sok sikerrel. Ritkán van olyan az életben, hogy ne tudnám, mit akarok, de ez most tipikusan az a helyzet. Tudom, mi a távlati célom - az önálló, magamért felelős státusz a falkán belül, a gyógyítóság, a saját stabilitásom, satöbbi -, de azt már nem látom át ilyen tisztán, mit kellene itt és most tennem ezek eléréséhez. Mindenki azt hangoztatja és sulykolja, hogy legyek türelmes, hogy sok időbe fog telni, hogy ne akarjak egyszerre túl sokat... de attól én még türelmetlen vagyok és sokat akarok. Vagy legalább az utat látni magam előtt, azt, amivel én megtehetem az erőfeszítéseket, s nem csak az idő jóindulatára bízom magam reménykedve, hogy nem hagy cserben, mint mindenki más. - Szerinted mivel lenne érdemes kezdenem? Vagy folytatnom? Vagy valami... mit a legfontosabb gyakorolnom? - vetem fel, hátha a korábbi kis monológommal együtt már átlátja kissé a dolgokat. S hát ennyi tapasztalattal a háta mögött, csak asszisztált már néhány kölyök fejlődéséhez, biztos kell legyenek olyan tippjei, amik nekem álmomban sem jutnának eszembe... Willownak is mindig ezt mondom, s vannak is neki, de általában lehűt azzal, hogy én vagyok az első kölyök, akit sajátjaként nevel. Nos, ahhoz képest piszok jól kezel, annyi biztos...*

~ Túl bizony. De amondó vagyok, hogy jobban jártam, mint akiket tizenéves fejjel haraptak be. ~ Emberként addigra felnőttem, kiforrott személyiségem volt, a lázadó kort is magam mögött hagytam rég és még így is élmény volt megbirkózni ezzel a farkassal, főleg, hogy élből mást akartunk mindketten. Menni, két tökéletesen ellentétes irányba.
Halkan kuncogtam gondolatban, de nem gúnyosan, vagy kinevetve őt, egyszerűen szórakoztató volt.
~ A legnehezebb nem az, hogy megtanulj gondolatban kommunikálni, pajzsot használni és harcolni, hanem, hogy a szemléletmódod átváltsd és más léptékben gondolkozz. Hosszabb távon az egyszerűbb dolgokban is. ~ Van ideje, elképzelhetetlenül több, mint amennyi emberként megadatott volna neki, csak mire ez valóban tudatosul, amíg elkezdi érezni, felfogni, addig többnek kell eltelnie néhány hónapnál.
Emellett a beidegződések leküzdése szinte gyerekjáték. Az "csak" egy szokás megszüntetése, elhagyása, ehhez viszont lényegesen több kell.
~ Minden eredményért meg kell szenvedni ~ vonnék vállat emberként, távolról sem nem-törődöm módon, inkább úgy, mint aki tisztában van az élet nehézségeivel, amiket elkerülni nem lehet. Elodázni igen, ám előtt-utóbb szembe kell vele nézni, különben később még inkább visszaüt. Ugyanakkor vannak olyan szépségek is, amiket agy kár lenne elmulasztani, pedig azok is ugyanúgy ennek a létnek a velejárói, így erről se vagyok rest beszélni neki.
~ Ó, a sebesség csak egy kis szelete ennek ~ mondtam könnyedén. ~ Alig várom, hogy a többi részét is megtapasztalhasd! ~ mert onnantól... onnantól tényleg farkas lesz, lélekben is, emberi alakban is, igazán.
Hallgatom, ahogy magyarázza, miben kéne segítenem. Felmorrantam a harci dolgokra. Egyszer talán megérem, hogy a Kölykök nem azzal indítanak, hogy "meg akarok tanulni harcolni", mintha az életbiztosítás lenne. Én is megvívom a magam harcait, de hidegrázást kaptam attól, ha egy Kölyköt nem hagynak Kölyöknek lenni. Vagy nem látják, hogy ez is legalább olyan fontos, mint az, hogy később harcolni tudjanak. Megráztam magam és felöltöttem emberi alakom, majd törökülésbe levetettem magam a földre, karjaimat pedig az ölembe ejtettem. Szemem még sárga volt, most jól esett így tartani.
- Ne értékeld túl a dolgot, a Tarkok és a Testőrök létfeltétele a harctudás, a többinél, ha nincs eszed, ott eheti a kutya a tank mivoltad. - Domináns voltam, nem harcbuzi én se. - A hierarchia harcokat is 99%-ban farkas alakban vívják, aki ezt emberként akarja letudni, ne akarjon falkában élni, se vérfarkasnak hívatni magát. Ha nem tudsz farkasként küzdeni, a fenevad benned csak dísz. A harc alapjai pedig pontosan ugyanazok, mint azok a mozdulatok, amiket vadászat közben használsz. Becserkészés, torokra ugrás, kicselezés, edzett reflexek. Ha mindenáron ezzel akarsz foglalkozni, tanulj meg dobni és repülő tárgyakat hárítani - mondtam, azzal felkaptam a kezem ügyében lévő gallyat és figyelmeztetés nélkül, azonnal felé dobtam, vállát célozva.
- Fontos, hogy lásd, fejlődsz valamiben, igaz? - keltem fel és nyújtóztam egyet, majd elindultam. - Gyere. Erre is van mód.
Visszavezettem levetett cuccaimhoz, s miközben felöltöztem, kezébe nyomtam három ezüstpengés dobókést, ügyelve rá, hogy a nyelét tudja megfogni. Az a gáz, hogy az ezüst okozta égési sérülést ugyan megszokhatja, de azzal nem fog fejlődni, szóval egyelőre hagyjuk.
- Mindenek előtt azért leszögezném: a legfontosabb és az egész vérfarkasság legalapabb alapja az átváltozás és a vadászat. Nagyon sokat segít abban, hogy beleszokj és átéld a farkaslétet. Ez - vettem el tőle az egyik kést, majd egy könnyed hajítással az egyik fa törzsébe állítottam - játék. Nem azt kunszt elsajátítani, amire egy ember képes, hanem azt, amire ők nem. - Ez nem lefitymálás volt, a hangsúly se erősített ilyesmire, hanem puszta tényközlés. - Ugyanakkor ha szeretnél karatére járni ismét, az is megoldható, csak kell melléd olyankor valaki, aki ügyel a farkasodra az órák alatt. - Mindenre van megoldás. - De most csiszoljuk egy kicsit a reflexeidet, ahhoz nem kell váltanod, ugyanakkor csiszolhatja az összhangot közted és a farkasod meg az ösztönei között, arról nem is beszélve, hogy a jobb reakcióidő az életedet mentheti adott esetben.
