- Szólnom kell apám sajtósának, hogy ne kerülhessen ki több cikk vagy kép rólam a helyi újságba. - Ciccenek szórakozott rosszallással szavai kapcsán, holott tudom, hogy ez elkerülhetetlen. Főleg, hogy polgármesteri babérokra fáj a fogam... Annak pedig erőteljesen része a közszereplés. Tudom, mert ebben nőttem fel, láttam apám mindennapjait - már amikor otthon volt és nem az irodában dugta a titkárnőjét. Ethan szavai puszta közönyt hoznak maguk után - igaz, nem adom sem ennek, sem pedig annak jelét, hogy fájnának az őszinte szavak. Nem vagyok olyan buta, mint amilyennek szeretek látszani... Az érdekbarátságnál csak szebb van, jövedelmezőbb nem nagyon, főleg, ha mindkét fél egyenlően jól jár a dologgal. Közelről hallom a hangját, lágy selyemként csorog felém minden kiejtett hang cirógatva, nyakamat körbeölelve, hogy még én, aki ismeri eme hangszínt, sokszor élt trükkjével fülledt éjszakák során... még én is kellemesen borzongok bele, arra várva kissé elnyíló ajkakkal, mikor ránt azon a szép szavakból font selyemsálon. Mikor dönt úgy, hogy szorít rajta párat... - Reakcióm és az egész folyamat felismerése megijeszt. Nem, és nem! Annak az időnek vége, hogy bárki kényére-kedvére kezébe vegye "láncaimat", s mindez mellé igézően kék tekintetemmel úgy tekintsek fel rá, mintha ő lenne az egyetlen férfi a világon! - Gondolod, kiplakátoltam a falkában a múltamat? Említést. Egyelőre. Szeretnék hinni a kölcsönösen előnyös együttműködésben. - fordítom oldalt arcomat, hogy rá tekintsek. Ajkaimon ártatlan, édes mosoly játszik, csupán tekintetemből olvasható ki valós, számító énem szikrája. Tényleg jövedelmezhet ez az egész, amennyiben Ethan képes hallgatni a múltról. Olyannyira, hogy idővel talán a városi képviselő testületben is helyet kaphat, ha jól viselkedik. Mindezt persze nem vetítem előre neki, elégedjen meg a parókiával és a templommal. Kis léptek... ruhát sem veszünk felpróbálás nélkül. Felnevet, én pedig teljesen felé fordulok immáron. Tenyerem szórakozottan pihen meg a szélvédőn, válla mellett, ahogy teszek egy lépést oldalra, feléje. Hallgatom szavait, s ajkaim szegletébe apró, szinte már majdhogynem mindent tudónak nevezhető mosoly költözik. Hát persze, hogy nem voltál szerelmes! Ó, Ethan... még a végén kiderül, hogy nem csak számító, de szentimentális is vagy. A szavad megcsalhat, hazudhat, de a múlton te sem tudsz változtatni. A mozdulataid, tetteid - vagy éppen nem tetteid - árulkodóak annak, aki odafigyel a jelekre. Ez a meglepetések találkozása, úgy fest. - Meglehet. Csak tudod... - Mosolyom kiszélesedik egy pillanatra, ahogy megtámaszkodva a motorháztetőn mellette, felé hajolok ismét. - ... én tényleg nem voltam még sosem szerelmes. Ellépek könnyed, szemrevaló mozdulattal a kocsitól, majd nemes egyszerűséggel oldom fel zárját a kulcsot meglelve táskámban és nyitom ki a kormány felőli oldal ajtaját. - Mesélj a nőről. Vele mi történt? - Firtatom könnyedén és hacsak máshogy nem alakul, beszállok a kocsiba. Meg kell szemlélni Ethan hátsóját is, megvan e még.
