~Lehetséges, hogy én egyelőre nem vagyok elég nyitott. Többnyire nem vagyok az, mármint… Azt hiszem, túl sokat beszélek.~ Csóválom meg a fejem, mert azért ennyire mégsem kellene kiadnom magam, elvégre, nem olyan egyértelmű velem kapcsolatban, hogy nem nyílik meg könnyen. A felszín az egy dolog, egészen más az, ami belül van. Esetemben ez hatványozottan igaz. Beszélhetek akármennyit, bízni és valóban megnyílni nem fogok, mert túlságosan tartok az érzelmi elköteleződéstől bármilyen irányba. ~Ami késik, nem múlik. Most még nem függnek, de fognak. Mentségemre legyen mondva, igencsak fellendült az üzletem, sok a munkám, és emellett még ott van a falka is. Meglehetősen ritka, mikor saját örömömre tudok elmenni fényképezni.~ Azt inkább nem jelentettem ki, hogy a hotelszobám mennyire nem otthon a számomra. Szerintem sosem fogom annak tartani, de lakást, vagy házat meg nem akarok venni, az túlzottan is végleges lenne az én ízlésemnek. Viszont most már biztos, hogy szakítok majd erre időt, legalább ennyi nyugi jusson, és eltöltök pár órát a sarki fény társaságában. Érdeklődve hallgatom, mennyi helyen járt már, és kicsit úgy érzem, hogy valahogy túl sok mindenről maradtam le meg Detroithoz voltam kötve. Arról fogalmam sincs, hogy most lenne-e lehetőségem utazni, de nem hiszem, hogy huzamosabb időre elengednének. ~Ezen még nem igazán gondolkodtam, lévén valahogy sosem voltak adottak a lehetőségek. De egyszer szeretnék egy világ körüli utat, azt sem bánnám, ha hajóval mehetnék, a repülések alkalmával mindig úgy érzem, hogy sok mindenről lemaradok, nem látom a lényeget.~ Fejtettem ki, de hamar elterelődött a témáról a figyelmem, és azon kezdtem gondolkodni, vajon miért kérdezhetett ilyesmit. A döbbenetét érzékelem, és vagy azért érzi, mert eltaláltam, vagy azért, mert nagyon mellélőttem, és ilyesmit nézek ki belőlem. Nem tudom eldönteni. ~Todd semmit sem mesélt nekem, szóval fogalmam sem volt a dologról.~ Ezzel együtt persze lesápadtam, mert bizony akkor Todd sokkal öregebb volt, mikor engem beharapott, mint az átlagosan jellemző életkor. Nem mintha ez nem lenne tök mindegy, úgysem tervezte így, máskülönben nem hagyott volna hátra. A következő szavaira megcsóválom a fejem, hajlanék rá, hogy sutba dobjam az elképzelésemet, de valamiért még nem tudok szabadulni tőle. ~Az meglehetősen egyedi eset lenne… legalábbis nem hallottam még ilyen idős farkasról. Meg… nem is tűnsz túlságosan gyengének, az ilyen idős kor már meglátszik egy farkason.~ Az emberi alakját ugyan nem ismerem, de ilyen formájában sem kellene ennyire könnyedén mozognia. Felsóhajtok, kezdek belenyugodni abba, hogy tévedtem, ám ha így van, akkor tényleg halvány lilám sincs róla, hogy ki lehet ő nekem. ~Nem, nem említette… Azt sem tőle tudom, hogy Sura áldása kísér. De… ha ötszáz év felett lenne most, akkor ő nagyon maximum második lehetett a beharapási sorban, akkor én esetleg második vagy harmadik lehetek. Mondjuk, a második biztosan nem, mert akkor a korábbi feltételezéseim alapján te meg Sura lennél, az meg ugye lehetetlen. ~ Pislogok egyet zavartan, kicsit ostobának érzem magam, mert valljuk be, hogy a hétköznapi farkasok által emlegetett őseink mindig is misztikus alakok lesznek a számunkra, és valahogy mindenki készpénznek vette, hogy ők már rég békében nyugszanak valahol.
~Ugyan, ne zavartasd magad. Szívesen hallgatlak. ~ reagáltam a mentegetőzésére. Nem vártam el tőle, hogy kapásból a falkájáról kezdjen mesélni, vagy olyan dolgokat adjon ki a társairól, amiből később baja származhat, sőt… valahol még örültem is, hogy ennyire ragaszkodik hozzájuk, arra meg egyenesen büszke voltam, hogy annak ellenére, hogy ilyen rövid ideje van itt, velük, ilyen hű hozzájuk. ~Ó, az biztosan megvár. Másfelől, nem egyszerű dolog egy új helyen elindítani egy vállalkozást, szóval szép eredménynek számít, hogy rövid idő alatt ilyen sikeres lett. Dicséretes, hogy ennyire komolyan veszed a munkádat, de azért ügyelj arra, hogy „ne nőjön a fejedre”, legyen némi szabadidőd is. ~ láttam el némi tanáccsal, ami talán kissé elcsépeltnek hangozhat, de mégis igaz. Előbb vagy utóbb, úgy is mindenki megtapasztalja, többnyire saját káron tanulva, nem pedig mások tanácsait megfogadva. ~A világ körüli út jól hangzik! És mondanám, hogy egy tengeri, óceáni hajóút sem rejt sokkal több látnivalót, mint egy repülőút, hisz egyiknél a nyílt víz vesz körbe, a másiknál pedig a felhők… de abban igazad van, hogy a hajó „csak” szárazföldi megy, szóval onnantól biztos, hogy sokkal több a látnivaló. Egyszer mindenképp próbáld ki, manapság sokkal élvezetesebbek, mint annak idején a több hónapig húzódó hajóutak… ~ Ha valamit, akkor azt semmiképp nem hiányolom vissza a régi időkből… Pláne vérfarkasként, összezárva annyi emberrel, olyan borzalmas körülmények között… Higiénia szinte semmi, betegségek, zsúfoltság, állandó feszült hangulat, kevés és egyoldalú táplálék… Brrr! ~Bevallom őszintén, amikor először mondtad, hogy nem igazán mesélt neked semmit, azt hittem, egy kicsit „túlzol”. Azt hiszem, rájöttem, hogy egyáltalán nem. ~ sóhajtottam egyet, hisz minél tovább hallgattam, annál egyértelműbbé vált a dolog. ~Akad néhány, de az olyan ritkák, akár a fehér holló. Vagy lehet, hogy fehér hollóból több van, mint belőlük… ~ feleltem eltöprengve, elvégre léteztek albínó varjak… 600 feletti farkasból meg mi, vérvonal alapítók biztosan, de hogy rajtunk kívül vannak-e még… Jó kérdés. ~Szóval ezt sem… Tupilekre mondom, lassan tényleg kitüntetem a képzeletbeli „Teremtők szégyene” címmel, csak mesélj még róla ilyen „szépeket”... ~ csóváltam a fejem, és hirtelen nem is tudtam, hogy örüljek, vagy sajnálkozzak Todd halála miatt. Örülök, hogy más megölte, mielőtt viszont láttam volna, mert ha úgy találkozunk, hogy ezeknek az információknak a tudatában vagyok, annak nem lett volna szép vége… Másfelől sajnálom, mert mégiscsak az egyik első kölyköm volt, a talán a leghosszabb ideig maradt mellettem, erre? Még arra sem méltatja a saját leszármazottját, hogy megossza vele, ki is ő, kik vagyunk mi, és beavassa a „családba”. Szótlanul hallgatom, ahogy hangosan találgat, én viszont vagyok olyan mocsok, hogy ne segítsek neki a bizonytalanságban, kétségek között hagyva. Eszes kislány, az biztos, és azt hiszem, előbb vagy utóbb, de úgy is kilogikázza, hogy mi az igazság. Miért is vegyem el tőle a felismerés örömét, amikor az sokkal intenzívebb lehet, ha egyedül, magától jön rá? Ha rajtam múlik, akkor ez úgy sem az utolsó alkalom, hogy találkoznánk, ha pedig megbízhatónak bizonyul, és egyedül nem boldogulna, majd segítek neki néhány finom kis utalással, bár nem hiszem, hogy nagyon szüksége lenne rá. ~Egy szó, mint száz, előkelő helyet foglalsz el a sorban. ~ jegyeztem meg kedvesen ~ Arra figyelj, hogy mindig tisztában légy a saját határaiddal, soha se „csak” a képességedre hagyatkozz, és akkor hosszú élet vár rád. Néhány évtized, évszázad, és olyan gyorsan fogsz tudni regenerálódni, hogy arról most talán még álmodni sem mersz. Viszont elég egyszer hibázni… elszámítani magad, és nincs tovább. Bár sok mindent kibírunk, sajnos nem vagyunk halhatatlanok. ~ figyelmeztettem, hisz ha valakinél, akkor ez nálunk különösen „tipikus” hiba szokott lenni, ha mondhatunk ilyesmit. ~Hogy sikerült megtudnod, hogy melyik vérvonalba tartozol? Saját tapasztalat, Todd valamelyik ismerőse mondta, vagy egy másik falkatárs ismerte fel? ~ kérdezősködtem tovább, mert csak nem hagyott nyugodni a tudat, hogy ilyen csapnivaló teremtő lett a „fiamból”. Annyira abszurd az egész, hogy még mindig alig bírom elhinni, pedig itt áll az „áldozat”, velem szemben ~ Egyébként… tudom, hogy így sok év távlatában már kissé talán elkésett az egész, de ha esetleg Toddal, vagy a „családunkkal” kapcsolatban kérdéseid vannak, akkor megpróbálok válaszolni rá. Azt nem ígérem, hogy mindenre menni fog, hisz látod, Toddról például sokkal „frissebb” információid vannak, mint nekem… ~
~Gratulálok annak, legyen az bármilyen dolog, vagy személy, aki képes az én fejemre nőni. Elég nehezen kivitelezhető, úgy gondolom. Egyébként, mivel a saját főnököm vagyok, mindig akad elég szabadidőm, ha úgy akarom.~ Természetesen vannak olyan időszakok, amikor azt mondom, hogy most egy hétig nem vállalok semmit, és olyan is, mikor egymást érik a megrendelőim, természetesen az sem maradhat ki a felsorolásból, amikor valami falkaügy miatt nem tudok bemenni dolgozni, olyankor sokszor megy a levesbe egy-egy ügyfél, de ez szerencsére eddig még csak egyszer esett meg. ~Igen, csak épp a hajóútnál lehet friss levegőt is szívni, a repülő esetében pedig tökéletesen be van zárva az utazni vágyó.~ Ezzel talán elárultam azt is, hogy nem szívlelem a bezártságot, úgy a korlátokat sem, semmilyen mértékben, de hát, nem is állítottam sosem, hogy egyszerű személyiséggel áldott volna meg a sors. ~Mondjuk, lehetséges, hogy egy több hónapig tartó hajóutat nem élveznék olyan nagyon, de ezt már nem is kell megtapasztalnom-~ Vannak persze hosszan tartó hajó utak, de mivel egyikre sem kötelező befizetnem, nem is fogom megtenni. Azért, annyi fölös időt még én sem tudok kierőszakolni magamnak. ~Jó, azt azért elmondta, hogy mik azok a vérfarkasok, és hogy a chicagói falka alfája, de vérvonalakról nem beszélt, egy falka összetételéről sem, arról meg pláne nem, hogy kik esetleg a felmenőim.~ Fúrtam a hóba a fejem, istenem, mennyiszer kívántam, bár másként lett volna. Bár akart volna. Csak egy kicsit… Visszajöhetett volna értem. Miért nem voltam elég jó neki? S ha nem voltam, mi értelme volt bemarnia? Csapongó érzéseimet könnyedén észlelheti a másik nőstény, de nem is akarom titkolni őket, a téma sajnos túlságosan mélyen érint, és talán fog is egész életemben. ~Azt hiszem, még mindig jobban jártam így, mintha mellette lettem volna, legalábbis az elmondások alapján igencsak kegyetlen alak volt. Nem szeretném tudni, miként bánt volna a kölykével.