- Én nem kerülöm! - fakadtam ki a Teremtőm kérdését hallva, mert tényleg semmi ilyesmiről nem volt szó, hogy szánt szándékkal tennék ilyet - Pedig mostanában egész honvágyam van... Japán iránt. - dünnyögtem az orrom alá csendesen, és akárcsak az előző, ez is őszintén gondoltam. Ki gondolta volna? Amikor ott éltem, akkor a falka és az itteniek hiányoztak, most meg, hogy visszatértem, oda vágyódik vissza a szívem... - Én... én nem haragszok rá, csak... - sóhajtok egyet, a hasamat dörzsölgetve, mert nem is tudom, hogy mi lenne a jó válasz erre - A farkasaink... most kicsit olyanok, mint a mágnes két pólusa.- az övé lenézi az enyémet, az enyém meg még mindig sérelmezi a múltkorit, igazságtalannak vélve... és mi, emberek meg szívunk az ő csökönyösségük miatt. - Azt, hogy nagyon felgyorsultak az események. Nem igazán ismertem Lucas-sant, inkább csak látásból, de nem volt vele semmilyen gondom. Nessa-san... hogy is mondjam... hiába volt a falkaösszevonás, de minden vezetés a chicagóiak kezében volt, kicsit olyan érzést keltve, mint ha mindenben felettünk állnának, és ők döntenének minden felől... jó látni, hogy most már mindkét táborból kerültek a vezetők közé, szerintem nekünk, őslakosoknak is megnyugtatóbb érzés, és közelebb lettünk a tényleges egységhez, de... nem lehetett volna ezt erőszak nélkül is véghez vinni? - fejtem ki a véleményemet, érzéseimet ennek az egésznek kapcsán, csak a végére fogalmazva meg egy félénk gondolatot - Mármint tudom, hogy vérfarkasok vagyunk, és ez is a velejárója, de... mindig is jobb szerettem a békés megoldásokat... Most egy élettel, egy falkatárssal kevesebb. - eszem ágában sincs felülbírálni a nagyok dolgait, elvégre én csak épp, hogy a kölykök felett állok rangban, a hierarchia majdnem legalján létezve, de véleményem attól nekem is lehet. Még ha nem is nagyon hangoztatom. - Te hogyan látod ezeket? - kérdezek vissza óvatosan, elvégre Asami-san mégiscsak a teremtőm, s még ha másképp is vélekedik a dolgokról, attól még érdekel. - Igen, emlékszem. - bólintok, miután elhelyezkedtem, majd a jelzésre támadásra is lendülök. Miután ő is fejre támadt, így túl kiszámítható lenne, ha én is így kezdenék, helyette Asami-san lábát veszem célba... hogy miután kivédte, következzen a karja, majd egy szív felé irányuló szúró mozdulat. - Valóban? Ezt örömmel hallom. Gondolom, ha Anchorage-ot választja, akkor jóval ritkábban lenne alkalmatok találkozni. És a falka sem nézné jó szemmel... - gondolkozok hangosan, hisz már annak sem feltétlenül örültek eleinte, hogy szinte az egész rokonságom őrzőkből áll, és tartottam velük a kapcsolatot... igaz, most már azt sem igazán, mióta se szó, se beszéd, elköltöztek délre, mialatt én Japánban voltam. - Értem. Tíz év az... bizonyos oldalról nézve sok idő, a másikról nézve viszont nagyon kevés. - szólalok meg, hisz a saját harmatos korommal... alig kevesebb, mint az eddigi életem harmada, ellentétben Asami-san korával, mégis... oly gyorsan elrepült a Japánban töltött évtized is, hogy hihetetlen! Csak akkor rontok lépést az újabb támadásom során, amikor meghallom Teremtőm újabb szavait, és akarva-akaratlan, de némi riadtság suhan át a tekintetemen... mire sikerül megnyugtatnom magam, hogy az imént csak a hím kívánságát osztotta meg velem, nem pedig a saját döntését... - Döntöttél már?- fordulok hátra, a Asami-san tekintetét keresve, felfüggesztve egy pillanatra a támadást, ha már ilyen, számomra talán mindennél fontosabb dolgok kerültek terítékre.
Honvágy japán után? Emlékszem kint létünkre jómagam is… csak pár napot bírt megmaradni, utána már érezhető volt mindaz, ami ezután következett. Pedig úgy volt velem marad a visszajövetelünkig. Nos ez nem úgy történt. De most meg visszavágyódik… - Ha időnk is úgy engedi és úgy alakul minden, visszaviszlek. - ígéret ez számára. Tekintetem komolyan figyeli a fiatal testet és arcot, a vörös üstököt, de ha csak belegondolok abba, hogy el is veszíthetem mindezt a csodát egy apró botlás miatt… a szívem máris bele sajdul. Az meg hogy a két fiatal farkasa nem jön ki egymással… nos az még rosszabb. Hiába lenne együtt ez a két ifjú, vagy így vagy úgy, ha ordasaik ki nem állhatják egymást. Az mindennél rosszabb. Lucas-sant én sem ismertem, de visszatértemkor őt kerestem fel mindenben. Ő lehetőségeket keresett, hogy mi lenne jó a falkának. Ez a végleges falkaegyesítés pedig pár tagból felháborodást váltott ki. Erőszak nélkül… elmosolyodom. A düh, a félelem, az erőszak, ez mind az erőink sötét oldala, könnyű a csapdájába esni, és ha egyszer megkaparint magának, el nem ereszt, míg végül felemészt! Mindenkit megkörnyékez. Főleg ha a hierarchia-i lépcsőfokokat vesszük figyelembe. - Az erőszak, ha van más választás, erkölcstelen. Az erőszak, amikor nincs más, a túlélés. - mindketten jól tudjuk a vérfarkasok legfőbb szabályait. Megtanítottak minket a kezdetekkor. Kérdésére az íriszeibe pillantok, majd farkasom is fészkelődni kezd, kényelembe helyezi magát, készen arra majd, ha rajtuk lenne a sor. - Néha nem úgy fordul minden, ahogy akarjuk, és ha ez történik, erősnek kell lennünk, hogy elviseljük. - adok választ kérdésére, noha biztos vagyok benne, nem ezt a választ várta, de ebben meglelhető minden. - Van egy pont, ahol a kisfiúból férfi lesz. Egy pont, ahol legyőzöd a félelmet. Egy pont, ahol kiborulsz. Egy pont, ahol már csak röhögünk mindenen. Egy pont, ahol már nem agyalsz. Egy pont, ahol erősnek kell lenned, és egy másik, ahol elgyengülhetsz. Egy pont, ahol az élmény kezdődik. Egy pont, ahol minden bölcsességedre szükséged van, és egy másik, ahol újra kisgyerek lehetsz, ha arra vágysz. Mindig van egy pont... gondolkodj! Ne gondolkodj! Éld az életed! Minden fejben dől el - ezt te is tudod. - fejezem be ennyivel, hiszen neki még végig kell taposnia sok mindent, az utat, az ösvényeket, még rengeteg minden van előtte, ami feltárásra vár. Ráadásul vannak dolgok, amihez ő még fiatal é nincs beleszólási joga… csak hallgatnia kell. Támadását kivárom teljesen, csak mikor a fegyvere érkezik, akkor emelem védekezésre az enyémet. Hátra lépek, hogy a következőket is védhessem, akár ellentámadásba is léphetnék… de akkor kizökkenne teljesen. Ezért is osztok meg vele egy érdekes hírt. Lester- san érkezése a falkába, a 10 évnyi idő és visszatérése a sajátjai közé… Érzékeim a fiatal hímre tapadtak, kissé összeszorult a szíve és megzavarta mindez. Tudom jól, hiszen engem is megzavart kissé, mikor a hím megkérdezett efelől. Philip- kun íriszeibe meredek. - 10 év még elég messze van. Nem válaszoltam kérdésére. De időben megfogja kapni. - a botot a vállamra emelem, ahogy a kezem rajta pihen. Egy madár száll rá, érdeklődve figyeli az eseményeket, majd tovább repül. - Itt a Családom. A falka. Te, aki már a Fiammá nőtted ki magad. Az Anyám. A bátyám fia odaát… nehéz lenne megválni tőletek. - mosolyodom el, majd a táj felé pillantok. Elvinném magammal, de neki itt van Payne- chan. Nem fosztanám meg őket egymástól. Az csúnya lenne tőlem. Lester- san is azt mondta… addigra már elég idős lesz és tapasztaltabb, hogy magára hagyhassam… de milyen Teremtő tenne ilyet, az a pár év farkas idő… oly’ kevés még. Sok mindent kell még tanítanom neki és az a tíz év piszok kevés. Mindünknek van választási joga, jó vagy rossz, csak rajtunk áll, melyikre mondunk igent. Visszapillantok rá, tekintetem boldog, ahogy őt figyelem. Miattad vagyok Boldog Fiam. Mert vagy nekem. Még ha csak egyedüli kölyköm is vagy, sokat adtál és Szeretlek. A botot leemelem a vállamról és megpördítem, majd ahogy elér egy bizonyos fokot, úgy tárom ki karommal együtt oldalra. Bólintok, érkezhet a támadása. Vagy bármi más.
