A feltett kérdését válaszra se méltatom. Nem áll szándékomban semmit sem tenni, maximum csak jelezem Will felé jelenlétét, ha esetleg eddig még nem tették volna. Az, hogy milyen stílusban beszél hozzám, vagy miként bánt meg csak az én dolgom. Nem fogok hisztis kislányként Willhez rohanni, hogy panaszkodjak arról milyen gonosz volt velem ez a farkas... Akkor ennyi erővel már kérhetném is őt, hogy vegye el tőlem az emlékeimet, hogy nem vagyok méltó őrzőnek lenni. Holmi gyermekes piszkálódástól nem fogok megijedni. Nem szabad hagynom, hogy ez lebénítson. Minden egyes szava mélyen megsebesít, de semmit sem mutatok ki ebből neki. Az érzelmeimet mélyen elrejtem a kíváncsi tekintetek előtt. Nem fog sírni vagy hisztizni látni. Nem adom meg neki ezt az örömöt, nem érdemli meg. Úgy vélem, hogy én az elején nagyon is megadtam neki a kellő tiszteletet, de ő ezt nem viszonozta felém. Így mégis mi okom lenne továbbra is tisztelnem őt? Csak mert farkas? Nem ez nem ok! Ha mindenki így gondolkozna, már a káosz uralkodott volna el a Földön. A nevem akarja, de mégis minek? Miért érdekli őt bármi is, ha csak gúnyolódni tud? Én őszintén, kedvesen és érdeklődve szerettem volna beszélgetni vele, mert tudom, hogy sokat tanulhat az ember egy-egy farkastól. Bár ő igen fiatal azokhoz képest, akikkel eddig összefutottam, de mégsem írom le egyből, hiszen nem tudhatom miken ment keresztül... Ahogy Ő sem tudja ezt rólam. Az újabb gúnyolódására, kérdéseire csak elnevetem magam egy pillanatra miközben fejem rázom. Egy kis ideig nem szólalok meg nem is pillantok rá, majd lassan felemelem tekintetem és megkeresem az övét. -Mégis mit vétettem Ön ellen, hogy ilyen tapló és miért érdekli, hogy milyen névvel ajándékoztak meg a szüleim? Nem mindegy Önnek, hiszen csak egy nyomorékot lát bennem. Azt mondja én úgy ítélek meg embereket, hogy nem ismerem meg kellőképpen őket... Nos ez magáról is elmondható. Én tényleg szerettem volna beszélgetni egyet, de maga a kezdetektől fogva csak támad, pedig semmi rossz szándékom nincs...-Egy nagy levegőt veszek, majd folytatom. -Alice Lavant vagyok. Itt élek már vagy két éve... Gyógyítónak készülök, mert nem vagyok elég bátor harcosnak, vagy informátornak lennem, de megvan a kellő eszem és tehetségem a gyógyításhoz. Remélem sosem lesz szüksége a segítségünkre... Főleg nem az enyémre. Egy ilyen nyomorék, mint én biztosan béna bármihez is kezd ugye? Szerencsére gyógyításhoz nem a lábamra van szükségem, hanem a kezemre és az eszemre.-Egy újabb rövid szünet, míg összeszedem az újabb gondolataimat. A hangom teljesen nyugodt és békés, semmi harag, gúny vagy lenézés nincs benne. Talán inkább egy kis fáradtságot érezhet ki belőle, de azt is csak ha nagyon odafigyel az apró kis részletekre. -A legtöbb kérdésemre már megadta a választ. Tudom mióta van itt, mit csinál, hogy hívják, hogy meglátogatta már a helyi falkát. Bár igaz azt nem tudom vajon mi lehet a célja ebben a kis városban.-De van egy olyan érzésem, hogy nem nagyon fogja az orromra kötni ezt.
Oh, mily élénk belső küzdelem zajlik a drága Őrző leánykában! Érdekes módon ő érzékeny mimózát játszik, míg valójában azért van kitinpáncél a lelkecskéjén. A harmatgyenge önbecsülés küzd a látszatért harcot vívó törekvéssel. Érdekes kotyvalék. És végül a sértett gyermek hisztije tör elő belőle félelemmel teli gyanakvással és óvatos visszahúzódással. Akár a gyönge szirmú virágköltemények, amik inkább begubóznak, nehogy véletlenül leszakítsa őket az estvéli könnyű szellő számukra elviselhetetlenül jelentős ereje. Egyre jobban feldühít, ahogy vádaskodik, Nagyon nem érzi a motivációimat és én nagyon magas lóról nézem az övéit, de jogosan, hiszen feljebb is jutottam nála. Ostobaság azt mondani, hogy a cseréptetőről meg lehet látni a verandát, ha egyenesen nézünk és nem lefelé. Csöppség műlábbal szemben a sokévtizedes és már emberként is ereje teljében lévő vérfarkassal. Problemo, seniorita? - Ne rángasd azt a gyufát, mert még kihúzod és az egész doboz begyullad véletlenül! Az vagy, egy nyomorék és hiába ülsz fel a pszichológia szekerére, az is csak szögletes keréken gördül tova a plasztik virgácsod alatt. Sokkal érdekesebbnek mutatkoznál, ha a rossz szándékod valami erőteljesebb tettre vinne rá - közlöm és a hangomban még vaskosabb az indulat. A farkasom már nem csak a fejét, a nyakát is kidugta a rácson és vicsorog nyálcsorgatva. Bőszíti a szószátyár bénaság és csak akkor csukja be a száját figyelmesen, amikor végre kapok valamilyen elfogadható választ. Végre szembenéz azzal, hogy ha vissza akarok élni az információkkal, akkor meg tudom ezt tenni és egy Őrzőnek vállalnia kell a nevét és a titulusát! Nehéz szülés volt és már majdnem császármetszést kellett végeznem rajta, hogy beleláthassak. Pár vágást meg is ejtettem a sérülékeny védőpajzsán, ami a szíve mélyét rejti. Hiába titkolja, az ilyesmit én már észre szoktam venni. - Alicccce... Ekkora vajúdást még az sem prezentál, akinek húsz mellbimbóra jutó kölyök születik az almában - felelem sziszegve, mint a kígyó, csak hogy tovább bosszantsam. Egy mustármagnyit már enyhült a fellengzősségem, mert végre megindult a kétoldalú párbeszéd és nem csak a riadt kutyuska félős ugatására telt a tanítványom rokkant nőjétől. A lényeg viszont így sem változik. Az egyetemi karrieremet viszont legalább nem töröm ketté egy ostoba láb alatt lévő miatt, ez mindenképp pozitív. Most már nem vágyom annyira a testi fenyítéssel történő visszavágásra. - Akár centrifuga a mosott ruhát, úgy csavarod ki a szavakat, kedves falábú fabula! Nem állítottam, hogy a testi nyomor folyománya a szellemi antitalentum. Egyszerűen erőtlenségedben vagy undorító, mint egy tál nyüzsgő-vonagló almakukac. Ha rajtad múlna egyszer az életem, eszedbe ne jusson segíteni, mert nem fogom megköszönni, ezt olyan komolyan mondom, ahogy a két dús izomzatú lábamon állok itt előtted! A féllábú orvos olyan, mint a cipész, aki lyukas csizmában jár. Kemény és vakmerő szavak, amiket könnyedén a fejemhez lehetne vágni, ha úgy fordulna a kocka, hogy rosszkor lennék rossz helyen és a legrosszabb az lenne, hogy vele együtt történne mindez. Kivételesen nem a mókamestert játszottam, hanem így is gondolom. Ha egy ilyen undormány kezeire szorulnék, akkor megérdemlem a halált. Most még szánok rá egy kevés időt és szót, mert valahol mégiscsak szórakoztató a szánalmas mászókázása. Most például feltett egy kérdést azzal, hogy úgysem fogok rá válaszolni. Érzem rajta, hogy így akar manipulálni, akár a furmányos feleségek és intrikus intendánsok. - Értelmes kérdést még nem tettél fel, amit válaszoltam, az se a te érdemed, hogy elmondtam. Lemaradtál, mint sánta kutya a hazug emberek futóversenyén. Ha elibém toppan egy két talpán álló társad, annak talán elregélem, mily motivációs zsákmányállat lógott az orrom előtt, mikor a nagy utazást véghez vittem. Egy dologban biztos lehetsz: az egyetemen a célom az, mint minden elhivatott tanerőnek. A tudást átadni és fokozatosan fejleszteni, elmélyíteni a katedra támasztóinak becses állományában. És ha korrupciós teóriák avagy fóbiák környékeznének meg téged avagy érdekes orientáltságú bakodat, azt is elárulom: hiába gyomorforgató a szánalmasságod, a kis barátod jegyei nem ezen fognak hasra esni. Én azt értékelem a naplóba írt jegyekkel, amit a tanoncok produkálnak a vizsgán. És add át Velkannek, hogy majdnem jól választott, csak épp kifelejtett néhány testrészt az összhatás vizsgálatából. És a mennyország a tiéd lehet, de a földi örömökről én mindig is ezerszer többet fogok tudni. Ha a kegyetlen és szív nélküli testműködést feltételező szavaktól kifakad a forrás vagy eltörik a mécses, a válaszom empatikus nyugtatás és sajnálat helyett öblös röhögés lesz. Ha adja az erőset, akkor pedig lenézek a szatyorra, amit a közérthez kívánt hurcolni és elköszönésképp még odaszúrok egy velőspacalt a combnyakába: - Aztán el ne felejts venni lábápolókrémet! Akarom mondani, bútorápoló szert. Egy gúnyos mosoly után tisztelgek neki, utolsó mókázásként és megindulok kifelé a parkolóból. Az első fairbanks-i Őrző pont olyan, aki maximum arra jó, hogy a kártyájával visszaéljenek a parkolási díjat fizetni nem kívánók. Ez bizony ordas nagy csalódás és az is, hogy sem a teste nem épkézláb, sem az érvrendszere. Már csak azért is keresni fogom a helybéli Őrzők társaságát, hogy felderítsem, mennyire működik itt uram-bátyám-szívem csücske alapon a tetkósok szövetsége és mennyire kell komolyan venni. Mert eddig ez még egy rossz bohózat, nem több...