~ Fáj kimondani, elég sok minden fáj Toddal kapcsolatban, és néha csak azt szeretném, hogy mindenestül képes legyek kitépni a szívemből, mert elvett tőlem valami nagyon fontosat, és azóta nem találom. Gyűlöltem érte, ezért mindig. Még annak taglalása sem képes elvonni erről a figyelmem, hogy ki lehet valójában a nőstény, ám úgy fest, hiába találgatok, megmondani nem fogja. ~Gondolom… már, ha Todd tényleg olyan öreg volt. Mondjuk, nincs okom nem elhinni neked, bár, elhinni se nagyon.~ Kezdek kicsit belezavarodni a sok számba és spekulációba, esküszöm, olyan érzésem van, hogy hülyének néz. Nem tudom, miért. Képtelen vagyok elmenni ama tény mellett, hogy nem reagál gyakorlatilag semmi érdemlegeset a szavaimra. Vagy nagyon belenyúltam, vagy a zavarosban halászom. Tudni akarom. Most már igen, eddig nem érdekelt kicsoda, de úgy tűnik, a fordított pszichológia remekül működik… még ha nem is szándékosan alkalmazza. ~Szerintem rám nem vár hosszú élet. Nem vagyok egy kétszer megrágom a dolgokat típus, mielőtt cselekednék. A pofám is nagy, és szeretem feszegetni a határaimat. Meg van egy nyilvánvaló defektusom, aminek tanúja lehettél. Meglepődnél, ha megérném a háromszázat.~ Úgy beszélek, mintha ez különösképpen nem érdekelne, igazából, így is van, szeretek élni, de éppen azért, mert azt teszem, amit én akarok, és nem hagyom, hogy mások dirigáljanak. ~Akkoriban egyetlen ismerősével sem találkoztam. Lepasszolt a detroiti falkának. Ott derült ki. Sajnos. Onnantól kezdve én voltam a falka gyakorlóbábuja, Mondanom sem kell, hogy eleinte abszolút nem élveztem a dolgot.~ Nem folytatom, többször nem fogom hangosan kimondani, hogy ilyen téren igencsak elkorcsosultam, épp eléggé nyilvánvaló már így is. ~Minek kérdezzek? Azt sem kötötted az orromra, hogy te ki vagy, nem hiszem, hogy jelenleg más információ jobban érdekelne.~ Azt nem mondom, hogy nem is fog, de most… nincs kedvem hozzá. Lehet, így elúszik az esélyem a dologra, de ez nem érdekelt, sokkal szívesebben dörgöltem az orra alá eme tényt, minthogy megtudjak bármit is. Néha igencsak kitekert volt a gondolkodásmódom, de ez van. Meg lehet szökni nyugodtan, nem szoktam magam ráerőszakolni senkire.
Nos, úgy tűnik, a kislányt nem fenyegeti ez a tipikusnak mondható hiba, így aztán annyiban is hagyom. Ha ennyire tudatosan kézben tudja tartani a dolgait, akkor kap egy nagy piros pontot tőlem, pláne, hogy néha nekem is meggyűlt ezzel a bajom – mármint azzal, hogy túlságosan is belemerülök a munkámba, és minden más háttérbe szorul miatta. Kutatások közben elég gyakran… ~Igaz. Meg nem egy helyben ülve kell leutazni azt a több órát, hanem akár sétálhat is az ember közben. ~ bólintok a szavaira, igaz, ami repülővel eleve több órás út, inkább bele sem akarok gondolni, hogy az hajóval mennyi ideig tartana… Nem mint ha nem érnék rá, ha már a világ összes ideje megadatott, de attól nem szeretem feleslegesen elhúzni a dolgokat. ~Értem. Elég rövidre fogta akkor. ~ csóváltam a fejem, bár a semmitől legalább ez is több. Egy hajszálnyival, ha jóindulatú akarok lenni. Csak nézem, ahogy Emma a hóba fúrja a fejét, és valahol már én kezdem rosszul érezni magam, amiért újra- és újra visszatérünk Toddhoz, mint téma, amikor szemmel láthatóan ennyire rosszul érinti. ~Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. A „kölyökvállalás” sokakat megváltoztat, de elképzelésem sincs, hogy Toddra milyen hatással lett volna hosszú távon. Lehet, hogy ő is félt ettől, és azért „menekült” előle, nem tudom. Bár azt nem tartom valószínűnek, hogy radikálisan megváltoztatta volna. ~felelem, én is valószínűnek tartottam Emma feltevését… Ha ennyire elfajzott, kegyetlen alak lett volna, nem hiszem, hogy a kölykével sokkal másképp bánt volna, még ha nem is lett volna annyira drasztikus vele, mint másokkal. Vagy pont, hogy drasztikusabb… elfogult, kritikus, hisz hogy lehetne valaki méltó utódja, ha nem állja a folyamatos próbáit? Sőt, még azt is kinézem belőle, hogy a hozzáállása szerint az erőszakkal is csak a kölyke javát akarta volna, hogy mielőbb megerősödjön. A következő megjegyzésére nem reagálok különösebben, maradjon csak meg a bizonytalankodásban, azonban ami azt követi… ~Ne vedd sértésnek, láttam én már sokkal „rosszabbat” is, nekem elhiheted, aki legalább kétszer annyi idős volt, mint te. ~ reagálok a szavaira, és egyből eszembe jut Rotstein kölyke, akivel néhány nappal korábban volt szerencsém. ~Az lett volna a furcsa, ha élvezed. ~ teszem hozzá, hisz az lett volna az igazán „elkorcsosult” dolog, hogy a szavaival éljek, ha már eleve a kezdetektől élvezte volna, hogy fájdalmat okoznak neki. Idővel azért hozzá lehet szokni, de a mi vérvonalunk már csak ilyen… míg Unalaq leszármazottai egész játékos módon fejleszthetik a képességüket, nálunk azért pár fokkal kellemetlenebb a helyzet. Pláne, ha mások még ki is használják az adottságainkat, ahogy Emma is utalt rá, de legalább itt is igaz a mondás, hogy minden rosszban van valami jó. ~Egyelőre legyen elég annyi, hogy Todd ismerőse… vérvonal-rokona vagyok. ~ sejtettem, hogy nem fog repesni az örömtől a nagy „titokzatoskodásomtól”, de különösebben nem hat meg az érvelése ~ Nem szeretném csak azért bajba sodorni magam, csak azért, mert közöm van hozzá, pláne úgy, hogy a volt falkatársai is a városban vannak, és köztudottan nem volt egy népszerű alak. Különösebben nem hiányzik a bonyodalom, abból így is van elég az életemben, meg a bujkálás az ellenségei elől.~ Ha más nem érdekli, akkor úgy tűnik, a beszélgetésnek ez a szála is kezd zsákutcába futni. Én a helyében biztos kíváncsi lettem volna a vérvonalunk többi tagjára, vagy arra, hogy meddig lehet eljutni a képességünkkel… De azt is megértem, hogy a Toddhoz fűződő kapcsolatom most jobban foglalkoztatja. Majd… az idő megoldja ezt a problémát. Sejtem, hogy valahogy jelezni fogja a falkája felé a találkozásunkat, azonban nem mindegy, hogy mennyit árul el nekik, nekem pedig eszem ágában sincs kockáztatnom. Ha megérdemli, akkor idővel úgy is megtudja, hogy ki vagyok. Ha meg nem…
// Ha nagyon nincs más, akkor azt hiszem, lassan közelíthetünk a zárás felé... //
~Határozottan jót tesz némi séta… velem megesett már, hogy ücsörögtem a gépen, csacsogtam valami pasassal, és ahogy beszélt, újabb moszkító jelent meg és körözni kezdett a karja fölött. Addigra már képzeletben lecsaptam párat. Kicsit unalmas volt a fazon, én meg fáradt, szóval azt hiszem, képzelődtem, de fene tudja.~ Ennyit a repülésről. A vízen néha legalább lehet látni delfineket, bálnákat, és bár messziről, de az is több mint a bosszantó kis pamacsokat lesni az égen. Én általában úgyis átalszom a repülőutakat, mert bár még nem említettem, minek is tettem volna, de imádok aludni, noha nem sokszor van szerencsém hódolni eme hobbimnak. ~Őszintén… már nem is érdekel, úgysem fogom soha megtudni, hát akkor nem mindegy?~ Azt igyekszem nem elcsacsogni, hogy elméletileg Castort megkörnyékezte szellemként, és jobban is teszem, mert erről még én is nagyon keveset tudok, sőt, az első napom óta ebben a városban nem is hallottam a dologról, szóval élek a gyanúval, hogy a drága Teremtőmet elüldözte a jelenlétem… ~Akkor nincs veszve a remény, hogy még élhetek legalább ennyit.~ Igen, szerettem élni, kiélvezni minden percemet, bár ez most határozottan nem látszott, és mióta idejöttem, nagyon is visszavettem az élvezetfaktorból, ideje lenne orvosolni ezt a problémát. ~Nem telt bele sok időbe…~ Tettem még hozzá, mert viszonylag hamar leesett, hogy vannak olyan tetvek, akik élvezik, ha fájdalmat generálhatnak, és látják ennek kivetülését az áldozatukon. Én egy idő után nem voltam hajlandó megadni ezt senkinek, és bár innen már hosszabb volt az út az élvezetig, de végül eljutottam oda, és ez az, amit bánok, mert olykor egészen nagy hulladéknak érzem magam tőle. ~Te, én rohadtul nem tudom, hogy mit szívtál, mit nyeltél le, vagy küldtél magadba bármely nyílásodon, de ekkora ökörséget a Twilight óta nem láttam! Azaz hallottam, de azt a szart csak látni lehet… Szóval, hahó… Todd kölyke vagyok, és még élek. Ennél közelibb rokonságba aligha lehetsz vele, úgyhogy nem hinném, hogy bajod lenne. Már persze, ha hosszútávon nem akarsz majd csatlakozni a falkához, akkor lesz, de az nem Todd számlájára lesz írható.~ Én nem fenyegettem, csak közöltem vele a tényeket, de jóval öregebb nálam, biztosan tudja, hogy mennek a dolgok a falkákban, és hogy senki sem tűri meg a területén huzamosabb ideig a kóborokat. ~A nők hamarabb esnek teherbe mint gondolkodóba. Nos, ez rám nem igaz, mivel terhes úgysem lehetek, viszont gondolkodni szeretek, és túlságosan fura nekem ez az egész. Te. Van valami, amit nem mondasz el, de arra még nem sikerült rájönnöm, hogy azért, mert nem is akarod, vagy azért, mert jobban tetszene, ha magam találnám ki. Szeretem én a játszmákat, de ebből szerintem mára elég volt ennyi.~ Lehetséges, hogy pofátlan vagyok, de különösebben nem érdekel. Tele a puttonyom a forró kása kerülgetésével és a jó modorral. Legalább valamiben hasonlítsak a drága Teremtőmhöz… nemde? ~Szóval, további kellemes napot, kedves ki tudja milyen vérvonal-rokon Jyotsana.~ Egy részem szerette volna, ha még találkozunk, de némileg nehezményeztem a nagy titokzatoskodást, és szerintem majd csak akkor jutok el odáig, hogy bánjam, nem használtam ki a lehetőséget az információszerzésre a rokonságomról, ha lecsillapodtam otthon. Hacsak nem akar megcibálni az önkifejezésem milyensége miatt, akkor én bizony eloldalgok, egy idő után persze rohanni kezdek, ismét belefeledkezve a természet csodájába, játékosan fúrva magam itt-ott a hóbuckákba, kiélvezem a napot mielőtt hazamennék.
