Megremegek amikor már a hasamnál jár, a szívem vadul dörömböl a mellkasomon, egyszerre akarom lehunyni a szemem és nézni őt tovább. Aztán kuncogtam kicsit, mert az alhasnál csiklandósra sikerült a harapós csók, s reméltem, hogy a szájába vesz, de ez nem történt meg, a csípőmet vette ostrom alá, majd a combom, tekintete pedig találkozott az enyémmel, mikor felpillantott. Parázslott mindkettőnkké a vágytól. Mikor végignézett rajtam kissé talán kiszolgáltatva éreztem magam, de pont ezért volt ez olyan izgató, s ő se volt kevésbé meztelen, mint én. Sóvárogva simítottam végig előröl is a testén, mikor ismét fölém hajolt és fejem mellett támaszkodott, melleibe erélyesen markoltam, megemeltem, simogattam őket, a mellbimbót dörzsöltem hüvelykujjaimmal, míg kérdezett. Válaszoltam volna, de a kérdést a számba suttogta, s rögtön utána megcsókolt, vadul, birtoklón, amit legalább ekkora hévvel viszonoztam, s felültem, karjaimmal pedig magamhoz láncoltam, ami akkor is így maradt, mikor leváltam édes ajkairól. - Mert azt akarom, hogy kérlelj - mondtam lusta mosolyra húzva a szám, aztán fordítottam rajta, hogy háttal legyen nekem, és míg egyik kezemmel combját simogattam, a másikkal szemérmét kezdtem kényeztetni, s képtelen voltam megállni, hogy ölem hozzá ne dörgöljem néha. Az a helyzet, hogy már tényleg a határon táncoltam, arcomat tarkójába fúrtam, közben ziháltam, és próbáltam nem elmenni már attól, ahogy reagált egy-egy érintésre.
Arra, hogy a mellembe markol, kissé felnyögök, jól esik az érintése és az is, hogy nem finomkodik. Testem reagált a mozdulataira, élveztem a dolgot és eszem ágában sem lett volna titkolni előle. Minek is tettem volna ilyet? Aztán kérdezem, csókolom, felül velem és válaszol. Vigyorszerű mosolyra húzódnak az ajkaim, mert ezzel azt hiszem, hogy eldőlt mi is fog történni közöttünk. Ugyanis nem adom ezt meg neki. Másodjára tagadom meg tőle, amit "kér", ugyanis nem akarom ezt kérni tőle. Nem. Ha kell neki, akkor a lehetőség nyitva van előtte, de nem kérem rá. Amúgy sem jellemző rám, hogy bármit kérnék bárkitől is, és ha már felelőtlenül felajánlotta, hogy teljesíti három kívánságomat - akárcsak egy aranyhal - akkor nem fogom az egyetlen igazán fontos kérést ellőni erre. Ugyanis már az elejétől fogva tudom, hogy mit akarok nagyon és az egyetlen dolog. És semmi köze ahhoz, ami most történik közöttünk. Pedig jól esik a dolog, élvezem, és ez nem titok. Nem felelek neki, ismer, tudhatja, hogy nem kérem majd. Pontosan tudhatja. Hagyom, hogy megfordítson, majd szemérmetlenül élvezem, hogy simogat és kényeztet. Hangot is adok neki, akarom, hogy tudja mi és mennyire is jó, és szégyellős sem vagyok, hogy ne tegyem. Önző módon most csak arra figyelek, amit kapok tőle. Szemeimet lehunyom, néha az ajkamba harapok és a csípőm egyre gyorsabban ringatom, ahogy közelebb és közelebb érek a beteljesüléshez. Amikor forrón és lüktetve önt el a gyönyör hulláma, hátam ívbe feszül, a csípőm tovább ringatózik szelíden, fogaim kissé megnyúlnak és halkan, suttogva ejtem ki a nevét: Edward. Mikor az utolsó hullám is elcsitul, megállok a ringatózásban és kicsit úgy maradok, ahogy vagyok. Még engedem, hogy a kellemes érzés átjárjon, majd kicsit később megfordulok - ha hagyja - és újra csókolom, hozzádörgölőzve.
Nem terveztem, hogy addig izgatom, míg el nem élvez, de engem is élvezettel töltött el, hogy ilyesmit váltottam ki belőle, hogy a teste felhevült volt, lent pedig puha és nedves, hogy ujjaim könnyen járhattak benne. Forró lélegzetem a tarkóját, vállát érte, csókoltam, harapdáltam nyak hajlatát, vizes tincsei néha az arcomhoz tapadtak, s ahogy belemozdult a kényeztetésbe, úgy éreztem egyre nagyobb késztetést, hogy négykézlábra állítsam és hátulról belé hatolva tegyem a magamévá. A gondolat pillanatról pillanatra jobban csábított, s mivel egyikünk pajzsa sem volt fent, éltem a lehetőséggel, megmutattam neki az orgazmusa előtt egy másodperccel, hogy mire vágytam, hogyan akartam őt. Ennél fogva azt se engedtem, hogy visszaforduljon, hogy újra szembe helyezkedjen velem. Határozottan toltam el kicsit magamtól, hogy felvehesse a kívánt pózt és fölé mászhassak. A hátsójába martam játékosan, majd csókról csókra indultam föl a gerince mentén, hogy végül hátam, combom, ölem nekifeszült, kezemmel az övé mellett támaszkodtam. Kőkemény férfiasságomat szemérméhez dörgöltem, de vigyáztam, hogy ne legyek benne. Csak ingereltem. Hányszor álmodtam már erről, ébredtem miatta álló farokkal és indítottam a napom önkielégítéssel, te jó ég! De nem kérlelt, őt ismerve nem is fog, már csak az volt a kérdés, hogy én mennyire tudom tartani magam ahhoz, amit mondtam, mennyire vette már el az eszem és adta az irányítást egy az egyben az ösztöneimnek. A farkasom üvöltve követelte magának a nőstényt, mert a miénk, hozzánk hasonló, és miattunk árad belőle a vágy semmivel sem összetéveszthető illata, a szex ígérete. - Nem fogod kérni, igaz? - dörmögtem a fülébe sóvárgástól fojtott hangon, s megnyaltam a fülcimpáját. Márpedig én most azt akartam, hogy kimondja, hogy szinte könyörögjön, még ha nem is tette soha, s ha ezt megtagadta, akkor felálltam - bármennyire is nehéz megtenni és kívánjam őt esztelenül. Csakhogy még nem jött el a reggel sem, így hiába lépem meg ezt, a gyeplő valamilyen formában még mindig nála.
Mielőtt elélveztem volna, megmutatta, hogy mit akar, hogy mire vágyik, hogy mit tenne velem. Tetszett. Ohóó, de még mennyire, hogy tetszett. Felmorogtam, mintha csak dorombolnék, akár egy macska, felnyögtem, ahogy elértem a beteljesülést általa, forró bizsergés futkos a gerincemen, a testem is akarja a másikat, a bennem élő nőstény is felkínálná magát a hímnek, azonban nem kérem meg arra Edet, hogy tegyen a magáévá. Már nem csak azért, mert más kívánságot tartogatok még, hanem, mert ez már játék közöttünk. Játszma, hogy melyikünk tudata adja meg magát hamarabb a másiknak. A testünk, az ösztöneink egyértelműen akarták, követelték a másikat, hogy összeforrjunk végre. Ahogy alábbhagyott az ölem forró lüktetése, hagytam, hogy tegye, amit mutatott, hát elé helyezkedtem, négykézláb támaszkodva meg a fűben. Minden csókja bizsergetett, izgatott, amit a gerincem mentén lehelt a bőrömre. Szemeimet lehunyva tartottam, olykor az ajkamba haraptam, vagy halkan nyögtem fel, vagy épp sóhajtottam mélyeket, egyértelműen tudatva vele, élvezem, amit velem művel. Kész voltam arra, hogy megtegye, amit percekkel korábban mutatott nekem, hogy forrón magamba fogadjam és körül öleljem a férfiasságát, vágytam arra, hogy keményen a magáévá tegyen, hogy elvegye azt, amire olyan régen vágyik, amire én is olyan régen vágyom. Hozzám feszült a teste, szinte beleremegtem, ahogy a farkát az ölemhez dörzsölte, figyelve arra, hogy ne csusszanjon belém. Együtt mozogtam vele, és mindig nem szólaltam meg, nem kértem őt. Hangjára kinyíltak a szemeim és kissé afelé fordultam, amelyik oldalról a fülcimpámat nyalta meg. Azonban mielőtt válaszoltam volna neki, ugyanazt tettem, amit ő velem korábban, megmutattam neki a saját vágyamat. A forgatókönyv és a póz nem volt más, mint ahogyan most voltunk, vagy, mint amit ő mutatott nekem. Az én fantáziámban erős volt, durva, olyan hím, aki maga alá parancsolja a domináns szukáját, megmutatva ezzel, hogy a nősténynek hol a helye, és kérlelhetetlenül teszi azt, amire vágyik. Keményen, nem finomkodva, hagyva, hogy a farkasa ösztöne, a benne lakózó vadállat, bestia ereje munkálkodjon. Megmutattam, hogy erre vágyom, ez izgat fel, és érezhette - ha akarta -, hogy már a gondolattól is nedvesebb lettem. - Magadtól kell elvenned, amit akarsz, Edward. - suttogtam a szavakat, majd egy kis kaján vigyor kúszott fel a képemre és újra megszólaltam. - Ha elég férfi vagy hozzá... - tettem végül hozzá aljasan. Ha ezek után megfutamodik, nyertem. Megnyertem a játszmát kettőnk között, és még ebben az egyértelműen kiszolgáltatott helyzetben is nálam maradt az irányítás, és a hím nem parancsolta maga mögé a szukámat. Én már egy beteljesülést megkaptam és bár nem lenne ellenemre újra átélni, ezúttal vele együtt és nem csak általa, akkor sem fogom kérni. Neki kell a férfinak lenni, az akaratát bevasalni. Ha pedig megtette a dolgot végre, akkor is nyertem. Nyertem, mert akartam őt, hogy bennem legyen, hogy a magáévá tegyen, hogy megfürdessen a szagában, hogy lenyomatot hagyjon rajtam és a nőstényemen, hogy megmutassa hol a helyem. Mindenképpen én nyertem. A kérdés csak az, hogy ebben a játszmában ő hol akar állni?
