Csak várok türelmesen, a kövön ücsörögve, mikor vesz észre a másik, de aztán hamar megunom a dolgot és inkább lehasalok, úgy követve az eseményeket. A tekintetünk összetalálkozik, én pedig csak minden reakció nélkül állom a tekintetét, még azzal sem foglalkozok különösebben, amikor újra elfordul. Kíváncsi vagyok, meddig bírja a dolgot, hogy ne szólaljon meg… Hát, túl sokáig nem. ~Nem hinném. Sőt, biztos, hogy jó helyen járok.~ üzenek vissza neki mentálisan, de aztán lassan feltápászkodok a helyemen, hogy egy lusta nyújtózkodással folytassam a dolgot. ~Valójában magam is itt születtem még valamikor régen. Természetes, ha az ember kíváncsi rá, hogy mi lett az otthonából, nem igaz? ~ küldöm felé az újabb gondolataimat. Egy darabig még szemlélem, hogyan sebzi meg magát újra és újra azzal a darab kővel, aztán végül úgy döntök, utána járok a dolgoknak. A pajzsomat leengedem annyira, hogy ő is többet megtudhasson rólam – hogy egy 350-400 év körüli farkas vagyok, az ő vérvonalából, sőt… akár Diego révén még némi ismerős „tónust” is érezhet a körülöttem kavargó energiákból. Aztán egy könnyed mozdulattal ugrok le a kőről, nyugodt, lassú léptekkel indulva meg felé. Csak semmi hirtelen mozdulat, vagy támadó szándékra utaló jel, ahogy lassan elindulok felé, finoman lépkedve a patakparti köveken, kavicsokon. ~Hogy értetted, hogy rossz helyen járok? Csak nem egy falka… felségterületéhez tartozik a környék? ~ vetettem egy pillantást a környező erdőkre, hegyekre… Emlékszem, amikor még mindez a MI falkánk területe volt… Amíg szét nem széledtünk a világ minden táján. Meglepő lett volna, ha senki másnak nem jut eszébe, hogy elfoglalja a helyünket… Vagyis gondolom, az akkori falka egy része még itt maradt, miután mi leléptünk, de azóta annyi víz lefolyt már a Chenán, hogy nem is feltételezem, hogy az akkoriak közül, vagy a közvetlen leszármazottaik közül bárki is itt élne még. Ha nem támad nekem, akkor egészen közel sétálok hozzá, akár átváltozik, akár emberi alakban marad – néhány lépés távolságban állok csak meg újra, hogy ha esetleg úgy döntene, támadnak, időben reagálhassak rá, bár szép lenne, ha pont egy leszármazottam esne nekem… Még Rosteinnak sem volt képe szemtől szemben támadni, csupán sunyin, másokkal végeztetve a piszkos munkát, mindenesetre azóta kissé érzékenyebben reagálok az ilyesmire. Viszont volt még valami, amit nem értettem… ~Mit élvezel abban, hogy ilyen kicsinyes módon okozol magadnak sérüléseket? ~ Mondhatnánk, hogy ez egyfajta edzésnek is elmegy a vérvonalunkhoz… kölykök esetében. Viszont egy hozzá hasonló szinten álló nőstény esetében, már kissé furán hat.
- De igen, természetes. Hagyom rá, noha engem már a jó isten se venne rá, hogy visszamenjek Detroitba, annyi szépet és jót kaptam ott, hogy egy életre elég volt, köszönöm. Még a gondolat is fintort csal az ajkaimra. Azt mondjuk nem nagyon értem, hogy miért ment el, ha még most is az otthonának tartja a helyet, de most nem vagyok a legközvetlenebb hangulatomban. Érzékelem, hogy a pajzsa lekerül, legalábbis, hirtelen elég sok információt megtudok róla, mikor kíváncsiskodom, és ezzel együtt azt is, hogy nem kéne nagyon ugrálnom, mert bár a kor nem lenne akadály, de ugyanúgy Sura áldása kíséri, így meg nem móka, nem volna előnyöm vele szemben, szóval kivételesen megpróbálom nem kihúzni a gyufát. Valami más is szöget üt a fejemben, és határozottan kellemetlen érzetekkel tölt el, az első pár pillanatban azonban nem tudom mire vélni a frissen éledező dühömet, csak nézem a nőstényt, és gondolkodom, mi lehet a baj. Aztán rájövök… hasonló kisugárzása volt Toddnak is, legalábbis részben. Nem értem. Nem is akarom. Már hogyne akarnám. Nem, nem, Todd maradjon csak a sírban még a fejemben is, nem akarom tudni, hogy ennek a nősténynek mi köze volt hozzá. Úgyis meg fogom kérdezni, mert totálisan idióta vagyok. - Pontosan így értettem. Bólintottam, de erről többet én nem fogom beszélni senkinek, maximum erőszakkal lehetne kiszedni az elmémből, mármint mentálissal, mert egyébként fizikai bántalmazás hatására sem beszélnék a falkámról, mert most már a hegyiek is beletartoznak ebbe a fogalomba. Közeledik, bár nem támadó jelleggel, de jobb az óvatosság, és már egyébként is kezdek fázni, így hagyom, hogy a felszínre törjön a fekete fenevad, akiben most nincs semmi játékosság, inkább csak figyel, hogy ha esetleg rákényszerülne, megvédhessen minket. A kérdésére meghökkenek, bár én is hajlamos vagyok rendkívül tapintatlan lenni másokkal, ha olyanom van, de ezt így még senki nem kérdezte meg tőlem szemtől szembe. Mark mondjuk mindig is ki akarta irtani belőlem, mert nehezére esett elviselni, amikor neki kellett néha kicsipkéznie a bundám, mert megkértem rá. ~Miért, van ötleted kevésbé kicsinyes verzióra?~ Kérdezek vissza, bár jó eséllyel nem ilyen reakcióra számított, de nem fogom egy tök idegennel megbeszélni ezt a dolgot, sőt, igazából senkivel sem fogom. Hagy csináljam már azt, ami nekem jól esik, anélkül, hogy bárki megpróbálna észre téríteni. Erről persze nincs szó jelenleg, és nagyon remélem, hogy nem is lesz. ~Ismerted Todd Ridleyt?~ Kérdezek rá végül, eddig bírtam. Nekem mondjuk egyértelmű, hogy igen, csak épp azt nem tudom, hogy miért érzékelek felőle hasonlót, mint anno Todd felől. Igaz, nagyon kevés alkalmam volt erre, de pontosan ezért lehet az is, hogy nem hagytam megkopni kusza emlékeim garmadájában.
Na ugye? Mondjuk a kis grimaszát nem tudom hová tenni, de annyi baj legyen. Néha nehéz ráhangolódni a „mai” fiatalok gondolatmenetére… De annyi baj legyen, én mindenesetre tovább közelítek felé, pláne, hogy a minimális kis támadó szándékát sem érzem már az energiáiban, alaposabban megszemlélve a kis leszármazottamat. A válaszára csak bólintok, azonban a szűkszavú válaszából ítélve úgy tűnik, nincs egy beszédes kedvében. Nekem meg eszem ágában sincs azzal felhívni magamra egy falka figyelmét, hogy erőszakkal szedem ki belőle az információkat, így aztán marad a másik megoldás – türelem, aztán hátha sikerült elnyernem a bizalmát annyira, hogy sikerül többet is megtudnom tőle. Alakot vált, én pedig ismét szemügyre veszem, valahol pedig elégedettséggel tölt el, hogy színeiben és tónusban egész hozzám hasonló kinézetet örökölt. Eddigi tapasztalataim alapján bár nem törvényszerű, de úgy tűnik, a többség sötétebb árnyalatú bundát tudhat magáénak, még ha a színek nem is kimondottan egyeznek. ~Persze. Aminek valami haszna is van… ha valami újat tanulsz vele, edzés, gyakorlás, a kisebbek tanítása, vagy akinek ez nem elég, akár harcosnak is állhat. ~ üzenem ~ Életem nagy részében gyógyítóként tevékenykedtem, így talán nem meglepő, hogy mindig is jobban érdekeltek a különböző orvosi kutatások és kísérletezések, ha már a képességeink hasznosításáról van szó. Igaz, sok olyan vérvonalunkba tartozó farkashoz is volt szerencsém, akik inkább a harctéren hasznosították magukat. Különösebben ez sem meglepő, sőt… kimondottan gyakori, pláne, hogy sokkal hamarabb képesek újra talpra állni, mint a többiek. A név hallatán egy pillanatra elgondolkozok, hogy mégis melyik leszármazottamról lehet szó, mert a legtöbb már rég nevet változtatott azóta, hogy farkassá változtattam, de aztán eszembe jut… Hogy is felejthettem el, Diego… Csak pár évtizeddel ezelőtt tudtam meg, hogy már nem él, azóta meg igyekeztem minél többet megtudni arról, hogy mihez is kezdett az életével, mi lett az eredménye annak a majd’ 30 évnek, amíg férfivá cseperedett mellettem? Abbahagyom a sétámat, egy helyben állva, bólintok a kérdésre. ~Igen. Fiatalabb koromban egy darabig mellette éltem. ~ válaszoltam röviden, amit valószínűleg ő nem pont úgy fog értelmezni, ahogy én, mégsem hazugság ~Annak idején, amikor elváltak az útjaink, megígértem neki, hogy majd újra megkeresem. Sajnos, nem sikerült betartanom… Te honnan ismerted? A teremtőd volt, falkatársad, vagy valaki más felmenőd? ~
Nagyjából úgy érzem magam, mintha az édesanyám akarna kiosztani, neki se nagyon ment, pedig akkor még csak ember voltam, és most sem fogom úgy érezni, mintha szégyellnem kellene magam. Semmit sem tud rólam, de ítélkezik, igazság szerint, nem érdekel, mert egy tök idegen véleményére teszek, na jó, hazudtam, kicsit azért felpaprikáz a dolog, de annyira nem, hogy ez a viselkedésemen is kiütközzön. ~Azt hiszem, ki tudok békülni azzal a tudattal, hogy nem vagyok hasznos.~ Ilyen téren. Folytatnám, de szerintem az égvilágon semmi köze ahhoz, hogy én miben vagyok hasznos, és miben nem. Azt sem fogom vele megbeszélni, hogy alig pár hónapja vagyok a falkában, és azok után, hogy az előzőben én voltam a társaim gyakorlóbábuja, nem óhajtok megint ebben a szerepben tetszelegni, pedig az ennyi erővel biztos hasznos lenne a szemében. Mindegy. Azt hiszem, kezd nagyon komor hangulatom lenni. Az utolsó magamon ejtett sebet megnyalogatom, de hamarosan már annak sem lesz nyoma sehol sem. Amennyiben felmérte a koromat, arra is rájöhet, hogy ahhoz mérten is gyorsabban regenerálódok, úgy, hogy nem veszem igénybe a képességem. Mindezt pedig nem annak köszönhetem, hogy szorgosan vagdostam magam, utóbbi a múltam következménye, nem vagyok büszke rá anélkül sem, hogy valaki nekiállna nekem papolni a dologról. Remélem, pszichológiai elemzést is kapok majd róla utána. Amikor kimondja, hogy mellette élt egy darabig, elfog némi gyerekes féltékenység, már nem romantikus értelemben, úgy már rég nem érdekel Todd, de ha más lehetett mellette, akkor én miért nem… Ezt persze már sosem fogom megtudni, de a csalódottság keserű ízt hagy a torkomban, és jobb híján lehajtom a fejem, hogy a patak szélén, ahol ki-kibukik a víz, igyak egy kicsit belőle. Egyértelműen pótcselekvés. ~Sajnos? Ezt a szót nem sokszor hallottam még vele kapcsolatban.~ Jegyeztem meg, kicsit talán dühösen, igen, ez az érzés mindig ott lesz a palettán, ha Todd kerül szóba. ~Ő harapott be, de a teremtő szó megcsúfolása lenne annak nevezni.~ Fortyantam fel. Tudomásom szerint Toddnak nem is volt más kölyke, én is csak amolyan baleset lehettem, hisz azután felém sem nézett egyszerűen. Áhh, minek is mentem bele ebbe… most találkozom valakivel, aki a jelek szerint nem gyűlölte teljes szívéből. Csak összezavarja a fejemet a dolog.