// Akkor, szerintem részemről ennyi, de majd meglátjuk a következő reagodból. Mindenesetre, már most köszönöm szépen. //
~Pincér! Maga szerint hajszálat rendeltem a salátám mellé? ~ reagáltam az övéhez hasonló közönnyel a szavaira. ~ Ezt nevezem hozzáállásnak, mint valami duzzogó óvodás. ~ Még hogy nem érdekli? Most lehet, de azt kizártnak tartottam, hogy később, ha lenyugodott, meg párszor átgondolta ezt az egész beszélgetést, ne keltse fel az érdeklődését. Ha csak magamból indulok ki, mindig is foglalkoztatott, hogy mi történt a kölykeimmel, vagy ők milyen leszármazottakkal „bővítették” a családot, és többnyire lentről felfelé is meg szokott lenni az érdeklődés a családfán. ~Remélem is, hogy fogsz. Még többet is. ~ feleltem a szavaira, ahogy azt is, hogy később ő is tovább bővíti a családot. Szomorú múlt ide vagy oda, valahol sajnáltam volna, ha pont Diego leszármazási ága halna ki. Most erre mit lehet mondani? Szar ügy, tudom én, de legalább „könnyebben” elviselte a helyzetet, mint hogy lelkileg belerokkant volna. Sajnáltam, hogy így alakult a sorsa, Diego tette és később mulasztása miatt, de úgy se sokra menne a sajnálatommal. A segítségemet meg már felajánlottam korábban is, ha nem él vele, hát nem. Én attól még nyugodtan alszom éjszaka. ~Csak az normális, akit nem ismersz eléggé.~ reagáltam meglehetősen nyugodtan és jókedvűen a kis kirohanására, és ha épp emberi alakomban lennék, esélyes, hogy még fel is nevettem volna közben. Ó, drágám, ha te azt tudnád, mi mindent kipróbáltam én már… Ha nekiülnék, szerintem könnyűszerrel megírnék pár szakkönyvet a különböző tudatmódosító szerekről, és emberi szervezetre, vérfarkasokra gyakorolt hatásukról. Talán majd egyszer, ha még 50 év múlva is Fairbanksben leszünk összezárva… Már látom is magam előtt a címet, „LSD: Engem nehéz elképzelni, engem ki kell próbálni”, vagy valami hasonló… ~Aközött, hogy az ember épp gyűlöli vagy támogatja, van egy kis különbség, de hagyjuk is. ~ Ha esetleg eljárna Emma szája, és a falka fenyegetésként venne, azt úgy is megtudom. Ha meg tartja a száját, vagy csak én aggódom túl és tényleg nem foglalkoznak a ténnyel, akkor meg felesleges ilyesmin aggódnom. ~Ott azért már elég nagy lenne a baj, ha nálad nem így lenne. ~ szúrtam közbe a kis megjegyzésemet, de aztán csak hagytam, had mondja. Úgy tűnik, a leszármazottaim nem épp a türelmükről híresek, bár Emma legalább nem olyan ész-nélkül-forrófejű, mint a kedves „unokatestvére”, akihez a napokban volt szerencsém a templomban. Szerencsére… Azt hiszem, szép kis rumlit hagytunk magunk mögött, ahhoz képest, hogy kerülni kéne a feltűnést. ~”A türelem olyan fa, melynek keserű a gyökere, de édes a gyümölcse...„~ üzentem vissza egy közmondással a kis gondolatmenetére ~ Vagy ha úgy tetszik, „Minden cérna ott szakad, ahol a legvékonyabb.”.~ Ha már úgy akar búcsúzni, hogy egymást sértegetjük, hát legyen az óhaja szerint, de kíváncsi vagyok, vajon akkor is ilyen nagy szája lesz-e, ha esetleg újra találkozunk, és sikerül rájönnie a „megoldásra”, ki is vagyok én neki? ~Viszont kívánom, Emma! ~ feleltem még búcsúzóul, azzal hagytam, had menjen. Csak nem kéne minden leszármazott félholtra verni, rögtön az első találkozáskor, nem igaz? Amúgy is, ha azt nézzük, Heine mit virított már rögtön a kezdetektől, annak Emma még csak a közelében sem járt. Ahogy megfordult, néhány lépés után már teljesen visszazártam a pajzsomat, a legkisebb energiafoszlányokat is elrejtve előle, majd bevetettem magam a vadonba, így ha még vissza is nézne, már csak a hűlt helyemet találhatja. Én pedig? Folytatom a felfedezőutam a vadonba.
// Ne haragudj, hogy csak most... Végül mégiscsak itt kötöttek ki a zsebik. Én is köszöntem a játékot! És ezt most itt zárnám, mást nem majd később, ha kedvet érzel hozzá, jöhet egy következő találkozó is //
Fontos ügy miatt jöttem el ilyen messzire, muszáj beszélnem Isabelle-lel. Noha a jelentésében elmondta, hogy nem sokra emlékszik és azt a keveset is mind elmondta már, én próbálkozom, hátha beugrott még valami, vagy talán most be fog. Kérdésem is lenne, hiszen szeretném megtalálni az ismeretlen személyt, akiről még csak az sem derült ki, hogy férfi, avagy nőstény. Többek között ez idejövetelem egyik főbb célja, hiszen a jelentésben erről nem esett szó, pedig lényeges információ és jócskán megkönnyítené a dolgomat. Eme információnak tudatában már könnyebb lenne a keresés, hiszen feltehetőleg afro-amerikai, a fekete bőrszín pedig nem túl gyakori jelenség errefelé, én pedig történetesen a hivatalban dolgozom, tehát ha bejelentett lakhellyel rendelkezik, akkor igazándiból pár kattintás és máris szűkebb a lista. Ha nem.. akkor így jártam, kicsit nehezebb lesz a dolgom, de remélhetőleg nem fog beletörni a bicskám a feladatba. A hegyvidéket céloztam meg, a hegyi farkasok területét, hiszen hiába vagyunk már egy falka, az elkülönülés ezen a téren még teljes mértékben jellemző és mivel Isabelle a hegyiekhez tartozik, így erre jövök. Az autómat letettem már messzebb és egy alkalmas helyet keresve alakot váltottam, szerintem így sokkal kényelmesebb és gyorsabban a nőstény nyomára bukkanhatok. Olykor megállok, hogy vonyításom törje meg a vidék csendjét, hogy aztán tovább fussak. Ha esetleg hallom a nőstény vonyítását, akkor arafelé indulok, közben persze figyelek, érzem-e valahonnan az energiáit. Ha megtaláltam, lehuppanok a közelében a földre, miközben borostyán íriszem a másik arcát fürkészik. ~ Szia! Hogy érzed magad? ~ Nem stílusom, hogy ajtóstul rontsak a házba, így először a hogyléte felől érdeklődöm, hangomban együttérzés csendül, hiszen sejtem, hogy ez egyáltalán nem lehet könnyű neki, habár fogalmam sincsen, mit érezhet. Meghallgatom a mondanivalóját, ha olyan hangzik el, még reagálni is fogok rá és csak utána térek rá arra, amiért tulajdonképpen jöttem. ~ Tudok a jelentésedről és szeretném megkérdezni, nem villant-e be esetleg azóta valami más momentum.. Utána járunk a kóbor farkasoknak és fontos volna, hogy mihamarabb elő tudjam keríteni, szóval ha volna még valami információd.. ~ Nem fejezem be a mondatot, csupán fejemet billentem kicsit oldalra, ezzel is jelezve, hogy hallgatom, ha esetleg eszébe jutna valami, bár van egy olyan sejtésem, hogy amit tudott, azt már elmondta és azóta sem villant be semmi más. Nem baj, a biztonság kedvéért készültem egy-két kérdéssel. ~ Legfőképpen az érdekelne, hogy hím, vagy nőstény volt az illető? Nem mondott valami nevet esetleg, bármit, ami alapján elindulhatnék? ~ Mindent meg kell próbálni, legfeljebb nemleges választ kapok az összes kérdésemre és elküld, hogy hagyjam békén, én azt is elfogadom, de ugyebár próbálkozni mindig lehet, én pedig megteszek minden tőlem telhetőt és elfogadom, ha Isabelle úgy döntene, hogy nem kér a társaságomból.
A Vörös Hold óta minden napjaimat az erdőben töltöm farkas alakban hála az átoknak. Alignak igen bőkezű volt velem. Rögtön két farkassal is végzett és fogalmam sincs, hogy meddig leszek ebbe a testbe bezárva. Félreértés ne essék én nagyon is szeretem felölteni a fehér bundás arcát, de nem a nap 24 órájában. Már megvannak az emberi igényeim, amik iszonyatosan hiányoznak. Például a pihe-puha ágyikóm, vagy a finom ételek, a társaság. De nem panaszkodom. Elviselem a rám szabott büntetést. Végig csinálom, nem ez fog megtörni engem.