Felmordultam, elégedetten, kéjsóváran, mikor a pikáns képek után megéreztem, hogy még jobban benedvesedett. De nem kért, amin nem lepődtem meg őt ismerve, ezzel viszont - és a szavaival - válaszút elé állított, ami nem tetszett, s ezt azzal jeleztem, hogy erősebben haraptam a vállába, amitől kiserkent a vére. Azt viszont kár lett volna pocsékolni, így lenyaltam a kibuggyanó cseppeket. A hajába markoltam és hátrahúztam a fejét, nem voltam túl finom, de ezen a ponton már nem a modoroskodás érdekelt, hanem az, hogy mennyire kívántam őt és magamévá akartam tenni. - Ne hergelj! - morogtam a farkasommal a hangomban, csípőmet pedig továbbra is mozgatva dörgölőztem hozzá. - A pokolba veled... - nyögtem és energiáim felizzottak. Vágytam rá, annyira, hogy önuralmam legapróbb cseppje is semmivé lett, elemi ösztönnel követeltem magamnak, karjaim félig át is változtak, számban szemfogaim megnyúltak. Karmos kezemmel továbbra is markolva nyomtam le a fejét, félig a felsőtestét is, hogy feszes feneke magasra emelkedve kínálja magát, nem voltam rest belemarkolni, karmaim kissé felsértették, végének illata azonban most aggodalom helyett még több sóvárgással töltött el, sürgetett, ösztönzött, hajtott, hogy minél előbb a beteljesüléshez érjek, vele együtt. Marokra fogtam férfiasságom, még egy pillanatig ingereltem őt a hegyével, de ezzel magamat is kikészítettem, megőrülök, ha tovább próbálom magam féken tartani, amúgy se ment már. Egyetlen, határozott lökéssel merültem el benne tövig, ágyékom a hátsójához préseltem, kezemmel csípőjébe markoltam oldalt és követelőzve húztam magamhoz, mintha lehetne még ennél közelebb is, mintha lehetnék ennél mélyebben is. Pár másodpercig mozdulatlan voltam, mintha megpróbálnám felfogni, hogy igen, tényleg benne vagyok, tényleg megtesszük, megtettem, megkapom, elveszem... Elégedett morgás zengett a torkomból, ezzel párhuzamosan pedig türelmetlen mozgásba kezdtem, ölem hevesen csapódott hozzá, testemen a patak vize mellett apró verejtékcseppek is megjelentek, izmaim megfeszültek, a szex hangjai és illata pedig megtöltötte, sűrűvé tette körülöttünk a levegőt, amibe összegabalyodó energiáink is közrejátszottak. Oldalt is megkarcoltam, de most nem bántam, mert ezek nyomok, az én nyomai, a jeleim, hogy igen, azt a nőstényt, Nathaliet ezen a teliholdas éjszakán megkaptam, annyi kerülgetés és ostoba kifogás után. Úgy éreztem magam, mint aki önkívületbe esett, az agyam kikapcsolt, csak a testem maradt a maga mohóságával, birtoklási vágyával. Szűk volt és nedves, körülölelt, hogy minden apró rezdülést, élvezet szülte kis összehúzódást érezhettem, amitől legszívesebben vonyítottam volna. Történhetett volna bármi, addig nem tudtam megállni, míg el nem élveztem benne. A hátam megfeszült, homorítottam, mikor az orgazmus örvény módjára kapott el, alsó ajkamba haraptam, vérem kiserkent, de nem érdekelt, fojtott, élvezettel teli nyögés szakadt fel belőle, ziháló légzéssel párosítva. Mint a vihar, ami ereje teljében kitombolja magát, szinte szétfeszítette a testem a gyönyör és éreztem, hogy közel kerültem egy újabb átalakuláshoz, de a vihar csitult, hamar csendesedett... Csak ekkor vettem észre, hogy karmaimmal mennyire belevájtam csípőjébe, ez már nem csak karcolás volt, de nem téptem fel a bőrét, csupán tartottam őt a lökések közben egyhelyben, így inkább pontok voltak csak. Nem húzódtam ki belőle azonnal, négykézlábra ereszkedve, mellette támaszkodva fújtam ki magam. Szememet lehunytam - különöse, egy ilyen egyszerű tettel kezdődött az egész -, így még jobban éreztem az illatokat. Mikor újra felpillantottam, finom csókot leheltem bal lapockájára, ajkaimmal kicsit cirógattam a bőrét. Nem akartam, hogy felkeljen a nap, hogy el kelljen távolodnom tőle, hogy visszamenjünk és minden olyan legyen, mint előtte. Ezek a gondolatok pedig ráébresztettek arra, hogy az éjszaka varázsa lassan kezdett tovatűnni...