Csak hálás mosollyal köszöntem meg Teremtőm szavait, holott tudtam... most Japán felé húz a szívem, hiányolva az ott megismert személyeket, farkasokat, szokásokat, ha pedig akár már ma visszautazhatnék, biztosra veszem, akkor meg az itteniek kezdenének el hiányozni idővel. Mint annak idején is... nem könnyű, ha az embernek több felé is húz a szíve. Koccanó bambuszkardok, támadások, védések, miközben ha kissé darabosan is, de két mozdulat között igyekszem apránként Asami-san kérdéseire is válasszal szolgálni, hogy aztán elraktázrozzam az újabb bölcsességeket az elmémben. - És ez esetben nem lett volna más választás? - kérdeztem vissza csendesen, hisz a falkahierarchiával tisztában vagyok, de ilyen szeinten még sincs rálátásom a falka dolgaira... Számomra úgy tűnt, lehetett volna másképp is, de lévén, nem ismerem az érme másik oldalát, nem áll módonban az amarok tettét minősíteni. - Igen, tudom, de... Talán holnap már más szelek fújnak.- sóhajtottam, a jól ismert japán közmondáást idézve. Ha nem is holnap, de idővel, biztosan. Kitartok én, legalábbis igyekszem, attól nem is félek, csak... nem könnyű. - Mindig van egy pont... és mindenkinek magának kell kitapasztalni, hol is van, igaz? - mennyivel könnyebb lenne az élet, ha ezekre a kérdésekre is választ találhatnánk a könyveik lapjai között, mennyivel kiszámíthatóbb... és mennyivel unalmasabb is. Újra támadásra emelem a saját shinai-omat, Asami-san felé lendítve, azt. Máskor naiv módon néha fel-feltámad bennem a remény, hogy talán most...! Talán most sikerül végre kijátszanom a védelmét, megtévesztenem, de a mostani figyelmetlen szétszórtságommal nem ringatom magam ilyen naiv képzetekbe... inkább csak igyekszem a legjobbat hozni magamból. - Bizonyos szempontból valóban messze. Bizonyos szempontból azonban rettentően közel. - felelem csendesen, a válaszát hallva pedig csak bólintok, állva a Teremtőm pillantását. Szívet melengető, amit hallok, hisz én is anyámként szeretem Asami-sant – tekintve, hogy a sajátom egészen fiatal koromban elhagyott minket, a mostohaanyám szívének pedig sokkal kedvesebb a húgom – és valahol optimizmussal tölt el az is, hogy ennyi minden köti ide, de... tíz év az még messze van. Csak figyelem, ahogy az apró madár röppen Asami-sanra, majd nem sokkal később már tova is száll. Visszanézve ez az egy évtized is ilyen múló, röpke pillanatnak fog tűnni, igaz? - És valahol van egy pont... ahol a Teremtő és a Naturalak útjai külön válnak? Egy pont, ahol az idős elengedi a fiatal kezét, egy pont, ahonnan a fiatal megpróbál egyedül boldogulni? - mosolyodok el, visszaidézve a nem sokkal ezelőtti gondolatait. Tíz év hosszú idő, és Asami-san már így is több időt töltött mellettem, mint sok más teremtő. Tíz év múltán ez kereken harminc év lesz... igaz, örömmel tartanék vele még a későbbiekben is, de tudom, ha menni szeretne, nem tartóztathatom fel önző módon. Miután jelez ismét, nem vagyok rest újra támadásba kezdeni, a kardot magasba lendítve támadva rá, mint valami képzeletbeli szamuráj, hogy miután hárította, megpördülve a másik irányból mozdítsam a nyaka irányába a shenait, majd pedig lejjebb, egy félkörívet leírva, lábra támadva, egy képzeletbeli láncra felfűzve a mozdulatsort, akár a gyöngyszemeket .
Vannak olyan dolgok az életben, amiket sem megváltoztatni, sem beleszólni nem tudunk. Tudnánk, de előfordul, hogy pont mi járunk rosszul egy ilyesmi húzással. Holnap mindenki másképp kell, ahogy azután is és az azt követő napokon. Nincs egyforma nap, se egyforma farkas, aki ugyanazon dolgokat cselekedje mindennap. - Nem az a tapasztalat, amit átélsz, hanem amit közben érzel. Nem az, ami történik veled, hanem az, amit kezdesz a veled történtekkel. A tapasztalat - képesség az élet eseményeinek kezelésére, nem pedig maguk az események. - felelem mosolyogva, hiszen ő az én Kincsem, szeretem őt, amennyire egy Anya teheti ezt gyermekével. Nekem vér szerinti gyermekem sosem született, szóval az anyaság örömeit sosem tapasztalhattam meg. De hála a fiúnak, az anyaság érzéseit részben már megtapasztalhattam. Csodát kaphattam. Nem érdekel, ha a lelki világa egy kissé kesze- kusza, lesz idő hogy rendbe tegye magát. Ez a kis harc egy kissé összesöpri majd. Reményeim szerint. Segítek neki amiben csak tudok. Támadásai gyorsan érkeznek, tekintetem a csapásain húzódik végig, célpontjain. Háritek könnyedén a kilépésekkel, elhajolássokkal. Vagy csupán egy egy botmozdulattal. Szavai szívemig hatnak, gyógyír lelkemnek, de méreg is egyben, hisz nem szívesen hagynám itt magára. De el kell a gyerekek kezét engedni, hogy a maguk kis útját járhassák. Jelzésem után a várt támadást intézi ellenem. Helyes döntés a támadása útja, bár gyorsabban kell ellenem jönnie, ha le akar győzni. Nem durvulok, eszemben sincs komoly sérülést hagyni rajta. Tudom hogy a felszerelés megvédi őt, de ha oda is kerülne a sor, már az se védene semmit ellenem. Az első támadását könnyedén hárítom, hisz fentről érkezik, következő támadása pedig oldalról szeretne eltalálni. Csak egy apró mozdulatba kerül, hogy lehajoljak és ekképp hárítsak. A gondolataiba nem turkálhatok, nem igen akarok, szóval fogalmam sincs a következő lépéséről, visszatámadás érkezik részemről. Látom végül a következő mozdulatsorát. Saját fegyverem az ő fegyvere elé taszítva akadjon el abba, míg én a következő mozdulatot megteszem. Pillanatok alatt a földön a két kezem, azokra támaszkodva lábbal támadok ellent. A lendület is elég ahhoz, hogy egy kis pillanatig megálljt adjak neki.