Éppen egy aprócska nyúl elfogyasztásának állok neki, mikor meghallom egy farkas vonyítását. Azonnal tudom, hogy ez nem egy hétköznapi, sima farkasnak a hangja. Ez az egyik falkatagunké. Nem hezitálok sokáig válaszolok a hívására és már el is indulok a hang irányába. Bár nem vagyok benne biztos, hogy pont engem keresnek, de inkább utánanézek a dolgoknak. A fák között futva közelítem meg a farkast. Már az előtt megérzem az illatát, hogy ő megérezhetne engem. Egy nőstény az, még nem éreztem az illatát. Vajon mit keres itt és mit akarhat? Egy újabb vonyítással jelezem a közeledésemet. Végül egy újabb pár perces futás után már meg is pillantom őt. Ahogy a szemem elé kerül le is állok és leülök a földre, tartva a tisztességes távolságot. A kérdésére elmosolyodom belül. Erre a válasz igen bonyolult lenne, de van egy olyan érzésem, hogy ezt inkább csak illemből tette fel. ~Szép napot!...Maradjunk abban, hogy jól vagyok! Már amennyire ilyen körülmények között az ember jól lehet!~ A nevét nem árulja el, de az legalább kiderül, hogy tényleg engem keresett. Érdeklődve hallgatom végig, miközben szépen lefekszem a földre. Sejthettem volna, hogy arról az estéről lesz szó, hiszen mi másért keresnének fel? ~Hím volt...Igen ezt elfelejtettem megemlíteni. Ugye fekete bőr, rövid haj...De nevet nem mondott. Semmit nem mondott, csak Alignakot említette nekem. A többire meg én próbáltam rájönni. Több normál farkas is volt körülötte. Kettő halott volt...Ezért vagyok most ilyen állapotban. Gondolom az idomárokhoz tartozhat, különben nem tudta volna őket irányítani. Ő is megsérült, bár biztosan meggyógyult mér. Elég idős volt...Az biztos, hogy háromszáz felett, de lehet, hogy még ötszáznál is. Ezt nem tudom belőni, nem voltam olyan állapotban.~ Én örömmel segítek a falkámnak, de fogalmam sincs, hogy ez jó e valamire és sajnos többet tényleg nem tudok elárulni neki. Nem volt valami beszédes a fickó, amit megértek. ~Hogyan szólíthatlak? Gondolom te már tudod, hogy hogy hívnak engem!~ Az már kiderül a számomra, hogy ő is Castor falkájához tartozik, a régi falkájához.
Őszintén kérdeztem, amit kérdeztem, ha nem így lett volna, akkor fel sem teszem a kérdést, akik ismernek, azok tudják nagyon jól, hogy feleslegesen nem jár a szám. Isabelle azonban nem ismer, szóval teljesen érthető, ha csupán szükséges illemkörnek tekinti a kérdésemet. A választ tudomásul véve billentem enyhén oldalra a fejemet. ~ Minden elismerésem a tiéd, ha valóban jól vagy. Én egészen biztosan beleroppantam volna. ~ Emberi mivoltomban most zavartam harapnék rá alsó ajkamra, de farkas alakban csak a tekintetem fordítom el egy pillanatra a nőstényről. Én tényleg megbolondultam volna, ha engem ér ez az egész, fogalmam sincsen, milyen lehet és azt hiszem nem is igazán szeretném megtudni ezt az egészet. Igazándiból tényleg elég ránézni a nőstényre, érzem az energiáit is és igaznak ítélem a szavait, belekérdezni és komolyabban boncolgatni a témát azonban nem szeretném. Egyrészt nem ismerjük egymást és nem is hiszem, hogy pont velem osztaná meg az érzéseit, másrészt pedig ha szerette volna, akkor már az első kérdésemre megkapom az ilyesféle választ. Egyből a tárgyra is térek tehát, minden szavára úgy figyelek, mintha az életem függne tőle, de nem vágok bele a mondandójába, szépen gyűjtöm magamban a kérdéseket. ~ Mennyire volt rövid a haja? ~ Tudom, hogy ez így elég gázul hangozhat, de mindent tudnom kell és a haj is elég fontos lehet, mert nem mindegy, hogy az illető esetlegesen kopasz, vagy akár fülig is ér a haja. Minden szava fontos, ha farkasokat volt képes irányítani, akkor valóban az idomárokhoz tartozhat, bár ha abból indulok ki, hogy azon az estén eszméletlenül és szokatlanul gyors voltam, az érzékeim pedig köddé váltak, akkor erre az információra nem szabad alapoznom. ~ Bármi különleges ismertetőjel esetleg? Például egy sebhely, tetoválás, akcentus, szemszín, akármi, ami az eszedbe jut, nyugodtan mondd azt is, amit esetleg butaságnak vélsz. ~ Érezhető a hangomon, hogy a szavaim végén bizony mosolyognék, de nem a nőtényen, csak éppenséggel a hajas kérdés villan be ismét. Tényleg tudnom kell mindent, még a legapróbb részleteket is, vagy a jelentéktelennek ítélt momentumokat. Persze ahogyan hallottam a hotelban is és ahogyan Isa jelentése is szólt, nem emlékeznek túl sokra, szóval én már ennyi információval is boldog vagyok. ~ Nora. ~ Még aprót biccentek is a fejemmel, ahogyan bemutatkozok neki. Furcsa, az elején valamiért eszembe sem jutott, én tudtam, hogy ki ő, még csak meg sem fordult a fejemben, hogy ő nem ismer, nem is értem, miért. Mindegy, lényeg a lényeg, hogy ezen is túl vagyunk, most már ő is tudja, hogyan szólítson. ~ Bocsi, ha sokat kérdezek, megértem, hogy nem emlékszel semmire, csak tényleg bármi fontos lehet. ~ A sok jelentés, a rengeteg felbukkanó ismeretlen magányos soha nem jó, éppen ezért érdekem nekem is, hogy minél hamarabb a végére járjunk. Persze sejtem én, hogy a beszélgetésünk máris a vége felé közeledik, hiába kezdtük még csak most el, de ennél többet aligha tudnék kiszedni belőle, hiszen nem emlékszik a dolgokra, én meg nem kínoznám feleslegesen a kérdéseimmel.
~Az élni akarási ösztön hidd el sokkal erősebb. Te sem roppannál össze, hanem idővel elfogadnád, vagy legalább is ilyen helyzetben csak ezt teheted. Ha nem fogadod el, akkor csak rosszabb lesz...Az egyedüli dolog, ami nagyon zavar, hogy nem tudom meddig maradok így. Hetekig, hónapokig, vagy évekig?~ A hangom teljesen nyugodt. Egyszer már kidühöngtem magam, azóta meg elfogadtam a büntetésem, mert nem tehettem mást, nah meg azért él még bennem a remény csillaga, hogy nem évekig kell farkasom bőrében lennem. De ezt a témát végül félre is dobjuk, hiszen nem e miatt keresett fel engem. Megértem én, hogy tudni akarják ki is volt az a magányos, de nem tudom mennyi plusz információval szolgálhatok nekik. ~Nagyon, pár milliméteres, ha jól emlékszem.~ Nem tartom hülye kérdésnek, inkább jogosnak, de mondjuk az is igaz, hogy nem rohangászik Fairbanksban sok fekete bőrű fickó, főleg nem vérfarkasok körében. Próbálok még emlékezni rá, hogy mit mondhatnék a külsejéről, de igazából leginkább a bundását láttam, bár azt sem sokáig. ~Nem tudok semmi többet mondani. Ő is kapott elég sok sebet, meg sikerült megszabadítanom őt egy fontos végtagjától, de azt már biztosan visszakapta.~ Így hogy belegondolok kicsit elmosolyodom magamban, de nem viszem túlzásba. Végül a nevét is megtudom. Mivel nem ismerős így úgy gondolom, hogy a másik falkából lehet, hiszen az enyéim nevét, vagy illatát legalább ismerem. ~Nincs miért bocsánatot kérned. Megértem én, hogy tudni akartok róla minél többet, de tényleg csak ennyit tudok. Szerintem meg lehetne lesni, hogy esetleg van e valami kamera a buszmegálló közelében, ami esetleg felvette az egészet. A buszmegállót elég jól meg lehet ismerni. Nem hiszem, hogy ennyi idő alatt rendbe hozták volna. Azért nem mennek olyan gyorsan itt a dolgok.~ Amiben tudok természetesen segítek, ha kell elkísérhetem egy darabon a buszmegálló felé, mert azért arra emlékszem, hogy hol is történt a dolog.
Idővel nyilván elfogadnám, csak nem mindegy, kinek mennyi idő kell ahhoz, hogy elfogadja a kialakult helyzetet. Nekem egészen biztosan jóval több kellett volna ehhez. A szavakra nem is reagálok, csupán aprót biccentek a fejemmel, nézzen ki bármilyen furcsán a dolog ebben az alakban. Együtt érzek vele, habár fogalmam sincsen, milyen érzés lehet ekkora bizonytalanságban élni, hiszen valóban nem mindegy, hogy hetekről, hónapokról, vagy tényleg évekről van-e szó. Minden információt próbálok elraktározni, a legkisebb, jelentéktelennek tartott dolgok is eszméletlenül fontosak lehetnek, igen, akár a haja hossza is. Azt viszont látom, illetve hallom, hogy tényleg nem tud mást, amit meg is értek, így hát nem is faggatom tovább. ~ Rendben, köszönöm a segítségedet. ~ Nem üres frázis, tényleg hálás vagyok neki, többet segített, mint azt gondolná, minden egyes információmorzsa fontos. A felvetett ötlete pedig felkapom a fejem, nahát, ez nagyszerű ötlet, nekem eszembe sem jutott volna, hogy kamerák után kutassak. Bár ha van kamera, sajnos túl nagy remény nem él bennem, hiszen valószínűleg a felvétel úgy is el lett takarítva, nem biztos, hogy kifizetődő volna, ha bárki véletlenül rábukkanna, vagy beletekintene, aki nem beavatott ebben a témában. Egy próbát azonban megér, ebben egészen biztos vagyok. ~ Köszönök mindent, azt hiszem most már könnyebben el tudok indulni. Viszont mit szólnál egy közös vadászathoz? ~ őszintén és kissé izgatottan csengenek a szavaim, valóban szívesen elmennék vele vadászni és nem csak pusztán szánalomból. Egyrészt nem árt építeni a kapcsolatokat, másrészt pedig talán ő is örül egy kis társaságnak. A válaszától függően cselekszem, vagy vadászni indulunk és akkor csak később búcsúzkodom, ha viszont nincsen kedve ilyesmihez, akkor még egyszer köszönetet mondva mondok búcsút neki.