// Köszönöm a játékot! //
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Még mindig nem értem, hogy miért kell így bánnia velem, de már nem is akarom megérteni. Én tényleg próbáltam normálisan beszélgetni vele, de úgy tűnt ő erre nem vevő. És még én vagyok a gyáva, aki menekül? Hisz nem tudtam vele normálisan beszélni, csak az ócsárolás, a megvetés, a gúny hagyta el ajkait. Igaz eddig is tudtam, hogy nem minden ember kedves, hiszen az még a mesékben sem létezik, de mindig reménykedtem abban, ha valakivel tisztelettel bánsz az viszonozza majd feléd, de ahogy sokszor most is naivnak nevezném magam, vagy inkább megint. Azt hittem kegyetlenebb nem is lehetne, de ebben is tévedtem. Ahogy egyre tovább folyik ez az értelmetlen beszélgetés, úgy bánt meg egyre jobban a szavaival. Eleve gyenge az önbecsülésem, amit csak rontott az az este mikor az a bizonyos vérfarkas megtámadott és mikor kezdenek felépülni jön ő és ismét felszakítja a sebeimet. Mondhatnám azt, hogy nem hagyom neki, de ez nem olyan egyszerű, főleg ha ugyan azt gondolom magamról, mint ő. Hiába próbáltam az ellenkezőjét bebizonyítani neki, magam is sokszor azt hiszem, hogy csak egy szánalomra méltó nyomorék vagyok, aki semmire sem jó. Csak egy kidobandó szemét... De valamiért még sem teszik meg ezt. Ők még mindig látnak bennem valamit, csak azt nem tudom mit. A szavaira már nem mondok semmit. Hiába jártatom a szám úgy sem jut el mondandóm az agyáig, csak egyik fülén be másikon ki. Így miért fáradozzak tovább. Ha ennyire jól esik neki írjon le minden rossznak. Hadd örüljön neki. Viszont könnyeket nem fog látni az arcomon. Semmit nem tud leolvasni róla. Csak figyelem őt és némán állok előtte, míg el nem köszön. Nem akarok neki már semmit sem mondani, még egy Viszlát sem hagyja el ajkaimat. Nem érdemel ez semmit. Amint eltűnik szemeim elől fogom magam és visszasétálok az egyetemre, hogy visszavonulhassak a szobámba, ahova beérve azonnal bezárom magam mögött az ajtó és nem is kell több ahhoz, hogy a könnyek utat törjenek maguknak. Összezuhanva ülök le a földre, hátam a falnak támasztva, hogy kisírjam magamból azt a fájdalmat, amit kaptam tőle.
//Én is nagyon szépen köszönöm és bocs, hogy ilyen kis picike lett. //
Ezek a parkolók mindig borzalmasan kínosak. Már itt kezdődik az a tipikus "új srác" érzés, mert sosem tudom, hogy kinek a helyére állok, vannak ezek a ki nem mondott szabályok, XY-nak biztos az a megszokott helye, ahova én épp tervezek betolatni. Mondjuk így is kilógok a sorból a kis piros Toyotámmal, nem sikerült megszeretnem sem a batár amerikai autókat, sem az ormótlan jeep-eket. Már szerencsére pár éve túl vagyok azon, hogy a be nem illeszkedés kellemetlen érzettel töltsön el. Sikerül, zseniálisan beparkolok a rokkant parkoló helyre, közel s távol senki sem áll ott, pont amire számítottam. A helypazarlás tökéletes példája, de hát nyilván biztosítani kell elég parkolóhelyet ha neadjisten Fairbanks fogja vendégül látni a következő rokkant konferenciát. Addig pedig bebitorlom az egyik helyet. Leállítom a motort és a kesztyűtartóból előkotrom a rokkant-kártyát, ki is teszem a szélvédő belső oldalára. Nem mondom, hogy legális úton jutottam hozzá, vagy hogy épp van jogom használni... de hát kinek van annyi pénze a bírságra, főleg mostanában. Kiszállok a kocsiból, vállamon ott a bőrtáska, de még mielőtt elindulnék az egyetem felé, még a csomagtartóhoz sétálok és előkotrok belőle egy kartondobozt. Nem, nem tervezek beköltözni az egyetemre csupán van néhány vackom, amiket szeretek magammal hozni, mint a félméteres szögmérőm, aminek a csücske egyébként ki is lóg a dobozból. Tele van egyébként hasonló vackokkal a doboz. Én magam pont úgy festek, mint egy tanár az első napján. Kockás ing, farmer, barna bakancs és egy szőrös kapucnis, madárfos zöld kabát, amit lusta voltam becipzározni és ezen döntésemet meg is bánom azonnal, amint mindkét kezem tele van és nem tudok tenni ellene. Talán nincs olyan messze az épület... majd szedem a lábam. Mindenesetre megyek még egy kört a kocsi körül, be van zárva mindenhol, marhajó vagyok. - Jól van Kit, négyre legyél itt. - Vetem oda a kocsimnak. Biztos, ami biztos, hátha kedve támad furikázni egyet, amíg én dolgozok. Áh, nem vagyok hülye, csak magányos. Szóval a vállamon lógó táskával és a két kezemben tartott dobozzal sétálok kifelé a parkolóból az épület felé. Annyira nem néztem körbe, hogy vannak-e itt mások.
A beiratkozásom napján nem sikerült mindent elintéznem, mert végül felhívtak, hogy egy-két napot még igénybe fog venni, amíg az összes papírt elintézik, és még egyeztetni szeretnének a régi iskolámmal. A második dolgot kicsit furának tartottam, hiszen sose csaltam és miért adnék le hamis papírokat? Vagy egyszerűen más az oka ennek? Nem tudom, de nem is nagyon akartam ezen töprengeni, mert legalább az első napomat is Ben társaságában tölthettem. Jó volt újra látni őt annyi nap után, de ugyanakkor kicsit izgulok is, mert hamarosan talán lesz szerencsém megismerni a testvérét is. Remélem, hogy ő is kedvelni fog, hiszen Ben számára fontos, ahogyan szerintem Alice véleményére is mindig adni fog. Tegnap viszont végre kaptam egy üzenetet, hogy úgy néz ki végre minden rendben és sikeres a beiratkozásom. Egyedül még pár papírt kell aláírnom. Meg is volt az időpont, de kivételesen sikerült késébe kerülnöm. Azt hiszem, hogy több időt kellene a város feltérképezésével töltenem, mert az egyik utcasarkon sikeresen rossz irányba fordultam és mire rájöttem erre értékes perceket veszítettem. Mindig is büszke voltam arra, hogy pontos vagyok. Sőt, néha inkább hamarabb is érkezem, mert még mindig jobb picit korábban érkezni, mint késni. Most is sietve szelem át a parkolót, amikor véletlenül éppenhogy neki ütközöm egy férfinak. Így se az ő kezéből, se az én kezemből nem hullik semmi se a földre. Sietek tovább, de végül megállok. Még nem kezdődött el a tanév és talán a titkárságon se esznek meg azért, ha még kicsit kések, illetve azt is írták a levélben, hogy valószínűbb, hogy csak délután tudnak fogadni és foglalkozni a papírjaimmal, így lehet nem is kellett volna megpróbálnom reggel. Lassan megfordulok és az ismeretlen férfira pillantok. Ha tippelnem kellene, akkor azt mondanám, hogy tanár. Esetleg segítsek? – kérdezem tőle barátságosan, majd a rengeteg dologra pillantok a kezében, miközben a kezemben lévő papírokat és dolgokat a táskámba süllyesztem. Cali Rhine Scott. – mutatkozom be neki egy kisebb mosoly keretében és ha engedi, akkor egy-két dolgot átveszek a kezéből, hogy neki is könnyebb legyen a közlekedés és még mielőtt egy másik diák felborítaná őt. Új itt? –támadom le egy újabb kérdéssel, miközben kíváncsian fürkészem őt. Kicsit sikerült úgy feltennem a kérdést, mintha ismerném ezt a helyet és kapásból kiszúrnám azt, hogy kicsoda új és ki nem. Pedig nem, egyszerűen ez csak egy megérzés.
