~ Kóborló és a varázsló? Ilyenre nem emlékszem. ~ Annak viszont örülök, hogy kölyök Álmodókhoz méltóan szeret olvasni, és szereti a fantázia világát. Ez elengedhetetlen, na és persze a kreativitás. ~ Egyszer majd lehet, hogy elmesélem neked. ~ Talán úgy élvezetesebb, és legalább lenne egy újabb indok a közös programra. Én annak idején imádtam Kilaun meséit hallgatni. Teljesen elvarázsolt, és lázba hozott fantáziájának végtelen mélységével. Én is írogattam egy időben saját meséket, de valahogy soha nem volt merszem kiadni őket a kezeim közül. Talán tartottam a bírálattól, vagy az tartott vissza, hogy azt gondoltam, közelébe se érthetnék annak, amit atyám képes volt alkotni hajdanán, és nem lenne méltó hozzá. ~ Zenész? Tényleg? Milyen hangszeren játszol? ~ Őszinte érdeklődéssel fordul kíváncsiságom felé. Szeretem a zenét, ahogy milyen művészeti ágazatot, ami ad valamilyen új élményt az embereknek. A zene is egy önkifejezési eszköz. Két egyforma zenész nem létezik, ahogy egy dalt se tud két külön előadó egyformán elénekelni. Mindenki hangszíne egyedi… Az emberek között vannak olyanok, akiknek érzékenyebb erre a hallásuk, de a többség nem túl fogékony arra, hogy érezze a különbséget. Nekünk farkasoknak viszont sokkal jobban megy ez, és sokkal tisztábban megérezzük a rejtett különbségeket is. ~ Nagyon szívesen meghallgatnálak egyszer. ~ Egy hangszer érintése… a hangszerrel való bánásmód… a dallamok sokat elárulnak egy zenész belső énjéről, lelki világáról. Nagyon szeretném hallani legalább egyszer, ahogy az unokám játszik. ~ Fiatal vagy még, és türelmetlen. Ne akarj mindent egyszerre, hagyd megérni a dolgokat, és tanulj. Tudod a mi létünk egyik előnye az az, hogy szinte végtelen sok időnk van arra, hogy ami érdekel minket azt elsajátítsuk, és tökélyre fejlesszük. Ne félj attól, hogy az élet elsiet feletted. Te már nem vagy ember, akit veszélyeztet az öregkor… vagy a felejtés, a szellemi leépülés. Bőven van időd arra, hogy még jobb lehess annál, amilyen most vagy. Ha úgy érzed ez nem elég, ha ennél többet akarsz, akkor ne félj tenni érte. Száz évvel ezelőtt szerettem volna betegeket gyógyítani, de nem lehetett… nem engedték, mert nem voltam orvos… egy vaknak elképzelhetetlen volt még akkor, hogy bármilyen fontosabb pozíciót is betöltsön, vagy hogy egyáltalán komolyabb helyen tanuljon. A világ változik, kölyök… tíz éve ilyenkor egyetemre jártam, és kutató lett belőlem. Tudom, hogy neked ennyi idősen talán borzasztóan távolinak tűnik az a száz év, de hidd el… vannak dolgok, amiknek érnie kell. Van, hogy a világ nem érett meg még valamire… és van, hogy még nekünk kell érni valamiben, hogy a világ értékelni tudjon. Ha Asami látta benned a fantáziát, és érdemesnek tartott arra, hogy felkaroljon, nem teheted meg azt, hogy te nem hiszel önmagadban. A te időd is elfog jönni, csak légy türelmes. ~ Oktatom ki szelíd szavakkal Philipet. Érzem magamon a pillantását, de nem akarom zavarba hozni azzal, hogy ezt a tudomására is hoznám. Sejtettem, hogy meg fog bámulni, ahogy a látók szinte kivétel nélkül mindig megbámulnak, hiszen nekik működik az az érzékszervük is. Sose éreztem ezt sértőnek. Gyerekként lettem vérfarkas, ezért már elég korán természetessé vált nekem a mezítelenség, és az ezzel járó bámulás. - Persze. – Mosolyodtam el, aztán a diktálást követve benyomkodtam a számokat, amiket a készülék egy másodperces fáziskéséssel vissza is mondott. Elmentettem a számot, aztán rácsörgettem a telefonra. Két csörgésig vártam, mielőtt kinyomtam volna. Miután megtörtént a telefonszám elmentése, a telefont vissza is dobtam a zsákba, én pedig újra átadtam a terepet a farkasom számára, emberi alakomat visszaszorítva a háttérbe. ~ Talán mennem kellene. Eléggé régóta időzök már a falkád területén hívatlanul. ~ Sóhajtottam fel magamban. Nem akarom kivívni magam ellen a sorsot, és nem akarnám a kölyköt se bajba sodorni… ki tudja, hogy az itteniek mennyire díjazzák az idegeneket a területükön. Nicholasnak is megvan az elérhetőségem, nem tudom, hogy ő lejelentett-e már…
~ Aranyos történet, fiatalabb koromban az egyik kedvencem volt! Ha jól tudom, Tolkien az egyik fiának írta, csak később könyvben is megjelentették. ~ –magyarázom, miközben egy pillanatra sem merül fel bennem, hogy a nő talán nem is kíváncsi rá… Mondjuk ha nem lenne, csak szólna, hogy untatom, nem? ~ Ó, az szuper lenne! ~ -kezdtem lelkes mocorgásba, hisz hiába közelítettem lassan a 40-hez, a mai napig imádtam, ha mások történeteit, élménybeszámolóit hallgathatom – ha nem is feltétlenül meséket, bár ha nem kimondottan kisgyerekeknek szánták őket, és valami mondanivalója, tanulsága is van, akkor akár azokat is! Amikor visszakérdez, hogy milyen hangszeren játszok… óóó, jobbat nem is kérdezhettem volna. ~ Elsőként gitáron tanultam meg játszani, aztán később a cselló lett a fő hangszerem. Asami-sannak hála, pedig néhány japán hangszeren is tudok játszani valamennyire… Amikor Japánban jártunk, főleg samiszenen gyakoroltam, de egy párszor volt szerencsém a kotót is kipróbálni. Igaz, a suliban kötelező volt néhány más, alap hangszer is, legalább a kipróbálás szintjén, mint a zongora, vagy a furulya, hogy ismerjük, milyenek, de végül maradtam a húros, pengetős hangszereknél. ~ -magyaráztam bőszen, amikor észbe kaptam… Hajlamos vagyok megfeledkezni róla, hogy ami nekem annyira mindennapos és magától értetődő, az másnak talán nem, így aztán kérdő tekintettel fordultam a nagyi felé - Te ismered őket? Azt a két japán hangszert, amit említettem? Vagy kíváncsi vagy rájuk, hogy milyen a hangzásuk? ~ -érdeklődtem, mert ha érdekli, akkor, ha már illúzionista vagyok, tehetek egy próbát vele, hátha sikerül életre keltenem előtte is valamelyik, általam ismert dallamot. ~ Ó… vagy az is egy megoldás. Ha legközelebb találkozunk, hozom magammal valamelyik hangszert. ~ -jegyeztem meg, a felvetésére reagálva. Végül is, az legalább biztos. Nem úgy mint a képességem… néha olyan hihetetlennek tűnik, hogy egyszer eljönnek még azok az idők, amikor magabiztosan tudom használni, egyszerre több érzékszervet is manipulálva! Bezzeg most… már az is teljesítmény, ha egyszerre egyet sikerül „becsapnom”. ~ Tudom, csak… csak olyan nehéz elfogadni… Hogy látom, hogy másoknak minden elsőre összejön, egy emberöltő alatt képesek sikert elérni, más meg hiába küzd, mint ha minden hiába lenne… És tudom, egy szavam nem lehet, mert még így is sokkal szerencsésebb vagyok, mint ha mondjuk száz évvel ezelőtt születtem volna, csak… könnyű mondani, hogy türelem. ~ -szusszantam egyet, apró párafelhőt fújva a fagyos téli levegőbe. ~ Igyekszem. Több-kevesebb sikerrel… ~ -tettem még hozzá, mielőtt végleg leírom magam a nőstény szemében. A száma megvan, remélem, a telefonom sem most fogja megadni magát, mire visszaérnék a hotelbe. Olyan… tipikus lenne. Amikor azonban Julia ismét megszólal, miszerint ideje lenne mennie, egy szomorú nyüsszentéssel adok hangot érzéseimnek. ~ Sajnálom, hogy nem találkoztunk előbb. Megkérnélek, hogy maradj még egy kicsit, de azt sem szeretném, hogy miattam kerülj bajba. A falkám miatt… ~ –jegyzem meg , majd felkelve a földről, megrázom a bundámat, megszabadulva a rátapadt hótól. ~ Majd szólok, ha bármit megtudtam. ~ -utalok az ajánlatára… amit még valamelyik nagyfejessel is illene megbeszélnem, mit szólnak egyáltalán hozzá? ~ És remélem, hogy mihamarabb újra találkozunk. ~ …nagyi – tettem hozzá, de ezt már csak magamban. Ha eddig olyan jól kijöttünk, kár lenne most, a búcsú idején magamra haragítanom az öreglányt. Ha hagyja, akkor még odasietek mellé, hogy – farkas alakom révén – egy odabújással búcsúzzak tőle, majd ha ő nem, akkor én indulok el lassú léptekkel a Farkaslak irányába… Lassú, majd ahogy egyre távolodónak érzem az ismerés energiákat, egyre inkább gyorsuló léptekkel, mígnem a sétából kocogás, majd futás nem lesz.