Jól nevelt ku....farkasként természetes a számomra, hogy segítek a falkának, még ha már nem is ugyan az, mint volt. Bár sosem felejtem el az ősi falkát és egy részem mindig is oda fog tartozni nem sirathatom örökké. Elfogadtam, hogy összeolvadtunk, hogy új vezetőnk lett új szabályokkal, életfelfogással és próbálok is alkalmazkodni, amennyire csak tudok, de ehhez is idő kell, ahogy az életben szinte mindenhez. Viszont amíg farkas alakban vagyok van időm tanulni, fejlődni, és minden percet ki akarok majd használni. Nem fogom lógatni a lábam egész nap. Abba tényleg beleőrülnék. Nem került fáradtságba segítenem a nősténynek. Bár szerintem túl sok újat nem mondhattam neki, de inkább mondják el nekik ugyanazt százszor, mint egyszer sem. Az ötlete, hogy vadásszunk együtt meg kimondottan tetszik. Legalább őt is jobban megismerem és ezzel közelebb is kerülök a másik falkához. Mondhatni két legyet egy csapásra. ~Induljunk!~ Csóválom meg vidáman a farkam, majd el is indulok az egyik irányba. A tempóm nem gyors, de nem is cammogok. Orromat azonnal felemelem, hogy megkeressem a prédánkat. A vadászat igazán jól sikerül és felüdítő érzés volt egy társsal lenni, még ha csak egy kis rövidke időre is. Egy ilyennek régebben kevésbé tudtam volna örülni...De most, élvezem!
Tökéletesen tisztába vagyok azzal, hogy egy falka területén járok. Érzem a szagukat mindenen… a bokrokon, a fák kérgén… az avarban. Érzékeimet kihegyezve loholok. Mancsaim alatt besüpped a nedves talaj. Nemrég esett, de nem olyan kitartóan, hogy a bundámon át a bőrömig szivároghasson le a víz. Fogaim között tartom a ruháimat, és a cipőmet rejtő zsákomat, hogy ha bármikor vissza kellene változnom, akkor kéznél legyenek a ruháim. A hangok, a visszhang, és a szagok alapján tudok tájékozódni. Volt bőven időm tökélyre fejleszteni a tájékozódási képességem, ezért semmiben se gátol ilyen téren az a tény, hogy vak vagyok. A víz csordogáló hangja az, ami először megüti a fülemet, és arra sarkall, hogy irányt váltva felé induljak. Imádok hegyi patakokból inni, és jó ideje loholok már négy lábon ahhoz, hogy jól essen pár, hűsítő korty. A hátszélnek nem örülök. A szagomat így előbb kiszúrhatják, mint én mást.. ha valaki van itt a környéken más is, rajtam kívül. Emiatt a pajzsomat kénytelen vagyok lejjebb engedni, hogy energiáim segítségével „kémlelhessem” a környezetemet, nehogy meglepjenek. Nem tudom, hogy az a hím, akivel találkoztam.. és akin ugyanezt a falkaszagot éreztem, jelezte-e már, hogy itt járok a környéken, illetve, hogy nincsenek ellenséges szándékaim, ezért jobb, ha elővigyázatos vagyok. A patak partjához elérve beleszimatoltam a levegőbe. Elégedetten tettem le a sziklás részre a hátizsákomat, majd finoman megráztam a bundámat, hogy a maradék vízcseppeket is elkergessem róla, aztán óvatosan előrébb lépdeltem. Csúszósak kicsit a kövek, nem árt ha vigyázok, meg még a végén orral előre a patakba pottyanok, az pedig határozottan nem lenne most kedvemre való. Amikor végre stabilan meg tudtam állni mind a négy lábamon, és nem volt alattam mozgó szikladarab, előre hajoltam, mígnem az állam elérte a patak jéghideg vízét. Nyelvemet beledugva jóleső, nagy kortyokkal lefetyelni kezdtem… lendületes nyelvcsapásaim közepette még a fejem búbjára is fröccsent néhány vízcsepp…
A hozzászólást Julia T. Kiluan összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Okt. 18, 2014 6:21 pm-kor.
A rosseb gondolta volna, hogy ilyen forgalma van a hotelnek! Vagy csak nekem nem ártott volna jobban utánajárni a dolgoknak, és nem lecsapni az első adandó lehetőségre, ami munka gyanánt kínálkozik számomra… Most már mindegy, ez van, kénytelen vagyok hozzászokni a tömeghez – az egyébként sem árt, hisz egyszer úgy is hatalmas tömegek előtt fogok fellépni, olyan nagy előbb, ami mögött elbújhat a hotel összes vendége! Most azonban ez van, ezt kell szeretni, én pedig, ahogy vége a műszakomnak, „menekülök” is az erdőbe, hogy kissé levezessem a feszültséget, lenyugodjak, és visszanyerjem a lelki békémet… Mert bár a zene is tud megnyugtató lenni, de kétlem, hogy ilyen fáradtan képes lennék jól játszani, így aztán „B” verzióként marad az erdei túra. Nem terveztem vadászni, legalábbis nagyvadra semmiképp – ha egy kisebb nyúl kerülne az utamba, akkor mindenesetre elgondolkodnék azon, hogy ő lesz a vacsi, és nem az a pár szendvics, amit a konyháról sikerült beszereznem. A ruháimat még valahol az erdő szélén hagytam, úgy is ugyanarra vezet az utam is hazafelé, azt meg nem hiszem, hogy bárki lenyúlná őket, ha rájuk bukkanna… mindenesetre azt hiszem, sikerült jól elrejtenem őket, megvárnak, amíg értük megyek. Egyébként meg, nem csupán a kikapcsolódás végett, de kíváncsi vagyok, ha már a falka ennyit változott, a város, a környék vajon mennyire őrizte meg régi mivoltát? Teret engedve hát bundás felemnek, bele is vetettem magam a rengetegbe, s ahogy egyre több kilométert tudtam magam mögött, éreztem, a napi stressz úgy csökken, szinte minden megtett lépés után. A pajzsommal sem bíbelődtem, csak mentem, amerre az ösztöneim vezettek – mindig csak előre, ész nélkül. Egészen addig, amíg egy másik farkas jelenlétére nem lettem figyelmes. Először azt hittem, hogy falkatárs lesz, amikor azonban közelebb merészkedtem hozzá, hogy köszöntsem, az illatok alapján rájöttem, tévedtem – egy kóbor. Ide merészkedett volna? A falka területére? Mivel elég harmatos korúnak számítok még farkasként, így tisztában vagyok vele, hogy esélyem, az nem sok lenne ellene, így aztán már épp fordultam volna vissza, hogy még véletlenül se zavarjam meg, vagy haragítsam magamra, ám néhány lépés után ismét megtorpantam. Igaz, nem ismerem, és esküdni mernék rá, hogy életemben először látom, mégis, valamiért olyan ismerős volt, ha nem is számomra, a farkasom számára mindenképp, így aztán néhány pillanatnyi, talán pár percnyi tétova ácsorgás után vettem a bátorságot, és lassan közelíteni kezdtem. A másik érezheti, hogy ártó szándék, az egy szemernyi sincs bennem, csupán kíváncsiság – ám az annál több! ~ Öhm… Üdvözlöm. Elnézést a zavarásért, én csak…~ -kezdtem bele óvatosan, ám el is akadt a szavam. Én sem tudtam igazán, hogy mit is szeretnék mondani… Miért is jöttem ide hozzá? Lehet, mégis inkább tovább kellett volna állnom, ahelyett, hogy állok itt kukán? ~ Szabad? ~ -böktem ki végül, a patak felé biccentve, csak hogy mondjak is valamit. Elég esetlen egy próbálkozás arra, hogy beszédbe elegyedjünk valakivel, de ha nem zavartam, akkor a patakhoz közelebb lépve én is ittam egy kis vizet, igaz, közben lopva a nőstényre is vetettem pár pillantást. Legalább nem érzem majd úgy, hogy hirtelen úgy kiszáradt volna a szám zavaromban…
Egy pillanatra megálltam, amikor megéreztem a hozzám képest gyengécske energiát. Néhány szőrszál a tarkómon felborzolódott, mert érzékeltem magamon a fürkésző figyelmet. Nem moccantam a pataktól, de kész voltam arra, hogy ha esetleg nem kívánatos események történnének, akkor azonnal tudjak reagálni. Nem éreztem fenyegetve magam, és ha a farkas csak egyedül van, akkor az energiái alapján játszi könnyedséggel el tudnék bánni vele, ha nagyon muszáj lenne, de tisztelem annyira az életünket… a létünket, hogy ok nélkül ne támadjak a saját fajtámra. Ezért csak kivártam, és ismét előre hajolva tovább lefetyeltem a vizet, mintha észre se vettem volna, hogy nem vagyok egyedül. Hallottam a tétova lépteket, az óvatos mozdulatokat, mintha a közeledő maga se lenne biztos abban, hogy tényleg ide akar-e jönni. Mivel a szélirány nem nekem… hanem neki kedvezett, ezért a szagom könnyedén kúszhatott orrlyukaiba, és könnyedén leszűrhette, hogy bizony nem tartozom azon falkához, melyé az a terület, ahova betettem a mancsaimat. Mivel a pajzsom nem volt felhúzva a fejem búbjáig, ezért elérhettek hozzám a szavai. Kölyök. ~ Üdv. ~ Köszöntem vissza, de nem fordítottam felé a fejemet. Nőstények között is a kisebb termetű farkasok táborát gyarapítom, hogy emberi alakomban. Mivel még nem fordítottam felé a fejemet, ezért nem láthatta, hogy a szokásos borostyántól eltérően az én szemeim inkább olívás olajzöldbe hajlanak. Ennek a „másságnak” az oka vélhetően az volt, hogy nem csak én, hanem a farkasom is vak. Egy időben Brian teljesen rá volt kattanva arra, hogy teszteljen, kísérletezzen rajtam… de egy idő után ráuntam, és rámorrantam, hogy most már elég. Ez csak neki szórakoztató, nekem kezd unalmas lenni, és egyébként se szerettem sose a kísérleti nyúl szerepében tetszelegni. Persze egy percig se hibáztathattam komolyabban, mert valahol megértettem a kíváncsiságát, ami hajtotta. Tőle tudom, hogy a vérfarkasok szeme olyan, mint a borostyán… alapesetben… az enyém pedig olivazöld. Hogy nekem ezek a színek mit mondanak önmagukban? Semmit. A borostyánt, mint növényt… és megkövült gyantáját ismerem a természetből… ahogy olíva bogyót is ettem már, ezért tudom, hogy a kettő teljesen más… de maga a szín… nekem nem sokat jelent. ~ Persze. ~ Üzentem vissza, hiszen a patak nem az enyém… bárki ihat belőle. Amikor lecaplatott mellém, és inni kezdett… megérezve a szagát… farkasa energiáit közvetlen közelről, hirtelen abba hagytam az ivást, és felkaptam a fejemet. Vizes pofámat felé fordítottam, tekintem viszont valahova a távolba révedt, nem érezhette magán. Izgatottan szimatoltam a levegőbe, és közelebb léptem a hímhez. Nagyon fiatal volt még, a pajzsa annyira törékeny, hogy könnyedén taposhatnám a sziklákra, apró morzsákra zúzva. ~ Kinek a kölyke vagy? ~ Kérdeztem ellentmondást nem tűrve. Hallani akartam tőle is, bár úgy érzem… e nélkül is tudnám a választ. Nem akarok fenyegetőnek tűnni, bár ebben a helyzetben valószínűleg úgy érezheti magát, mint akinek a torka köré éles fogak szorultak, hogy bármelyik pillanatban átharaphassák azt.
