Eszméletlen, mennyire gyengének éreztem magam, persze, erről árulkodhat a méretes vércsík, amit magam után hagyok még mindig. Hagytam, hogy a farkasom felülkerekedjen, és az ő alakjában próbáljuk megközelíteni a hegyi patakot, de attól még továbbra is fel volt tépve a hasfalam, az a seb nem fog olyan könnyen csak úgy összehúzódni, úgyhogy lassan áldanám az eget, ha összefutnék valakivel a falkámból. Már vonyítottam pár gyengécskét, de olyannyira dühített a tény, hogy nem bírok egy rendes jelzést leadni, hogy inkább hagytam a francba. Az a fránya büszkeség… jah, most is majdnem a sírba vitt, nem hittem volna, hogy egyszer az életben még hálás leszek azért, hogy bár gyereket szülni nem tudok (hála a magasságosnak), azért a biológiai folyamatok még megvannak. Rohadtul égetett belülről az ezüstgolyó, azt hiszem, valahol a bordáim között lehetett, és az sokkal jobban ingerelt, mint a legkomolyabb sebem. Komolyan rühelltem az ezüstöt. A jobb mellső mancsomat alig bírtam letenni, bár még mindig jobb volt így, mintha eltörte volna ez az elmebeteg állat. Na jó, igazából remekül szórakoztam, csak a sebek nyalogatása már marhára nem az én műfajom. A maromon volt egy szép adag vér még, de az a seb mostanra már tök lényegtelennek tűnt a többi mellett. Jobban fájt, ahogy a mellem megcsócsálta. Mégis, valahogy a sérüléseim ellenére nem éreztem magam olyan pocsékul, talán mert végre kiélhettem a bennem tomboló dögöt minden téren. Ahogy elértem a patakot, a szélére kúsztam, és belemásztam, már a hideg víz is jót tett a mindenhol sajgó testemnek, bár lehet, hülye marhának titulálna bármelyik gyógyító lelkületű egyén, de hát azt én úgy ahogy van, letojom. Itt úgy éreztem, szusszanhatok egyet, miközben elégedetten lefetyelhetek a vízből. Ahh, végre közeledett az én évszakom, és imádtam, ahogy a hideg átjárja a testem. A pajzsom nem húztam fel, hisz kivételesen azt akartam, hogy megtaláljanak, és az sem érdekelt, hogy mennyire gyengén pislákolnak az energiáim. Megdögleni nem fogok, bár jó eséllyel sokáig kell majd fetrengenem, amit nagyon nem díjazok, de legalább talán addig nem kell tudomást vennem semmi egyébről…
Épp véres káoszt és horrort teremtettem vadászat címén, mikor a távolból eléggé vérszegény nyüsszentés csapta meg... vonszolta be magát a hallójáratomba. Merda. Nem Vittoria volt az - meg is lepődtem volna, ha az ő hangját meghallom itt, a testvére a hotelben, ő is a hotelben, ami két dolgot jelentett: ő onnan valószínűleg el nem megy; én pedig még a korábbiaknál is jobban kerülöm azt a helyet. Legalább mindenki biztos lehet benne, hogy nem fogok partizánakcióba kezdeni. Mintha alapjáraton olyan lennék... A nyüsszentés! Gyorsan felöltöztem, és elindultam a hang irányába, egy idő után már annak gazdáját is éreztem, az energiáit, szám pedig satnya mosolyra húzódott a felismeréstől. Harcias finn amazonunk készült épp elvérezni a szagok alapján, lehet, mégis a nyakamba kéne varratni az orvosi szütyőm, teljesen olyan lehetnék, mint egy XVIII. század végi doki, aki mindenhova azzal jár. Az alvást és a hugyozást megnehezítené, meg sok mást is, de ilyenkor hasznos lenne. Így jártunk most viszont, úgyhogy Säde saját érdekében is reméltem, hogy nagyobb a dráma, mint a tényleges baj, bár őt pont nem egy drámázós szukának ismerem, de annyi baj legyen, néha mindenki menstruálhat. Amikor a patakhoz értem, és megláttam a gyanúm beigazolódott, a nőstény nem festett valami jól, és patakban ácsorgott. - Még jó, hogy nem kaphatunk el fertőzést - mondtam mindenféle köszönést mellőzve és közelebb léptem, de még a parton álltam. Ja, emberként ez a kis mártózása lehet pár bacit szépen bevinne a sebbe. - Látom nagyon szeretnéd tudatni mindenkivel, aki a patak mentén, közelében él vagy néha lemászik hozzá, hogy hali bulid volt - Pillantottam a véres vízre, ami úgy szaladt az árral, mint holmi lelkes postás. - Ki tudsz mászni egyedül? Ha nem, akkor kénytelen voltam összevizezni cipőt és nadrágszárat, hogy segíteni tudjak. Rühelltem, ha vizes cucc van rajtam.
Hamarosan már éreztem, hogy közeledik valaki, ami egyrészt kicsit megnyugtatott, mert az egyértelmű volt, hogy a mieink közül való, másrészt gyűlöltem a tudatot, mert az biztos, hogy nem szerettem, ha bárkinek ilyen állapotban kell látnia. Már majdnem sajnáltam, hogy nem vagyok akkora állat, hogy ezt is megpróbáljam átvészelni egyedül. Hahh, Luca, hogy te mekkora zseni vagy. Na mindegy, meghagyom abban a tudatban, hogy a hajam színe az elmém állapotát is tükrözi. Köszönés nincs, annál jobb, nem kell bájolognom nekem is, jobban szerettem tahónak lenni, mint eljátszani a hellyel-közel normális nőszemélyt. Mondanom sem kell, hogy nehezen ment. ~Aha, minden vágyam. A hegyekben már úgyis tudják, miért ne tudják hát mindenhol?~ Utaltam a vércsíkra, amit magam után hagytam, a tárnalejáratról meg ne is beszéljünk, az csinosabb mint egy mészárszék. Igazából, tényleg letojtam, ha valaki más ártó szándékú a nyomomra akadna, hamarabb megtehetné a szárazföldön, ami a véremtől villog és bűzlik. Annyira meg még most is volt erőm, hogy egy embert elintézzek, már persze, hajlamos voltam ezt gondolni, aztán ki tudja. Itt meg már azért kisebb eséllyel találkozni idegen bundásokkal... néha még nekem is szükségem van egy csöppnyi optimizmusra. ~Ne aggódj, nem kell pancsolnod csinifiú…~ Vicsorogtam egyet, majd kivonszoltam magam, és ledőltem a parton, lehetőség szerint az oldalamra, mert ott nem volt éppenséggel egyetlen seben sem. Már fele annyi vér sem volt rajtam a víznek köszönhetően, épp ezért nagyjából látszottak a sebeim, főleg a gyönyörűség a hasfalamon, azt szabályosan feltépte az a szadista disznó, franc tudja, hogy a beleimet egyáltalán meghagyta-e… Fene a beteg gusztusát, a mell dolgot még megértem, na de ez…
- Amarok taghoz képest elég hülye vagy - mondtam, holott tudtam, hogy irónia volt, de abban az a veszély, hogy valaki komolyan veszi, s onnantól már tök mindegy, hogy kinek szegénységi bizonyítvány. Levettem a pulóverem míg tekintetemmel a sebeit mértem fel, míg ő kimászott a patakból. Elkezdtem csíkokra tépni a ruhám, hogy legyen mivel bekötni, ettől még nem lett félmeztelen, volt rajtam póló. Abban a pillanatban leguggoltam hozzá, amint elfeküdt. Szavak és gesztusok alapján nem voltam túl szívélyes, de amint munkáról volt szó, tettem a dolgom, amilyen gyorsan csak lehetett. A föld alá süllyednék, ha valaki a jelenlétemben halna bele a sebesüléseibe úgy, hogy azokat nem én okoztam. - Kapsz egy ideiglenes szorító kötést, az ha nem is állítja el, de jócskán mérsékli a vérzést - magyaráztam, de nem azért, mert tanító bácsinak készültem, hanem mert a beszéd eltereli a figyelmét kicsit és talán az ismerős hang is jó hatással lesz rá. Egy egészen kicsit vagyok csak más meló közben, mint azon kívül... Előbb a mellkasánál kötöttem meg szorosan, aztán a mancsa jött, de a hasa... hát az valami rémesen nézett ki, a beleit is látni lehetett, valaki nagyon azon volt, hogy kipakolja. Éreztem rajta rajta a másik hím szagát - nem volt ismerős -, szóval ez ilyen "úgy szeretlek majd megeszlek" játék volt, látom sikerült belemelegedniük... - Annyira örülök, amikor ennyi vért veszítetek! - morogtam tömény gúnnyal az orrom alatt, mikor a hasát közöztem, s ezzel el is használtam a pulóverem utolsó cafatjait. Hidegebb volt a teste, emberként már hullasápadt lenne. Nem az én tisztem volt kifaggatni a történtekről, szóval ha csak magától nem kezdett dumálni, én nem faggattam. Felnyaláboltam - vicces, amíg nem akartam, hogy a ruhám vizes legyen, most azzal nem sokat foglalkoztam, hogy esetleg mennyire leszek säde-véres - és rohanvást elindultam vele a Farkaslak felé. - Fogyózhatnál. - Egyáltalán ne volt nehéz, de nem én lettem volna máskülönben.