Hacsak nem írsz valami olyat, amire mindenképp válaszolnom kell, akkor részemről ez lenne a záró Imádlak, nagyi, és köszönöm a játékot //
Amikor Japán kerül szóba, megdobban a szívem. Japán volt az első „csoda”, amivel találkoztam azután, hogy kiváltam a falkából, ahol Kilaun hagyott. Japán segített abban, hogy túltegyem magam a sérelmeken és a megaláztatásokon, amiket a falkában elszenvedtem. Imádom Japánt, ennek ellenére nem tettem be a lábam oda azóta, hogy az Asamitól való elválásomat követően nyugatra indultam. ~ Nagyon szeretem a japán hangszereket. Nyugalmat, harmóniát árasztanak magukból. A lelket simogatják, és feltöltik melegséggel a szívet. ~ Sóhajtok ábrándozva. ~ Örülnék, ha meghallgathatnám, hogy játszol ezeken, vagy bármelyiken ezek közül. ~ Minden elfogultságtól mentesen biztos vagyok benne, hogy Philip tehetséges kölyök. Asami nem választotta volna ki, ha nem lenne különleges. Bízom a kölyköm ítélőképességében, hiszen én tanítottam. Nem akarom minden lapomat kiteríteni a kölyök elé, ahogy azt se szeretném, ha ő megtenné, mert én hiszek benne, hogy nem ez volt az utolsó találkozásunk. Szeretném hallani hangszeren játszani, és ha a szellemek is így akarják, akkor hallani is fogom. ~ Ne csüggedj, és legfőképp ne add fel! Soha ne add fel az álmaidat, mert a sikerért meg kell küzdeni. Csak akkor fogod igazán értékelni, ha te magad küzdesz meg érte. Tudod… ami könnyen jön, az könnyen is megy. Amit könnyen megszerzünk, azt kevésbé értékeljük. Bízz a Szellemek útmutatásában. ~ A törzsem hitt a szellemek akaratában, és én is hiszek abban, hogy a szellemek sose ártó szándékkal egyengetik az útjainkat. Még ha olykor nem is úgy történnek a dolgok, ahogy mi azt szeretnék, akkor se ártó… hanem nevelő szándékkal róják ránk a nehézségeket. ~ Én viszont nagyon örülök neki, hogy a Szellemek egyazon patakhoz küldtek minket. Pontosan akkor találkoztunk, amikor találkoznunk kellett, kölyök… ~ Mosolyodtam el magamban. ~ Várni fogom a hívásod. Hívhatsz bármikor, ha szükséged van rám. Akár éjszaka is. ~ Tettem hozzá, hiszen engem nem zavar az se, ha éjjel felébresztenek. Az unokám pedig azok közé tartozik, akik non-stop hívhatnak. Amikor odabújik hozzám, játékosan rámorranok, majd képen nyalom… és elsétálva mellette a farkammal barátságosan tarkón legyintem. ~ Vigyázz magadra, és ha beszélsz Asami Ayu-val, kérlek, add át neki, hogy: Watashi wa kanojo o aishite iru ~ Kaptam fogaim közé a zsákomat, majd elindultam az ellenkező irányba, s amíg érzékeim csak engedték, hallgattam unokám távolodó lépteit…
// Én is köszönöm szépen a játékot is, és azt is, hogy a nagyija lehetek ennek az imádnivalóan cuki kölyöknek! ^^ //
Elég későre jár már és talán pont ezért választottam ezt az időt arra, hogy egy kicsit kilépjek a házból; mert épp eszű ember nem jár ilyenkor itt. Na jó, a korombeliek és a fiatalok már csak dacból is, de nekik ott az iskola. Életemben nem bántam még meg ennyire azt, hogy nem tanultam tovább. Minden nap ugyan olyan. Most mégis vidáman dúdolgattam az egyik számot szüntelen, miközben ide-oda szökdécseltem a köveken. De az önfeledt látvány mögött volt valami néma, csendes feszültség. Egy este sem maradhat el gyakorlás nélkül. S mivel most nem sok kedvem volt bármit is csinálni a semmin kívül, így maradtam a mentális verzióknál. A pajzsot felhúzni és úgy tartani amíg lehet. Jó, egy határozottabb kölyök is lerombolná de egyelőre menjünk arra, hogy az idő meglegyen aztán majd fokozatosan erősíthetünk rajta. Időm mint a tenger, pláne ha hozzá teszem azt is, hogy jó kislány vagyok. Nem kerülök bajba, mégcsak szó váltásba se senkivel. Kész mennyország...
Az egyik alkalommal mikor semmivé foszlott a pajzsom, hirtelen a hideg is kirázott és tekintetem ide-oda kapkodva merült el az erdő sűrűjébe. Olyan volt mintha rajtam kívül más is lenne itt. De pillanatok alatt elmúlt az érzés és a vékony fehér kabátom jobban összehúzva folytattam a gyakorlást. Rémeket érzel Ash... túl sokat vagy elzárkózva. Nyugtattam meg magam, bár a tamagocsim mozgolódott továbbra is de ismételten próbáltam őt is lenyugtatni egy kicsit és szökdécseltem tovább. Megpróbálva egyre nagyobb távokat megugrani úgy, hogy véletlen se menjek haza nyakig vizesen. Nem volt csábító a folyóban úszkáló jég darabok és táblák.
Mivel a hotelben kapható étel nem elégít ki, így kénytelen vagyok valami nyers hús után nézni. Túlságosan hozzá szoktam a frisshez, az elmúlt hónapokban. Az vessen rám követ ez miatt, akinek nem volt ilyen időszaka. Ki tudja, mit találok a hegyekben. Lehet, belefutok egy őrzőbe. Erről eszembe jut mennyire jó az ízük... még a nyál is összefut a számba. Hogy is van az a mondás? A tiltott gyümölcs a legfinomabb? Szerintem így van, ámbár meg kell jegyeznem, hogy nekem a vallásom nem tiltja az őrzők húsának elfogyasztását. Egyedül a bátyó miatt nem eszek többet.. jaaaa és azt se hagyjuk ki, hogy megfekszi a gyomrom. Ez a terv ami változhat ugyebár. Amint elérem az erdő szélét a ruháimat ledobom magamról csak az alsó gatyámat tekerem úgy a lábamra, hogy amint átváltozok, az ne szakadjon darabokra. Még szükség lehet rá, ezt megtanulja minden kóbor farkas. Elkezdek rohanni, mert bizony ez már ránk fért az öreggel. Nem csak nekem hiányzott ez a szabad lét, hanem neki is. Ki is élvezem az erdő jellegzetes illatát, a különböző hangot, a talaj ropogását a tappancsaim alatt. A patak felé tartok, mert egy kis mártózás sem fog ártani, legalább tiszta lesz a szőrünk. Érzem a kölyköt, bár ha nem jelezne a farkasom, akkor is hallanám, főleg amekkora lármát csap. A fejemet rázóm meg és értetlenkedem, hogy a teremtője miért nem tanította meg neki az alap dolgokat. Persze nem lehet mindenki oly tökéletes apa mint én. Húú ez, így, meredek volt, nem is a jelző, mert igaz ami, hanem inkább az „apa” titulus. Soha nem gondoltam így magamra. Hagyjuk is. Ha már itt van ez a kölyök, akkor mutassuk meg ki az Úr a gáton. Közeledem felé s mindezt hangtalan léptekkel teszem. A pajzsom felhúzóm teljesen, így nem érezheti mennyi idős vagyok és mire vagyok képes. Ez a nőstény palánta nem rossz bőr, de.... A lábam megfeszül s csak a zsákmány lebeg a szemem eljött. Amint elérkezik a megfelelő pillanat, az idő lelassul. Látom ahogy enyhén berogyaszt, hogy tökéletesen hajtsa végre a szökdécselés egyik fázisát. Azonban velem nem számolt, elrugaszkodom és amint elhagyja két lába a biztonságot nyújtó talaj, repülök felé. Nem hiszem, hogy felfigyelt rám, de mindjárt kiderül. Ha minden igaz, akkor sikerül is neki repülni és mind a ketten a patakban kötünk ki. Én farkas alakban, ő meg kitudja. Kiderül mennyire jó a reakció ideje. Az érzékeimet ráirányítom, hogy a megfelelő időben és módon tudjak majd válaszolni néki. Azt hiszem jól fogok szórakozni.
*Valami nem stimmelt. Az erdő csendes volt... meglepően csendes. Se egy csúszkűló, se egy kóbor állat. Némaság terült a nkörnyékünkön. Egyedül a patak csobogása az ami nem tört meg egy pillanatra se. Azt már én is észre vettem, hogy azn állatok üzőtt vadként menekülnek a közelünkből. Még Sammie közeléből is, pedig Ő igazán jámbor volt. Hegyeztem füleim, de nem hallottam semmit. Sehol, senki csak én nem éreztem semmit, hiába hagytam abba egy kicsit a mentális gyakorlást és pörgettem le a fejben, hogy mi is van nálam ami használható. Egy ezüst gyűrű, illetve kettő azzal amit Victortól kaptam és a mamám lánca. A pengéim persze otthon vannak. De hát miért is lennének nálam? Nem fér a rövidnadrágomba vagy a harisnyába. Najó, a bakiancsomba igen, de hát késő bánat. A levegőn szelésére ugrás közben oldalra kaptam a fejem, mert azt hallottam és aztán az illat is elért. Ismerős.... túlon túl ismerős illat volt. Bőven egy éve, ha nem több belém itta magát és képes lennék bárhol felismerni. Az átváltozással semmi problémám nem volt, koromhoz képest gyorsan ment és fájdalom mentesen bár az útórezgések még bennem voltak, mikor ebben az alakban már repültem is tovább a fólyóba vele együtt. Karmaim nem martak, nem okoztak sérülést még véletlen se... azonban határozottan próbáltam lelökni magamról a Hotelből származó farkast. Farkasom a pajzsát karistolta, próbált rést találni rajta, ahol beférhet hozzá. Barátságos, azonban mégis távolság tartó... Ő is emlékszik arra az éjszakára. Emlékezni is fog örökre. Az égető érzés, hisz a gyűrű nem tört darabokra elenyésző volt ahhoz képest. Nem is foglalkoztunk vele... ~ Na... hagyj már... vizes vagyok, oké? Elég lesz már... eressz! ~ Próbáltam mentálisan kommunikálni, hol a hangomban sem volt semmi bántó vagy utasító, azonban kérlelő sem. Inkább viccesnek találtam a dolgot. De ha nem eresztette le a pajzsát, akkor bizony hiába és csak a morgásom hallhatta, miközben próbáltam játékosan magam alá gördíteni vagy épp le magamról. Hófehér bundásom már szürke volt a piszoktól...