- Már nem is kell. Gondját viseltem annak, ami hozzám került. Vigyorodok el, ördög lakik a fogsoromban, szarvat tűzök egyenes homlokomra, kettőt is és ha kell, hát vasvillával nyársalom fel Dana szépséges torkát. Izgat a gondolat, nem tagadom, villanásként hasít a függöny résein át az ágyamra és a fényképre vetődő zavaros, tejfehér fény... Érzem a háborúját, láthatatlan harmadikként és negyedikként vagyok jelen, jóllakottan vagyok képes eltávolodni tőle, reagál, emlékszik a teste, nekem csak ez számít. nem vágyom a lelkére, nem akarom, hogy ragaszkodjon, azt sem, hogy szeressen vagy hogy szeretettel gondoljon rám. Ennyi az egész, biológia és ösztön, a gátlástalan vágy és vonzódás, ennél sosem kellett több, és ami azt illeti, nem igazán szeretem visszafogni, ha egyszer a hatalmába kerít. Hát te miért tennéd? A négy fal közt minden nő kurva, miért lennél te a kivétel? Elragadjalak hát, és zárjalak a saját kolostoromba a parókia falai közé? Ott talán tetszene, amit kapnál belőlem? A szentség nevében rontanánk meg mindent, ami fenséges és hatalmas, és amit Istennek csúfolnak, de aki bennem él, és akit én irányítok... - Hinni... nos, azt majd legfeljebb két nap múlva, nálam... a parókián. Játszom az élettel, most nem alkudozom, játszom a szavakkal is, miként vele és a múltunkkal, de más választás híján kénytelen vagyok ennyivel megelégedni. Ha most erőteljesebben dobbantok a lelke peremére, elriasztom és elűzök mindent, amit ez a kölcsönös haszon tartogathat. De mosolygok, szavaimmal újfent megerősítem a pecséttelen alkut és üzletet, előre vetítem a közös érdek szépségeit, és bízom benne, hogy nem fogja megszegni...
Nem akarom, hogy felém forduljon, most nem, mégis megteszi és nem mondhatom, hogy hagyjon és menjen el, most nem fizetek, most nem köteles lesni az úri kényelmem, csak azért, mert én azt akarom. A vonásaim kőszoborként merednek bele a múltba és a jelenbe, kifejezéstelen és üres a kacagás után, a történetem elmesélése után, hazugnak hisz, miért teszi ezt? Ki hatalmazta fel arra, hogy megkérdőjelezzen? Nem akarom, nem is látom hát a mosolyát, el innen, a kékségek sem vonzanak most, fertőzővé váltak néhány pillanat alatt, és míg ő úgy véli, hogy ismeri annyira az életet, hogy fals cicomával fessen tele, én szeretnék azon nyomban felrobbanni. Kívül jeges nyugalom, belül a Sárkány tüze, így megy ez már... Ki tudja mióta. Nem válaszolok, ő megkerüli az autót, beszállna, én pedig éppen összeszedném magam annyira, hogy felkeljek, és szó nélkül távozzak, de nem tudom megtenni. Továbbra is csak fekszem az oldalamon, s bár már nem vagyok Krisztus... Mégis érzem beütődni a hatalmas szegeket a tenyerembe. Hol a gyerek?! Forog a gyomrom, undorító, hullaszínű szemek tekintenek rám, a kék mögött vörösre zokogtak, én szorítom a csuklóját, harapja, marja a számat a sajátjával, de már nem kell. Sikolt és nyög, a magzat meghal, míg én élvezek, és aztán már nem marad más, csak vér és bűz és rothadás és üveges, kék szemek, és a húgom, és nem mozdul már többé, mert...
A villámnál is gyorsabban pattanok fel, kerülök oda Dana mellé, s akkor is, ha már beszállt, megragadom a felkarját, kirángatom, és a mellettünk parkoló kocsinak lököm, ámbár továbbra sem eresztem azt a tökéletes izomzatú karját... Narancssárga mocsári lámpás a szemem, fortyog a bőröm alatt, éget és fáj. És ami fáj, azt elpusztítom... - A kölcsönös haszon érdekében... Ezt a témát nem fogjuk megbeszélni, Dana Berger... - éled a négykezű, lángnyelvek nyaldossák a tarkómat - Hacsak... - lapolok oda hozzá szemérmetlenül, altestemmel ketrecbe zárva az övét, és megint elfog a beteges vágy, nem is titkolom, nem lenne miért, érezheti ennem minden egyes centijét - Nem szeretnél igazán felbosszantani... Döntöm oldalra a fejemet kissé, erőteljes légzésem a száját vagdossa, és addig nem fogom elereszteni, amíg meg nem értette, hogy milyen helyzetbe is keverte magát pillanatok alatt...