Csak némileg elbizonytalanodva hallgatom a Teremtőm szavait, nem azért, mert ne érezném igaznak a szavait, a tanítását, csupán... nem is tudom. Olyan megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan fogalom a „tapasztalat” is, mint megannyi más, és nem vagyok biztos benne, hogy szükséges ennyire konkrétan meghatározni. Szemléletbővítésnek azonban minden kétséget kizáróan tökéletes, hogy ne csak az átélt dolgokat társítsam ide gondolatban. Szavakkal már nem reagálok rá, helyette inkább megpróbálom összekapni magam, hogy tettekkel bizonyítsak, nem voltak hiábavalóak az eddigi gyakorlások, tanítások, nem csak megjegyeztem őket, de a gyakorlatban is igyekszem alkalmazni őket, még ha nem is mindig megy tökéletesen a kivitelezés. Gyors egymás-utánban hajtom végre a támadó mozdulatokat, igazodva a mesterem védéseihez, hárításaihoz – ha nem lenne a kezünkben bambuszkard, külső szemlélők még azt hihetnénk, hogy valami különös, két személyes táncot lejtünk itt a patak partján. Hamar eljön végül a pillanat, amikor Asami-san cselhez folyamodik, s bár látom, mire készül, ahhoz már nem vagyok elég gyors, hogy kivédjem – ahogy lábbal támad, már épp felugranék, hogy elkerüljem a találkozást, ám az egyik lábamat még így is sikeresen eltalálja, ettől pedig a lendületemnek is annyi. Ahelyett, hogy ismét két lábbal érkeznék a földre, egy nyekkenéssel terülök el a földön, igaz, a bambuszkardot nem eresztem, mert ha a teremtőm úgy dönt, támad, így csupán egy apró mozdulat szükséges ahhoz, hogy magamat védve hárítsam a bottal a támadását. Ha pedig nem élne a lehetőséggel, akkor sietve termek ismét talpon, hogy minél vagy megkaparintsam az ő fegyverét, vagy ha ez esélytelen, akkor egy jól irányhozz rúgással repítsem minél messzebbre.
Lényegesek a dolgok, miken keresztülmentünk. Hiába akarjuk elrejteni, mindig ott fog lenni. Philip- kunt is ekképp tanítom. Ne feledje el, élje át. Szilánkokon táncoljon és perzselő talajon. Élje át és ne feledje miken jutott át. Mik voltak a támaszpontjai. Az egyikük én voltam, teljes gőzerővel támogattam és fogom is. A továbbiakban meg főleg. A csatánk kimenetele pedig egyértelmű. Meghívom valami finomra, főleg egy zöld teára. De nemrég vettem süteményt, de valami főt ételnek jobban örülnénk mindketten. Aztán elereszthetjük a vadjainkat. Támadása célt téveszt, ugyanakkor a földdel köt ismeretséget. Kivárok. Nem támadok földön fekvőre. Még akkor sem, ha fegyver van a kezében. Igaz… ez csak barátokra igaz… családra. A támadása betalál, az meg hogy hagytam-e, vagy tényleg meglepett… azt hiszem ez csak kettőnkre tartozik. A mai napot erre szántam. Az ő megerősítésére. Hogy tudja értékelni az olyan pillanatokat is, amiket nem szokott. Hogy kicsit magára hagyja a rosszat és a jókat helyezze előtérbe. Hagyom kibontakozni. Hagyom, hogy előtérbe kerüljön egy olyan énje, amit még felkel fedeznie. Hagyom a pillanatra a dolgokat. Szavak nélkül.
Csendes a léptem, alig ver zajt a fák között a lapos talpú csizma, ahogy keresve-kutatva haladok a falka területe felé. Előbb-utóbb kiszúrnak talán, mindazt a csekély kétszázhúsz évet, mit energiáimból mutatok a világnak, mikkel Ryderéit igyekszem kiszűrni a farkaslak felől érkező dömpingből, de ő sehol. Nyüzsgő kis közeg a távolban a falka, mosolyt és keserűséget csempész szívembe létezése. Nem tehetnek semmiről, a körülmények áldozatai és mégis ugyan úgy részesei az egésznek, megélik, ha nem jobban nálunk a történések mélyét. Leah Amalia... Lucas... Mallory... Tessa... és akkor csupán az elmúlt egy évből sorolom azok nevét, kiknek tartozok legalább egy hálaadó szóval visszatértemet követően. Sírom, pontosabban Mallory sírját keresve keveredtem a terület határához, a patak menti ösvényt követve. Tekintetem a sietve zúgó kis folyamot követi, ahogy a kövek között törve utat magának szalad lefelé megállíthatatlanul... Ilyen voltam egykoron én is, ilyenné lettem a szellemlét által megint csak. Furcsa tréfája a sorsnak, hogy mint minden, úgy fest, ez is körbeér történetünkben.
Hirtelen fordítok lépteimen, mikor ismerős energiák közeledtét érzem. Ryder! Vagy mégsem? Az ő rezgései köszönnek vissza, s mégis jóval éltesebbek annál. Lehetséges, hogy...? Onatah? - A meglepettségtől földbe gyökerezik lábam, épp csak annyit teszek, hogy az érkező lépteinek irányába fordulok, várva, elérjen és megpillanthassam a sűrűből előlépve a váratlan "vendéget".
Mostanában egyre több időt töltöttem a szabadban, hol egyedül, hol pedig akadt társaságom is, amit nem bántam. Szeretném megismerni az újakat is, akik azóta keveredtek ide, hogy egyszer eltűntem. Sok változás történt mostanában, de még magam sem tudtam azt, hogy ez jó lesz-e, vagy nem. Úgy tartják, hogy az idő megmutatja és az élet amúgy is kiszámíthatatlan. Főleg ezen a vidéken, ahogyan hallottam. Még mindig nehezen tudtam elfogadni azt, amiket Ryder mesélt nekem, mert hinni akartam abban, hogy még van számunkra is idő, hogy még láthatom egyszer Őt. Azt a személyt, akinek annyi mindent köszönhetek, aki befogadott, formált és tanított. Mondhatnám azt is, hogy aki megváltoztatta az életemet, mert azt tette… Pár pillanat erejéig megálltam, ahogyan egyre inkább hallottam a patakzaját, miközben eme dallam egy régi emlék dallamával keveredett. A mosoly pedig könnyedén szökkent az arcomra, még ha fájdalmas is volt a múlt némely emléke. Qaletaqa is örökké a szívemben fog élni, hiszen ő volt az, ki egykoron megmentette az életemet és még inkább elkezdte felnyitni a szememet a világgal kapcsolatban. Egy véletlen találkozás, mely mégis több „ember” sorsát változtatta meg. Most pedig ha másképpen is, de úgy néz ki, hogy ez a „vidék” is a fajtánk életét meg akarja változtatni. Egy apró sóhaj szökött ki ajkaim közül, amikor is hirtelen feltűnt a fák közül kilépve, hogy nem is vagyok annyira egyedül, mint hittem volna. - Bocsánat, nem tudtam, hogy valaki már van itt. – feleltem automatikusan, mielőtt még ráébredhettem volna, hogy mi is az ismerős érzés, ami hatalmába kerített már jó pár lépéssel korábban is. Sietve pillantottam fel az előttem álló farkasra, miközben a szívem egyre hevesebben kezdett zakatolni, ahogyan a gondolataim is fejemben. A farkasom is kíváncsian kapta fel a fejét, ahogyan egyre inkább az ismerős energiát éreztük. - Nagojut? – döbbenet könnyedén kicsendült a hangomból és hirtelen mozdulni se bírtam. Szerettem volna odarohanni hozzá, de még se ment. Szavak a torkomon akadtak, de az energiáim regényt meséltek a bennem zajló kuszaságban, hiszen érezhette a meglepettséget, a boldogságot és még ezernyi érzést, ha egyáltalán létezik annyi.