Az üzenete hallatán csak megcsóválom a fejem. Ő kérdezett, én csak válaszoltam. Ha nem tetszik neki, akkor így járt… Miért kell mindent félreérteni? ~Attól, hogy így töltöd unalmas perceidet, meg fejleszted az erődet, nem jelenti azt, hogy te magad haszontalan lennél. Ha nem így lenne, valószínűleg már nem is élnél. Vérfarkasok vagyunk, a „haszontalanok” és a „gyengék” nem szoktak ilyen kort megélni. ~ tisztázom a dolgot, vagy javítom magam, amelyik szimpatikusabb. A kavargó, változó érzéseit bár érzékelem, inkább nem teszem szóvá, még a végén megsértődne, aztán elszaladna… Maga engedte le a pajzsát, szóval tisztában van vele, hogy minden kis rezzenése elárulja, külsőleg akármennyire is jól képes rejtegetni. ~Nem te vagy az első, aki így reagál rá ~ ülök le a patak mellett, amíg ő megpróbálja leplezni a csalódottságát ~ Sőt, minél több ismerősével találkozom, annál valószínűbbnek tűnik, hogy én vagyok az egyetlen, aki sajnálja a dolgot. Bár pár dolgot sikerült megtudnom róla, túl sokat eddig nem igazán, de az már ennyiből is világossá válik, hogy mióta elváltak az útjaink, sokat változott. Nem épp hasznára… ~ Szóval Todd kölyke a kislány. Azért, hogy végre egy leszármazottjával is összehozott a sors, végtelenül boldog vagyok, viszont amikor azzal kell szembesülnöm, hogy mennyire elbukott, mint teremtő, valahol én is szégyenkezek miatta. Vagy inkább dühöngök. Vagy csalódott vagyok… Mégis, miért?! Mert hogy annak idején tőlem nem ilyen példát látott, az biztos, és valahol reménykedvem benne, hogy ha valamiben, akkor a lázadó természete ellenére legalább ebben kicsit felelősségteljesebb lesz. ~Sajnálattal hallom, hogy így alakult. Bíztam benne. ~ És csalódtam, nem először - szusszanok egyet, ahogy a tekintetem a patak felé kalandozik, de aztán újból a fiatal nőstény felé fordulok ~Tudom, hogy ami megtörtént, azon már nem lehet választani, de ha esetleg tehetek érted valamit, vagy segítségedre lenne szükséged, nyugodtan szólj. Nem minden leszármazottamnál dobálózok ilyen ajánlatokkal, sőt… bár szeretem szemmel követni a lépteiket és segíteni őket, azért ennyire nyíltan csak ritkán ajánlom fel a segítségemet, ha nem I. fokú gyermekemről van szó. Veheti egyfajta „vigaszdíjnak”, amiért pont a szívemnek egyik legkedvesebb férfi miatt kellett nehéz időket megélnie. Mert egy kölyöknek teremtő nélkül felnőni… az, amit senkinek sem kívánok. Történjék akármi, attól még ugyanúgy az én leszármazottam is, és valahol felelősséggel tartozok érte, még ha ő maga erről nem is tud.
~Hm, valóban… innen is nézhetjük.~ Nem is értem, hová lett a szokásos optimizmusom, bár, inkább csak arról van szó, hogy jobban szeretem, ha nem ismernek ki, nem tudják, mi az, ami valójában mozgat, és előre visz, hogy mitől vagyok, az aki, hogy mi sebez meg valójában, és mi hagy hidegen. ~Szerintem én még egész finom voltam az átlagoshoz képest.~ Gondolkodás nélkül jönnek a szavak, és valóban így van, mert eddig szemernyi jót sem sikerült hallanom a Teremtőmről, még csak semlegeset sem. Egyszerűen mindeni utálta. Nem mondom, hogy nem értem meg, de egy darabig fájt a dolog, aztán mikor rájöttem, hogy soha senkinek sem említett, elengedtem az utolsó reménysugarat is, és azzal együtt mindent, ami valaha is pozitív érzelemmegnyilvánulásom volt az irányába. ~Nem, senkinek sem volt a hasznára, sokkal inkább a hátrányára. Gyűlölték, akik ismerték.~ Hajtom le a fejem, valahol még talán mindig kellemetlen kimondani, de sokkal inkább zavar az a tény, hogy én sosem lehettem büszke a teremtőmre, mert… tulajdonképpen nem volt. Csak egy név, pár boldognak hazudott nap, aztán meg a legmérhetetlenebb csalódás. Mások meg… ott van mellettük az apjuk vagy anyjuk, egyengeti az útjukat, ott van az első szárnycsapásaiknál, helyes irányba tereli őket. Rossz nézni, vagyis, csak azt gyűlölöm benne, hogy nekem ebben nem volt részem. Már nincs szükségem erre, de egykor lett volna, akkor talán nem szenvedem meg ennyire a kölyökkort, és nem leszek mások gyakorlóbábúja, és nem lelem örömöm a fájdalomban. ~Lehet, hogy akkor más volt, mikor ismerted… nem tudatom, de mikor én megismertem, már szemernyi tisztelni való sem akadt benne.~ Nem vagyok büszke rá, hogy hagytam pillanatok alatt elcsavarni a fejem, és aztán kiverni a balhét azért, mert csak úgy visszamegy Chichagoba, az a veszekedés vezetett oda, hogy egyszerűen véget vetve a dolognak, beharapott. Máig nem értem, mi motiválta, de ha a lehető legnagyobb büntetést akarta rám mérni, sikerrel járt. ~Ez igazán kedves, de… miért? Azért, mert a teremtőm nem volt a legjobb arc a világon? Miért annyira fontos neked, hogy kiköszörüld a csorbát?~ Őszintén meglep a dolog, és nem mondom, hogy nem fogadom el, elvégre egy nálunk erősebb farkas segítsége kifejezetten jól jöhet alkalomadtán, de attól még kicsit furcsállom a dolgot. Ki lehetett neki Todd, hogy ilyen felajánlásra készteti az, amit velem művelt? ~Egyébként, hogy szólíthatlak?~ Egy fokkal talán barátságosabb vagyok, és ez nagyban köszönhető annak, hogy nem kezdi el bizonygatni nekem, valójában mekkora jó arc volt a teremtőm, és hogy vele mennyire másként viselkedett egykor. Nem biztos, hogy el tudnám viselni a tényeket.
~Igen, tudom… ~ de hiába kaptam már meg annyi vérfarkastól, hogy milyen is volt valójában, valahol a szívem mélyén még mindig nem tudtam elhinni, hogy igazak azok a vádak, még ha minden jel egyértelműen is utalt rá. Biztos kellett lennie valaminek, amitől ilyenné vált, de ettől függetlenül fájt beismernem, hogy ez az igazság. Azt hiszem ezzel magyarázható az, hogy képtelen vagyok úgy beszélni róla, mint mindenki más, hisz amikor én ismertem… nem mondom, hogy akkor egy szófogadó gyerek volt, mert az sosem volt, de ennyire rossz sem volt a helyzet, és mások ezt az oldalát úgy tűnik, nem ismerhették meg. Vagy inkább nem mutatta meg nekik. Talán jobb lett volna, ha annak idején nem hagyom magára, hanem magammal viszem, hogy legyen, aki visszafogja, bár hosszú távon az sem lett volna megoldás – elvégre vérfarkasok vagyunk, előbb vagy utóbb, de úgy is el kellett volna engednem. ~Nem tudom, mi válthatta ki ezt az egészet, vagy egyáltalán mi vezethetett nála idáig. Mindig is volt egy lázadó, domináns jelleme, de nem gondoltam volna, hogy ennyire rossz irányba viszik az ösztönei. Nem értem, ez miért volt jó neki, vagy miért nem próbált meg változtatni… vagy új életet kezdeni valahol, tiszta lappal. Ha mindenki gyűlölne egy közösségben, én biztosan elgondolkoznék, mi lehet az oka, vagy ha nem tetszik a válasz, akkor inkább tovább állok. ~ Kár, hogy drága gyermekem nem így vélekedett, tanulhatott volna valamit az együtt töltött időnkből. Eleinte arra gyanakodtam, hogy azért lett ilyen, mert a törzsben kissé kirekesztően viselkedtek vele, de ő viszont nem csak az indiánokkal, mindenkivel ilyen volt a későbbiekben, szóval ez sem az igazi. ~Más volt, de annak már hosszú ideje. Rég elváltak az útjaink, és úgy tűnik, sikerült rossz útra tévednie. ~ feleltem, és eszem ágában sincs mentegetni a férfit. Én szerettem, de ettől még nem hunyhatok szemet a fölött a sok gond fölött, amit ő okozott. Sőt… lehet, hogy jobban járt, hogy nem találkoztunk már az életében, mert annak sem lett volna szép vége. ~Mert egy vérvonalba tartozunk, és ezért valahol olyanok vagyunk a vérfarkas társadalmon belül, mint egy nagy család. Pláne, hogy még a „családfán” belül is egész közel állunk egymáshoz. ~ legalábbis ha a fokokat nézzük, nem valami V-VI. rangú leszármazottam ~ Másfelől pedig azért, amit mondtál. A mi feladatunk lenne, hogy egyengessük a következő generációk útját, kár, hogy erről Diego… vagyis Todd megfeledkezett. Egyébként ne aggódj, eszem ágában sincs rád szállni, csak azt akartam, hogy tudd, ha úgy adódik, hozzám fordulhatsz. Elvégre erre való a család, nem igaz? ~ Azt inkább nem mondom neki, hogy azért amíg a városban leszek, amennyire tudom, azért követni fogom a lépteit, hogy kicsit többet is megtudjak róla, elvégre mégiscsak Diego egyetlen leszármazottja, akivel életemben találkoztam. Érdekel, hogy milyen, miért is tagadnám? ~Már egy ideje Jyotsana néven járom a világot. De ha túl furcsa, vagy nyelvtörő lenne, a Jyo is megteszi. ~ felelem, elvégre aki nincs az ázsiai nevekhez szokva, azoknak kész rémálom megtanulni őket, én már csak tudom… ugyanezt Afrikában is eljátszottam, így már különösebben nem akadok fenn rajta ~ És téged hogy hívhatlak? ~