~Úgy hallom, anyád nem tanított meg a jó modorra.~ Ha kicsit kevésbé lennék szarul, és nem éppen egy Tatkret próbálná menteni az irhám, úgy pofán vágnám, hogy arról kódul, csak hogy érezze a törődést. Azt mindenki tudta, hogy nem vagyok normális, úgyhogy igazán nem panaszkodhatott senki. Majd ha valaki olyan vén idióta lesz, mint én, a bátyám, meg a többi kis bolyhos az Amarokban, akkor megpróbálkozhat azzal, hogy elpakoljon az útból, ha már ennyire hülye vagyok. Kész szerencse, hogy legalább a dolgát csinálta a nagy udvarlás közepette. ~Hát, egy nem lesz elég.~ Pofáztam bele a dologba, mert hát, miért ne, ha már a szavakon lovaglunk, megtehetem én is. Igazából, nem terelte el a figyelmem, maximum annyiban, hogy szívesen odakaptam volna a kezéhez egy-egy mozdulatra, de ugye a segítő kézbe nem marunk bele. Okos Säde, ügyes Säde. ~Jah, fenomenális élmény, ki kéne próbálnod.~ Ebben maximum az lehetett fura, hogy engem valóban abszolút nem zavart a dolog, jó, beértem volna kicsit kevesebb vérveszteséggel is, de még mindig inkább szórakozásnak tartottam, mint bármi másnak. Igazán nem hibáztat senki, mostanában marha jó kislány voltam ám, már-már az unalmas kategória. ~Asszem kondiznod kéne doki!~ Jegyeztem meg a súlyom firtatása okán, mert hát, én sem voltam épp egy matyó hímzés, ha kóstolgatnak, nem hagyom annyiban a dolgot, az tuti. Túlzásba azért nem vittem, mert bár nem néztem ki belőle, hogy a földhöz vágjon, ha beletiprok a kis lelkébe, de inkább nem kockáztattam még egy agyrázkódást is. Türelmesen és kussban vártam, hogy felérjünk, azt reméltem, nem kell mondanom, hogy legyen a lehető legdiszkrétebb, de maximum majd jegyzem a listát azokról, akiket pofán kell vágnom a felépülésem után.
- Dehogynem, csak a hölgyekkel szemben. Amíg van ereje és hangulata zabosnak lenni, addig nagy gond, akkor lehet egy hangyányit aggódnék - heh, ez jó, én és az aggodalom -, ha kérlelne és nyüsszögne, így viszont nem látom okét különösebben a pánikra. Egyébként se pánik-fából faragtak. - Visszaértünk, múmiát csinálok belőled, ígérem. Arra, hogy ki kéne próbálnom, lustán elhúztam a szám, minden különösebb lelkesedés vagy érdeklődés nélkül, de egy pillanatra se hagytam fel a kötözésévél, ebben a szakmában nagy előny, ha egyszerre több felé is tudunk figyelni. - Gondolom önként és dalolva segédkeznél benne. Biztos voltam benne, hogy ha nem lenne olyan állapotban, amilyenben, a megjegyzéseimért már kaptam volna, méghozzá nem kicsit, így szerencse, hogy ilyen állapotban volt. Bár akkor is mondtam volna a magamét, ha makk egészséges, legfeljebb pár napra - vagy hétre - szexi hegekkel ajándékozott volna meg. Azokkal viszont most ő fog büszkélkedni. Meg a fél mellével, pedig ha valamire, hát erre a testrészre igaz a mondás, hogy párosával szép az élet. Säde a formaújító. Vagy inkább az, aki szétkapta. - Kettőnk közül nem én jöttem ki a gyakorlatból annyira, hogy így szétkapjanak - mondtam csevegő hangon, mikor már a lak bejáratánál voltunk. Este volt, este volt, ki-ki nyugalomban... legalábbis a nappaliban nem volt egy teremtett lélek sem. Nem kívántam nagy felhajtást csapni, szóval szép csöndben, mint aki csak az esti rutinját végzi, vittem a nőstényt az orvosiba, majd fektettem le odabent egy ágyra. - Kérsz esetleg bármilyen beültetést? - érdeklődtem, ha már így szét lett csócsálva. Legalább nem kell a felnyitásán fáradozni.
Ásítozva tapostam a hóban, egy bögre tejeskávéval a kezemben, miközben a telefonommal babráltam. Le volt némítva, így most tűnik fel hogy 6 nem fogadott hívásom van a helyettesemtől, aki mostanában a munkaidőmön kívül is előszeretettel zargat. Nem rég jött a síparadicsomba, és balszerencséjére pont karácsonyi időszakban érkezett. Ilyenkor néha még én is megizzadok a sok ügy között amit intéznem kell, de Stefan nagyon nem bírja, folyamatosan hívogat hogy mit tegyen, menjek be és segítsek, vagy csak megerősítést vár hogy jól oldott e meg egy helyzetet. Sóhajtva tárcsáztam a számát, és rögtön meg is hallottam ijedt elvékonyodó hangját. A gyors beszédének köszönhetően nem sikerült elsőre megértenem miről hablatyol, de aztán leesett, hogy a bérelhető sífelszerelések kifogyóban vannak, délutánra valószínű senki se fog tudni bérelni, szóval még ma rendelni kéne. Kicsit elmosolyodtam, vicces ahogy ennyire aggódik minden miatt, bár ha az én munkaidőmben történne, akkor talán engem is megizzasztana. -Miért kellek ide én? Hát rendelj annyit amennyi szerinted elég. Emlékszel a cégre akitől beszerzünk? Ott dolgozik egy Jessica nevű nő, keresd őt. Mond hogy én mondtam hogy hívjad, és fizetünk a szállításra felárat hogy még ma kihozza. A telefon túloldaláról lelkes jegyzetelés hangja jött át, ami ismét mosolyra késztetett. Amióta nálunk dolgozik, az égvilágon mindent lejegyzetelt amit mondtam neki, mégis valahogy mindent elfelejt. De ismét panaszkodásba kezdett valami miatt, amit már meg kellett állítanom. -Stefan, sajnálom de meg kell oldanod. Egész karácsonyra be vagyok osztva, lehet idén ez az utolsó szabadnapom, pihenni szeretnék. Te is csak úgy tanulsz, ha éles helyzetekbe állítalak. Jó munkát. Ezt szántam végszónak, így le is tettem a telefont. Mikor fölpillantottam tűnt fel hogy beszélgetés közben igen csak messzire elsétáltam, egy befagyott tó partjához értem. Mikor visszafordultam még ki tudtam venni merről jöttem, de inkább leültem ide a már hideg tejeskávémmal és hátradöntöttem egy fának a fejem. Most, hogy egyedül maradtam az elmémmel, megint elkezdtek előjönni a rossz emlékek. Pár kilométerre innen tépték darabokra az apámat azok a szörnyetegek, akik között most nap mint nap járkálok. Gyerekek járkálnak közöttük, állítólag néhányat be is harapnak közülük. Dühössé tudott tenni, hogy nem ölhetem meg őket egyenként, de a düh nem vezet semmire. Megfontolt lépéseket kell tennem, ha egyedül indítok háborút ellenük, egyedül is fogok meghalni. Megráztam a fejem, hogy próbáljam kiűzni a rossz emlékeket, hiszen ma pihenni jöttem ide. A tó partján kezdtem sétálni, miközben a bögrémben lötyögő hideg folyadékot bámultam. Talán most is leselkedik rám valamelyik, hiszen az ő területükön vagyok, de nem kell aggódnom, azt hiszik egyszerű ember vagyok, talán nem olyan ostobák hogy rám rontsanak, de ha megtennék jogom lenne magam megvédeni. Ez tenne a legboldogabbá.