Mindazzal a kétszázhúsz évvel, mit energiáimból mutatok, aligha lehetek ismerős a lánynak, de kicsire nem adunk, akad itt más, mi végett közelebb lépve nemes egyszerűséggel kijózanító "anyai" pofonnal illettem lányomat. - Kürtöld még szét, mikor itt vagyunk a falka seggében! Hát ezt tanította neked a beharapód, te lány?! - Nem vártam választ szavaimra, kérdéseim költői voltát mi sem bizonyítja jobban, minthogy a csattanós taslit követően magamhoz rántom és karjaim közé zárom ölelően, arcomat nyakához fúrva szeretetteljes gesztussal. Mintha csak lényének esszenciáját akarnám magamhoz ölelni, nem is a fizikai testét. Tőlem kapta farkasát, vérem és gyermekem. Az enyém, akár tetszik ez neki vagy bárki másnak, akár nem. Ez eltéphetetlen, és éppen ezért amennyire örömmel tölt el a viszontlátás, úgy kúszik fel egy keserű, tudatalatti érzés a torkomon. - Mit keresel te itt, Onatah...? - Suttogom fülébe, nem eresztve. Erős és önálló nősténnyé érett a háta mögött levő évszázadok viharában, tudom jól. Ám én még emlékszem a riadt szemű fehérnépre a sok rézbőrű között. A szerelmes kamaszra, arra, ki szívemnek oly könnyedén kedves lett.
Alig, hogy kiejtettem a nevét tudtam jól, hogy nem lett volna szabad, viszont hiába volt minden tanítás és megannyi évszázad mögöttem, hiszen a meglepettségnek köszönhetően óvatlan voltam. Ugyanakkor könnyedén ért az anyai józanítás is, miközben a szavai vízhangoztak elmémben. Nem feleltem rá, hiszen tudtam jól, hogy költői kérdés volt részéről, inkább kicsit csak lesütöttem a szememet, mintha így akarnék bocsánatot kérni a botlásom miatt. Amikor viszont karjaiba zár, akkor egy ismerős érzés fut végig a gerincem vonalán, hogy utána egész lényemben szétáradjon a belőle áradó szeretet, amit egykoron is volt szerencsém megtapasztalni. Karjaimat könnyedén fonom köré, hogy ölelését viszonozzam. Mintha csak az elmúlt időszak hiányát akarnám bepótolni. Hiányzott, nagyon is és a farkasom is, ha teheti, akkor közeledik az övéhez, hogy fejét a Teremtőnk bundásának nyakához fúrhassa. - Azt keresem, amit oly régóta „elveszítettem” és nem érezhettem. – feleltem csendesen, hogy csak ő hallhassa. Nem volt a közelben senki se, a fejemet pedig vállához hajtottam, mint egy gyermek tenné az anyjával. - Hiányoztál és… - kezdtem bele, de helyette csak egyetlen egy boldog könnycsepp gördült végig az arcomon. – féltem attól, hogy többé már nem láthatlak. – vallottam be fülébe suttogva, hiszen ez volt az igazság. – Egykoron itt éltem és olyanokat hagytam hátra, kik fontosak számomra. Itt volt az ideje, hogy hazatérjek. – részben őt is szerettem volna újra megtalálni, hiszen akkoriban azt se tudtam, hogy meghalt és itt volt Ryder, illetve Kristin is. – És te mit csinálsz eme fagyos vidéken? Mikor érkeztél? – aggodalom pedig könnyedén kicsendült a hangomból. Egy gyermek, mely félti anyja életét. Bármennyi idős is leszek, akkor is mindig tisztelni fogom őt és a szívemben hordozni az utolsópillanatig és még azon túl is.
Bennem az évszázados farkas sokkal őszintébb szeretettel fogadja kölykét, ősi, ösztönös ragaszkodással, mint ahogy én zárom karjaimba Onatah-t. A farkas képes lerázni a mellkasára ülő keserű terhet, mit a viszontlátás hoz magával, én nekem azonban ott ragad, befészkelve magát tudatom rejtett zugainak egyikébe, nem eresztve. A Sorsnak kegyetlen humora van, az biztos szent. - Nem kellene itt lenned... - Bukik ki belőlem csendes szeretetteljességel mindez, látva lelkesedését, őszinte örömét. Egyszerre melenget őt boldognak látnom és mégis fáj, ismerve az eljövendőt, az atyai ultimátumot, mit nyakunkba dobtak láncként a fentiek és mikből nem engednek. Előbb Kilaun kislánya, most ő... a rohadt életbe is, meg kell találjam Denaalit! Akkor aztán addig ütöm, ha kell, míg észhez nem tér végre...! Tenyereim arcára csúsznak két oldalt, apró mosoly ül meg ajkaimon, ahogy letörlöm a könnyet képéről. - Ne sírj. Hisz itt vagyok, kedves, nem igaz? Itt vagyok és nem is fogok már innét elmenni, míg a végső halál el nem szólít bennünket, ígérem. - Ha tudná, hogy ez mily közel van, lehet, negyedannyira se találná megnyugtatónak szavaimat, ugyanakkor éppen ezért nem kötöm orrára eme tényt. Épp elég lesz mással megbirkóznia. - Megtaláltad ezen a vidéken, amit kerestél? - Firtatom csendesen, ölelésemből csak ekkor eresztve kicsit a leányzót, ki nem is leányzó már igazán, hanem érett nőstény. Biztos komoly helyet is magáénak tudhat, a falkán belül, ha nem szimpla presztízst, korával járó tiszteletet. - Ryder... hogy van? - Remélem nem rémült halálra mindattól, aminek ki kellett tegyem az utóbbi időben. Azt hiszem, be kell iktassak egy másik látogatást is a falka környékén, bármennyire minimalizálnám továbbra is a velük való kontaktust. - Néhány éve csupán. Feladatom van a vidéken és... ennyi, azt hiszem. - Sóhajtottam megadóan megereszkedő vállakkal, kissé óvatos, bizonytalan tekintettel fürkészve a másik nőstény bájos vonásait, mintha ekképpen akarnám örökké emlékeimbe vésni, mivé vált az Élet viharai közt, mióta nem láttuk egymást. - Hálátlan egy feladat, de nem igazán látok belőle vérontás nélküli kiutat Onatah. Az sem nyugtat meg, hogy azzal takarózok, a nagyobb jóért teszem... nincs olyan, hogy nagyobb jó, csak atyám igazságtalan, kegyetlen játékszabályai vannak.