Kerestem pár kisebb követ, ha benne volt, azért a kések ráérnek később. Azokat vissza is vettem tőle.

*Csak bólogatok, mint a hülye, végtére nem dumálhatok vissza, Hora (és kisebb részben a többiek, például Nessa) levezetése után ok és tét nélkül nem kísérelnék meg ilyesmit. Pedig nem értek egyet, szerintem jó lehet gyakorlatilag az egész felnövekedést, kamaszkort, jellemformálódási időszakot vérfarkasként átélni. Nem éppen egy életbiztosítás a környezet számára, de az már legyen a beharapó meg a falka baja... nem biztos, hogy értem az ő álláspontját, hiszen részben pont azt látom előnynek, amit ő hátránynak, de mindegy is, mert nem ér annyit a dolog.
A fejemben csengő nevetésére rákvörösre vált a fejem, a szégyenemre a kölyök dühből reagál. Hiába nyugodtabb, mint eddig, mindent azért nem nyel le, és a maga részéről kaffogva, morogva talpra ugrik, hogy megtorolja a sérelmet. Remélhetőleg Darren megállítja, mert én továbbra sem jeleskedem benne, hiába kapok észbe, s térek vissza a nyugodt, egyenletes lélegzetvételekhez, társam lehiggadása időigényesebb folyamat lesz/lenne, mint amennyi a baj megtörténtéhez kellene. Próbálom a szavakkal és saját belátó magatartásommal enyhíteni a szituációt, nem tudom, mennyi sikerrel. - Nos, a szemléletváltás valóban nem igazán megy. Még annyira sem, mint a pajzs vagy a többi - bár, hogy a nullát hogyan lehet még lefelé licitálni, azt ne kérdezze senki. És van egy olyan érzésem, hogy ha igazán akarnám, ha igazán dolgnoznék rajta, akkor haladnék, de nem teszem. Dolgozik bennem az egó, a megszokás, a ragaszkodás mindahhoz, amit normálisnak hittem egész életemben, s az a szilárd, megcsontosodott, szokásokra és munkára épülő jellem, amit magaménak mondhatok, most legnagyobb gátam is. Lehet, nem is mentor meg vérfarkas-segítő kellene nekem, hanem egy jó kis kognitív pszichoterápia... nem mintha bármilyen rendelőbe beállíthatnék azzal, hogy 'helló, vérfarkas lettem, légyszi segíts elfogadni az ezzel járó változásokat!', mert egyrészt a dilidoki is elzáratna,másrészt a falka is kinyírna, harmadrészt én se csinálnék magamból ekként hülyét. De jól jön most ez a beszélgetés Darrennel, mert legalább harapásom óa először tudatosítottam magamban, hogy én vagyok a probléma gyökere - mondhatni: alfája és omegája -, nem a helyzet, a kölyök vagy bármilyen külső körülmény, és ez önmagában is haladás, ráadásul felszabadító erővel bír. El is mosolyodom. - Köszönöm... - jegyzem meg halkan, bár a másiknak valószínűleg milkalila ideája se lesz, mit, de nem zavartatom magam.
- A megszenvedés nem idő, hanem ráfordítás kérdése szerintem - vonok vállat, az idő csupán egyetlen tényező a sok közül, s még csak nem is a legfontosabb. Különben is Einstein óta bizonyítani tudjuk, hogy az idő még relatív is.
- Majd... majd megtapasztalom, majd... később, egyszer... - motyogom, még mindig dermedten. Belülről úy érzem, mintha jéggé fagyasztana a lehetőség. az átalakulás, a fájdalom biztos ígérete... és nem tudom kikerülni, csak elodázhatom, de kérlelhetetlenül telik a hold, és ha ismét kerek arccal mosolyog le a világra, akkor ismét ki kell tennem magam azoknak a kínoknak, amik mintha testem-lelkem darabokra tépnék, míg megváltásnak nem tűnik a semmibe zuhanó öntudat. Észre sem veszem, zihálássá vadítja légzésem a puszta gondolat is. Szeretnék higgadt és nyugodt maradni, amilyen az időm nagyobbik részében vagyok, de a rohamszerűen rám törő pánikkal szemben nincs sok esélyem. Vajon milyen lehet a "többi rész"? Még rosszabb, mint ez? Nem, nem lehet... nem tudná elhinni, hogy a gyötrelemnek lehetnek még magasabb dimenziói, mint amit eddig is megtapasztalt az átváltozás közben.
Darren átalakulása meg éppen nem lep, mert logikus, a meztelenség sem ér váratlanul, az viszont igen, hogy jelen környezetben sokkal nehezebb neutrálisan viszonyulnom a dologhoz, mint orvosi környezetben tenném. Végtére Darren nem a betegem, nem egy megműtendő test, mindenféle személyiségtől megfosztva, deperszonalizálva. Első relfexből elkapom a tekintetem és félrefordítom a fejem, csak a szemem sarkából érzékelem, hogy ráadásul a törökülést választotta, ami így ruhátlanul eléggé szemtelenül kitárulkozó pozíciónak tűnik... de szerencsére valami más elvonja a figyelmem. - A vérfarkasok nem fáznak? - pillantok vissza rá, s igyekszem szigorúan e tárgykörön tartani az agyam, elvonatkoztatva bármiféle férfi-nő relációtól, meg attól, hogy egyedül vagyok egy hímmel az erdőben, midnen segítségtől távol. Hát igen... az emberi beidegződések még dolgoznak, és agyam azonnal észleli a helyzet veszélyfaktorát, hiszen csak a gyenge nő vagyok, aki nem tudná magát megvédeni... na jó. Lehunyom szemem, kissé megrázom a fejem, hogy megtisztítsam, magam elé képzelem az eget kölyköm és erdeje felett, s hagyom, hogy ezeket a negatív gondolatokat a felhőkkel együtt elfújja a szél. Felmerül bennem, hogy Darren esetleg tökhülyének néz, amíg én bőszen vizualizálok, de ezt a gondolatot is hasonló sorsra juttatom. Nézzen csak, nekem működött a módszer egész életemben, ez a lényeg. Így a kis gyakorlatsorom végén már ismét nyugodtan tudok szembenézni a hímmel, s koncentrálni az oktatás kérdéskörére, a szavaira. Még a farkasszeme sem hoz zavarba.
