- Rendben, rendben, és… köszönöm. És úgy legyen! -hálálkodok még egy sort Payne nagylelkű felajánlásán, és már eldöntöm magamban, hogy ideje összekapnom magam, nehogy beégjek előtte, vagy valami olyat bakizzak, hogy egy életre elvegyem a kedvét a további segítség-felajánlásokkal. - Hát előbb vagy utóbb biztosan, a kérdés csak az, hogy pontosan mikor. -reagálok Payne szavaira, amikor pedig meghallom, hogy Darren a közelben van, nem is tudom így elsőre, hogy inkább örüljek, vagy sem… Valahol tök jó, hogy ezek szerint akad segítség a közelben, az viszont már kevésbé, hogy ezek szerint ennyire bízik bennünk – oké, aláírom, elég harmatos korúak vagyunk mindketten farkasmércével mérve – ráadásul azt is tudjuk az ominózus szaunás eset óta, hogy titoktartásból sem épp a legjobb. Elég volt amiatt égni a többiek előtt, nem hiányzik még ez is mellé. - Neeeeee, könyörgöm, mondd, hogy nem lát minket. -nyöszörödök el a gondolattól, hogy tényleg itt kukkol a vén perverz, aztán jön a következő nagyszerű hír, hogy már telefonunk sincs… mi jöhet még? - Üss a szádra! -szólok rá Payne-re amikor a lezúgást emlegeti, azt hiányzik még, hogy tényleg leessünk, de aztán gyorsan kapcsolok, hogy lehet ez sem volt épp díjnyertes ötlet tőlem - Vagy tudod mit? Inkább ne, hanem kapaszkodj, jobban járunk vele. -javítok a mondandómon. Inkább nevessünk, mint sírjunk, nem? Amikor pedig tényleg sikerül megnevettetnem a cseresznyés megjegyzésemmel, én is vele nevetek. - Ne is mondd, a trambulint én is szívesen kipróbálnám, de nem hiszem, hogy bárki megörvendeztetne minket ilyesmivel… szerintem a fáktól el se férne rendesen. -sóhajtok csalódottan, a képességemet bedobva meg inkább nem haluznék ilyesmiket magunk alá, mert annak nagyon-nagyon csúnya vége lenne. - Bele. -sóhajtok megadóan, essünk túl rajta, minél előbb, annál jobb, annál hamarabb érezhetjük újra a biztos talajt a lábunk alatt. Neki is vágok, hogy kibogozzam magam a biztosítóberendezésekből, hogy aztán segítsek Payne-nek is, bár ő is ügyes csaj, mire odaérnék, már ő is végez a munka egyszerűbb részével. - Ugyan már! Nem fogsz leesni… és… biztos, hogy ezt akarod? -kérdezek rá a biztonság kedvéért, mert hasonló elvet követve én is épp fel akartam ajánlani, hogy csak utánam… De ha ragaszkodik hozzá, én nem állok neki pattogni itt ki-tudja-hány-méter magasban. Ahogy Payne elindul lefelé, nagyjából ugyanazon az útvonalon ereszkedek utána magam is, hol csimpánz módjára csimpaszkodva valamelyik ágon, hol elszánt koala módjára ölelgetve a fenyő törzsét, miközben a képembe mászó fenyőtűket nyammogom beletörődve. Egy dolog biztos, hogy a világ minden pénzéért sem sürgetem, ha már volt olyan vagány, hogy bevállalta, ő megy előre. - Jaja, látoooooooo…..-felelnék a szavaira amikor már egész lent járunk, de aztán hirtelen úgy érzem, nem tudom elég erősen szorítani magamhoz a fatörzset ahhoz, hogy a gravitációval felvegyem a harcot, és mire észbe kapnék, már puffanok is a fenyőtű-szőnyegbe – hogy a következő pillanatban Payne legyen az, aki még jobban beépít az ezernyi apró tű alkotta avarba, rajtam landolva. - Ommmm……………………. -nyüsszenek fel még az utolsó szó jogán, ahogy összerándulok a rám érkező súly alatt, aztán kiterüljek úgy, mint akinek kakukk van. Épp csak a nyelvem nem lóg ki mellé. Hát, azt hiszem, földet értünk. Hurrá…!
- Igazán nincs mit, nagyon szívesen segítek - mosolyodtam el kedvesen, mert tényleg így volt. Ráadásul igaza is volt, én non stop tudtam fejleszteni a képességem, de neki kellett hozzá egy segítő, vagy alany, nevezzük akárhogyan, ami annyira nem fair szerintem. - Ha elkezdenénk sikítozni, akkor tuti elég hamar - kuncogtam fel röviden, mert persze nem terveztem, hogy elkezdjek sipítozni, de mindenesetre elképzelni vicces. Darren tuti lélekszakadva rohanna, hogy mégis mi történt, aztán meg csak nevetnénk rajta, hogy haha, bevetted. Mondjuk biztos nem örülne neki túlzottan, mindenki ismeri a farkast kiáltó esetét.. szóval inkább lapozzunk. - Nem, tuti nem lát - vágtam rá határozottan, tök komoly képpel - Ha látna, akkor már tuti hallanánk a nevetését - mosolyodtam el végül, mert simán kinéztem Darrenből, hogy ahelyett, hogy jön nekünk segíteni, inkább a földön fetrengve szakad a röhögéstől, mert annyira jól szórakozik rajtunk. - Jókor szóltál, mert már épp ütöttem volna - teszem vissza a praclimat oda, ahol az előbb kapaszkodtam vele, de lényeget megértettem. Nem kell itt most ilyesmit emlegetni, mert aztán tényleg bekövetkezik és bumm, nesze nekem, kellett kimondani. - Kár - biggyesztettem le a számat, mert tényleg jó lett volna, no meg kellőképpen bulis is, tuti megháláltuk volna, ha valaki idecipel nekünk egy egész trambulint. Mondjuk elég rizikós feladat lenne és Phil-nek abban is igaza van, hogy nem is biztos, hogy beférne a fák alá. Úgyhogy le kell mondjunk az ilyesmiről és nem marad más, mint a mászás. A kiszabadulás nem annyira nehéz feladat, mint az előttünk álló lejutás, a visszakérdezésre pedig csak bólintok. Igen, ezt akarom, én szeretnék elöl menni és egy nagy levegő után meg is indulok. Nem tudom, mennyi ideig akrobatikázunk ágról ágra, de azt hiszem jelen pillanatban ez az, ami a legkevésbé számít. Nem az idő a lényeg, hanem az, hogy lejussunk. És voltak ám olyan helyzetek is, ahol meg kellett ám fontolni, hogy melyik ágat is válasszam, nem ám olyan egyszerű ez a dolog! Persze, hogy nem olyan egyszerű, főleg, ha közben lefelé kacsintgatok és mutogatok, ahelyett, hogy tovább koncentrálnék és kapaszkodnék. Így is történik meg a baj, rántom magam Philt is, hogy aztán a következő pillanatban valami puhára zúgjak. Már éppen nevetnék, amikor megmozdul alattam a talaj(nak hitt valami) és a fejem felemelve pedig egyenesen Phil-lel nézek farkasszemet. Akkor ezért volt olyan puhar… - Basszus! Ne haragudj, én csak.. te jó ég.. - persze, hogy hebegek-habogok össze vissza, miközben megpróbálok úgy feltápászkodni, hogy ne nyomjam bele még jobban az avarba - több, kevesebb sikerrel. Mondjuk, hogy hogyan hoztuk így össze, arról sejtésem sincsen, hiszen mégiscsak én kezdetem el előbb zuhanni, meg, hogyan keveredett alám… Na jó, hagyjuk a feltételezéseket, inkább megpróbálok lekászálódni róla. Csakhogy vagyok annyira nyomi, hogy beletenyereljek valami nem túl kellemesbe, amitől persze egyből elvesztem az egyensúlyom, hozva a szokásos formámat, ráadásul telibe fejelem az alattam fekvőt. Gratulálok, Payne… - Úristen! - sikkantom szinte, ahogyan realizálódik bennem, mégis mi a frászt is művelek, egyből ülő helyzetbe tornászom magam, azazhogy így kábé Phil fölött térdelek, a mellkasára támaszkodva lököm fel magam, miközben folyamatosan be nem áll a szám - Ne haragudj! Egek, hogy lehetek ennyire pancser? Ugye nem törtem el az orrod? Már csak az kellene, hogy a földbe lapítás után még az orrod is eltörjem… Tiszta ronccsá teszlek, még hogy kő kövön nem marad, ha mi találkozunk.. lassan belőled nem marad semmi, ha így folytatom! Baszki, baszki, baszki, mit csináljak? - és csak jön és jön az értelmetlenebbnél értelmetlenebb, miközben a karjaimmal is hadonászok, az persze, hogy végleg leszálljak róla… - Le kellene szállnom rólad, mi? - kapok észbe - Jelen pillanatban talán azzal segítenék a legtöbbet, ugye? Basszus, ezt nem hiszem el, ha nyomiságból érmet osztanának, már tuti az egész falam belephetné, annyit érdemelnék - gurulok végül le mellé, hogy a hátamra érkezve egyből a tenyereimbe temessem az arcomat. Hát ez kész, tiszta ciki, tuti rákvörös már a fejem. Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? - Ne haragudj! - nyújtom el az utolsó szótagot, ám a tenyerem nem veszem le az arcom elől, csupán ujjaim rácsán keresztül kukucskálok rá, életben van-e még egyáltalán.