Még a levegőben átváltozott ami jó pont, bár nem vagyok én tanár, hogy pontokat és intőket osszak. Inkább pofonokat és töréseket, azokat jobban kedvelem. Eszem ágában sincs lemászni róla, miért tenném, mert vizesek lettünk? Hát ez biza egy patak és itt víz is van. A fehér farkas pedig csak egyet jelent. Nocsak kibe botlik a farkas. Érzem az ezüst csípését a bőröm, de ügyet sem vetek rá. Jó lenne abba az ágba tartozni, de gyakorlással sok mindent ki lehet küszöbölni ahogy ezt is. Bambino is tudja. A pajzsomat lejjebb eresztem, de nem hagyok neki rést a bejutáshoz. Hogy is ne, majd pont hófehérke tudja meg elsőnek milyen szándékaim vannak. Nevethetnékem támad ahogy látom a vízben a színek kavalkádját. Nem oly színes, hiszen fekete és fehér váltakozik, ahogy birkózunk. Eszemben sincs megölni, bár soha nem lehet tudni, hogy alakulnak a dolgok. Ő nem okoz nekem sebeket, én viszont rajta hagyom a mancsom nyomát a körmeim segítségével. Nem tépem fel a bőrt, de érezze csak a fájdalmat. Miért bánnék vele kesztyűs manccsal, mikor nekem senkim. A gondolat megérkezik. Amikor én jutok felülre – mert bízza hagyom neki, hogy fölém kerekedjen egy kicsit – még jobban a vízbe nyomom. Ránehezedek a testsulyommal, de figyelek, hogy a csont le roppanjon. Hát na, fájdalmas élményt akarok szerezni, tán valaki megbüntet érte? Állok elébe. ~ Csakhogy a fejed búbja ki ne maradjon ~ Jegyzem meg neki s most már leszállok róla. A farkasom még lubickol ezerrel, bár ennél többet szeretett volna, azonban most ezzel kell beérnie. Megyünk majd vadászni, akkor alkothat. ~ Mit csinálsz itt egyedül, hangosan, vétetlenül kis csaj? ~ Kérdezek rá, mert mást nem éreztem a környéken. Oka pedig biztosan van. A hátamra fordulok a vízbe, hogy az se maradjon száraz illetve koszos.
*Egy jó pár pillanatig azaz érzésem, hogy bizony nem fog elengedni és ahogy karmai nyomán a hideg csípni kezdni a bőröm, akkor már tudom, hogy játszik. Nem kell farkas egyetem ahhoz, hogy tudjam akár meg is ölhetne, ugyan ilyen könnyű mozdulattal. De nem tette, ez valahol megnyugvás számomra, ahogy az is, hogy maga fölé enged. Nem bántom, csak mint egy játékos kölyök a füle felé kapok, de akár hagyná, akár nem nem csípem meg csak egy kicsit gyomoszolom, hogy Ő se maradjon szárazzon sehol. Mikor rám nehezedik, egy szúszra kiszalad belőlem minden levegő és érzem, ahogy a kövek a hátam bántják...* ~ Azta k*rva eget... voltál wc-n ma? Sampont is hoztál?~ Kérdezem, és bizony Steve most adna egy tockost na csúnya beszédért. De jelenleg nem érdekel. Ahogy lemászik én magam lábra kecmergek és megrázom magam, ahol piszkos vagyok ott pedig megmosom a bundám. Ha már vizes vagyok akkor tök mindegy. A kérdésére elmosolyodom, ami vicsorként jelenik meg előtte.* ~ Nem bírtam aludni és a többieket se akartam felkelteni. A levegő amúgy is egészséges. És amúgy sem újdonság erre felé, hogy Ashley McLoyd éjnek évadján kint a szabadba egyedül. Mikor még kíséretem volt is meglógtam, aztán meg a kíséretem is feleslegesnek bizonyult. Ha akar valaki, tök mindegy, hogy egyedül vagy egy kisebb kísérettel az oldalamon mászkálok. És Te? Hogyhogy itt és nem a meleg Hotelbe áztatod magad?~ HAngom kedves és szelíd, azonban mégis van benne valami ami elárulhatja a másiknak, hogy nem mindig vagyok ilyen nyugodt. Van mögötte valami életkedv, valami izgatottság... amolyan amiről süt, hogyha baj van akkor én voltam. Viszont észre veheti, hogy tudom, hova való. Bár nem nagy teljesítmény... Közben szép lassan kihátrálok a folyóból és a parton keresgélek valamit. ~ Olyan egy kilométerre innen van eldugva ruhám. Van kedved szaladni egy kicsit? ~ Kérdeztem, ha eljutottam egyáltalán ideáig minden gond nélkül.
A gyógyítóink kitartóan rajtam tartották a szemüket… főleg Bells volt az, aki a legtöbbet volt mellettem, mióta magamhoz tértem. Iszonyatosan elviselhetetlen beteg vagyok. Nem azért, mert a fájdalom miatt nyávognék folyton, hanem azért, mert nem bírom elviselni azt, hogy csak fekszem. Utálom ezt. Ma már két hete, hogy történt, ami… Bells szerint már csak néhány nap, és a szívem szinte teljesen a régi lesz. A takaró alatt duzzogtam, és valamilyen párolt szárnyast tömtem magamba. Persze engem is kérdeztek, hogy emlékszem-e valamire, de ahogy a többiek, úgy én se igazán tudtom, mi történhetett velem. Az utolsó emlékem az volt, hogy a hotelben vagyok a szobámban… aztán meg itt. Sokáig feküdtem úgy, hogy nem tudtam kommunikálni a környezetemmel. Hallottam és éreztem őket, ahogy a cserepes virág illatát is, ami az éjjeli szekrényemen volt. Jázmin. Ettem egy jó nagy tányér tyúkhúslevest is. Valahogy egyáltalán nem kívánom még reggel sem a szendvicseket, mióta feltámadtam!? A többiektől tudom, hogy meghaltam. Van bennem az ébredés óta egy megmagyarázhatatlan, furcsa érzés. Valami megváltozott bennem, de még nem tudom, hogy mi. A négy faltól viszont kezdek már becsavarodni, és a tehetetlenségtől is. Már erősebbnek érzem magam, mint múlt héten, de Bells óvatosságra intett. Nem akarok vele kiszúrni, se a frászt hozni rá, ezért amikor elsiet azzal, hogy tíz perc és jön, gyorsan kerítek egy cetlit, és ráfirkantom, hogy: ”Ne aggódj, sétálni mentem. A csipogó nálam van, ha gond lenne, jelzek. Szükségem van egy kis mozgásra! Fifi” Érzem, hogy még nem vagyok a régi. Melegítőbe bújok, lassan felveszem a kabátomat, és kiosonok a Farkaslakból. Futni nem merek, érzem, hogy a szívem még nem bírná, viszont muszáj sétálnom, egy kicsit mozognom, szívni egy kis friss levegőt. A csipogó a zsebemben, ha gond lenne, akkor biztosítéknak jó, de remélem nem lesz gond. Nem szándékozom túl erőltetni magam, csak hiányzik a mozgás. Azt hittem, hogy nem lehet rosszabb annál, amikor Corvin eltörte a térdeimet, és ágyhoz lettem szegezve. Hát tévedtem. Ez rosszabb annál is. Elég szar érzés „feltámadni”. A fák közé érve lassan fellélegeztem. A friss levegő megtöltötte a tüdőmet. Lassan kifújtam, majd megérintettem a fa törzsét, ami mellett elhaladtam. Kényelmesen, ráérősen sétáltam, s bár a szívem olykor fájón beszúrt, mégis éreztem, hogy jót tesz ez a kis mozgás… ha másért nem is, de legalább lelkileg feltölt. A patakhoz leérve leguggoltam a partjára, majd előre hajoltam, hogy a kezeimet belemerítve megmossam kicsit az arcomat, de a hirtelen mozdulattól légszomjam lett. A mellkasomhoz kaptam, majd zihálva másztam el onnan, az első fa törzséig, és nekidőlve próbáltam úrrá lenni múló rosszullétemen…
Chulyin
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 845
◯ HSZ : 140
◯ IC REAG : 107
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : átható tekintet, mint ha nem lenne titkod
A kúriában töltöttem a napjaim jelentős részét, mióta kitört a krízis, felügyelve, hogy a testvéreimnek mindene meglegyen, amire szükségük lehet. Ám minden nap órákra eltűntem. A városban jártam, keresve és kutatva a leszármazottaimat. Tudtam jól, hogy élnek, hiszen éreztem őket... de látni akartam, hogy szolgál az egészségük. Tanyaé... Isabellé... Elvisé... Jamie-é... valamennyi fürkészé... és Sofiáé. Ki talán mind közül a legrosszabbul járt. Áldozatául esett Alignak örökös bosszúhadjáratának, akárcsak oly sokan a város farkasai, de még a testvéreim közül is. Elképesztő, mit válthat ki belőlünk egy ilyen tragédia. Még azokból is, akikről úgy tűnik, fel vannak már vértezve ezek ellen. Sokat láttam már ezen a világon, rengeteg dolgot megtapasztaltam... láttam városokat elpusztulni, családokat szétszakadni, testvéreket a halálba menetelni... de mégis, szinte másodpercek alatt jutottam olyan állapotba, mikor szembesültem a történtekkel, köztük az Ő halálával is, mint még szinte soha. Más volt az összeomlásom, mint egykoron, mely a halálomat is jelentette... más volt a jellege... és más volt a vége is... mert ezt egyáltalán nem bántam meg. Az életemet szenteltem vérvonalalapítói mivoltomnak, meghozva az áldozatot a feladatért... de senki se kényszeríthet arra, hogy ne érezzek fájdalmat azokért, akik fontosan nekem... még ha a felszínen úgy tűnhet, hogy rengeteg minden hidegen hagy. De ez csak a felszín. S mégis, hogy lehetnék szenvtelen, mikor az egyetlen