Táskámat az anyósülésre dobom hanyag mozdulattal. Nem igazán foglalkozom azzal, hogy egy férfi ül az autó elején. Kulcs kerül a helyére, válasz pedig nem érkezik a kérdésemre. Helyette határozott fogással kapják el karomat, farkasom pedig ösztönösen tör előre bennem védelmezőn-védekezően. Morgásom halkan rezignáló, fenyegető. Szabadulnék, de biztosan tartja karomat a hatalmas férfikéz, s egy határozott mozdulattal parancsol a kocsi oldalának. Sárgán villanó tekintetem találkozik a mocsárszín pillantással, nem ereszti, magyarázatot követel-ne, ha elmémben nem válaszolnám meg magamnak a kimondatlan kérdésemet szavait hallva. Szóval érzékeny pontra tapintottam, drága? Érdekes, igazán érdekes. Ahogy szinte a kocsinak passzíroz hirtelen, határozott mozdulattal, s csípőm az övének feszül - igen, lehet, ösztönösen kissé... hasonlóképp mozdulok felé, mint ő teszi irányomba - , egy hirtelen, figyelmeztető mozdulattal kapok szabad kezemmel válla után. Nem vágytól kéjesen gyűrődik most ruhájának anyaga... ez egy riadt kölyök védekező mozdulata. Eddig és ne tovább! - üzenhetné, ha felirat volna egy ajtón. Lélegzetvételem szapora, bár már én magam sem tudom, a közelsége vagy a hirtelen, erőszakosabb megnyilvánulása váltja e ki mindezt belőlem. Talán kicsit mind a kettő. Ajkam szóra nyílik, de beletelik pár pillanatba, mire meg is találom a hangomat: - E...eszem ágában sincs, atyám. - Farkasomnak nem igazán tetszik a meghunyászkodás. Mostanában kezdte el próbálgatni csekély kis dominanciáját a többi kölyök és Dante nagy örömére, így érthető, hogy derogál neki pont egy idegen előtt meghunyászkodni, ugyanakkor nem ostoba jószág. Szerencsére... legalább ez nem elcseszett a beharapóm részéről, ha már a szülőséget sikerült alapjaiban tönkre vágnia. Nem kérdezek többet hát, nem is fejtem ki, honnét következtettem élete nőjére és hogy mennyire alátámasztja hirtelen viselkedése a szavaimat. Megtartom mindezt magamnak, neki csak a pihegő lélegzetvétel és a sárga, állatias pillantásba keveredő kék cirmok jutnak.
Morog, szűköl, fenyeget... Egy mozdulattal dobbantom csendre, hörrenek rá, bizsereg az ínyem, hogy túlnőjön rajtam a szemfogam, és vájjon ártatlanul szennyezett, tintás húsba. Ez nem én vagyok, ez nem a szerepem, ez Ő, a négykezű dominanciája, s legyek bármilyen magabiztos, még nem láttam elég telet ahhoz, hogy mindig, minden körülmények közt szájzárral tompítsam habzó csaholását. Nyugtázom, hogy velem mozdul, nekifeszülök hát még jobban, kell nekem, akarom, túl kék, túl sok az emlék, ő is, Amelia és még ezer másik, és Angie és Laura, és én már azt sem tudom, hogy kit szorítok, csak egy test, és egy szörnyeteg, nem több többé, nem Dana és nem Lola, csak hús, feláldozható, Krisztus teste... És az enyém... Szavai bizonytalanul, nehezen ömlenek ki a fogai közül, szinte hallom, ahogy rezegnek a hangszálai, milyen bájos, kapkodva pillantok hol a jobb, hol a bal szemébe... Válaszára lassan, idővel vicsor-vigyort kenek a képemre, ez legalább őszinte, ezt nem kell megjátszanom. Egészen közel hajolok a szájához, ahhoz, amit sosem érintettem meg, mindig is tabu volt, és sosem vágytam rá, képtelen vagyok, undorodom az ilyesmitől, nemtelen és fájdalmas. - Jó... Suttogom az ajkaira, nem tudni, hogy a bőröm vagy csak a leheletem tapadt-e oda kissé, elidőzve, tűnődve azon, hogy mit kezdjek vele most, amikor már olyan közel az áhított győzelem... Döntök, csak egy apró és gyors nyalintás a szája szegleténél, odatapad a sós bőr és az omlós félelem kipárolgása, mélyet lélegzem, eleresztem a karját, észre sem veszem, hogy a vállamat markolja, csak most, amikor már elmozdulnék tőle. Odafordítom a fejem, vegye el, ne merészeljen engedély nélkül így hozzám érni... - Este hatkor a templomban. Akkor kezdődik a vasárnapi mise. Nyomatékosítom a találkozásunk helyszínét és időpontját, pontosan kettő napnyugtával később. És ha csak nincs más, amivel szemtelenül tépkedné gyenge idegeim húrját, úgy némán távozóra fogom...