- Biztos? -kérdeztem vissza, sőt… a biztonság kedvéért még körbe is sasoltam, teljesen ledobva magamról a vérfarkas pajzsot, hogy ha már látni nem is látom a korlátozott látási viszonyok miatt, legalább érzem-e a közelben, de… nem. Semmi. Úgyhogy - Hála a jó égnek… -sóhajtottam fel végül, azzal pedig, hogy előbb pukkadna meg a röhögéstől, mint hogy segítsen lekászálódni minket, nagyon is kinéztem volna belőle, akármennyire is bírtam a búráját. - Na látod! -vigyorodok el, de csak mert én is hasonlóan reagáltam volna, ha valaki nekem vágja be most ezt az „üss-a-szádra” dolgot. Csak magamat ismerve, tuti, hogy későn kapcsoltam volna és már jó pár méterrel közelebb lennék azóta a drága anyaföldhöz. - Az… de ha gondolod, akkor mást nem következő programnak majd kerítünk azt valahonnan, azzal legalább tutira nem akadunk fenn egy fán sem. -ajánlottam fel másik lehetőségként a trambulint, mert ha jól emlékszik, a suliban volt is régebben, amikor még én is ide jártam, gondolom, csak megvan még azóta, elvégre nem vagyok én se olyan öreg… Vagy mást nem, csak akad ebben a városban legalább egy, nem? Lopunk egyet a tűzoltóktól… Vagy ponyvára szoktak ugrálni az égő épületek tetejéről a filmekben? Most így hirtelen nem rémlik. A mászás végül nem is annyira para, mint gondoltam, pláne, hogy előttem Payne töri az utat hősiesen, nekem pedig nincs más dolgom, mint türelmesen kivárni, és kivetni… ami valahol tök kényelmes, másfelől meg ég a pofám, hogy pasi létemre így potyázok, de mielőtt még nagyon elmerülnék a problémázás mocsarában, megnyugtatom magam azzal, hogy de ő ragaszkodott annyira hozzá, hogy előre menjen. Igaz, ha tudtam volna, hogy néhány percen belül hol kötünk ki, biztos csak intettem volna neki, hogy ne törje magát ilyesmi miatt, úgy is mindegy, ha le is esnénk, amilyen peches tudok lenni, úgy is az én hátamba állnak bele elsőként azok a fránya fenyőtűk… És milyen igazam lett volna! - Nem, semmi baj, tényleg… jól… jól vagyok! -próbálom nyugtatni Payne-t a nagy pánikhangulatából, igaz, szegény kis pocim mást mondana a lánnyal való találkozás után, de őt most úgy sem kérdeztük, meg amúgy is, vérfarkas lennék, vagy mi, csak túlélem. Ugye? Vagy mégsem… Már épp tápászkodnék fel a lánnyal egyetemben, de ugyan mikor időzítenénk rosszul, ha nem most, így aztán újból sikerül összekoccannunk, ezúttal fejjel, én pedig a tenyeremet az orromra szorítva terülök el újra a földön, miközben igyekszem csendben, diszkréten és nem túl feltűnően „aucs-aucs-aucs”-ozni. Istenem, mondd, hogy nem tört el, mondd, hogy nem tört el, mondd, hogy… - Túl élem, azt hiszem… -nyöszörgök csendesen a tenyerembe, és egy pár pillanatig másra sem vágyok, minthogy ne az avarban, hanem valamelyik gyógyítónk keze alatt haldokolhassak szolidan és férfiasan. De aztán megérzem azt a nyomást a mellkasomon, mire erőt veszek magamon, hogy a zsibbadó arcizmaim dacára felsandítsak rá, nagyjából akkor, amikor meghallom Payne kétségbeesett hadarását, és igen hamar azon kapom magam, hogy akármennyire is fáj, de rázkódok a nevetéstől, és egyszerűen képtelen vagyok abbahagyni. - Hát, ha szeretnél, maradhatsz. De néha azért vegyél levegőt is, a végén még kiszárad a szád. -teszem hozzá vigyorogva, miközben akaratlanul is magam elé képzelem azt az emlegetett falat, tele aranyérmekkel meg mindenféle díjakkal… Jól mutathatunk egymást mellett, ahogy mindketten az avarban fetrengünk, én még mindig az orromat-számat rejtve a külvilág elől, Payne meg a szemeit takargatva, már csak Darren hiányzik mint harmadik maki, hogy teljes legyen a kép, mondjuk a füleit betapasztva valami oknál fogva. - De, haragszom, és soha többé nem is állok szóba veled ezután, mert a végén még minden porcikámat összetöröd! Gyagya… -közlöm tettetett sértettséggel, ahogy felé fordítom a tekintetem, de aztán gondolva egyet át is gördülök a hasamra, Payne mellett landolva ezzel, hogy mielőtt még komolyabban átgondolhatnám a dolgot, inkább csak egy gyors szájrapuszinak beillő csókot lopjak tőle.
- Száz százalékig - bólintottam határozottan, mert szinte egészen biztos voltam benne, hogyha Darren kukkolna, akkor tényleg már a földön fetrengene a röhögéstől tőlünk. - Hála bizony - értettem egyet én magam is megkönnyebbülten, mert akármennyire is szerettem, nem hiányzott, hogy még hónapokig hallgassuk, mit bénáztunk össze. Megint. Így jobb a békesség, amúgy sem hiszem, hogy annyira tudott volna rajtunk segíteni, hacsak nem hord magánál egy összehajtható trambulint, azt meg kétlem. - Teljes mértékben benne vagyok! - kunkorodott feljebb a szám széle, egészen jó ötletnek tűnt a dolog - Lassan egy hónapra elegendő programunk lesz - vigyorodtam el még szélesebben. Persze ezt nem úgy értettem, hogy most azonnal álljunk le az ötleteléssel, hanem inkább lehet, lassan már jegyzetelni kéne, el ne felejtsünk valamit, ami szóba került és rábólintottunk, hogy tuti ki fogjuk akkor próbálni.
Persze, hogy csak én lehetek olyan szerencsétlen, hogy kilapítsam szegényt, bár, ez még nem is a szerencsétlenség része, így estünk és kész. Az már inkább az én hibám, hogy lényegében miattam zúgtunk le, még mázli, hogy nem feljebb kezdtem el hadonászni, magasabbról bizonyára jobban fájt volna, ha onnan hullunk alá. Így annyira nem vészes. Vagyis.. nekem biztosan nem, Phil-nek már lehet inkább, merthogy nem csak becsapódott, de még én is ráestem, nem hiszem, hogy túl kellemes lehetett neki. - Biztos? - kérdezem bizonytalanul, amikor azt mondja, hogy jól van, bár minden bizonnyal akkor is azt mondaná, ha majd meghalna a fájdalomtól, már csak férfiúi büszkeségből is. Vagy nem így van? Hát fogalmam sincsen, az viszont biztos, hogyha már emiatt szarul éreztem magam, akkor a következő kis akcióm után másra sem vágyom igazán, minthogy szétnyíljon a föld és magába szippantson, ezzel pedig eltűnhessek a tett színhelyéről és ne kelljen szégyenkeznem amiatt, hogy mennyire pancser vagyok. - Csak azt hiszed? - kérdezek vissza, mindössze egy pillanatra megakasztva a monológomat, olyan tökéletesen építem bele a mondatot a hadarásom kellős közepébe, mintha mindig is oda szántam volna. Mert persze hallom ám azt a sok „aucs”-ot, látom is, ahogyan a kezét az orrára tapasztja, hát még jó, hogy bepánikolok! Mert mi van, ha tényleg eltörtem az orrát? Oké, hogy viszonylag gyorsan gyógyul, de basszus! A tényen akkor sem változtat, hogy én törtem el az orrát. ÉN! Na jó, mély levegő és nyugalom, már amúgy is tényleg mindjárt megfulladok, annyit dumálok itt össze-vissza. Szinte meg sem hallom, amikor Phil azt mondja, hogyha szeretnék, akkor maradhatok, inkább levegőt veszek és legördülök róla, mindenki jobban jár, ha biztos távolságban marad tőlem. Persze észrevettem, hogy rázkódik, de mivel eltakarta az orrát és a száját is, fene tudja, hogy a nevetéstől, vagy a sírástól. Mondjuk inkább az előzőre tippelek, de akkor is, majd megnyugszom és akkor én is képes leszek nevetni a szitun. Főleg, ha realizálódik bennem, hogy Phil is nevet, akkor csak nem fájhat annyira! A szavait hallva szinte teljesen lefagyok és átsuhan az agyamon, hogy lehet az előbb tényleg sírt és nem nevetett, kissé kétségbeesve húzom le arcom két oldalán a mancsaimat, ekkor veszem észre az arckifejezését és bakker, én úgy megkönnyebbülök, hogy a szívemről leeső sziklák robaját csoda, hogy nem hallja… - Azt hittem tényleg komolyan gondolod… - jegyeztem meg tettetett durcássággal és már a nyelvem nyújtottam volna, amikor hasra penderült, közelebb kerülve ezzel hozzám és valami olyasmire vetemedett, amire egyáltalán nem számítottam. Szinte tátott szájjal bámulom a röpke kis csók után. - Ó - keményen ennyit vagyok képes kinyögni és igen, vannak olyan helyzetek, amikor még az én szavam is elakad. - Hát ez… - kérdezném, hogy ugyan miért kaptam ilyesmit, de igencsak idióta kérdés volna, hiszen nem véletlenül szoktak egymásnak ilyesmit adni az emberek, úgyhogy inkább meg sem szólalok, hanem ezúttal én vagyok, aki kicsit megemelkedve és közelebb hajolva repetát kér, kicsit hosszabbra nyújtva a dolgot, mint amilyen az előbbi volt. - Váov, hát ezt miért nem próbáltuk már ki előbb? - dőlök hátra röviden felnevetve és fülig érő szájjal és nagyon furcsa érzésem támad… Ryan óta először érzek olyasmit, mintha pillangók kezdenének mocorogni a pocakomban.
- Na és akkor? Vérfarkasok vagyunk évszázadokig élünk, még kevés is lesz ennyi program. Viszont, ha már ennyi van, akkor akár le is jegyezhetnénk őket „Bakancslista” címmel… -vigyorodtam el az ötletre, biztos Payne is látta a filmet, vagy ha nem is, tudta, hogy mit takar a dolog. Szerintem tök jó buli lenne, és legalább tuti, hogy nem fogjuk elfelejteni őket.
Payne kérdésére előbb csak erőtlenül rázom a fejem, aztán hirtelen kapcsolok, hogy basszuskulcs, valószínűleg ő ebből nem arra fog asszociálni, hogy semmi baj, hanem inkább arra, hogy nem biztos… így aztán heves fejrázásba kezdek helyette, csak tovább rontva a helyzeten, mert már én se nagyon tudok eligazodni saját magamon, nemhogy mástól várjam ezt el. El se tudom képzelni, mit hinne most egy szerencsétlen erre tévedő, ha lát minket, mint két flúgos alak, ez pedig annyira komikusan hat, hogy a kezdeti fájdalmas nyöszörgés hamar vinnyogásba, majd nevetésbe megy át. Mint valami kisgyerek, amikor az ember csak a visítást hallja, aztán azt se tudja hirtelen, hogy most bőg vagy kacag a kölyök. Végül is csak fennakadtunk siklórepülés közben egy fenyő tetején, amiről egy darabban sikerült lekászálódni, úgy, hogy csak a legvégén estünk, meg én is csak akkor szereztem balesetet amikor már a földön voltunk, szóval azt hiszem, minden okunk megvan rá… Nem is tudom, mikor éreztem magam ennyire felszabadultnak, és mielőtt még komolyabban átgondolnám a dolgokat, már meg is történt, ami, én pedig egy pillanatra teljesen lefagyok Payne reakciójától. Ajjaj… lehet, hogy mégiscsak bolondság volt? Már épp kezdenék szabadkozni meg bocsánatot kérni, amikor viszont Payne az, aki egy csókkal belém fojtja a szót, mielőtt még egyáltalán elhagyhatnák a számat, és azt hiszem, ezzel egy csapásra sikerült is tisztáznunk a helyzetet. - Hát… -kezdek bele, miközben még mindig ott virít az iménti csók emlékének letörölhetetlen vigyora a képemen - Attól féltem, hogy nem reagáltál volna ilyen… jól. -rakom össze óvatosan a mondatot, miközben lassan megtalálom az odaillő szavakat, és felelevenednek az elmúlt hetek, hónapok… Hisz mikor korábban? A születésnap az ünnepeltről szól, és nem akartam kockáztatni, hogy esetleg rossz emlékként maradjon meg benne, ahogy Lynx bulija sem, előtte meg ott volt ez az egész Ryan-es dolog… Tényleg, vajon azzal mi lehet? Mindegy is, az tuti, hogy én nem fogok egyhamar érdeklődni felőle. - Ezt is túléltük… -jegyzem meg, miközben én is a hátamra hemperedek, hogy feltekintsek az égre, hol voltunk még néhány perccel – na jó, talán fél órával ezelőtt – de aztán kapcsolok, hogy megint félreérthető lehet amit mondok, szóval sietve javítom is magam - Mármint lejutottunk. Egy darabban, és… -óvatosan a nózimat is megtapogattam, és igaz, hogy még mindig zsibbadt a találkozás emlékétől, de nem ömlött a vérem Niagara módra, mint némelyik rosszabb animében, szóval nagy komoly elsőségélynyújtó tapasztalataimra hivatkozva kijelenthetem, hogy nem tört el. - Azt hiszem az orrom is túlélte. És ha így folytatjuk, lehet jobban járok, ha átköltözök inkább a gyengélkedőre. Mondjuk oda legalább közelebb van a szobátok. -tettem hozzá vigyorogva, ahogy Payne-re sandítottam, majd játékosan oldalba is böktem. Csak válaszként nehogy képen tenyereljen, mert tényleg sírva fakadok.