*Valahol nem is oly messze a kísérőm lapult. Na jó nem, csak sétálgatott hogy azért megtudja adni azt amire szükségem van – a magány illúzióját – és a parancsot is teljesítse amit az Atanerktől kapott; méghozzá a védelmem vagy mi szösz. Najó, igazából csak nem mozoghattam kíséret nélkül ami nem meglepő tekintve, hogy kölyök vagyok még csak egy éves se és ráadásul az Atanerk kölyke. Szóval az a valaki ott volt, de mégis a pajzsom felvonva legalább egy kicsit egyedül érezhettem magam. Egy tolókocsiban lapultam, hisz az egyik lábam hiányzott de a kezem már jó volt. Így üldögéltem és néztem a patak csendes folyását. Egyedül nem sikerült volna feljutnom. Azonban itt az ideje valami másnak... A székben kezdtem el vetkőzni s a segítséget visszautasítottam. A ruháim, melyek egy szivárványt megszégyenítve virítottak egy kupacba dobáltam és felállva készültem alakot váltani, mikor meghallottam a léptek zaját. Még messze volt, így csak betakaróztam a plédemmel, amit magam köré tekertem. S zöldes íriszeim az érkező felé villantak. Valahol mélyen féltem, hisz nem éreztem felőle semmit tehát egy ember volt. Az emberek meg tiltott vacsorák. Szóval azt hiszem, hogy ez nekem sehogy sem jó. Azért próbáltam természetesen viselkedni s ahogy a látószögembe került az orrom már meg is csapta a kávéja illata s én magam pedig elmosolyodtam. Szerettem a kávé illatát, mindig az otthonom juttatta eszembe, hiába próbáltam lezárni azt a részt. Van ami örök. - Szia. Csak így egyedül? * Kérdeztem miközben idegesen kezdtem el játszadozni a karkötőmmel mely ezüstből volt. Egy párszor láttam a fazont mikor mentem Apuhoz a műhelybe, de még csak a nevét sem tudtam és nem is érdekelt. Közvetlenségből ötös voltam mindig is ahogy vidámságom is csak akkor múlt ha valami nagy baj volt. Ha zavarom úgy is tovább megy, ha meg nem... legalább mégse vagyok egyedül. Jó volna ha nem csak farkasokkal tudnék érintkezni. De amennyire vágytam erre, legalább annyira meg is rémisztett a lehetősége annak, hogy bánthatok másokat. De most itt a bébicsőszöm. Úgy sem hagyja, hogy bajt csináljak már megint. Ah... kell egy kis baj már. Hiányzik. Tekintetem kíváncsian kutatta a másikat s a pajzsom mögül a farkasom is érdeklődve figyelte de míg zárva van, addig nincs gond. A gond ott kezdődik, ha Ő maga nem akar ott maradni.*
//Lesz ez jobb is idővel. Sajnálom, ez így sikerült ma :///
Ahogy a havat figyeltem, kezdtem teljesen gondtalannak érezni magamat. Kezdtem elhinni hogy nincsenek farkasok, őrzők, emberek akiket hobbiból tépnek darabokra csak a hó és a közeledő karácsony. Apámat nem tépték darabokra, az anyám nem lett öngyilkos. Épp most húzom az utolsó napokat a munkahelyemen, talán otthon várna egy barátnő vagy feleség is, és azon tanakodna hogy mit készítsen ebédre mikor átjönnek a szüleink. Túl szép ábránd volt, valahogy rossz volt kilépni az egészből ahogy megpillantottam egy lányt aki épp rám köszönt. Rezzenéstelen maradt az arcom, mikor rájöttem hogy őt már láttam az egyik őrző aktában, ő is egy farkas. Emlékszem hogy megfogadtam hogy egyszer megfogom ölni azt a dögöt aki képes egy ilyen fiatal lányból szörnyet csinálni. De azért rámosolyogtam. -Szia! Igen, a síparadicsomban dolgozom, ekkora embertömeg után jólesik kicsit itt kikapcsolódni. Közben feltápászkodtam és lekotortam a rám tapadt havat, ahogy a lány felé fordultam. Igen, biztosan ő az, úgy tűnt nem érzi magát fenyegetve azért mert a területén járkálok. Bár általában a fiatalokat ez annyira nem szokta zavarni, inkább az időseknél figyeltem meg hogy nem szeretik ha a területeiken rajtuk kívül bárki is járkál. -És te hogy hogy itt? A szüleiddel jöttél a városba az ünnepek idejére, vagy itt élsz? Tudtam, hogy itt él, arra viszont nem emlékeztem az aktájából hogy mi van a szüleivel, mi lett velük miután a lány átváltozott, így érdeklődve figyeltem hogy mit válaszol. Valószínű, hogy nem fogja elmondani az igazat, főleg hogy úgy tudja ember vagyok, de ha olvastam többet is róla, talán a válaszából eszembe jut.
A miénk a síparadicsom, s mivel sokat járok arra, így tudtam, hogy a másik ott dolgozik. S eme tényt elárulva bólintottam a szavaira. Hátna, a hazudgálást nem olyan könnyű megtanulni mint egy-egy ütést vagy rúgást. De jelét sem adtam annak, hogy bármi ilyesmi történt volna.* - Jó tudni, hogy nem csak én részesítem a magányt előnyben. * Vontam meg a vállaim. Volt valami amit furcsálltam a másikban, de csak összébb húztam magamon a plédet kissé fázósan, pedig csak egy ösztönös mozdulat volt. A tolókocsim egyik kerekére ráfogva kicsit előrébb gurultam, de ez is csak egy pót cselekvés volt. Ami azonnal megakadt, ahogy a szüleimet hozta szóba. Na, ezért sem ismerkedek! Testem kissé megmerevedett ültömben s kezem megremegett, tekintetembe ijedelem költözött, ám hiába. Éreztem a mentorom nyugtató energiáit s hangját a fejemben. „Küzd le Ashley... ha tényleg iskolába akarsz menni, sokszor megfogják még kérdezni. Nem hagyhatod el magad, nem engedhetsz utat a dühödnek és keserűségednek! Csillapodj, fogd vissza, lélegezz s kezeld úgy, mintha a reggelid felől érdeklődtek volna.” Szívesen visszaüzentem volna, hogy fogja be, de ami azt illeti annyiszor sóztak már szerencsétlenre mióta tolókocsiba kényszerültem, hogy kezdtem megkedvelni. Egy zavart, halovány, keserű mosollyal pillantottam fel a férfire egy pillanatra.* - Így is mondhatjuk... itt fogadtak örökbe. A szüleim az idevezető úton.... meghaltak februárban. * Hangom közel sem olyan erős, mint ahogy szerettem volna, hogy az legyen. Kissé megremeg, kissé gyenge s mégis szomorú, gyászoló. De hogy tereljem a témát, inkább ráfogtam a kerekekre és oda hajtottam a férfihez, ha nem jött még közelebb. * - Ashley McLoyd. * Nyújtottam fel a kezem neki, hogy bemutatkozzak de a mosolyom öszinte volt, még ha szürkészöld íriszeimbe szomorúság is lapult.* - De csak szeretek itt lenni. Csendes, nem bánt senki s többnyire egyedül vagyok. Segít gondolkodni és amúgy is szép. Vagy nem gondolod így? Mindig itt éltél? *Kérdeztem még mindig barátságos hangon. Bár így ideje nem volt bemutatkozni, mert egyből szövegeltem. Sokat beszélek igen.*
A karácsony és szilveszter közötti időszak életem leghosszabbnak tűnő hete volt, az egyszer biztos. Nem volt elég nekem ama tény, hogy a képességem bújócskázott, meg mindenki kívánságát teljesítenem kell a szilveszteri buli kapcsán, ami mellesleg meghiúsult, még képbe került a falkaegyesítés is. Ezzel az eseménnyel önmagában még túl sok problémám nem lett volna, lévén nem voltam érintett az egykori balhék kapcsán, így nem fűtött semmiféle bosszúvágy, de azt be kellett ismernem magamnak, hogy aggódtam. Nem érintett volna túl jól, ha Castornak valami baja esik, ám eme felfedezést nagy bölcsen megtartottam magamnak. A ma éjszaka azonban nem különbözött számomra sokban a többitől, igaz, az utóbbi hetekben még őrültebben viselkedtem, mint általában. Szabályosan elvonási tüneteim voltak, amíg nem ártottam magamnak képesség híján, azóta pedig igekszem bepótolni az elvesztegetett időt. Példának okáért most is, azon már rég túl vagyok, hogy jól lakjam, most másféle szomjamat kívánom oltani. Olyat, amiről jó, ha senki sem tud. Valahol egész mélyen szégyelltem lényem ezen elkorcsosult részét, de úgy voltam vele, hogy még mindig inkább ez, minthogy picsogjak a legapróbb fájdalomtól is. Tettek róla a korábbi falkámban, hogy jól viseljem, és ez mostanra sem kopott meg, sőt, olyannyira jól sikerült a dolog, hogy vágytam rá, élveztem a fájdalmat, és szemberöhögtem azokat, akik azt hitték, ezzel majd jól sarokba szorítanak. Szerintem még boldogan is haltam volna meg, tekintve, hogy bizonyosan fájdalmas halálom lesz egyszer, amekkora nagy tud lenni a pofám. A vízpart közelében ültem le, jól esett nézni a jégbe fagyott patakot, kezdtem már megszokni a hideget, bár szeretni szerintek sosem fogom. Egyszerűen nem nekem találták ki, viszont mivel itt élek, elviselem. S hogy miért voltam itt? Mert lehetett… mert most már oda mentünk, ahová akartunk, nem voltak tiltott területek, hiszen immár csak egy falka uralra a várost. Nem tudom, hogy ez az idillinek közel sem mondható, törékeny béke meddig fog tartani, de bíztam benne, hogy a két korábbi falkavezér nem csak a népet megszivatni szándékozott, amikor ezt a dolgot nyélbe ütötték. Castorról egyébként sem tudom elképzelni, hogy ilyesmivel szórakozna, az egykori atanerket pedig nem ismerem. Pillanatok múlva változtam vissza emberi alakomba, mindig is szerettem feszegetni a saját tűréshatáromat, kíváncsi voltam, meddig bírom így. Ha beadnám a kulcsot, majd visszaváltozom, és a ruháim sincsenek annyira messze, de farkas alakomban még mindig jobban bírom a hideget, mint akármilyen bundabugyiban. Az arcom és a nyakam a leölt szarvas vérétől vöröslött, a vállamon és a mellkasomon csúnya seb. Nem, nem voltam ennyire béna, csak hagytam magam a fájdalom érzetének kedvéért. Sajnos azonban közel sem fájt annyira, mintha egy fajtársam tépett volna meg. Szomjaztam egy kis balhéra, ezért a pajzsom sem volt felhúzva, de eddig nem keltettem fel senki figyelmét. Mondjuk, így utólag belegondolva nem is volt túl sok esélyem erre falkaterületen, bár, szerintem az őslakosok közül azért akadtak olyanok, akik kaphatóak lennének egy kis csihipuhira. Például ott van Sarah, bár azt nem tudom, hogy került be közéjük, alkalomadtán majd megkérdezem, de szerintem ő bármikor simán összeugrana velem megint a móka kedvéért. Lehet, majd felkeresem. Most azonban nem maradt más, mint az, hogy a hóban kotorászva keressek egy élesebb kavicsot, és azzal próbáljak absztrakt műveket vésni önnön bőrömbe. A szarvas illatán kívül kisvártatva már a sajátom kúszott az orromba, én pedig figyeltem, miként forrnak össze a sebeim, az én ízlésemnek kicsit túlontúl gyorsan is, pedig még a képességem nem is használtam. Hiába… már alapból sem volt átlagos a regenerálódó képességem.