- Kétlem, hogy valaha tankká válnék, már csak testalkatból kifolyólag is. Ha már muszáj harcolni, inkább a kicsi, gyors és robbanékony lesz az én stílusom benne. Márpedig mindenki azt mondja, hogy muszáj - kezdek bele mosolyogva, csak az utolsó mondatra komolyodtam el megint. Igen, mindenki hangsúlyozta, hogy itt állandóan ilyen élet-halál szitukba keveredhetek, és ezek elől csak részben térhetek majd ki. Ez van. - Félre ne érts, nem arról van szó, hogy viszketős kényszert éreznék a verekedésre, azt meghagyom a bestiámnak. De emberként önállósághoz szoktam, és ezt szeretném mihamarabb itt is megnyerni, vagy visszaszerezni, vagy efféle. És az elmondottak alapján nagyon úgy tűnik, hogy ha nem akarom, hogy nekem dirigáljanak, akkor a minimum, hogy jó harcosnak is kell lennem, és talán még ilyen pozíciót is kell megcéloznom, hiába áll hozzám minden tekintetben legközelebb a Gyógyítóság - kezdek magyarázkodni, mielőtt még valami vérgőzös és harcmániás idiótának nézne, akinek első dolga, hogy destruktívan használja fel az ajádnékba kapott farkasfizikumot. A nagy dumálásban kis híján elkerüli figyelmem a mozdulat, ahogy felkapja a gallyat, de utána már dolgozik a reflex, és az a gyorsaság, amit néha még most is nehezemre esik követni. Lehet, hogy vérvonaltalan és gyenge a farkas bennem, de ezzel együtt is sokkal gyorsabb és erősebb, mint ember valaha lehetne, s így én is azzá váltam. Ugyan nem elkapom a fadarabot, hanem elhajlok előle, hogy ne találjon el... de legalább nem talált el. - Miért? Farkasként egyáltalán nem fogok dobálózni semmivel? - értetlenkedem, remélve, hogy nem vág hozzám még valamit a kérdésért. De az már legalább nem érne olyan felkészületlenül... elkapni így se hiszem, hogy menne, mert egyszerűen a reflex gyorsabb, mint a gondolkodás, és az azt diktálja, hogy kitérjek, ha száguld felém valami. Ha kicsi és veszélytelen valami, akkor is. - Igen, az jó lenne - bólintok azért, örülve, hogy átlátja óhajom és problémám, aztán mellé szegődök, amikor hív. Fél lépést lemaradva csak, farkasillemből. Nem tolakszunk a nagyobb elé, vagy mi. Az öltözködés alatt leginkább elfordulok, ha van rá módom, végtére abban a folyamatban van valami nagyon intim - sokkal inkább az, mint maga a ruhátlanság -, és bármilyen jót dumálunk is Darrennel, nem ítélném úgy, hogy ezen a szinten állna ismeretségünk. Persze, ez már megint emberi gondolkodás, nyilván egy rendes farkas nem csinálna ügyet ebből, de hát... be kell érnie velem. A kezembe nyomott késeket meg szemlélem értetlenül.
- Ezüst, ugye? - ismerem fel, volt elég ékszerem hozzá annak idején. - De nem tiszta, ugye? Mármint, ötvözetnek kell lennie, különben túl puha lenne a fém fegyvernek, nem? - kíváncsiskodom. És bár tudom, hogy milyen az érintése, tudom, hogy kurvára fájdalmas, de nem tudom meghazudtolni önmagamat. Az ezüst-seb fejleszti a regenerációt, nem felejtettem el Horatio leckéjét és gyűrűit. Ezért jöttünk ide? Meg sem várom az instrukciót, pulóveremet ujját felhajtva szabaddá teszem a felkarom, és az egyik pengét lapjával nekinyomom. Vagy addig tartom ott, míg az Ikkuma meg nem állít, vagy addig, míg a fájdalom túlságosan el nem uralja az elmém - ez utóbbi nagyjából hat másodperc alatt bekövetkezik -, és akkor elkapom magamtól is, zihálva, magam előtt csillagokat látva. El kell telnie némi időnek, hogy ismét képes legyek a környezetemre, s főleg Darrenre koncentrálni. Nem mintha sokat tudnék kezdeni vele, az átváltozás és a vadászat emlegetésére önkéntelenül megborzongok, s a késekre siklik a tekintetem. Ha választanom kell, inkább az ezüst, köszönöm szépen... Aztán követem a mozdulatot, ahogyan a fába hajítja a kést, immár csak kettőt hagyva nálam. Kérném, hogy ismételje meg, hogy jobban megfigyelhessem, elemezhessem magamban, de azonnal nyilvánvalóvá teszi, nem ezért vagyunk itt. A karate emlegetésére végiggondolom a felajánlást, majd megrázom a fejem lassan. - Köszönöm, de az még korai volna, s felesleges terhet róla a rám felügyelő falkatagra. Ha kicsit jobban összeszoktam a kölyökkel, és jobban tudom majd uralni, akkor megfontolom a dolgot, addig inkább az itteni edzések lehetőségei közül választok - jelentem ki. Részben valóban nem akarok lefoglalni másokat, részben valóban nem bízom magamban, részben pedig, ha már kimenőt kapok, azt inkább fordítanám arra, hogy találkozzak azokkal, akiket hátra kellett hagynom a városban.
- A reflexeimet? - végiggondolom, amit mond, s bizony van benne ráció. Legszívesebben a fejemhez kapnék, amolyan hogy ez nekem miért nem jutott eszembe stílusban. Ám ahelyett, hogy bosszankodnék, inkább elmosolyodok lelkesen. - Nagyon jól hangzik. Mivel kezdünk? - érdeklődöm, visszaadom a késeket, mikor kéri, és amikor ő eltávolodik tőlem, én is hátrálok néhány lépést. Annyival is megnő a reakciómra szánható idő... nem kétlem, hogy szükségem lesz a plusz töredékmásodpercekre, ha tényleg edzésre kerül a sor. Figyelem, mit művel. Megint hozzám fog vágni valamit?*

Érzékelem a fellobbanó dühöt, ingerlékenységet, amit nevetésem vált ki a Kölyökből. Nem volt célom ezt elérni, pontosan emiatt lengik körül kissé jobban hűvös energiáim. Egyelőre hanyagolom a rendreutasítást, új keletű ingerlékenységemet és nyughatatlanságomat leköti, hogy foglalkozhatok vele, így ennek megfelelően vagyok csitító, nyugtató. Nem kell mindent úgy mellre szívni, kis nőstény, jön még ennél rosszabb is. Vagy tőlem, vagy mástól... majd elválik.