- Ez remek ötlet! Ha hazaértünk, mindenképpen véssük akkor fel őket, el ne felejtsünk valamit! - bólogattam nagy hevesen, hiszen annyi jó ötletet vázoltunk fel, hogy tényleg kár lenne bármelyikért is. No meg, ha tényleg „Bakancslista” jelleggel írjuk őket, akkor simán felírhatjuk a például a búvárkodást, a bungee jumpingot és minden olyan nyalánkságot, amit Fairbanks-ben képtelen volnánk véghez vinni. Vérfarkasok vagyunk, igen, remélhetőleg évszázadokig fogunk élni, akkor meg tuti eljuthatunk majd azokra a helyekre is, nem igaz?
Mit ne mondjak, Phil csak a fejét rázza, hiába kérdezek, ebből rakjam össze, hogy most aztán mégis mi a fene van. Ráadásul aztán elkezd vinnyogni, vagy nevetni, vagy sír? Bakker, a száján van a keze, így hogy a viharba állapítsam meg, mégis melyiket műveli a három lehetséges opció közül? Sír. Tuti sír, basszus, miattam! Mármint amiatt, amit csináltam. Egek, hogy lehetek ennyire nyomorult? Bár aztán meg felmerül az a gondolat, hogy megríkattam egy hímet. Nem, azt tuti nem, azért ennyire még én sem lehetek brutális, hogy egy hímnek csalogassam elő ilyen módon a könnyeit. Akkor tuti nevet. De ha nevet, akkor miért ilyen félreérthető módon? Hát tuti direkt csinálja, csak, hogy szívózzon velem. Jól van, Philip Abraham Harwell, meg is érdemelted azt az orrlapítást! Úristen… ezt tényleg kimondtam? Huhh, nem, csak gondoltam. Már csak az kellene, hogy még egy lapáttal rátegyek, inkább legördültem róla és eltakartam a képem is, tök ciki a helyzet. Nagyon remélem, hogy Darren tényleg nem ólálkodik itt a környéken, mert ha látta, mit szerencsétlenkedünk… hát tuti egy csomó ideig hallgathatnánk. Meg igazság szerint… ami ezután jön, azt is tuti képtelen lenne a bozót aljából szemlélni, mert a szaunás eset után, tuti benyomna valami hasonló megjegyzést a kis csókunk után, úgyhogy most már teljesen biztos vagyok benne, hogy nincs itt. Azaz biztos lennék, ha megfordulna ilyesmi a fejemben. Mert kit érdekel Darren most? Senkit. Engem legalábbis biztos nem. Bocsi, apuka, de most érdekesebb dolgok történnek, minthogy azon aggódjak, figyelsz-e minket. - Ohh - koppannak szépen lassan a dolgok a válaszát hallva és némileg lelohad az a Phil-éhez hasonló széles vigyor a képemről. Sok minden történt az elmúlt időszakban, teljesen meg tudom érteni, hogy ilyen félelem munkált benne. - Ez kifejezetten figyelmes tőled - kunkorodik mégiscsak feljebb a szám széle, ahogy ismét rá pillantok. Aztán persze… akaratlanul is elkezdek gondolkodni és bakker.. Mikor alakult ez ki? Mióta..? Na jó, nem kombinálunk, még most kell leállítsam magam. Jól van ez így, minden jól van úgy, ahogyan volt. A következő megjegyzését hallva szemöldök ráncolva fordítom felé a fejem, egy pillanatra tényleg megijedek, mert baromi félreérthető, amit mond, de aztán gyorsan kijavítja magát, én pedig képtelen vagyok megállni, hogy felnevessek. Aztán csak figyelmesen várom, mi lesz az eredménye az orrtapinak és szinte felsóhajtok, amikor közli, hogy túlélte. Legalábbis azt hiszi. Ez már jó, akkor csak nem okoztam olyan nagy bajt! - Hééé! - horkanok fel a megjegyzését hallva és az oldalba bökést követően. - Mert mintha így olyan messze lenne - forgatom meg a szemeimet vigyorogva, de félek, hogy igaza van. Mármint, hogyha így folytatjuk, akkor tényleg jobban jár, ha beköltözik a gyengélkedőre. Főleg, ha a következő programnak a dinnye farigcsálását választjuk. Biztos jó ötlet kést adni a kezembe? Még egy ideig fekszünk ott a földön, én a magam részéről nem szólalok meg, de ha Phil-nek beszélhetnékje van, hát tuti nem fojtom belé a szót. Inkább kiélvezem a pillanatot, a gondolataimat azonban nem tudom megállítani és akaratlanul is előtérbe kúszik valami. Azaz inkább valami. Sóhajtva ülök fel, hogy aztán felálljak és tegyek pár lépés kicsit arrébb, mintha csak az egyik bokrot kezdeném vizsgálgatni. Nem foglalkozom azzal, hogy tuti tiszta piszkos lett a ruhám, vagy telement a hajam tűlevéllel. - Azért félek kicsit - sandítok a fiúra, miközben összefűzöm a mellkasom előtt a karjaimat. - Hogy mit fognak szólni a többiek - húzom el a számat és újfent a levelek tanulmányozásával foglalatoskodom. Nem is igazán a többiekre gondolok, mert nem hinném, hogy mondjuk Darren ellenezné, sokkal inkább egy valakire értettem. Ryan-re.
- Hát… köszönöm. Azt hiszem. -mosolyodtam el végül, ahogy elnyúlva az avarban a felettünk lévő eget kémleltem, meg azért a saját nózimat is megtapiztam, hogy viselte a találkozást Payne kobakjával. Egy darabig még biztos fogom érezni, de megmaradok, azt hiszem. Arra még mindenesetre van erőm, hogy játékosan oldalba bökjem. - Jó, mondjuk így sincs olyan messze mint ha a hotelben laknék… Csak fent a kakasülőn…-utaltam arra, hogy én odafönt dekkolok, mert… mert ott zavaró a legkevésbé ha épp gyakorolni támad kedvem, meg mert kölyök vagyok és fiatal vagyok és nehogy már a rokkantnyugdíjasoknak meg a vén trottyos farkasoknak kelljen annyit lépcsőznie… Aztán ahogy elhallgatunk, én újra folytatom a fák között átsejlő felhők sasolását, csak néha-néha vetve egy lopott pillantást Payne felé, de egyébként nekem sincs szívem megtörni ezt az idilli csendet. Csak akkor moccanok meg én is, amikor ő is felkel, mert legyünk őszinték, az a sóhaj nem sok jóra enged következtetni, így kissé aggódva tornászom fel magam is törökülésbe, hogy úgy kövessem a tekintetemmel. - Valami baj van? -kérdezem aggódva, óvatosan, mire megosztja velem a félelmét, az én eddigi vidám jókedvem meg valahogy úgy foszlik semmivé, mint hajnali köd a napfelkeltével. Erre most mit lehet mondani? Én is sejtem, hogy nem annyira a többiek jelentik a gondot, mintsem egy valaki… aki eddig is gondot jelentett. - Nem tudom. -feleltem őszintén - De nem is a többiekkel van a baj, nem igaz…? -kérdeztem azért vissza, biztos ami biztos, mielőtt még nagyon félreértenénk egymást, de csaknem… így aztán egy fáradt sóhajt követően dőltem vissza a földre, és ezúttal én voltam a soros, hogy a tenyerembe temessem az arcomat. - Félsz egy kicsit? Akkor én mit mondjak? Lehet nem ártana írnom egy végrendeletet, mert ha csak véletlenül is belebotlok Ryanbe, akkor nekem annyi. -nyüsszentettem fel kétségbeesetten kínomban, ahogy lelki szemeim előtt felrémlett, hogy milyen csúnya vége lenne egy ilyen találkozásnak, tekintve, hogy mennyivel idősebb, és erősebb, és tapasztaltabb, és dühösebb, és tark, és… azt hiszem, tényleg az lesz a legjobb ha írok egy végrendeletet.
- Már megint ez az azt hiszem - sóhajtottam szem forgatva, aztán persze széles mosoly kúszott az ajkaimra. Nem ám gonoszkodásból mondtam, de az előbb is egészen vicces szitu kerekedett az ilyen megszólalásából, nem hagyhattam ki, hogy ne tegyem szóvá a dolgot. - Kakasülő - legyintettem egyet vidámat - Persze. Akkor lenne csak igazán messze, ha lenne valami bazi magas torony a jóóó sok lépcsőjével. Na, az kakasülő lenne - osztottam meg vele a véleményemet a dolgot illetően, bááár… A dolgok állását tekintve minden bizonnyal elég sokat fogok nála csövelni, mert inkább ott tengessük az időnket, mint nálam, ahol Darren bármelyik pillanatban ránk nyithat valami elmés megjegyzéssel. Na szóval, ha sokat fogok járkálni hozzá, akkor elképzelhető, hogy kis idő múltán már azt a magasságot is kakasülőnek fogom bélyegezni, de majd kiderül úgy is. Eszem ágába sem jutna megtörni a csendet, legalábbis egy darabig egészen biztosan nem. Olyan kényelmes és nyugodt ott heverészni, még az sem zavar, hogy a felhők szemlélésébe jó néhány gally belelóg és zavarja a kilátást. Aztán persze elszabadulnak a gondolataim és képtelen vagyok tovább egy helyben feküdni, inkább felkelek, sóhajtok, a kérdést hallva pedig válaszolok. - Nem, nem igazán… - feleltem csendesen, biztosítva arról, hogy minden bizonnyal ugyanarra a személyre gondolunk. - Csak egy valakivel - tettem még hozzá, biztos, ami biztos alapon, aztán cska akkor fordultam felé, amikor hallottam, hogy visszadőlt. Halovány mosoly szaladt a számra, amikor ezúttal ő menekült tulajdon tenyerei mögé, de a szavait hallva sajnos nem sokáig maradt meg a görbület. - Hát azért félek, te tökfej! - sóhajtottam végül és eresztettem le egyúttal a karjaimat is, hogy mellé sétáljak, majd lehuppanjak, közvetlen a feje mellé. - Darren azt mondta, hogy ne mutatkozzunk együtt előtte és ha lehet, egy ideig még én is kerüljem. Szerintem ez rád is érvényes - fogtam rá gyengéden a csuklójára és ha nem ellenkezett, hát szépen leszedtem a mancsait az arcáról. Tagadni sem próbáltam, hogy aggódtam miatta és amiatt, mi történne, ha összefutna Ryan-nel. Minden bizonnyal semmi jó. Ugyanakkor.. Ryan oldaláról sem szerettem volna, mert tudom jól, hogy mennyire nehéz és kellemetlen lehet neki ez a helyzet és akkor arról még senki sem tud, hogy mi is történt itt az előbb a fa alatt. - Túljutunk majd ezen, oké? - jelent meg egy kedves kis biztató mosoly a képemen, ahogyan megpaskoltam a kezemben tartott kézfejét. Mondanám, hogy én majd megvédem, de kétlem, hogy Ryan ellen bármit is érnék. Most nincs más teendőnk, mint várni és titkolózni kicsit, bár ez egy farkasokkal teli házban élve bébibundásként elég nehéz feladatnak tűnik…
- Mea culpa… vágj nyakon, ha zavar, és esküszöm, rekordidő alatt leszoktatsz vele! - emeltem fel a kezeim megadóan, ahogy Payne „leteremtett”, amikor pedig még nekiáll kötekedni itt a kakasülővel, én se bírom megállni, hogy ne vágjak vissza neki. - Ha valami bazi magas torony lenne sok lépcsővel, akkor az már Rapunzel tornya lenne, mert nem hiszem, hogy bármelyik szárnyasban lenne annyi szufla, hogy felvergődik odáig. -magyaráztam komolytalanul, mielőtt megint beütött volna a csend, hogy a felhőket sasoljuk pár pillanat erejéig, amíg kicsit rendezzük a gondolatainkat a jövő kapcsán. Így legyen ötösöm a lottón! Persze, tudom, ahhoz előbb legalább szelvényt kéne vennem, mert anélkül nehezen megy, de akkor is! Ryan… Arra, hogy Payne félt, szégyenlős mosoly húzódott a képemre, valahol szívet melengető volt a tudat, hogy valóban így érez, de elég volt a kedves exére gondolnom, hogy tovaszálljon a pillanatnyi idill. - Jó, jó, mondani könnyű… de mégis hogy kivitelezzük ki? Elhiheted, hogy nem akartam elhívni iszogatni békítő szándékkal már holnap délután… De mi van, ha visszaköltözik a lakba? Akkor én meg kuncsorogjak ki egy szobát magamnak a Hotelben? Mondjuk munka miatt lehet, hogy kényelmesebb lenne, de akkor is, hiába vagyunk egy falka, nem tudom, hogy milyen szemmel néznék… Meg itt van az összes barátom, ismerősöm… itt vagy Te is… -tettem hozzá óvatosan. Nem hiszem el… miért most kellett visszajönnie azok után, hogy csak úgy eltűnt? Csak mindent felforgatott… Nem elég, hogy Payne-nel, a saját kölykével hogy kitolt vele, úgy, hogy még a párja is volt ráadásul, végképp gerinctelen húzás volt. És most, hogy végre rendeződnének a dolgok, még van képe visszaállítani és azt hinni, hogy mindent ott folytathat, ahol abbamaradt… Gusztustalan az egész. - Akkor ezek szerint megpróbáljuk? -pillantottam fel Payne-re, bár ahogy megpaskolta a kezem, azt hiszem, már választ is kaptam a kérdésemre. Hálásan elmosolyodtam, majd nyomtam egy puszit a kézfejére köszönetképpen, mielőtt hirtelen összerezzentem és pattantam volna fel ültemből. - Basszuskulcs… a szívbajt hozta rám… -szusszantam végül, amikor kiderült, hogy nem nagy a baj, csak Payne telefonját sikerült megtalálom. Vetettem egy pillantást a kijelzőjére, majd oda is nyújtottam a tulajdonosának. - Úgy tűnik, Darren keres téged. Lehet, hogy aggódik érted, hol maradsz ilyen sokáig…-találgattam, bár magam sem voltam biztos benne.