Mit ne mondjak, még mindig imádom a húgomat, és amikor felajánlotta, hogy lakhatok nála, oda meg vissza voltam az örömtől, de… hogy őszinte legyek, már olyan régóta élek egyedül, hogy egyelőre még szoknom kell, hogy rajtam kívül más is van a lakásban. Pláne, ha az a valaki épp egy szakajtóra való szánhúzó kutyával érkezett… Szó mi szó, ő sem unatkozik, meg nekem is van dolgom bőven, amíg újra felfedezem drága hazámat, így többnyire csak reggel meg este találkozunk, lévén, napközben mindenki igyekszik eleget tenni a saját kötelességeinek. Már sikeresen lejelentkeztem az őrzőknél, sőt, arról is tudomásom volt, hogy több testvérem is visszatért, de… eddig valahogy sikerült elkerülnünk egymást. Lehet, hogy ez is csak a véletlen műve… rosszkor, rossz helyen voltunk, vagy épp nem voltunk… Mindenesetre azon voltam, hogy kiderítsem, mégis mi okból akarták a szellemek, hogy hazatérjünk. Már több látogatást is tettem a múzeumban, hogy utána járjak a dolgoknak, sőt… a könyvtárba is beugrottam, hogy kikölcsönözzek néhány könyvet, amik most csinos kis halomban pihennek a szobám polcán – miután gyorsan átfutottam a tartalomjegyzéket, fontosság szerint sorba is állítottam, milyen sorrendben fogom olvasni őket. Legalább este sem unatkoztam. Most azonban, jobb híján a ruháimat a házban hagyva alakot váltottam, hogy négy lábú, fekete foltos bundás alakomban vágjak útnak… Azt valahogy még mindig nem sikerült feldolgoznom magamban, milyen kis szürke porfészek lett az egykori falunk helyén, de legalább a természeti értékei úgy-ahogy érintetlenül maradtak, már ahol. Mindenesetre a napjaim nagy részét idekint töltöm, az erdőket járva, felkutatva a régi ösvényeket, ahol annak idején Nagojuttal sétáltam, a kedves gyógynövénygyűjtő helyeimet, és még sorolhatnám… mint ha újra kisgyerek lennék! Így történt az is, hogy egyik nap a kedvenc kis hegyi patakomat is felkerestem. Ó, hogy mennyit játszottunk itt Unalaq-kal, amikor kicsik voltunk! Miután megbizonyosodtam róla, hogy senki sem lát, egyből odakocogtam a partjára, hogy finoman rálépjek a jégre… majd miután leellenőriztem, milyen vastag a jég, óvatosan lépdelni kezdtem rajta, lefelé… egyre gyorsabban és gyorsabban, hogy aztán hasra vágódva, a nagyobb kövek között szlalomozva csúszkáljak lefelé! Na jó, pár kisebben sikerült „átjutnom”, de annyi baj legyen, már azelőtt begyógyul a zúzódásom, hogy egyáltalán bekékülhetne… Magam sem tudom, hány méteren keresztül csúszkálok önfeledten, mint valami kerge kölyök panelpincsi, amikor jó pár méterrel lentebb, a patak egyik kanyarulatánál mozgásra leszek figyelmes. Nekem se kell több, az eddig teljesen záródó pajzsomat épp csak annyira megnyitom, hogy minimális információt szerezhessek róla, aztán csúúúszok is tovább, hogy közelebb érve felmásszak az egyik nagyobb, lapos sziklára, és onnan figyeljem kíváncsian, oldalra billentett fejjel. Ilyen távolságból ha energiák alapján nem is, de a két szép szeme segítségével már minden gond nélkül láthatja, hogy „közönsége” akadt. Nekem azonban, amíg nem vesz észre, eszem ágában sincs lebuktatni magam. Egyrészt, mert így viccesebb, másrészt pedig érdekel, hogy mit ügyködik olyan serényen… Vagdossa magát? Egyem meg, de kis édes… szinte már a fiatal kori önmagamra emlékeztet. Miután vérfarkas lettem, én is jókat szórakoztam azzal, hogy azt mérem, melyik sérülésem milyen gyorsan tűnik el, arról már nem is beszélve, hogy később meg szinte hobbimmá vált, hogy mindenféle mérgező növényt megkóstolok, csak hogy megtudjam, mégis, milyen hatást vált ki… Akkoriban még különösen igaz volt rám, hogy inkább hiszek a saját tudásomnak és tapasztalataimnak, mint mindenféle jött-ment kuruzsló feljegyzéseinek… Amúgy meg, bele úgy sem halok, nem igaz? Arról beszélve, hogy némelyikük kimondottan ízletes is… No de visszatérve a kislányra, egyelőre csak azt próbálom megfejteni, nála mi lehet az indíttatás… Aztán ha előbb unom meg a várakozást, mint hogy észrevenne, úgy is vakkantok neki egyet.
Amíg várom, hogy a sebeim összeforrjanak, és újakat karistoljak a helyükre, azzal szórakozok, hogy mintákat csepegtetek a hóba. Tutira nem vagyok normális, bár ez nem újdonság, eddig is tudtam, bár a vigyorgó smiley eloszlatna minden kétséget, ha esetleg valaki másként gondolná. Hiába na, mindenki másban találja meg a saját örömét, én példának okáért ebben. Viszont nem művelhetem olyan módon, ahogy szeretném, mert annak hosszú távon is nyoma maradna, és szerintem Castor picsánrúgna érte. Mondjuk, nem hiszem, hogy ne jött volna még rá erre az elborultságomra, de szó nem esett róla, az biztos. Mindenesetre inkább biztonsági játékot űzök, és egymagamban művelek ilyesmit, ha már olyat nem találtam, aki nekem ugrana. Van az a fura dolog, hogyha az ember lányát bámulják, akkor azt megérzi. Még emberként is előfordul, nem hogy farkasként. Épp ezért önnön marcangolásom közepette felpillantok, hogy körbenézzek, és meg is látom a farkast, de az én ízlésemnek kicsit túl nyugodtan fekszik ott. Most vagy becserkészés áldozata vagyok, vagy nagyon nem arra vágyik, amire én. Sebaj, nekem mindegy, csak ne akarjon beleszólni abba, hogy mit művelek magammal, mert ahhoz semmi köze. Persze, hogy megpróbálok infót szerezni róla, de elég könnyedén pattanok vissza a pajzsáról még úgy is, hogy kicsit le van eresztve, hisz azt érzem, hogy nem egyszerű farkas. Mindegy, ha nem megy, én nem erőltetem, nem szokott gondot okozni ama tény felfogása, hogy valaki erősebb nálam. Az egészen más kérdés, hogy tudomást nem vagyok hajlandó venni róla, ugrottam én már neki nálam kétszáz évvel idősebb farkasnak, és megtenném bármikor máskor is. Szimatolok egy kicsit, ami emberi alakomban elég fura, de szeretném tudni, hogy kivel van dolgom, viszont pillanatokon belül összevonok a szemöldököm. Nem hegyi, abban meg eddig is biztos voltam, hogy nem betolakodó. - Ööö… nem jársz véletlenül rossz helyen? Kötve hiszem, hogy értékelnék a hegyiek, hogy a területükön garázdálkodik egy jó eséllyel magányos farkas. Én sem tettem, míg közéjük tartoztam, aztán meg pláne nem, mikor Castor lett az alfám. Nem feltétlenül bölcs dolog, legyen akármilyen idős valaki. Bár, ha végül kihúzom a gyufát, és felhergelem, az nem azért lesz, mert szerintem nem kéne itt kujtorognia, hanem azért, mert szomjaztam egy kis balhéra. Az eddigi ténykedésemben azonban nem zavartattam magam, láthatólag a szemem sem rebbent akkor, mikor kiserkent a vérem, és azért ennek fájnia kellett volna, még ha nem is nagyon. Mivel a pajzsom nem volt fenn, így talán megtudhatta azt is, hogy én ezt valójában élvezem. Arra viszont figyeltem, hogy ugrásra kész legyek, ha esetleg közelebb jönne, azonnal változzak, és ne várjam meg, míg esetleg nekem akarna támadni.