Rövidke életem során sokszor éreztem úgy, hogy lángolok. Persze nem abban az értelemben, mintha tényleg felgyújtottak volna, csak hát azért mégis. Akartam dolgokat, lelkesedtem dolgokárt, úgy éreztem, hogy majd én aztán megváltom a világot. Persze mindig pofára estem, vagy éppen az a bizonyos tűz tartott fájdalmasan rövid ideig. De ez most más. Ez a feketeség sokkal határozottabb és erősebb mindennél, amit a saját testemben és lelkemben eddig tapasztalni tudtam. Most először hiszem el, hogy egyszer tényleg nagy és erős farkas lehet belőlem. És azt gondolom, hogy ezt az érzést mindenképpen tudatnom kell Naomival. Bízom benne, hogy ő még hisz bennem, hogy minden eddigi szerencsétlenkedésem ellenére még nem adta fel, mert most már én is készen állok arra, hogy valóra váltsam ezt a lehetőséget. Persze roppantul kérdéses, hogy miként fogunk viszonyulni hozzá. Ahogy az utcákat járom egyedül, felügyelet nélkül, egész egyszerűen úgy érzem, hogy minden sokkal kényelmesebb. Persze akad néhány zavaró tényező. A feketeség minden apróságra felkapja a fejét, de eddig még egyszer sem éreztem rajta semmiféle vérszomjat. Egyszerűen csak tudni akarja a körülötte lévő világ mozzanatainak rejtelmeit. Hogy milyen alapanyagtól válik a sarki pék kenyere ínycsiklandóbbá, mint a többi. Hogy a mellettünk elhaladó emberek miért dühösek vagy éppen feldúltak. Ilyenkor mindig elfog a vágy, hogy alakot váltsak és megszaglásszak mindenkit, aki az utamba kerül, de eddig elég volt az emberi érzékeimre hagyatkozva információkat nyerni. Azonban herripotterrel még nem találkoztam, nem tudom, hogy az a viszkető érzés, amit eddig a közelükben éreztem, most mennyire lesz jobb vagy éppen rosszabb. Ezért is tartok kicsit ettől az egésztől. Egy gyors sms-partit rögtönözve kérdeztem meg Nonót, hogy ráér-e ma, és ha igen, akkor jó lenne-e neki, ha valami olyan helyen találkoznánk, ahol akadhat a környéken más herripotter is, vész esetére. Azt mondta, hogy az egyetemen dolgozik pár kolléga, úgyhogy a parkolóban állapodtunk meg végül is, úgyhogy a megbeszélt időpont előtt bő negyed órával én már a kocsik közt rúgom a havat. Jobb felkészülni a dologra, mint lélekszakadva berontani, nem? Amíg várakozom, csak elmerengve nézegetem a hatalmas épületegyüttest, elfog a vágy, hogy én is ide tartozhassak. Persze azt lehetetlennek gondolom, hogy normálisan járhatnék a többi emberrel együtt, legalább is az elkövetkező pár évtizedben. Lehetnék mondjuk mérnök is akár. Vagy... orvos az nem hiszem, mert azért mégis csak vér meg minden. Vagy filózófus! Feltalálnám a Connorizmust, ami szerint minden embernek alanyi jogon jár a sör. Ilyen és ehhez hasonló megállapítások ösztökélnek néma kacagásra, amiből csak az zökkent ki, hogy a feketeség megint felkapja azt a böszme fejecskéjét. Apró, zöld árnyék suhan át a szemeimen, ahogy a közeledő Naomi felé pillantok. Igen, határozottan érzem a szőrszálhasogató energiákat, mégis, valami egészen furcsa egyvelege ez a békés vonzalomnak, mintha valami azt súgná, hogy Naomi apró erőgombóca rokona a mi apró erőgombócunknak. Nem értem. Össze is ráncolom a szemöldökömet, és közben még annak is elfelejtek örülni, hogy végső soron pozitívum, hogy nem akarom megenni egyből. - Köszi, hogy van időd! Tudom, elég furcsa lehet így köszönteni, de láthatja rajtam, hogy cseppet be vagyok sózva. A reflexeim azt diktálják, hogy öleljem meg, egyelőre mégis jobbnak látom, ha óvatosabb maradok, és úgy két lépés távolságból szemlélem a lányt. Aki az enyém, úgy nem mellesleg, még akkor is, ha ezt nem igazán beszéltük meg előre. - Érzel valamit...? Kérdezem óvatosan, és igazság szerint nem tudom, hogy mire kellene számítanom, meg aztán nem is csinálok igazából semmit azon kívül, hogy állok és veszettül próbálok minden apró ingerre koncentrálni. Azt sem tudom, hogy a herripotterek egyáltalán be tudják-e úgy azonosítani a farkasokat és az energiáikat, mint ahogyan mi tesszük egymással...