- Vigyázz, mert a végé tényleg megcsinálom - kuncogtam röviden, mert képes lettem volna rá. Bár nem mondanám magam túl agresszív alkatnak, szóval lehet nem nyaklevest kapna érte, hanem mondjuk megcsípném, de úgy istenesen, vagy valami hasonló. - Hm, Rapunzel tornya, nem is rossz ötlet. Csak kicsit meg kéne növeszteni a hajadat, most kivételesen elfogadhatjuk, hogy vörös és nem szőke. Amúgy is.. A két melled, mint a gidák, a gazella ikrei, amelyek ott legelnek a liliomok között. Szóval teljes mértékben tökéletes lennél - mértem végig gyorsan a szavaim előtt, mielőtt elmondtam volna, mit is gondolok erről a Rapunzeles dologról. Aztán csak nevetve dőltem hátra és figyeltem én is a felhőket, amíg képletesen ugyan, de meg nem jelentek fölöttünk a kis szürke változataik. - Hm… A tehenek voltaképpen vérszomjas és veszélyes állatok. Mit szólnál, ha betelepítenénk egyet a lakbéli házába? Ha visszajönne, tuti egyből menekülne is - vakargattam meg az állam, aztán sóhajtottam - Viccet félretéve.. nem tudom. Én tuti nehezen viselném nem csak a helyedben, de a magam helyében is, ha átköltöznél a hotelbe - biggyedt lejjebb a szám széle. - Majd én beszélek vele, ha esetleg visszaköltözik. Meg amúgy is. Nem igazán tartom elképzelhető megoldásnak, hogy most akkor életünk végéig kerülgetni fogjuk egymást és bujkálni előle, meg rettegésben élni, vajon mikor bukunk le előtte - csóváltam meg a fejem, mert valóban nem tartottam túl járható útnak a dolgot. Érik már amúgy is beszéd a részemről Ryan-nel, nem most, de valamikor mindenképpen tisztázni kell ezt a dolgot, mert tényleg nem egészséges ez az egész helyzet. - Mhm - bólintottam szélesedő mosollyal, a kézpuszira meg szépen e is vörösödtem. - A változás a semmiből bekövetkezik és jól gyomorszájon vág. Minden tekintetben, hol kellemes az érzés, hol kellemetlen, de.. szerintem meg fogunk birkózni vele - biztató görbület szaladt ajkaimra. Nem fogok csak azért elszalasztani valamit, mert félek az esetleges következményektől. Merthogy én is félek, de.. együtt megoldjuk majd. A telefoncsörgésre én is összerezzentem, kicsit hátrébb is hajoltam, amikor Phil hirtelen pattant fel, nehogy a végén még megint lefejeljük egymást. - Nem csak rád… - kaptam én is a szívemhez - Rossz a lelkiismeretünk - kuncogtam röviden, valamiért sokkal egyszerűbbek a dolgok, ha pozitívan állunk hozzájuk. Elvettem a telefont és felvettem, hogy hümmögések és bólogatások után gyorsan bontsam is a vonalat. - Igen, valóban aggódik, úgyhogy nem árt, ha lassan elindulunk - tápászkodtam fel én magam is, aztán leporoltam a nadrágomat meg a felsőmet is, bár fogalmam sem volt, sikerült-e megszabadulnom minden tűlevéltől és dzsundzsától. Kissé előrehajolva a hajamból is próbáltam mindent kirázni, meg az ujjaimmal fésülgetni, de nem igazán érdekelt a dolog, úgyhogy hamar fel is hagytam a próbálkozással. - Ezzel mi legyen? Szóljunk az illetékeseknek, vagy inkább tegyünk úgy, mintha nem mi lettünk volna? - böktem a fejemmel a fa tetejének irányába, ahol a sárkányrepülőnk árválkodott. Nem tudom, mit szólnának a tulajok, hogy taccsra vágtuk az egyik repülőjüket, biztos kérnének kártalanítást, vagy fene tudja. Amint letudtuk ezt a kérdést kört, tényleg ideje volt elindulunk, úgyhogy ujjaimat összefűztem az övéivel és részemről akár indulhattunk is.
// zsebi // // És ha nem volna más, akkor köszöntem szépen a játékot, imádtaaaam! //
- Úgy se fogod, nem vagy te olyan harcikakas. Ha meg igen… hát, legalább mondhatod, hogy én adtam felhatalmazást rád. -vontam vállat nevetve, ám ahogy a Rapunzel tornyán felbátorodva nekiállt itt fantáziálgatni, csak megszeppenten pislogtam rá, és inkább mukkanni sem mertem. Csak miután elhallgatott, jutalmaztam egy nyelvnyújtással, tökéletesen kifejezve a véleményemet a téma kapcsán. - Még soha senki nem szólt ilyen szépeket a melleimről. Mellesleg. -jegyzem meg komolytalanul, aztán már tenném is hozzá, hogy annak ellenére, hogy még csak nem is látta őket, aztán eszembe jut az ominózus szaunás eset, aztán inkább visszanyelem a mondandómat, mielőtt még hülyeségeket magyaráznék itt. - Akkor szerezzünk egy tehenet. Olyan kergemarhakórosat, biztos ami biztos! -adom a lovat Payne alá az újabb fantasztikus ötlete hallatán, de csak nem tart túl sokáig a komolytalankodás, evezünk ám tovább a komolyabb vizekre. - Az valóban tényleg nem megoldás hosszú távra. Meg nem azért, de őszintén… mi köze hozzá? Úgy is a nő választ, nem? Legalábbis… a mostohaanyám mindig azt mondogatta a húgaimnak, ha valami pasiügyük került szóba… -tettem hozzá némileg bizonytalanabbul, mert olyan hú-de-komoly mértékben azért sosem folytam bele ezekbe a bizonyos ügyeikbe, szóval… - Azért nem bánnám, ha most úgy egy száz évvel idősebbek lennénk, mindketten. Nem mint ha bajom lenne a kölyök léttel, de ilyen szempontból azért kicsit szívás tud lenni. -húztam el a szám, mielőtt elhessegettem volna a témát és inkább egy kézrepuszival illettem volna. - Jól van. Akkor kitartást nekünk, vagy valami olyasmit. -mosolyodtam el én is azon, hogy majd megbirkózunk ezzel az egésszel, amikor is megrezzent alattam Payne leejtett telefonja,én meg úgy pattantam fel, mint akit puskából lőttek ki. - Ha nekem mondod… de akkor nagyon rossz. -nevettem fel én is, miközben odaadtam a telefont a tulajdonosának, majd néhány lépéssel arrébb totyogtam, hogy ne zavarjam a társalgását. - Rendben, akkor induljunk… –feleltem, ám ahogy Payne az ég felé bökött, egy pillanatra mégiscsak megtorpantam… - Hát… ami azt illeti, kamu személyivel kéredzkedtünk fel eleve, hála a képességemnek, szóval én amondó vagyok, hogy tegyünk úgy, mint ha nem mi lettünk volna… Mást nem megejtünk egy rejtett számos hívást, hogy csókolom, teccik tudni, mit találtunk az erdőben kirándulva az egyik fa tetején… -dobom be a nyerő ötletem Payne számára, érdekel is most az, hogy mi van azokkal a vackokkal, amúgy se lenne pénzünk kifizetni. Meg amúgy is, van most nagyobb bajunk is, szóval inkább összekulcsoltam az ujjaimat Payne-ével, majd kéz a kézben indultunk vissza a Farkaslak felé.