Visszaköszönt ahelyett, hogy leharapta volna a fejemet. Ezt már vehetjük fél sikernek, nem? Amikor pedig még arra is „engedélyt” kapok, hogy csatlakozhassak hozzá, miközben a patakból lefetyel, már tényleg felgyulladt egy apró reménysugár, ami aztán mondhatni, rekordidő alatt hunyt ki, ahogy a nőstény ilyen ellentmondást nem tűrve rám morrant. Ciki vagy sem, elsőre úgy összerezzentem, mint ha épp egy meteor csapódott volna be tőlünk néhány méterre. Még jó, hogy nem nyeltem félre a vizet, azt hiszem, az még gázabb lenne, ha most még nekiállnék fuldokolni is. ~ Yoshizawa-sannak! ~ -bukott ki belőlem a Teremtőm neve, mire zavaromban rájöttem, hogy szinte sosem szólítottam így ~ Izé… Asami-san. Yoshizawa Asami. Ayu.~ -tettem még hozzá a csöpp kis japán nő második keresztnevét is, mert hiába volt cuki hangzása, így is olyan hosszú neve volt, hogy örültem, hogy egyáltalán meg bírtam jegyezni. Szégyen vagy sem, az Ayut meg mindig lefelejtem… Egy pár pillanatig még szótlanul kushadtam, inni nem mertem, csak vártam, mit lép a másik – remélhetően ha eddig nem szedte le a fejem, most sem akarja majd, de önkéntelenül is eszembe jutott, hogy mi van, ha a Teremtőm egy ellenségével van dolgom? Azonban hamar el is vetettem az ötletet… Az nem lehet! Hisz egy olyan szeretni való teremtésnek mint az én Teremtőm, elképzelhetetlen, hogy ilyen rémisztő ellensége legyen… Vagy mégis? Akkor egy világ omlik össze bennem… már ha túlélem a következő néhány percet. ~ Bocsánat, hölgyem, de… esetleg ismeri? ~ -bátorkodtam feltenni egy óvatos kérdést, ebből talán még nem lesz olyan nagy baj, nem? Milyen hülye kérdés, a reakciójából ítélve valószínű, hogy ismeri… hisz semmi rosszat nem tettem, amivel felbosszantottam volna, legalábbis azt hiszem, nincs oka rá, hogy felkeresse a Teremtőmet és rám panaszkodjon – ami nem is lenne egyszerű feladat, tekintve, hogy Asami még Japánban van. ~ Mert… mert ha igen és beszélni szeretne vele, attól tartok, hogy az nem fog menni. Legalábbis személyesen… Asami nem tartózkodik a városban és úgy tűnik, még egy darabig nem fog visszajönni. ~ -eredt meg a nyelvem, csak tudnám, miért, hisz drága Teremtőmtől hányszor megkaptam, hogy idegenekkel nem szóba állni… de mégis mit tehetnék? Még ha nekem ismeretlen is a nő, a bundásabb felem valamiért sokkal ismerősebbnek találja. Remélem, tényleg igaza van, és nem csak szórakozik, bár ha az ilyen ösztön-dolgokról van szó, általában nála ez jobban működik, mint nálam.
Figyelem őt az érzékeimmel, minden rezdülése eljut a fülembe, riadalma szaga édesen kúszik az orromba. Nem szoktam senkit se ijesztgetni pusztán saját szórakozásomra, de ez most egy különleges eset, ahol az idegen hímtől az őszinte választ várom. Nem ismerem, tehát a legcélravezetőbb tett a ráförmedés volt, még ha történetesen érzem is rajta, hogy ahhoz a falkához tartozik, amelyiknek épp a területére pofátlankodtam, tehát valójában én itt csak egy egyelőre még megtűrt vendég vagyok. Asami! A szívem hatalmasat dobban, mikor végre kinyögi, hogy ki is a teremtője. Nem érzek hazugságot a szavaiban, szerintem kellően ráijesztettem ahhoz, hogy meg se forduljon a fejében hazudni nekem. Az én Asamim. Ezek szerint nemrég még életben volt, hiszen a kölyök még nagyon fiatal. ~ Ismerem. ~ Válaszoltam tömören, miközben a pataktól ellépve a hím felé indultam. Fejtartásom és energiáim nem sugalltak támadó szándékot, láthatta rajtam inkább a kíváncsiság szülte közeledést. Ettől függetlenül ha Asami jól kitanította – már pedig ha egyedül merte hagyni, akkor gondolom igen – akkor tudja, hogy el kell tűrnie, ha egy idősebb „körbe akarja szaglászni”. Én nem tartok tőle egyáltalán, egy mozdulattal elintézhetném, ha akarnám… és ha okot adna rá. Remélem nem fog. Nem szívesen ölném meg az… unokám? Igen, azt hiszem nevezhetem a mi létünk szerinti unokámnak. Ez nagyon furcsa, még nekem is. ~ Mikor járt erre utoljára? ~ Faggattam tovább, miközben odaérve hozzá, mancsomat felemelve, valahol a fara fölötti részen érintetem meg, és egy határozott mozdulattal nyomtam lefelé, hogy üljön le. Ha megtette, akkor a válasza közben alaposan körbeszaglásztam, végül mellette megállapodva orrommal meglöktem oldalról a pofáját. Nem vittem nagy erőt ebbe a mozdulatba sem, emberek között ez a gesztus nagyjából megfelelt azzal, amikor egy idősebb nő egy kisfiú arcát megpaskolja, majd finoman megcsipkedi. ~ Én Tiguaq vagyok, az Örökbe fogadott gyermek. ~ Mutatkozok be neki, kíváncsian várva, hogy vajon ez a név mond-e neki valamit. Asami vajon beszélt a kölykének a saját teremtőjéről? Vannak még kölykei? Akár itt? Ezer, és egy kérdés vetült fel bennem, amire ettől a fiatal kölyöktől várom a választ. Egyelőre nem távolodok el tőle, maradok így, mondhatni a képébe mászva, a szagát belélegezve, energiáit alaposan megjegyezve magamnak, hogy ha máskor találkozunk, rögtön felismerhessem ezek alapján.
Ahogy az idősebb nőstény elárulja, hogy ismeri a Teremtőmet, mint valami túlpörgött hiperaktív kölyökkutya, kezdek lelkes farok-csóválásba, még ha megszólalni, vagy a szavába vágni nem is merek. Ahogy közelíteni kezd, még mindig egy helyben kuksolok, várva, hogy na, gyerünk, mondjon már valamit! Honnan ismeri Asamit? Vagy milyen a kapcsolatuk? Vagy akármit, de neeem… csak közelít és közelít, amikor pedig még le is tapiz, jól nevelt kölyök módjára ülök le az avarba. Csak vetek egy pillantást felé, hogy most már rendben leszek-e, de azt hiszem, inkább ezt a csóválós dolgot sem kéne erőltetni… Abba is hagyom, igaz, nem feltétlen rajtam múlik. A szaglászásra nem mocorgok, csupán a fejemet tekergetve próbálom követni az idősebbet – nem mint ha attól tartanék, hogy egyik pillanatról a másikra eltűnik, csak… na! Mégiscsak ismeri Asamit! ~ Hogy mikor… várjunk csak… tavaly előtt, még valamikor télen, karácsony előtt. Ja nem, utána! Még a szilvesztert is külhonban töltöttük, pedig próbáltam meggyőzni, hogy legalább arra érjünk haza… ~ -magyarázok, az pedig meg sem fordult a fejemben, hogy a nő talán nem kíváncsi ennyire részletekbe menően a történtekre – sebaj, ha zavarja, majd szól, nem? A pofibökdösésre önkéntelenül is eszembe jut az a régi vicc, az arccsipkedő öregasszonyokról, az esküvőkről, meg arról, hogy „Te leszel a következő”, de szeretem annyira az életemet, hogy ne süssek el semmi hasonló megjegyzést az öreglánynak. Elég volt meghallanom a nevét, és ennyit az önfegyelemről, a következő pillanatban már megint lelkes kölyök módjára mocorogtam-csóváltam, ami a lendülettől akár riszálásnak is betudható volt. ~ Tiguaq? Az… az a Tiguaq? Az a bizonyos…? Akiről Asami-san is mesélt? Akivel még Japánban találkozott? Aki… Aki az ő… Teremtője volt? ~ -ha lehetséges a mentális kommunikációnál a hadarás, akkor azt hiszem, most nehéz lenne lekörözni engem benne, ám alig daráltam le a mondandómat, gondolatban már előrébb jártam, és amilyen lendülettel beszéltem, úgy hallgattam el egyik pillanatról a másikra. ~ Várjunk csak egy pillanatot… Ha Te tényleg Asami-san Teremtője vagy, Asami-San pedig az enyém, akkor az azt jelenti, hogy… vérvonal szerint te lennél a nagyim? ~ -meresztettem hatalmas, kerek szemeket a másikra, még ha nem is kapcsoltam még, hogy ha tényleg ő az, akiről a Teremtőm mesélt, akkor nem is lát...látja, hogy milyen neveletlenül bámulom – nem tehetek róla, nagy örömömben megfeledkeztem róla. ~Asami-san nem mondta, hogy te is itt vagy, Fairbanksben… Vagy nem is tud róla? Ha tudna, akkor biztos, ő is hazajött volna, hogy találkozzon veled… Vagy… vagy esetleg rossz viszonyban váltatok el annak idején? Azt nem mesélte… Régóta… itt élsz? ~ -zúdítottam az újabb és újabb kérdéseket szegény nőre.