Tudom, érzem, nem örül annak, hogy választás elé állítom. A legtöbben nem örülnek ennek, azonban ha valaki velem, kezd, akkor jobb, ha számít erre, vagy tulajdonképpen bármire... Belém harap, érzem, ahogy kicsordul a vérem, de nem folyik végig a bőrömön, Ednek köszönhetően. Felmordulok, amibe egy nyögés hangja is keveredik, ez a fajta fájdalom, csak izgat és édesíti a helyzetet. A hajamba kapaszkodik és hátrafeszít, ezzel együtt pedig egy kis vigyorra húzódnak az ajkaim, már tudom, hogy hogyan is döntött velem kapcsolatban. Érzem rajta, bár jelen pillanatban, amit tesz az alapján vagyok tisztában a folytatással, ehhez nem szükségesek farkas képességek, hogy egyszerűen tudjam. Szaporán veszem a levegőt, a mellkasom emelkedik és süllyed a maga gyors tempójában. Szavaira a vigyorom csak szélesebb lesz. Élvezem, ahogy a karmaiban kezében tart. Arra vágyom, hogy ne finomkodjon, én nem az a nőstény vagyok, aki érzelmeskedésre, szép szavakra, nagy vallomásokra, vagy apró kis semmiségek suttogására vágyik. Nem vagyok ember, hogy ez irányú vágyaim legyenek. Már nagyon régen nem vagyok ember... Érzem, ahogy farkasa megmutatkozik, a karjai megváltoznak, én azonban nem engedem ki jobban a bestiámat. A fogaim, az agyaraim már megnyúltak, és a szemeim is megváltoztak, de többet nem engedek a fehér szörnyetegnek. Felkínálja magát Ed farkasának, akarja a hímet, és biztos vagyok abban, hogy az ösztöne kölcsönös. Ed lenyom a földre, kezeimmel a mellkasom mellett támaszkodom meg, behajlított karokkal, a fejemet kissé oldalra fordítom. Finoman ellentartok a hímnek, de alapvetően hagyom, hogy lent tartson. A fenekem domborítom neki, ahogyan a szukám is. Érzem és élvezem azt a cseppnyi fájdalmat, amit a karmaival okoz, érzem, ahogyan a vérem illata betölti a levegőt, ami már így is szinte "vöröslőn", forrón izzik körülöttünk. Egy kissé még ingerel, nem lepődöm meg rajta, én is ezt tenném a helyében, majd végre megteszi azt, amire hosszú évtizedek óta vágyunk mindketten. Borzongás fut végig a gerincemen, újabb nyögés hagyja el a torkomat, és nem vagyok rest éreztetni vele, hogy mennyire is tetszik, amit tesz, mennyire is élvezem a dolgot. Amikor végre mozogni kezd, együtt mozgok vele én is, keményen akarom, úgy, hogy egy ideig egyikünk se felejtse el ezt az éjszakát. Vagyis inkább már pirkadatot. Birtokolt, de ezzel együtt én is őt, hiszen én csókoltam meg először, izgattam, felhúztam, cukkoltam, piszkáltam, választás elé állítottam. A dolgok hozzávetőlegesen úgy történtek, ahogyan akartam, hogy történjenek. És ezt pokolian élveztem. Élveztem, hogy teljesen mindegy volt, hogyan tesz a magáévá, mert megteszi, mert akarom, hogy megtegye. Élveztem vele lenni, az apró fájdalmat, amitől csak még jobban beindulok, azt, hogy mohón akar, hogy én is így akarom őt. A testem pedig válaszolt minden ingerre, hagytam, hogy érezze, mennyire is jó nekem. Újra megéltem a gyönyört, vadul és forrón lüktetett az ölem, ahogy mozgott bennem, nem megállva, nem hagyva időt arra, hogy a magam tempójában élvezzem ki a dolgot. Azonban még ez is tetszett. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy ő is beteljesüljön. Kezeimmel keményem támaszkodtam meg a földön, immáron nyújtott karokkal megtámaszkodva. Kissé bal felé fordultam, mikor csókot lehelt a lapockámra és kényeztette a bőrömet ajka finom érintésével. Nem húzódtam el tőle, még szaporán vettem a levegőt, még gyors tempóban vert a szívem. Csípőmből minden ponton kibuggyant és végigfolyt rajtam a meleg vérem, ahol belém eresztette a karmait. Élveztem a helyzetet. Mikor már mindketten lenyugodtunk, akkor viszont kissé előre dőltem, hogy kicsusszanjon belőlem, majd megfordultam és egy csókot leheltem az ajkaira, finoman harapva őt meg. Kezemmel végigsimítottam az arcán, a tekintetét kutattam, bele akartam fúrni a sajátomat. Homlokomat az övének támasztottam, orrommal az övét cirógattam meg. - Van még egy kívánságom... - emlékeztettem rá suttogva. Újra az orrát cirógattam meg a sajátommal, közben pedig mélyen beszívtam az illatát. Az első két kérésnek semmi köze sem volt a harmadikhoz és nem azért történt ez az egész közöttünk, mert így akarom elérni a célomat, egyáltalán nem volt tervbe véve, hogy kívánhatok tőle, de ha már így alakult, akkor nem voltam rest a magam malmára hajtani a vizet és kihasználni ahogyan csak lehet. A füléhez hajolok, mielőtt újra megszólalnék. Finoman megharapom a fülcimpáját és újra suttogni kezdek. - Tegyél meg az ikkumáddá... - leheltem halkan, hiszen ő mondta, hogy teljesíti három kívánságomat, hát ez a harmadik a kérésem. Nem húzódok el tőle, ott maradok, szinte hozzábújva, arra várva, hogy válaszoljon...
Ő már kapott egyszer enyhülést, aminek a tetejében még az én agyamat is húzta, így most elsősorban magammal foglalkoztam, a saját orgazmusomat üldöztem, csípőm vadul mozgott, értelem, emberi gondolataimból alig maradt valamicske, s azokat is elnyomták Nathalie kis nyögéseim, élvezettel teli hangjai, a közelsége, s az, hogy egyáltalán benne voltam. Imádtam, ahogy reagált, hogy velem mozdult, hogy élvezte s ezt ki is mutatta. Egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor láttam... felszabadultnak, ennyire őszintének, nem volt megjátszás, színészkedés, hűvös maszk, csak egy végtelenül érzéki nő, aki alattam vonaglott és megadott, elvett mindent. Éreztem, mikor ismét elment, felnyögtem az apró összehúzódásokra. Megőrjít! Nem kellett sok hozzá, hogy testem ívbe feszüljön pár erőteljes lökést követően a gyönyör átcsapjon rajtam, mint egy súlyos hullám. Nehezen szedtem a levegőt, ami megtelt az aktus illatával, lustán simultam Nat hátához, cirógattam bőrét, míg mind a ketten össze nem szedtük kicsit magunkat. Elhúzódott tőlem, külön váltunk, amitől egy pillanatra hiányérzetem lett, s hatalmasat csalódtam volna, ha egyből feláll, hogy tovasétáljon, mint aki jól végezete dolgát. Illetve... csalódásra nem lenne okom, de tény, hogy rosszul esett volna. Készségesen viszonoztam a csókot, közelebb is húzódtam kicsit, leplezetlenül élveztem ezt a kis évődést, hogy homloka, majd orra az enyémhez ért. Arcomat hozzá simítottam és kedveskedő csókot hintettem halántékára, csak akkor húzódtam el valamelyest, mikor megszólalt, hogy utolsó kívánságára felhívja a figyelmem. - Hallgatlak - dörmögtem, kósza puszival illetve csókra csábító ajkait. Úgy éreztem, akkor se kapnék belőle eleget, ha a következő huszonnégy órát csak egymással töltenénk. Évek óta erre vágytam, most megkaptam, de valahogy nem tűnt elégnek. Mintha csak egy kóstolót kaptam volna, az étvágyam nem hogy megszűnt volna, hanem még inkább sóvárgott a főfogás után. Többre vágytam, a baj ott kezdődik - vagy inkább folytatódik -, hogy ezt éreztem Yettánál is, de hiába jutott eszembe ő, ugyanolyan menthetetlenül vesztem el Nathalie tekintetében... A kérésre kuncogni kezdtem. Valójában azt hittem, rögtön az elején ezzel nyit, az első kettő után viszont kicsit már azt vártam, hogy a harmadik is hasonló kaliberű lesz, de én bolond, hová is gondoltam... - Egy kívánsággal akarsz Ikkuma lenni? Ez lealacsonyító veled szemben is. - hátrébb húztam a fejem, a hitetlenkedő, kicsit cinikus mosoly viszont nem tűnt el a képemről. - Emellett: nem hallgatnának rád, ha megtudnák, milyen körülmények között tettél szert rá, ugyanúgy járnál, mint Mili - mondtam továbbra is finoman mosolyogva, a hangom és a tekintetem azonban komoly volt. Mindemellett egyébként én sem akartam olyan vezető hírében állni, aki a farka alapján dönt. Mert a látszat alapján ez lenne: Northlake annak oszt titulust, akit meghúz. De az se jobb, ha a kívánságos játékra hivatkoznánk, a falak nem egyéni hóbortok kielégítésének játéktere. - Ne keverjük a szórakozást a falkaügyekkel. - Már nem mosolyogtam. - Megmondtam, nem lesz új Ikkuma. És a döntésem végleges, akármennyire is utáljon most meg ezért.