Csak várok türelmesen, a kövön ücsörögve, mikor vesz észre a másik, de aztán hamar megunom a dolgot és inkább lehasalok, úgy követve az eseményeket. A tekintetünk összetalálkozik, én pedig csak minden reakció nélkül állom a tekintetét, még azzal sem foglalkozok különösebben, amikor újra elfordul. Kíváncsi vagyok, meddig bírja a dolgot, hogy ne szólaljon meg… Hát, túl sokáig nem. ~Nem hinném. Sőt, biztos, hogy jó helyen járok.~ üzenek vissza neki mentálisan, de aztán lassan feltápászkodok a helyemen, hogy egy lusta nyújtózkodással folytassam a dolgot. ~Valójában magam is itt születtem még valamikor régen. Természetes, ha az ember kíváncsi rá, hogy mi lett az otthonából, nem igaz? ~ küldöm felé az újabb gondolataimat. Egy darabig még szemlélem, hogyan sebzi meg magát újra és újra azzal a darab kővel, aztán végül úgy döntök, utána járok a dolgoknak. A pajzsomat leengedem annyira, hogy ő is többet megtudhasson rólam – hogy egy 350-400 év körüli farkas vagyok, az ő vérvonalából, sőt… akár Diego révén még némi ismerős „tónust” is érezhet a körülöttem kavargó energiákból. Aztán egy könnyed mozdulattal ugrok le a kőről, nyugodt, lassú léptekkel indulva meg felé. Csak semmi hirtelen mozdulat, vagy támadó szándékra utaló jel, ahogy lassan elindulok felé, finoman lépkedve a patakparti köveken, kavicsokon. ~Hogy értetted, hogy rossz helyen járok? Csak nem egy falka… felségterületéhez tartozik a környék? ~ vetettem egy pillantást a környező erdőkre, hegyekre… Emlékszem, amikor még mindez a MI falkánk területe volt… Amíg szét nem széledtünk a világ minden táján. Meglepő lett volna, ha senki másnak nem jut eszébe, hogy elfoglalja a helyünket… Vagyis gondolom, az akkori falka egy része még itt maradt, miután mi leléptünk, de azóta annyi víz lefolyt már a Chenán, hogy nem is feltételezem, hogy az akkoriak közül, vagy a közvetlen leszármazottaik közül bárki is itt élne még. Ha nem támad nekem, akkor egészen közel sétálok hozzá, akár átváltozik, akár emberi alakban marad – néhány lépés távolságban állok csak meg újra, hogy ha esetleg úgy döntene, támadnak, időben reagálhassak rá, bár szép lenne, ha pont egy leszármazottam esne nekem… Még Rosteinnak sem volt képe szemtől szemben támadni, csupán sunyin, másokkal végeztetve a piszkos munkát, mindenesetre azóta kissé érzékenyebben reagálok az ilyesmire. Viszont volt még valami, amit nem értettem… ~Mit élvezel abban, hogy ilyen kicsinyes módon okozol magadnak sérüléseket? ~ Mondhatnánk, hogy ez egyfajta edzésnek is elmegy a vérvonalunkhoz… kölykök esetében. Viszont egy hozzá hasonló szinten álló nőstény esetében, már kissé furán hat.
- De igen, természetes. Hagyom rá, noha engem már a jó isten se venne rá, hogy visszamenjek Detroitba, annyi szépet és jót kaptam ott, hogy egy életre elég volt, köszönöm. Még a gondolat is fintort csal az ajkaimra. Azt mondjuk nem nagyon értem, hogy miért ment el, ha még most is az otthonának tartja a helyet, de most nem vagyok a legközvetlenebb hangulatomban. Érzékelem, hogy a pajzsa lekerül, legalábbis, hirtelen elég sok információt megtudok róla, mikor kíváncsiskodom, és ezzel együtt azt is, hogy nem kéne nagyon ugrálnom, mert bár a kor nem lenne akadály, de ugyanúgy Sura áldása kíséri, így meg nem móka, nem volna előnyöm vele szemben, szóval kivételesen megpróbálom nem kihúzni a gyufát. Valami más is szöget üt a fejemben, és határozottan kellemetlen érzetekkel tölt el, az első pár pillanatban azonban nem tudom mire vélni a frissen éledező dühömet, csak nézem a nőstényt, és gondolkodom, mi lehet a baj. Aztán rájövök… hasonló kisugárzása volt Toddnak is, legalábbis részben. Nem értem. Nem is akarom. Már hogyne akarnám. Nem, nem, Todd maradjon csak a sírban még a fejemben is, nem akarom tudni, hogy ennek a nősténynek mi köze volt hozzá. Úgyis meg fogom kérdezni, mert totálisan idióta vagyok. - Pontosan így értettem. Bólintottam, de erről többet én nem fogom beszélni senkinek, maximum erőszakkal lehetne kiszedni az elmémből, mármint mentálissal, mert egyébként fizikai bántalmazás hatására sem beszélnék a falkámról, mert most már a hegyiek is beletartoznak ebbe a fogalomba. Közeledik, bár nem támadó jelleggel, de jobb az óvatosság, és már egyébként is kezdek fázni, így hagyom, hogy a felszínre törjön a fekete fenevad, akiben most nincs semmi játékosság, inkább csak figyel, hogy ha esetleg rákényszerülne, megvédhessen minket. A kérdésére meghökkenek, bár én is hajlamos vagyok rendkívül tapintatlan lenni másokkal, ha olyanom van, de ezt így még senki nem kérdezte meg tőlem szemtől szembe. Mark mondjuk mindig is ki akarta irtani belőlem, mert nehezére esett elviselni, amikor neki kellett néha kicsipkéznie a bundám, mert megkértem rá. ~Miért, van ötleted kevésbé kicsinyes verzióra?~ Kérdezek vissza, bár jó eséllyel nem ilyen reakcióra számított, de nem fogom egy tök idegennel megbeszélni ezt a dolgot, sőt, igazából senkivel sem fogom. Hagy csináljam már azt, ami nekem jól esik, anélkül, hogy bárki megpróbálna észre téríteni. Erről persze nincs szó jelenleg, és nagyon remélem, hogy nem is lesz. ~Ismerted Todd Ridleyt?~ Kérdezek rá végül, eddig bírtam. Nekem mondjuk egyértelmű, hogy igen, csak épp azt nem tudom, hogy miért érzékelek felőle hasonlót, mint anno Todd felől. Igaz, nagyon kevés alkalmam volt erre, de pontosan ezért lehet az is, hogy nem hagytam megkopni kusza emlékeim garmadájában.