- Lehet igazad van, de az is lehet, hogy tévedsz anyám. – utolsó szót alig hallhatóan ejtem ki, mintha csak nem akarnám, hogy bárki más hallhassa. - Talán pontosan ott vagyok, ahol lennem kell. – nem tudtam pontosan, hogy mi zajlik ezen a vidéken, mi történik a háttérben, de úgy éreztem, hogy jó helyen vagyok, még akkor is, ha túl veszélyes. Az élet sose volt veszélytelen és nem kizárt, hogy legtöbb esetben a veszély minden egyes lépésemet elkísérte és nem pont most akarnél elfutni. Segíteni szeretnék, ha tudok. Könnyedén csukódik le a szemem arra a pár másodpercre, míg arcomról letörli a könnyeket, hogy utána szeretetteljes mosollyal pillantsak a Teremtőmre, arra, aki egy új élettel ajándékozott meg és egy új világot mutatott számomra. Egy olyan világot, amelyet mindig is jobban is a sajátoménak éreztem, mint azt, amibe egykoron beleszülettem. - Remélem, hogy az még sokára lesz, de ha egyszer eljön az a pillanat, akkor is örökre velem fogsz maradni. – bundásom pedig eme szavakra mintha csak helyeslően akart volna bólintani. A farkasom tőle van, ő formált olyanná, amilyen most is vagyok és a szívemben is örökké őrizni fogom az emlékét. Amikor az ölelésen lazított, akkor én is úgy tettem, de a pillantásommal továbbra se engedtem el őt. - Most már azt hiszem igen. – mosolyodtam el, hiszen itt volt ő is. Újra szerettem volna látni őt, arcának a vonásait megjegyezni, emlékeimbe megőrizni idővel, ahogyan talán tanulni is. Úgy éreztem mindig, hogy egy jó farkas is a holtáig tanul. - Megvan, de ha megtudja, hogy újra itt vagy, akkor lesz igazán jól. Ő is aggódott érted. – nem volt minden egyes perc könnyű az elmúlt időszakban, ahogyan abba is biztos vagyok, hogy sok mindenről nem tudok, de a vihar amely olykor tombolt, azért néha szerencsére csillapodott is kicsit. Aggódva pillantottam a Teremtőmre, amikor sóhajtott és a testtartása is, mintha kissé megváltozott volna. Csendesen hallgattam azt, amit mond és olyan volt, mintha minden egyes szónak külön súlya lett volna. - Az élet sose volt könnyű, ahogyan azt se tudom pontosan, hogy mi történt, történik, miért mondod ezt, de ha áldozattal meg lehet állítani azt, hogy több fej ne hulljon a porba, akkor talán még se vérontás, hanem mások védelmében cselekszel. Áldozatokra mindig is szükség volt és lesz is, hogy mások élhessenek.Ha tehetek valamit, hogy megóvjam a többieket, akkor csak szólj... – ha engedte, akkor óvatosan megfogtam a kezét, mintha ezzel akarnám azt sugallni, hogy bármiről is lenne szó, akkor is mellette fogok állni, ha tehetem. Szeretnék segíteni, de talán túl kicsi vagyok hozzá vagy magam se tudom.
Szavai hallatán vállam megereszkedik, önkéntelenül is az aranylóan szőke tincseken simítok végig ragaszkodóan szeretetteljes mozdulattal, miközben vonásait fürkészem. A Szellemek olykor tényleg kifejezetten kegyetlenül tudják keverni kártyáikat, lássuk be... Könnyei, majd mosolya egy-egy újabb tőrdöfés szívembe. Sosem mondtam, sosem éreztettem különösen igazán, mégis, ha valakit igazán gyermekemnek neveznék, akkor ő lenne az az illető. A sápadt bőrű, szőke kis csoda, kinek hűsége sokkalta igazabb volt sok rézbőrű falkatársáénál. A sosem-volt lányom, kire valahol mélyen mindig is vágytam, de kötelességtudatom és az ősi vidék iránt érzett tiszteletem nem engedte meg, hogy a családalapítás, mint prioritás kerüljön nálam terítékre a hosszú évtizedek során. - Ki kell ábrándítsalak, Onatah. Sokkal közelebb van a vég számomra, mint el tudod képzelni. - Préselődtek ki ajkaimon a szavak, mintha csak eresztő, nem rendesen elzárt csapon át csurogna kifelé némi infó morzsa, s arra várna minden elzárt titok, hogy végre kieresszék azokat. Mindebben csupán finom utalása akasztott meg, melyet kölykére, Ryderre tett. Mellkasom lassan emelkedett, majd süllyedt. Tartozom a kölyöknek egy bocsánatkéréssel, az egészen biztos... de van értelme, ha utána újfent csak fájdalmat okozok neki? Nem tesz álszentté akaratlanul is szemében az efféle gesztus? Túl sok mindent kellene neki magyaráznom, mire sem idő, sem kapacitás nincsen, holott szeretném, ha megértené a miérteket az egész mögött. Megérdemelné mindazért, mit értem, mit a tizenhármak egységéért tett. Szavai apró, odahintett könnyeket csalnak szemeimbe, ahogy nagyot nyelek, mert sírás fojtogatja torkom. Íme a legelső idomár, a nyolcszáz éves matuzsálem, kit jobbára legyőzhetetlennek hisznek a legendák ismerői. - Alignak akkor hajlandó csak leállni, ha a szívünknek legkedvesebb is követ bennünket a túlvilágra. - Buknak ki belőlem a szavak, megengedve azt az eddig zárt, semmit nem eresztő gátat magamban. - Azt akarja, hogy mentoráltak, gyermekek, nagyszerű utódok vesszenek oda egy olyan ügyért, amihez jobbára semmi közük nincs! - Fakadok ki síróssá váló hangon. - És az egyetlen... az egyetlen illető, aki tehetne mindez ellen, úgy viselkedik, mint egy előre programozott, kibaszott droid! - Törlöm le szemeimből makacsul a könnyet. Más előtt nem engedném ennyire gyengének láttatni magamat, de az igazság az, hogy: - Belefáradtam, Onatah... mást sem csináltam az elmúlt egy évben, mint a megoldást kutattam, hogy elkerülhessük ezt az egészet és én... nem találtam semmit! Dühít, hogy így kell véget érjen. Hogy úgy emlékeznek majd ránk, mint akik mások halálával váltották meg önnön szabadságukat másodszor is. - Még egy-két szipogó hang kihallik ugyan felőlem, de határozottan úgy fest, jót tett, hogy végre kiadtam magamból mindezt. Ha igényli, immár a részletekbe is bele megyek a kedvéért, de okos lány ő, nem kétlem, hogy bizonyos dolgokat magától is össze tud rakni.