A köszönetet valóban nem tudtam pontosan arra belőni, amire szólt, de örültem, hogy a jelek szerint némi segítséget azért tudtam neki nyújtani. Alakulni fog ez, és bíztam benne, hogy jó, erős irányba, ezért se torkolltam le vagy szidtam le azért, mert más volt a véleménye. Mindkettőnké nézőpont és tapasztalat kérdése, ezért nem vitatkozom vele.
~ Bele fogsz jönni. A pajzsba, a mentális kommunikációba és az átváltozásba is ~ mondtam a nyilvánvalót, amit olykor nem rossz szóvá tenni. Bizonyosságot tud kölcsönözni. ~ Csak az eleje nehéz, mint a legtöbb útnak. ~ nem az én dolgom rákényszeríteni, hogy márpedig átváltozás-edzést fogunk tartani addig, amíg el nem ájul a kimerültségtől. Megtehetném, de minek? Hogy esetleg még inkább ódzkodjon az egésztől, ugyan! El fog jutni addig, hogy önmagától akarja, vagy előbb, vagy utóbb, az pedig már Willow megítélési köre lesz, hogy ezt kivárja, vagy elébe megy. Bárhogy döntsön, az igazi hatásai úgyis később fognak visszaütni.
A pucérságom fölötti zavarával ellentétben, ami egyből megjelenik abban a félrefordulásban. Az a baj, hogy nekem ez már annyira megszokott és természetes, hogy a törökülés közepette se érzem, hogy ezzel bármi probléma lenne. Persze a finom változásokat észlelem, de a fejébe nem látok - a Kölyök szerencséjére, ugyanis ellenkező esetben valószínűleg megint megorrolna rám egy kurta nevetés okán.
- Fáznak, csak jobban tűrik a hideget - bólintottam, majd azért hozzácsaptam még némi magyarázatot. - Nálam mondjuk hozzátartozik az is, hogy eléggé északon, hideg helyen születtem és világ életemben ilyen helyeken töltöttem több időt, kevés kivétellel. Szóval alapjáraton is hidegkedvelő vagyok. - Arról nem is beszélve, hogy ha valaki olyan sarkvidéki energiákat dédelgető farkassal van megáldva, mint én, az jobban jár, ha szereti a fagyos időket.
- Az, hogy valamilyen szinten meg tudd magad védeni, kétségtelenül szükséges - értettem egyet ezen a ponton -, de más út is vezet a megbecsültséghez. Ha elismerést vívsz ki a társaidból, mindegy, hol állsz a ranglétrán, nem fognak úgy dirigálni neked és megadják a tiszteletet. Akár le tudod őket nyomni, akár nem. - Tiszteljenek, ahogy vagy - igazából köztünk talán ez a legnagyobb túléli esély. - Egyébként ne kérdezd, hogy az élet megőrzése és orvosi mentése miért sorolódott hátrébb, mint annak kockáztatása - vontam vállat, utalva itt a nyilvánvalóra, miszerint a Tarkok és Testőrök feljebb vannak, mint a Gyógyítók, méghozzá jóval. - De elég nagy ostoba az, aki a Gyógyítókkal cseszekedik - tettem hozzá mosolyogva.
Legalábbis én nem szívesen feküdnék olyan mancsai alatt, akit korábban csak a hierarchiabeli különbségek miatt szopattam agyba-főbe. Mert megtehetem, mert én vagyok a jani. Köszönöm, ezt inkább ki se próbálnám!
Elégedetten mosolyogtam, amikor elkerülte a faágat. Jó lesz ez, jó lesz ez!
- Amíg nem sajátítod el a humanoid alakot, addig valószínűleg nem. Ha pedig elsajátítod... mondjuk úgy, hogy akkor nem ilyen fogpiszkálókkal fogsz már dobálózni - pörgettek meg ujjaim között egy másik gallyat, ám azt csak leejtem ezúttal. - Emberi alakban igen, sőt, tény, hogy jó, ha tudod, hogyan kell ezeket használni, de én a fegyverhasználat okításában és magyarázásában elég... béna vagyok. - Ez van, nem ugyanaz használni, mint tanítani, akkora királykisasszony meg sose voltam, hogy mindenáron a tökéletességemet és a mindenben való jártasságomat akarjam bizonygatni. Mindkettőnk jobban jár, ha őszinte vagyok, így legalább nem vár ő se olyasmit tőlem, amit nem tudok normálisan megadni. Inkább kikötünk valaminél, amivel jól jár.
Velem tart a gönceimhez, amihez megérkezve a kezébe nyomom a három fegyvert, hadd ismerkedjen velük. Nem okoz csalódást - már ha lehet ilyet mondani ennyi ismeretség után -, egyből kérdez, míg öltözök.
- Így van, ötvözet - csatoltam be nadrágom övét. - A színezüstöt mellesleg én se bírnám. Jól állok ilyen téren, de mindenkinek megvannak a korlátjai - vettem fel a pólóm majd a dzsekim és figyeltem, hogy épp mivel "játszott".
Nem állítottam meg, bár érdekesnek tartottam, hogy az effajta fájdalmat önként vállalja, az átváltozás okozta kíntól mégis tartott. Persze jóval intenzívebb és egész testet átjáró az utóbbi okozta fájdalom, de az is "csak" fájdalom. Minden esetre érdekelt, hogy meddig bírja, mikor dönt úgy, hogy elég, s ahogy eljutott erre a pontra, átveszem tőle az egyiket, hogy a fába állítsam. Hagyom, hogy összeszedje magát és a figyelmét, addig elteszem a késeket, egyelőre ennyi elég volt belőlük, velük. Inkább megosztok Ryllisszel egy lehetőséget, engedve annak átgondolását. Nem gyerek, így képes mérlegelni a dolgokat, ugyanakkor az adott válasz elején elmosolyodtam.