Kicsit még cirógattuk egymást, apró csókok, finom érintések, de én már egészen máshol jártam gondolatban. El akartam neki mondani, hogy mire is vágyom igazán, minden más kérés vagy játék volt, semmi egyéb, vagy több. Régóta kerülgettük egymást, eddig bírtuk, a kémia és az ösztöneink pedig végül fölénk kerekedtek. Az már persze egy más kérdés, hogy egészen más célom is van azzal, hogy ennyire közel kerültünk egymáshoz. Sosem teszek semmit sem cél nélkül, ez sem csak a pillanatnyi örömszerzést volt hivatott kielégíteni... Hallgat, hát kimondom mit akarok és előre sejtem szinte minden szavát. Ha nem számított arra, hogy nem próbálom meg lényegében kihasználni és a magam javára fordítani a felelőtlenül tett ajánlatát, miszerint teljesíti három kérésemet, az már az ő baja és nem az enyém... - Ugyan Ed... - csóválom meg a fejem - ... mintha nem ismernél. Nem, eredetileg nem így terveztem, de ha aranytálcán kínáltad a lehetőséget, hogy bármit kérhetek, miért hagytam volna ki? - fúrom végül a tekintetemet az övéibe, mik már a természetes emberi színükben voltak. Aztán kis, gunyoros vigyor ül ki a szám sarkába. - Ebben nem értek veled egyet, hiszen nem tudnák meg a körülményeket, hacsak világgá nem kürtölöd, hogy a "nagy" Edward alias Darren, újdonsült Atanerk, megdugta a húgát, Nathaliet, a Tarkot. Ugyan, Ed, ez nevetséges. Ehhez senkinek semmi köze, még a családunknak sem. Vagy téged büszkeséggel tölt el a tudat, hogy szétkürtölheted, megvoltam? Ennyire hiú és sekélyes nem lehetsz... - ráztam meg a fejem és most már elhúzódtam tőle én is. Vonásaim újra fagyosak lettek, én pedig tökéletesen érzéketlen, mint mindig. - Mili pedig... óóó nagyon tévedsz, ha azt hiszed valaha is úgy járnék, mint ő... Te is tudod, hogy inkább döglenék meg, minthogy bárki azt tegye velem, mint amit te vele. Bár azt gondoltam, ezt te is tudod rólam... - Atanerknek nem vágytam, nem kell az egész falka a nyakamba. - És a családot se a kóbor numerákkal. Legközelebb gondold meg jobban, hogy kit farkalsz meg, bátyám! - nyomom meg az utolsó szót. Gyötrődjön csak a történtek miatt. Nekem nem volt ezzel az egésszel gondom, Ed nem a testvérem, sosem tekintettem annak. De ő szeret abban a rózsaszín ködben élni, hogy Victor, Ryan, Jenny, ő és én egy család vagyunk. Ugyan már! - Úgy tűnik eléggé a fejedbe szállt az új posztod ahhoz, hogy azt hidd, neked nem kell segítség. Csak nehogy elszámítsd magad, Kedves... Ha azokba gyalogolsz bele, akik a seggedet védik, a fagyi visszanyalhat. Előbb-utóbb mindennek meg kell fizetni az árát. Annak is, ha elutasítod magad mellől a segítséget és vagy annyira esztelen, hogy azt hiszed majd te egyedül jobb leszel, mint a legutóbbi Atanerkek együttvéve... - felállok és elindulok a ruháim felé, majd felöltözöm. - Egy élmény volt veled a telihold, köszönöm. És a dugás is. - majd visszamegyek hozzá, adok az arcára egy puszit, és vagy vele, vagy nélküle, de elindulok vissza a lakhoz. Igen, tudom, hogy én nem akarom, hogy elmondja bárkinek is mi történt, és ennek ellenére a szagától átitatottan veszem célba a lakot. És akkor mi van? Együtt teliholdaztunk, ugyanaz a farkas teremtett minket, még szép, hogy hordozzuk egymás szagát. Aki pedig ebbe mást lát bele, az az ő baja, és nem az enyém...
// hacsak nem írsz olyasmit, amire reflektálnom kellene mindenképpen, akkor részemről ez lenne a záró és köszönöm a játékot, nagyon élveztem //
Jaj Nat... Tudtam, hogy ezzel belegázolok, pedig bárki lássa is a lelkem, nem szándékosan tettem, így csak nagyot sóhajtottam, egy pillanatra leszegtem, s kissé megráztam a fejem. - Francokat kürtölöm szét! - mormoltam, de nem folytattam, mert ő beszélt tovább, s pofátlanságnak tartottam volna közbevágni. A tekintete hűvös volt, arca semmit nem árult el, megint messzire került tőlem, aminek egyáltalán nem örültem, ellenkezőleg. - Kóbor numera? - visszhangoztam, méltatlankodva, s olyan képet vágtam, mint akinek lószart dörgöltek az orra alá. - Te tényleg azt hiszed, hogy ennyibe veszlek, hogy ennyire lenézlek? - Még az esetleges feltételezés is sértett, felháborított, ha ennyit jelentene, nem kerülgetem évekig, sokkal több annál, de ezt ezek után biztos nem mondom el! A "rokoni" fokon meg majd agonizálok, ha napirendi pontra tértem a többi elhangzott vád és ellenérv felett. Hirtelen úgy éreztem magam, mintha egy tárgyalóteremben lennénk és védeném a magam kis elképzeléseit és döntéseit az ügyésszel szemben, esküszöm, mintha a korábbi szenvedély sehol sem lett volna. - Na, állj! - mordultam fel, most már határozottan a düh felé tendálva, és éledező indulatomban fel is pattantam. Momentán magasról tettem rá, hogy ádámkosztümözök. - Az, hogy segítségek kérek, vagy elfogadom azt, kurvára nem egyenlő azzal, hogy milyen posztot osztogatok és mit zárok el. Megvan az oka, hogy nem lesz Ikkuma, de ha neked a rang az első, akkor vegyem úgy, hogy innentől tőled semminemű támogatásra ne számítsak? Szerinted miért húztam eddig, hogy nem indultam ezért az istenverte címért? Mert én annyira élvezem most, ugye? Mert nekem olyan király érzés! - Igen, már határozottan dühös voltam. - Egyetlen dologban lehetek csak jobb, mint az elődeim, de az se megy egyedül, tudom jól... - a dühöm hirtelen lemondásba és bánatos csalódottságba csapott át - Tényleg neked kell ezt bizonygatnom? Nem vártam se választ, se semmit, csak a ruháimhoz mentem és öltözni kezdtem. Miért nem veszi észre? Vagy nem is akarja észrevenni? Megrándult az arcom, mikor megköszönte a... "dugást", épp a farmeromat gomboltam, így volt ürügyem lesütve tartani a tekintetem. A korábbi euforikus hangulatomnak nyoma se volt, komor lettem, s legszívesebben még a pajzsomat is felhúztam volna. Akkor pillantottam fel, mikor Nathalie már a lak felé indult, s hátat fordított nekem. Ennyi. Ilyen könnyen hátat fordít nekem és hagy el itt. Ilyen egyszerűen is húzta ki nálam ezzel az estével a megszólításai közül a "húgom" szót. Nem indultam utána, nem szedtem a lábam, hogy beérjem és vele együtt menjek vissza, az ellenkező irányba indultam, miután a póló és a dzseki is rám került. Én kis hülye azt hittem, hogy majd ha megkapom, le is zárom magamban ezt az egész őrületet, ami felé sodort, nos, ehhez képest csak még rosszabb lett. Dugás... hogyne!
//Nekem is ez lett akkor a zárom, ha nem reagálsz már rá, és én is köszönöm a játékot, nagyon jó volt! *-* //
Eszméletlen, mennyire gyengének éreztem magam, persze, erről árulkodhat a méretes vércsík, amit magam után hagyok még mindig. Hagytam, hogy a farkasom felülkerekedjen, és az ő alakjában próbáljuk megközelíteni a hegyi patakot, de attól még továbbra is fel volt tépve a hasfalam, az a seb nem fog olyan könnyen csak úgy összehúzódni, úgyhogy lassan áldanám az eget, ha összefutnék valakivel a falkámból. Már vonyítottam pár gyengécskét, de olyannyira dühített a tény, hogy nem bírok egy rendes jelzést leadni, hogy inkább hagytam a francba. Az a fránya büszkeség… jah, most is majdnem a sírba vitt, nem hittem volna, hogy egyszer az életben még hálás leszek azért, hogy bár gyereket szülni nem tudok (hála a magasságosnak), azért a biológiai folyamatok még megvannak. Rohadtul égetett belülről az ezüstgolyó, azt hiszem, valahol a bordáim között lehetett, és az sokkal jobban ingerelt, mint a legkomolyabb sebem. Komolyan rühelltem az ezüstöt. A jobb mellső mancsomat alig bírtam letenni, bár még mindig jobb volt így, mintha eltörte volna ez az elmebeteg állat. Na jó, igazából remekül szórakoztam, csak a sebek nyalogatása már marhára nem az én műfajom. A maromon volt egy szép adag vér még, de az a seb mostanra már tök lényegtelennek tűnt a többi mellett. Jobban fájt, ahogy a mellem megcsócsálta. Mégis, valahogy a sérüléseim ellenére nem éreztem magam olyan pocsékul, talán mert végre kiélhettem a bennem tomboló dögöt minden téren. Ahogy elértem a patakot, a szélére kúsztam, és belemásztam, már a hideg víz is jót tett a mindenhol sajgó testemnek, bár lehet, hülye marhának titulálna bármelyik gyógyító lelkületű egyén, de hát azt én úgy ahogy van, letojom. Itt úgy éreztem, szusszanhatok egyet, miközben elégedetten lefetyelhetek a vízből. Ahh, végre közeledett az én évszakom, és imádtam, ahogy a hideg átjárja a testem. A pajzsom nem húztam fel, hisz kivételesen azt akartam, hogy megtaláljanak, és az sem érdekelt, hogy mennyire gyengén pislákolnak az energiáim. Megdögleni nem fogok, bár jó eséllyel sokáig kell majd fetrengenem, amit nagyon nem díjazok, de legalább talán addig nem kell tudomást vennem semmi egyébről…
Épp véres káoszt és horrort teremtettem vadászat címén, mikor a távolból eléggé vérszegény nyüsszentés csapta meg... vonszolta be magát a hallójáratomba. Merda. Nem Vittoria volt az - meg is lepődtem volna, ha az ő hangját meghallom itt, a testvére a hotelben, ő is a hotelben, ami két dolgot jelentett: ő onnan valószínűleg el nem megy; én pedig még a korábbiaknál is jobban kerülöm azt a helyet. Legalább mindenki biztos lehet benne, hogy nem fogok partizánakcióba kezdeni. Mintha alapjáraton olyan lennék... A nyüsszentés! Gyorsan felöltöztem, és elindultam a hang irányába, egy idő után már annak gazdáját is éreztem, az energiáit, szám pedig satnya mosolyra húzódott a felismeréstől. Harcias finn amazonunk készült épp elvérezni a szagok alapján, lehet, mégis a nyakamba kéne varratni az orvosi szütyőm, teljesen olyan lehetnék, mint egy XVIII. század végi doki, aki mindenhova azzal jár. Az alvást és a hugyozást megnehezítené, meg sok mást is, de ilyenkor hasznos lenne. Így jártunk most viszont, úgyhogy Säde saját érdekében is reméltem, hogy nagyobb a dráma, mint a tényleges baj, bár őt pont nem egy drámázós szukának ismerem, de annyi baj legyen, néha mindenki menstruálhat. Amikor a patakhoz értem, és megláttam a gyanúm beigazolódott, a nőstény nem festett valami jól, és patakban ácsorgott. - Még jó, hogy nem kaphatunk el fertőzést - mondtam mindenféle köszönést mellőzve és közelebb léptem, de még a parton álltam. Ja, emberként ez a kis mártózása lehet pár bacit szépen bevinne a sebbe. - Látom nagyon szeretnéd tudatni mindenkivel, aki a patak mentén, közelében él vagy néha lemászik hozzá, hogy hali bulid volt - Pillantottam a véres vízre, ami úgy szaladt az árral, mint holmi lelkes postás. - Ki tudsz mászni egyedül? Ha nem, akkor kénytelen voltam összevizezni cipőt és nadrágszárat, hogy segíteni tudjak. Rühelltem, ha vizes cucc van rajtam.