olyan utódomról van szó, kit nem agyaraim nemzettek? Odafigyeltem a lányomra. Jól emlékeztem rá, mennyire kiakadt, mikor elmondtam neki, kije vagyok. Emlékeztem az elutasítására... de akkor se hagytam, hogy ezen egyedül menjen végig... még akkor se, ha eléggé szegényes volt a lehetőségeim listája. Szívesen bementem volna hozzá a Farkaslakba, de félek, következményei lettek volna. Főleg akkor, ha valaha kitudódik rólam, ki is vagyok valójában... ha pedig ez a tudás rossz kezekbe kerül... nem, nem tehettem ki Sofiát ennek. Nevezzenek paranoiásnak, de óvatos voltam ilyen téren. Csak távolról figyeltem hát, bármennyire kívánkoztam is mellé. De megtettem, amit tehettem. Én voltam az, ki Tanya útján küldte neki a jázmint... s mikor a közelben jártam, akár magánál volt, akár nem, távolról hangolódtam rá és szólongattam őt. Olykor csak biztattam, hogy mihamarabb felépüljön... vagy hosszabban beszéltem hozzá. Nem tudom, mennyi maradt meg számára... Sura szerint egyfajta éber kómában voltak, vagyis érzékeltek dolgokat a világból... de valahol itt most nem a kommunikáció volt a lényeg. Éreztetni akartam vele, hogy itt vagyok, most nem hagyom magára. Hogy most nem kell nélkülöznie az apját, mint kétszáz éven keresztül egykoron. Ám vadásztam az alkalmat, hogy már személyesen is odaállhassak elé, akármi is lesz a történtek vége. S hamarosan eljött ez a pillanat. Éppen a hegy körül ólálkodtam megint, hogy a betanult útvonalon megközelítsem, mikor megéreztem a lányomat. Nem volt a Farkaslakban, kint kóborolt az erdőben. Megörültem a lehetőségnek, melyre már napok óta vártam... de abban a pillanatban szembesültem vele, hogy egyedül van. Ajjaj... azonnal felé indultam, hiszen hallottam ám, miket mondott neki a gyógyító falkatársa. Siettem, amennyire tudtam, csak hát hegynek felfelé még rám is érvényesülnek a fizika törvényei. Ennek ellenére még így se tartott feltétlenül sokáig, hogy megérkezzek a helyszínre. A patak túlpartján jelentem meg a növényzetből... egyből megpillantottam őt a parton guggolva... hogy aztán szembesüljek vele, ahogy rosszul lesz. Ritkán lehet ilyet látni tőlem, de kifutott arcomból a vér. Mint akit puskából lőttek ki, rohantam körbe a patakot, hogy minél hamarabb odaérhessek hozzá. - Sofia! - érkeztem meg elé és guggoltam le azonnal, kezemet a vállára téve. - Sofia, nézz rám, nézz rám... nyugalom, lélegezz mélyeket, lassan... szívd... be... Tudtam, hogy a hirtelen megjelenésem nem feltétlenül nyugtató hatású lesz, de mégis igyekeztem azt a hatást kelteni. Farkasom körbefogta energiával a nőstényt, igyekezve nyugalommal eltölteni. A hangomban is igyekeztem nyugodt hangszínt megütni... ám mégis kihallatszott belőle az aggodalom.
Utoljára emberként éreztem magam ennyire bosszantóan gyengének és sebezhetőnek. A farkasom megteszi ami tőle telik, de az időt sajnos ő se tudja sürgetni, bármennyire is türelmetlen vagyok el kell viselnem még ezt. Légszomj, szúró fájdalom a szívbe… ha ember lennék, tuti már a mentőkért kiáltoznék, mert vagy infarktusra, vagy fulladásos asztmarohamra gyanakodnék. Lehet, hogy okos döntés lenne rácsipognom Bells-re, de ezt én kerestem magamnak, mert nem bírtam megülni a seggemen. Érzem, hogy lever a hideg verejték, lábujjaim is meggörbülnek a sportcipőm fogságában, olyan görcsben vagyok. Lényegében nem is veszek tudomást a környezetemről. Túlzottan leköti a figyelmem a rosszullétem, szóval amikor Varen a semmiből ott terem előttem, pluszban még meg is ijedek. ~ Jól vagyok. ~ Ráadásul elég szarul hazudok. A csipogómat nem nyitom ki, nem is tudnék most értelmesen beszélni. Még szerencse, hogy farkasok között a telepatikus kommunikáció is működik. Egy kicsit zavar, hogy így lát, de nem vagyok abban a helyzetben, hogy elzavarhassam. Nem akarom, hogy bárki is gyengének lásson, vagy gyengének gondoljon. Tudom, ez most tök nagy hülyeség tőlem, hiszen senki se várja el, hogy két héttel azután, hogy meghaltam, máris cigánykereket vessek, és maratoni távokat fussak, csak azért az önbecsülésem…. Furcsán sápadt az arcom, ahogy felpillantok rá. A bőröm alapvetően sötétebb, mint a fehér embereké, most mégis mintha viaszos réteg borítaná. Láthatóan tényleg megviseltek nem csak fizikálisan is, de lelkileg is a Vörös Hold éjszakáján történtek, pedig nem is emlékszem lényegében semmire. Próbálok valami szabályosságot vinni a légzésembe, még ha annyira rohadt nehéz is most, hiszen minden egyes levegővétel és kifújás alkalmával beszúr a fájdalom a bordáim között egyenesen a szívembe. Mintha valaki újra és újra belém lőne. Percekbe telik, mire láthatóan kezdek jobban lenni. Ha Varen közben segítséget akarna hívni, hevesen tiltakozó mozdulatokkal jelzem, hogy nem akarom. Nem akarom Bells fejmosását hallgatni, meg aztán ha megtudja, hogy rosszul lettem, még a végén kiláncol az ágyhoz. - Most már jobb. – Szólalok meg, amikor tényleg túljutottam a nehezén. Egy kicsit még szúr a mellkasom, de most már elviselhető mértékben. - Hogy kerülsz ide? – Kérdezem, lényegében csak most tudatosul bennem, hogy egyik pillanatról a másikra bukkant fel.
Chulyin
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 845
◯ HSZ : 140
◯ IC REAG : 107
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : átható tekintet, mint ha nem lenne titkod
Figyelmeztetően villan meg a szemem, amikor elér engem a telepatikus üzenete. Lányom, nem most van az ideje annak, hogy add a karcolhatatlan keménycsajt. Még ha a külsőd nem árulkodna ennyire arról, miken mentél keresztül az elmúlt hetekben... hogy megtapasztaltad azt, melyen minden alapító átesik, mikor visszaszólítják a halálból. A feltámadás nyomait hordod magadon, még hetekkel később is. Hiányzik még mozdulataidból a könnyedség, a majdhogynem táncszerű lépések még akkor is, mikor csupán sétálsz. S ez még csak a külső volt, tested is gyengeségről árulkodott. Működtek a belső szerveid, hallottam, ahogyan dobog a szíved, veszed a levegőt, érezhetően termelte a tested a szükséges enzimeket... de nem olyan hatásfokkal, mint kellene. De nem tettem szóvá, szerintem mindkettőnknek éppen ugyanannyira egyértelmű a dolog. Arról nem is beszélve, hogy körülbelül semennyit se segítenék vele. Kezemet a lányom vállán tartva guggoltam előtte és csak reménykedtem benne, hogy nem fog rosszabbra fordulni az állapota. Kész voltam arra is, hogy ha hirtelen mozdulni akarna, akkor ott tartsam őt a fa tövében, mert ilyen állapotban már pláne nem kéne mozognia... nem mint ha amúgy akarna. Úgy tűnt, a riadalmamnak is nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Egyelőre nem tapasztaltam a testéből semmi olyan árulkodó dolgot, mely fatális problémára akarná felhívni a figyelmemet. Persze, ember esetén már azonnal hívtam volna a mentőket, de tudtam, hogy Sofia regeneráló képessége miatt jelentősen jobb eséllyel indul. S aztán ha lassan is, de javulni kezdett. Nem tehettem mást, meg kellett várnom, míg jobban lesz. Ez az egyik legrohadékabb állapot... egyszerűen csak túl kell esni rajta, másként nem lehet. Annyit igyekeztem tenni, hogy legalább a lélegzetét normalizáljam, ahogyan elkezdtem hangosan venni a levegőt. Tapasztalat, hogy ha ezt csináljuk, akkor egy idő után mások is ráállnak a mi ritmusunkra. A percek csigalassúsággal teltek el, mire már mérvadó javulást véltem felfedezni. Szükségtelen volt megjegyeznie, érezhetően könnyebbülök meg én is, mikor már az érzékeim se állítanak mást. Ekkor felálltam a helyemről. A tóhoz sétálva belemerítettem két kezemet a hideg vízbe, majd ujjaimat összeszorítva merítettem ki annyit, amennyit csak tudok. Így tértem vissza és ültem le vele szembe, majd tartottam oda elé. - Jöttem megnézni, hogy vagy - mint ahogy minden egyes nap. Miért is tagadnám, elvégre tényleg ezért lopakodtam fel. - Kiszöktél, igaz? Nem éreztem farkasokat a közelben. Senki olyan nem tartózkodott belátható közelségben a falkából, kinek az lehetett volna a feladata, hogy felügyelje Sofia egészségügyi sétáját. Emellett, ahogyan hallgattam nemrég még Eeyeekalduk kölykének szavait, nem is volt tervezve, hogy kiengedik. Ajj, Sofia... a mozgékony élet utáni vágyakozás, ugye?