Látom másoknak még sietősebb dolga is van itt, mint nekem, legalább is a mellettem elviharzó lányból ítélve erre a következtetésre jutok. Mielőtt azonban akár csak elkezdhetnék eltűnődni azon, hogy vajon hova is lehet ez a nagy sietség, megáll. Oké, én sétálok tovább a magam kényelmes tempójában. Biztos elfelejtett valamit, vagy ilyesmi, mindenesetre megfordul a fejemben, hogy mikor odaérek mellé, csak megkérdem, hogy minden rendben van-e. Erre megfordul és nekem szegez egy kérdést, én pedig csodálkozó tekintettel, némi gyanútlan értetlenséggel tekintek rá. Kicsit még a fejemet is oldalra billentem, ahogy a kartondoboz fölött ránézek. Természetesen én is megtorpanok. Tekintve, hogy eleve rokkantnak kellene lennem a parkolóhelyemet elnézve és én amúgy se vagyok szívbajos, amikor a fölösleges udvariaskodás hasznossá tételéről van szó... Odafordulok a táskás vállammal. - Nem semmi ez a híres fairbanks-i vendégszeretet. Ezt lekaphatod. - Utalok a vállamon lévő táskára mosolyogva. Persze nem hallottam semmit erről a vendégszeretetről, de semmi jónak nem vagyok az elrontója. Szóval hagyom, hogy levegye a válltáskát és hasznossá tegye magát. Egyébként könnyen leszűrhető, hogy a legkevésbé nehéz csomagomat sikerült megkapnia. - Kali? Mint a hindu istennő? - Lelkesedek fel, mert akkora fantasztikus vallástudományi ismerettel rendelkezek, hogy lelkendezni kell, ha valamit tudok. Még akkor is, ha félrehallás útján, mivel nem pont ez a neve. - Tamati Cohen, de csak Tom. - Teszem hozzá mosolyogva és akkor már kvittek is vagyunk egymás nevét illetően. Egyébként részemről sétálhatunk tovább, nem terveztem egész álló nap a parkoló közepén állni, szóval megindulok és remélhetőleg a lány is velem tart és nem old kereket a táskámmal. - Áh, már vagy negyed órája itt vagyok ebben a parkolóban... - Mosolyodok el, majd végül felé is tekintek mielőtt folytatnám visszavéve az egyébként humorosnak szánt hangvételből. - Ennyire látszik?
Sose szerettem késni, ez amolyan családi hagyomány. A mi családunkban mindig mindenki időre elkészült és mindig mindenhova időben érkeztük. S ezen most se szerettem volna változtatni, mert a végén még képesek elutasítani a jelentkezésemet, de az üzenetükből ítélve erre csekély esély van. De valami állandóság kell az életembe, olyan, ami valamennyire emlékeztetett a régi életemre. Jelenleg egyedül Ben volt ilyen személy az éltemben és egyáltalán nem tetszett, hogy Evelyn-t nem tudom elérni. Féltem, hogy esetleg bajba került, de apum rá is úgy vigyázott, mintha a lánya lenne és ez szerintem mostanra se változott, s ez az egy gondolat képes volt megnyugtatni. Mindig is jó modora neveltek, így nem volt kérdéses, hogy segítek neki. Fogalmam nem volt arról, hogy tényleg tanár-e, illetve ha jók a megérzéseim, akkor milyen tanár lehet. Ha pont pszichológiai tanár, akkor egy kisebb szerencsém van, ha nem, akkor is lehet, hogy legalább ismerni fogom az egyik tanáromat. Nem azért, mert így akarok jó jegyeket szerezni, hiszen ahogyan az őrzők között is keményen megdolgoztam a fejlődésemért, úgy az iskolában is igyekszem 100%-san teljesíteni és nem más módon megszerezni a jó jegyeket. Igen, valóban így van. – szólalok meg mosolyogva, hiszen nekem is segítettek, amikor eltévedtem. Szerencsére itt azért vannak még egyszerű emberek is, így nem akkora para az, hogy valakitől segítséget kérjek, ha a tájékozódási adottságaim éppen felmondanák a szolgálatot. Végül sietve mellé lépek és leveszem a válláról a táskát. Egy dobozzal se lett volna bajom, hiszen az edzések során voltak sokkal nehezebb próbatételeim is, mint egy-két doboz cipelése, de ezt neki nem kell tudnia. Majdnem, de az én nevemet „C-vel” írják. Azt hiszem a szüleim szerették a különleges neveket. – mondom neki mosolyogva, hiszen a Rhine se éppen megszokott és túl gyakori név. Gyerekként kíváncsi voltam, hogy honnét is erednek neveim és meglepődtem én is azon, amit találtam. Nem értettem, hogy miként kaphattam egy folyóról a nevemet, de aztán az őrző életmód mellett és a többi elfoglaltságomnak köszönhetően hamar rájöttem, hogy igazán találó ez a név, ahogyan Cali is. – Örülök, hogy megismerhettelek Tom, vagyis hogy találkoztunk. – mondom neki mosolyogva, hiszen még nem ismerem. Egyszerűen csak egymásba botlottunk. A mosolyom még szélesebb lesz, amikor meghallom a válaszát, mert biztos vagyok abban, hogy csak viccel. Legalább van humora. Ez jó jel. Ne értsen félre, de nem néz ki diáknak, inkább tanárnak gondolnám. S ha a megérzéseim nem csalnak, akkor csak olyan tanár járkálna ennyi cuccal, aki még csak most került ide. A legtöbb tanár nem pakolja ki az irodáját ilyen mértékben egy nyári szünet miatt. Így ebből gondoltam, hogy új itt. - fejtem ki neki az elméletemet. Azt hiszem kicsit már megártott a sok ügy a rendőrséggel, mert már én is egyre gyakrabban gondolkozom úgy, ahogyan ők. Pedig én csak besegíteni jártam hozzájuk. De az igazat bevallva én se régóta vagyok itt. Szóvál számomra is kicsit új ez a város, de rövid idő alatt is képes volt magával ragadni.– szólalok meg újra, miközben tartva a tempóját mellette sétálok. Nem sok diák lézeng még erre felé. Mintha még az utolsó csöndes napjait élvezné az épület és a parkoló is, de hamarosan már semmi se lesz ennyire nyugodt és csendes.
Nem szeretek taxizni, felesleges pénzkidobásnak tartom a reá szánt összeget főképpen úgy, hogyha van ideje az embernek sétálni vagy más közlekedési eszközt választani. Vezetni mondjuk ritkán vezetek, új helyen meg még kevésbé. New Yorkot megszoktam már, ott egész komfortosan ültem a volán mögött, de itt Fairbanksben még nem szántam rá magam. Most viszont épp csak egy ebédidőnyi szünetem volt, így kénytelen-kelletlen taxit hívtam, amivel eljuthattam az Egyetemre. Nem Helenát kerestem, de ha már itt voltam, akkor küldtem neki egy igen tartalmas üzenetet. mindössze egy kettőspont és egy a kettőspont felé görbülő zárójel, mosolygás jeleként az "egyetemen vagyok" mögé. Ha akar, akkor találkozhatunk, de nem fogom azzal kínos helyzetbe hozni, hogy az anyja meglátogatja a tanulmányai helyén. Walternek szeretnék valamit mondani, azért vagyok itt, előre megüzentem neki is, hogy valamiről értekeznünk kellene, így rám tudott készülni, s nem váratlanul török rá. A parkolóban kifizetem a taxist, s útjára eresztem. Nem akarom, hogy megvárjon, mert bár nem tervezem hosszúra a beszélgetést a férjemmel, mégsem óhajtok órát lesni közben, hogy mennyi ideje vár rám a pénznyelő. Szeretem, ha legalább a találkozásaimban szabad vagyok. És egyébként ha már ebédidőben sikerült érkezzem, hoztam Walternek egy kis édességet. Nem vagyok az a süteménnyel kiváltom az ebédet típus, de ezek túl jól néztek ki ahhoz, hogy ne csábuljak el rájuk. Mivel nem ismerem ki magam az egyetemen, így a parkolóban várom meg, így kértem tőle, s egyelőre nem jelzett, hogy közbejött volna neki valami.
Ahogy megkapom Lena üzenetét, miszerint a parkolóban szeretne találkozni ebédszünetben, azonnal küldöm is a választ, hogy ott leszek. Tudom, hogy fontos lehet, máskülönben nem személyesen jönne napközben, hanem megírná, felhívna vagy este beszélnénk meg, amikor már mindketten hazaértünk. Így pedig kifejezetten aggódni kezdek, hogy vajon mi történhetett. Erre azonban egy ideig még nem derül fény. Ahogy vége a délelőtti utolsó órámnak – a héten már nem is jövök az egyetem közelébe, legalábbis tanítás miatt – már indulok is a parkoló felé, amúgy is oda mennék, ha a feleségem nem várna rám, mert innen a bíróságra megyek. Őt meglátva köszönés előtt megcsókolom és átölelem. Valamelyest megnyugszom, hogy ránézésre jól van. - Szia! – nyögöm ki végre, majd tenyereim közé fogom az arcát. - Ugye minden rendben van? Mi történt? – aggodalmas pillantásokkal illetem. Tisztában vagyok vele, ha baj lenne, már beavatott volna, így akármi is történt, nagy gond nem lehet, de annál komolyabb, semmint telefonon közölni lehetne, vagy pedig – és ennek adok nagyobb sanszot, tehát arányosan ez az, amit a legkevésbé szeretnék hallani – olyasmiről van szó, ami a farkasokkal kapcsolatos és érthető módon nem telefontéma. Egyszerűen nem tudom levetkőzni az aggódást, ami talán esetünkben nagyon is érthető. - Gyere, üljünk be a kocsiba, ne itt fagyoskodjuk a hidegben. – az autó felé indulok meg, kezemet Lena derekára téve. Ráadásul, ha jól sejtem, amiről beszélni fogunk, az nem tartozik másokra és éppen ezért egy nyílt parkolóba való téma, a kocsiban legalább magunk lehetünk. - Farkas van a dologban? – kérdezek rá, amikor már beültünk mindketten, én pedig bekapcsolom a fűtést.