// Én is köszöntem, imádtam! Bár ha a két minimazsolát összeeresztjük, abból mindig hasonló jók sülnek ki… :3 //
A környéket térképezem fel új helyeken, még akkor is, ha már előtte voltam a városban, bárhol. Keresem a szabad területeket, ahol szabadon vadászhatok, egy helyen sem akarok a tyúkszemére lépni egy falkának sem, kivéve, amikor kifejezetten akarok. Most nem akarok, mint ahogy balhét sem, egyik felem sem. Keresek egy megfelelő rejtekhelyet, ahol nem kapják szét a ruhámat, miközben farkasbundában vágtázok és szaglászok, értek már meglepetések, jó párszor. A legkínosabb jelenet egy kisiskolás csoporttal esett összefutásom volt. Ők futottak belém, Ádám-kosztümben kerestem a ruhámat, mint kiderült, az erdő kedves, kisebb méretű lakói alkalmasnak találták téli szállásukhoz, szag ide vagy oda, és lenyúlták, a bakancsomat hagyták meg. A lázas keresgélés közben láttak meg, időm nem volt átváltozni és elbújni, ki is hívták az erdészeket, szatírt kiáltva. Életemben annyi gyereksikítást nem hallottam addig a fél másodpercig, amíg rá nem jöttem, hogy a naturisztikus szemléletmód jelenleg elég látványos rajtam. Beugrottam a bokrok közé, elfeledkezve emberbőrömről, mindent mondtam, csak szépeket nem, annyira szétkapta a bőröm az elém kerülő bokoráradat, mire elég messze inaltam tőlük, hogy át tudjak változni. Most is alaposan kikerestem a megfelelő helyet, ahol nem látnak meg, és el sem viszik a kedves itt élők a ruhámat. Tervem mindig az után épül ki az itt élő fajtársaimmal kapcsolatban, amikor már eleget tudok ahhoz, hogy fel is vegyem velük a kapcsolatot. Néhán helyen ezt jó szemmel nem nézték, fülem-farkam behúzva meg fusson az a nyúl, akit vacsorára megeszek, és időbe került elrendezni a kezdeti szerencsétlenül elsült nyitást. Most a határok feltérképezése jön, ha vadászok, nem akkor szándékszom beléjük futni. Egy nyúl látta kárát, nem volt elég fürge az elfutáshoz, kedvemre ugráltam körbe, hol ide, hol oda toppanva körülötte. Az adrenalin édesíti a húst, húztam egy kicsit a játékot. Ezzel együtt fordulhattam is vissza, elég messze kóboroltam el az erdő borította hegyoldaltól, ahová a ruhákat tettem, mára amúgy is láttam eleget. Kerülő úton térek vissza, minél nagyobb területet fel akarok fedezni a körbejárások alkalmával, ugyanezt teszem a várossal is. Szinte egyáltalán nem ismerem már ezt a helyet, elég sok évtized homokszeme lepergett azóta, hogy a levegőbe emelkedtünk innen, a köztes időkben is a táborban maradtunk. Az irányt, a napszöget és a szagokat követve visszajutok a helyre, ahová tettem a cuccaim. És nincsenek sehol. Most lesz elég érdekes visszatrappolni a városba, és választhatok, vagy itt is szatírnak fognak nézni és megkérdőjelezik elmeállapotomat, és egészen biztos vagyok benne, hogy kedvesen kidobják a szűrömet napozni, tartva attól, hogy híre megy ennek a dolognak. Vagy megpróbálok feljutni kétlábon vagy négy mancson a tűzlépcsőn vagy ereszcsatornán, akármi is van és betörni a saját szobámba, majd átöltözve onnan ki, hogy panaszt emeljek a kitört ablakért. És most még a bakancsom sincs meg. Az nem lehet, hogy rossz helyen keresem, az orrom ritkán csal meg. Muszáj leszek körbejárni a környéket, bízom abban, hogy az előbb végiggondolt lehetséges végkimenetel egyikére sem kerül sor.
Jó gyerek vagyok, de tényleg! Victornak egy szava sem lehet mostanában, leszámítva a múltkori kis találkozómat Manech-kel, glóriát lehetne rajzolni a fejem fölé. Ami valljuk be, marha unalmas. Egyedül vadászni sem izgalmasabb, vagy érdekesebb, de Payne dolgozik, a többiek a dolguk után futkosnak, így én elhagyatott és magányos vagyok. Szipp. Meg éhes. Lusta voltam összeütni valamit, emellett hiányzott már egy kiadósabb testmozgás, így elmentem felhajtani a nekem tetsző vadat. A hátizsákba gyömöszölt ruháimat az egyik faházban hagytam még a nemzetipark határában, Will úgyse nyúlja le, annyira pedig nem szélsőséges az időjárás, hogy egy hirtelen hóvihar oda kényszerítsen pár túrázót. Nem akartam belsőbb területen hagyni a cuccomat, mert cseppet sem hiányzott, hogy véletlenül is meglásson egy-két ember. Illegetem én magamat előttük, nekem nem probléma, sem emberként, sem farkasként, ám utóbbi miatt már volt, hogy Őrzőt kellett hívni emléktörlésért. Nem minden nap látni fülbevalós, tetovált bal mellsőlábú farkast, mondjuk így. Rettentesen könnyű beazonosítani, a kezdő Tanonc is simán felismer, ami egyáltalán nem zavar, ellenkezőleg. Az állatokat pedig nem izgatja, mi van rajtam, az sokkal inkább, ha vacsorának nézem őket. Farkasomnagy kegyesen méltóztatott átvenni a helyem, fagyos energiái körbeöleltek minket. Semmit sem kapkodott el, az övé volt a terep, hát ennek a tudatlan a kényelmében indult meg.
Futottam. Semmit sem üldöztem, az éhség elmaradt mögöttem, csak a rohanás öröme maradt, ahogy könnyedén kerülgettem a fákat, ugrottam át egy-két bokrot és követtem szórakozottan néha a medvecsapásokat. Kívül jártam már a falka vadászterületén, éppen ezért figyelmesebb is lettem, bár a vágtán nem lassítottam. Akkor torpantam meg, amikor idegen szagot éreztem. Nem lepett meg, itt már sokkal nagyobb eséllyel botlottam kóborokba, mint a territóriumunkon belül. Kíváncsian szimatoltam a levegőbe, és vettem az irányt a tompa szag forrása felé, hogy aztán pár percig a magára hagyott ruhákat és lábbelit szaglásszam. Hím, egészen friss a környéken, a ruhák pedig már nem őrizték teste hőjét, vagyis rég hagyhatta itt őket. Az elrendezésből ítélve nem spontán alakváltás avgy menekülés volt, hanem hasonlóképp előre eltervezett portya, mint az enyém. Szemtelenség csillant bennem. Ahogy emberként a farkasom arroganciája, úgy farkasként emberi zsiványságom villant fel itt-ott, helyzete válogatta. A lehetőség túl csábító volt, az ötlet megfogant, így már markoltam is fel agyaraim közé a cuccokat, hogy kereket oldjak velük. Nem rohantam gyorsan, eszemben sem volt tényleges nemlógni a göncökkel, van saját ruhatáram. Egyszerűen kíváncsi voltam, hogy a másik miképp fog majd reagálni, éppen ezért hagytam meg neki csörtetésem nyomait. Hogy mi lesz, ha egy agresszív, háromszázas, domináns tank, aki a görbült hajszálért is minimum kizsigerel, az majd akkor válik el, ha színre lép. Majd megoldom valahogy, felesleges lenne előre paráznom. Egy kisebb patakig galoppozta, annak a partjára pakoltam le a "zsákmányt", majd lefetyeltem egy keveset a hűs vízből. Más bakancsa volt a számban, könyörgöm! Ki tudja, mikor mosott utoljára lábat! Megráztam magam és leheveredtem. Pofátlan nyugalommal vártam a másik hímet, legalább úgy, mintha régi cimbora lenne.
Felhúzom az ínyem, ahogy megérzem az idegen farkas illatot, mormogva szusszantok, majd mintha tüsszentenék egyet, megrázom a fejem. Akárki lehet, aki erre járt, és feltehetően lenyúlta a cuccaim, biztos kiváló tréfának tartotta. Fejem feltartva szaglászok a levegőbe a ruhák volt helye felett, majd körbe, keresve, merre tart a nyom. Kapjam a mancsaim közé, eljáratom vele a táncát. Csapda is lehet, olyan helyre csalogatva, ahol többen várhatnak rám, még csak egy szagot fogtam be, nem árt résen lennem. Végigpörgetem a lehetséges változatokat a fejemben, mégis az ösztöneim által vezérelve, az emberi döntés előtt nekiindulok, a szag után. Kedves megjegyzést fűzők a tettéhez, mégis hagyom, jóval többször mentette meg az irhánkat, saját forrófejűségemhez kellő ösztön és érzékelés nem jár, ebben acsarogva engedem át a vezetését, a büszkeségem éppen akkora, mint az övé. Követem a szagot és a nyomokat, a dühöngésem és morgásom átvált kíváncsiságba. Elpusztítani bárkit könnyű, ha akarták volna, már megtették volna, vagy éppen most tervezik. Nyúlként nem fogok elillanni előlük, gyáva sosem voltam. Szemmel és füllel tartom a környezetet, meglepetés esetén tudjak reagálni, a lehető leggyorsabban, ez nagyon felélénkít, adrenalint pumpál belém, újabb adaggal. A patak partjához jutva indulok tovább a szagot követve, már egészen friss a szag és nyom is. Hirtelen kapom fel a fejem, és pillantom meg a ruhám bitorlóját. Orrom mozgásáról tudni, szagokat gyűjt be, keresve, vannak-e társai a hímnek, levenni viszont nem tudom a tekintetem fajtársamról. Erőfeszítésbe kerül, hogy a röhögést visszatartsam, végül farkas módjára tör ki belőlem, prüszköléssel, fejrázással. Tetoválás nyoma, ékszerek látványa szokatlan benyomást ad a farkas alakhoz és bundához, nem bírom visszatartani a kirobbanó nevetést, ha ezért nekem esik, tegye, a jókedvű röhögés akkor is kifakad belőlem. Tisztes távolságban állok meg tőle, küzdelem esetén pillanatok alatt áthidalható, az otthonos fetrengésből úgy veszem, elég régóta élhet a környéken, esetleg hasonló jelleművel van dolgom, mint magam. Pajzsom leengedve közlekedtem idáig is, megmutatva ki és mi vagyok, legfőképpen lustaságból vagy éppen kivagyiságból, ezt magamnak sem akarom bevallani. ~ Egyedi a külsőd, megleptél vele. ~ már ha eljutnak hozzá a gondolataim. Lehet, hogy ez volt életem utolsó megjegyzése, elvégre a nyugalom bármikor heves viharrá alakulhat, nem szokásom meghazudtolni egyik énem jellemét sem. ~ A ruháimon fetrengsz. ~ ami közben más szagát veszi át, ingerelni fogja farkasomat egészen a szállodáig, ott egészen biztos vagyok benne, le fogom magamról tépni, az is lehet, hogy bevállalom a naturisztikus oldalamat, vállalva a következményeket. ~ Idevalósi vagy? Biztos nem láttalak még, Anchorageből érkeztem. ~reakciójától függetlenül teszem fel a kérdést, feldobom az orrom a levegőbe, rövid időre. Nem fogom megmondani egyből a nevem, ismerkedésnek megteszi, a ruháimról meg jó volna, ha leszállna végre, átveszi a szagát.