Nem mondanám, hogy kicsit se éreztem magam kényelmetlenül azért, mert ennyire aggódott értem – hiszen nem szoktam még hozzá –, ahogy azt se mondanám, hogy egyáltalán nem esik jól, hogy valaki aggódik értem. Persze egyáltalán nem könnyű hozzászokni a tényhez, hogy hirtelen lett egy apám, aki még ennyi idős fejemmel is úgy kezel, mintha gyerek lennék, akire folyton vigyázni kell, most valahogy mégis egész jól viselem ezt a szituációt. Talán ez a halálból való visszatérés sokkal jobban megváltoztatott, mint az elsőre gondoltam volna. A ketyegőm kb egy szinten lehet most még egy halandó rozoga vénemberével, de legalább működik. A fájdalom, ahogy anya mondta egyszer gyerekkoromban: jó dolog… a fájdalom azt jelent, hogy még életben vagyunk, és amíg élünk, addig van esélyünk arra, hogy az élet malmait a saját javunkra hajthassuk. Varen után pillantok, amikor feláll, és a patakhoz sétál. Arra az estére gondolok, amikor elmondta, hogy valójában ő az apám, én meg azt mondtam első mérgemből és haragomból, hogy az se érdekelne, ha előttem rogyna össze, és halna meg… semmit nem tennék, hogy segítsek rajta. Néha iszonyatosan meggondolatlan tudok lenni, és gondolkodás nélkül mondok olyan dolgokat, amiknek a negyedét se gondolnám komolyan. Annak ellenére, ahogy aznap éjjel viselkedtem, és annak ellenére, hogy mennyire durván elutasítottam azt a kérését, hogy hadd legyen az életem része ezentúl, ő mégis itt van, figyel rám, és azonnal a segítségemre siet. Én biztos elfordultam volna magamtól, ha az ő helyében lennék. Túlságosan heves, és forrófejű vagyok… olyanok vagyunk, mint a tűz, és a víz. Én az örökké forrongó, szunnyadó láva, ami bármikor kitörhet a felszínre hatalmas pusztítást okozva maga körül, ő meg a megtestesült nyugalom… mint egy óriási, békés tó, aminek a vizét nem lehet haragra gerjeszteni. Vagy… talán ez csak a látszat? Talán mindenkit ki lehet hozni a sodrából… csak nem mindenkit tanácsos. Ha én tombolok, nálam nagyobb a dolog füstje, mint a lángja, de ha egyszer ő eleresztené az indulatait, akkor lehet, hogy ott tényleg komoly háborús övezet alakulna ki. - Soha jobban! – Válaszoltam félvigyorral az arcomon, miközben ujjaim a csuklói köré fonódtak, majd egy kortyi hűs vizet kiittam a kehelyként funkcionáló kezéből, a többit pedig az arcomra löttyintettem. A nyeléstől köhögni kezdtem, mert véletlenül légcsőre nyeltem a vizet. - Ez egy elég erős szó. – Töröltem meg a pulcsim ujjaival az arcomat, és a számat, majd még pár aprót köhintettem. - Hagytam üzenetet, szóval nem számít szökésnek. – Legalábbis szerintem nem. Csak engedélyt nem kértem, mert hát úgyis tudtam, hogy Bells túlságosan lelkiismeretes és aggódó ahhoz, hogy kiengedjen, pláne egyedül. Imádom azért, hogy ennyire félt, de már attól kezdtem befordulni, hogy nem mozoghatok. Egyszerűen lelkileg kicsinál, ha csak feküdhetek, vagy meresztem a seggem egy kanapén, vagy fotelben. - Köszi a vizet…. és a jázmint is. – Azt ugyan nem tudom, hogy meddig fogom tudni életben tartani, ugyanis általában le szoktam „aratni” ahhoz, hogy parfümöt csináljak belőle, de egyelőre öntözgetem, aztán majd kiderül, mennyire húzza ki itt a hideg északon.
Chulyin
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 845
◯ HSZ : 140
◯ IC REAG : 107
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : átható tekintet, mint ha nem lenne titkod
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt számomra újdonság ez az egész ügy... s mivel én nem szoktam hazudni, maximum félrevezetni, így nem is teszem. Maga a gyermektéma se állt távol, mint az tűnik, csak éppenséggel más megközelítésből. Az évszázadok alatt nem kevés kölyköt kineveltem már a vérvonalam kapcsán. Kiragadtam őket az emberi létből, vagy megsemmisítve addigi valójukat átharaptam őket, ha alkalmasnak láttam őket, majd mellettük maradtam, míg szükséges. Ha kellett, akkor évtizedeket is eltöltöttem egyetlen egy kölyök mellett, mielőtt útjukra engedtem őket, nem bíztam a véletlenre. Rajtuk múlik, milyen lesz egy-egy ága a vérvonalnak, gondoskodnom kellett róla, hogy megfelelően fel legyenek készülve. Ebben a témában sosem érintett meg a könnyelműség. Magában a nevelésben tehát volt gyakorlatom, de... ez most más volt. Most vérszerinti gyermekem üldögélt velem szemben a földön, kinek még csak a nevelésében sem tudtam részt venni. Már felnőtt, érett nőként lépett be az életembe, megélve két évszázadot... szembesítve vele, hogy egykoron túlságosan is hamar léptem ki valakinek az életéből. Persze, honnan tudhattam volna, jönne a logikus kérdés, de nem feltétlenül felmentés. Sajnos viszont az én életem ilyen volt. Nem feltétlenül cselekszem úgy, ahogyan az átlag elvárná. Most viszont kínálkozott egy lehetőség... és bár a lányom életében nem tudom visszaadni azt az időszakot, mikor felnőtt, hogy akkor állhassak mellette... most mellette állok, mint felnőtt nő mellett. Nem, nem hiszem, hogy ki fogok fordulni magamtól, de nem tudom, mennyi idő adatott meg nekünk... két héttel ezelőtt majdnem tudtam erre a választ. Ám most itt voltam vele. Dacára annak, ami legutóbb történt köztünk. A nyers elutasítás ellenére. Ám annak miért is lett volna befolyása? Elég gyatra vérvonal alapító lennék, ha rögtön a legelső pofáraejtésnél a földön is maradnék. Nem-nem, ez nem így működik. Talán kicsit erőszakos hozzáállás, de nem mondtam le Sofiáról azon az éjszakán. Nem lennék most itt. A lányom volt, akárhogy is alakulnak a dolgaink. Még a különbözünk is... még ha inkább örökölte az anyja tüzes természetét. De ezzel nincs is semmi baj. A világ sosem állt ugyanolyan emberekből. - Pár hét múlva el is hiszem ezt neked - csóválom meg a fejem, de legalább láttam mosolyogni. Örülök én a találkozásnak, de akkor is felelőtlenség volt tőle csak úgy elcsatangolnia az ő állapotában, még ha napról-napra erősebb is lett. Persze ha tényleg lett volna vele egy kísérő akkor nem lennék ennyire szigorú tekintetű a dologgal kapcsolatban. Mondjuk akkor meg én nem jöhettem volna ide hozzá csak úgy. Na igen, ez a sehogyse jó tipikus esete. - Aham, erős - vonom fel a szemöldökömet. - Szóval ha valaki megszökik a börtönből és felírja a falra a búcsúüzenetet az se szökés. Lehet kicsit túlragoztam a dolgot és túlságosan is kiforgattam, elvégre Sofia mégse a rácsok mögül jött, de ha követem a logikáját akkor valahol itt lyukadunk ki. Naja, én meg az észjárásom. Néha túlságosan is megindul ahhoz, hogy megússzam egyszerű gondolatokkal. Biccentek egyet, mikor megköszöni, mindkettőt. Mindenesetre ez már csal egy halvány mosolyt az arcomra. - Gondoltam ha már helyzet kötöttek akkor jót fog tenni egy ismerős illat. Ugyan a parfümjét nem tudtam előállítani, de az alapvető illatot tudtam biztosítani neki. A magam korlátot módszerei... egen, ilyenkor határozottan jó lett volna az a korábbi tervem, hogy beépülök a falkába és belülről gyűjtöm róluk az információt. Már csak azért is, mert akkor nem kellene ennyit körülményeskednem... csak hát... mint mindennek, ennek is megvannak a maga buktatói...
- Nem. Az vicces. – Vigyorodok el, mert elképzelem. Láttam néhány olyan filmet, amiben a rabok kiásták magukat a cellájukból, de most hirtelen nem ugrik be, hogy hagytak volna valamelyikben üzenetet, pedig elég vicces lett volna. A Farkaslakot viszont tényleg túlzás a börtönhöz hasonlítani. Persze nehezen viselem el a bezártságot, és azt, hogy a szokásosnál jóval kevesebbet tudok mozogni, de messze összkomfortosabb, mint egy dutyi, ráadásul a társaság is remek. Általában Bells szokott benézni hozzám, de ha ő nem ér rá, a többi gyógyító is a tiszteletét teszi nálam, szóval nem unom magam egyelőre halálra, csak a mozgás hiányzik, de az nagyon. Alig várom már, hogy ismét száz százalékos legyek, és kifulladásig táncoljak, vagy rendezzek egy orgiát. Felkeresem a legközelebbi swinger klubot, és kitombolom magam. Még szerencse, hogy én nem szedhetek össze semmilyen betegséget, szóval nem kell nagyon odafigyelnem az ilyenekre. - Téged is érintett az az éjszaka? – Nem mindenkit ragadott magával Alignak egy keringőre, és akiket magával ragadott, nem mindenki végezte úgy, mint én. Néhányan meghaltunk, néhányan túlélték. Ha jól tudom az őrzőknél az egyik harcos eléggé pórul járt valaki ellen. Arról viszont nem tudok, hogy Varent vajon érintette-e. Most beszélünk először azóta az éjszaka óta, amikor elzavartam őt. - Ha visszamehetek a hotelbe, akkor feldolgozom. – Hát na. A többség nevelgetni, meg gondozni szokta a virágait, én meg feldolgozni a parfümkészítéshez. Ez vagyok én. Velem kapcsolatban kevés átlagosnak mondható dolog van. Ha már a virág szóba került. - Először meglepett, hogy Mishával küldted be, de aztán leesett, hogy a vérvonaladhoz tartozik. Ő egyébként tudja, hogy te ki vagy? – Csak azért kérdezem, mert kicsit furcsállnám, ha csak úgy szívességet tett volna egy kóbor hímnek. Se a két szép szeméért, se a közös vérvonalért én nem tennék ilyet. Aztán ki tudja, lehet, hogy Misha igen. Megelégeltem az ülést, szóval feltápászkodok állásba. A rosszullét elmúlt, remélhetőleg nem jön rám újra, mert nem túl kellemes érzés az, amikor a szívem és a tüdőm ki akar szakadni a helyéről. Egy kicsit még sétálnék, mielőtt visszamegyek a Farkaslakba. Azért túl sok időre nem akarok elmaradni, mert Bells tudom, hogy így is aggódik, egyem a kis szívét… kár, hogy nem bukik a nőkre. - Sétálsz velem egy kicsit? – Kérdezek rá, aztán ha csatlakozik, akkor a víz folyása mentén indulok tovább. A lépteim nem annyira könnyedek, és gyorsak, mint általában, de érezhetően próbálom tartani magam. Túlságosan büszke vagyok én ahhoz, hogy segítséget kérjek.