Két éve. Csak két évvel kellett volna korábban érkeznem, hogy találkozzak vele! Bárcsak itt lenne most ő is, de már az is kész csoda, hogy a kölykével keresztezték egymást az útjaink… vagy talán a sors keze? Nem tudom szavakkal kifejezni, hogy mekkora örömmel tölt el a tudat, hogy Asami él, és a jelek szerint nagyon is jól van! Jól választottam meg neki a falkát, és sikerült olyan helyen hagynom, ahol ő is jól érezte, és érzi magát azóta is. Legalább ebben szerencsésebb lehetett nálam. El is felejtettem már, a kölykök mennyire zabolázatlanok tudnak lenni. A kölyök folytonos mocorgása egy kicsit idegesíti a farkasomat, hiszen öregnek érzem már magam a mai fiatalsághoz, nem könnyű tartani szeleburdiságukkal a tempót… és nem hiába nyomtam le a farát a földre, de úgy tűnik képtelen nyugton maradni. Türelmet erőltetve magamra szusszantok egyet, amikor visszakérdez. ~ Igen, Asami Ayu az én kölyköm. Kisgyerek kora óta ismertem, de csak 1653-ban haraptam be. Ha jól emlékszem, 1680-ban hódolt be egy hegyi falka alfájának. Velük él azóta is? ~ Több falka is lehet azóta Japánban, lehet, hogy azóta már falkát váltott, nem tudhatom. Sokat változott a világ, és mi farkasok is nagyon elszaporodtunk azóta. Amikor én vérfarkassá váltam, akkor még csak töredék ennyien lehettünk, mint ahányan manapság vagyunk. Nem csak az emberi népesség nőtt meg robbanásszerűen. A logikai levezetésére egy újabb szusszantás hagyja el orrlyukaimat. ~ Igen, de a Tiguaq-ot… vagy ahogy manapság ismernek… a Juliát jobban preferálom, mint a nagyit. ~ Burkolt célozgatás arra, hogy inkább ne hívjon nagyinak. Valahogy nehezen tudnám megszokni, meg aztán ha elfelejtkezne magáról és így hívna mások előtt is, az nem biztos, hogy túl okos dolog lenne. Pláne, hogy emberi alakomban is max harmincas éveinek elején járó nőnek nézhetnek. Amilyen kis kajla a kölyök, szerintem ő még húsz sincs, de lehet, hogy tévedek, és lehet, hogy a természete alapból ilyen, vagy csak túlzottan fellelkesült. ~ Mondták már, hogy egy kicsit fárasztó vagy? Túl sokat kérdezel, kölyök. ~ Rázom meg a bundámat, majd leülök mellé, és az oldalamat kicsit neki döntöm. Energiáimmal óvatosan körbefonom, és szelíden türelemre, nyugalomra intem. Nem tartom valószínűnek, hogy hozzám hasonló korú farkas érintését élvezhette volna már magán, úgyhogy ezt veheti akár kegynek, és megtiszteltetésnek is. Ha nem Asami kölyke lenne, valószínűleg nem tenném meg, pláne hogy érzem rajta a falkaszagot. ~ Szeptemberben jöttem Alaszkába. Előtte Ausztráliában éltem, azelőtt a Fülöp-szigeteken, Új-Zélandon, Indiában… és Japánban. Anchorage-ban lakom, de egész Alaszkát bejárom. Nincs állandó tartózkodási helyen Fairbanksben. Asamit azóta nem láttam, hogy Japánban elváltunk volna egymástól. Ő csatlakozni szeretett volna egy falkához, én pedig tiszteletben tartva ezt, segítettem neki megfelelő falkát találni, ahol jól bánnak majd veled. Szóval nem… nem mondanám, hogy rossz viszonyban váltunk el egymástól. És te miért nem vagy most vele?
Kíváncsian hallgatom, csüngök a nő minden szaván, ami bizonyítja, hogy tényleg a Teremtőm Teremtője… Teremtőm! El sem hiszem! ~ Hogy…Micsoda? -pislogtam megszeppenten, ahogy a nőstény mesélni kezdett - A hegyi falka, igen… De 1653? A hegyi falka az stimmel, de az ittenihez tartozik, amelyik itt van Fairbanksben. Vagyis… nem tudom, mennyire van tisztába az itteni dolgokkal, hogy eddig két falka volt, csak összeolvadt a kettő. Szóval Asami-san ide tartozik, egy nyomozás miatt tartózkodik Japánban, már egy pár éve… Egy volt falkatársat keres, de nem tartom kizártnak, hogy a régi falkáját is felkeresi. Láttam rajta, hogy szívesen találkozna velük. ~ -magyaráztam előzékenyen, amikor pedig a következő kis monológom hallatán közölte, hogy a „nagyi” megszólítás részéről felejtős, csak kissé letörve hajtottam le a fejem. ~ Rendben, értettem… ~ - nagyi. Majd igyekszem nem nagyinak hívni, de inkább nem ígérek semmit. Mindenesetre ez sem tudta letörni a kedvem, ahogy a következő kis „szidása” sem. ~ Bocsánat, nagy... Julia. ~ -javítottam ki magam, mielőtt még kapnék a fejemre, és meg is próbálok nyugton maradni, mielőtt még felbosszantanám. Most tudtam meg, hogy itt van, nem szeretném, ha ez nem csak az első, de az utolsó találkozásunk is lenne… Ahogy helyet foglal mellettem, egyből felébred a remény bennem, hogy annyira csak nem haragudott meg, sőt… ahogy megérzem a Teremtőméhez hasonlatos energiákat, ismét valami növekvő izgalom lesz újjá rajtam. Julia tovább folytatja a mesélést, én pedig,a földre heveredve mellette hallgatom, és szinte észre sem veszem, hogy egy kicsit önkéntelenül is közelebb bújok, miközben hallgatom. Nem túl tolakodóan, egyszerűen csak ahogy meghallom a kérdését, hirtelen a szívembe mar a hiány a Teremtőm után. Más az energiája, mint Asamié, mégis, sokkal inkább hasonlít rá, mint bárki máséra a falkából. ~ Amennyire én tudom, jól bántak vele, legalábbis sokat mesélt róla, mennyire szerette a falkáját. Ami pedig engem illet… ~ -hallgatok el, hisz vajon nem lenne kínos beismerni, hogy miért is nem a Teremtőm mellett vagyok? Végül azonban erőt veszek magamon, és csak kibököm: ~ Honvágyam volt. ~ -szusszanok egyet, majd bővebben is kifejtem a dolgot, hogy jobban értse a mama ~ Itt születtem, Fairbanksben. Itt nőttem fel, itt figyelt fel rám Asami-san, itt váltam vérfarkassá… Az itteni falkával tanultam meg a kölyök-lét alapjait… Csak miután a Teremtőmnek dolga akadt külföldön, nem akart egyedül hagyni… őszintén szólva én sem akartam itt maradni nélküle, úgyhogy követtem Japánba. De már 10 év eltelt azóta… Azt hiszem, egyikünk sem gondolta, hogy ilyen soká húzódik a dolog. Rajtam eluralkodott a honvágy, Asami-san pedig úgy döntött, jobb, ha visszatérek a falkámhoz. ~ -magyaráztam. Tudom, hogy vérfarkas mércével mérve az a 10 év semmi, pláne egy olyan korúnak, mint Tiguaq, de akkor is, az én 34 évemmel nézve, az életem harmada-negyede… ~ Ki lehet ezt egyáltalán nőni? A honvágyat? Olyan sok helyen jártál a világban, te sosem érezted? ~ – emeltem a nőstényre halovány szürkés tekintetemet ~ Remélem, azért még fogunk találkozni, még ha nem is a közelben laksz. ~ -tettem még hozzá óvatosan, de őszinte érzéssel.
Egy kis zavar támad, de hamar megvilágosodom, és egy kicsit el is csodálkozom. Ezek szerint Asami otthagyta a régi falkáját, és most ide, a Farbanksi falkához tartozik. Nem tudok semmit a falkaegyesítésről, vagy arról, hogy konkrétan milyen erőviszonyok uralkodnak a városban. ~ Japánban hagytam, egy ottani hegyi falkánál, ahova először tartozott. Nem volt akkor még lakott település a közelben, nem tudom ezért konkrét helyhez kötni, hogy hol. Azóta gondolom már oda is terjeszkedtek az emberek, úgyhogy Asami talán most már tudná nevesíteni. És azt tudod, hogy mióta tartozik ehhez a falkához, és miért jött el Japánból? ~ Ha szeretett ott, biztos nyomós oka volt rá. Csak úgy senki se hagyja maga mögött a családját, és csatlakozik másik falkához. Nekem a legjobb indulattal se lehetett volna a családomnak nevezni azt az indián falkát, ahol Kilaun hagyott, ezért én minden érzelmi kötődés, lelkiismeret-furdalás nélkül magam mögött tudtam hagyni őket. Az is lehet, hogy Asamit is hajtotta a vágy, hogy megismerje a világot, és ezért állt tovább. Hosszú létünk miatt lehetőségünk adatik arra, hogy a világot jobban, és részletesebben megismerjük, mint a rövid éltű emberek. Hagyom, hogy a kölyök közelebb húzódjon hozzám, nem veszem tolakodásnak. Ahogy én Asamira emlékeztetem őt az energiáim által, úgy ő is rá emlékeztet haloványan, és ez az érzés nem csak neki, de nekem is kellemes. Világ életemben semmi mást nem akartam, mint egy szerető családot, ami valamiért sose adatott meg nekem hosszabb távon. Így vagy úgy, de Brian-en kívül mindenkit elveszítettem. ~ Megértem. Ne szégyelld magad ezért. ~ A honvágy nekem se idegen érzés. Számomra a „haza” mind a mai napig a törzsi falucskát jelenti, ahol felcseperedtem, és ahonnan Kilaun magával vitt. Amikor magam mögött hagytam a falkámat, én is meg akartam találni, haza akartam menni, hogy ismét a törzsemmel lehessek, de aztán rájöttem, hogy már nem találhatom meg őket, hiszen mindenki, akit gyerekként ismertem, már halott. Több, mint száz év telt el azóta, hogy Kilaun elvitt tőlük, és a helyet se találtam meg soha, ahol velük éltem. Ezért is hagytam inkább magam mögött Amerikát, és hajóztam át Japánba. ~ Vannak, akik képesek rá, vannak, akik nem. Szerintem ez attól függ, mennyire szeretett valaki gyerek lenni, és mennyire szerette az otthonát. Engem egy indián törzs nevelt a sajátjaként, még a XV. század végén. Nagyon szerettek, és én is nagyon szerettem őket. Gyerek voltam még, amikor Kilaun, a Teremtőm… egy Első, az Első farkasok közül elvitt onnan magával. Nem tartott maga mellett túl sokáig, két év után egy falkát keresett nekem, azt remélve, hogy ott majd jól bánnak velem, és megtanítanak mindenre, amire neki nincs ideje. Több, mint száz évet voltam közöttük, de folyamatosan hazavágytam, vissza a törzshöz, a faluba, az otthonomba. De a világ akkor még nem ilyen volt, mint most. Sajnos soha nem sikerült hazatalálnom. Ezért inkább minél messzebb mentem, azt remélve, hogy a honvágy ezzel csökken, de azóta is itt van a szívemben, és ha rá gondolok, ha felidézem magamban az ottani élményeket, mindig nagyot dobban a szívem. Mintha csak pár hete lenne, hogy elmentem onnan. De meg lehet szeretni más helyeket is, találni lehet másokat is, akik az otthon érzését a szívedbe költöztetik. Nem baj, ha honvágyad van. Ha szereted a hazádat, ez teljesen normális. Idővel megtanul együtt élni ezzel mindenki. ~ Leginkább csak Briannel szoktam ezekről a dolgokról beszélgetni, de érzem a kölykön mennyire elveszett, és tanácstalan Asami nélkül… mintha csak néhai kölyökkori önmagam lenne, Kilaun nélkül. Nekem is borzasztóan hiányzott Kilaun, és a mai napig hiányzik. ~ Ha engedi a falkád, akkor szívesen. Nem szeretnék neked problémát abból, hogy egy kóborral csatangolsz, még ha a leszármazottam is vagy. Most, hogy tudom, hogy Asami ide tartozik, mindenképp szeretnék a közelben maradni, hogy ha visszatér, találkozhassak vele is. Ha beszélsz vele, megmondanád neki, hogy itt vagyok? Ne sürgesd meg, hogy ezért térjen vissza hamarabb, végezze csak el azt először, ami miatt távol van. Nem akarom megzavarni semmiben sem.