Hamarosan már éreztem, hogy közeledik valaki, ami egyrészt kicsit megnyugtatott, mert az egyértelmű volt, hogy a mieink közül való, másrészt gyűlöltem a tudatot, mert az biztos, hogy nem szerettem, ha bárkinek ilyen állapotban kell látnia. Már majdnem sajnáltam, hogy nem vagyok akkora állat, hogy ezt is megpróbáljam átvészelni egyedül. Hahh, Luca, hogy te mekkora zseni vagy. Na mindegy, meghagyom abban a tudatban, hogy a hajam színe az elmém állapotát is tükrözi. Köszönés nincs, annál jobb, nem kell bájolognom nekem is, jobban szerettem tahónak lenni, mint eljátszani a hellyel-közel normális nőszemélyt. Mondanom sem kell, hogy nehezen ment. ~Aha, minden vágyam. A hegyekben már úgyis tudják, miért ne tudják hát mindenhol?~ Utaltam a vércsíkra, amit magam után hagytam, a tárnalejáratról meg ne is beszéljünk, az csinosabb mint egy mészárszék. Igazából, tényleg letojtam, ha valaki más ártó szándékú a nyomomra akadna, hamarabb megtehetné a szárazföldön, ami a véremtől villog és bűzlik. Annyira meg még most is volt erőm, hogy egy embert elintézzek, már persze, hajlamos voltam ezt gondolni, aztán ki tudja. Itt meg már azért kisebb eséllyel találkozni idegen bundásokkal... néha még nekem is szükségem van egy csöppnyi optimizmusra. ~Ne aggódj, nem kell pancsolnod csinifiú…~ Vicsorogtam egyet, majd kivonszoltam magam, és ledőltem a parton, lehetőség szerint az oldalamra, mert ott nem volt éppenséggel egyetlen seben sem. Már fele annyi vér sem volt rajtam a víznek köszönhetően, épp ezért nagyjából látszottak a sebeim, főleg a gyönyörűség a hasfalamon, azt szabályosan feltépte az a szadista disznó, franc tudja, hogy a beleimet egyáltalán meghagyta-e… Fene a beteg gusztusát, a mell dolgot még megértem, na de ez…
- Amarok taghoz képest elég hülye vagy - mondtam, holott tudtam, hogy irónia volt, de abban az a veszély, hogy valaki komolyan veszi, s onnantól már tök mindegy, hogy kinek szegénységi bizonyítvány. Levettem a pulóverem míg tekintetemmel a sebeit mértem fel, míg ő kimászott a patakból. Elkezdtem csíkokra tépni a ruhám, hogy legyen mivel bekötni, ettől még nem lett félmeztelen, volt rajtam póló. Abban a pillanatban leguggoltam hozzá, amint elfeküdt. Szavak és gesztusok alapján nem voltam túl szívélyes, de amint munkáról volt szó, tettem a dolgom, amilyen gyorsan csak lehetett. A föld alá süllyednék, ha valaki a jelenlétemben halna bele a sebesüléseibe úgy, hogy azokat nem én okoztam. - Kapsz egy ideiglenes szorító kötést, az ha nem is állítja el, de jócskán mérsékli a vérzést - magyaráztam, de nem azért, mert tanító bácsinak készültem, hanem mert a beszéd eltereli a figyelmét kicsit és talán az ismerős hang is jó hatással lesz rá. Egy egészen kicsit vagyok csak más meló közben, mint azon kívül... Előbb a mellkasánál kötöttem meg szorosan, aztán a mancsa jött, de a hasa... hát az valami rémesen nézett ki, a beleit is látni lehetett, valaki nagyon azon volt, hogy kipakolja. Éreztem rajta rajta a másik hím szagát - nem volt ismerős -, szóval ez ilyen "úgy szeretlek majd megeszlek" játék volt, látom sikerült belemelegedniük... - Annyira örülök, amikor ennyi vért veszítetek! - morogtam tömény gúnnyal az orrom alatt, mikor a hasát közöztem, s ezzel el is használtam a pulóverem utolsó cafatjait. Hidegebb volt a teste, emberként már hullasápadt lenne. Nem az én tisztem volt kifaggatni a történtekről, szóval ha csak magától nem kezdett dumálni, én nem faggattam. Felnyaláboltam - vicces, amíg nem akartam, hogy a ruhám vizes legyen, most azzal nem sokat foglalkoztam, hogy esetleg mennyire leszek säde-véres - és rohanvást elindultam vele a Farkaslak felé. - Fogyózhatnál. - Egyáltalán ne volt nehéz, de nem én lettem volna máskülönben.
~Úgy hallom, anyád nem tanított meg a jó modorra.~ Ha kicsit kevésbé lennék szarul, és nem éppen egy Tatkret próbálná menteni az irhám, úgy pofán vágnám, hogy arról kódul, csak hogy érezze a törődést. Azt mindenki tudta, hogy nem vagyok normális, úgyhogy igazán nem panaszkodhatott senki. Majd ha valaki olyan vén idióta lesz, mint én, a bátyám, meg a többi kis bolyhos az Amarokban, akkor megpróbálkozhat azzal, hogy elpakoljon az útból, ha már ennyire hülye vagyok. Kész szerencse, hogy legalább a dolgát csinálta a nagy udvarlás közepette. ~Hát, egy nem lesz elég.~ Pofáztam bele a dologba, mert hát, miért ne, ha már a szavakon lovaglunk, megtehetem én is. Igazából, nem terelte el a figyelmem, maximum annyiban, hogy szívesen odakaptam volna a kezéhez egy-egy mozdulatra, de ugye a segítő kézbe nem marunk bele. Okos Säde, ügyes Säde. ~Jah, fenomenális élmény, ki kéne próbálnod.~ Ebben maximum az lehetett fura, hogy engem valóban abszolút nem zavart a dolog, jó, beértem volna kicsit kevesebb vérveszteséggel is, de még mindig inkább szórakozásnak tartottam, mint bármi másnak. Igazán nem hibáztat senki, mostanában marha jó kislány voltam ám, már-már az unalmas kategória. ~Asszem kondiznod kéne doki!~ Jegyeztem meg a súlyom firtatása okán, mert hát, én sem voltam épp egy matyó hímzés, ha kóstolgatnak, nem hagyom annyiban a dolgot, az tuti. Túlzásba azért nem vittem, mert bár nem néztem ki belőle, hogy a földhöz vágjon, ha beletiprok a kis lelkébe, de inkább nem kockáztattam még egy agyrázkódást is. Türelmesen és kussban vártam, hogy felérjünk, azt reméltem, nem kell mondanom, hogy legyen a lehető legdiszkrétebb, de maximum majd jegyzem a listát azokról, akiket pofán kell vágnom a felépülésem után.