Chulyin
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 845
◯ HSZ : 140
◯ IC REAG : 107
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : átható tekintet, mint ha nem lenne titkod
- Ah, javíthatatlan vagy - sóhajtok egyet. Kivételesen viszont a hanghordozásom nem tartalmazott most semmi megfedést, szimplán csak megállapítottam. Úgy tűnik, lábadozás ide, halál közeli élmény oda, vannak dolgok, melyet nem fognak megváltozni az emberben. Bár ezt most valamiért nem bántam egyáltalán. Sofia túlságosan eleven személyiség volt ahhoz, hogy el tudjam képzelni valami besavanyodott anyókának idővel. Meg őszintén szólva, jobban is állt neki. Attól, hogy én vagyok olyan, amilyen, nem kell feltétlenül tiszta apjának lennie. Sokkal megfelelőbb volt számára Zahira személyisége, ezt így már hónap után is meg tudtam mondani. Kell lennie valakinek a családban, aki képviseli a napot, a melengetést, az életkedvet. - Igen, érintett. Elveszítettelek téged. Féljek belemondani a szemébe, hogy érzékenyen érintette a távozása? Nem én lennék. Mindig is igyekeztem, hogy őszinte legyek másokkal, csak az igazságot mondjam. Persze így is megtörtént, hogy palástoltam a dolgokat. Akárcsak ismeretségünk kezdetén, akkor se úgy kezdtem, hogy egyből a szemébe mondtam, ki vagyok. S ahhoz képest, ahogyan legutóbb elváltunk egymástól, most határozottan kellemesebben teltek a percek. S ennek kifejezetten örültem... hogy visszakaptam a lányomat és most lehetőségem volt időt tölteni vele. Egyetlen gyermekemet, kiről tudomásom van s nem agyaraim nemzették. - Gondoltam, hogy ez lesz, direkt figyelmeztettek rá, hogy nem marad meg sokáig ilyen környezetben - meg amúgy is, az övé, tegyek csak vele, amit akar. - Michelle-el már jó ideje ismerjük egymást. Tettem neki néhány szívességet a múltban. S akkor még finoman fogalmaztam. Megmentettem a testvérétől, abban a kegyben részesítettem, hogy egy Alapító kölyke lehet, tanítottam, neveltem, elintéztem neki, hogy aszaszin lehessen... s most újra esélyt adtam neki, hogy bizonyítson. Ő pedig sosem okozott csalódást... talán amikor otthagyta a Rendet, de úgy látom inkább előnyére vált a külön töltött idő. Nem hiába van az, hogy ha be kellene mutatnom az egyik leginkább Fürkész kölykömet valakinek, ő lenne az egyik, akit hívnék. Invitálására én csak biccentek, ahogyan talpra állunk. Viszont már alig indulunk meg, már érezheti, ahogyan ráteszem a vállára a kezem. Egyelőre viszont csak passzív szerepet töltött be, ha nem húzódik el. Nem irányítom, nem fogom, csak rajta tartom. Lányom, talán magadba fojthatod, hogy nincs minden rendben, de engem nem tudsz átverni. - Meddig fognak még a Hegyen tartani? - persze tudtam erre a választ, csak hát a látszatát meg kell őrizni annak, hogy a drága nem is annyira félisten az információszerzésben, mint amúgy.
- Minek kéne megjavítani azt, ami eleve jó? – Kérdezek vissza magabiztosan. Én nem bújok álszentség mögé, hanem igenis felvállalom azt, hogy meg vagyok elégedve magammal. Mindig a lehetőségekhez mérten hozom ki magamból a legjobbat, ezért nincs okom az elégedetlenségre. Büszke nőstény vagyok, akinek farkasában igazi harcos amazon vér csörgedezik teremtője jóvoltából. Egy pillanatra sikerült belém fojtania a szót, amikor minden csűrés-csavarás és felesleges körítés nélkül egyenesen az arcomba mondta, amit gondolt. - Oh. Én nem teljesen így értettem a kérdést, de a lényeg átjött. – Szólaltam meg végül, mielőtt még kínossá válhatott volna a beálló csend. - Igazán? – Nem én lennék, ha nem érteném félre kapásból a dolgot, és ne változna az arckifejezésem kajánná. - És mennyire jó ideje? És mennyire mélyrehatóan? – Eddig is sejthette, hogy nem vagyok túlzottan szívbajos, de mindennemű pulzusemelkedés nélkül tértem rá a lényegre, ami engem érdekelt. Más számára ez vérlázító, és túl személyes terep, az én kifejezéstáramban viszont nem létezik a „túl személyes”. Eléggé összeegyeztethetetlen lenne a hedonista életmódommal a pironkodás. - Csak azért kérdezem, mert ha stoppoltad, akkor nem nyomulok rá… nem akarnám elhappolni előled, még a végén visszakérnéd a cserepes jázminomat! Persze én nem vagyok irigy, szóval ha rajtam múlik én szívesen osztozkodom rajta, a komoly kapcsolatok úgyse az erősségeim, viszont a tűzoltó szerkójában bármikor berántanám magam mellé az ágyamba hancúrpajtinak. Ha túl forróvá válna a helyzet, legalább kéznél lenne a tűzoltóság is. – Vigyorgok. Nem mondom azt, hogy minden hátsó szándék, és rejtett gonoszkodás nélkül vágom ezt így az arcába. Direkt provokálom, mert kíváncsi vagyok rá, hogy vajon mennyire prűd. Misha tényleg bejön amúgy, jó bőr… bár azt kétlem, hogyha apucinak megvolt, akkor azt bevallaná-e. Azért sasolom végig a reakcióit, hátha azok elárulnak valamit ezzel kapcsolatban, bár amilyen pókerarc tud lenni néha, meglepne, ha pont most buktatná le magát. El ne feledjem, hogyha legközelebb találkozok Mishával, akkor neki is fel kell tegyem ugyanezt a kérdést. Már előre mulattat a gondolat, hogy mit reagálhatna rá. - Ha rajtam múlna, már visszamennék a városba. Egy kicsit unom magam idefent. Bells azt mondta a nehezén már túl vagyok, szóval remélem már nem olyan sokáig. A végén még berozsdásodok. – Inkább bele se gondolok, hogy mikor táncoltam utoljára, mert még a végén elsírnám magam. A farkasom is vágyik már rá, hogy kiszabadulva kifuthassa magából a történtek miatt felgyülemlett feszültséget, és belakmározzon egy nagyobb vadból. Nem szeretem gyengének érezni magam, nehezen viselem el, ha rá vagyok szorulva másokra. Apám mancsát is csak azért nem rázom le magamról, mert simán csak rajta tartja a vállamon, és nem próbál úgy tenni, mintha rozzant ízületes öregasszony lennék, aki még pisilni se tud kimenni úgy, hogy két kézzel ne kapaszkodna meg az egyik ápolóban.
Chulyin
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 845
◯ HSZ : 140
◯ IC REAG : 107
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : átható tekintet, mint ha nem lenne titkod
- Ha valóban megfelelő akkor tényleg nem kell – jegyzem meg sejtelmesen. Nem mondom, olykor tudok tényleg olyan lenni, mint az inkvizíció, de most nem volt rá szükség. Persze az utódaim tudnának mesélni. Sokaknak ültem már rá a nyakára ha úgy láttam, hogy nem, ez egyáltalán nem az épülésüket szolgálja. Akkor jött a nevelés, de ez is hosszas szemlélés eredménye szokott lenni. Pont azért, mert nem akartam sosem elhamarkodott döntést hozni. A felesleges fellépés mindig is egy olyan dolog volt, amit el akartam kerülni. Fejemet oldalra döntöttem közben, ahogyan figyeltem Sofia reakcióját. Nofene, úgy tűni ez az éjszaka se fog eltelni számára váratlan dolgokkal a részemről. - Kicsit túlságosan sokszor leplek meg mostanában, nemde? Bár nem teljesen értem, miért bírtam most ezzel ilyen döbbent hallgatásra. Nem voltam a lányom mellett évszázadokon át, még csak a létezéséről se tudtam, de ez megváltozott. Az életem bonyolult volt, tömött, de nem annyira, hogy ennek Sofia ne lehessen a része. Ha pedig a része, akkor valahol egyértelmű, hogy ilyen érzéseket vált ki belőlem a halála… hogy bár csak nemrég óta tudok róla, de fáj, ha bántódása esik… még ha számomra az ilyen jellegű kimutatások olykor elég érdekesen nyilvánulnak meg. Na viszont ezt követően a meglepődés ideje rajtam volt. Tettem egy teljesen ártalmatlan megjegyzést, drága lánykám pedig elég ügyesen ki is forgatta. A visszakérdezésére először csak bólintottam. - Pár évszázada. Na de aztán jön a fekete leves nekem pedig megrándul a szemöldököm, amikor megérte a dolgok mélyebb értelmét… kiváltképp amikor nekiáll ecsetelni itt nekem a szemléletét. Hááát… nem mondom, eléggé feltűnt korábban is, hogy ott tüsténkedik Michelle környékén néhanapján, de azt már kevésbé, hogy ennyire „mély” a dolog. Én mindenesetre az égre emeltem a tekintetem az és kissé hitetlenkedve csóváltam meg a fejem. Ajj, Sofia, túl tág a fantáziád. - Aláírom, Michelle valóban szemrevaló hölgyemény. De nem, nekem nincsenek ilyen jellegű terveim. Szóval hajrá, ha fel akarod szedni, áldásom rátok. Majd kérek meghívót az esküvőtökre. Nem, egyáltalán nem voltam ellene az azonos neműek kapcsolatának. Túlságosan nyitott voltam a világ dolgaira, hogy pont ez okozzon nekem fejfájást… az viszont már kevésbé sem rokonszenves gondolat, hogy kikezdjek a saját kölykömmel. Oké, tudom én, semmilyen biológiai kapcsolat nincs köztünk, a vérvonal köt össze minket de valahogy… nem, bocsi Misha, tényleg nincs bajom veled ilyen téren, de inkább átadom a lehetőséget másnak. Mondjuk akkor csókolom meg a plafont pofáraesésemben ha ezek ketten tényleg… - Inkább pihenj többet és jöjj rendbe rendesen, mint hogy később állandóan a gyógyítókhoz kelljen járnod később. Lesz még sok időd kitombolni a felesleges energiáidat. Megszólalt a szigorú apuka, aki jót akar a lányának. Szokatlan lenne tőlem? Egyáltalán nem, a kölykeimmel is szoktam így beszélni, ha szükségét látom.