//Remélem, hogy nem gond az sms-es rész És azért írtam azt, hogy dolgoznak itt kollégák, mert tényleg van ott háttered, hazudnod sem kell, és azt sem kell közölnöd, hogy amúgy ez a Roxfort bázis //
Elképesztően jó érzés, hogy végre levizsgáztam, nem mintha bármivel is többnek érezném magam, de már van egy pár varázslat, amit tudok úgy használni, hogy értelme is legyen, ne csak egy erőtlen kislány értelmetlen próbálkozása. Nem mondom, hogy hú de fantasztikusnak érzem magam, de kicsit azért jobb a helyzet, bár én már inkább a mágiaszintemre feküdnék rá, de nyilván ez nem kívánságműsor. Az sms-nek megörültem, mert bár sok szabadidőm nem akadt, de azt a keveset szerettem volna vele tölteni, ezt persze ilyen kategorikusan nem jelentettem ki, mert tudom jól, hogy farkaséknál ez azért nem így meg. Könnyen lehet, hogy egyes napokon mindenki jobban jár, ha nem vagyok a közelében. Ma azonban volt némi kitöltetlen időm, úgyhogy természetesen belementem a dologba, miért is mondtam volna nemet. Mivel egyébként is az Egyetemen tartózkodtam, kézenfekvő volt idehívni, ezzel még nem biztos, hogy elárulom magam, mindenesetre az sem biztos, hogy akkor tragédia lenne, elvégre a falkától esetleg tudhatja. Ettől még kerek-perec nem fogom elárulni neki. Nem mondom, hogy olyan hú de romantikusnak tartom az összefutást egy parkolóban, de tudomásul kell vennem, hogy nem megy másként. Azért egy jó tíz perccel a megbeszélt időpont előtt megyek ki a parkolóba, előtte kicsit kifújom magam, megpróbálom elűzni az izgatottságomat, fogalmam sincs, milyen érzésekkel váltok ki belőle olyat, ami felpirickálja a farkasát. A félelem biztos, de én úgy tudom, hogy a pozitív, de markáns érzések is képesek előhozni. Egyébként, bárki bármit mond, személyes véleményem, hogy a kellemes érzések sokkal erősebbek. Amikor végül észreveszem, elindulok felé, és annyira nehéz visszafognom magam, hogy ne legyen semmiféle fizikailag is érzékelhető jele annak, hogy mennyire örülök, hogy látom, pedig teszem azt szívesen vetném magam a nyakába. Így csak kissé félszegen állok meg pár pillanat múlva előtte. Csak idiótán mosolygok, és valamiért nem adok még egy puszit sem, talán megérzés, fogalmam sincs, de valami megállít, apró figyelmeztetés, én pedig csak csendesen, félredöntött fejjel figyelem, mert érzem, hogy valami más, de nem tudom, hogy micsoda. Kissé zavartan pislogok rá, a kijelentésére némileg ledöbbenek, ez olyan, mintha legalábbis valami munkamegbeszélésről lenne szó. Megvakarom a tarkóm, majd legyintek egyet. - Ugyan már! Miért ne lenne időm? A kérdésem végére már mosoly honol az arcomon, bár tökéletesen kínban vagyok, mert ez így nagyon rossz, még egy egyszerű öleléstől is tartok, nevetséges. Láthatólag ő is, tehát lehet valami alapja az ösztönös óvatosságomnak, a kérdése hallatán pedig már egyértelművé is válok a dolog. Valami tényleg más, de… vajon micsoda? Egy bólintásra futja, aztán úgy