- Az ilyesmi a Mentorok feladata szokott lenni, és amelyik Mentornak teher egy Kölyökre vigyázni, azzal foglalkozni, az nem való Mentornak. Ezt jegyezd meg, mert ha bármelyiknél úgy érzed, hogy kolonc vagy, attól azt se érdemes megtanulni, hogyan fogd a villát evés közben. - Fontos, hogy tudja, messze nem az ő sara, ha terhet jelent. Kölyök, nem ő kérte, nem ő tehet róla, de még ha így is lenne: a nagyobbak tudják, kihez-mihez van türelmük éppen. A farkasom mondjuk épp nem volt türelmes, ám ez ezúttal annak szólt, hogy tenni akarta végre a dolgát, hajtott abban, hogy tágítsam már a Kölyök fejét, még-még-még-még-még. Ezek mellett elképzelni nem tudtam, mit művelt volna, ha vadászni megyünk... Vad nem marad az erdőben.
Egyelőre minden biztonságban volt, a maroknyi köveket meg Ryllist leszámítva.
- Elkerüléssel. Térj ki a dobásaim elől, de úgy, hogy folyamatosan mozogj, nem állhatsz meg várakozni. Utána lehet nem csak dobások elől kell kitérned - ingattam a fejem, némileg gonoszkás félmosolyra húzva számat.
Hat darab munícióm volt, kissé szemétkedő jellemmel társítva, ami annyi tett, hogy minden dobás más sebességgel és elszórt időközönként, más-más testrészt célozva érkezett. Comb, felkar, fej, mellkas, gyomor és hát. Az első háromnál még egy helyben maradtam, utána már én is mozogtam, de nem gyorsabban, mint ő és erőben se adtam bele többet pár évtizednél. Tupilek őrizz, hogy fejbe csűrjem úgy, hogy ide pusztuljon!
Az eredménytől függően hagytam némi pihenési időt és okítottam szóval, vagy hallgattam észrevételt, kérdést-kérést.

*A kölyök sajnos nehezen szelidíthető, de öröm az ürömben, hogy gyakorlatilag minden falkatagnak behozhatatlan előnye van vele szemben, s egytől egyig képesek kezelni kitöréseit. Kérdés persze, meddig lesz elfogadható kifogás a kora, s mikor jön majd el az a pont, amikor már az idősebbek sem tolerálni fogják a kaffogását, hanem drasztikusabb szankciókhoz nyúlni, de a magam részéről bőszen remélem és azon dolgozom, hogy ez a pillanat soha ne jöhessen el, s annál hamarabb összecsiszolódjunk annyira, hogy hallgasson rám. Cserébe én is jobban hallgatnék őrá. A magam részéről fair üzletnek tartanám, de aki póbált már vadállatokkal üzletelni, az tudhatja, hogy nem feltétlenül a logika a fő mozgatórugójuk, hát a szürkebundás is letojja többnyire, amit kínálnék neki. Darren sokkal hatékonyabban lenyugtatja a köré font hűvös energiával, mint én képes lennék rá egy hétig tartó térden álló könyörgéssel, ígérgetéssel, vagy netán spártainak szánt szigorral. Ez van.
- Csak az eleje, meg a közepe és a vége, nem ezt akartad mondani? - kuncogok fel. Nem hinném, hogy a kölyöklét kihívásai után elégedetten hátradőlhetnék majd, legalábbis amit eddig tapasztaltam, nem ezt mutatta. Átalakulnak majd a nehézségek, jön újabb, másféle - az életben a nyugalmi időszak csak ritka kegyelmi állapotnak tekinthető, s ez a farkasokra valószínűleg még inkább igaz. A mezteleség elsőre zavarba ejtő, de képes úrrá lenni rajta, és ez a fő. Ha ki is nevetné Darren, attól megint csak szégyellné magát egy kicsit, de aligha haragudhatna meg - kénytelen lenne belátni, hogy irulós-pirulós szűzlány-műsora a tapasztalt nudizónak alighanem tényleg nagyon vicces lehet. Majd megszokja ő is idővel még inkább! Addig meg türelem, amire őt is többször intik, mint amennyit szívesen hall, de van, amivel tényleg nem lehet mást tenni...
- Akkor csak én vagyok fagyosszent - bólogattam, újabb hiányosságomat felismerve. Bár ha jobban belegondolok, egyáltalán nem figyeltem meg, hogy a farkassággal csökkent-e fázósságom, s ha igen, mennyire. Vagy változik-e valamelyest például a bundában töltött órák függvényében. Még egy dolog, amire kagylózhatok mostantól. A beszélgetőpartnerrel ellentétben én többnyire mérsékelt övön cseperedtem, így az alaszkai hideg mindenképpen kihívást jelentett és jelent a mai napig.