Nem akarom én a frászt hozni senkire, de már amikor rányomtam a küldés gombra, akkor sejtettem, hogy jó eséllyel gombócot ültettem férjem gyomrába. Szégyellem magam miatta, ám mivel ő van otthon abban, amiben én nem, úgy véltem, hogy jó ha frissiben tudja meg, amit nekem sikerült megtudni, mert ki tudja.. ha úgy van, ahogy nem tudom, akkor talán azonnal kell jelentenie. Vagy.. hát számomra ez még mindig bonyolult és mindig is az marad, de ettől függetlenül a lényeg, hogy jól akarom csinálni ezt az egészet. Nem véletlenül vagyok oda beosztva, ahová. Bőrkesztyűbe bújtatott kezemmel intek férjemnek, már amint meglátom előkeveredni a parkolóba vezető ajtónyílásból. Amint közel ér, mosollyal is spékelem az integető üdvözlést. Megnyugtatás és némi bűntudat vegyül a csókba, amit viszonozok, az ölelést hosszabbra nyújtom egy kicsit, hagyva időt szívünk dobbanásának is összehangolódni. Már legalább képletesen. - Szia! - húzom le a kesztyűmet, hogy ne a hideg bőrrel, hanem tenyerem selymes melegével simíthassam meg Walter arcomra simuló kezét. - Nincs semmi baj. Nem akartalak megijeszteni, ne haragudj. - telik meg hangom bocsánatkéréssel, pillantásommal a férjem tekintetét keresem, de egy röpke szívdobbanásnyi időre azért lesütöm szemeim, belefeledkezve az elnézéskérésbe. - Összességében azt sem tudom, hogy történt-e valami, de hoztam neked némi információt. - vallom be kicsit szégyenlősen. Végül bólintok, lépéseim ritmusát az övéivel összehangolva indulok meg oldalán az autó felé. - Életem, fogalmam sincs. - húzom el a szám, s engedek meg magamnak egy kis, önironikus kuncogást. Levetem a másik kesztyűmet is, összedörzsölöm tenyereimet, hogy kissé felmelegedjenek ujjaim. A béleletlen bőrkesztyűt nem erre az időjárásra találták ki. Még jó, hogy meg vagyok áldva azzal a "különlegességgel", mely szerint a kezem valahogy akárhogy is fázzak, mindig meleg. - Találkoztam a minap egy férfivel a Lakókocsiparkban. Lóval jött Anchorageból idáig. Azt gondolom, hogy ez nem szokása az egyszerű embereknek, de persze tévedhetek. Viszont gondoltam esetleg utánanézhetnél. Mondjam mit tudtam meg róla?
- Nem haragszom, örülök, ha nincs baj. – újabb apró kő gördül le a szívemről most, hogy hallom is, nincs baj. - Oké, rendben van. – bólintok egyet az információval kapcsolatban, a vonásaim azonban megfeszülnek. Nem Lena miatt, hanem azért, mert egyre inkább tudom, hogy mivel kapcsolatban is tett szert infókra. Gyűlölöm, hogy a hazugságmentességnek közöttünk azaz ára, hogy bevonódik egy olyan világba, ahol bármikor baja eshet, nem mintha egyébként ez ne történhetne meg farkasok nélkül is akármelyik percben. - Ez azért valahol jó. Ha mégis az van a dologban, legalább nem jutott eszébe olyat tenni, amivel egyértelműsítette volna. – szusszanok egyet immáron az autóban üldögélve és közben minden figyelmemet Lenának szentelem, amíg elmeséli, hogy mit tudott meg. Vagy legalábbis egy részét. - Hát mindenesetre tényleg nem szokványos. – még ha nem is annyira lehetetlen, de ugyebár ez még elég kevés ahhoz, hogy messzemenő következtetéseket lehessen levonni belőle. Furcsa emberek is léteznek és a cudar hideg ellenére előfordulhatnak masszív mazochisták is, akik a hidegben lovaglásban találnak örömet, azonban ezzel együtt én is azt mondom, hogy jobb mindenre felkészülni, akkor kevés meglepetés érhet és hajlok arra az elgondolásra, amire a feleségem finoman utal. - Igen, kérlek mondd tovább. – biztatom, mert minden infó jól jöhet, az pedig nem kérdés, hogy utána fogok nézni, már csak azért is, mert Lenában ez felmerült. Tudom, hogy ok nélkül nem említene meg ilyesmit.
- Nem, dehogy! Abszolút úriember volt a maga érdes módján. - nevetem el magam, mentegetve ezzel Tacot is. Persze olyan messze állt az úritól, mint ide Moszkva van, de ettől még valóban nem tett semmi olyasmit, amivel lebuktathatta volna esetleges valóját előttem. Nem úgy, mint Balthazar annak idején. Na, róla nem számoltam be teljesen behatón, mert az a helyzet még engem is megijesztett. Soha előtte nem láttam még farkassá változni embert, s őszintén: nem is szeretném megismételni az élményt. - Achilles Kilpatrick a neve, állítólag Taconak becézik. Vadászboltja van Anchorageban, s ide valami üzleti ügyből kifolyólag jött, de nem nagyon részletezte, hogy mi az. Sőt, amint rákérdeztem, egész harapóssá vált, így nem nagyon mertem feszegetni. - vallom be kissé szégyenlősen. Ölembe tett táskám fülét piszkálom zavaromban. Nem vagyok rá büszke, hogy megrettentett az úr, mert végül is nem tett semmi olyasmit, ami félelemkeltő lett volna. De az arca.. a modora.. összességében nem illik megítélni senkit ezek alapján, s nem is éreztettem vele, hogy megtettem, ám a férjem más. Neki be merem vallani. - Egyébként a Lakókocsiparkot nem ismeri, csak tacot enni tért be oda Jolly Joket nevű lován. Valamiért nagyon izgatta egy bizonyos ügy, kutatóorvosról érdeklődött, de nem tudtam a segítségére lenni. Én.. őszintén nem tudom, hogy miért jutottam arra a következtetésre, hogy valami olyasmi lehet vele, ami.. szóval hogy farkas lenne, de nem hagyott nyugodni a tudat. Nem akarlak feleslegesen ugráltatni, épp csak nyilván nem véletlenül kaptam meg ezt az állást, s elég nehéz úgy ezerszeműnek lennem, hogy tulajdonképpen semmit sem érzek meg abból, amik lehetnek az engem körülvevő emberek. - sóhajtok. Tudom, hogy már megint itt tartok, s erre akkor kellett volna gondolnom, amikor először az Őrzők mellé álltam segítőnek. Nyakamhoz nyúlok, ösztönös a mozdulat, mellyel a sál alá kúsznak ujjaim, megérintve a heget, melyet September farkasainak köszönhetek. - Milyen napod volt? - terelek valamicskét a témán. Valahogy nem akaródzik még visszamenni az irodába innen. - Jaj, majd' elfelejtettem. Hoztam neked egy kis süteményt. - nyújtom Walter felé a csomagot. Nem kenyerem az autóban étkezés - tisztaságmánia - de más ehet felőlem, legfeljebb takarítok utána. Azzal is elfoglalom magam.