- Dehogynem, csak a hölgyekkel szemben. Amíg van ereje és hangulata zabosnak lenni, addig nagy gond, akkor lehet egy hangyányit aggódnék - heh, ez jó, én és az aggodalom -, ha kérlelne és nyüsszögne, így viszont nem látom okét különösebben a pánikra. Egyébként se pánik-fából faragtak. - Visszaértünk, múmiát csinálok belőled, ígérem. Arra, hogy ki kéne próbálnom, lustán elhúztam a szám, minden különösebb lelkesedés vagy érdeklődés nélkül, de egy pillanatra se hagytam fel a kötözésévél, ebben a szakmában nagy előny, ha egyszerre több felé is tudunk figyelni. - Gondolom önként és dalolva segédkeznél benne. Biztos voltam benne, hogy ha nem lenne olyan állapotban, amilyenben, a megjegyzéseimért már kaptam volna, méghozzá nem kicsit, így szerencse, hogy ilyen állapotban volt. Bár akkor is mondtam volna a magamét, ha makk egészséges, legfeljebb pár napra - vagy hétre - szexi hegekkel ajándékozott volna meg. Azokkal viszont most ő fog büszkélkedni. Meg a fél mellével, pedig ha valamire, hát erre a testrészre igaz a mondás, hogy párosával szép az élet. Säde a formaújító. Vagy inkább az, aki szétkapta. - Kettőnk közül nem én jöttem ki a gyakorlatból annyira, hogy így szétkapjanak - mondtam csevegő hangon, mikor már a lak bejáratánál voltunk. Este volt, este volt, ki-ki nyugalomban... legalábbis a nappaliban nem volt egy teremtett lélek sem. Nem kívántam nagy felhajtást csapni, szóval szép csöndben, mint aki csak az esti rutinját végzi, vittem a nőstényt az orvosiba, majd fektettem le odabent egy ágyra. - Kérsz esetleg bármilyen beültetést? - érdeklődtem, ha már így szét lett csócsálva. Legalább nem kell a felnyitásán fáradozni.
Ásítozva tapostam a hóban, egy bögre tejeskávéval a kezemben, miközben a telefonommal babráltam. Le volt némítva, így most tűnik fel hogy 6 nem fogadott hívásom van a helyettesemtől, aki mostanában a munkaidőmön kívül is előszeretettel zargat. Nem rég jött a síparadicsomba, és balszerencséjére pont karácsonyi időszakban érkezett. Ilyenkor néha még én is megizzadok a sok ügy között amit intéznem kell, de Stefan nagyon nem bírja, folyamatosan hívogat hogy mit tegyen, menjek be és segítsek, vagy csak megerősítést vár hogy jól oldott e meg egy helyzetet. Sóhajtva tárcsáztam a számát, és rögtön meg is hallottam ijedt elvékonyodó hangját. A gyors beszédének köszönhetően nem sikerült elsőre megértenem miről hablatyol, de aztán leesett, hogy a bérelhető sífelszerelések kifogyóban vannak, délutánra valószínű senki se fog tudni bérelni, szóval még ma rendelni kéne. Kicsit elmosolyodtam, vicces ahogy ennyire aggódik minden miatt, bár ha az én munkaidőmben történne, akkor talán engem is megizzasztana. -Miért kellek ide én? Hát rendelj annyit amennyi szerinted elég. Emlékszel a cégre akitől beszerzünk? Ott dolgozik egy Jessica nevű nő, keresd őt. Mond hogy én mondtam hogy hívjad, és fizetünk a szállításra felárat hogy még ma kihozza. A telefon túloldaláról lelkes jegyzetelés hangja jött át, ami ismét mosolyra késztetett. Amióta nálunk dolgozik, az égvilágon mindent lejegyzetelt amit mondtam neki, mégis valahogy mindent elfelejt. De ismét panaszkodásba kezdett valami miatt, amit már meg kellett állítanom. -Stefan, sajnálom de meg kell oldanod. Egész karácsonyra be vagyok osztva, lehet idén ez az utolsó szabadnapom, pihenni szeretnék. Te is csak úgy tanulsz, ha éles helyzetekbe állítalak. Jó munkát. Ezt szántam végszónak, így le is tettem a telefont. Mikor fölpillantottam tűnt fel hogy beszélgetés közben igen csak messzire elsétáltam, egy befagyott tó partjához értem. Mikor visszafordultam még ki tudtam venni merről jöttem, de inkább leültem ide a már hideg tejeskávémmal és hátradöntöttem egy fának a fejem. Most, hogy egyedül maradtam az elmémmel, megint elkezdtek előjönni a rossz emlékek. Pár kilométerre innen tépték darabokra az apámat azok a szörnyetegek, akik között most nap mint nap járkálok. Gyerekek járkálnak közöttük, állítólag néhányat be is harapnak közülük. Dühössé tudott tenni, hogy nem ölhetem meg őket egyenként, de a düh nem vezet semmire. Megfontolt lépéseket kell tennem, ha egyedül indítok háborút ellenük, egyedül is fogok meghalni. Megráztam a fejem, hogy próbáljam kiűzni a rossz emlékeket, hiszen ma pihenni jöttem ide. A tó partján kezdtem sétálni, miközben a bögrémben lötyögő hideg folyadékot bámultam. Talán most is leselkedik rám valamelyik, hiszen az ő területükön vagyok, de nem kell aggódnom, azt hiszik egyszerű ember vagyok, talán nem olyan ostobák hogy rám rontsanak, de ha megtennék jogom lenne magam megvédeni. Ez tenne a legboldogabbá.
*Valahol nem is oly messze a kísérőm lapult. Na jó nem, csak sétálgatott hogy azért megtudja adni azt amire szükségem van – a magány illúzióját – és a parancsot is teljesítse amit az Atanerktől kapott; méghozzá a védelmem vagy mi szösz. Najó, igazából csak nem mozoghattam kíséret nélkül ami nem meglepő tekintve, hogy kölyök vagyok még csak egy éves se és ráadásul az Atanerk kölyke. Szóval az a valaki ott volt, de mégis a pajzsom felvonva legalább egy kicsit egyedül érezhettem magam. Egy tolókocsiban lapultam, hisz az egyik lábam hiányzott de a kezem már jó volt. Így üldögéltem és néztem a patak csendes folyását. Egyedül nem sikerült volna feljutnom. Azonban itt az ideje valami másnak... A székben kezdtem el vetkőzni s a segítséget visszautasítottam. A ruháim, melyek egy szivárványt megszégyenítve virítottak egy kupacba dobáltam és felállva készültem alakot váltani, mikor meghallottam a léptek zaját. Még messze volt, így csak betakaróztam a plédemmel, amit magam köré tekertem. S zöldes íriszeim az érkező felé villantak. Valahol mélyen féltem, hisz nem éreztem felőle semmit tehát egy ember volt. Az emberek meg tiltott vacsorák. Szóval azt hiszem, hogy ez nekem sehogy sem jó. Azért próbáltam természetesen viselkedni s ahogy a látószögembe került az orrom már meg is csapta a kávéja illata s én magam pedig elmosolyodtam. Szerettem a kávé illatát, mindig az otthonom juttatta eszembe, hiába próbáltam lezárni azt a részt. Van ami örök. - Szia. Csak így egyedül? * Kérdeztem miközben idegesen kezdtem el játszadozni a karkötőmmel mely ezüstből volt. Egy párszor láttam a fazont mikor mentem Apuhoz a műhelybe, de még csak a nevét sem tudtam és nem is érdekelt. Közvetlenségből ötös voltam mindig is ahogy vidámságom is csak akkor múlt ha valami nagy baj volt. Ha zavarom úgy is tovább megy, ha meg nem... legalább mégse vagyok egyedül. Jó volna ha nem csak farkasokkal tudnék érintkezni. De amennyire vágytam erre, legalább annyira meg is rémisztett a lehetősége annak, hogy bánthatok másokat. De most itt a bébicsőszöm. Úgy sem hagyja, hogy bajt csináljak már megint. Ah... kell egy kis baj már. Hiányzik. Tekintetem kíváncsian kutatta a másikat s a pajzsom mögül a farkasom is érdeklődve figyelte de míg zárva van, addig nincs gond. A gond ott kezdődik, ha Ő maga nem akar ott maradni.*
//Lesz ez jobb is idővel. Sajnálom, ez így sikerült ma :///
Ahogy a havat figyeltem, kezdtem teljesen gondtalannak érezni magamat. Kezdtem elhinni hogy nincsenek farkasok, őrzők, emberek akiket hobbiból tépnek darabokra csak a hó és a közeledő karácsony. Apámat nem tépték darabokra, az anyám nem lett öngyilkos. Épp most húzom az utolsó napokat a munkahelyemen, talán otthon várna egy barátnő vagy feleség is, és azon tanakodna hogy mit készítsen ebédre mikor átjönnek a szüleink. Túl szép ábránd volt, valahogy rossz volt kilépni az egészből ahogy megpillantottam egy lányt aki épp rám köszönt. Rezzenéstelen maradt az arcom, mikor rájöttem hogy őt már láttam az egyik őrző aktában, ő is egy farkas. Emlékszem hogy megfogadtam hogy egyszer megfogom ölni azt a dögöt aki képes egy ilyen fiatal lányból szörnyet csinálni. De azért rámosolyogtam. -Szia! Igen, a síparadicsomban dolgozom, ekkora embertömeg után jólesik kicsit itt kikapcsolódni. Közben feltápászkodtam és lekotortam a rám tapadt havat, ahogy a lány felé fordultam. Igen, biztosan ő az, úgy tűnt nem érzi magát fenyegetve azért mert a területén járkálok. Bár általában a fiatalokat ez annyira nem szokta zavarni, inkább az időseknél figyeltem meg hogy nem szeretik ha a területeiken rajtuk kívül bárki is járkál. -És te hogy hogy itt? A szüleiddel jöttél a városba az ünnepek idejére, vagy itt élsz? Tudtam, hogy itt él, arra viszont nem emlékeztem az aktájából hogy mi van a szüleivel, mi lett velük miután a lány átváltozott, így érdeklődve figyeltem hogy mit válaszol. Valószínű, hogy nem fogja elmondani az igazat, főleg hogy úgy tudja ember vagyok, de ha olvastam többet is róla, talán a válaszából eszembe jut.