- Ne vedd sértésnek, de nem tűntök olyan bandának, mint akikből könnyű lenne elismerést kiváltani - mosolygok vissza az Ikkumára, nem panaszképpen mondom, hangulatom és hangsúlyom is erről árulkodik. Inkább... tudatosítom a kihívás mértékét, amit éppen elfogadok. Hiszen az elismerést világ életemben kerestem, miért épp itt hagynék fel vele? Mert még évekig, vagy évtizedekig nincs rá esélyem? Hát... türelem és kemény munka rózsát terem. Vagy valami ilyesmi. Aki a rajtvonalnál bedobja a törülközőt, az biztosan nem lesz megbecsült sehol! Maximum a lúzerek klubjában, mint főlúzer. Nem az én stílusom. - De gondolom, a tiszteleten túl nem árt, ha én is tisztelettudó vagyok, és mellesleg félreállok, amikor az kell - teszem hozzá, ami már sokkal nehezebb nekem. Na nem a félreállás, hanem hogy ne sértsek meg másokat akaratlanul. Vagy, ha nagy ritkán eldurran az agyam, akkor szándékosan is, de az tényleg nem sűrűn fordul elő. - Nos, mivel farkastársadalomról van szó, abszolút nem meglepő. A vadon élő állatok a beteg és sebesült társukat csak igen kis mértékben támogatják - bár akadnak feljegyzések arról, hogy például gyógyhatású növényt vittek a vemhes nősténynek a társai -, pedig a falkák erejéből egy-egy hátrányosabb helyzetben lévő tag elviselése szinte mindig kitelne. De az állatvilág törvényei szerint inkább hátrahagyják a sebesült vagy gyenge társat, amikor az hátráltatni kezdi a falkát. Ennélfogva már az is tekinthető szerfölött örömtelinek, és, ha fogalmazhatok így, emberinek, hogy egyáltalán létezik olyan poszt, mint a gyógyítóké - vonok vállat, szokásom szerint igyekszem rideg tudományossággal megközelíteni a kérdést, kizárva a személyes érintettségemet. Azonban nincs az a tárgyilagosság, ami megakadályozna, hogy örömteli mosoly ragyogjon fel az arcomon, amikor hozzáteszi beszélgetésünkhöz azt az utolsó kis megjegyzést. Igen, alapvetően gyógyító szeretnék lenni, ez nyilvánvaló lehet annak, aki csak öt percet is eltöltött a társaságomban a beharapás utáni első három hónapban. Amikor eléggé permanensen szenvedtem attól, hogy fel kellett adnom a hivatásomat... és kábé mindenkit ezzel traktáltam és sajnáltam magam... de annak vége. Elfogadtam, túlléptem rajta, és már a kitűzendő vagy kitűzött célokon tartom a tekintetem, előre tekintek, nem pedig hátra. Ha az lett volna az ára a szabadságnak és önállóságnak, lemondtam volna a gyógyítói ambíciókról, de ha valóban biztosíthatja számomra a szükséges mértékű függetlenséget... akkor nincs rá okom, hogy feladjam azt. Persze még Willowval is biztos alaposan át fogom rágni ezt a témát, nem mintha Darrenben nem bíznék, de mégiscsak ő a "felelősöm", és ráadásul a legjobb barátnőm is, alap, hogy ha kételyeim merülnek fel, ő jut eszembe először, akihez forduljak. Aztán sokszor nem teszem, mert nem akarom zavarni, de a jövőmről csak nem fogok nélküle dönteni!
Figyelem az ujjai között az újabb gallyat, akár kígyóbűvölő az állatot, de az végül nem felém repülve köt ki, csak a földre esik. Kifújom a levegőt, amit bent tartottam a nagy koncentrálásban. - Hát, én meg a használatukban vagyok, illetve leszek béna - vallom be fanyar mosollyal, van elég önismeretem és tapasztalatom ahhoz, hogy ezt már most nyilvánvalónak tartsam. Ha esetleg mégis tévednék, legalább kellemes csalódás ér, de nem tűnik valószínűnek. - Ha van jobb ötleted, akkor ugorjuk inkább - mondom ki én, mert úgy vélem, ezt akarta sugallni, és hát nem fogok ragaszkodni olyasmihez, ami nyilván nem nagyon menne nekem... lássuk inkább a tényleges medvét, bármi is az. Rosszabb vagy nehezebb csak nem lehet... haha, nevetséges naivság részemről.
"A színezüstöt én se bírnám"... felfigyelek a szóhasználatra, mert arra enged következtetni, hogy van, ami viszont bír. - Ezek szerint te is fakír vagy? - kérdezek rá, biztos ami biztos, lehet hogy félreértek valamit. De úgy logikus, hogy ha van egy vérvonal, aminek ez a képessége, akkor már vérvonalbeliek egy kicsit se bírják az ezüstöt, vagy mi. Persze ebben a világban nem egyszer szaladtam bele olyasmibe, ahol az emberi logikámnak nem sok hasznát vettem. Mindenesetre az önkínzás napi adagját minimum megtízszereztem mozdulatommal, amivel saját bőrömnek nyomom a pengét, ennél már csak akkor lehettem volna mazochistább, ha mondjuk bele is állítom a húsomba azt a vacakot, de annyira nem szálltam el. Meg emlékszem, hogy fáj, már ez a felszíni érintkezés is baromira, sőt nagybetűsen FÁJ, nem is bírom sokáig, pedig egy örökkévalóságnak érződik... zihálva harapok rá a nyelvemre, könnyem is kicsordult belé, hiába szorítottam össze a szemem, ez van. Nem tudom, hogy lehet ehhez hozzászokni - legalábbis nekem, aki nem leszek rá idővel és gyakorlással immunis -, de Hora azt mondta, jó gyakorlás, hát meg kell csinálnom... s hogy miért más ez, mint az átalakulás? Részben, mert utóbbi sokkal erősebben, hosszabban és szabályozhatatlanabbul fáj, még véget sem vethetek neki kedvem szerint, de részben... nincs rá magyarázat, ahogy a fóbiákra általában. Nem feltétlenül racionálisak és logikusak, vagy nem minden elemükben azok. Miért fél valaki a gumikacsáktól, vagy a tizenhármas számtól? Csak. Egy baromi fájdalmas folyamat még mindig jogosabb, mint rengeteg másik kiváltó ok. Kell pár perc a magam összeszedéséhez és "visszaöltözésemhez", sziszegek rendesen, míg helyére húzom a pulóver ujját, de egyben büszkeséget is okoz, hogy megcsináltam. És persze hülyének tartom magamat érte, óhatatlanul, de hát... előfordulnak az ilyen kettősségek néha. Gyakran. - Igyekszem észben tartani - biccentek arra, amit a mentorokról mond, ezt is át kell majd állítanom a fejemben, de rajta leszek. Nyilván ez milliószor könnyebb feladat lesz, mint eddig bármi az itt-tartózkodásom alatt.