Na ugye? Mondjuk a kis grimaszát nem tudom hová tenni, de annyi baj legyen. Néha nehéz ráhangolódni a „mai” fiatalok gondolatmenetére… De annyi baj legyen, én mindenesetre tovább közelítek felé, pláne, hogy a minimális kis támadó szándékát sem érzem már az energiáiban, alaposabban megszemlélve a kis leszármazottamat. A válaszára csak bólintok, azonban a szűkszavú válaszából ítélve úgy tűnik, nincs egy beszédes kedvében. Nekem meg eszem ágában sincs azzal felhívni magamra egy falka figyelmét, hogy erőszakkal szedem ki belőle az információkat, így aztán marad a másik megoldás – türelem, aztán hátha sikerült elnyernem a bizalmát annyira, hogy sikerül többet is megtudnom tőle. Alakot vált, én pedig ismét szemügyre veszem, valahol pedig elégedettséggel tölt el, hogy színeiben és tónusban egész hozzám hasonló kinézetet örökölt. Eddigi tapasztalataim alapján bár nem törvényszerű, de úgy tűnik, a többség sötétebb árnyalatú bundát tudhat magáénak, még ha a színek nem is kimondottan egyeznek. ~Persze. Aminek valami haszna is van… ha valami újat tanulsz vele, edzés, gyakorlás, a kisebbek tanítása, vagy akinek ez nem elég, akár harcosnak is állhat. ~ üzenem ~ Életem nagy részében gyógyítóként tevékenykedtem, így talán nem meglepő, hogy mindig is jobban érdekeltek a különböző orvosi kutatások és kísérletezések, ha már a képességeink hasznosításáról van szó. Igaz, sok olyan vérvonalunkba tartozó farkashoz is volt szerencsém, akik inkább a harctéren hasznosították magukat. Különösebben ez sem meglepő, sőt… kimondottan gyakori, pláne, hogy sokkal hamarabb képesek újra talpra állni, mint a többiek. A név hallatán egy pillanatra elgondolkozok, hogy mégis melyik leszármazottamról lehet szó, mert a legtöbb már rég nevet változtatott azóta, hogy farkassá változtattam, de aztán eszembe jut… Hogy is felejthettem el, Diego… Csak pár évtizeddel ezelőtt tudtam meg, hogy már nem él, azóta meg igyekeztem minél többet megtudni arról, hogy mihez is kezdett az életével, mi lett az eredménye annak a majd’ 30 évnek, amíg férfivá cseperedett mellettem? Abbahagyom a sétámat, egy helyben állva, bólintok a kérdésre. ~Igen. Fiatalabb koromban egy darabig mellette éltem. ~ válaszoltam röviden, amit valószínűleg ő nem pont úgy fog értelmezni, ahogy én, mégsem hazugság ~Annak idején, amikor elváltak az útjaink, megígértem neki, hogy majd újra megkeresem. Sajnos, nem sikerült betartanom… Te honnan ismerted? A teremtőd volt, falkatársad, vagy valaki más felmenőd? ~
Nagyjából úgy érzem magam, mintha az édesanyám akarna kiosztani, neki se nagyon ment, pedig akkor még csak ember voltam, és most sem fogom úgy érezni, mintha szégyellnem kellene magam. Semmit sem tud rólam, de ítélkezik, igazság szerint, nem érdekel, mert egy tök idegen véleményére teszek, na jó, hazudtam, kicsit azért felpaprikáz a dolog, de annyira nem, hogy ez a viselkedésemen is kiütközzön. ~Azt hiszem, ki tudok békülni azzal a tudattal, hogy nem vagyok hasznos.~ Ilyen téren. Folytatnám, de szerintem az égvilágon semmi köze ahhoz, hogy én miben vagyok hasznos, és miben nem. Azt sem fogom vele megbeszélni, hogy alig pár hónapja vagyok a falkában, és azok után, hogy az előzőben én voltam a társaim gyakorlóbábuja, nem óhajtok megint ebben a szerepben tetszelegni, pedig az ennyi erővel biztos hasznos lenne a szemében. Mindegy. Azt hiszem, kezd nagyon komor hangulatom lenni. Az utolsó magamon ejtett sebet megnyalogatom, de hamarosan már annak sem lesz nyoma sehol sem. Amennyiben felmérte a koromat, arra is rájöhet, hogy ahhoz mérten is gyorsabban regenerálódok, úgy, hogy nem veszem igénybe a képességem. Mindezt pedig nem annak köszönhetem, hogy szorgosan vagdostam magam, utóbbi a múltam következménye, nem vagyok büszke rá anélkül sem, hogy valaki nekiállna nekem papolni a dologról. Remélem, pszichológiai elemzést is kapok majd róla utána. Amikor kimondja, hogy mellette élt egy darabig, elfog némi gyerekes féltékenység, már nem romantikus értelemben, úgy már rég nem érdekel Todd, de ha más lehetett mellette, akkor én miért nem… Ezt persze már sosem fogom megtudni, de a csalódottság keserű ízt hagy a torkomban, és jobb híján lehajtom a fejem, hogy a patak szélén, ahol ki-kibukik a víz, igyak egy kicsit belőle. Egyértelműen pótcselekvés. ~Sajnos? Ezt a szót nem sokszor hallottam még vele kapcsolatban.~ Jegyeztem meg, kicsit talán dühösen, igen, ez az érzés mindig ott lesz a palettán, ha Todd kerül szóba. ~Ő harapott be, de a teremtő szó megcsúfolása lenne annak nevezni.~ Fortyantam fel. Tudomásom szerint Toddnak nem is volt más kölyke, én is csak amolyan baleset lehettem, hisz azután felém sem nézett egyszerűen. Áhh, minek is mentem bele ebbe… most találkozom valakivel, aki a jelek szerint nem gyűlölte teljes szívéből. Csak összezavarja a fejemet a dolog.
Az üzenete hallatán csak megcsóválom a fejem. Ő kérdezett, én csak válaszoltam. Ha nem tetszik neki, akkor így járt… Miért kell mindent félreérteni? ~Attól, hogy így töltöd unalmas perceidet, meg fejleszted az erődet, nem jelenti azt, hogy te magad haszontalan lennél. Ha nem így lenne, valószínűleg már nem is élnél. Vérfarkasok vagyunk, a „haszontalanok” és a „gyengék” nem szoktak ilyen kort megélni. ~ tisztázom a dolgot, vagy javítom magam, amelyik szimpatikusabb. A kavargó, változó érzéseit bár érzékelem, inkább nem teszem szóvá, még a végén megsértődne, aztán elszaladna… Maga engedte le a pajzsát, szóval tisztában van vele, hogy minden kis rezzenése elárulja, külsőleg akármennyire is jól képes rejtegetni. ~Nem te vagy az első, aki így reagál rá ~ ülök le a patak mellett, amíg ő megpróbálja leplezni a csalódottságát ~ Sőt, minél több ismerősével találkozom, annál valószínűbbnek tűnik, hogy én vagyok az egyetlen, aki sajnálja a dolgot. Bár pár dolgot sikerült megtudnom róla, túl sokat eddig nem igazán, de az már ennyiből is világossá válik, hogy mióta elváltak az útjaink, sokat változott. Nem épp hasznára… ~ Szóval Todd kölyke a kislány. Azért, hogy végre egy leszármazottjával is összehozott a sors, végtelenül boldog vagyok, viszont amikor azzal kell szembesülnöm, hogy mennyire elbukott, mint teremtő, valahol én is szégyenkezek miatta. Vagy inkább dühöngök. Vagy csalódott vagyok… Mégis, miért?! Mert hogy annak idején tőlem nem ilyen példát látott, az biztos, és valahol reménykedvem benne, hogy ha valamiben, akkor a lázadó természete ellenére legalább ebben kicsit felelősségteljesebb lesz. ~Sajnálattal hallom, hogy így alakult. Bíztam benne. ~ És csalódtam, nem először - szusszanok egyet, ahogy a tekintetem a patak felé kalandozik, de aztán újból a fiatal nőstény felé fordulok ~Tudom, hogy ami megtörtént, azon már nem lehet választani, de ha esetleg tehetek érted valamit, vagy segítségedre lenne szükséged, nyugodtan szólj. Nem minden leszármazottamnál dobálózok ilyen ajánlatokkal, sőt… bár szeretem szemmel követni a lépteiket és segíteni őket, azért ennyire nyíltan csak ritkán ajánlom fel a segítségemet, ha nem I. fokú gyermekemről van szó. Veheti egyfajta „vigaszdíjnak”, amiért pont a szívemnek egyik legkedvesebb férfi miatt kellett nehéz időket megélnie. Mert egy kölyöknek teremtő nélkül felnőni… az, amit senkinek sem kívánok. Történjék akármi, attól még ugyanúgy az én leszármazottam is, és valahol felelősséggel tartozok érte, még ha ő maga erről nem is tud.
~Hm, valóban… innen is nézhetjük.~ Nem is értem, hová lett a szokásos optimizmusom, bár, inkább csak arról van szó, hogy jobban szeretem, ha nem ismernek ki, nem tudják, mi az, ami valójában mozgat, és előre visz, hogy mitől vagyok, az aki, hogy mi sebez meg valójában, és mi hagy hidegen. ~Szerintem én még egész finom voltam az átlagoshoz képest.~ Gondolkodás nélkül jönnek a szavak, és valóban így van, mert eddig szemernyi jót sem sikerült hallanom a Teremtőmről, még csak semlegeset sem. Egyszerűen mindeni utálta. Nem mondom, hogy nem értem meg, de egy darabig fájt a dolog, aztán mikor rájöttem, hogy soha senkinek sem említett, elengedtem az utolsó reménysugarat is, és azzal együtt mindent, ami valaha is pozitív érzelemmegnyilvánulásom volt az irányába. ~Nem, senkinek sem volt a hasznára, sokkal inkább a hátrányára. Gyűlölték, akik ismerték.~ Hajtom le a fejem, valahol még talán mindig kellemetlen kimondani, de sokkal inkább zavar az a tény, hogy én sosem lehettem büszke a teremtőmre, mert… tulajdonképpen nem volt. Csak egy név, pár boldognak hazudott nap, aztán meg a legmérhetetlenebb csalódás. Mások meg… ott van mellettük az apjuk vagy anyjuk, egyengeti az útjukat, ott van az első szárnycsapásaiknál, helyes irányba tereli őket. Rossz nézni, vagyis, csak azt gyűlölöm benne, hogy nekem ebben nem volt részem. Már nincs szükségem erre, de egykor lett volna, akkor talán nem szenvedem meg ennyire a kölyökkort, és nem leszek mások gyakorlóbábúja, és nem lelem örömöm a fájdalomban. ~Lehet, hogy akkor más volt, mikor ismerted… nem tudatom, de mikor én megismertem, már szemernyi tisztelni való sem akadt benne.~ Nem vagyok büszke rá, hogy hagytam pillanatok alatt elcsavarni a fejem, és aztán kiverni a balhét azért, mert csak úgy visszamegy Chichagoba, az a veszekedés vezetett oda, hogy egyszerűen véget vetve a dolognak, beharapott. Máig nem értem, mi motiválta, de ha a lehető legnagyobb büntetést akarta rám mérni, sikerrel járt. ~Ez igazán kedves, de… miért? Azért, mert a teremtőm nem volt a legjobb arc a világon? Miért annyira fontos neked, hogy kiköszörüld a csorbát?~ Őszintén meglep a dolog, és nem mondom, hogy nem fogadom el, elvégre egy nálunk erősebb farkas segítsége kifejezetten jól jöhet alkalomadtán, de attól még kicsit furcsállom a dolgot. Ki lehetett neki Todd, hogy ilyen felajánlásra készteti az, amit velem művelt? ~Egyébként, hogy szólíthatlak?~ Egy fokkal talán barátságosabb vagyok, és ez nagyban köszönhető annak, hogy nem kezdi el bizonygatni nekem, valójában mekkora jó arc volt a teremtőm, és hogy vele mennyire másként viselkedett egykor. Nem biztos, hogy el tudnám viselni a tényeket.