~Én sem tudom, magamra hagyott rögtön a beharapásom után, úgyhogy esélyem sem volt valóban megismerni, de a történtek szerint már akkor sem volt épp könnyen emészhető személyiség. Te elgondolkoznál, ő nem tette, plusz, alfa volt, nem hinném, hogy erről le akart mondani azért, hogy vert kutyaként eloldalogjon. Ha egy valamit biztosan tudok róla, az az, hogy a büszkeséges meglehetősen mérhetetlen volt.~ Elég csak arra gondolnom, hogyan ismerkedtünk meg, bár ma már nem tulajdonítom véletlennek, szerintem direkt jött nekem, biztos vágyott egy kis könnyed szórakozásra, aztán bejött neki a búrám, vagy franc tudja. Viszont azt már nem tűrte, hogy elmondjam mindennek, ami épp eszembe jut, és nagyon-nagyon csúnyán torolta meg a felelőtlen szavaimat, pedig csupán egy szerelmes nő kétségbeesett vagdalkozása volt. Célt aligha érhettem volna vele, de annyira feldühíteni sem akartam, hogy végül beharapjom. Nem bánom, nagyon régen úgy gondolom, hogy ez volt a legjobb, ami történhetett velem, de a kölyökkoromat keserűség övezte, haszontalanság, magány, fájdalom. Senki sem róhatja fel nekem, hogy végül ennyire elcseszett valaki lett belőlem, aki képtelen bízni, kötődni, aki a fájdalomban örömét leli, akkor is ha adja, s akkor is, ha kapja. ~Úgy tűnik, igen. De ez talán már nem is számít, halott.~ Igaz, Castor azt mondta, hogy szellemként kísérti, és a védőszelleme akar lenni, de erről azóta nem hallottam, hogy idejöttem, rá kellene kérdeznem a dologra, mert kezdetben azért maradtam, hátha tudok majd vele beszélni rajta keresztül. Aztán ez valahogy szépen elsikkadt, lehet, már nem is vágyom kifejezetten eme lehetőségre, de azért jó lenne tudni, hogyha akarnám, meg tudnánk-e oldani. ~Fogalmam sincs a családfámról… Toddnak nem volt ideje mesedélutánt tartani.~ Szúrom közbe, de ha ő azt mondja, hogy egész közel állunk, hát legyen, azt még nem sikerült eldöntenem, hogy ez mennyire is érdekel engem tulajdonképpen, de azért a továbbiakban figyelmesen hallgatom, ha már én kérdeztem. ~Nagyon rég nem éreztem úgy, hogy van családom, fogalmam sincs már, mire való. Ehh… miért mondom én ezt el neked?~ Kérdeztem értetlenül, inkább önmagamtól, semmint tőle, elvégre, nincs köze a legbelső gondolataimhoz, mégis, valamiért úgy éreztem, hogy amit mondok neki, az nem fog visszajutni egy harmadik személyhez. Ennek ellenére sem jöttem rá, miért nem teszek lakatot a mentális pofámra. Az meg, hogy rám szállna? Maximum majd jelenteném odafenn, hogy valaki indokolatlanul sokat lófrál a nyomomban, mert azért azt tökéletesen jól ki tudom szúrni, ha valaki utánam kujtorog. Bár, ha fenn lenne a pajzsa, buknám a dolgot, épp ezért mélyet szippantok a levegőből, hogy elcsípjem az ő illatát is, és meg tudjam jegyezni. Talán így ember alakjában sem lenne számomra lehetetlenség felismerni. Én sajnos buktam a dolgot, mert látott emberként is. ~Nem hiszem, hogy túl furcsa lenne, de előre is bocsánat, ha a kiejtésem nem lenne tökéletes…~ Megjegyezni meg fogom, nem volt gond a memóriámmal, és annyira nem is tűnt bonyolultnak, de majd nyugtával dicsérem a napot. Egyelőre inkább csak magamban próbálgatom, bár őszintén, nem igazán hinném, hogy sokszor lesz alkalmunk találkozni, család ide, vagy oda. Nekem ez a szó már semmit sem jelent. Mint ahogy az otthon sem. Üres és szomorú. ~Emma vagyok.~ Feleltem, ezen nem volt mit becézni, rövid volt, érthető, könnyű. Ha valaki nem tudná kimondani, annak valami baj van a gógyijával, úgyhogy nem tettem hozzá semmi egyebet. ~És egyébként… mit keresel erre? Elvégre, nem tartozol a falkához… Már persze, azon túl, hogy kíváncsi voltál az otthonodra, mert bevallom, elég nehéz elhinnem, hogy csupán ennyiről van szó.~ Kérdeztem rá, meglehet, nem fog válaszolni, de legalább megpróbáltam. Inkább kukacoskodok, minthogy az érzéseimről beszéljek, az nem megy, sosem ment, mindig összeomlok tőle…
Csak szomorúan hallgatom, milyen csapnivaló Teremtő volt az egyik leszármazottam. Az egyik kedvencem, csak hogy még fájdalmasabb legyen az egész helyzet. Csak hallgatom a lányt, ahogy mesél, hisz nem ezt akartam? Minél többet megtudni Toddról? Ide igen… Még ha tudtam is, hogy nem csupa szépet és jót fogok hallani róla, azért még mindig él bennem a remény… hogy nem volt ennyire reménytelen alak, aki méltatlan volt az életre. Na jó… igazából volt egy elképzelésem, hogy a büszkesége meg a beképzeltsége mivel volt magyarázható, de… szerettem volna, ha kiderül, hogy ez mégsem igaz – hogy nem azért ilyen, mert néhány évet ő is az első vérfarkasokkal töltött, pont Alignak megölése idején, hisz akkoriban még ő is velem járta a világot. ~Az biztos. ~ feleltem, és azt hiszem, ezzel a témát lezártnak is tekinthetjük. Hacsak nem akar magától megosztani valamit a férfiról, én egyelőre nem faggatom tovább, hisz ahogy már tudjuk , halott. Elkéstem a segítséggel… Helyette viszont most a sors összehozott egy leszármazottjával, én pedig csak remélem, hogy nem esik ugyanabba a hibába, mint a teremtője. ~Ezt igazán szomorúan hallom. ~ és valahol tényleg rosszul esik, hogy Todd ennyire kirekesztette a családból… Még ha őt nem is vonzotta, legalább a leszármazottjának megadhatta volna az esélyt, hisz nem egy vértestvérét akkor haraptam be, amikor még mellettem volt, így aztán ismerték is egymást. A kérésére, ha ember alakban lennék, most csak szelíden elmosolyodnék… így azonban csak marad némi lelkesebb farokcsóválás, de nem felelek a kérdésére. Már így is boldog vagyok, hogy egyáltalán sikerült a kezdeti ellenségesebb hangulatból a barátságosabb felé mozdulni, félek, hogy ha számára is szavakba önteném a gondolataimat, megrémítené, és esetleg újra bezárkózna. Talán azért, mert szeretnéd megosztani valakivel? Mert van, aki meghallgat, és őszintén érdeklődik az életed iránt? Mert felcsillant a remény, hogy mégiscsak van családod, csak eddig nem tudtál róluk? ~Ugyan, semmi gond. ~ üzenem, hisz részemről már az is öröm, hogy egyáltalán nem idegenkedik tőle, vagy kezdi becsmérelni, azt nehezen viselném ~ Emma. Nem fogom elfelejteni. ~ Ó, hogy mit keresek itt? Igazából még én magam sem tudom, hiába próbáltam napok óta megfejteni az okát, kutatok, keresek olyan rendületlenül. Ha nem lennénk itt a városban többen is az Elsők közül, még arra gyanakodnék, hogy a leszármazottaim miatt, talán épp miatta vezettek erre a Szellemek. Így viszont elég valószínűtlennek tűnt… hisz akkor Unalaq miért lenne pont itt, amikor oly nagy a világ? ~Valóban itt születtem, és váltam farkassá, de hosszú ideje nem jártam újra erre, és az is igaz, hogy régóta egyedül járom az utamat, falka nélkül. ~ Igaz, ez nem jelentette azt, hogy nincs falkám. A többi vérvonal alapító testvéremmel, ha nem is alkottunk a kimondott értelemben vett falkát, mint akkoriban Alignak idején, de valahol mégiscsak egy csapat voltunk. Hiába szóródtunk szét a nagy világban, mégis összetartozunk, akármerre is járjunk. Ezt azonban mégsem fedhettem fel Emma előtt, egyelőre nem… Talán majd egyszer, ha jobban megismerem és tudom, hogy megőrzi a titkomat… Addig viszont több bonyodalmat okozott volna, mint hasznot. ~Valójában lehet, hogy kissé kiábrándító lesz az ok, hogy miért vagyok itt… Legalábbis ha valami nagyon különleges válaszra számítasz – mi sem egyszerűbb, a munka miatt. Már jó ideje biológusként dolgozok, és úgy hozta a sors, azaz a főnököm, hogy itt kell egy kutatást végeznem. Ez az átka annak, amikor vérfarkasként emberekkel dolgozunk együtt, néha önkéntelenül is elkerülhetetlen, hogy kóborként ne töltsünk egy rövidebb-hosszabb időt egy falka területén, de hát ilyen az élet, nem igaz? ~magyaráztam, de így legalább világossá válhatott a számára, hogy hidegen hagynak a falka ügyei, se nem kémkedni, vagy balhézni jöttem, és még ha kicsit ferdítve is, de úgy-ahogy még igaz is volt a mondandóm. Valóban terveztem hasonló kutatásokat végezni, még ha nem is magasabb utasítás hatására ~ És te, régóta élsz itt? Megkérdezhetem, hogy mivel foglalkozol? ~
~Azt hiszem, kár már ezen szomorkodni.~ Már én sem tettem, azaz, hazudok, mert volt rá példa, hogy összefacsarodott miatta a szívem, és szerintem életem végéig fájni fog, hogy egykor nem kellettem a teremtőmnek, de nem olyan fajtából faragtak, hogy ez látszódjon rajtam. Egyszerűen nem esik jól erre gondolni, így hát igyekszem elkerülni ezen alkalmakat. Nem értem, miért csóválja a farkát, de mindegy is. Inkább igyekszem a jövőben csírájában elfojtani a hülye kérdéseket, a nagy vallomásokat meg még inkább. Nagyon is zavar, hogy ezt elmondtam neki, mert nem szokásom kiadni magam. Tudom, hogy ez hiányzik az életemből, és bár Markot már jó ideje a családomnak tartom, de az mégsem ugyanolyan. Persze, ha itt lenne, jóval kevésbé érezném súlyosnak ezt a problémát. Valamiért azon kapom magam, hogy gondolkodom, ismerős-e lehet valahonnan a neve. Egyszerűen túl furcsa nekem ez az egész, és nem tudom hová tenni fejben. Őt sem. Úgy érzem, tényleg érdekli, mi van velem, de nem igazán tudok rájönni, hogy miért, mert a korábbi válasza azért nem győzött meg igazán, fogalmam sincs, milyen szegről-végről lehetne a rokonom, mert hát, tényleg semmit sem tudok Toddról, pusztán azt a feltételezést ismerem, hogy valószínűleg én voltam az egyetlen kölyke. Az biztos, hogy jelentenem kell majd a nőstényt, bármennyire is jól esik a lelkemnek, hogy felajánlott a segítségét, attól még nekem kötelességeim vannak, és nem fogom elmismásolni a dolgot. Ennek ellenére túl sokat így sem mondhatok majd, maximum azt, amit most érzek. ~A munka… érhető.~ Bólintok, és ezzel el is altatta a gyanakvásom, mert én magam rajongok a munkámért, épp ezért ezzel nagyon is egyszerű leszerelni. Innentől kezdve bárki képes nekem beadni, hogy a munkája motiválja, bármennyire is vérfarkas az illető. Egyszerűen kell valami, amivel tudunk foglalkozni a falkánkon, társainkon kívül is. Én becsavarodnék, ha nem fényképezhetnék. ~És mit kutatsz? Biztos érdekes lehet a szakmád, bár lehet, nekem bonyolult lenne. Én inkább kreatív léleknek tartom magam.~ Nem, még véletlenül sem ostobának. Lehet, nem is fogalmaztam jól, engem egyszerűen nem kötnek le a tudományok, nem tudnám úgy kifejezni magam egy ilyen szakmában, ahogy szeretném. Ettől még értékeltem a dolgot, mert nyilván szükség volt ilyen szakemberekre is. Csodás, hogy ennyire különbözőek tudunk lenni. ~Nem, csak április óta.~ Így kimondva kicsit meglepődöm, hogy a kezdeti ki tudja, maradok-e dologból már lassan egy év kerekedett, s ha már eddig megültem a hátsómon, ez vélhetőleg így is fog maradni. ~Persze, nem titok, fotós vagyok, van egy stúdióm a városban.~ Kicsit élénkebb érzelmeket közvetítettem, ami egyértelműen elárulta, hogy szeretem, amit csinálok. Legalább ebben kétségtelenül megleltem az örömömet, és a számításaimat, ha már a magánéletem olyan, amilyen.