És már jön is az edzés része a napnak... Elkerülés. Eddig jól hangzik, csak aztán a többi... - Tessék? - szalad ki számon először is az értetlen kérdés, aztán úgy vagyok vele, hogy inkább csinálom, úgy talán értelmet nyer a dolog. Nem állhatok meg várakozni, mozogjak folyamatosan? Miért is? És ráadásul ha arra figyelek, hogy ne bukjak orra valami alattomos gyökérben itt az erdőben, akkor hogyan figyeljek arra is, mikor hajítja el a köveket? Mondjuk nyilván ez az edzés része a dolognak... Gondolom. Szóval nekilódulok, oldalirányban, abban bízva, hogy így fél szemmel nyomon tudom követni az ő mozdulatát, miközben mégsem taknyolok egy hatalmasat a havas avarba. Iszkolok, amennyire tőlem telik, a farkasom még emberalakban is élvezi a rohanást - főleg, hogy bizonyára felszabadult az eddigi energiazuhé alól, amivel Darren nyugiban tartotta -, ám én nem merem teljesen nekiereszteni, nem használom ki a teljes sebességet, amit adhatna nekem. Nyilván ugyanaz a félelem késztet visszafogottságra, ami pánikkal szorongatja torkomat az átváltozás puszta emlegetésére is, de mindegy. Lényeg, hogy lassabb vagyok, mint lehetnék, de nem feltétlenül ügyetlenebb. Amíg Darren egy helyben áll, könnyű kiszúrni, mikor mozdul, bár a felém száguldó követ, bevallom, nem látom. Túl gyors, semhogy emberi aggyal felfoghatnám, de nem is kell. Ahogy észreveszem a hajító mozdulatot, már vetődöm is el, hogy egy tigrisbukfencszerű gurulással tompítsam az esést (karatén ezt legalább jól megtanultam, fejem és gerincem nem éri a földet, csak a hátam jobb oldali izmai), és már pattanok is fel, kis ívben visszafelé kanyarodok, nem akarok túlzottan eltávolodni a másik farkastól. Ha közelebb vagyok, jobban is látom, nem? Nem kétlem, hogy míg az én érzékszerveimet bezavarná a rengeteg ág és növény, addig ő ugyanolyan halálpontosan tudna célozni tőlük. A következő dobásnál megint a farkas ösztöne ment meg, a kölyök félreugrik és ránt magával engem is (a kő süvítését hallom jobbról, viszonylag magasan repült), csak éppen az összhangunk messze nem nevezhető még jónak sem, így ezúttal arrafelé borulok egy nagyot, és még kigurulni sem sikerül olyan jól. Falevelek tapadnak a hajamba, miközben nyögve ismét talpra szökkenek. Próbálnék a farkas jelzéseire támaszkodni, kicsit lazítani a máskor oly görcsösen tartott gyeplőn, így sokkal zökkenőmentesebben hajlunk el ismét oldalra, amikor a fejünk felé száguld a következő kő. Sőt, még láttam is, hogy jön! Egészen büszke vagyok magamra, viszont felfigyelek rá, hogy Darren is mozgásba lendült, ami a kölyöknek izgalmas játék és kihívás, nekem viszont a torkomba szökik a szívverésem. Basszus, ez nem lesz jó... Valahogy elém kerül a férfi, mintha a semmiből bukkant volna fel, és már repül is a kő, én meg ismét a földön, ahová hasmánt levetettem magam, gurulok oldalra. A kölyök kaffog, szerinte ő jobban csinálta volna, és érzem, ahogy ebbe a bizonyosságba kapaszkodva készen állna beindítani a váltást. Pedig ő aztán tudhatná, hogy akkor percekig tökéletesen védtelenül vergődünk a mindent elnyelő kín tengerében! Pánikba esem, botladozom, próbálok ember maradni. Amikor Darren ismét elhajítja a követ, esélyem sincs kitérni, túlságosan lefoglal a saját magam problémája, így az minden erejével vág hasba. Meggörnyedve rogyok térdre, nem vagyok hozzászokva semmiféle ütleghez, emberi életemben nem emelt rám kezet senki, hát nincs tapasztalatom a gyomorszájra mért csapások tekintetében sem... bekaptam rendesen, az fix. Az instrukcióval ellentétben megtorpanok, három másodpercig is eltart, mire összeszedem magam annyira, hogy talpra kínlódjam magam, és továbbinduljak. Lendületem jócskán megtörte ez az egyetlen találat is, és akárhogy forgolódom, sehol sem látom Darrent. A kölyök vakkantva figyelmeztet, de mire észbe kapnék és reagálnék, már a hátamon csattan a kő, ezúttal a lélegzet szakad bennem. Na basszus... tápászkodom ismét, hogy fussak tovább, én nem tudom, Darren kezében mennyi kő volt eredetileg, hát azt sem, meddig tart a játék, csak próbálom összeszedni magam, bemérni a közelgő veszedelmet, figyelni mindenfelé - béna vagyok benne, de ez van.*

//Dobások eredménye.//

Hontou ni taisetsu na, mono igai subete, sutete,
shimaetara ii no ni ne, genjitsu wa tada zankoku de.

It would be nice if we could put away and throw out
everything except what really mattered, but reality is just cruel.

„Ess el hétszer, kelj fel nyolcszor.”
Nos, a hét-nyolc elesésen és felkelésen azt hiszem, már réges rég túl vagyunk, már ami az edzéseket illeti. Miután ajándékba kaptam azt a csodálatos kardot Ayumi-santól, használni még egyszer sem mertem, csak némán csodáltam, vagy néha-néha kézbe véve, közelebbről szemléltem meg az aprólékos kidolgozását, de amíg nem tudtam használni, nem akartam senkit sem megsebesíteni vele. Vagy akár benne kárt tenni... így aztán egy ideje a mindennapos zenegyakorlás mellett ha nem is minden nap, de heti többször ragadok bambuszbotot, hogy elsajátítsam a kendzsucu művészetét. Vagyis... nem terveztem én senki életét elvenni az ősi karddal, így lehet, hogy a kendó talán helytállóbb lenne. Egyelőre még csak úgy is az alap technikákat és kardtartásokat nyüstölöm, szóval...
Védőfelszerelésben, kezemben hozva a két shinai-t igyekszem a megbeszélt helyre, ahol a mai edzésünket tervezzük megtartani. Szép dolog a falkaélet, csak kár, hogy többnyire ugyanaokat a helyeket kedveli minden farkas a közelben, így nem mindig egyszerű dolog egy talpalattnyi nyugodt helyet találni ebben a hatalmas erdőben. Bár így, hogy most kevesebb kóbor mászkál a város közelében...