A miénk a síparadicsom, s mivel sokat járok arra, így tudtam, hogy a másik ott dolgozik. S eme tényt elárulva bólintottam a szavaira. Hátna, a hazudgálást nem olyan könnyű megtanulni mint egy-egy ütést vagy rúgást. De jelét sem adtam annak, hogy bármi ilyesmi történt volna.* - Jó tudni, hogy nem csak én részesítem a magányt előnyben. * Vontam meg a vállaim. Volt valami amit furcsálltam a másikban, de csak összébb húztam magamon a plédet kissé fázósan, pedig csak egy ösztönös mozdulat volt. A tolókocsim egyik kerekére ráfogva kicsit előrébb gurultam, de ez is csak egy pót cselekvés volt. Ami azonnal megakadt, ahogy a szüleimet hozta szóba. Na, ezért sem ismerkedek! Testem kissé megmerevedett ültömben s kezem megremegett, tekintetembe ijedelem költözött, ám hiába. Éreztem a mentorom nyugtató energiáit s hangját a fejemben. „Küzd le Ashley... ha tényleg iskolába akarsz menni, sokszor megfogják még kérdezni. Nem hagyhatod el magad, nem engedhetsz utat a dühödnek és keserűségednek! Csillapodj, fogd vissza, lélegezz s kezeld úgy, mintha a reggelid felől érdeklődtek volna.” Szívesen visszaüzentem volna, hogy fogja be, de ami azt illeti annyiszor sóztak már szerencsétlenre mióta tolókocsiba kényszerültem, hogy kezdtem megkedvelni. Egy zavart, halovány, keserű mosollyal pillantottam fel a férfire egy pillanatra.* - Így is mondhatjuk... itt fogadtak örökbe. A szüleim az idevezető úton.... meghaltak februárban. * Hangom közel sem olyan erős, mint ahogy szerettem volna, hogy az legyen. Kissé megremeg, kissé gyenge s mégis szomorú, gyászoló. De hogy tereljem a témát, inkább ráfogtam a kerekekre és oda hajtottam a férfihez, ha nem jött még közelebb. * - Ashley McLoyd. * Nyújtottam fel a kezem neki, hogy bemutatkozzak de a mosolyom öszinte volt, még ha szürkészöld íriszeimbe szomorúság is lapult.* - De csak szeretek itt lenni. Csendes, nem bánt senki s többnyire egyedül vagyok. Segít gondolkodni és amúgy is szép. Vagy nem gondolod így? Mindig itt éltél? *Kérdeztem még mindig barátságos hangon. Bár így ideje nem volt bemutatkozni, mert egyből szövegeltem. Sokat beszélek igen.*
A karácsony és szilveszter közötti időszak életem leghosszabbnak tűnő hete volt, az egyszer biztos. Nem volt elég nekem ama tény, hogy a képességem bújócskázott, meg mindenki kívánságát teljesítenem kell a szilveszteri buli kapcsán, ami mellesleg meghiúsult, még képbe került a falkaegyesítés is. Ezzel az eseménnyel önmagában még túl sok problémám nem lett volna, lévén nem voltam érintett az egykori balhék kapcsán, így nem fűtött semmiféle bosszúvágy, de azt be kellett ismernem magamnak, hogy aggódtam. Nem érintett volna túl jól, ha Castornak valami baja esik, ám eme felfedezést nagy bölcsen megtartottam magamnak. A ma éjszaka azonban nem különbözött számomra sokban a többitől, igaz, az utóbbi hetekben még őrültebben viselkedtem, mint általában. Szabályosan elvonási tüneteim voltak, amíg nem ártottam magamnak képesség híján, azóta pedig igekszem bepótolni az elvesztegetett időt. Példának okáért most is, azon már rég túl vagyok, hogy jól lakjam, most másféle szomjamat kívánom oltani. Olyat, amiről jó, ha senki sem tud. Valahol egész mélyen szégyelltem lényem ezen elkorcsosult részét, de úgy voltam vele, hogy még mindig inkább ez, minthogy picsogjak a legapróbb fájdalomtól is. Tettek róla a korábbi falkámban, hogy jól viseljem, és ez mostanra sem kopott meg, sőt, olyannyira jól sikerült a dolog, hogy vágytam rá, élveztem a fájdalmat, és szemberöhögtem azokat, akik azt hitték, ezzel majd jól sarokba szorítanak. Szerintem még boldogan is haltam volna meg, tekintve, hogy bizonyosan fájdalmas halálom lesz egyszer, amekkora nagy tud lenni a pofám. A vízpart közelében ültem le, jól esett nézni a jégbe fagyott patakot, kezdtem már megszokni a hideget, bár szeretni szerintek sosem fogom. Egyszerűen nem nekem találták ki, viszont mivel itt élek, elviselem. S hogy miért voltam itt? Mert lehetett… mert most már oda mentünk, ahová akartunk, nem voltak tiltott területek, hiszen immár csak egy falka uralra a várost. Nem tudom, hogy ez az idillinek közel sem mondható, törékeny béke meddig fog tartani, de bíztam benne, hogy a két korábbi falkavezér nem csak a népet megszivatni szándékozott, amikor ezt a dolgot nyélbe ütötték. Castorról egyébként sem tudom elképzelni, hogy ilyesmivel szórakozna, az egykori atanerket pedig nem ismerem. Pillanatok múlva változtam vissza emberi alakomba, mindig is szerettem feszegetni a saját tűréshatáromat, kíváncsi voltam, meddig bírom így. Ha beadnám a kulcsot, majd visszaváltozom, és a ruháim sincsenek annyira messze, de farkas alakomban még mindig jobban bírom a hideget, mint akármilyen bundabugyiban. Az arcom és a nyakam a leölt szarvas vérétől vöröslött, a vállamon és a mellkasomon csúnya seb. Nem, nem voltam ennyire béna, csak hagytam magam a fájdalom érzetének kedvéért. Sajnos azonban közel sem fájt annyira, mintha egy fajtársam tépett volna meg. Szomjaztam egy kis balhéra, ezért a pajzsom sem volt felhúzva, de eddig nem keltettem fel senki figyelmét. Mondjuk, így utólag belegondolva nem is volt túl sok esélyem erre falkaterületen, bár, szerintem az őslakosok közül azért akadtak olyanok, akik kaphatóak lennének egy kis csihipuhira. Például ott van Sarah, bár azt nem tudom, hogy került be közéjük, alkalomadtán majd megkérdezem, de szerintem ő bármikor simán összeugrana velem megint a móka kedvéért. Lehet, majd felkeresem. Most azonban nem maradt más, mint az, hogy a hóban kotorászva keressek egy élesebb kavicsot, és azzal próbáljak absztrakt műveket vésni önnön bőrömbe. A szarvas illatán kívül kisvártatva már a sajátom kúszott az orromba, én pedig figyeltem, miként forrnak össze a sebeim, az én ízlésemnek kicsit túlontúl gyorsan is, pedig még a képességem nem is használtam. Hiába… már alapból sem volt átlagos a regenerálódó képességem.