~A növényeket. ~ feleltem büszkén, hisz valóban elégedettséggel töltött el, hogy ezzel foglalkoztam ~ Fiatalabb koromban sokáig gyógyítóként foglalatoskodtam, még onnan jött ez a „szenvedély”. Tudod, hiába vagyunk farkasok, gyors regeneráció ide vagy oda, de arról sokan hajlamosak megfeledkezni, hogy bár alapvetően ragadozók vagyunk, azért néha némi növénnyel is sokat lehet dobni az állóképességen. ~ Sok olyan növény van, ami segíti a sebgyógyulást, az anyagcserét, meg hasonlók, a lelki gondokról már nem is beszélve, amikkel szemben mi is ugyanolyan védtelenek vagyunk, mint az emberek – ha nem még védtelenebbek… ~Ami pedig a kutatást illeti, elég változatos, hogy mikor mit… komplett vegetációkat, vagy csupán egy-egy fajt, mennyire terjedt el vagy épp halt ki az adott területen, változott meg a génkészlete… Most speciel Alaszka növényvilága lesz a fő kutatási témám, arra összpontosítva, hogy az utóbbi néhány száz évben milyen változások álltak be az állományban. Új jövevényfajok, kihalt fajok, elterjedés, hogy mégis merre, milyen mennyiségben… Aztán majd később eldől, hogy részletesebben melyik résszel kell foglalkozni. Tudom, így a tél közepén érkezve az időpont nem a legszerencsésebb az ilyen jellegű munkákhoz, már csak a sok hó meg a növények téli nyugalmi időszaka miatt, de úgy készültem, hogy maradok egy jó darabig. ~ Ennél jobban most nem igazán szerettem volna belemenni, hacsak nem kérdez valamit, mert magamat ismerve napestig is képes lettem volna a munkámról áradozni, a korábbi projektekről, a felfedezéseimről… Kár, hogy olyan szinten, mint engem, igazán kevés embert érdekel, halálra untatni meg végképp nem akartam kedves leszármazottamat… Ha már biológia, valamiért a többséget jobban foglalkoztatja az állatvilág tanulmányozása, pedig ha tudnák, hogy a növények is mennyi titkot rejtenek! ~Hm, lassan egy éve. A mi szemszögünkből nézve nem egy nagy időtartam, mégis, ha teljesen új és idegen helyre megy az ember… Hihetetlen, milyen kínosan lassúan tud telni az idő. ~ pláne, ha még az adott hely nyelvét sem ismeri az ember, esetleg a szokásokat… Már nem egyszer volt „szerencsém” a saját bőrömön megtapasztalni az ilyesmit ~ Te hogy érzed? Megérte ide jönnöd? Hisz sokszor nem könnyű magunk mögött hagyni mindent, hogy nekivágjunk az ismeretlennek, pláne, ha falkában él az ember. ~ Bár azt nem tudom, hogy ezelőtt vándorolt-e, vagy kapásból ide jött, miután elhagyta a korábbi falkáját, de reménykedem benne, hogy a válaszából majd sikerül kiderítenem, amire kíváncsi vagyok. Igazából szívem szerint megkérném, hogy mesélje el az egész eddigi életét, de a korábbi reakciói alapján azt hiszem, célravezetőbb nála az óvatos kérdezősködés, mint a katonás kihallgatás… Ahogy elárulja, mivel foglalkozik, elismerően biccentek egyet. ~Az is szép szakma. Magam is szeretek fényképeket készíteni, de többnyire csak a munkámhoz kötődően szoktam, az meg… inkább csak egyszerű dokumentálás. ~ ergo szinte semmi művészeti érték azon túl, hogy egy-egy lefotózott növény szép, vagy érdekes, de hát nem is ez a lényege, hanem hogy minél informatívabb legyen a felismerhetőség miatt. ~Volt már saját kiállításod, esetleg könyvekhez, más folyóiratokhoz is szoktál képeket készíteni, vagy inkább csak a stúdión belül dolgozol, a hétköznapi megrendelőkkel? Tényleg, miket fotózol szívesen? ~ kíváncsiskodtam tovább, hisz a fotózásnak is számtalan érdekes területe volt, tájképek, portrék, tárgyak, természeti jelenségek, élővilág, események, rendezvények… Azt hiszem, azért az is elég árulkodó, hogy valakinek melyik áll közel a szívéhez.
Engem igazán sok minden érdekelt, de a növények mondjuk pont nem, már, kutatás szempontjából, természetesen, ha láttam egy szép példányt, akkor lefényképeztem, már ha épp megfelelőnek ítéltem a fényviszonyokat hozzá, de olyan is volt, hogy órákat vártam a kiváló körülményekre. Elég sokszor, ami azt illeti, mert egyszerűen megéri kivárni a megfelelő pillanatot, hogy egy csodát sikerüljön cserébe lencsevégre kapnom. ~Bevallom, ilyesmire még én sem gondoltam. Nekem többnyire csak szépek, illatosak, vagy épp pont az ellenkezője.~ Nem láttam okát lelkesedni a dologért, ha egyébként nem volt így. Minek kamuzzak? Egyrészt, mivel a témát nyilván elég jól ismeri, úgyis lebuknék, másrészt akkor beszélnem is kellene róla, az meg azért annyira nem kellemes kilátás. Szívesen meghallgatok bárkit a foglalkozásáról, pláne, ha én kérdezek rá, de sokat érdemben hozzátenni nyilván nem tudok minden esetben. Most se nagyon. ~Akkor van még némi időd felkészülni. Mondjuk, nekem fogalmam sincs, mikor vonul el a hó, tavaly még volt néhol, mikor megjöttem, de nem vészes mennyiségben, és nem is sokáig. Bár badarságot beszélek, neked ez az otthonod, nyilván tisztában vagy ezekkel a dolgokkal.~ Nem kérdeztem, mert bár érdekes volt, amit mondott, de nem sok mindent tudtam hozzátenni, a hallgatásnak pedig nem voltam a mestere, ezt bárki megmondhatta, aki egy kicsit is ismert. Egyszerűen jobban szerettem beszélni, mint hallgatni, bár lehet ez eddig nem látszott, de ennek pusztán az az oka, hogy idegenekkel, pláne magányos farkasokkal jobb az óvatosság. Jelentenem is kell majd róla Castornak, szóval ezért mondjuk jobb, ha ő beszél, s nem én, bár kétlem, hogy a kutatásának természete kifejezetten érdekes lenne a falkám számára. ~Az biztos, bár az utóbbi hónapokban kicsit felgyorsult. Mondjuk, azt nem mondanám, hogy ez a város kellő izgalmat rejt az én ízlésemnek. Igaz, hogy minden sarkon van egy fajtánk béli, de ez még önmagában nem garantálja az érdekes helyzeteket.~ Az mondjuk nem érdekel, hogy a szavaimból talán el lehet jutni arra a feltételezésre, hogy falkába kerülés miatt változhatott meg a dolog, de ez nem titok, a szagomon úgyis lehet érezni. ~Én alig vártam, hogy eljöjjek, és azt még nem tudom, megérte-e, egyelőre jól megvagyok, a többi meg majd alakul.~ Semmivel sem mondok többet, mint amit kérdez, mert magamról nem feltétlenül szoktam csacsogni, illetve, nem lényegi információkat. S bár nem hazudok, de azért az tény, hogy elég jól érzem magam a falkában, és csak remélni tudom, hogy ez így is fog maradni, ám ha nem, a Castorral való egyezségünk szerint akkor megyek, amikor akarok. Egyelőre ez még eszembe sem jutott. Bólintottam, azt mindig is értékeltem, ha valaki nem tartja magát azért zseninek, mert meg tud nyomni egy gombot. Sokkal többről van itt szó, de erről talán neki nem is kell kiselőadást tartanom, de volt már rá példa, hogy egy-két majmot kiosztottam. ~Volt már kiállításom, de nem itt, Detroitban.~ Úgy tűnik, mégis kapott egy kis információmorzsát, bár nem tudhatom, hogy valójában utazott a dologra, én meg észre sem veszem, elvégre a válaszomnak nem pont ez volt a lényegi része. ~Csak a magunk fajtának vigyáznia kell, és bár nehezebb kiszúrni nálunk, de a fotósoknak is megvannak a maga ismertetőjegyei… Nem érdemes felhívni magunkra állandóan a figyelmet. Egyébként mindenfélét, könyvekhez is fotóztam már, weboldalra, most úgy néz ki, hogy plakátra is fogok, illetve a stúdión belül bármit, de a helyszínekre is kimegyek, esküvők, keresztelők, modell fotózások, kismamák, blabla…~ Elmosolyodnék, ha nem lenne vicsorhoz hasonlatos ezen alakban, majd persze válaszolok arra is, hogy miket fotózok szívesen. Ezt általában nem szokták megkérdezni, mert az mégis ki a francot érdekel, hogy valamit szeretek-e fényképezni, vagy csak muszájból csinálom. Hát példának okáért engem. ~A természetfotók a kedvenceim, de ez talán nem meglepő egy vérfarkastól. Ezen belül pedig teljesen mindegy. Valami különös okból imádom a naplementéket, és ha nem is fotózok, de látni mindennap szeretem.~ Hümm, na azt sem tudom, ezt miért mondtam, ezt nem igazán tudja rólam senki az itteni ismerőseim közül. Sebaj, azt hiszem, ettől még nem adom ki magam teljesen.
~Igen, bár addig sem fogok unatkozni, a fás szárú növényeket addig is tudom vizsgálni. Ami pedig a havat illeti… az én időmben gyakran csak május környékén olvadt el végleg a hó, túl nagy változás nem hiszem, hogy lenne azóta. Mást nem néhány fokkal melegebb van, de amilyen mínuszok szoktak repkedni errefelé, nem hiszem, hogy nagyon érezhető lenne a különbség. ~ feleltem elmerengve. Globális felmelegedés, a városok megjelenése, mindez hozzájárult ahhoz, hogy beálljon némi változás a hőmérsékletek terén, annyira északon voltunk, hogy itt nem érződött annyira durván a változás, mint az Egyenlítőhöz közelebbi részeken. ~Ahhoz képest, hogy Alaszka második legnagyobb városa, én is több mindenre számítottam. ~ reagáltam a megjegyzésére, igaz, még csak kb. egy hete voltam itt, de eddig elég szürkének tűnt számomra, nem más, mint bármelyik másik város. Viszont volt valami, ami sokkalta ígéretesebb témának ígérkezett, mint a város nyújtotta lehetőségek ~ Ennyire sokan élnének itt? Miért? Hisz számos, sokkal kellemesebb, izgalmasabb, érdekesebb város létezik a világon. Miért pont egy ilyen isten háta mögötti, hideg hely népszerű? ~ kérdeztem vissza, még ha pontos okot nem is tudott, vagy akart volna mondani a másik, a véleményére akkor is kíváncsi voltam ~ Téged mi vonzott pont ide? ~ intettem a fejemmel a körülöttünk húzódó jár felé. Arra, hogy egyelőre jól megvan az itteni falkájával, csak elégedetten bólintottam egy aprót. Az eddigi beszélgetéseinkből azt hiszem egyértelmű, hogy a korábbi falkájával nem volt túl fényes a kapcsolata, így legalább az nyugtatott, hogy most jól megy a sora. Aztán, ahogy kicsit részletesebben mesélni kezd a munkájáról, csak őszinte érdeklődéssel figyelek. Nem nagy, komoly, világmegváltó információk, mondhatni apróságok, mégis kíváncsian hallgatom, hisz pont az ilyen „apróságok” azok, amiken keresztül megismerhetünk másokat. ~Akkor nem vagy egyedül, én is imádom a naplementéket. Igaz, az Aurora Borealis-szal semmi sem veheti fel a versenyt ezen a környéken. A természetfotózás pedig szép téma, hihetetlen, hogy mennyi lélegzetelállító tája van a Földünknek. Akár Amerikában, akár a bolygó többi részén. Jártál már más kontinensen korábban? ~ kérdeztem vissza érdeklődve, amennyiben hajlandó mesélni róla, bár azt hiszem, ha a munkájáról beszélt, akkor talán ez sem lehet olyan nagyon titkos dolog. Megvártam, hogy válaszoljon a kérdésemre, akkor azonban felkeltem a helyemről, hogy közelebb sétáljak hozzá, szép lassan lépdelve egy kört is leírtam körülötte, miközben kicsit jobban szemügyre vettem magamnak. Végül vele szemben álltam meg, hogy néhány pillanattal később megszólítsam. ~Emma, van elképzelésed, hogy ki lehetek?~ Azt már tudta, hogy Todd révén van közünk egymáshoz, viszont kíváncsi voltam, hogy mégis mire juthatott magában? Azt nem hiszem, hogy gyanakodna az igazságra, de azon túl érdekel, hogy kinek hihet.