~Igen, tudom… ~ de hiába kaptam már meg annyi vérfarkastól, hogy milyen is volt valójában, valahol a szívem mélyén még mindig nem tudtam elhinni, hogy igazak azok a vádak, még ha minden jel egyértelműen is utalt rá. Biztos kellett lennie valaminek, amitől ilyenné vált, de ettől függetlenül fájt beismernem, hogy ez az igazság. Azt hiszem ezzel magyarázható az, hogy képtelen vagyok úgy beszélni róla, mint mindenki más, hisz amikor én ismertem… nem mondom, hogy akkor egy szófogadó gyerek volt, mert az sosem volt, de ennyire rossz sem volt a helyzet, és mások ezt az oldalát úgy tűnik, nem ismerhették meg. Vagy inkább nem mutatta meg nekik. Talán jobb lett volna, ha annak idején nem hagyom magára, hanem magammal viszem, hogy legyen, aki visszafogja, bár hosszú távon az sem lett volna megoldás – elvégre vérfarkasok vagyunk, előbb vagy utóbb, de úgy is el kellett volna engednem. ~Nem tudom, mi válthatta ki ezt az egészet, vagy egyáltalán mi vezethetett nála idáig. Mindig is volt egy lázadó, domináns jelleme, de nem gondoltam volna, hogy ennyire rossz irányba viszik az ösztönei. Nem értem, ez miért volt jó neki, vagy miért nem próbált meg változtatni… vagy új életet kezdeni valahol, tiszta lappal. Ha mindenki gyűlölne egy közösségben, én biztosan elgondolkoznék, mi lehet az oka, vagy ha nem tetszik a válasz, akkor inkább tovább állok. ~ Kár, hogy drága gyermekem nem így vélekedett, tanulhatott volna valamit az együtt töltött időnkből. Eleinte arra gyanakodtam, hogy azért lett ilyen, mert a törzsben kissé kirekesztően viselkedtek vele, de ő viszont nem csak az indiánokkal, mindenkivel ilyen volt a későbbiekben, szóval ez sem az igazi. ~Más volt, de annak már hosszú ideje. Rég elváltak az útjaink, és úgy tűnik, sikerült rossz útra tévednie. ~ feleltem, és eszem ágában sincs mentegetni a férfit. Én szerettem, de ettől még nem hunyhatok szemet a fölött a sok gond fölött, amit ő okozott. Sőt… lehet, hogy jobban járt, hogy nem találkoztunk már az életében, mert annak sem lett volna szép vége. ~Mert egy vérvonalba tartozunk, és ezért valahol olyanok vagyunk a vérfarkas társadalmon belül, mint egy nagy család. Pláne, hogy még a „családfán” belül is egész közel állunk egymáshoz. ~ legalábbis ha a fokokat nézzük, nem valami V-VI. rangú leszármazottam ~ Másfelől pedig azért, amit mondtál. A mi feladatunk lenne, hogy egyengessük a következő generációk útját, kár, hogy erről Diego… vagyis Todd megfeledkezett. Egyébként ne aggódj, eszem ágában sincs rád szállni, csak azt akartam, hogy tudd, ha úgy adódik, hozzám fordulhatsz. Elvégre erre való a család, nem igaz? ~ Azt inkább nem mondom neki, hogy azért amíg a városban leszek, amennyire tudom, azért követni fogom a lépteit, hogy kicsit többet is megtudjak róla, elvégre mégiscsak Diego egyetlen leszármazottja, akivel életemben találkoztam. Érdekel, hogy milyen, miért is tagadnám? ~Már egy ideje Jyotsana néven járom a világot. De ha túl furcsa, vagy nyelvtörő lenne, a Jyo is megteszi. ~ felelem, elvégre aki nincs az ázsiai nevekhez szokva, azoknak kész rémálom megtanulni őket, én már csak tudom… ugyanezt Afrikában is eljátszottam, így már különösebben nem akadok fenn rajta ~ És téged hogy hívhatlak? ~
~Én sem tudom, magamra hagyott rögtön a beharapásom után, úgyhogy esélyem sem volt valóban megismerni, de a történtek szerint már akkor sem volt épp könnyen emészhető személyiség. Te elgondolkoznál, ő nem tette, plusz, alfa volt, nem hinném, hogy erről le akart mondani azért, hogy vert kutyaként eloldalogjon. Ha egy valamit biztosan tudok róla, az az, hogy a büszkeséges meglehetősen mérhetetlen volt.~ Elég csak arra gondolnom, hogyan ismerkedtünk meg, bár ma már nem tulajdonítom véletlennek, szerintem direkt jött nekem, biztos vágyott egy kis könnyed szórakozásra, aztán bejött neki a búrám, vagy franc tudja. Viszont azt már nem tűrte, hogy elmondjam mindennek, ami épp eszembe jut, és nagyon-nagyon csúnyán torolta meg a felelőtlen szavaimat, pedig csupán egy szerelmes nő kétségbeesett vagdalkozása volt. Célt aligha érhettem volna vele, de annyira feldühíteni sem akartam, hogy végül beharapjom. Nem bánom, nagyon régen úgy gondolom, hogy ez volt a legjobb, ami történhetett velem, de a kölyökkoromat keserűség övezte, haszontalanság, magány, fájdalom. Senki sem róhatja fel nekem, hogy végül ennyire elcseszett valaki lett belőlem, aki képtelen bízni, kötődni, aki a fájdalomban örömét leli, akkor is ha adja, s akkor is, ha kapja. ~Úgy tűnik, igen. De ez talán már nem is számít, halott.~ Igaz, Castor azt mondta, hogy szellemként kísérti, és a védőszelleme akar lenni, de erről azóta nem hallottam, hogy idejöttem, rá kellene kérdeznem a dologra, mert kezdetben azért maradtam, hátha tudok majd vele beszélni rajta keresztül. Aztán ez valahogy szépen elsikkadt, lehet, már nem is vágyom kifejezetten eme lehetőségre, de azért jó lenne tudni, hogyha akarnám, meg tudnánk-e oldani. ~Fogalmam sincs a családfámról… Toddnak nem volt ideje mesedélutánt tartani.~ Szúrom közbe, de ha ő azt mondja, hogy egész közel állunk, hát legyen, azt még nem sikerült eldöntenem, hogy ez mennyire is érdekel engem tulajdonképpen, de azért a továbbiakban figyelmesen hallgatom, ha már én kérdeztem. ~Nagyon rég nem éreztem úgy, hogy van családom, fogalmam sincs már, mire való. Ehh… miért mondom én ezt el neked?~ Kérdeztem értetlenül, inkább önmagamtól, semmint tőle, elvégre, nincs köze a legbelső gondolataimhoz, mégis, valamiért úgy éreztem, hogy amit mondok neki, az nem fog visszajutni egy harmadik személyhez. Ennek ellenére sem jöttem rá, miért nem teszek lakatot a mentális pofámra. Az meg, hogy rám szállna? Maximum majd jelenteném odafenn, hogy valaki indokolatlanul sokat lófrál a nyomomban, mert azért azt tökéletesen jól ki tudom szúrni, ha valaki utánam kujtorog. Bár, ha fenn lenne a pajzsa, buknám a dolgot, épp ezért mélyet szippantok a levegőből, hogy elcsípjem az ő illatát is, és meg tudjam jegyezni. Talán így ember alakjában sem lenne számomra lehetetlenség felismerni. Én sajnos buktam a dolgot, mert látott emberként is. ~Nem hiszem, hogy túl furcsa lenne, de előre is bocsánat, ha a kiejtésem nem lenne tökéletes…~ Megjegyezni meg fogom, nem volt gond a memóriámmal, és annyira nem is tűnt bonyolultnak, de majd nyugtával dicsérem a napot. Egyelőre inkább csak magamban próbálgatom, bár őszintén, nem igazán hinném, hogy sokszor lesz alkalmunk találkozni, család ide, vagy oda. Nekem ez a szó már semmit sem jelent. Mint ahogy az otthon sem. Üres és szomorú. ~Emma vagyok.~ Feleltem, ezen nem volt mit becézni, rövid volt, érthető, könnyű. Ha valaki nem tudná kimondani, annak valami baj van a gógyijával, úgyhogy nem tettem hozzá semmi egyebet. ~És egyébként… mit keresel erre? Elvégre, nem tartozol a falkához… Már persze, azon túl, hogy kíváncsi voltál az otthonodra, mert bevallom, elég nehéz elhinnem, hogy csupán ennyiről van szó.~ Kérdeztem rá, meglehet, nem fog válaszolni, de legalább megpróbáltam. Inkább kukacoskodok, minthogy az érzéseimről beszéljek, az nem megy, sosem ment, mindig összeomlok tőle…