Szavai mélyre hatolnak lelkembe, hiszen sokat köszönhetek neki és nem akarom elveszíteni, hiszen melyik gyermek szeretné elveszíteni „Anyát”? Befogadott, tanított és nevelt, hiszen gyermek voltam még, amikor az egész történt. Sok mindent köszönhetek, de hiába közel a vég, legalábbis szavai alapján attól még a szívemben lakozó emlékeket senki se veheti el tőlem. Történjen bármi, sodorjon bármerre az élet, akkor is mindig velem lesz és sose fogom feledni. Kérdezhetném, hogy mikor? Hogyan? De még se teszem, hallgatok és csak fürkészem őt, mintha csak vonásait ismét emlékeimbe szeretném vésni. Nem ez volt az első test, amelyben láttam őt, de egy valami sose változott a szívéből áradó szeretet, lelkének apró szikrái amivel a világot jobbá tette és fogja is mindig amerre csak jár. Lassan tettem felé egy lépést, ahogyan megcsillant szemének sarkában egy aprócska könnycsepp. Nem szerettem volna fájdalmat okozni, sebeket feltépni, de reménykedtem abban, hogy tudja, ha elszeretné mondani, hogy mi folyik itt, milyen teher nyomja vállait a föld felé, akkor mindig meghallgatnám őt. Pontosan úgy, ahogyan egy gyermek tenné, aki aggódik a Teremtőjéért. Szavai sokkolnak és pár pillanat erejéig szinte levegőt is elfelejtek venni, hiszen miféle ős képes erre? Miként képes valaki ekkora gyűlöletet táplálni ártatlan vagy éppen kevésbé ártatlan farkasok irányába? Láttam azt, hogy a fájdalom és a düh miként képes elvakítani embereket, farkasokat és olyan tettre sarkalni, amit később megbánnak, de ez… erre talán nem volt megfelelő szó, hiszen szememben ez vérontásnak tűnt.. - A bosszú sose ismert kegyelmet Anyám. Talán pontosan ezt akarja, hogy megtörjetek, hogy még nagyobb fájdalmat okozzon az által, hogy elveszi azt, ami a legkedvesebb számotokra, hogy bizonyítsa még mindig Ő erősebb nálatok, hogy "fejet hajtsatok előtte"... – léptem közelebb hozzá, ha engedte és letöröltem arcáról a könnycseppet. Belegondolni is szörnyű volt, hogy mennyi farkas veszhet oda, milyen sebeket ejthet azokon majd, akik elveszítenek valakit és azokon, akiknek a szívük legkedvesebbjét fel kell áldozniuk. - Talán egyesek így fognak emlékezni rátok, de sose feled, hogy akiknek szívük igaz, azok tudni fogják az igazságot. – tettem még egy lépést felé és ha engedte, akkor most én zártam őt a karjaimba, mintha ezzel akarnék támaszt nyújtani neki. – Tudom, hogy bármit megtennél azért, hogy megvéd a sajátjaidat, a leszármazottakat, ahogyan azt is érzem, hogy mennyire dühít, miként nehezedik a vállaidra, de ha egy áldozattal megmenthető több száz másik farkas élete, akkor megéri megtörni néhány szívet. Megéri kockáztatni, hogy ők élhessenek, hiszen sose maradnak egyedül. Te mindig velük leszel. – hangom halkan csendül, majd óvatosan pillantottam rá. Végül ha engedte, akkor most én tettem pár lépést hátrálva és a messzeségbe bámultam, mint aki a szavakat keresi vagy éppen próbálja meglelni a gondolatait, érzéseit. - Ő nem tudhat róla, ahogyan senki se, igaz? – pillantottam rá végül kérdőn. Biztos voltam abban, hogy tudni fogja, hogy kire gondolok, ahogyan azt is sejtettem, hogy kinek az élete lenne az, akit magával vinne anyám. Szívem nehézkessé vált, valahogy nem ilyen viszontlátásban reménykedtem, de az égiek úgy döntöttek, hogy amennyire nehéz néhány búcsú annyira nehéz lehet egy-egy viszontlátás. – Elmesélsz mindent? – kérdeztem meg gyermeki kérleléssel, hiszen szerettem volna mindent tudni, majd ha engedte, akkor egy kidőlt farönkhöz sétáltam vele és ott ültem le. – Érdekes, hogy egy folyóparton történt esemény miatt változott meg teljesen az életem egykoron és most ismét egy ártatlannak tűnő patak mellett változik meg. Mond, mit kell tennem anyám, hogy segíthessek? – hogy a válladra ülő terhet csökkenthessem… nem mondtam már ki hangosan az utóbbit, de így is biztos voltam abban, hogy érteni fogja a kérdésem mögött lappangó érzéseket, gondolatokat. Mindeközben farkasom lassú léptekkelt sétált a másikhoz, hogy végül leheveredjen mellette és fejét bundájába furja, mintha csak ezzel ő is akarta volna kifejezni, hogy bármit is kell tenni meg fogja tenni és mellette fog állni jöjjön bármekkora vihar is...
When the sins of my father Weigh down in my soul...
Nem szándékozom őt terhelni keserűségemmel, nem ő tehet róla, hogy az általam cipelt teherből most lett elég. - S mégis személye, találkozásunk az, mi arcon csapásként szembesít az elkerülhetetlennel most. - És sikerült neki, Onatah... - Suttogom szavaira atyám kapcsán, mert magam se foglalhattam volna össze jobban, mire is megy ki szerintem a játszma részéről. Annak idején csodáltam érte, hogy képes úgy forgatni a szálakat, mindig elérte, amit szeretett volna. - Egészen addig a bizonyos éjszakáig, mikor erőnk teljében, egységként azt nem mondtuk: elég volt! S most ez az egység megtört, fáradt sóhajjal nyögi az égbe ugyanezt: elég volt... Úgy olvadtam ölelésébe, finoman neki dőlve, mintha nem is én lennék az idősebb, az "anya" kettősünkben. Fanyar mosolyt csal képemre mondandója, jobban nem is hasonlíthatnánk egymásra, látva, hogy ő is inkább maga állna a viharral szemközt, minthogy mást állítson helyébe. - Nagy szavak ezek, kincsem, de vigyázz... akkor is így gondolnád, ha azt kérnék tőled, a kölyködet áldozd fel a célra? - Szusszanva törölgettem szemeimet, dolgom végeztével pedig felpillantottam rá. Nem ült vád, sem kérdő él tekintetemben, nem vártam ugyanis választ a költői kérdésre. - Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy támogassalak benneteket, akár a szellemek közül is, erre szavamat adom. - Bólintottam végül utolsó mondatára, s engedtem, hagy menjen. Suta a mozdulat, mivel fülem mögé söpröm a hullámokban aláomló barna tincseket, óvatos a tekintet, ahogy fürkészem az engem vizslató vonásait. Tudhatnád már, ennyi idősen kölyök, csak akkor látsz belém, ha én is úgy akarom... Kérdésére lefagyok ugyanakkor, egy pillanat erejéig elkerekedő szemekkel meredek rá, holott számítanom kellett volna rá, hogy el fog mindez hangozni. - Így lesz a legjobb. Félek, nem értené meg és ostobaságot csinálna. - Biccentek aprót, megerősítve őt és egyúttal magamat is döntésemben a meg nem nevezett illető kapcsán. A szerelem fogja egyszer romba dönteni a teljes világot. - Amit csak tudni szeretnél. - Küldök szelíd, halovány mosolyt irányába érdeklődő kérdése hallatán, s mellé lépve a kidőlt farönkön foglalok helyet, akárcsak ő tette az elébb. Ajkaimra nosztalgikus görbület szökik, tekintetem fénye is hasonló, ahogy felemlegeti első találkozásunkat. - Riadt kis madár voltál, akinek fogalma sem volt arról, mibe is keveredett... - Jegyeztem meg szórakozott éllel hangomban. Fontossá lettél, túlságosan is, s most ez a fajta ragaszkodás és szeretet lesz a veszted. Az egyetlen öröm az ürömünk közepette, hogy sosem kellett benned csalódnom. Tökéletes vagy a magad nemében, az az igazság. Kérdésére megereszkedő vállakkal kezdtem válaszadásba. S nem csak az előttem - előttünk - álló feladatra térek ki, de mesélek jöttömről a városba, a tavalyi Vörös Hold hozta halálról, jelen testem áldozatáról, elválásunk utáni éveimről, s mindazokról a remek farkasokról, kik vérvonalunk tagjai - közeli és távoli múlt összefolyik idővel, s nem törődök vele, mily magasan jár a Hold az égen. Ez a kettőnk ideje most, az enyém és a lányomé.