~Akkor jól emlékszem, hogy mikor jöttem, még hó volt. Már akkor sem az időjárás volt az elsődleges, ami érdekelt.~ Mintha mentegetőzni akarnék, pedig nem igazán jellemző rám az ilyesmi, meg az sem, hogy nem figyelek oda a részletekre, de azon a napon csak az lebegett a szemem előtt, hogy talán meglelem Toddot, és semmi más nem számított, utána pedig kicsit különösen alakultak a dolgaim, és fogalmam sincs, mikor tűnt el végleg a hó a városból. ~Nem is tudom, néha egy olyan emberhez tudnám hasonlítani, akinek megalszik a tej a szájában. Lehetne benne sokkal több, és valószínűleg van is, csak épp jól titkolja.~ Ha nem úgy alakultak volna a dolgaim, valószínűleg már nem lennék a városban, keresnék nagyobbat, nyüzsgőbbet, ahol nem csak úgy vagyok, hanem tényleg zajlik az élet. Mindenesetre, ezen most nem fogok rágódni, lévén nem áll szándékomban távozni. ~Tőlem kérdezed? Jobban ismered a helyet, mint én, szóval biztosan tudod, mitől olyan különleges. Biztos van valami a levegőben, fene tudja… de nagyon sok magányos farkast is vonzza a terület, gőzöm sincs, mi okból.~ Ez nem olyan kérdés volt, amire én tudnám a választ, és igazság szerint, amíg a falkám körül minden rendben, az sem érdekel, hogy mennyi a farkas a környéket. A kérdésére megvillantak a lélektükreim, mély levegőt vettem, mintha szükségem lenne rá a beszédhez, de nyilván ez képtelenség lett volna ebben az alakban. ~Todd nyomát követtem, illetve, a falkát, aminek az alfája volt.~ Ebből azért jó eséllyel rájöhet, hogy nem vonzott engem ide semmi, jöttem, mert azt hittem, itt lesz a Teremtőm, ám nem így volt, hisz Todd már több mint száz éve halott. Ebbe a témába viszont lehetséges, hogy nem kellene belemennem, mert abból nem fogok jól kijönni, hogy beharapóm gyilkosa a jelenlegi Alfám. Fura, hogy most olyasvalakivel beszélek, aki ezt vélhetőleg nehezményezné, nem ehhez vagyok szokva. Örülnöm kellene, hogy akad olyan, aki nem utálta, de… nem megy. ~Úúúúúúristen. Hát hová tettem én az eszem, hogy azt még le sem fényképeztem? Minél hamarabb be kell pótolnom a dolgot.~ Lesápadnék, ha emberi alakomban lennék, és egyszerűen nem értem, hogy ez nekem miért nem jutott eddig eszembe. Nem mintha a világ legnagyobb tragédiája lenne, de azért egy magamfajtának az ilyesmi fontos, én meg hagyta, hogy mindenféle egyéb elterelje a figyelmem. ~Nem túl gyakran, egyszer-kétszer úgymond nyaralni, például Spanyolországban, Olaszországban, nem vagyok nagy világjáró, csoda, hogy ennyi helyre elmehettem… És te? Sokfelé jártál? Gondolom, a szakmád megköveteli néha az utazásokat, mint most is.~ Igencsak meg volt kötve a kezem Detroitban, Simon mindig maga mellett akart tudni, meglehet, attól félt, hogy a Teremtőm csak az alkalomra vár, hogy elvigyen. Nos, ettől egyáltalán nem kellett tartania, soha életében még csak felém se szagolt. Igencsak furán éreztem magam, amikor körbejárt, de bármilyen kedélyesen is cseverésztünk, azt nem hagytam, hogy mögém kerüljön. Még mindig lehetett rossz szándéka, attól még hogy normálisnak tűnik valaki, nem kell egyből azt feltételezni, hogy az is. A kérdésére meghökkentem némileg, és nem igazán tudtam hová tenni a dolgot. Miért kérdez ilyesmit? Csak azt tudom feltételezni, hogy valami célja van vele, vagy tudnom kellene, fogalmam sincs. Nyilván nem arra kíváncsi, hogy megjegyeztem-e a nevét. ~Találgatni tudok, de nem tudom, annak van-e bármi értelme. A szeretője szerintem nem voltál, de ezt csak azért feltételezem, mert szerintem képtelen lett volna egy nő mellett huzamosabb ideig megmaradni. A testvére akár lehetnék, de mégis a legvalószínűbbnek azt tartom, hogy a Teremtője lehetsz. Túlságosan megfontoltan beszélsz róla, és úgy érzem, azért ajánlottad fel a segítséged, mert ki akarod köszörülni a csorbát, amit ejtett rajtam.~ Nem nagyon akad más ötletem, és azért is tűnik ez a legésszerűbb választásnak, mert azt mondta, elég közel állunk egymáshoz a családfán belül, valahogy adja magát a dolog, de… ebben számomra nincsen semmi extra, elvégre, azt sem tudtam igazán, hogy milyen egy normális Teremtő-Kölyök kapcsolat, nemhogy azt próbáljam feldolgozni, hogy esetleg ez a Jyotsana a nagymamám. De fura ilyesmire még csak gondolni is.
~Lehetséges. Reméljük, hogy csak jól titkolja, miket rejt, és nem tényleg ilyen jellegtelen. ~ reagáltam a nőstény szavaira. Ki tudja? Lehet, hogy csak némi türelem kérdése, és észrevesszük majd a rejtett kis szépségeket is a város életében, csupán figyelmesen ki kell várni a megfelelő időt. ~Itt születtem, nekem már csak ezért is különleges, épp ezért is vagyok olyan elfogult és kritikus vele szemben. De valaki, aki nem élt le annyi évet itt, valószínűleg előbb felfigyel az olyan dolgokra, amire a mi szemünk sokáig „vak”. ~ Mint amikor együtt élünk valakivel. Kevésbé feltűnőek az apró, mindennap végbemenő változások, de amikor mi találkozunk egy rég nem látott ismerősünkkel, vagy mi köszönthetünk valakit hosszú idő után, akkor egybe szembetűnő a változás. ~Ó, értem. ~ bólintottam a szavaira. Szóval Todd miatt… ezek szerint az egykori falkája is itt van? És mivel Emma is az itteni falka tagja, így valószínűsíthető, hogy a két falka valójában egy és ugyanaz. Hmm… ez kezd egyre érdekesebb lenni. Érdekesebb és rám nézve is veszélyesebb, hisz ha igazam van, biztos, hogy számos olyan vérfarkas is falkatársa, akik annak idején ismerték a kölyköm. Azok után, amit Emma az északi fénnyel kapcsolatos megjegyzésemre reagált, legszívesebben felnevettem volna, ha emberi alakomban vagyok, így viszont csak némi farokcsóválással fejeztem ki jókedvemet. ~Ó, én meg már azt hittem, hogy kész képsorozataid függnek otthon a falon róla. Nézd a jó oldalát, legalább nem olyan jelenség, ami száz évente egyszer következik be, így bőven lesz még alkalmad megörökíteni. Ráadásul folyton változik, nem csak alkalmanként, így fotósként is mennyi lehetőség rejlik benne! A színek, a formák, a dinamika… nem is tudom, láttam-e valaha varázslatosabb természeti jelenséget. ~ jegyeztem meg, és most nem ránk, vérfarkasokra gondoltam, hanem a különböző tájakon fellelhető dolgokra. Mert bár sok lélegzetelállító, vagy gyönyörű táj létezik, különös megjelenéssel, mégis, azt hiszem, egyik sem fogható az északi fényhez. ~Spanyolországban én is egész sok időt töltöttem. ~ reagálok a kérdésére ~ Meg Európa nagy részét is bejártam, igaz, az északi területek azok kimaradtak… ~ Eredetileg azok is tervbe voltak véve, hogy aztán onnan haladjak tovább Ázsia felé, csak ugyebár az élet másképp hozta, én pedig több mint száz évre a szellemvilágban kötöttem ki Európa felfedezése helyett ~ Az elmúlt pár évtizedet pedig Ázsiában töltöttem, most is onnan érkeztem. Nos, igen… ha nem is feltétlen a kutatásokból adódóan, de a különböző konferenciák miatt elég sok helyen megfordultam, a „nyaralásokról” nem is beszélve… De ennek ellenére még mindig úgy érzem, hogy rengeteg felfedezni való vár, rengeteg bebarangolásra váró táj… Hm, és ha rajtad múlna és minden lehetőség adott lenne, hova utaznál el szívesen? ~ kérdeztem vissza. Találgatni kezd, én pedig kíváncsian hallgatom a gondolatait, hogy vajon végül mire fog jutni? Azt meg talán mondanom se kell, hogy amikor beletrafál az igazságba, nem kicsit döbbenek meg. Először nem is tudom, hogy mit reagáljak, de aztán, ahogy megbizonyosodom róla, hogy a pajzsom a helyén, és biztos, hogy nem érzékelhet többnek, mint 350-400, gyorsan helyre billen a lelki egyensúlyom, és inkább a Todd hibájából adódó „tudatlanságának” tudom be, hogy ilyen következtetésre jutott. ~Todd… gondolom nem mesélte, hogy igazából spanyol, igaz? Hogy az spanyol telepesekkel együtt érkezett Amerikába? ~ kérdeztem vissza, és ha eddig nem is volt tisztában a férfi pontos életkorával, egy gyors fejszámolást követően egyből világossá válhatott, hogy ha élne, már több, mint 500 éves lenne. Azt tudtam, hogy eddig sem nagyon ismerte, mivel a kölyköm hamar magára hagyta, de hogy… ennyire rossz lett volna a helyzet? Erre még talán legvadabb álmaimban sem számítottam, másfelől viszont mélyen elszomorított a tény. ~Ha a teremtője lennék, akkor legalább 600 év körülinek kéne lennem. ~ és még csak nem is hazudtam ezzel az állítással, az viszont más téma, hogy kinézetre sem néztem ki annyinak, mert lassú öregedés ide vagy oda, abban sem vagyok biztos, hogy ilyen idős farkast láttam már életemben, aki nem az elsők falkájából való. Másfelől, aki él is ennyi ideig, 500 után azért már kinézetre, meg képességekben is meglátszódik a kor, ami – szerintem – a mostani testemről nem igazán mondható el. Rá bíztam, hogy az újonnan „elejtett” információimmal mit kezd, újra megpróbálja-e kisakkozni, hogy ki vagyok, vagy kitart az első elképzelésénél, mindenesetre nem maradtam sokáig csendben. ~Diego... akarom mondani, Todd sosem említette, hogy hányadik vagy a beharapási sorban? ~ tettem fel a költői kérdést, hisz ha tudna arról, hogy nem csak a „nagymamája”, de a vérvonalának alapítója is vagyok, valószínűleg nem úgy reagált volna, ahogy. Nem mint ha elvártam volna, hogy körbeujjongjanak érte, de nem nagyon szokták ennyire „nyugodtan” venni a dolgot.