Csak szomorúan hallgatom, milyen csapnivaló Teremtő volt az egyik leszármazottam. Az egyik kedvencem, csak hogy még fájdalmasabb legyen az egész helyzet. Csak hallgatom a lányt, ahogy mesél, hisz nem ezt akartam? Minél többet megtudni Toddról? Ide igen… Még ha tudtam is, hogy nem csupa szépet és jót fogok hallani róla, azért még mindig él bennem a remény… hogy nem volt ennyire reménytelen alak, aki méltatlan volt az életre. Na jó… igazából volt egy elképzelésem, hogy a büszkesége meg a beképzeltsége mivel volt magyarázható, de… szerettem volna, ha kiderül, hogy ez mégsem igaz – hogy nem azért ilyen, mert néhány évet ő is az első vérfarkasokkal töltött, pont Alignak megölése idején, hisz akkoriban még ő is velem járta a világot. ~Az biztos. ~ feleltem, és azt hiszem, ezzel a témát lezártnak is tekinthetjük. Hacsak nem akar magától megosztani valamit a férfiról, én egyelőre nem faggatom tovább, hisz ahogy már tudjuk , halott. Elkéstem a segítséggel… Helyette viszont most a sors összehozott egy leszármazottjával, én pedig csak remélem, hogy nem esik ugyanabba a hibába, mint a teremtője. ~Ezt igazán szomorúan hallom. ~ és valahol tényleg rosszul esik, hogy Todd ennyire kirekesztette a családból… Még ha őt nem is vonzotta, legalább a leszármazottjának megadhatta volna az esélyt, hisz nem egy vértestvérét akkor haraptam be, amikor még mellettem volt, így aztán ismerték is egymást. A kérésére, ha ember alakban lennék, most csak szelíden elmosolyodnék… így azonban csak marad némi lelkesebb farokcsóválás, de nem felelek a kérdésére. Már így is boldog vagyok, hogy egyáltalán sikerült a kezdeti ellenségesebb hangulatból a barátságosabb felé mozdulni, félek, hogy ha számára is szavakba önteném a gondolataimat, megrémítené, és esetleg újra bezárkózna. Talán azért, mert szeretnéd megosztani valakivel? Mert van, aki meghallgat, és őszintén érdeklődik az életed iránt? Mert felcsillant a remény, hogy mégiscsak van családod, csak eddig nem tudtál róluk? ~Ugyan, semmi gond. ~ üzenem, hisz részemről már az is öröm, hogy egyáltalán nem idegenkedik tőle, vagy kezdi becsmérelni, azt nehezen viselném ~ Emma. Nem fogom elfelejteni. ~ Ó, hogy mit keresek itt? Igazából még én magam sem tudom, hiába próbáltam napok óta megfejteni az okát, kutatok, keresek olyan rendületlenül. Ha nem lennénk itt a városban többen is az Elsők közül, még arra gyanakodnék, hogy a leszármazottaim miatt, talán épp miatta vezettek erre a Szellemek. Így viszont elég valószínűtlennek tűnt… hisz akkor Unalaq miért lenne pont itt, amikor oly nagy a világ? ~Valóban itt születtem, és váltam farkassá, de hosszú ideje nem jártam újra erre, és az is igaz, hogy régóta egyedül járom az utamat, falka nélkül. ~ Igaz, ez nem jelentette azt, hogy nincs falkám. A többi vérvonal alapító testvéremmel, ha nem is alkottunk a kimondott értelemben vett falkát, mint akkoriban Alignak idején, de valahol mégiscsak egy csapat voltunk. Hiába szóródtunk szét a nagy világban, mégis összetartozunk, akármerre is járjunk. Ezt azonban mégsem fedhettem fel Emma előtt, egyelőre nem… Talán majd egyszer, ha jobban megismerem és tudom, hogy megőrzi a titkomat… Addig viszont több bonyodalmat okozott volna, mint hasznot. ~Valójában lehet, hogy kissé kiábrándító lesz az ok, hogy miért vagyok itt… Legalábbis ha valami nagyon különleges válaszra számítasz – mi sem egyszerűbb, a munka miatt. Már jó ideje biológusként dolgozok, és úgy hozta a sors, azaz a főnököm, hogy itt kell egy kutatást végeznem. Ez az átka annak, amikor vérfarkasként emberekkel dolgozunk együtt, néha önkéntelenül is elkerülhetetlen, hogy kóborként ne töltsünk egy rövidebb-hosszabb időt egy falka területén, de hát ilyen az élet, nem igaz? ~magyaráztam, de így legalább világossá válhatott a számára, hogy hidegen hagynak a falka ügyei, se nem kémkedni, vagy balhézni jöttem, és még ha kicsit ferdítve is, de úgy-ahogy még igaz is volt a mondandóm. Valóban terveztem hasonló kutatásokat végezni, még ha nem is magasabb utasítás hatására ~ És te, régóta élsz itt? Megkérdezhetem, hogy mivel foglalkozol? ~
~Azt hiszem, kár már ezen szomorkodni.~ Már én sem tettem, azaz, hazudok, mert volt rá példa, hogy összefacsarodott miatta a szívem, és szerintem életem végéig fájni fog, hogy egykor nem kellettem a teremtőmnek, de nem olyan fajtából faragtak, hogy ez látszódjon rajtam. Egyszerűen nem esik jól erre gondolni, így hát igyekszem elkerülni ezen alkalmakat. Nem értem, miért csóválja a farkát, de mindegy is. Inkább igyekszem a jövőben csírájában elfojtani a hülye kérdéseket, a nagy vallomásokat meg még inkább. Nagyon is zavar, hogy ezt elmondtam neki, mert nem szokásom kiadni magam. Tudom, hogy ez hiányzik az életemből, és bár Markot már jó ideje a családomnak tartom, de az mégsem ugyanolyan. Persze, ha itt lenne, jóval kevésbé érezném súlyosnak ezt a problémát. Valamiért azon kapom magam, hogy gondolkodom, ismerős-e lehet valahonnan a neve. Egyszerűen túl furcsa nekem ez az egész, és nem tudom hová tenni fejben. Őt sem. Úgy érzem, tényleg érdekli, mi van velem, de nem igazán tudok rájönni, hogy miért, mert a korábbi válasza azért nem győzött meg igazán, fogalmam sincs, milyen szegről-végről lehetne a rokonom, mert hát, tényleg semmit sem tudok Toddról, pusztán azt a feltételezést ismerem, hogy valószínűleg én voltam az egyetlen kölyke. Az biztos, hogy jelentenem kell majd a nőstényt, bármennyire is jól esik a lelkemnek, hogy felajánlott a segítségét, attól még nekem kötelességeim vannak, és nem fogom elmismásolni a dolgot. Ennek ellenére túl sokat így sem mondhatok majd, maximum azt, amit most érzek. ~A munka… érhető.~ Bólintok, és ezzel el is altatta a gyanakvásom, mert én magam rajongok a munkámért, épp ezért ezzel nagyon is egyszerű leszerelni. Innentől kezdve bárki képes nekem beadni, hogy a munkája motiválja, bármennyire is vérfarkas az illető. Egyszerűen kell valami, amivel tudunk foglalkozni a falkánkon, társainkon kívül is. Én becsavarodnék, ha nem fényképezhetnék. ~És mit kutatsz? Biztos érdekes lehet a szakmád, bár lehet, nekem bonyolult lenne. Én inkább kreatív léleknek tartom magam.~ Nem, még véletlenül sem ostobának. Lehet, nem is fogalmaztam jól, engem egyszerűen nem kötnek le a tudományok, nem tudnám úgy kifejezni magam egy ilyen szakmában, ahogy szeretném. Ettől még értékeltem a dolgot, mert nyilván szükség volt ilyen szakemberekre is. Csodás, hogy ennyire különbözőek tudunk lenni. ~Nem, csak április óta.~ Így kimondva kicsit meglepődöm, hogy a kezdeti ki tudja, maradok-e dologból már lassan egy év kerekedett, s ha már eddig megültem a hátsómon, ez vélhetőleg így is fog maradni. ~Persze, nem titok, fotós vagyok, van egy stúdióm a városban.~ Kicsit élénkebb érzelmeket közvetítettem, ami egyértelműen elárulta, hogy szeretem, amit csinálok. Legalább ebben kétségtelenül megleltem az örömömet, és a számításaimat, ha már a magánéletem olyan, amilyen.
Kezdőlap