Figyelmesen hallgatom Lena szavait és minden, amit mond, a fejembe vésem. A fickó nevét, becenevét, az üzletét, a várost és így tovább. Amikor odaér a történet, hogy harapóssá vált, megfeszülök kissé. - Féltél? – csendesen kérdezem, aggodalmasan és valahol ott van a feszültség szikrája is a hangomban. Azt hiszem egy idegen – de még akár egy barát vagy családtag is – képtelen lenne kihallani, de Lena jobban ismer, tudom jól, hogy fel fogja fedezni és nem is bánom. - Mindenképpen utána járok. – odahajolok a nejemhez és ha engedi egy homlokcsókot adok neki. Már megvannak a fejemben a lépcsőfokok, hol is kezdem el a kutakodást és majd így fogok szépen tovább haladni. Régóta csinálom ezt, információt szerezni valakiről, megvannak a bevett módszereim. Lena utolsó szavai szöget ütnek bennem, pontosabban felszínre hoznak valamit, amit régóta meg akarok tőle kérdezni, pusztán azért nem tettem meg idáig, mert félek a válaszától. Egyelőre azonban csendben maradok. - Sajnos még nincs vége. Az órák minden említésre méltó esemény nélkül lementek, most a bíróságra megyek majd át, de csak két óra múlva lesz egy megbeszélésem. És a tiéd, hogy telik eddig? – tudom, hogy a heget érinti a nyakán a sál alatt. Látom, de szóvá nem teszem, inkább a napomról számolok be. - Köszönöm, kedves tőled. – átveszem a csomagot, de nem kezdem el azonnal kibontani. A csomagolást figyelem csendesen. Mondani akarok valamit, pontosabban inkább kérdezni, de ez nem olyasmi, ami egyébként a milyen napod volt és a sütemény mellé illő volna. - Lena… – kezdek bele csendesen, egyelőre még mindig a süteményt figyelve semmint őt. - Gondoltál arra valaha, hogy… – legszívesebben most a nyelvemre harapnék, mondván minek hozom ezt szóba egyáltalán?! - Az, hogy nem vagy mágiaérzékeny, csak az őrzőlétből zár ki. – abból viszont nem, hogy farkas lehessen. Persze a dolog nem ennyire egyszerű és nem, ez nem valamiféle ajánlat vagy akármi egyéb. Egyszerűen csak érdekel, hogy eszébe jutott-e bármikor is ez, amióta tud a létezésükről. Valahogy sosem beszéltünk róla, mert a gondolat, hogy a saját nejem… egyszerűen megrémített. Most is megrémít…
- Inkább úgy mondanám, hogy óvatosságra illett a kategorikus kinyilatkoztatása, mely szerint ne üssem az orromat a munkaügyébe. Nyilván érezte, hogy ember vagyok, vagy informátornak hitt, nem tudom. Utóbbi még hízelgő is lenne számomra, de ebbe sem itt és most, sem máshol és máskor nem akarok belemerülni. Talpig felöltözve akár tetoválásaim is lehetnének. Sőt, volt már, hogy elgondolkodtam azon, hogy őrzőléttől mentesen, de mégis mintáiban hasonlatossá válva nekem is tán tetováltatnom kellene. - Egyébként meglehetősen nem bizalomgerjesztő az orcája. És végletesen mocskos a szája, bár mentségére szóljon, hogy igyekezett moderálni magát, csak egyszer emlegetett bérhajadont kötőszóként. Amikor kimondom, már akkor érzem visszásságát, sietve emelem fel a kezeimet, elhessegetendő még a feltételezést a megszületése előtt. - Nem engem kurvázott le. Upsz. Bocs. De rossz íze volt ennek a szónak.. - fintorodom el, s öltöm is ki a nyelvemet. Nem tetszett, hogy kimondtam, de kiszaladt. Nem szokásom csúnyán beszélni, ám álszentség lenne azt mondanom, hogy fiatalon nem tettem. Néha mostanában is előfordul, de nagyon olyan szituáció kell hozzá. Most csak mesélésből jött elő, s rettenet nem tetszett. - Köszönöm. És előre is bocsánat, ha vaklárma volt. - hajolok utána, mielőtt a homlokcsókot követőn elhúzódna, s ajkaira helyezek egy finom, szeretetteljes puszit. - Egész nyugalmasan, egyelőre még nem keveredtem be a sűrűbe. A múltkori újságlátogatást kellett volna ismételni, de lemondta a riporternő. Állítólag fontosabb ügye támadt valami írónővel, aki rejti a kilétét. - jegyzem meg, mintha tökre mellékes információ lenne. Valójában eléggé rosszul érint, mert félek tőle, hogy mikor talál meg. Már nem tudom mire fogni, hogy miért nem veszem fel a telefont, a kiadóm őrjöng. - Igen? - kapom fel a fejem a nevemre a beszélgetésben. Valamiért bukfencet vet a gyomrom, rosszat sejtek. És a félbehagyott, lassan befejezett megjegyzése csak alátámasztja a rossz érzésemet. Bólintok. - Tudom. - sóhajtva dőlök hátra az ülésben, fejemet a támlának vetem, egy hosszú pillanatig a szélvédőn bámulok kifelé. - Emlékszel rá, hogy mikor Septemberről kiderült micsoda, akkor megkérdeztem, hogy lehettem volna farkas aznap, amikor megtámadtatott? Akkor azt kértem, hogy ne válaszolj a kérdésemre, mert nem akartam hallani. Nem akartam tudni, hogy maradhatnék fiatalnak, kaphatnék egy szeletet az életből, mely hosszabb lehetne, mint amilyenre így születtem. Én.. - fordulok mégis felé, mert nem szeretek úgy beszélni valakihez, hogy nem nézek rá. - ..nem akarnám. Bár fáj, hogy nem öregedhetek meg együtt veled, csak melletted, tudom, hogy mit gondolsz a vérfarkasokról. És soha nem szeretnék olyas valaki, valami lenni, amire gyűlölettel gondolsz. Nem akarok neked fájdalmat okozni, így is elég lesz számodra az, ha végig kell nézned, ahogy megöregszem és meghalok. - megremeg a hangom a végén, de leküzdöm a sírhatnékomat. Inkább egy kérdésbe kapaszkodom. - Honnan jutott ez most eszedbe egyáltalán? Vigyázok magamra, ígérem.. nem kell aggódnod, hogy én.. hogy valaha.. Úgyse támadna rám gusztusa egyiknek sem. - toldom meg egy viccfélével, melyet kimondva már én is érzem, hogy nem volt olyan humoros. Beharapom alsó ajkamat, bocsánatkérőn nézek Walterre. A keze után nyúlok, megcirógatni igyekszem kézfejét.
Kicsit elhúzom a számat, ahogy a feleségemet hallgatom. Nem örülök annak, hogy a tudásnak és annak, hogy ne legyenek hazugságok közöttünk, ez az ára. Hogy veszélyben lehet, hogy olyan munkát kell vállalnia, ami a protektorátus hasznára van és, hogy talán éppen egy farkas utasítja arra, hogy ne üsse az orrát az ügyeibe. Amibe egyébként – ha nem kellene megtennie akkor – egészen biztosan nem tenné. Lena sosem volt tolakodó. Ahogy a bérhajadont kezdi emlegetni, úgy szalad magasba mindkét szemöldököm. Rákérdeznem azonban nem kell arra, amit sejtek, mert azonnal választ, pontosabban cáfolatot is kapok rá. - Hát ez azért megnyugtató. – morgom az orrom alatt. Félre értés ne essék, tényleg örülök annak, hogy nem őt kurvázta le a fickó, de amit hallottam az csak jobban erősíti bennem az érzést, hogy mennyire nem örvendek annak, ami most Lena munkája lett. És közben pedig egy rossz szavam nem lehet a dolog ellen, mert valahol ez az ára annak, hogy nem kell neki hazudnom saját magamról. - Ne kérj bocsánatot, elvégre pont az a dolgom, hogy utánajárjak mindennek, amiről tudomást szerzek. – simogatom meg Lena kézfejét. Ő nem tudja eldönteni, hogy emberrel vagy valami mással találkozott, én viszont igen és ha már informátor vagyok, akkor az a minimum, hogy a végére járok ennek az egész történetnek. Csendesen hallgatom, hogy milyen a napja eddig, amit egy főbólintással veszek tudomásul, mielőtt belefognék egy olyan kérdésbe, ami a végére nem is kérdésként sül el. Ettől azonban még azt hiszem nagyon is egyértelmű, hogy hová is akarok kilyukadni. Tartok a válaszától, de azt hiszem itt az ideje, hogy ezen is átessünk és megbeszéljük. Épp elég ideje kerülgetjük már. Bólintok egyet a Spetembert érintő kérdésével kapcsolatban, szavakkal azonban nem szakítom félbe. Figyelmesen hallgatom végig és csak akkor szólalok meg, amikor már a kérdése végére ér és arra, hogy vigyázni fog magára. Az utolsó megjegyzésén azonban nem tudok elmosolyodni, mert pontosan tudom, hogy ő is ugyanakkora veszélynek van kitéve ebből a szempontból, mint bárki más volt, akit eddig beharaptak. - Nem gyűlölöm őket. – halkan jegyzem meg magam elé mondva a szavakat és nem a feleségem szemeibe. - Csak nem örülök, ha a magánéletem részeivé válnak, mert abból még alig sült ki valami jó. – Laurennel Dijonban nagyon jó barátságot ápoltam, noha akkoriban Eeyeekalduk minden hónapban elvégeztette a farkasát távol tartót rituálét, így tulajdonképpen emberként élt. Azonban ettől ő még vérfarkas és bár róla nem mesélhettem Lenának – ezért ő emberként ismerte – vele szemben nem voltak rossz érzéseim. Egy példa azonban még nem elég ahhoz, hogy megváltoztasson. Sokat megéltem, megéltünk együtt, nagyon sok rosszat, ami a bestiákhoz köthető, így talán nem annyira nagy csoda, hogy nem vagyok elragadtatva tőlük. De nem gyűlölöm őket. - Szóval, ha ez volna az egyetlen ok, ami visszatartana, akkor… téged jobban szeretlek, mint amennyi fenntartásom van velük kapcsolatban. – szusszanok végre és közben úgy érzem a mellkasomra kellemetlen, feszítő érzés ül. Furcsa, idegen és egyáltalán nem megnyugtató érzés, ha arra gondolok, hogy a nejem farkas legyen egyszer, akkor is, ha esetleg nem merülne fel ennek a lehetősége a jövőben. - Tudod, hogy ez nem így működik. Te is éppen annyira vagy esélyes arra, hogy… mint bárki más. – szusszanok végül kurtán-furcsán befejezve a mondatot. Ahogy a kezem után nyúl, úgy fonom tenyerembe az övét és nézek a tekintetébe. - Eszembe jutott, mert tudom, hogy mennyire bánt, amiért Helenának már csak pár éve van hátra a boldog tudatlanság éveiből. És mert legutóbb arra biztattál, hogyha megöregszel, keressek valaki mást. – húzom el a számat. Eszemben sincs mást keresni, ez nem így működik. És bár eddig igyekeztem valamelyest figyelmen kívül hagyni az öregedése felett érzett aggodalmát – félreértés ne essék, eddig is meghallgattam és igyekeztem a rossz érzéseit és gondolatait elűzni, de megpróbáltam a helyén kezelni és megfelelő mederben tartani – addig mostanra azt hiszem, lassan kifogyok az opciókból. Nem akarom, hogy boldogtalan legyen. Ezért is jutott eszembe még egy gyerek gondolata, az még hosszú éveket adna neki és kevésbé foglalkoztatná talán az idő múlása… - Egyszerűen csak aggódom… – kék íriszeim az övéi után kutatnak. Érte, miatta, mindegy, hogyan fogalmazok, mindenféle módon aggódom, mert túlságosan is fontos nekem.