~Lehetséges, hogy én egyelőre nem vagyok elég nyitott. Többnyire nem vagyok az, mármint… Azt hiszem, túl sokat beszélek.~ Csóválom meg a fejem, mert azért ennyire mégsem kellene kiadnom magam, elvégre, nem olyan egyértelmű velem kapcsolatban, hogy nem nyílik meg könnyen. A felszín az egy dolog, egészen más az, ami belül van. Esetemben ez hatványozottan igaz. Beszélhetek akármennyit, bízni és valóban megnyílni nem fogok, mert túlságosan tartok az érzelmi elköteleződéstől bármilyen irányba. ~Ami késik, nem múlik. Most még nem függnek, de fognak. Mentségemre legyen mondva, igencsak fellendült az üzletem, sok a munkám, és emellett még ott van a falka is. Meglehetősen ritka, mikor saját örömömre tudok elmenni fényképezni.~ Azt inkább nem jelentettem ki, hogy a hotelszobám mennyire nem otthon a számomra. Szerintem sosem fogom annak tartani, de lakást, vagy házat meg nem akarok venni, az túlzottan is végleges lenne az én ízlésemnek. Viszont most már biztos, hogy szakítok majd erre időt, legalább ennyi nyugi jusson, és eltöltök pár órát a sarki fény társaságában. Érdeklődve hallgatom, mennyi helyen járt már, és kicsit úgy érzem, hogy valahogy túl sok mindenről maradtam le meg Detroithoz voltam kötve. Arról fogalmam sincs, hogy most lenne-e lehetőségem utazni, de nem hiszem, hogy huzamosabb időre elengednének. ~Ezen még nem igazán gondolkodtam, lévén valahogy sosem voltak adottak a lehetőségek. De egyszer szeretnék egy világ körüli utat, azt sem bánnám, ha hajóval mehetnék, a repülések alkalmával mindig úgy érzem, hogy sok mindenről lemaradok, nem látom a lényeget.~ Fejtettem ki, de hamar elterelődött a témáról a figyelmem, és azon kezdtem gondolkodni, vajon miért kérdezhetett ilyesmit. A döbbenetét érzékelem, és vagy azért érzi, mert eltaláltam, vagy azért, mert nagyon mellélőttem, és ilyesmit nézek ki belőlem. Nem tudom eldönteni. ~Todd semmit sem mesélt nekem, szóval fogalmam sem volt a dologról.~ Ezzel együtt persze lesápadtam, mert bizony akkor Todd sokkal öregebb volt, mikor engem beharapott, mint az átlagosan jellemző életkor. Nem mintha ez nem lenne tök mindegy, úgysem tervezte így, máskülönben nem hagyott volna hátra. A következő szavaira megcsóválom a fejem, hajlanék rá, hogy sutba dobjam az elképzelésemet, de valamiért még nem tudok szabadulni tőle. ~Az meglehetősen egyedi eset lenne… legalábbis nem hallottam még ilyen idős farkasról. Meg… nem is tűnsz túlságosan gyengének, az ilyen idős kor már meglátszik egy farkason.~ Az emberi alakját ugyan nem ismerem, de ilyen formájában sem kellene ennyire könnyedén mozognia. Felsóhajtok, kezdek belenyugodni abba, hogy tévedtem, ám ha így van, akkor tényleg halvány lilám sincs róla, hogy ki lehet ő nekem. ~Nem, nem említette… Azt sem tőle tudom, hogy Sura áldása kísér. De… ha ötszáz év felett lenne most, akkor ő nagyon maximum második lehetett a beharapási sorban, akkor én esetleg második vagy harmadik lehetek. Mondjuk, a második biztosan nem, mert akkor a korábbi feltételezéseim alapján te meg Sura lennél, az meg ugye lehetetlen. ~ Pislogok egyet zavartan, kicsit ostobának érzem magam, mert valljuk be, hogy a hétköznapi farkasok által emlegetett őseink mindig is misztikus alakok lesznek a számunkra, és valahogy mindenki készpénznek vette, hogy ők már rég békében nyugszanak valahol.
~Ugyan, ne zavartasd magad. Szívesen hallgatlak. ~ reagáltam a mentegetőzésére. Nem vártam el tőle, hogy kapásból a falkájáról kezdjen mesélni, vagy olyan dolgokat adjon ki a társairól, amiből később baja származhat, sőt… valahol még örültem is, hogy ennyire ragaszkodik hozzájuk, arra meg egyenesen büszke voltam, hogy annak ellenére, hogy ilyen rövid ideje van itt, velük, ilyen hű hozzájuk. ~Ó, az biztosan megvár. Másfelől, nem egyszerű dolog egy új helyen elindítani egy vállalkozást, szóval szép eredménynek számít, hogy rövid idő alatt ilyen sikeres lett. Dicséretes, hogy ennyire komolyan veszed a munkádat, de azért ügyelj arra, hogy „ne nőjön a fejedre”, legyen némi szabadidőd is. ~ láttam el némi tanáccsal, ami talán kissé elcsépeltnek hangozhat, de mégis igaz. Előbb vagy utóbb, úgy is mindenki megtapasztalja, többnyire saját káron tanulva, nem pedig mások tanácsait megfogadva. ~A világ körüli út jól hangzik! És mondanám, hogy egy tengeri, óceáni hajóút sem rejt sokkal több látnivalót, mint egy repülőút, hisz egyiknél a nyílt víz vesz körbe, a másiknál pedig a felhők… de abban igazad van, hogy a hajó „csak” szárazföldi megy, szóval onnantól biztos, hogy sokkal több a látnivaló. Egyszer mindenképp próbáld ki, manapság sokkal élvezetesebbek, mint annak idején a több hónapig húzódó hajóutak… ~ Ha valamit, akkor azt semmiképp nem hiányolom vissza a régi időkből… Pláne vérfarkasként, összezárva annyi emberrel, olyan borzalmas körülmények között… Higiénia szinte semmi, betegségek, zsúfoltság, állandó feszült hangulat, kevés és egyoldalú táplálék… Brrr! ~Bevallom őszintén, amikor először mondtad, hogy nem igazán mesélt neked semmit, azt hittem, egy kicsit „túlzol”. Azt hiszem, rájöttem, hogy egyáltalán nem. ~ sóhajtottam egyet, hisz minél tovább hallgattam, annál egyértelműbbé vált a dolog. ~Akad néhány, de az olyan ritkák, akár a fehér holló. Vagy lehet, hogy fehér hollóból több van, mint belőlük… ~ feleltem eltöprengve, elvégre léteztek albínó varjak… 600 feletti farkasból meg mi, vérvonal alapítók biztosan, de hogy rajtunk kívül vannak-e még… Jó kérdés. ~Szóval ezt sem… Tupilekre mondom, lassan tényleg kitüntetem a képzeletbeli „Teremtők szégyene” címmel, csak mesélj még róla ilyen „szépeket”... ~ csóváltam a fejem, és hirtelen nem is tudtam, hogy örüljek, vagy sajnálkozzak Todd halála miatt. Örülök, hogy más megölte, mielőtt viszont láttam volna, mert ha úgy találkozunk, hogy ezeknek az információknak a tudatában vagyok, annak nem lett volna szép vége… Másfelől sajnálom, mert mégiscsak az egyik első kölyköm volt, a talán a leghosszabb ideig maradt mellettem, erre? Még arra sem méltatja a saját leszármazottját, hogy megossza vele, ki is ő, kik vagyunk mi, és beavassa a „családba”. Szótlanul hallgatom, ahogy hangosan találgat, én viszont vagyok olyan mocsok, hogy ne segítsek neki a bizonytalanságban, kétségek között hagyva. Eszes kislány, az biztos, és azt hiszem, előbb vagy utóbb, de úgy is kilogikázza, hogy mi az igazság. Miért is vegyem el tőle a felismerés örömét, amikor az sokkal intenzívebb lehet, ha egyedül, magától jön rá? Ha rajtam múlik, akkor ez úgy sem az utolsó alkalom, hogy találkoznánk, ha pedig megbízhatónak bizonyul, és egyedül nem boldogulna, majd segítek neki néhány finom kis utalással, bár nem hiszem, hogy nagyon szüksége lenne rá. ~Egy szó, mint száz, előkelő helyet foglalsz el a sorban. ~ jegyeztem meg kedvesen ~ Arra figyelj, hogy mindig tisztában légy a saját határaiddal, soha se „csak” a képességedre hagyatkozz, és akkor hosszú élet vár rád. Néhány évtized, évszázad, és olyan gyorsan fogsz tudni regenerálódni, hogy arról most talán még álmodni sem mersz. Viszont elég egyszer hibázni… elszámítani magad, és nincs tovább. Bár sok mindent kibírunk, sajnos nem vagyunk halhatatlanok. ~ figyelmeztettem, hisz ha valakinél, akkor ez nálunk különösen „tipikus” hiba szokott lenni, ha mondhatunk ilyesmit. ~Hogy sikerült megtudnod, hogy melyik vérvonalba tartozol? Saját tapasztalat, Todd valamelyik ismerőse mondta, vagy egy másik falkatárs ismerte fel? ~ kérdezősködtem tovább, mert csak nem hagyott nyugodni a tudat, hogy ilyen csapnivaló teremtő lett a „fiamból”. Annyira abszurd az egész, hogy még mindig alig bírom elhinni, pedig itt áll az „áldozat”, velem szemben ~ Egyébként… tudom, hogy így sok év távlatában már kissé talán elkésett az egész, de ha esetleg Toddal, vagy a „családunkkal” kapcsolatban kérdéseid vannak, akkor megpróbálok válaszolni rá. Azt nem ígérem, hogy mindenre menni fog, hisz látod, Toddról például sokkal „frissebb” információid vannak, mint nekem… ~
~Gratulálok annak, legyen az bármilyen dolog, vagy személy, aki képes az én fejemre nőni. Elég nehezen kivitelezhető, úgy gondolom. Egyébként, mivel a saját főnököm vagyok, mindig akad elég szabadidőm, ha úgy akarom.~ Természetesen vannak olyan időszakok, amikor azt mondom, hogy most egy hétig nem vállalok semmit, és olyan is, mikor egymást érik a megrendelőim, természetesen az sem maradhat ki a felsorolásból, amikor valami falkaügy miatt nem tudok bemenni dolgozni, olyankor sokszor megy a levesbe egy-egy ügyfél, de ez szerencsére eddig még csak egyszer esett meg. ~Igen, csak épp a hajóútnál lehet friss levegőt is szívni, a repülő esetében pedig tökéletesen be van zárva az utazni vágyó.~ Ezzel talán elárultam azt is, hogy nem szívlelem a bezártságot, úgy a korlátokat sem, semmilyen mértékben, de hát, nem is állítottam sosem, hogy egyszerű személyiséggel áldott volna meg a sors. ~Mondjuk, lehetséges, hogy egy több hónapig tartó hajóutat nem élveznék olyan nagyon, de ezt már nem is kell megtapasztalnom-~ Vannak persze hosszan tartó hajó utak, de mivel egyikre sem kötelező befizetnem, nem is fogom megtenni. Azért, annyi fölös időt még én sem tudok kierőszakolni magamnak. ~Jó, azt azért elmondta, hogy mik azok a vérfarkasok, és hogy a chicagói falka alfája, de vérvonalakról nem beszélt, egy falka összetételéről sem, arról meg pláne nem, hogy kik esetleg a felmenőim.~ Fúrtam a hóba a fejem, istenem, mennyiszer kívántam, bár másként lett volna. Bár akart volna. Csak egy kicsit… Visszajöhetett volna értem. Miért nem voltam elég jó neki? S ha nem voltam, mi értelme volt bemarnia? Csapongó érzéseimet könnyedén észlelheti a másik nőstény, de nem is akarom titkolni őket, a téma sajnos túlságosan mélyen érint, és talán fog is egész életemben. ~Azt hiszem, még mindig jobban jártam így, mintha mellette lettem volna, legalábbis az elmondások alapján igencsak kegyetlen alak volt. Nem szeretném tudni, miként bánt volna a kölykével.~ Fáj kimondani, elég sok minden fáj Toddal kapcsolatban, és néha csak azt szeretném, hogy mindenestül képes legyek kitépni a szívemből, mert elvett tőlem valami nagyon fontosat, és azóta nem találom. Gyűlöltem érte, ezért mindig. Még annak taglalása sem képes elvonni erről a figyelmem, hogy ki lehet valójában a nőstény, ám úgy fest, hiába találgatok, megmondani nem fogja. ~Gondolom… már, ha Todd tényleg olyan öreg volt. Mondjuk, nincs okom nem elhinni neked, bár, elhinni se nagyon.~ Kezdek kicsit belezavarodni a sok számba és spekulációba, esküszöm, olyan érzésem van, hogy hülyének néz. Nem tudom, miért. Képtelen vagyok elmenni ama tény mellett, hogy nem reagál gyakorlatilag semmi érdemlegeset a szavaimra. Vagy nagyon belenyúltam, vagy a zavarosban halászom. Tudni akarom. Most már igen, eddig nem érdekelt kicsoda, de úgy tűnik, a fordított pszichológia remekül működik… még ha nem is szándékosan alkalmazza. ~Szerintem rám nem vár hosszú élet. Nem vagyok egy kétszer megrágom a dolgokat típus, mielőtt cselekednék. A pofám is nagy, és szeretem feszegetni a határaimat. Meg van egy nyilvánvaló defektusom, aminek tanúja lehettél. Meglepődnél, ha megérném a háromszázat.~ Úgy beszélek, mintha ez különösképpen nem érdekelne, igazából, így is van, szeretek élni, de éppen azért, mert azt teszem, amit én akarok, és nem hagyom, hogy mások dirigáljanak. ~Akkoriban egyetlen ismerősével sem találkoztam. Lepasszolt a detroiti falkának. Ott derült ki. Sajnos. Onnantól kezdve én voltam a falka gyakorlóbábuja, Mondanom sem kell, hogy eleinte abszolút nem élveztem a dolgot.~ Nem folytatom, többször nem fogom hangosan kimondani, hogy ilyen téren igencsak elkorcsosultam, épp eléggé nyilvánvaló már így is. ~Minek kérdezzek? Azt sem kötötted az orromra, hogy te ki vagy, nem hiszem, hogy jelenleg más információ jobban érdekelne.~ Azt nem mondom, hogy nem is fog, de most… nincs kedvem hozzá. Lehet, így elúszik az esélyem a dologra, de ez nem érdekelt, sokkal szívesebben dörgöltem az orra alá eme tényt, minthogy megtudjak bármit is. Néha igencsak kitekert volt a gondolkodásmódom, de ez van. Meg lehet szökni nyugodtan, nem szoktam magam ráerőszakolni senkire.