- Esküvő? Miről beszélsz!? Én sose házasodok meg. – Jelentem ki büszkén. Nem adnám fel ilyen téren az önállóságomat, mert nem bírnám elviselni, hogy korlátozzanak. A szerelem meg pláne nem hiányzik az életemből. - Nem hiszek a holtomiglan-holtodiglan baromságban. – Forgatom meg a szemeimet. Minden esetre nyugtázom magamban, hogy a faternak nem volt meg. Vagy csak „úriember”, és nem beszél róla, nehogy szó érje Misha háza elejét. - Ha már a tombolást említed… így utólag reagálva a meglepéses kommentárodra, lenne két dolog. – Széles vigyor ül ki az arcomra. - Ha felépültem, el kell jönnöd hozzám. Meg kell néznem, hogy táncolsz. – Jelentem ki ellentmondást nem tűrően. Amilyen karót nyelt tud lenni, nem árt neki egy kis tréning és tombolás. Úgyse fogom békén hagyni addig a témával, amíg be nem adja a derekát. Nagyon szívósan kitartó tudok lenni, ha valamit el akarok érni. - Ha nem kielégítő a tánctudásod, akkor kicsit csiszolok rajta, mert ha gyakorolni akarod az apaságot, akkor nem járathatsz le. És mielőtt még azzal próbálnád kihúzni magad a dolog alól, hogy nincs ritmusérzéked, vagy hasonló gyenge kifogásokkal, tájékoztatásul közlöm veled, hogy még a siketeket is meg lehet tanítani táncolni, pedig ők nem is hallanak. – Csak a rezgéseket érzékelik. - Valamilyen szinten mindenki képes táncolni, ez alól te sem vagy kivétel. Csak gyakorolni kell. – Amikor anya kislány koromban táncolni tanított, mindig azt mondta, hogy ha kitartó vagyok, napról napra érzékelni fogom magamon a fejlődést. Táncolni, pláne jól táncolni nem lehet megtanulni csettintésre. A testnek hozzá kell formálódnia a mozdulatokhoz, és akkor érjük el tudásunk csúcspontját, amikor a testünk maga válik a zenévé. Amikor már nem kell zenei aláfestés se ahhoz, hogy a táncunk meg tudjon szólalni, mert önmagában is annyira kifejező. Meg kell tanítani a testet a tánc nyelvén beszélni. - A másik dolog… - Kíváncsi vagyok, hogy miként fog reagálni a másik ötletemre. Ha a táncot esetleg meredeken fogadta, ezt valószínűleg még inkább úgy fogja fogadni. Amikor napokon keresztül fekszem, és arra várok, hogy végre felépüljek, akkor van időm kicsit gondolkodni is olyan dolgokról, amikre lehet, hogy más esetben nem vesztegetném az időmet. - Szeretném, ha elintéznéd nekem, hogy láthassam a másikat… - Hát ezt nehéz normálisan kifejezni. Elég speciális a helyzetünk. Bő kétszáz évig egyetlen apám se volt, most meg mondhatni kettő is. - Akinek a testében voltál akkor, amikor anya találkozott veled. Látni akarom, hogy milyen. – Azzal a testtel nemzett. Furdalja az oldalam a kíváncsiság, hogy hasonlítunk-e valamennyire. Mindig csak anya volt a mérce, akihez hasonlítani tudtam magam. Tényleg nagyon egyformák vagyunk, de biztos kell lenni olyan külső jegyemnek, amit az apámtól… pontosan a korábbi testétől örököltem. - Tudom, hogy el tudod intézni. Lehetne ez a feltámadási meglepetésem.
Chulyin
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 845
◯ HSZ : 140
◯ IC REAG : 107
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : átható tekintet, mint ha nem lenne titkod
- Még a kölykömért se mondanál igent? - utalok Michelle-re. - Sohase mond, hogy soha. Rengetegszer tapasztaltam, hogy az emberek kijelentettek valamit, vagy akár a farkasok is, hogy aztán évszázadokon keresztül valóban megfeleljenek neki. Csak aztán az élet valahogy mégiscsak megmásította az elhatározást. Persze mindig vannak, akik kívül esnek ebből a kategóriából. Az élet már csak ilyen, tele van változó dolgokkal. Nem is az élet lenne. Még én is változok bizonyos dolgokban, holott már nyolc évszázada élek. Sokan azt mondják, hogy idős korukra már annyira berögzülnek, hogy az már nem változhat, ők már úgy fognak meghalni... nagyjából ilyenkor jön elő a sokatmondó "na jónak magyarázol" fejem. Persze, lehet, hogy nem lesz változás. Ez esetben pedig dicséretes az alany hűsége az elhatározáshoz. Miközben sétáltunk egyszer csak előjött azzal a két dologgal. Felvontam az egyik szemöldökömet, kérdően néztem rá, vagyis jobban mondva kíváncsian. Aztán meghallom az első... mégjobban felszalad a szemöldököm. Okkké, Sofia, megnyugtathatlak, minden ilyen jellegű adottságodat az édesanyádtól örökölted. - Ööö... nem, arról szó sincs, hogy nem lenne ritmusérzékem. A mozgásom alapvetően ügyes, évszázadok óta harcművészetet gyakorlok, de a tánc kimaradt az életemből. Lehet kardtáncot járni hamarabb fogsz látni, mint valamelyik stílusra jellemző mozgást. Viszont én azt vallom, hogy akármilyen idős az ember, farkas, mindig el lehet kezdeni úgy dolgokat. Szóval ha táncolni akarod tanítani az apádat, akkor részemről rendben van. Most tényleg, táncoltam én már valaha? Oké, annak idején még indiánként még én is részt vettem a tűz körüli táncokban, mikor bizonyos napjainak az évnek összegyűltünk a falu központjában és tisztelegtünk a szellemek előtt, vagy éppen jobb vadászatért, jobb termésért könyörögtünk. De azt leszámítva nem rémlik, hogy lett volna valami. Talán egy két alkalom, főleg az aszaszin összejöveteleken még Damaszkuszban... szóval egy szó mint száz, nincs sok tapasztalatom. Na majd a lányom segít, hogy ne így legyen. Na de Sofia, mi a másik dolog. Elnézve az arcodat ez más jellegűnek tűnhet. Hát igen, telitalálat. Na ilyen kéréssel se fordultak még hozzám. - Természetesen el tudom intézni. Majd felhívom ha hazaértem. De azt vedd számításba hogy lehet, neked kell majd felkeresned őt. Már rendesen benne jár a korban. Amennyire legutóbb hallottam, jó egészségnek örvend, de az ilyesmit nem lehet előre látni. Mégiscsak az óceán túloldalán van. Szegény Herol... már látom előre az arcát, mikor közlöm vele, hogy milyen ügyben is hívom.
Felkapom a fejem. – A… kölyköd? Mármint Michelle? – Gúvadnak ki a szemeim. – Na neeee… - Így viszont már sok minden világossá válik. Oké, hogy a fater a főfürkész, és Michelle is egy fürkész, de sejthettem, hogy kicsit szorosabb kötelék is összefűzi őket. Michelle az utóbbi időben több figyelmet szentelt nekem, mint azelőtt, hogy a fater felbukkant volna az életemben. - Most egy kicsit csalódott vagyok. Már azt hittem, hogy azért koslat annyit utánam, mert titkon bejövök neki. – Biggyed le az ajkam. Hát ezt buktad Fifike. - Egyébként nem. Nem befolyásol ebben, hogy a kölyköd. Nem házasodok. – Rázom határozottan a fejem, és a papolására csak megforgatom a szemeimet. - Lehet. Én viszont én vagyok. Nincs hozzám hasonló! – Vigyorgok. - Mit szólt hozzá, hogy a lányod vagyok? – Kérdeztem kíváncsian. Ha ott lettem volna, amikor elmondja neki, szívesen lélegeztettem volna mesterségesen, ha elájult volna a hír hallatán. Önzetlen, és segítőkész vagyok. Muhahaha. Még szerencse, hogy a szabad ég alatt vagyunk. Már rám szakadt volna a plafon. Nevetésben törtem ki, amikor megláttam az arckifejezését a tánc hallatán. Hizlalja a májamat, hogy tudok újdonságokkal szolgálni. - Helyes! – Nyugtázom elégedetten, hogy beadta a derekát. A harcművészetekben én nem vagyok annyira jártas még. Eddig lefoglalt az, hogy elsajátítsam a különböző táncstílusokat. Néhány hónapja elkezdett velem foglalkozni Lucas. Tőle tanulok harcolni, mert kellenek az új kihívások. Megnézném az öreget, hogy intéz el másokat. Eddig nem láttam tőle agresszív megmozdulást. Csak épüljek fel végre, és már terelgetem is a táncparkettre. - Az nem gond. – Vonok vállat. Ez legyen a legkevesebb. Majd elkérezkedek Castortól… vagy ha nem kapok kimenőt, akkor szerzek egy magángépet neki. Vannak kapcsolataim. Magángéppel utazni nem olyan megterhelő, mint nagy utasszállító repülőgépekkel, ráadásul a zsúfolt reptéri tömeg és a hosszú várakozási idő is kikerülhető. Mindent meg lehet oldani, ha igazán akarjuk… márpedig én látni akarom azt a testet, ami nemzett. Hiába más lakik benne azóta, akkor is kíváncsi vagyok rá. - Azt pletykálják a Farkaslakban, hogy Tupilek hozott vissza minket. Tudod esetleg, hogy miért tette? – Ha a főfürkész nem tudja, akkor senki. Ilyen szempontból szerencsém van, hogy pont ő az apám. Talán sikerül valamit kihúznom belőle. Szerintem nincs olyan a feltámasztottak között, akit ne foglalkoztatna a kérdés, hogy miért jöhettünk vissza? Lelassítok. Hirtelen rám tört a fáradtság érzete. Ingerülten fújok egyet. Utálom, hogy egy rohadt séta képes kimeríteni. - Vissza kellene fordulni. Kezdek elfáradni. – És még a Farkaslakig ki kell bírnom a sétát. Ha tovább mennénk, akkor valszeg visszafelé már cipelnie kéne, azt meg azért nem akarom… túl büszke vagyok, és egyébként is… már nem vagyok gyerek.