döntök, kockáztatok, szeretném kideríteni, mármint, magamtól, segítség nélkül, márpedig az nem megy úgy, ha kérdezek, akkor nem fejlődöm, s nem leszek jobb, márpedig, ha van egy ilyen különleges képességem, akkor tudnom is kellene használni, irányítani, értelmezni is. Annyit teszek, hogy kinyújtom a keze felé a kezemet, miután lehúztam róla a kesztyűt, úgy nem megy, legalábbis, sokkal erősebb minden, ha a bőr ér bőrhöz, legalábbis én ezt vettem észre. - Szabad? Kérdem halkan. Komolyan, nevetségesnek érzem, hogy szükségét érzem megkérdezni, megérinthetem-e, mindenesetre, ha rábólint, akkor az ő testhőmérsékleténél lényegesen hűvösebb ujjaimat rázárom a kézfejére, és lehunyt szemmel próbálok koncentrálni. Azonnal jön a kép, hisz hagyom, hívom, sőt, csalogatom, hogy ajándékozzanak meg a szellemek egy újabb látomással. Újat nem kapok, régit azonban igen.
Hirtelen egészen máshol vagyok, az időpont azonos lehet, körülöttem mindenütt csak havat látok, a bőrömön mindösszesen egy vékony nyári ruha van, mezítláb állok, mégsem fázom. Kezek fonódnak a derekamra, bizsergeti tagjaim az érintés, olyan érzésem támad, mintha már nagyon rég várnék erre a pillanatra. Belesimulok az ölelésbe, sodródom a történésekkel, s hagyom, hogy a hozzám képest rendkívül fiatalnak tetsző fiú megcsókoljon. Elveszek, úgy tűnik, megnyílik alattam a föld, ujjaim megtalálják a barna hajzat kósza tincseit, beletúrok, mintha vágynék a tapintására. Kicsit esetlenül suta az egész, mintha csak két gyerek próbálgatná, milyen is csókolózni, mégis tökéletesnek találom. Légyszomjjal küszködök, mikor vége szakad, ajkaim kiszáradtak, s csak arra vagyok képes, hogy belenézzek a szürkéskék szemekbe. Hallom a madarak csiripelését, lágy, hűvös, kellemes fuvallat simít végig a bőrömön, megcirógatja az arcom, táncra hívja vörösségem, s mikor képes vagyok elszakadni a tekintetétől, hogy körbenézzek, észreveszem, hogy kitavaszodott. Nem győzök ámulni, ám mikor visszapillantanék a fiúra, már nincs sehol, a helyén egy fekete, zöld szemű farkas áll, én pedig minden félelmemet félredobva, barátságosan nyújtom ki felé a kezem, mintha csak azt akarnám, döntsön ő, mi lesz a sorsom.
Mikor újra kinyitom a szemem, lassan elhúzom a kezemet, próbálom lecsillapítani szívem heves dobbanásait, miközben azon gondolkodom, hogy mi ez az egész. Kicsit más volt, volt folytatása is, mintha csak most állt volna össze a kirakós egy egésszé. Létezhet az, hogy ilyen kifacsart módon is, de beigazolódjon egy látomásom? - Tavasz, virágok, minden zöld, a megújulás időszaka. Más a vendéged. Új élet? Kérdezem suttogva, annyit tanultam róluk az utóbbi időben, hogyha álmomból felkeltenek, akkor is fel tudnám sorolni az összes vérvonal alapítót, a ragadványnevükkel együtt. Mégis, annak ellenére, hogy meglehetősen biztosnak érzem magam a dologban, kicsit megilletődötten állok, nem tudom, mennyivel kell másként viselkednem ezen farkasával.