Nos, úgy tűnik, a kislányt nem fenyegeti ez a tipikusnak mondható hiba, így aztán annyiban is hagyom. Ha ennyire tudatosan kézben tudja tartani a dolgait, akkor kap egy nagy piros pontot tőlem, pláne, hogy néha nekem is meggyűlt ezzel a bajom – mármint azzal, hogy túlságosan is belemerülök a munkámba, és minden más háttérbe szorul miatta. Kutatások közben elég gyakran… ~Igaz. Meg nem egy helyben ülve kell leutazni azt a több órát, hanem akár sétálhat is az ember közben. ~ bólintok a szavaira, igaz, ami repülővel eleve több órás út, inkább bele sem akarok gondolni, hogy az hajóval mennyi ideig tartana… Nem mint ha nem érnék rá, ha már a világ összes ideje megadatott, de attól nem szeretem feleslegesen elhúzni a dolgokat. ~Értem. Elég rövidre fogta akkor. ~ csóváltam a fejem, bár a semmitől legalább ez is több. Egy hajszálnyival, ha jóindulatú akarok lenni. Csak nézem, ahogy Emma a hóba fúrja a fejét, és valahol már én kezdem rosszul érezni magam, amiért újra- és újra visszatérünk Toddhoz, mint téma, amikor szemmel láthatóan ennyire rosszul érinti. ~Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. A „kölyökvállalás” sokakat megváltoztat, de elképzelésem sincs, hogy Toddra milyen hatással lett volna hosszú távon. Lehet, hogy ő is félt ettől, és azért „menekült” előle, nem tudom. Bár azt nem tartom valószínűnek, hogy radikálisan megváltoztatta volna. ~felelem, én is valószínűnek tartottam Emma feltevését… Ha ennyire elfajzott, kegyetlen alak lett volna, nem hiszem, hogy a kölykével sokkal másképp bánt volna, még ha nem is lett volna annyira drasztikus vele, mint másokkal. Vagy pont, hogy drasztikusabb… elfogult, kritikus, hisz hogy lehetne valaki méltó utódja, ha nem állja a folyamatos próbáit? Sőt, még azt is kinézem belőle, hogy a hozzáállása szerint az erőszakkal is csak a kölyke javát akarta volna, hogy mielőbb megerősödjön. A következő megjegyzésére nem reagálok különösebben, maradjon csak meg a bizonytalankodásban, azonban ami azt követi… ~Ne vedd sértésnek, láttam én már sokkal „rosszabbat” is, nekem elhiheted, aki legalább kétszer annyi idős volt, mint te. ~ reagálok a szavaira, és egyből eszembe jut Rotstein kölyke, akivel néhány nappal korábban volt szerencsém. ~Az lett volna a furcsa, ha élvezed. ~ teszem hozzá, hisz az lett volna az igazán „elkorcsosult” dolog, hogy a szavaival éljek, ha már eleve a kezdetektől élvezte volna, hogy fájdalmat okoznak neki. Idővel azért hozzá lehet szokni, de a mi vérvonalunk már csak ilyen… míg Unalaq leszármazottai egész játékos módon fejleszthetik a képességüket, nálunk azért pár fokkal kellemetlenebb a helyzet. Pláne, ha mások még ki is használják az adottságainkat, ahogy Emma is utalt rá, de legalább itt is igaz a mondás, hogy minden rosszban van valami jó. ~Egyelőre legyen elég annyi, hogy Todd ismerőse… vérvonal-rokona vagyok. ~ sejtettem, hogy nem fog repesni az örömtől a nagy „titokzatoskodásomtól”, de különösebben nem hat meg az érvelése ~ Nem szeretném csak azért bajba sodorni magam, csak azért, mert közöm van hozzá, pláne úgy, hogy a volt falkatársai is a városban vannak, és köztudottan nem volt egy népszerű alak. Különösebben nem hiányzik a bonyodalom, abból így is van elég az életemben, meg a bujkálás az ellenségei elől.~ Ha más nem érdekli, akkor úgy tűnik, a beszélgetésnek ez a szála is kezd zsákutcába futni. Én a helyében biztos kíváncsi lettem volna a vérvonalunk többi tagjára, vagy arra, hogy meddig lehet eljutni a képességünkkel… De azt is megértem, hogy a Toddhoz fűződő kapcsolatom most jobban foglalkoztatja. Majd… az idő megoldja ezt a problémát. Sejtem, hogy valahogy jelezni fogja a falkája felé a találkozásunkat, azonban nem mindegy, hogy mennyit árul el nekik, nekem pedig eszem ágában sincs kockáztatnom. Ha megérdemli, akkor idővel úgy is megtudja, hogy ki vagyok. Ha meg nem…
// Ha nagyon nincs más, akkor azt hiszem, lassan közelíthetünk a zárás felé... //
~Határozottan jót tesz némi séta… velem megesett már, hogy ücsörögtem a gépen, csacsogtam valami pasassal, és ahogy beszélt, újabb moszkító jelent meg és körözni kezdett a karja fölött. Addigra már képzeletben lecsaptam párat. Kicsit unalmas volt a fazon, én meg fáradt, szóval azt hiszem, képzelődtem, de fene tudja.~ Ennyit a repülésről. A vízen néha legalább lehet látni delfineket, bálnákat, és bár messziről, de az is több mint a bosszantó kis pamacsokat lesni az égen. Én általában úgyis átalszom a repülőutakat, mert bár még nem említettem, minek is tettem volna, de imádok aludni, noha nem sokszor van szerencsém hódolni eme hobbimnak. ~Őszintén… már nem is érdekel, úgysem fogom soha megtudni, hát akkor nem mindegy?~ Azt igyekszem nem elcsacsogni, hogy elméletileg Castort megkörnyékezte szellemként, és jobban is teszem, mert erről még én is nagyon keveset tudok, sőt, az első napom óta ebben a városban nem is hallottam a dologról, szóval élek a gyanúval, hogy a drága Teremtőmet elüldözte a jelenlétem… ~Akkor nincs veszve a remény, hogy még élhetek legalább ennyit.~ Igen, szerettem élni, kiélvezni minden percemet, bár ez most határozottan nem látszott, és mióta idejöttem, nagyon is visszavettem az élvezetfaktorból, ideje lenne orvosolni ezt a problémát. ~Nem telt bele sok időbe…~ Tettem még hozzá, mert viszonylag hamar leesett, hogy vannak olyan tetvek, akik élvezik, ha fájdalmat generálhatnak, és látják ennek kivetülését az áldozatukon. Én egy idő után nem voltam hajlandó megadni ezt senkinek, és bár innen már hosszabb volt az út az élvezetig, de végül eljutottam oda, és ez az, amit bánok, mert olykor egészen nagy hulladéknak érzem magam tőle. ~Te, én rohadtul nem tudom, hogy mit szívtál, mit nyeltél le, vagy küldtél magadba bármely nyílásodon, de ekkora ökörséget a Twilight óta nem láttam! Azaz hallottam, de azt a szart csak látni lehet… Szóval, hahó… Todd kölyke vagyok, és még élek. Ennél közelibb rokonságba aligha lehetsz vele, úgyhogy nem hinném, hogy bajod lenne. Már persze, ha hosszútávon nem akarsz majd csatlakozni a falkához, akkor lesz, de az nem Todd számlájára lesz írható.~ Én nem fenyegettem, csak közöltem vele a tényeket, de jóval öregebb nálam, biztosan tudja, hogy mennek a dolgok a falkákban, és hogy senki sem tűri meg a területén huzamosabb ideig a kóborokat. ~A nők hamarabb esnek teherbe mint gondolkodóba. Nos, ez rám nem igaz, mivel terhes úgysem lehetek, viszont gondolkodni szeretek, és túlságosan fura nekem ez az egész. Te. Van valami, amit nem mondasz el, de arra még nem sikerült rájönnöm, hogy azért, mert nem is akarod, vagy azért, mert jobban tetszene, ha magam találnám ki. Szeretem én a játszmákat, de ebből szerintem mára elég volt ennyi.~ Lehetséges, hogy pofátlan vagyok, de különösebben nem érdekel. Tele a puttonyom a forró kása kerülgetésével és a jó modorral. Legalább valamiben hasonlítsak a drága Teremtőmhöz… nemde? ~Szóval, további kellemes napot, kedves ki tudja milyen vérvonal-rokon Jyotsana.~ Egy részem szerette volna, ha még találkozunk, de némileg nehezményeztem a nagy titokzatoskodást, és szerintem majd csak akkor jutok el odáig, hogy bánjam, nem használtam ki a lehetőséget az információszerzésre a rokonságomról, ha lecsillapodtam otthon. Hacsak nem akar megcibálni az önkifejezésem milyensége miatt, akkor én bizony eloldalgok, egy idő után persze rohanni kezdek, ismét belefeledkezve a természet csodájába, játékosan fúrva magam itt-ott a hóbuckákba, kiélvezem a napot mielőtt hazamennék.
// Akkor, szerintem részemről ennyi, de majd meglátjuk a következő reagodból. Mindenesetre, már most köszönöm szépen. //
~Pincér! Maga szerint hajszálat rendeltem a salátám mellé? ~ reagáltam az övéhez hasonló közönnyel a szavaira. ~ Ezt nevezem hozzáállásnak, mint valami duzzogó óvodás. ~ Még hogy nem érdekli? Most lehet, de azt kizártnak tartottam, hogy később, ha lenyugodott, meg párszor átgondolta ezt az egész beszélgetést, ne keltse fel az érdeklődését. Ha csak magamból indulok ki, mindig is foglalkoztatott, hogy mi történt a kölykeimmel, vagy ők milyen leszármazottakkal „bővítették” a családot, és többnyire lentről felfelé is meg szokott lenni az érdeklődés a családfán. ~Remélem is, hogy fogsz. Még többet is. ~ feleltem a szavaira, ahogy azt is, hogy később ő is tovább bővíti a családot. Szomorú múlt ide vagy oda, valahol sajnáltam volna, ha pont Diego leszármazási ága halna ki. Most erre mit lehet mondani? Szar ügy, tudom én, de legalább „könnyebben” elviselte a helyzetet, mint hogy lelkileg belerokkant volna. Sajnáltam, hogy így alakult a sorsa, Diego tette és később mulasztása miatt, de úgy se sokra menne a sajnálatommal. A segítségemet meg már felajánlottam korábban is, ha nem él vele, hát nem. Én attól még nyugodtan alszom éjszaka. ~Csak az normális, akit nem ismersz eléggé.~ reagáltam meglehetősen nyugodtan és jókedvűen a kis kirohanására, és ha épp emberi alakomban lennék, esélyes, hogy még fel is nevettem volna közben. Ó, drágám, ha te azt tudnád, mi mindent kipróbáltam én már… Ha nekiülnék, szerintem könnyűszerrel megírnék pár szakkönyvet a különböző tudatmódosító szerekről, és emberi szervezetre, vérfarkasokra gyakorolt hatásukról. Talán majd egyszer, ha még 50 év múlva is Fairbanksben leszünk összezárva… Már látom is magam előtt a címet, „LSD: Engem nehéz elképzelni, engem ki kell próbálni”, vagy valami hasonló… ~Aközött, hogy az ember épp gyűlöli vagy támogatja, van egy kis különbség, de hagyjuk is. ~ Ha esetleg eljárna Emma szája, és a falka fenyegetésként venne, azt úgy is megtudom. Ha meg tartja a száját, vagy csak én aggódom túl és tényleg nem foglalkoznak a ténnyel, akkor meg felesleges ilyesmin aggódnom. ~Ott azért már elég nagy lenne a baj, ha nálad nem így lenne. ~ szúrtam közbe a kis megjegyzésemet, de aztán csak hagytam, had mondja. Úgy tűnik, a leszármazottaim nem épp a türelmükről híresek, bár Emma legalább nem olyan ész-nélkül-forrófejű, mint a kedves „unokatestvére”, akihez a napokban volt szerencsém a templomban. Szerencsére… Azt hiszem, szép kis rumlit hagytunk magunk mögött, ahhoz képest, hogy kerülni kéne a feltűnést. ~”A türelem olyan fa, melynek keserű a gyökere, de édes a gyümölcse...„~ üzentem vissza egy közmondással a kis gondolatmenetére ~ Vagy ha úgy tetszik, „Minden cérna ott szakad, ahol a legvékonyabb.”.~ Ha már úgy akar búcsúzni, hogy egymást sértegetjük, hát legyen az óhaja szerint, de kíváncsi vagyok, vajon akkor is ilyen nagy szája lesz-e, ha esetleg újra találkozunk, és sikerül rájönnie a „megoldásra”, ki is vagyok én neki? ~Viszont kívánom, Emma! ~ feleltem még búcsúzóul, azzal hagytam, had menjen. Csak nem kéne minden leszármazott félholtra verni, rögtön az első találkozáskor, nem igaz? Amúgy is, ha azt nézzük, Heine mit virított már rögtön a kezdetektől, annak Emma még csak a közelében sem járt. Ahogy megfordult, néhány lépés után már teljesen visszazártam a pajzsomat, a legkisebb energiafoszlányokat is elrejtve előle, majd bevetettem magam a vadonba, így ha még vissza is nézne, már csak a hűlt helyemet találhatja. Én pedig? Folytatom a felfedezőutam a vadonba.