// Köszöntem szépen és sajnálom, hogy ilyen első randit kaptál tőlem! Hamarosan... //
Pillantásomat lesütöttem, hiszen hiába szerettem volna bármi vigasztalószót mondani anyámnak, még se tudtam. Hallottam egy-két dolgot a tavalyi vörös holddal kapcsolatban is, ahogyan a különféle álmok hatását is meg lehetet tapasztalni falkán belül, de ez másabb volt. Mintha a világ elcsendesedet volna, a madarak dalolása abbamaradt volna, mert még a természet is érezte volna azt, ami hamarosan be fog következni. Mintha csak pontosan tudta volna azt, hogy hamarosan borzalmas dolgok fognak történni. Szavakkal nem nyújthattam vigaszt, nem adhattam reményt, de a tetteimmel igyekeztem. Egykoron ő adott oltalmat az ölelésével, ő nyújtott támaszt a nehéz időkben és most úgy éreztem, hogy eljött az ideje annak, hogy most én nyújtsak neki támaszt. Gyengéden simítottam végig a hátán, fején, mintha csak meg akarnám nyugtatni őt, de azt is teljesen érezhette, hogy nem neheztelek rá, amikor viszont megszólalt, akkor pár pillanat erejéig csak őt fürkésztem, majd elfordítottam a pillantásomat. Tudtam, hogy nem vár rá választ, ahogyan talán nem is tudtam volna, mert a legnagyobb csatát kellett volna megvívnom magammal, de egy részem, amellyel nem akartam most szembe nézni talán pontosan tudta a választ. Még se kutattam, inkább csak hagytam, hogy a tájat körbeölelő szellő magával vigye az érzéseimet, a gondolataimat ezzel kapcsolatban. - Tudom, hogy megfogsz mindent tenni, de sose feled, hogy a legtöbbekben már benne élsz. – mosolyodtam el haloványan eme szomorúpillanatokban is. Akik ismerik, azok a szívükben fogják őrizni mindig is, akik nem, azoknak pedig a farkasában biztosan tovább él. Mindegy, hogy ki ajándékozott meg kit eme csodával, hiszen ha végigzongorázunk a vérvonalunkon, akkor mindig is nála fogunk kikötni. Neki köszönhetően élhet tovább a csoda, mert ő egyszer úgy döntött, hogy megajándékoz másokat is vele. Látom azt, hogy kérdésem miként érte őt, és ha tehetném, akkor inkább visszaszívnám, de mégis tudnom kellett a nyilvánvalót, vagy legalábbis hallanom. Amikor pedig a válasz érkezik, akkor csak egy aprót bólintok, de szavakat már nem suttogok. Nem tudnék, hiszen hazudni azoknak, akik fontosak számunkra sose könnyű, más választásom viszont most nem lesz. Csendesen üldögélek pár pillanat erejéig a farönkön, miközben hallgatom a patak zaját, a fák dallamát, ahogyan a szélben ringatóznak. Ajkaim apró mosolyra húzódnak, ahogyan a múlt feldereng előttem és a Teremtőm szavainak köszönhetően. - Igen, de egy részem mégis úgy érezte, mintha végre hazatalált volna… - teszem még hozzá alig hallhatóan és hálás pillantással nézek rá. Fogalmam sem volt arról, hogy pontosan mi fog történni és bármennyire is fáj, hogy fájdalmat fogok okozni olyanoknak, akiket szeretek, attól még tudtam, hogy semmi se tántoríthat el attól a vihartól, ami egyre közelebb ér. Ha pedig eljön a vég, akkor csak reménykedni tudtam, hogy az egykori társakat, kiket régóta magával ragadott már az örökharcmezők, azokat viszontláthatom majd. Amikor mesélni kezd, akkor csendbe burkolózom, és úgy figyelek. Néha még a szemeimet is lehunyom, mintha csak magam előtt akarnám látni a történéseket, azt, amiről szó van. Hogy a lelkem megkönnyebbült volna, ahogyan egyre többet hallottam? Nem, egyre nehezebbé vált, de egyre inkább tudtam, hogy a végzete elől senki se futhat el. Segíteni szeretnék, és megvédeni azt, ami az „örökségünk” lehet… Örültem, hogy viszontláthatóm őt, és még ha a szívünk nehéz terhet is cipelt és keserédes volt a találkozásunk, akkor se változott meg ez, hiszen ha eljön a vég, akkor is velem lesz; szeretni és tisztelni fogom örökké.
|| Én is köszönöm szépen és semmi baj, ennek ellenére is nagyon élveztem. És hamarosan...
Hajnali három. Jobb lábam az íróasztal alatti kis fiókos szekrényen pihen, balomat szimplán felhúzom térdből, beletaposva a forgószék ülésébe. Így ülök, így szoktam. Ujjaim alatt sistereg a billentyű. Google, keresek. Szoftverre vadászok, miközben három másik ablakban parancssorokat írok. A negyedik szimpla csevegő. Rákötve a mobilomra. Órák óta itt esz a fene, oly annyira, hogy félek, lassan az elgémberedés határára kerülök, és megkövesülök. Kirúgom magam alól a széket, ellökve tenyeremből az egeret pattanok két lábra. Kis nyújtózás, még néhány kattintás. Lecsatlakoztatom a pendrive-ot. Van helye is, és már rég megtanultam, hogy bizony a spéci dolgaimat rejteni kell. Megpörgetem ujjaim között a kis, barman-jel formájú kütyüt, hogy aztán azt a helyére tegyem. Történetesen: vissza illesszem a Marvel-es mindenszar közé.
A szekrényt sebesen tárom fel, nem kutatok, egyszerűen kiemelek egy farmert, meg egy könnyed polót. Felkapom, minden ütemezetten megy, még az is, ahogy a cipőmet magamévá teszem, ahogy a kabátomat csak feldobom magamra. Kulcs zörög, zár kattan. Elhagyom a lakást.
[Negyed órával később... - Farkaslak]
Jó választás volt ez a bérlemény. Közel van a hegyhez, hamar feljutok a Lakhoz. Csend van, kínzóan nagy a némaság, amint a fák magukba ölelnek. Kicsit jó, nem mondom... de kénytelen leszek nem sokára megtörni ezt a süketséget. A Lak előtt még téblábolok kinyit, kezem között a mobil forog. Hallom sercegni a köveket bakancsom alatt, ahogy a sporttáska sistereg a vállamon. És azt is hallom, ahogy valamelyik nagy alvó rettenetesen horkol. - Az anyját... - morgom kissé elképedve. Ez amúgy, tehetség! Belebámulok a telefonba. Sms nyit, Payne kikeres.
"Itt vagyok az ablakod előtt. Dolgunk lenne. Gyere ki. Z.
U.i.: laposba csoszogj ki."
Küldöm el, és még egészen rendes vagyok, hogy nem az üveget kezdem el dobálni, ami alatt feltételezhetően alszik. Számomra egyértelmű: nem arra várok, hogy visszaírjon, hanem, hogy pár perc múlva megpillantsam őt a Lak ajtajában.