Lustán tettem jobbról-balra, balról jobbra lompos farkam, rideg energiáim nyugodt hullámokban lengtek körbe. Megrebben a fülem, ahogy meghallom a másik lépteit, megérzem energiáit. Semmi jelét nem adom, hogy halványan ismerős volna mindaz, ami belőle sugárzik, nem tartozik rá semmilyen tekintetben sem. Arra se veszem a fáradságot, hogy megemeljem a fejem jöttére, tekintetemmel viszont végigmérem, ahogy tisztes távolságban megáll tőlem. Okos döntés, az óvatosság jó dolog, józan észt sejtet, vagy legalábbis megfelelően funkcionáló ösztönöket. Röhögése harsan elmémben, s ha emberi alakban lennénk, biztosan vigyorral felelnék rá. Oldődhat kicsit, a legcsekélyebb hajlandóság sincs bennem egy támadásra, vagy a nevetés megtorlására. Ugyan már! Nem ettem meszet, az ilyesmit pedig meghagyom az érzékeny lelkű hisztiseknek. Magamnak pedig ritka ótvar napjaimra, de ma annak közelében sem vagyok. ~ Köszönöm! Fárasztó lenne mindent kiszedni és megnyúzni sincs kedvem magam ~ feleltem kedélyesen, bár szó, mi szó, elég mazochista vagyok, de nem ekkora mértékben. Még. Egyedül a nyakláncomtól, a gyűrűimtől és a karkötőmtől szabadultam meg. Még a mellbimbópiercingem is bent volt, amit nyilvánvaló okokből nem láthatott. Az egyetlen ezüstöm, amit alig fedeznek fel. ~ Ühüm, észrevettem ~ mondtam tökéletesen zavartalanul, úgy téve, mint aki nem veszi a célzást. - Jó az anyaguk. - És már biztos átvették a szagomat, ami pimasz, kaján örömmel töltött el. ~ Ötven éve helyi vagyok ~ válaszoltam készséggel, hangomat még gondolati síkon is büszkeség színezte. Ez a vidék ennyi éven át képes volt megadni nekem mindent, amire szükségem volt, ezért büszke voltam rá. És büszke arra, hogy ennyit évet a hátam mögött tudhatok fajtánk bölcsőjében. ~ Vigyázz, ha így maradsz, beleesik az eső meg a hó ~ utaltam fennhordott orr-ra, majd felültem - a gönceiről továbbra sem szálltam le -, hogy hátsó lábammal megvakarjam fülem tövét. ~ Anchorage... meguntad a szabadúszást és falka után nézel? Vagy keresel valakit? Az utóbbi időben sokan ragadtak itt ebből a két okból, vegyük csak példának okáért a legutóbb csatalkozott két hímet. A Corvin gyerek nagy függetlenségi harcos volt, aztán tessék, már a falka tagja. Nagyon gyorsan tudnak változni a dolgok, de ezt még korai lenne a másikkal megosztani, talán majd akkor, ha ez a kis találkozó kifejlik addig.
A prüszköléses röhögés egy idő után alább hagy, a jókedv megmarad, ritkán van tetovált bundájú farkas látványában részem, felettébb látványos és szokatlan. A jókedv tovább gördül saját magamra is, mert bizony, ha a ruhám nem kerül vissza hozzám, mászhatok el pucéran a szállodai szobába, a recepcióra nem fogok Ádám-kosztümben beflangálni. Most, hogy jobban belegondolok, elképzelhető, ha dolgozni akarok utána a renomém megőrzéséért. Egyetértő morranással válaszolok, szavak nélkül, a megállapítására. Ami levehető, leveszem, a tetoválást pedig meghagytam másoknak, hiába is érdekelnek az emberek, ennyire bratyizni nem fogok velük, hogy tetkót is bevállaljak, a fehér bundára egyáltalán nem. ~ Miért hurcoltad el idáig? Ott is jó helyen ülhettél volna rajta. ~ Azért az a jelenet, hogy a pofájában cipeli a bakancsom és a cuccom, megérne egy misét, ha láttam volna. ~ Az is. A minőség a kiváló dolgok titka. A bakancs is harapdálás álló. ~ A másik hím szaga ellen még ez sem védi meg a ruháimat, a kép, hogy pucéran osonok és mászok, egyre valószerűbbnek tűnik. ~ És előtte? ~ fordítom hosszában meg a fejem, mintegy kihangsúlyozva a kérdést. Kaján odaszúrásnak szánom, előtte is kellett lennie valahol, ennyire biztosan nem fiatal, a nyugalma és sztoikussága ezen érv mellett szól. Harminchét év volt az eddigi rekordom, még az idő alatt is utazgattam munka ürügyén kisebb-nagyobb távolságokra, Mariaval való kapcsolatom alakította ki az emberekhez való végleges fordulásomat, amit ma is tartok. Valahol irigylem is ezt a hímet, képes volt arra, amit nem tudtam megtenni. Egyben büszke is arra, hogy sokfelé megfordultam, magam döntöttem és döntök, merre veszem be a székhelyem. ~ A szél majd kifújja. ~ dobom fel ismét a fejem, a nem zavartatás legkisebb jele nélkül. ~ Mint ahogy majd teszi a bolháiddal is a ruhámból. ~ nézek a cuccaimra, ahogy a szőrcsomók piheként hullanak rá. Még nem fogom visszakérni a ruhákat, lehet, már nem is. ~ Cetlikre írt városokból ez maradt fenn az asztalon, miután feldobtam. ~ Leülök, tisztában vagyok azzal, kiszimatolható, nem mondtam igazat, és talán az is érezhető, hogy mindez az irónia magva volt, a valódi válasz ez után fog érkezni. ~ Egyikre sem mondok határozott igent, vagy határozott nemet. Még sosem voltam falkában, legfeljebb embertömegben. Kihívást keresni jöttem és Fairbanks időjárása farkast próbáló a levegőben, legfőképpen kisgépekkel. ~ Nem foglalkozom a fajtám múltjával, dolgaival, az emberek világában élek. Viszont, ha már így esett a dolog, még valamit megteszek. Nem érzem kötelezőnek, meg akarom tenni, a másik nevére vagyok kíváncsi. ~ A nevem Josh, ha már így szépen egymásba szagolódtunk, és a tiéd? ~ Egy okból akarok nyitni, mégpedig azért, mert így nálam az irányítás, és az ezzel járó szabadság is, mennyit fedek fel magamból. A másik hím nyugalma és kommunikációja nem ad gyanúra okot, kifejezetten imponál, annyira közvetlen és egyben tartózkodó, amennyivel neki lehet állni, diskurálni.
Lesír róla, hogy nem tetszik a gúnyáin való terpeszkedésem, rólam pedig, hogy ezen nem a következő percben fogok ezen változtatni. Nem köcsögségből... csak úgy. ~ Kíváncsi voltam, és abban nincs semmi, ha ott helyben rájuk telepszem ~ magyaráztam magától értetődően. Utánam jön-e, megtalál-e, vagy olyan gyáva és béna, hogy erre se futja. Megéri-e vele öt percnél többet foglalkozni? Fontos kérdések ezek és nagyrészt választ is kaptam rájuk, ezért vagyok még mindig itt. Szavaira a bakancsra pillantottam, de elvetettem minden harapdálást. Ne szórakozzunk már, farkas vagyok, nem kutya, hogy lábbeliket rágcsáljak, ha bőr kell, vadászok, egyébiránt pedig meghagyom az ilyesmit annak, aki tényleg minden méltóságát elvesztette. Ejj de kis kíváncsi valaki. Bár felőlem megteheti, a pajzsom sincs fent, szóval érezheti a koromat és a hangulatomat is, a falkához tartozásom sem titok - lesír a szagomról, hogy közösségben élek -, plusz azzal is tisztában van már, hogy mi a vérvonalam. Ha egy kicsit is utánam akarna nézni, nem kerülne nagy melójába, ennél fogva értelmetlen fellengzősség lenne a titokzatos mufurcot játszanom. Az amúgy is olyan lenne, mintha félnék, vagy paranoiás lennék. Hagyjuk már! ~ Előtte tizenöt év Sacramentóban, nincs messze San Franciscotól. ~ Egy szikrányival élénkebbek lettek energiáim, ahogy felidéztem magamban azt a várost és az ottani falkát, az általam ismertet, amiből már talán semmi sincs. ~ Az előtt meg Európa, keresztül-kasul, falkátlanul. ~ Furcsa volt így hirtelen belegondolni, hogy mekkora utat jártam be, mind földrajzilag, mind személyemben, hogy mi mindent hagytam az őshazában, vagy éppen hoztam magammal és mennyi dolgot leráztam út közben magamról. ~ És te? ~ rövid visszakérdezés, amiben minden benne van. Érdekelt, elérte, máskülönben biztos lehetett volna benne, hogy nem fáradok visszakérdezéssel. ~ Hé, ezek pedigrés bolhák, mindegyik törzskönyvezett és igazi egyéniség, örülj, hogy megismerheted őket! ~ mondtam túljátszott pökhendiséggel, komolytalanul. ~ Nyugi, visszakapod őket. Rám úgyis kicsik lennének. ~ Hangom nevetős volt és hogy szavaimnak némi nyomatékot adjak, méltóztattam elhagyni rögtönzött vackomat, fehér szőrszálak tucatjait hagyva rajta. Bár ő is fehér, a tinta meg a bőrömben, nem a szőrömön van, szóval nem lesz új rajta a fehérség, más színt meg nem tudok rálopni. Sosem volt falkában, csak embertömegben. ~ Desertor vagy? ~ kérdeztem, mert erre tudtam mindebből tippelni. Nem volt bennem ítélkezés, csak kíváncsiság. ~ Kevés olyannal találkozom, aki jobban elvan az emberekkel, mint a farkasokkal. Honnan vagy hogyan jött ez nálad? ~ Elvoltam én az emberekkel, nem gyűlöltem vagy néztem le őket... csak ha elkapattam magam egy-egy buli alkalmával, előfordult, hogy vacsoraként végezte az egyik. Bár a legutolsó ilyen esetem még mindig a Jamesszel közösen elfogyasztott csaj volt, annak meg több mint két éve már. És nincs bűntudatom. Kihívás, kisgép, repülés... Finoman megborzongtam. Se a hosszú hajózást, se a repülést nem bírtam, sok mindenben el tudok szállni, de szó szerint véve én földhöz ragadt vagyok. Szilárd talaj legyen a mancsom alatt és köszöntem szépen. A röpködést meg tengeren hánykolódást meghagyom másoknak. ~ Sok sikert hozzá, majd integet lentről ~ mondtam mindenesetre, továbbra is jókedvűen. ~ Arra minden esetre készülj, hogy ha Fairbanksben akarsz maradni, fizetned kell. Pénzzel, szolgáltatással... Már amennyiben nem csatlakozol, úgyhogy kihívásod lesz, erre mérget vehetsz ~ néztem vele farkasszemet, mintegy tudatosítva benne, hogy itt egyáltalán nem ő fogja diktálni a feltételeket, amiket mellesleg nem én fogok szabni neki és nem velem kell majd megvitatnia. ~ Darren ~ mutatkoztam be én is, majd nyújtóztam egyet, megráztam magam és tettem pár lépést, de oldalirányosan, megtartva az eddigi távolságot. ~ Kajáltál már?