Chulyin
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 845
◯ HSZ : 140
◯ IC REAG : 107
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : átható tekintet, mint ha nem lenne titkod
Azt hiszem eljutottunk a lepjük meg a leszármazottainkat című történet második részéhez. Úgy tűnik a meglepetés most már tényleg állandó tényező lesz a közelemben. Én csak szolidan biccentek egyet, hogy nem, ez most tényleg nem hülyéskedés a részemről, valóban a kölyköm. Mondjuk annak meg örülök, ha sokat volt mostanában a közelében, jele annak, hogy komolyan vettem Tanya, amit kértem tőle. - Hm, akkor ez nem vált be. Ám ha sokat kardoskodsz a dolog ellen nehogy azt hidd, hogy nem kapod meg minden alkalommal a kilátásba helyezve - csóválom a fejem. - S valóban, belőled csak egy van. Látva azt, hogy mennyire ellene van a házasság gondolata, talán lehetne egy ilyen visszatérő téma, csak a piszkálás kedvéért. Oké, nem esve persze túlzásba, még mindig rólam van szó, a magam korlátoltságaival az ilyen személyes dolgok terén. De legalább van annyira nyílt természet hogy értse még az én vicceimet is. Sokaknak nem megy át. - Nevetni akarsz? Nagyjából ugyanúgy, mint te, csak némi áll-leeséssel. Szóval kezet foghattok ha legközelebb találkozol vele. Na majd hallgatózok, hogyan alakulnak a dolgok, reménykedve benne, hogy nem zavartam bele. Nekem úgy tűnt, hogy Sofia és Michelle jól kijönnek egymással, nekem pedig nem volt célom ezen változtatni. Elvégre, miért állna érdekemben az ilyesmi? Az emberi kapcsolatok véleményem szerint kívül estek a hatáskörömön. Ha már egy kölykömnél ilyenekbe szólnék bele azért valljuk bele, eléggé elmozdulnék diktatúra irányába a normális terelgetés helyett. Sosem jellemzett az ilyesmi, hacsak nagyon nem volt szükséges. De itt és most semmi ilyen nem állt fenn. - Aztán nekem nehogy bekamerázd az iskolát csak azért, hogy kompromitáló videókat készíts apádról. Nem mint ha előre mondanám azt, hogy béna leszek. Már rég kinőttem abból a fajta viselkedésből, hogy előre eltemessem a cselekedeteimet, vagy éppen a siker lehetőségét. Ha így élnék, gyakorlatilag semmit se tudtam volna elérni az életben azokból, amik sikerültek. A kamera meg, nos... kinézem Sofiából, hogy valami ilyen komiszságot el fog követni ellenem. Volt annyira tréfás a leányzó, hogy ki akarjon szúrni az öregével. - Ha összejön a találkozó, vigyél neki egy üveg whiskey-t, jobb minőségűt. Az a gyengéje. Ha már lesz egy kis másikapa-lánya összejövetel akkor miért ne adnék valami tippet, hogy mivel kezdődhetne jobban? Meg amúgy is, öreg barátom rászolgált ilyen hosszú idő alatt, hogy a kedvteléseinek örvendhessen. Mondjuk ez is egy olyan találkozó lesz, aminek kíváncsi lennék a menetére. Remélem Herol elég jó állapotban van ahhoz, hogy utazhasson. Sajnos nekem nincs meg az a luxusom, hogy csak úgy kimenjek a városból. - Csak annyit tudok bizonyosan, hogy ő áll a háttérben és Alignaknak mondott ellent vele. A többi a csupán találgatás a részemről, most meg nem is akartam belemenni. Persze, szerettem teóriákat felállítani, de amíg rengeteg a kérdőjel, addig nem szívesen bocsátkozok közlésbe. Fogalmazzunk úgy, hogy nem szívesen beszélek bolondságokat. Közben Sofia közli, hogy forduljunk, én pedig nem is ellenkezek. Én is érzem rajta, hogy a teste egyre inkább erőlködik és megy ki belőle az energia. Így hát hátra arc és egyenesen a Farkaslak irányába kezdtem sétálni vele együtt. Persze, én nem fogok bemenni vele... elég kellemetlen kérdések várnának mindkettőnkre, jobb megelőzni a bajt. Mindenesetre elkísérem még egy darabon... ám az elválás előtt még valamit meg akarok majd tenni... így hát mikor elértük a határt, megálltam, majd zsebemre dugtam a kezem. - Sofia, úgy érzem, itt az idő, hogy ezt visszakapd. Azzal előhúzom az órát a zsebemből és odanyújtom neki. Ez az ő öröksége, még ha mérgében vissza is adta nekem. Immáron hozzá tartozik, nem hozzám, szóval teljesen jószívvel adom vissza neki.
~ Csak nehogy visszanyaljon a fagyi. ~ Kommentáltam magamban, amikor az esküvővel fenyegetőzött. Van néhány durva arc nőstény az ismeretségi körömben, akit ha rászabadítanék apucira, üldöznék a szerelmével. Persze ezt nem dörgölöm az orra alá, amíg nem muszáj. - Nem csodálom, hogy meglepődött. - Vigyorgok. Azért elég durva, ha belegondolok. Mekkora esélye lehetett annak, hogy pont egy Első legyen a biológiai apám? Fogalmam sincs, hogy vajon hányan tudhatunk arról, hogy valóban léteznek. De ha azt mondom, hogy százan az egész világon, lehet már az is túlzás. Szabados értelemben rokonok vagyunk Miskával, bár ez engem nem gátol meg abban, hogy a továbbiakban is szívjam a vérét... sőt. Ha már "tesók" vagyunk, akkor az a világ legtermészetesebb dolga, hogy szorosabbra fűzzük a kettőnk kapcsolatát, nem igaz? - Ez eddig eszembe se jutott. De most hogy mondod... - Húzom végig mutatóujjamat az államon elgondolkodó fejet vágva. - Kivitelezhető lenne. - Vigyorgok. Az aggálya már ott megbukik, hogy eleve azért akarom táncolni tanítani, hogy ne hozzon rám "szégyent". Az én rokonaimnak jól kell táncolniuk, és erről gondoskodok. Lehet, hogy megkörnyékezem ezzel a dologgal majd Miskát is. Előtte le kéne valahogy csekkolnom, hogy mihez képes kezdeni magával a parketten. Ő mégse olyan vénséges, mint apuci, talán jobbat lépést tart a modern világgal. - Vigyek? Miért, te nem jössz? - Valahogy nekem az egész magától értetődően egy hármas találkozó lenne. Apám szavaiból viszont nekem az jön le, hogy ő nem lesz ott, vagy csak én értem félre? Én szeretném, ha ő is ott lenne. Legalább teljes lenne a kép. Apám teste és lelke egy helyen. Ráadásul ők ismerik egymást. Nem mintha bajom lenne az őrzőkkel, de azért egy kicsit tényleg fura, hogy abban a testben most egy őrző lakik. Szóval jó lenne, ha Varen is ott lenne a találkozón. Már ha összejön, persze. - Akkor most dúl a testvéri csetepaté a sajtkorong mögött? - Gondolom Alignak nem díjazta, hogy belenyúlt Tupilek a bosszúhadjáratába. Nekem, nekünk most nem kéne gyakorlatilag életben lennünk. Fura ebbe belegondolni. Vajon lehetett túlvilág? És ha igen, akkor milyen volt? Kár, hogy nem emlékszem semmire. Visszafordulunk a Farkaslak felé. Bells már biztosan megtalálta az üzenetemet, és talán már ideges is, hogy hol lehetek ennyi ideig. Jól döntöttem, amikor szóltam, hogy forduljunk vissza, mert mire elérünk a Farkaslak közelébe, már érzem, hogy valóban kifáradtam. Nem szeretek az ágyban tunyulni, de most vágyok a párna után, és egy jó... kiadós alvásra. Kérdőn nézek rá, amikor a zsebébe nyúl. Az előkerülő óra láttán először nemlegesen megrázom a fejem. - Ez a te órád. - Nem direkt adta anyámnak, csak véletlenül felejtette ott nála. Anyám pedig megőrizte. Aztán ahogy az órát bámulom, rájövök, hogy talán így van... viszont ez az egyetlen dolog, ami anyám után maradt emlékként. Nincs semmi másom, ami az emberi életemben is velem volt már, mint ez az óra. Épp annyira tartozik anyámhoz is, mint apámhoz... és hozzám. - Rendben. Köszönöm. - Veszem el tőle, majd kinyitva a számlapjára pillantok. - Még mindig pontosan megy. - Mosolyodok el. - Majd egyszer elmesélhetnéd a történetét... hogy te honnan szerezted. - Már ha persze emlékszik rá. Elbúcsúzok tőle, aztán innentől már egyedül folytatom az utam a Farkaslakig.
Kezdőlap
Imádlak, nagyi, és köszönöm a játékot 
//
//