Mióta elmúlt ez az egész tőrös mizéria, olyan édesdeden tudtam aludni, mint talán babakoromban utoljára. Nem kísértettek a rémálmok, nem keltem fel csatakosan az éjszaka közepén, hogy én most el akarok menni futni. A sok munka miatt pedig rettentő fáradtan estem mindig haza, az edzésekről pedig akkor még nem is beszéltem. Általában hamar kidőltem - ha nem volt halaszthatatlan dolgom - és reggelig ki sem lehetett robbantani az ágyból. Kivéve persze az olyan eseteket, mint a mostani... Homlokom ráncolva próbáltam kitapogatni, hol van a telefonom, amikor annak rezgése kiráncigált édes, álomtalan álmomból. Ki a fene az és mit akarhat ilyenkor? A nagy keresgélésben persze sikeresen levertem a készüléket az éjjeliszekrényről, úgyhogy morogva nyomtam fel magam, hogy az alkarjaimra támaszkodva gyújthassak villanyt. Így mégiscsak egyszerűbb megtalálni a telót. Miután a szemem hozzászokott a hirtelen fényhez, hamar kiszúrtam a kis bestét, kezembe véve pedig megnyitottam az sms-t. - Fasza... - mormogtam az orrom alá, legszívesebben hagytam volna a fenébe az egészet és visszadőltem volna az ágyamba, de egyrészt Zayn-el nem csinálok meg ilyesmit, másrészről rangban is felettem állt - haha, ki nem? -, szóval mindenképpen mennem kellett. Lerúgtam magamról a takarót, egy gyors arcmosás után pedig már a szekrényem előtt álltam, hogy magamra rángassam az első kezem ügyébe kerülő farmert és laza felsőt. A zokni után jöhetett a bakancsom, a kabátomat felkapva pedig máris lefelé robogtam. Tíz perc sem telt el az üzenet küldése óta, már léptem is kifelé a Lak ajtaján, hogy megkeressem a hímet. - Mi a rák, te sosem alszol? - velem ellentétben teljesen frissnek és fittnek tűnt. Rajtam látszott, hogy most keltem ki az ágyból, a hajam kócos volt, a szemem álmos és ha nem mostam volna meg az arcom, még nyálcsík is díszlett volna szám sarkában. A halvány mosoly, mi ajkaimon játszott sem sokat javított a helyzeten. Fázósan húztam össze a kabátomat és az annak zsebéből előkerülő sapkát gyorsan a fejemre húztam. Így kevésbé látszik kócos loboncom, másrészről a fülem sem fagy le. - Remélem így megfelelek - tártam szét a karomat, megmutatva ezzel, ruhám, cipőm, mindenem. Fene tudja, mit akar és miért pont ilyenkor, de tessék, itt vagyok, csapjunk bele. Meg remélem azért egy magyarázatot is kapok, eléggé tudnám díjazni.
Zayn Mateo Costa
Kangunart
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 366
◯ HSZ : 6
◯ IC REAG : 4
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Tattoo-k, na meg a suhanc képem :D
Halovány, már-már elégedett mosolyra húzom ajkaim, amint meglátom az ajtón át kilépő kölyköt. Akaratlanul bólogatok, így dicsérve az igyekezetet. Észre se veszem, csak megtörténik, olyan könnyedén, olyan egyszerűen, hogy csak akkor hagyom abba, mikor elém ér. - Szerintem a rákok alszanak. - vonom meg a vállam, elővillantva fogaim. - Lehet mégsem farkas vagyok, hanem egy elfajzott. Vámpír. Mondjuk. - halk a kacaj, ami elhagyja ajkaim, miközben stírölni kezdem. Na, nem úgy, csak ha már mutogatja magát, részemről legyen: szemügyre veszem. Méricskélem, még az egyik lábamról át is térek a másikra, ahogy ökölbe fogott kezem az állam éri. A szél megfújja a kabátom, megrángatja a lábamnál pihenő táskát. - Épp jó lesz. Hoztam valamit! - izgatottságomat nem is fedem el, hagy zabálja fel a kölyök energiáit. Mértékkel, persze. Mértékkel. Nem akarom, hogy már hajnalban előrontson az a kerge, akit bestiának hív. A táskámhoz guggolok, a cipzár reszelősen nyílik. Koppanás, halk koccanás hallható, ahogy kotorni kezdek benne. - Há! - rántom elő, a nem kis játékszert. - Most jött meg, már egy hónapja várom! - passzolom le neki az egyik párt, a sajátomat egyenlőre nem veszem elő. A Poweriser elég újnak számít a piacon, én meg már majdnem lerágtam a körmöm érte. De ma! De most! - Gondoltam, van kedved tesztelni. Összekötjük a kellemest a hasznossal. Kis mozgás, kis reflex gyakorlás... És persze a móka! - mert abból nem elég, főleg ha másik oldalon egy olyan figura áll, mint én. Eddig sem lehetett panasza a módszereimre, remélem... ezután sem lesz. - Csak a pataknál vesszük fel. Addig izmozhatsz. Hozd. - az erőnlét se árt, ez a cucc pedig annyira nem könnyű. Nem, mintha feltételeznék bármi olyat, hogy majd megszakad alatta... de pár perc múlva már nem lesz olyan kényelmes. Sarkon fordulok, gyalogszerrel indulva meg a hegy másik vége felé. - Amúgy aludtál? - érdeklődöm, pedig igazából nem izgat. Ha aludt, ha nem... akkor is jön. Számára kellemetlen, részemről egészen be vagyok zsongva. Mint valami öt éves...
Észre sem veszem, hogy bólogat, annyira „aprócska” mozdulatnak tűnik álmosságtól laposakat pislogó szemeimben, hogy fel sem tűnik. Oda se neki, úgy sem az a lényeg. - Haha - mosolyodom el a rákos megjegyzésére. - Fúj. De ugye nem a napfényben csillogós fajtából való vámpír vagy? - szalad feljebb a szemöldököm, pillanatig kitartva a csodálkozó arckifejezést, mielőtt széles vigyorra szaladnának ajkaim. - Tetszik, amit látsz? - szavaim pimasz éle hiába halovány, akkor is fűszerezi mondandóm. Nem úgy stíröl, látom rajta, de egy ilyen helyzetet még így, félálomban sem tudnék kihagyni. Vele szemben megengedem magamnak az ilyesmit, mert úgy vélem, vagyunk annyira jóban, aztán ha átlépem a határt, akkor majd úgyis lecsap. - Na, micsodát? - kérdezem éledő kíváncsisággal. Energiáimba furakodó izgatottsága szépen lassan átragad rám és az érzésnek, valamint a hűvös időnek köszönhetően már kevésbé vonz az ágyam csábító melege. Sokkal inkább érdekel, mi lapul abban a táskában, ám ahogyan előrántja azt a valamit, tágra nyílnak a szemeim. - Öhm.. Hűha? - ő nyilván tudja, mi ez az izé és habár nekem is van sejtésem, inkább biztosra mennék. Mondjuk ha Zayn-ről van szó, akkor tuti garantált a szórakozás, nem nagyon volt még unalmas a vele töltött idő, úgyhogy ilyen miatt most sem aggódom. - Mi ez? - kérdezek azért rá, homlokomat ráncolva, biztos, ami biztos. - Afelől kétségem sincs, hogy móka is lesz - osztom meg vele az érzésemet, hiszen ez nem újdonság, az esetek többségében jól szoktunk szórakozni és biztos vagyok benne, hogy ezúttal sem lesz ez másként. - Oké - veszem átt a szerkezetet, elsőre nem tűnik olyan nehéznek, de a patakig elcipelni már más tészta. Főleg, ha azt mondja, izmozhatok. Pompás. Egy pillanatra még felsejlik előttem az ágyam csábító puhasága, de mivel Zayn elindul, ezért aprót sóhajtva hagyom magam mögött a kipihent reggeli ébredés gondolatát, hogy a hím után induljak. - Ó, ezek szerint nem látszott a képemen? - kérdeztem nevetős hangon, mert szerintem elég gyűrött volt a fejem, hogy könnyen levehető legyen róla, épp békésen szunyókáltam. - Igen. Aludtam, ahogyan a legtöbben teszik ilyenkor, rajtad kívül - apró fejcsóválással puffogtam, megjátszva persze, hiszen már rég túltettem magam azon, hogy felébresztett az éjszaka közepén. Majd alszom máskor. - Miért nem a Lakban laksz? - bukik ki belőlem hirtelen a kérdés, már egy ideje szerettem volna megkérdezni, de nem volt olyan a helyzet, vagy csak szimplán nem éreztem helyén valónak, most sem tudom, mennyire az, legfeljebb azt mondja, hogy semmi közöm hozzá.
Kezdőlap
Köszönöm a játékot! 
Hamarosan... // 
És hamarosan... 