~ Jah, vagy úgy… ~ –világosodok meg pillanatnyi képzavarom után, még bólogatok is párat, ahogy tisztázódni látszik a félreértésem. Az újabb kérdés hallatán hallgatok egy darabig, ahogy megpróbálom felidézni magamban a dolgokat róla. Rémlik valami, hogy mint ha egyszer említette volna a Teremtőm, miért hagyta maga mögött a hazáját, de hogy is volt az? ~ Ha jól emlékszem, akkor valamikor az 1800-as évek vége felé… sosem voltam túl jó évszámokból. ~ –vallottam be, a suliban is szívtam eleget a törivel meg a kismilliárd évszámával, ezek után hálát adtam az égieknek, hogy legalább Asami nem várta el tőlem, hogy életének minden fontos mozzanatát betéve tudjam fejből ~ Azt mesélte, hogy miután Japán annyi év után megnyitotta kapuit a többi ország előtt, felkeltette a kíváncsiságát, hogy megismerje a világ többi részét is, és akkor indult útnak. ~ -magyaráztam, hátha a nő jobb volt történelemből mint én, és pontosabban be tudja lőni ezek alapján a mérföldkövet a kölyke életében. ~ Arra nem emlékszem, hogy mióta tartozik ehhez a falkához, de ha azt nézzük, hogy már két évtizede, hogy beharapott… Gondolom, egy pár évtizede már itt van, legalább. ~ -magyaráztam lelkesen, igaz, amiatt kissé égett a pofám, hogy nem tudok pontosabb választ adni a kérdésére. De mégiscsak idősebb farkas, gondolom jobban tisztában van az olyan íratlan szabályokkal, hogy falkába kerülés után van-e valami „próbaidő”, amíg nem illik kölyköt beharapni, vagy hasonló. Tényleg, létezik egyáltalán ilyesmi? A vigasztalására csak újabb bólogatással reagálok, s hallgatni kezdem, ahogy a saját életéről kezd mesélni. Asami-san történeteit is imádom hallgatni. Sőt... belegondolva, mindig is szerettem az öregeket hallgatni, ahogy az életükről mesélnek, hisz egyrészt bámulatos, másrészt félelmetes, hogy milyen sokat változott a világ milyen kevés idő alatt, a Teremtőm esetében pedig még annyival is érdekesebb a téma, hogy egy teljesen más világból származik, amely évszázadokon, ezredeken át elzárva fejlődött a többi országtól. Azt eddig is tudtam, hogy a beharapási sorban hányadik vagyok, de eddig olyan távolinak tűnt mindenki, aki Asami-san előtt állt a sorban… mint amikor a dédszüleit, ükszüleit emlegeti az ember, tudja, hogy létezik, de a nagy átlagnak nem adatik meg, hogy élőben is találkozzon velük. Őszintén szólva, én sem számítottam rá, hogy valaha szerencsém lesz Asami-san Teremtőjéhez. Arról hallani, hogy őt meg egyenesen a vérvonalunk feje tanította… egyenesen hihetetlennek tűnik. ~ Csak két évig? ~ -buktak ki belőlem a szavak, és egy pillanatra elgondolkoztam rajta, hogy vajon a régi időkben minden kölyöknek ilyen hamar kellett önállósodnia a Teremtője nélkül, vagy csak én vagyok olyan szerencsés, hogy Asami-san ilyen sokáig mellettem volt? És ha minden igaz, még később is visszatér, hogy ott folytassuk a tanulást, ahol abbahagytuk, meg ameddig nélküle jutottam? ~ Te találtál ilyen helyet? ~ -kérdezek vissza, ha már ilyen mélységekig kivesézzük egymás honvágyát… Remélem, azért neki is van olyan hely ebben a nagy világban, ahol kevésbé kínozza ez a keserédes érzés. ~ Tényleg, a falka… ~ – hallattam valami sóhajtásra hajazó szusszanást, ahogy az államat a mellső mancsaimra ejtettem. Szinte már el is feledkeztem róla… ~ Majd megérdeklődöm a „nagyoktól”, hogy ilyenkor mi a helyzet, meg hogy megy az ilyesmi, mert korábban még sosem fordult elő hasonló velem, de… remélem, hogy nem lesz kifogásuk ellene. Sajnálnám, ha tudnám, hogy itt élsz a „szomszédban”, engem meg „szobafogságra” ítélnek, hogy megakadályozzák, hogy találkozzunk. ~ -gondolkoztam hangosan, aztán eszembe jutott, hogy ha tanítana a nőstény, akkor talán egy fokkal engedékenyebbek lennének… de nem tudom, elég szemtelen húzásnak tartanám részemről, hogy rögtön az első találkozásunk alkalmával ilyenekkel zaklassam. Lehet, hogy annyira nem is érdeklem, hogy még bajlódjon is velem. ~ Természetesen, majd szólok neki, ha legközelebb beszélünk. ~ -bólintottam a nőstény szavaira, bár volt egy olyan érzésem, hogy ha Asami-san megtudja, hogy itt a Teremtője, biztos megpróbál előbb pontot tenni a feladata végére, hogy mihamarabb visszatérhessen.
~ Akkor már jó ideje ide tartozik. ~ Állapítom meg. Egy kicsit bevallom bennem van a félsz, hogy esetleg azért hagyta ott a régi falkáját, mert nem érezte jól magát közöttük, de ha így lenne, akkor nem tért volna vissza most. Elég csak magamból kiindulni. Amennyire csak lehet, és módomban áll, próbálom messzire elkerülni azt a területet, ahol annak idején nagyjából a falka élhetett, aminek én is a tagja voltam. Nem… nem a falkám. Sose éreztem az enyémnek, sose éreztem úgy, hogy egy vagyok közülük, mindig is kilógtam a sorból. Ők nem voltak a családom, csak egy társaság, amibe nem hagytak beilleszkedni. Az elején még próbálkoztam, hátha elfogadtathatom magam, aztán egy idő után már nem érdekelt az egész. Csak arra törekedtem, hogy megerősödjek annyira, hogy önálló életet élhessek. Nélkülük. Szerencsére a félelmeimet eloszlatják a kölyök szavai. Asamit már emberként is őszinte, nyitott személyiségnek ismertem meg, s miután beharaptam, akkor is fontos volt számomra, hogy úgy neveljem, hogy az alapvető személyiségét, amiért megszerettem, ne nyomjam el benne. Megmaradhasson részben annak, ami volt, és a farkasa által erősebbé válhasson. Úgy gondolom, hogy ha nem érezte volna jól magát közöttük, akkor elmondta volna a kölykének, mert nyitottságra neveltem, ezért nincs okom azt feltételezni, hogy Asami hazudott volna az indokait illetően a kölykének. ~ Egy idő után mindannyian vágyunk arra, hogy jobban megismerhessük a világot, felfedezhessünk más kultúrákat, más népeket. Főleg mi, álmodók. Szükségünk van arra, hogy minél színesebbé váljanak az ismereteink, ezáltal a mi fantáziánk is sokrétűbb… gazdagabb lesz. Minden népnek van saját kultúrája, története… mondái… mitológiai alakjai. Ezeket azoktól igazán élvezetes hallgatni, akik azon népek szülöttei. Megértem Asamit, amiért így döntött. ~ Felelem nyugodtan a kölyöknek. Megkönnyebbülést jelent számomra, ha a kölykömnek szebb élet jutott, mint nekem. Nekem egy életre elvette a kedvemet a falkaléttől az a falka, amelyiket Kilaun választott számomra. Úgy tűnik Asami jobb sorsra jutott nálam ilyen tekintetben, és teremtőjeként ennek szívből örülök. ~ Igen, csak két évig. ~ Erősítem meg, de nem fejtem ki a „miérteket”, ugyanis erre a kérdésre én se tudok biztos választ adni. Nem volt alkalmam ugyanis megkérdezni Kilaunt, miért hagyott magamra olyan korán. Akkor persze nem voltam még tisztában vele, mennyire kevés ez az idő, csak azóta tapasztaltam meg, hogy a kölyköknek sokkal több időre van szükségük a teremtő mellett. Talán valami olyat tettem, ami miatt nem akart tovább nevelni… vagy a kötelesség, a vérvonal átadásának és terjesztésének a feladata volt az, ami elszólította mellőlem. Remélem az utóbbiról volt szó. ~ Igen, találtam. Új-Zélandon nagyon szerettem élni. Egy ideig ott minden tökéletesnek látszott. De a világ változik, és eljön az idő, amikor a változás miatt jobb, ha tovább állunk. ~ Ezt se fejtegettem részletesebben. Nicole-ról még mindig nem tudok úgy beszélni, hogy ne fojtogasson a sírás pusztán attól, ha rá gondolok. Eszembe jut a hím, akivel Fairbanks felé jövet összefutottam. Bár nem vagyok tisztában vele, de egy rugóra jár az agyam a kölyökével. Lehet családi vonás? ~ Találkoztam nemrég egy társatokkal. Ő említette, hogy csak bizonyos feltételek mellett tűrik meg a kóborokat a területeteken. Ne vedd magadra kölyök, de az „elanyátlanodott” farkaskölykök általában csak púp az idősebbek nyakán. Nem szívesen bajlódnak más kölykével. Szóval nem tudom, mennyire merítené ki a szolgáltatás fogalmát az, ha elvállalnám, hogy amíg Asami vissza nem tér tanítalak… de ha ezzel szabad bejárást kaphatok, és veled is szabadon találkozhatok, akkor szívesen tanítalak. Persze ha te is szeretnéd, és ha nincs senki jelenleg, aki Asami távolléte alatt tanít!? ~ Kérdezek rá azért biztos ami biztos, hiszen nem tudhatom, hogy Asami intézett-e valamit a távolléte idejére a kölyke érdekében.
Kezdőlap
//
//