Vigyorféle ül ki az arcomra, hasonlót tettem volna magam is, megtudva, miként cselekszik a másik, van-e elég vér a pucájában utánam jönni. Legfeljebb fetrengtem volna egy jót a ruháin, még ha a szaga rám is megy a ruhájáról. Ahogy a bakancsomra néz, egy röviden nevetek fel és várom, mit tesz, és láthatóan nem ugrott be a szavaimnak. A falkaszagot idáig érzem róla, s ugyan miért mondana mást egy olyan jött-mentnek, mint nekem, aki holnap talán már a világ másik végére utazik nagyban. Kiérzem a fellángolást a válaszból. ~ Haverok, buli, jókedv? ~ utalok a sacramentói évekre. Tudom élni az életet magam is. ~ Hmm, a teljes szabadság? ~ jól hangzik, ismét feldobom a levegőbe a pofám és járatom az orrom, mintha szimatot fognék, amit azonnal oldalt forgatok, ahogy elhangzik a visszakérdezés. Komolyan érdekli? ~ Lássuk csak... Keleti partok, kis ausztrál kitérőkkel ez jó negyven év, előtte Csendes óceán, nagyjából harminc év, London, hatvan év, talán húsz év francia kitérővel, Louisiana is nagyjából hatvan évet számol. ~ ennyi elég lesz, főleg a vége, vagyis az eleje, el fogok érzékenyülni, az az időszak volt az egyik legemberibb és egyben legskizoidabb időszaka. Eddig Alec volt az egyetlen, akivel sztorizgattam, sok közös történetünk van, még ha olyan is, amilyen, előtte szabadon vagyok az, aki. ~ A bolháid? Azok kicsik, még szép! ~ vágok vissza a pedigrére, a ruhával kapcsolatba hozva, hogy aztán megint prüszkölő röhögésben törjek ki. ~ Bemutatsz az összesnek? Csak el ne felejtsem a nevüket. ~ Fazon a bundás, meg kell hagyni, a szőrszálai a ruhámon már kevésbé. Egyre csábítóbb gondolat a nudizmus, aki a ruhámon fetrengett az imént, felkeltette az érdeklődésem. A ragadványnévre sóhajtó morrantást adok ki magamból, majd büszke vigyorra torzul a pofám. Önuralom, gyávaság, megszokás, már magam sem tudom, melyik lehet a legjobb magyarázat arra, hogy az emberek világában járok magabiztosabban. ~ Egy pofa sör mellett a kantinban, megosztom veled. ~ Ennek elmondása olyan bizalom szintje szükséges, ami jelenleg az első találkozásból fakadóan feljebb nem biztos, hogy megy, vegye majd megtiszteltetésnek, hogy beavatom abba, ami lényem és létezésem egy olyan része, amit nem most fogok kiteregetni. Egyben jelzi azt is, hogy a mostani a beszélgetésen, találkozáson túlmutatnak a szavaim. ~ A röpködés nem az eseted, ahogy látom. Ha már így vagyunk, a partokat jobban kedvelem. ~ A farkasszemezésre összecsuktam ugyan a pofám, a szemezést viszonozva, a tekintetemben továbbra is derű és jókedv van jelen. ~ A levegő a legnagyobb kihívás. ~ Fizetni mindenhol kell, a feltételek alkudhatók és alakíthatók, szabadon, kedvem szerint, és mindezt észrevétlenül. És az eddigi fogadtatás pozitív és kedvemre való, amit közvetlenebbé váló viselkedéssel viszonzok. A nyújtózkodásra és megrázásra a helyemen maradok, jelét sem adom a hátrálásnak, a lépéseire úgy fordulok, hogy a legkevesebb támadási felületet hagyjak. Tudomásul vevő morrantással jegyzem meg a nevét. ~ Édeset. ~ A kis bolyhos nyuszitappancs eléggé bepánikolt, hogy mire hozzáfogtam az étkezéshez, édes és mámorító ízt kaptam tőle. ~ Megéheztem szálkás barátunra, desszert után az utóétel jól jön. ~ A halak nem tartoznak kifejezetten a kedvenceim közé, Alaszkában mégis ínyemre való falatokat kaptam a fogaim közé eddig.
~ Ahol ezek nincsenek, az elég silány vidék az én mércémmel ~ válaszoltam egy kifejtett "igen"-nel. Minden más szinte mellékes semmiség. ~ Európában? Távolról sem. Én akkor nyertem el a szabadságot, amikor kikötöttem New Yorkban. És azóta is az enyém ~ jelentettem ki minden kétkedés nélkül, mai talán furcsa lehetett neki, elvégre a szabadságot legtöbbször nem falkaléttel társítják. Korábban is éltem a családommal falkában, de egfeljebb egy-két évig, ha a szükség úgy hozta, ám azok az alkalmak messze elmaradtak az előző és a mostani falkámtól. Az én szabadságom másabb és annyiból erősebbnek is gondolom, hogy sokkal nehezebb elvenni, megtörni vagy csorbát ejteni rajta, többek között ezért akkora áldás a magam simulékonysága és a farkasom közönye. ~ Te is láttál akkor pár dolgot ~ mondtam a beszámolóját követően. ~ Hol volt a legjobb neked? ~ Neki. Nem úgy általánosságban, hanem a személyes igényeit melyik hely - vagy korszak - tudta a leginkább kielégíteni, ha akadt ilyen. Örülök, hogy veszi a lapot és nem kezd el fanyalog azon, hogy sületlenségeket beszélek, a hideg futkos a hátamon a besavanyodottaktól, olyanok, mintha elszívnák a jókedvet belőlem. Hála a jó égnek Josh nem ilyennek tűnik, legalábbis az eddigiek alapján. ~ Be én! Udvaraitalnság volna kihagyni őket, és ne aggódj, nem bonyolult a nevük ~ nyugtatgattam marha komolyan, a Desertorre adott reakciót viszont már tényleg komolyabban figyelem. Sok oka lehet annak, hogy valaki jobban szereti az emberi, mint a farkas társaságot, egy évet én is lehúztam csak emberekkel, úgyhogy valahol meg tudtam érteni, addig pedig nem szokásom ítélkezni, magí nem ismerem a teljes képet. Vagy legalábbis nagy hányadát, szóval előre nem könyvelném gyávának, aki szimplán túl beszari a fajtársaihoz. ~ Benne vagyok ~ vágtam rá éppen ezért azonnal a beleegyezést a pofa sörre. Semmi jó elrontója nem leszek, erre mérget vehet, az pedig, hogy neki mihez mekkora bizalom szükséges, nem érdekel. Már csak azért sem, mert ezt neki tudni, ha elérem, elérem, ha nem, így jártam, nem fogok ezüstkardba dőlni. Minden esetre az már félsiker, hogy a jelek szerint nincs ellenére egy újabb találkozó. ~ Se röpködés, se hajózás ~ ráztam a fejem, hangom pedig gondolatban is nevetős volt kissé. ~ Szárazföldi vagyok teljes mértékben. Kissé összehúztam a szemem a fizetségre tett megjegyzésén, hogy neki mi a legnagyobb kihívás. Hm-hm... majd elválik, mennyire lesz probléma, szálka a falka szemében és fordítva, előre nehéz lenne megjóslni. Jöttek-mentek már szájhősök, ahogy komoly szándékúak is. Azt hiszem, figyelni fogom, meddig érzem majd a környéken vagy a városban a jelenlétét, a szagát. ~ Egy köszöntő jótanács: jobb, ha te kérsz találkozót az Alfától, mintha már úgy hurcolnak elé. Tudod, az első benyomás... ~ Nem tűnik ostobának, az értelmesebbjét pedig szeretem megdobni egy-egy apró tippel. Ez előbbivel pedig finoman utaltam rá, hogy van türelme a falkának, de nem végtelen, jobb nem elérni azt a határt. ~ Mit szólnál valami nagyobbhoz? Szarvashoz teszem azt? Továbbra is éhes voltam, egy-két hal pedig ezen nem fog segíteni, de ha már ilyen szépen összefutottunk, miért ne kérdezzem meg? Azt nem mondom, hogy legyen a vendégem, mert nem a mi területünkön vagyunk, így nincs mire, hova meghívnom. Bár a territórium határain belül lehet ezt nem is kérdeztem volna. Mindegy, nem ott voltunk.
Elégedett morrantás kel a torkomban. ~ Helyes a bőgés. ~ A határozott válaszból tudom, hogy mélyen őszinték a szavai. ~ A szabadságot nem csak egy féle módon lehet elérni. ~ Nem vagyok érzékeny frázispuffogtató, ha neki így jó, így jó, amíg békén hagy vele, mindenképpen. A szabadságomat a levegőben találtam meg, az elemek dacolásával, már az első repülésnél tudtam. ~ Különben szétunnám az agyam. ~ vigyorodok el lihegve, a kérdésre figyelve csukom be pofám, erről kevés kedvem van beszélni, az érzékenység nem az én asztalom. ~ A párom mellett és a botkormány mögött, legyen az Anglia, Franciaország vagy a Csendes-óceán. ~ Sosem feleségemként tudok rá gondolni, mióta elment, senki sem tudta még bepótolni azt a hiányt, amin nem most fogok százas zsepit telefújni, ami már önmagában is érdekes látvány lenne. Ennyit még el tudok mondani, a többit a hátammögé tolom. ~ Ha ikrek vannak közöttük, azokért nem vállalok felelősséget. ~ áll vissza a vigyor a pofámra. A humor jöhet, sokkal inkább mások részéről, a sajátom sajátosan szarkasztikus és értelmezhetetlen. Benne van a folytatásban, az ilyet komálom, a savanyúarcokat kevésbé. Újabb vigyor ül ki a pofámra röpködésre és a vízre. Utóbbival voltak érdekes élményeim, zöld szentjánosbogarat nem szeretném előadni még egyszer, Alec hajója is kiveri a rezet. A szem összehúzására tovább vigyorgok, az idő majd megmutatja, miért is így válaszoltam, eddig a levegő szeszélyei sokkal nagyobb kihívást jelentettek, mint egy falkával leülni tárgyalni a maradásomról. ~ Ezért találkoztunk. ~ Terepfelméréssel együtt a találkozás esélyeit is növeltem, és meg is történt. ~ A tanácsot megfogadom és ha már lábnál vagy, jeleznéd, hogy vágyam támadt mancsot rázni, vagy ha elfoglalt, a képviselőjével? ~ sok kóbor rohangál szana meg szét, s nem fogom bevágni azért a durcát, mert nem személyesen maga az Alfa állt velem szóba. Az alvállalkozásban dolgozó vécés néninek a reptéren még a nevét sem tudom, ha nem borulok keresztül a nyamvadt felmosó rúdon, vagy minek hívják. Megnyalom a szám, egy őzsuta, vagy gida mindig jól jön a fogaim közé. Másrészt közös vadászat során rengeteg információt lehet szerezni a másikról, ami valójában nem érdekel, a közös hajtás és a zsákmányejtés gondolata lelkesíti fel farkasom, engem csak akkor, ha azt szeletekre vágva, pácolva, finomra sütve a tányéromon látom. ~ Terepnavigálást rád bízom, a becserkeszést vállalom. Észak-nyugatra innen, két mérföldre, éreztem őket. ~ bökök az orrommal a megfelelő irányba. ~ A ruhát el kell tüntetni, még a végén bolhák világkonferenciája lesz. ~ vigyorodom ismét el. Ha más javaslat nincs, elindulok az arrafelé vezető csapáson, gyors ügetésben, minél előbb odaérhessünk, feltérképezni a terepet és ha kell, várni is. Az út nagy részénél előre engedem, a szívgörcs nem fog kerülgetni, ha más mutatja a rövidebb vagy jobb utat. Időnként a levegőbe szimatolok, szagokat nyomozva, érzékelve, ha előbb rájuk bukkanunk, az csak még jobb, hamarabb lesz adrenalin fokozás és tele has.