// Ne haragudj, hogy csak most... Végül mégiscsak itt kötöttek ki a zsebik. Én is köszöntem a játékot! És ezt most itt zárnám, mást nem majd később, ha kedvet érzel hozzá, jöhet egy következő találkozó is //
Fontos ügy miatt jöttem el ilyen messzire, muszáj beszélnem Isabelle-lel. Noha a jelentésében elmondta, hogy nem sokra emlékszik és azt a keveset is mind elmondta már, én próbálkozom, hátha beugrott még valami, vagy talán most be fog. Kérdésem is lenne, hiszen szeretném megtalálni az ismeretlen személyt, akiről még csak az sem derült ki, hogy férfi, avagy nőstény. Többek között ez idejövetelem egyik főbb célja, hiszen a jelentésben erről nem esett szó, pedig lényeges információ és jócskán megkönnyítené a dolgomat. Eme információnak tudatában már könnyebb lenne a keresés, hiszen feltehetőleg afro-amerikai, a fekete bőrszín pedig nem túl gyakori jelenség errefelé, én pedig történetesen a hivatalban dolgozom, tehát ha bejelentett lakhellyel rendelkezik, akkor igazándiból pár kattintás és máris szűkebb a lista. Ha nem.. akkor így jártam, kicsit nehezebb lesz a dolgom, de remélhetőleg nem fog beletörni a bicskám a feladatba. A hegyvidéket céloztam meg, a hegyi farkasok területét, hiszen hiába vagyunk már egy falka, az elkülönülés ezen a téren még teljes mértékben jellemző és mivel Isabelle a hegyiekhez tartozik, így erre jövök. Az autómat letettem már messzebb és egy alkalmas helyet keresve alakot váltottam, szerintem így sokkal kényelmesebb és gyorsabban a nőstény nyomára bukkanhatok. Olykor megállok, hogy vonyításom törje meg a vidék csendjét, hogy aztán tovább fussak. Ha esetleg hallom a nőstény vonyítását, akkor arafelé indulok, közben persze figyelek, érzem-e valahonnan az energiáit. Ha megtaláltam, lehuppanok a közelében a földre, miközben borostyán íriszem a másik arcát fürkészik. ~ Szia! Hogy érzed magad? ~ Nem stílusom, hogy ajtóstul rontsak a házba, így először a hogyléte felől érdeklődöm, hangomban együttérzés csendül, hiszen sejtem, hogy ez egyáltalán nem lehet könnyű neki, habár fogalmam sincsen, mit érezhet. Meghallgatom a mondanivalóját, ha olyan hangzik el, még reagálni is fogok rá és csak utána térek rá arra, amiért tulajdonképpen jöttem. ~ Tudok a jelentésedről és szeretném megkérdezni, nem villant-e be esetleg azóta valami más momentum.. Utána járunk a kóbor farkasoknak és fontos volna, hogy mihamarabb elő tudjam keríteni, szóval ha volna még valami információd.. ~ Nem fejezem be a mondatot, csupán fejemet billentem kicsit oldalra, ezzel is jelezve, hogy hallgatom, ha esetleg eszébe jutna valami, bár van egy olyan sejtésem, hogy amit tudott, azt már elmondta és azóta sem villant be semmi más. Nem baj, a biztonság kedvéért készültem egy-két kérdéssel. ~ Legfőképpen az érdekelne, hogy hím, vagy nőstény volt az illető? Nem mondott valami nevet esetleg, bármit, ami alapján elindulhatnék? ~ Mindent meg kell próbálni, legfeljebb nemleges választ kapok az összes kérdésemre és elküld, hogy hagyjam békén, én azt is elfogadom, de ugyebár próbálkozni mindig lehet, én pedig megteszek minden tőlem telhetőt és elfogadom, ha Isabelle úgy döntene, hogy nem kér a társaságomból.
A Vörös Hold óta minden napjaimat az erdőben töltöm farkas alakban hála az átoknak. Alignak igen bőkezű volt velem. Rögtön két farkassal is végzett és fogalmam sincs, hogy meddig leszek ebbe a testbe bezárva. Félreértés ne essék én nagyon is szeretem felölteni a fehér bundás arcát, de nem a nap 24 órájában. Már megvannak az emberi igényeim, amik iszonyatosan hiányoznak. Például a pihe-puha ágyikóm, vagy a finom ételek, a társaság. De nem panaszkodom. Elviselem a rám szabott büntetést. Végig csinálom, nem ez fog megtörni engem.
Éppen egy aprócska nyúl elfogyasztásának állok neki, mikor meghallom egy farkas vonyítását. Azonnal tudom, hogy ez nem egy hétköznapi, sima farkasnak a hangja. Ez az egyik falkatagunké. Nem hezitálok sokáig válaszolok a hívására és már el is indulok a hang irányába. Bár nem vagyok benne biztos, hogy pont engem keresnek, de inkább utánanézek a dolgoknak. A fák között futva közelítem meg a farkast. Már az előtt megérzem az illatát, hogy ő megérezhetne engem. Egy nőstény az, még nem éreztem az illatát. Vajon mit keres itt és mit akarhat? Egy újabb vonyítással jelezem a közeledésemet. Végül egy újabb pár perces futás után már meg is pillantom őt. Ahogy a szemem elé kerül le is állok és leülök a földre, tartva a tisztességes távolságot. A kérdésére elmosolyodom belül. Erre a válasz igen bonyolult lenne, de van egy olyan érzésem, hogy ezt inkább csak illemből tette fel. ~Szép napot!...Maradjunk abban, hogy jól vagyok! Már amennyire ilyen körülmények között az ember jól lehet!~ A nevét nem árulja el, de az legalább kiderül, hogy tényleg engem keresett. Érdeklődve hallgatom végig, miközben szépen lefekszem a földre. Sejthettem volna, hogy arról az estéről lesz szó, hiszen mi másért keresnének fel? ~Hím volt...Igen ezt elfelejtettem megemlíteni. Ugye fekete bőr, rövid haj...De nevet nem mondott. Semmit nem mondott, csak Alignakot említette nekem. A többire meg én próbáltam rájönni. Több normál farkas is volt körülötte. Kettő halott volt...Ezért vagyok most ilyen állapotban. Gondolom az idomárokhoz tartozhat, különben nem tudta volna őket irányítani. Ő is megsérült, bár biztosan meggyógyult mér. Elég idős volt...Az biztos, hogy háromszáz felett, de lehet, hogy még ötszáznál is. Ezt nem tudom belőni, nem voltam olyan állapotban.~ Én örömmel segítek a falkámnak, de fogalmam sincs, hogy ez jó e valamire és sajnos többet tényleg nem tudok elárulni neki. Nem volt valami beszédes a fickó, amit megértek. ~Hogyan szólíthatlak? Gondolom te már tudod, hogy hogy hívnak engem!~ Az már kiderül a számomra, hogy ő is Castor falkájához tartozik, a régi falkájához.
Őszintén kérdeztem, amit kérdeztem, ha nem így lett volna, akkor fel sem teszem a kérdést, akik ismernek, azok tudják nagyon jól, hogy feleslegesen nem jár a szám. Isabelle azonban nem ismer, szóval teljesen érthető, ha csupán szükséges illemkörnek tekinti a kérdésemet. A választ tudomásul véve billentem enyhén oldalra a fejemet. ~ Minden elismerésem a tiéd, ha valóban jól vagy. Én egészen biztosan beleroppantam volna. ~ Emberi mivoltomban most zavartam harapnék rá alsó ajkamra, de farkas alakban csak a tekintetem fordítom el egy pillanatra a nőstényről. Én tényleg megbolondultam volna, ha engem ér ez az egész, fogalmam sincsen, milyen lehet és azt hiszem nem is igazán szeretném megtudni ezt az egészet. Igazándiból tényleg elég ránézni a nőstényre, érzem az energiáit is és igaznak ítélem a szavait, belekérdezni és komolyabban boncolgatni a témát azonban nem szeretném. Egyrészt nem ismerjük egymást és nem is hiszem, hogy pont velem osztaná meg az érzéseit, másrészt pedig ha szerette volna, akkor már az első kérdésemre megkapom az ilyesféle választ. Egyből a tárgyra is térek tehát, minden szavára úgy figyelek, mintha az életem függne tőle, de nem vágok bele a mondandójába, szépen gyűjtöm magamban a kérdéseket. ~ Mennyire volt rövid a haja? ~ Tudom, hogy ez így elég gázul hangozhat, de mindent tudnom kell és a haj is elég fontos lehet, mert nem mindegy, hogy az illető esetlegesen kopasz, vagy akár fülig is ér a haja. Minden szava fontos, ha farkasokat volt képes irányítani, akkor valóban az idomárokhoz tartozhat, bár ha abból indulok ki, hogy azon az estén eszméletlenül és szokatlanul gyors voltam, az érzékeim pedig köddé váltak, akkor erre az információra nem szabad alapoznom. ~ Bármi különleges ismertetőjel esetleg? Például egy sebhely, tetoválás, akcentus, szemszín, akármi, ami az eszedbe jut, nyugodtan mondd azt is, amit esetleg butaságnak vélsz. ~ Érezhető a hangomon, hogy a szavaim végén bizony mosolyognék, de nem a nőtényen, csak éppenséggel a hajas kérdés villan be ismét. Tényleg tudnom kell mindent, még a legapróbb részleteket is, vagy a jelentéktelennek ítélt momentumokat. Persze ahogyan hallottam a hotelban is és ahogyan Isa jelentése is szólt, nem emlékeznek túl sokra, szóval én már ennyi információval is boldog vagyok. ~ Nora. ~ Még aprót biccentek is a fejemmel, ahogyan bemutatkozok neki. Furcsa, az elején valamiért eszembe sem jutott, én tudtam, hogy ki ő, még csak meg sem fordult a fejemben, hogy ő nem ismer, nem is értem, miért. Mindegy, lényeg a lényeg, hogy ezen is túl vagyunk, most már ő is tudja, hogyan szólítson. ~ Bocsi, ha sokat kérdezek, megértem, hogy nem emlékszel semmire, csak tényleg bármi fontos lehet. ~ A sok jelentés, a rengeteg felbukkanó ismeretlen magányos soha nem jó, éppen ezért érdekem nekem is, hogy minél hamarabb a végére járjunk. Persze sejtem én, hogy a beszélgetésünk máris a vége felé közeledik, hiába kezdtük még csak most el, de ennél többet aligha tudnék kiszedni belőle, hiszen nem emlékszik a dolgokra, én meg nem kínoznám feleslegesen a kérdéseimmel.
Kezdőlap
//
//