Mit ne mondjak, még mindig imádom a húgomat, és amikor felajánlotta, hogy lakhatok nála, oda meg vissza voltam az örömtől, de… hogy őszinte legyek, már olyan régóta élek egyedül, hogy egyelőre még szoknom kell, hogy rajtam kívül más is van a lakásban. Pláne, ha az a valaki épp egy szakajtóra való szánhúzó kutyával érkezett… Szó mi szó, ő sem unatkozik, meg nekem is van dolgom bőven, amíg újra felfedezem drága hazámat, így többnyire csak reggel meg este találkozunk, lévén, napközben mindenki igyekszik eleget tenni a saját kötelességeinek. Már sikeresen lejelentkeztem az őrzőknél, sőt, arról is tudomásom volt, hogy több testvérem is visszatért, de… eddig valahogy sikerült elkerülnünk egymást. Lehet, hogy ez is csak a véletlen műve… rosszkor, rossz helyen voltunk, vagy épp nem voltunk… Mindenesetre azon voltam, hogy kiderítsem, mégis mi okból akarták a szellemek, hogy hazatérjünk. Már több látogatást is tettem a múzeumban, hogy utána járjak a dolgoknak, sőt… a könyvtárba is beugrottam, hogy kikölcsönözzek néhány könyvet, amik most csinos kis halomban pihennek a szobám polcán – miután gyorsan átfutottam a tartalomjegyzéket, fontosság szerint sorba is állítottam, milyen sorrendben fogom olvasni őket. Legalább este sem unatkoztam. Most azonban, jobb híján a ruháimat a házban hagyva alakot váltottam, hogy négy lábú, fekete foltos bundás alakomban vágjak útnak… Azt valahogy még mindig nem sikerült feldolgoznom magamban, milyen kis szürke porfészek lett az egykori falunk helyén, de legalább a természeti értékei úgy-ahogy érintetlenül maradtak, már ahol. Mindenesetre a napjaim nagy részét idekint töltöm, az erdőket járva, felkutatva a régi ösvényeket, ahol annak idején Nagojuttal sétáltam, a kedves gyógynövénygyűjtő helyeimet, és még sorolhatnám… mint ha újra kisgyerek lennék! Így történt az is, hogy egyik nap a kedvenc kis hegyi patakomat is felkerestem. Ó, hogy mennyit játszottunk itt Unalaq-kal, amikor kicsik voltunk! Miután megbizonyosodtam róla, hogy senki sem lát, egyből odakocogtam a partjára, hogy finoman rálépjek a jégre… majd miután leellenőriztem, milyen vastag a jég, óvatosan lépdelni kezdtem rajta, lefelé… egyre gyorsabban és gyorsabban, hogy aztán hasra vágódva, a nagyobb kövek között szlalomozva csúszkáljak lefelé! Na jó, pár kisebben sikerült „átjutnom”, de annyi baj legyen, már azelőtt begyógyul a zúzódásom, hogy egyáltalán bekékülhetne… Magam sem tudom, hány méteren keresztül csúszkálok önfeledten, mint valami kerge kölyök panelpincsi, amikor jó pár méterrel lentebb, a patak egyik kanyarulatánál mozgásra leszek figyelmes. Nekem se kell több, az eddig teljesen záródó pajzsomat épp csak annyira megnyitom, hogy minimális információt szerezhessek róla, aztán csúúúszok is tovább, hogy közelebb érve felmásszak az egyik nagyobb, lapos sziklára, és onnan figyeljem kíváncsian, oldalra billentett fejjel. Ilyen távolságból ha energiák alapján nem is, de a két szép szeme segítségével már minden gond nélkül láthatja, hogy „közönsége” akadt. Nekem azonban, amíg nem vesz észre, eszem ágában sincs lebuktatni magam. Egyrészt, mert így viccesebb, másrészt pedig érdekel, hogy mit ügyködik olyan serényen… Vagdossa magát? Egyem meg, de kis édes… szinte már a fiatal kori önmagamra emlékeztet. Miután vérfarkas lettem, én is jókat szórakoztam azzal, hogy azt mérem, melyik sérülésem milyen gyorsan tűnik el, arról már nem is beszélve, hogy később meg szinte hobbimmá vált, hogy mindenféle mérgező növényt megkóstolok, csak hogy megtudjam, mégis, milyen hatást vált ki… Akkoriban még különösen igaz volt rám, hogy inkább hiszek a saját tudásomnak és tapasztalataimnak, mint mindenféle jött-ment kuruzsló feljegyzéseinek… Amúgy meg, bele úgy sem halok, nem igaz? Arról beszélve, hogy némelyikük kimondottan ízletes is… No de visszatérve a kislányra, egyelőre csak azt próbálom megfejteni, nála mi lehet az indíttatás… Aztán ha előbb unom meg a várakozást, mint hogy észrevenne, úgy is vakkantok neki egyet.
Amíg várom, hogy a sebeim összeforrjanak, és újakat karistoljak a helyükre, azzal szórakozok, hogy mintákat csepegtetek a hóba. Tutira nem vagyok normális, bár ez nem újdonság, eddig is tudtam, bár a vigyorgó smiley eloszlatna minden kétséget, ha esetleg valaki másként gondolná. Hiába na, mindenki másban találja meg a saját örömét, én példának okáért ebben. Viszont nem művelhetem olyan módon, ahogy szeretném, mert annak hosszú távon is nyoma maradna, és szerintem Castor picsánrúgna érte. Mondjuk, nem hiszem, hogy ne jött volna még rá erre az elborultságomra, de szó nem esett róla, az biztos. Mindenesetre inkább biztonsági játékot űzök, és egymagamban művelek ilyesmit, ha már olyat nem találtam, aki nekem ugrana. Van az a fura dolog, hogyha az ember lányát bámulják, akkor azt megérzi. Még emberként is előfordul, nem hogy farkasként. Épp ezért önnön marcangolásom közepette felpillantok, hogy körbenézzek, és meg is látom a farkast, de az én ízlésemnek kicsit túl nyugodtan fekszik ott. Most vagy becserkészés áldozata vagyok, vagy nagyon nem arra vágyik, amire én. Sebaj, nekem mindegy, csak ne akarjon beleszólni abba, hogy mit művelek magammal, mert ahhoz semmi köze. Persze, hogy megpróbálok infót szerezni róla, de elég könnyedén pattanok vissza a pajzsáról még úgy is, hogy kicsit le van eresztve, hisz azt érzem, hogy nem egyszerű farkas. Mindegy, ha nem megy, én nem erőltetem, nem szokott gondot okozni ama tény felfogása, hogy valaki erősebb nálam. Az egészen más kérdés, hogy tudomást nem vagyok hajlandó venni róla, ugrottam én már neki nálam kétszáz évvel idősebb farkasnak, és megtenném bármikor máskor is. Szimatolok egy kicsit, ami emberi alakomban elég fura, de szeretném tudni, hogy kivel van dolgom, viszont pillanatokon belül összevonok a szemöldököm. Nem hegyi, abban meg eddig is biztos voltam, hogy nem betolakodó. - Ööö… nem jársz véletlenül rossz helyen? Kötve hiszem, hogy értékelnék a hegyiek, hogy a területükön garázdálkodik egy jó eséllyel magányos farkas. Én sem tettem, míg közéjük tartoztam, aztán meg pláne nem, mikor Castor lett az alfám. Nem feltétlenül bölcs dolog, legyen akármilyen idős valaki. Bár, ha végül kihúzom a gyufát, és felhergelem, az nem azért lesz, mert szerintem nem kéne itt kujtorognia, hanem azért, mert szomjaztam egy kis balhéra. Az eddigi ténykedésemben azonban nem zavartattam magam, láthatólag a szemem sem rebbent akkor, mikor kiserkent a vérem, és azért ennek fájnia kellett volna, még ha nem is nagyon. Mivel a pajzsom nem volt fenn, így talán megtudhatta azt is, hogy én ezt valójában élvezem. Arra viszont figyeltem, hogy ugrásra kész legyek, ha esetleg közelebb jönne, azonnal változzak, és ne várjam meg, míg esetleg nekem akarna támadni.
Kezdőlap
//