-Nem latszol nyugodtnak. - nezek ra a mindent tudok mosolya mogott megbuvo vizslatassal. Tulajdonkeppen ertem en, hogy aggodik, de ezzel a finom celzassal szeretnem felhivni a figyelmet ket dologra is. Az egyik, higy nekem barmit elmondhat, a masik pedig hogy nincs mitol feltenie. Jo ez igy. Ez az ara annak, hogy vele lehessek, hogy nem kellett elmennie ugy, ahogy apa elment es ott hagyta anyat meg az egesz eletet a titokfenntartasert. -Koszonom! Majd azert elmondod mire jutottal? - kerdezem tole nemileg ovatosan. A protokolljukkal tisztaban lennek, ha valaha el akartam volna benne melyedni, de mivel ez nem igy volt, osszessegeben meg ennyi ev utan sincs semmi fogalmam arrol, hogy mi a helyzet naluk. Szoval a kerdes adott, mely szerint elmondhatja-e egyaltalan vagy sem. Egyelore azt se tudom, hogy akarom-e az igazsagot hallani. -Akkor rosszul fogalmaztam, ne haragudj. - helyesbitek arra, hogy nem gyuloki oket. Szerintem ez csak lovagolas a szavakon, de a vilagert nem szertnem megbantani ot. -Alig, de nem semmi. Es igazad van, megertem az allaspontodat. - teszem hozza csendesen. -Nem ez a egyetlen ok. Nem akarok tobb idot, mint amennyi nektek jutott. Akkor mar inkabb legyen kevesebb. De nagyon szeretlek, amiert ezt mondtad. Fogalmad sincs rola mennyire jolesett. Jegyzem meg elfogodottan. Waltertol ez tenyleg nagy szo, hogy egyaltalan felhozta a kerdeskort. Foleg a felvazolt ellenerzeseitfigyelembe veve. -Nem tudom mitol fugg, hogy kire tamad gusztusuk, de osszessegeben nem bannam, ha ram nem akarna egyik se fogat emelni. - mondom neki felig viccesen, s lenyelem a Septembernek eleg volt befejezest. -Ezt tovabbra se vonnam vissza. Ha csak egy pillanatra is azt erzed, hogy nem vagy mar boldog mellettem, inkabb kerss mast, semmint megkeseredjenek az emlekeid rolam. De ezt mar megbeszeltuk, tudod a velemenyemet es en is a tied. Kozelebb hajolva hozza csokot hintek arcara. Nem akarom megbantani, ahogy regebben sem akartam, de a szajhuzasa elarulja szamomra, hogy azert megis melyebb nyomot hagytam benne, nem epp pozitiv vonalon annal, mint szerettem volna. -Az aggodalmad azt jelenti, hogy szertsz. Es en is aggodom erted, minden egyes napon. Ahogy Celeste-ert es apaert is, s Helenaert is fogok. Apropo apa.. Itt van a varosban, talalkoztam vele. - kezdek oromtol felfutott meselesbe ekkepp, felderulo arccal. Ugy latszik tenyleg kicsi ez a Fairbanks. Nem csak Walter apja, hanem az enyem is itt van, ahogy mi is. Fura, de kezd jo fura lenni azert.
- De ideges sem vagyok. – pillantok Lenára, futó mosollyal az ajkaim szegletében. Nem itt és nem is most szeretnék belemenni annak feszegetésébe, hogy mennyire örülök vagy nem annak, ami az emlékei megtartásának ára. Ha tehetném, megfizetném a dolgot helyette, de az egész sajnos nem így működik. Féltem őt – hogyne félteném?! – így aztán marad az aggodalom és az abban való hit, hogy nem lesz baj. - Igen, el. – bólintok egyet röviden, anélkül, hogy sejteném mi is derül vagy nem derül ki a fickóról. Nem akarok a nejem előtt titkolózni, akkor sem, ha nem feltétlen viszek haza mindent, ami az őrzőléttel jár. Az egészséges és ésszerű távolságot fenntartom, eddig jól működött ez a rendszer. Intek a fejemmel, hogy nem haragszom, nincs is miért. Megsimogatom az arcát. Valahol megkönnyebbülök, hogy nem választaná a farkas létet – mintha egyébként választható lenne, de ez most nem is lényeges – és ezzel együtt megmarad a terhe annak, hogy túl fogom élni és nem lesz velem egy idő után. Még fogalmam sincs, hogy mi lesz akkor, de úgy döntöttem, amíg nem válik a dolog valódivá, addig nem vagyok hajlandó előre rágódni. Élvezni akarom a közös életünket és nem pedig a jövő miatt rágni a kefét. Már éppen leinteném, hogy ezt fejezze be, már megbeszéltük és eszemben sincs lecserélni, mint valami megunt akármit. Ő a feleségem, a gyerekeim anyja, a társam, a nő, akit szeretek és aki mellett élni akarok. De nem szólalok meg végül, mert lezárja magától a dolgot. Elkerekednek a szemeim a hallottaktól. - Komolyan? Az igen. És mi újság vele? – Lena apja nekem mindig nagy kérdőjel volt, főleg azért, mert egész közös életünk alatt úgy éreztem, hogy nem igazán törődik a lánya családjával – azaz velünk – azt leszámítva, hogy Lenával írnak egymásnak meg telefonálnak olykor. Nem faggattam őt sosem, ahogyan egyetlen rossz szavam sem volt – és nem is lesz – de azért magamban megvan a véleményem és azt hiszem meg is lesz. - Te, hogy vagy? – mert azért látni az édesapját, akivel ki tudja mikor találkozott utoljára, nem lehetett egy sétagalopp. Nekem sem volt az, amikor belefutottam a saját apámba röpke negyven év után. Rendben, esetünkben annyiban más volt, az elmúlt évtizedek teljes szeparációban szaladtak el mellettünk, de azért úgy hiszem a feleségemnek sem lehetett éppen mindennapi élmény. - Mikor is láttad őt utoljára? – mármint nyilvánvalóan a mostani esetet leszámítva.
Nagyon rosszul esne, ha leintene, de nem teszi, így nekem sem kell fennakadni semmin. Épp csak elmondom, amit úgy érzem el kell mondanom, s már lépünk is tovább, annak biztos tudatában, hogy Tacoról is megtudom majd mindazt, amit szeretnék. Vagyis, nem tudom, hogy szeretnék-e. Maradjunk annyiban, hogy érdekel a sorsa, vagyis az, hogy mi is ő, de inkább dugná egy részem homokba a fejét. - Komolyan, igen. Nos, jól van, bár azt hiszem, hogy kicsit keserű volt számára ez a találkozó. Már nem miattam. Anya miatt. Walternek sem mondtam még, hogy anyám haldoklik. Egyszerűen nem akartam róla beszélni, mert úgy kicsit olyan volt, mintha nem is lenne igaz. Persze tudom én, hogy így van, de amit nem emlegetünk, azt könnyebb elfeledni. És a lányokkal sem szívesen tudatnám, hogy mi a helyzet a nagyanyjukkal, amíg be nem következik a baj. Had dbeszélgessenek úgy, mintha minden rendben lenne. szerintem ez így humánus és így természetes. - Örülök, hogy láttam, nagyon jólesett. Persze, fura, hogy nem olyan, mint amennyi a korából adódóan lennie kellene, de ő is öregedett az évek során, s ez azért valamilyen szinten megnyugtató. - mosolyodom el. Szinte napi kapcsolatban voltunk "Prescott papával", ahogy Celeste és Helena hívta, így annyira nem új nekem ez a találka, mint amennyire Walternek az lehetett az apjával. Igazság szerint sokkal inkább örülök annak, hogy itt van, semmint zavarjon. Mert ő az apám. Nem tudok rá másképp nézni, csak olyannak látni őt, mint nyolcévesen. És ebben sokat segít az őrzősége.. sose hittem volna, hogy valaha így gondolom majd, de ez az igazság. - Nyolc voltam. Azóta egy árva fényképet sem láttam róla, csak a régieket. De sose hagyott el igazán. Én nem így éltem meg, tudod nagyon jól. Mondd, ha a lányaink nem lehetnének azok, ami te vagy, akkor te miképpen tartanád velük a kapcsolatot? - szalad ki a számon a kérdés. Ezt még sosem tettem fel, így nem. Viszont apám kapcsán tökéletesen adja magát.