Tetszett a hozzáállása, hogy nem akart egy másik, az enyémtől eltérő szabadságképet lenyomni a torkomon. Bár elég kínos lenne, ha pont egy Fakír próbálna meg ráerőltetni valamit egy másik Fakírra. Magamban elmosolyodtam a válaszán, az első felét maximálisan meg tudtam érteni. Az én tejességemből is elvett, hogy Yetta nem volt velem, itt fent, északon, de ahogy Josh az övében, úgy én sem tehettem a saját esetemben semmit sem. Én küldtem el, mert így volt a legjobb. Mert így volt az ésszerű, de nem a szívem vágya. Sok helyen megfordult ő is, ez pedig magyarázza, hogy honnan ez a kompromisszum készség. Aki ennyi helyet megjárt és falka nélkül, annak tudnia kell alkalmazkodni így vagy úgy, különben holtan végzi. Márpedig ő nagyon is élt. Nem feszegettem tovább, honnan jött, ki ő, elsőre azt hiszem, ennyi is bőven megteszi, a belemélyedést meg én se tudnám csak úgy elképzelni, maximum filozofálósra részegedetten. Vele nagy valószínűséggel minden gond nélkül el lehetne jutni addig. ~ Többszörös ikrek ~ mondtam a szomorú valóságot. ~ Ráadásul Lolly, Polly, Molly típusú nevekkel ~ tettem hozzá a hervasztó tényt a rém komoly témához. ~ Mindenképp beszámolok rólad otthon, úgyhogy igen, jelzem, hogy igényt tartasz egy randira. Nem mondom, hogy én fogok szólni, mikor-hol-ki ér rá foglalkozni veled, de valahogy úgyis megleszel ~ mondtam könnyedén, s meg mertem kockáztatni, hogy ezzel az "elébe megy a dolognak" hozzáállással szerez némi jó pontot a fejeseknél is. Sokkal jobb így, mintha úgymond le kéne vadászni. Nem mondom neki, hogy ezzel növelte a kényelmes alkupozíció lehetőségét, mert egyrészt ez nem garantált, másrészt az se lenne okos dolog, ha miattam elbízná magát. A vezetés messze nem olyan habitusú, mint én, ég és föld szinte, egy-két sarkalatos ponttól eltekintve. Inkább a kajára tereltem a szót, ha már elsősorban amiatt keltem útra egyáltalán. ~ Király! Adok még egy tippet. Megéri jóban lenni az Őrzőkkel is, a jó kapcsolat nagyban megnöveli a ruharejtési helyek számát. Mindazonáltal visszakapta a tőlem "bűzlő" gönceit, majd mutattam a közelben egy helyet, ahonnan a közönséges vadak nem tudják kipiszkálni. A vérfarkasnál meg ugye kíváncsisága válogatja, bár így, hogy már olyan szaga van, mint nekem és a falkának, legalább azok távol maradnak, akik nem akarnak tengelyt akasztani. Magyarán: gyávák és kiveszett belőlük a kalandvágy. Arra rohantunk, amerre mondta, hogy érezte őket. Ő az irányt adta meg, én a simább terepet mutattam, miközben élveztem a rohanást és a friss ismeretséget. Valójában idejét se tudom, mikor vadásztam utoljára együtt idegen, kóbor farkassal, a hajdani emlékek felelevenítése pedig különös bizsergést és pezsgést lopott belém. Valamiféle elvesztett varázst. A szarvasokat megpillantva lassítottam, hogy előre engedjem, innentől övé volt a terep, s csak akkor szóltam bele a munkájába, ha előbb észleltem egy zavaró tényezőt, vagy tudtam, hogy egy-egy ponton bizonytalanabb a talaj. Nem néztem ki magamnak egy szarvast se, az egészet rá bíztam. Előzékenység és kíváncsiság, ez a kettő - főleg az utóbbi - munkált bennem vele kapcsolatban.
Prüszkölök megint egyet, ami a röhögés jelzője, visszatartani lehetetlen. Veszi a lapot és kontráz. ~ Ed, Edd és Eddy örülni fog, hogy végre akad párjuk a tánctéren. ~ Jó arc a fazon, az ilyen hozzáállást különösen bírom, jól össze lehet dolgozni velük. ~ Kösz a közvetítést. Majd jön az értesítés, vettem. ~ A pofavizitek nélkülözhetetlenek, és mivel maradni akarok, bevállalom a bulit, főként az ilyen jó invitálásnál nem fogok berzenkedni, végződjön is akárhogy, ezt a tagot jó fejnek tartom. ~ Mmm... ezt is észben tartom, le fogok velük mancsozni. A borzok csak ne lakják be a csizmám, míg szórakozni vagyok. ~ köszönetképpen biccentek felé. Jó pontok tömkelegét zsákmányolta be tőlem, az ilyen viszonzatlan sosem marad, ismerem magam. A cuccaim összefogom és figyelve, hogy orra ne bukjak, követem, és mancsommal, orrommal elrendezve, elrejtem, avart földet, lombot rátéve, hogy ne lehessen egyből kiszúrni. Éppen annyira vagyok a nyomában, hogy ne érezze fenyegetésnek, és egyben fel is mérem, a becserkészéshez nem árt egy B terv, ha neki is közbe kell majd lépnie. Komázom, ha valaki tudja, mi a dörgés vadászaton, alapban megveszek a vadászatért, kiengedhetem az ösztöneim, farkasbundában, a pilótafülkében nem válthatok át, manccsal fogni kormányt és mikrofonon kapcsolatot tartani az irányítótornyokkal lehetetlen. A rejtekből felmértem a kínálatot, amely csábító és fenséges látványt nyújt. Gazdag és bőséges mennyiségű élő és mozgó hússzeletek legelésznek a kisebb méretű mezőn. Két kiválasztottam van, ebből az egyik a fél fogunkra sem elég csöppség, könnyű préda, túlságosan is. A másik már kívánatosabb és elérhető, mozgása alapján levadászható, még ha egy kicsit kergetni is kell, amit sosem bánok. A mozgás szabadsága, a préda hajtása, az adrenalin és az utána jutalomként édesebb hús, megéri. ~ Jobbra a második. ~ jelzem, melyiket tervezem levadászni, majd lapulva, közelebb húzódóm, hogy minél később vegyenek észre és egyben olyan helyre tájoljam magam, ahonnan még könnyebb elszakítani a csordától. Láttam már csordát, amely nekiment a farkasnak. A helyezkedést azért is teszem, hogy gond esetén Darren is bele tudjon állni az űzött útjába, vagy ha a másik oldalról akarja támadni, megtehesse. A fő dolog a becserkészés és a leteperés. Hirtelen lövöm ki magam, egyenes mozgás helyett úgy mozdulva, hogy minél jobban elszakítsam a megrettent kiszemeltet a csordájától. A terv bejön, valóban elszakad a többiektől, én pedig utána vetem magam, igyekezve ledarálni a fennmaradó távolságot, hosszútávfutás az vadászatnál néha kifezetődő, néha nem. Befuta bozótos felé, ez nem feltétlenül a legjobb a számomra, távolabb viszont ismét tiszta a terep, oda űzöm át, s ha Darren is csatlakozik, akkor ketten tesszük. Végre elérem, a tompora alatt harapok bele és rántok egyet rajta, hogy ne csak lelassítsam, de az inakat megtépve meg is állítsam, amennyire tudom. Aztán tovább ugrok, ha már a földre kerül és a nyakszirtet elkapva, az eséstől függően a légcsövet kapjam el és roppantsam meg. Ha vadásztársam csatlakozik, a munka megoszlik, s hagyom is, hogy tehesse a rá eső részt. Gondolatban kommunikálok Darrennel, ha szükséges a kommunikáció, a többi részben azonban átadom magam teljesen a vadászat élvezetének. ~ Jók voltunk ~ lihegek, s, ha nem jött közbe semmi, mi megváltoztatta volna a végkimenetelt, már nem kell készenlétben állnom, hátha elszalad a préda. Megvan, lehet lakomát csapni. Farkasom elégedett, s mint ahogy ő hagy engem a bevetéseken érvényesülni, úgy én is megszoktam, hozzászoktam a vadászathoz, és kifejezetten élvezni is kezdtem egy idő után.
„Kérlek, mond, hogy végre hazatértem. Kérlek, mond, hogy a szívem rejtett kérdéséire választ fogsz adni messzi tájakról idetévedt szellő. Ölelj magadhoz, mint eltévedt gyermekeddel tennéd. Mosd tisztára lelkemet és adj újra reményt a megtépázott hóban született gyermekednek. Kérlek….”
Lassan lépdeltem, mintha csak attól tartanék, hogy hamarosan magával ragad a mélység, de szó se volt erről. Egyszerűen csak úgy éreztem, mintha hazatértem. A hó ropogott a lábam alatt, mire egy apró mosoly kúszott az arcomra, majd amikor elég mélyre értem az erdőben, akkor egyszerűen csak leguggoltam és a kézlenyomatomat otthagytam. Egy darabig csak figyeltem, amikor bevillant az első átváltozásom. A táj szépsége, a lelkem és a szívem megfagyásának estéje. A szellő hirtelen feltámadt, hajamba kapott, mintha csak csábítani, csalogatni szeretne a titkos erdők mezejére, hogy végre megleljem azt, ami után szívem egy aprórésze sóvárog. Sietve indultam el, ágak reccsentek, kövek gurultak arrébb a hófedte tájon. De a szívem egyre csak hevesebben zenélt, mintha a szellő körbeölelt volna és ő repített volna magával. Aztán egyszer csak a lábaim nem mozdultak. Mintha a tiszta hófehérben pompázó táj megharagudott volna, azért, hogy egy illetéktelen személy megzavarta őt a békés „pihenésben”, az emberek rabul ejtésével. Nem tudtam, hogy mit keresek itt, vagy miért pont itt kötöttem ki, de a látvány, ami elém tárult a hegyoldalról egyszerűen festői volt és a szívem újra elkezdett egy fura dallamot járni. Egy olyan dallamot, mint amikor valakinek a hazatértét ünneplik, de nem állhattam meg. Tovább kellett mennem, így újra elindultam és engedtem, hogy a táj hideg és fagyos szellője bekebelezzen, olvadásnak indult szívemet és lelkemet újra megfagyassza, ahogyan azon az estén tette, amikor találkoztam vele. Hideg volt, de abban az ezüstös szempárban megleltem valamit. Valamit, amit talán sose fogok megérteni. Egy pillanatra nem csak a táj szépségében vesztem el, hanem az emlékeimben is. Amikor pedig újra kinyitom a szemeimet, egy pillanatra úgy érzem, hogy újra ott vagyok, azon az estén, amikor megpillantottam a farkast, amikor a tisztaság jegyében megszületett a farkasom, hogy utána a természet magához ölelje és elrejtse a kíváncsi szempárok elől, amíg valaki rá nem talál. Mintha a természet csak befogadni szerette volna az apróteremtést és örökre a szívébe zárni ama táj gyönyörűségét és ridegségét. Hó ropogás, szellő simogatása, majd valami apró nesz. Sietve fordulok körbe, de nem látok semmit se, csak a hóval borított fákat, amik még mindig büszkén és erősen tartják magukat a tisztaság jegyében rájuk telepedett hóval. Nem rejtőzöm el, nem húzom fel a falat, hiszen otthon vagyok. Nincs mitől félnem. Hazatértem, érzem, a lelkem legmélyén valami megmozdul. A szellő simogatása is megváltozik, mintha csak maradásra akarna bírni, de aztán egyetlen egy szó hagyja el ajkaimat. Anya?!- talán furán hangzik és talán nem is tőlem szól, hanem sokkal inkább a farkasomtól, ami egyre inkább kezd nyughatatlan lenni. Mintha érezne valamit, mintha ő is érezné, hogy hazatért, újra otthon van. Eme szóba vegyül minden érzés. Remény, fájdalom, kérdések sokasága, rejtett vágyak tömkelege, de mintha a szellő csak magával ragadná ezt a szót és válasz nem érkezne rá, csak a faágak zenéje….
Kezdőlap
//