Miközben a vékony hótakarón lépdeltem sietve, a gondolataim egyre az elmúlt hetek, hónapok eseményei körül forogtak. A viadalra nem mentem el személyesen, mert... nem volt muszáj, és valahogy az ilyen erőszak-orientált dolgok még mindig nem vonzottak, ciki vagy sem... másrészt Payne szereplését sem akartam megzavarni azzal, hogy felbukkanok a nézők között, tekintve, hogy továbbra is egy nagy kérdőjel lebegett a fejem felett az egész helyzet kapcsán. Aztán Nessa bétává válása, az Alfánk lelépése, az egész vezetői réteg átszerveződése... régi tagoktól való búcsú, újakkal való bővülés... nem is tudom, mikor volt ennyire mozgalmas időszakunk utoljára a falka életében. Csoda, ha képtelen vagyok nyugalomra inteni a kavargó gondolataimat? Hiába mászkálok jó ideje szinte állandóan felhúzott pajzzsal, még úgy is képtelenség kizárni azt az érzelemkavalkádot, azokat a boldogan, dühösen, elégedetten, csalódottan, meg megannyi más színben zizegő farkasenergiákat, amik a többiek körül keringenek. Még abban sem vagyok biztos, hogy képes leszek az edzésre koncentrálni, bár az igazat megvallva, meglepődnék, ha nem tűnt volna fel Asami-sannak, hogy az elmúlt pár alkalommal sem igazán voltam itt lélekben.
Már hosszú percek óta állok mozdulatlanul a folyóparton a bambuszkardokat szorongatva, és még csak az sem tűnik fel, hogy már nem vagyok egyedül...

Olyan szinten sikerül elbambulnom, hogy amikor meghallom a Teremtőm csendesen elsuttogott szavát a gondolataim közt, a hirtelen meglepettségtől kis híján még a bambuszkardokat is elejtem. Szerencsére sikerül utánuk kapnom, így nem a hóból kell előkotorni őket, s miután mr biztos szorítással záródnak köréjük az ujjaim, meg is pördülök a tengelyem körül, Asami-san felé fordulva, apró meghajlással köszöntve. Igaz, találkoztunk már ma reggel, amikor próbált keltegetni, de legyünk őszinték, akkor talán még ennél is szétszórtabb voltam...
- Én... én igyekszem. Csak nehezen megy olyankor, ami ennyi minden van, ami elterelheti az ember figyelmét. Igaz, itt most jobb. Csendes, békés. - a Farkaslakban sem inkább a hangos beszédre, vagy szavakra értem a zajosságot, mintsem a farkasenergiákra és érzésekre, amiket ilyen csöpp farkasként lehetetlenség tökéletesen kizárni.
- Egész napra? Húha... - kerekedik el a szemem, nem bánom ám a legkevésbé sem, hogy vele tölthetem az egész napot, csupán abban kételkedek, hogy fogom-e bírni szuflával. Bár Asami-san úgy is tisztában van a képességeimmel, szóval nem feltételezem róla, hogy lehetetlent kérne, vagy szándékosan fárasztana ki úgy egy óra alatt, hogy mozdulni se bírjak aztán...
- Igyekezni fogok, hogy ne okozzak csalódást. - ha mást nem, ezt mindenképp meg tudtam ígérni, még ha nem is lesz egyszerű. Igaz, a nehéz feladatoktól halad előre, fejlődik az ember, nem akkor, ha azt ismételgeti, amit már nagyon jól tud.
Ahogy közelebb lép, átnyújtom neki az egyik kardot, amikor pedig közli, hogy mire számítsak, egy apró bólintással adom tudtára, hogy értettem. A fejemre igazítom a sisakot, ami eddig csak hanyagul hátratolva lógott a nyakamban, nem szeretem, de ha már egyszer muszáj... Még egy gyors igazítás a többi alkar-, lábszár-, meg mittudoménmilyen védőn, majd fel is veszek egy alapállást, laza fogással tartva a kardot magam előtt, hogy attól függően tudjak reagálni, hogy védekeznem, avagy inkább támadnom kell? Majd elválik a tanítóm első lépése után. Vagy utasítása után...
- Hai, sensei! - adtam beleegyezésemet a kezdésre, ennél felkészültebb úgy sem leszek, ha meg elkezdjük, talán előbb belerázódok.

Akármennyire is essen nehezemre a koncentrálás, a Teremtőm szavait hallva egy hálás mosoly az én arcomon is megjelent, viszonozva az ő arcára kiülő érzéseket. Tudom, nem lehetek elég hálás az égieknek, amiért az útjaink keresztezték egymást, és felfigyelt rám, ahogy azt is, hogy nem lehetek elég hálás neki, de... egyszerűen nem tudom jobban szavakba önteni, mintsem boldog vagyok, hogy ő az, és nem más. És hogy már nem kell nélkülöznöm a társaságát.
Támadás... sejthettem volna, elvégre nem előztem meg a kezdő lépéssel, megragadva a lehetőséget, így sok variáció nem maradt, amikor látom, milyen mozdulatra készül, már emelem is a bambuszkardot a fejem fölé, hogy úgy hárítsam a támadását, hogy miután jellegzetes hanggal csattant egymáson a két shenai, már készüljek is a következő mozdulatsorra.
- Én... - nyelek egyet, ahogy meghallom Payne nevét, egy kicsit a torkom is összeszorul, mert nem tudom, mit mondhatnék... persze, persze, az igazat, de... akkor sem könnyű.
- Nem. - ráztam meg végül a fejem két mozdulat között. Igaz, a csocsó-szobás incidensünk után nem sokkal beszéltem vele, amikor Asami-san is tud, no de azóta... jobbnak láttam, ha inkább távolabb maradok tőle, tekintve, hogy a farkasaink hogyan viselkedtek egymással. Nem kerültem szánt szándékkal, csupán nem is kerestem a társaságát, hacsak ő nem. Nem mint ha nem hiányzott volna, de... nem akartam kockáztatni, hogy újból valami rossz történjen, mert félő, akkor nem úsztuk volna meg olyan könnyen.
És tessék! Szörnyű, hogy milyen könnyen elkalandoztak ismét a gondolataim, csak a gyomromban érzett hirtelen fájdalom ránt vissza a valóság talajára, ahogy hátra tántorodva kapom a kezem a hasamhoz. Basszuskulcs...
- Már... mármint Payne kapcsán? Vagy... vagy Darrenről? A kóborokról...? Arról, hogy Nessa béta lett? Vagy... az alfáról, vagy... - nem is tudom... így mindenről együtt? A tanácstagokról, az  új kinevezésekről, arról, hányan eltűntek, arról, hányan csatlakoztak? Sietve megdörzsöltem a hasam, hátha előbb múlik a zsibbasztó sajgás, mert szégyen lenne ilyen hamar kidőlni, így inkább összekaptam magam, és a kardomat szorongatva újból felvettem a kezdő állást, hogy folytathassuk, ahol abbamaradt az iménti.