Érdeklődéssel vonom fel mindkét szemöldököm, amikor szóba hozza az édesanyját. Hiába vagyok informátor, nem kutakodok a családom tagjai után, szándékosan. Ez a munkám és nem attól érzem magam jónak vagy tehetségesnek benne, hogyha a feleségem, a lányaink vagy az ő nagyszüleik után kutakodok. Mindenkinek meg kell lennie a magánéletének, a titkainak még egy családon belül is, mert csak így tudunk normálisan létezni együtt. Én legalábbis ezt vallom. - Mi történt vele? – kérdezem meg végül csendesen, olyan hangon, hogy tudja, ha nem akar, akkor nem kell erre válaszolnia. Idővel úgyis elmondja majd, vagy amikor jónak látja és úgy véli, hogy szeretne beavatni. Én itt vagyok és leszek is neki, hogy meghallgassam, ezt ő is nagyon jól tudja. Ahogy hallom a szavait, összébb szaladnak a szemöldökeim a homlokomon, ugyanis a szavai szöget ütnek a fejemben. - Ezt, hogy érted pontosan? – mármint azt a részt, hogy nem olyan, mint amennyi a korából adódóan lennie kellene. Ugyanis ez több mindent is jelenthet és ha nem az volnék, ami és aki, akkor valószínűleg átsiklanék, de így azonban nem tudok. Ami pedig azt illeti, ahogy tovább fűzi a szavakat és azt, hogy képeket se látott róla sosem – nem kutattam át a holmiját, csak azt tudtam, hogy nekem és a lányoknak nem mutat róla fotókat, de ez nem jelentette eddig azt, hogy Lena sem kapott – és a kérdése felvet bennem is egy kérdést. - Az apád is őrző. – bár ez inkább hangzik kijelentésnek, semmit valódi kérdésnek. Halkan hagyják el a szavak ajkaimat, várva az ő reakcióit. Nyilván ilyesmit sosem kérdezhettem tőle, elég érdekesen is nézett volna ki, a neve alapján pedig nem találtam semmit – egyként sem szokásom a családom után kutakodni, évtizedekkel ezelőtt, amikor már tudtam, hogy el akarom Lenát venni és tisztában voltam azzal, hogy ő nem mágia érzékeny, akkor néztem a családja után egyetlen alkalommal (azóta soha, egyszer sem) – ez pedig így utólag elég sokat elárul. Az információ hiánya is információ. - Ugyanúgy, mint most. Lena ez az egész… amikor elvettelek, pontosan tudtam, hogy nem vagy mágiaérzékeny, azt is, hogy benne van a pakliban, a gyerekeink sem fogják örökölni. Esetedben is kiharcoltam, hogy beavatott legyél, értük is megtettem volna. – őszintén és határozottan így gondolom. Tisztában vagyok annak komolyságával, hogy a létünk nem felfedhető az emberek számára, de ők a családom. Kiskapuk pedig mindenhol vannak, ha valaki, akkor én ezt nagyon jól tudom, elvégre abból élek. - Az Elhívás azért van a családalapítás előtt, hogy a lehető legkisebb esélye legyen meg egy olyan felállásnak, mint a miénk. A legtöbben vagy őrzőt választanak párjuknak vagy farkast, aki embert, az pedig a belátása és a lehetőségei szerint dönt. Én megtaláltam a magam lehetőségeit, de nem mindenki ilyen szerencsés, vagyis sokkal többen esnek ebbe a kategóriába, ami azt illeti. Nekem sosem fordult meg a fejemben, hogy elhagyjalak téged és akkor sem gondoltam volna erre, ha a lányaink nem öröklik a mágiaérkénységet. – nem akarom, hogy párhuzamot állítson fel az apja és közöttem. Nem tudom, hogy az apósom milyen helyzetben volt, nem ismerem, fogalmam sincs, hogy miért úgy tette a dolgait, ahogyan tette. Meghozta a maga döntését, én pedig az enyémet és ha jól sejtem, hogy informátor is az őrzőlét mellé, akkor valahol meg is értem, amiért elzárkózott. Így azért máshogyan festenek a dolgok, nagyon is, ami azt illeti.
- Beteg. Nem tudom, hogy mi baja van, nem árulja el. Csak annyit mondott, hogy még évekig elélhet vele, de nem gyógyítható. Ezért is nem mondtam el, mert tulajdonképpen nem volt mit. Se neked, se a lányoknak. Nem akar a lesajnált nagyi lenni. Nem akar a szerencsétlen anyám lenni. Mindig szerette az életét, most is szeretné szeretni, amilyen, olyan. Nem tudok sírni. Már nem. New York óta tudom, hogy mi a helyzet anyával és tulajdonképp nem tudok semmit sem. Apának sem mesélte, vagy ha igen, akkor arról megint nincs tudomásom, tőle én nem kérdeztem, nem voltam rá képes. egyszerűen csak hagytam, hogy lógjon a fejem fölött ez is, mint valami guillotine, s nem törődni igyekeztem vele. Hiba volt, talán, de egy hibával több, vagy kevesebb.. megteszi, elfér. Bár azt sajnálom, hogy Waltert nem avattam be. Remélem, hogy nem veszi rossz néven azért. - Walter.. - akadok meg a neve után, kédőn nézve rá. Egészen eddig azt hittem, hogy tudja. Hogy pontosan tisztában van azzal, hogy apa és ő.. Most viszont hirtelen elbizonytalanodom, s a kusza helyzet még kuszábbá válik bennem. - ..én.. - kezdek bele másodszor is, mert hiába bólintok, az valahogy nem tűnik elégségesnek. - Igen, az. Ezért nem találkoztak vele a lányok soha, ezért nem láttam nyolcéves korom óta és ezért nem tudtam soha, hogy merre jár a világban. - elgondolkozom azon, hogy folytassam-e, de végül a megjegyzés anélkül szalad ki a számon, hogy komolyabban átgondolnám. Nekem is új volt, amit apa mondott, mégis azt hiszem, hogy meg kell osszam a férjemmel. - Találkoztál vele. Az esküvőnkön. Azt mondja, hogy kezet is ráztatok, s közölte veled, hogy vigyázz a kis feleségedre. Rád bízott engem úgy, hogy nem is tudtad, ki ő. Hogy nem is tudtam, hogy ott van. Szeret engem, Walter, ahogy te is szereted a lányainkat. Azt hittem, hogy tudod.. - remeg meg picit alsó ajkam, elhallgatok, mert nem tudok erre mit mondani. Azt sem kutatom miért törtek elő belőlem a szavak, egyszerűen csak azt éreztem, hogy ki kell őket mondanom. - Ha az kellett hozzá, hogy September azt tegye, amit, akkor még hálás is lehetek neki. - vonom meg a vállamat. Fogalmam sincs róla, hogy mennyit kellett értem harcolnia, de nagyon hálás vagyok neki. Viszont egy cseppet sem bánom, hogy apa nem tette ezt meg anyáért. Sok minden másképp alakult volna, azt hiszem. - Köszönöm, hogy megtetted értem. - lágyul el a hangom. Sosem köszöntme meg így, ennyire konkrétan az információt, ami nélkül talán könnyedebb lenne légüres buborákban élnem, de semmiképp nem lennék boldogabb. Mert a titkok megmérgezték volna a házasságunkat. És sosem akartam volna egyedül felneveljem a lányokat. - Hogy lehet az, hogy nem tudtad? - rugózom - nagyon óvatosan, de még mindig - ezen. Ha nem akar, persze nem válaszol. De ettől még nagyon, de nagyon érdekel.
Elkomorodok, ahogy az anyósomról hallok. Kedvelem őt, mindig is kedveltem és azt is szerezzem, hogy Dijonban a közelünkben élt. Nem jó azt hallani róla, hogy beteg és már csak pár éve van hátra. Megfogom a nejem kezét és finoman megszorítom. - Oh, Lena, nagyon-nagyon sajnálom. Tehetünk érte bármit, hogy könnyítsünk? – nem lesajnálom őt, hanem szeretem. És igenis szeretnék tenni, ha lehet, bármit, hogy jobb legyen neki. Egy család vagyunk, ez a legkevesebb. - A lányoknak tervezed elmondani? – az meg sem fordul a fejemben, hogy őket előttem avatta be a feleségem, az pedig, hogy csak most szólt, nem olyasmi, amiért haragudhatnék. Akkor mondta el, amikor úgy érezte, hogy itt az ideje hozzá, ezt pedig nem lehet és nem is szabad erőltetni. Lena reakcióját látva úgy tűnik, hogy ő nem tudta, én nem tudom az apjáról. Így viszont már a kasztjában is teljesen biztos vagyok. - Igen, így már összeáll a kép és értem, hogy miért maradt távol tőlünk. – mert ez sosem tetszett. És attól, mert én őrző vagyok és van tudomásom a rejtett világról is, nem jelenti azt, hogy minden sarkon őrzőket vizionálok. - Igen? Aznap nagyon sokakkal találkoztam és jó páran elmondták, hogy vigyázzak rád. – nagyon jó memóriám van, de ez elég régen volt már és ha vissza is idézem a vendégsereg arcát, akkor is áll az, hogy jó páran elláttak ezzel a tanáccsal. - Eddig nem tudtam. – most már igen. Ha viszont konkrétan ismeretlenül is rám bízta a lányát, akkor azt hiszem tudásban helyzetelőnyben lehetett az egymást érintő információkról. September emlegetésére elhúzom a számat, de nem teszek megjegyzést. Én jobban örültem volna, ha nem ő kell ahhoz, hogy meggyőzzem a vaskalapos akkori Protektoromat, hogy engedje a nejem beavatását. - Nincs mit megköszönnöd Lena. – halvány mosollyal nézek a nejem szemeibe. Én akartam ezt, szükségem volt arra, hogy ne titkokkal teli legyen a házasságom és tudtam, hogy Lenában megbízhatok. Sosem bántam meg, hogy beavattam végül. - Hogy az apád őrző? – kérdezek vissza a biztonság kedvéért, bár gondolom, hogy őt érinti a kérdés. - Azt, hogy valaki farkas, őrző vagy olyan ember, akiben megvan a mágiaérzékenység, egyszerűen érezzük. Nem is tudom, hogyan írjam le… egyszerűen más a kisugárzása. A tetoválásaim közül a szárnyak, amelyek a kasztbeli hovatartozásomat jelzik, arra jók, hogy a mágiaérzékenységem energiáit elfedjék mások elől. És bár van olyan varázslatunk, ami ideig-óráig bármelyik őrzőnek segíthet ugyanebben, azt hiszem apád is informátor, mint én. Nem érezzük egymáson, hogy mik is vagyunk valójában. Hát nagyjából ezért nem tudtam. – adom meg neki a teljes választ a kérdésére. - És, hogy alakult a találkozásátok, mesélsz még? – érdekel, hogy miként is zajlott le, szívesen hallgatnám meg, feltéve, ha Lenának van kedve elmesélni.
- Tekintve, hogy nem tudom mi is a baja, így aligha hiszem, hogy tehetünk. - rázom meg csendes beletörődéssel a fejemet. - Lehet, hogy januárban elmennék meglátogatni, ha kapok szabadságot. Meglesztek Helenával nélkülem egy kicsit? Pár nap lenne az egész. - fejtem ki az ötletemet, melyet mindenképpen kamikáze kell kivitelezzek, mert anyát azóta győzködöm, hadd látogassam meg, amióta elmondta, hogy gyógyíthatatlan beteg, de állandóan lerázott, mondván nem ér rá, mert beindult a társadalmi élete. Viszont ez így, ahogy Walternak elmondtam nem állapot. Mert milyen dolog az, hogy nem tudom az anyám baját? Ha nem is tudok segíteni, ez nem maradhat így. - Egyelőre nem. Nincs is mit mondani, amíg nem tudok pontosat, addig nem szeretném. Vagyis.. tulajdonképpen egyáltalán nem én szeretném elmondani. Úgy gondolom, hogy az ő dolga. Apának sem én mondtam el, értette ő egy fél kérdésből, hogy nem szeretném. Telefonon beszéltek, az orrom előtt, de mégsem kérdeztem semmit. Elég volt látnom, ami apa arcán átvonult. Én sem tőle akartam hallani, hanem anyától. De ki tudja lesz-e lehetőségem erre valamikor. - Miért, mit gondoltál, mi az oka? - kérdezem csendesen. Ideje lenne, hogy pontot tegyünk az apát érintő összes rossz érzésre. Ha ugyan van ilyen. Persze nem erőszakoskodhatom ezügyben, hiszen mindenkinek szíve joga, hogy azt gondoljon ismert ismeretlenekről, amit csak akar. de ettől még így, hogy az igazság is előkerült, talán újra lehet értelmezni és beszélni a dolgokat. - Nyilván. Nem is feltételeztem, hogy emlékeznél rá. - sóhajtok, magamba nyelve a csalódottságomat. Nem is tudom mit gondoltam - vagyis inkább, hogy hogy gondoltam - de jólesett volna azt hallani: tudja ki az apám. Szentimentális, talán igen. De mégis jó lett volna úgy. Jobb. Bár így sem rossz, csak egy kicsit olyan légüres az egész. - Nos, akkor már tudod. Továbbra sem fogom állandóan ezt emlegetni, de istenem.. el sem hiszed mennyire jó végre hangosan is kimondanom! - mosolyodom el, mint akinek terhet vettek le a válláról. Valójában mindig éreztem, hogy nem gömbölyű ez a történet, de ahogy Walter őrzőségébe se avattam be apát - úgy tudom, hogy tudja, de igazából ebben sem vagyok biztos - úgy fordítva sem történt meg. Mindkettejük titkait magamban tartottam eddig is, s eztán is így lesz. De jó, hogy ma nem kell megtegyem. Egy nap az életből nem sok, de mégis.. sokat jelent ilyetén. - Nahát! - kuncogok fel. - Akkor mégis igaz a mondás, hogy a lányok olyan férjet választanak maguknak, aki hasonlít az apjukra. Sose gondoltam erre így, de ez az informátorság előcsalja belőlem ezt a sztereotípiát. Nincs rá bizonyíték, de kellemes volt kimondanom, könnyed, nevetős. - Telefonon beszéltünk egymással, amikor egyszerf csak felpillantottam és ott állt velem szemben. Olyan volt, mintha soha nem is váltunk volna el egymástól. Nem tudom leírni, egyszerűen.. egyszerre fájt a hiánya, s imádtam a közelségét. Elmentünk együtt ebédelni, kérdezett anyáról.. beszéltek telefonon, de nem tudom, hogy miről. Nem mertem, nem akartam megkérdezni. De kétlem, hogy őt beavatta volna, ismered anyát.. Szerinted ő tudja? Már úgy értem, azt hogy apa, hogy te.. - célzok arra, hogy beavatott lehet-e. Nem gondolnám, hogy az,d e ebben a témában én igazán nem igyekszem önálló véleményt formálni. A cipész és a kaptafa esetek alapján.
- Értem. És mindene megvan? Nem is tudom, elég pénze, minden rendben van-e a kocsijával, vagy nem is tudom, nincs szüksége egy ápolóra vagy takarítónőre vagy akárkire, aki besegít neki a háztartásban? – fogalmam sincs, hogy mivel is segíthetnénk neki, de ha van bármi, akkor abban nagyon szívesen támogatom és állok mellette én is. - Persze, megleszünk, menj csak nyugodtan. – simogatom meg Lena kezét. Tökéletesen elleszünk Helenával, ha szeretne pár napot együtt tölteni az anyjával. - Intézzem a repülőjegyet vagy majd inkább te? – természetesen, ha ő akarja, akkor nem szólok bele, de ha rám hagyná, akkor nagyon szívesen elintézem neki, azt hiszem ez a legkevesebb. - Rendben, megértem. Ebben az esetben viszont szeretném, ha beszélnél vele erről, a lányokra is tartozik és szerintem jobb volna, ha tudnának róla. – nem akarok érzéketlen lenni és remélem, hogy nem is ezt érzi a szavaim mögött. Arról van szó, hogy szerintem jobb lenne, ha nem az utolsó – vagy azutáni – pillanatban sokkolnánk a gyerekeinket. Az élet sokszor nagyon igazságtalan, az anyósom csodálatos ember és ez annyira nem fair… Lena apjával kapcsolatos gondolataim sosem voltak egyszerűen vagy szimplán jók/rosszak. Olykor előkerült, mint téma közöttünk – mármint, hogy miként vélekedek róla, nem ő maga –, de tény, hogy nem gyakran emlegettük fel, főleg azért, mert azt hiszem semmi közöm ahhoz, hogy milyen kapcsolatot ápol az édesapjával. Ez a kettejük dolga és nem az enyém. - Lena… egészen eddig nem tudtam, hogy őrző, csak annyit, hogy egyáltalán nem kíváncsi a lányainkra… – és rám se, pedig a lánya férje vagyok, de ezt eszemben sincs felemlegetni. - És mielőtt azt mondanád, hogy a telefonok és a levelek nem ezt tanúsítják, kérlek gondold át, soha, semmilyen fontos eseményen nem jelent meg. Se a születésükkor, se semmikor később, rólad nem is beszélve. – akárhogy is szépítem, ezek szerint az esküvőnkre eljött, de nem volt ott, amikor elvesztettük a fiunkat, vagy amikor Lena megsérül, amikor a lányok megszülettek, amikor leérettségiztek vagy amikor Celeste lediplomázott. Ezek összessége pedig nem igazán fest le jó képet róla… hát ezt gondoltam és valahol gondolom még most is. - Nem fejtegettem az okát. Amikor összeházasodtunk, megfogadtam, hogy sosem fogok informátorként viselkedni veletek szemben. Nem kutakodtam utánad, a lányaink vagy az apád után, mert ez egy olyan határ, amit a családunkkal szemben nem lépnék át. Annak idején Celeste farkas barátjáról sem azért szereztem tudomást, mert nyomoztam utána… A lényeg, hogy otthon csak a férjed és a lányok apja akartam és akarok lenni, semmi egyéb. És ugyanazt gondoltam, mint bárki más gondolt volna a helyemben. – fejtem ki kicsit hosszabban az apjával kapcsolatos gondolataimat. Nem akarok neki hazudni, így az igazat mondom és tetszik vagy sem, sajnos erre a következtetésre jutottam. Persze, így, hogy már azt is tudom, ő is Informátor, az egész dolog kicsit más színezetet kap és értem, hogy miért maradt tőlünk távol. - Örülök, hogy megkönnyebbültél. Tudom milyen nehéz megtartani titkokat. – nem hibáztatom, amiért nem mondta el nekem soha, micsoda is az apja. A mi életünk ilyen, tele van titkokkal, amiket meg kell tartanunk és ha valakit beavatunk, akkor ugyanezt várjuk el tőle is. Így eszembe se jut rossz néven venni a dolgot, valójában iszonyatosan tisztelem és nagyon büszke vagyok rá, amiért annyi éven át sosem szaladt ki a száján ez az információ, nem mintha valaha is eszembe jutott volna, hogy bármit elmondana, amit nem akar vagy ami titok. - Jesszusom, ne mondj ilyet! Nem kell még kettő belőlem a családba. – nevetek fel a lányainkra asszociálva, mert ha tényleg igaz az, a lányok az apjukhoz hasonlatos férjet választanak, akkor elkezdhetek hamarosan aggódni. Nem mintha azt szeretném, hogy Celeste vagy Helena férjhez menjenek már. Mert nem. Lelkes érdeklődéssel hallom, amit az apjáról mesél nekem. Mindig elmondhattunk egymásnak mindent és szeretném, ha ez sosem változna meg. - Fogalmam sincs Életem. Én sosem avattam be, de, hogy apád megtette-e, ezt nem tudom. Meg kellett azért is küzdenem, hogy téged beavathassalak. – tényleg halvány fogalmam sincs, hogy az anyja mennyit tud a világunkról. Nekem sosem hozta szóba, én sem neki, így pedig nem tudok választ adni a kérdésére, bármennyire is szeretnék. - Miért kérdezed?
Kezdőlap
//