A kérdésére csak vállat vonok, és elmotyogok egy diszkrét nem tudomot. Furcsán vegyes minden, nem tudom, hogy miért, de egész egyszerűen félek, hogy nem tudnám neki megmagyarázni. Annyi új inger keveredik annyi régi érzéssel, hogy idiótán viselkedem a helyzetben, még akkor is, ha szemmel láthatóan nem tűnik úgy, hogy az új pajtásomnak gondja van vele. Pedig szeretném nézni, hogy milyen a hidegben kipirult arca. Szeretnék belefeledkezni a vörös hajába ebben a nagy fehérségben, de mintha képtelen lennék átadni magam az érzésnek. Félek, hogy most ez mindent elronthatna kettőnk közt. Mintha azt is érezném, hogy ő is tudja, hogy valami nem teljesen kerek, és nagyon remélem, hogy csak a következő pár perc lesz ennyire esetlenül szerencsétlen, és ha sikerült elmondanom neki, hogy mi történt, akkor feloldódik ez az egész katyvasz. A röpke kérdésre finom természetességgel bólintok. Nem is tudom, mintha lenne az egészben valami fennkölt, ahogy lehúzza ujjairól a kesztyűt, ahogy meglátom a fehér bőrt, és ahogy felém nyújtja a kezét, valahogy a világ legotthonosabb dolgának tűnik beleveszni az energiáiba. A pajtásom mintha orrával böködne belülről, hogy ne féljek, csak engedjem megtörténni, mert ő nem árthat nekünk. Működjünk együtt, ezt érzem, hogy mondani szeretné. Minden esetre kifújom a levegőt, és bár elképzelésem sincs, hogy pontosan mi fog történni, hagyom, hogy Naomi tegye a dolgát. Az energiák finoman hevesednek hóolvasztó hőfokra, de mégsem mondanám, hogy perzselő, mint a vágy, amit a csókunkkor éreztem. Hasonlatosnak érzem a sajátomhoz, de mégsem ugyan olyan. Mintha kiegészítene, mintha megtöltene bennem mindent, ami belőlem hiányzik. Néhány pillanattal később lehunyom a szemeimet. Nem tudom, hogy pontosan miért, hiszen nem látok semmit, csak sötétséget, meg némi zöld világítást odabent, de lehet, hogy csak képzelem, nem tudom. A Nonó felől érkező érzések egyszerre tűnnek valóságosnak és földön túliaknak, mégsem érzem, hogy meg akarok fulladni a hatásukra. Hevesebben kalapál a szíve, ettől az enyém is felzárkózik az övéhez, hiszen nem tudom, hogy pontosan mi okozza, de izgatott, az leszek hát én is. Amikor elereszti a kezem érzem, hogy a mellkasom fel-le jár, indokolatlanul hevesen, és csak akkor nyitom fel a szemeimet, amikor meghallom a hangját. Persze a pofám az úgy instant leszakad, amikor azt mondja, hogy új élet... De most őszintén... Oké, tudtam, hogy voltak már velem látomásai meg minden, de azér tígy élőben tapasztalni marhára más. Mert ezt aztán tényleg nem tudhatta, hacsak nem küldött utánam valami katonai drónt, amivel 24/7 megfigyel. - Hát ez elképesztő... Láthatja rajtam, hogy oda és vissza vagyok ettől az egésztől, még el is nevetem magam kissé, aztán megvakarom a tarkóm, és egy nagy nyelés után az lesz a legjobb, ha elmondom, hogy mi történt. - Átharaptak. - suttogom, szinte csak némán tátogom a szót - Egy kóbor volt. Végre van Teremtőm, Nonó! És nem hagy el! Legalább is az elmúlt napokban még nem tette meg... - teszem hozzá kicsit vicceskedve - De te honnan...? Mégis hogy lehet ez? - még mindig nem tudok napirendre térni a dolog felett - Ne haragudj, csak ez... baromi király! - nevetek fel megint kicsit - Mindegy, szóval... Azért vagyok ilyen óvatos, mert ez a dög egy tank. De tényleg. És lövésem sem volt, hogy pontosan hogy fog rád reagálni, de azt hiszem, bír téged. Jó, hát ezt most nagyon durván leegyszerűsítettem, de attól még tény: nem akarom bántani, és ő sem. Talán majd elmesélem neki, hogy pontosan mi is ez az egész, bár egyelőre még saját magamnak sem tudnám rendesen megfogalmazni.
Szeretem a szemeit, a korábbi farkasa szemei valahogy túl hidegek voltak, ez a mostani azt hiszem szimpatikusabb, kicsit melegebb, élettel telibb. Talán ez nem meglepő, ha az a vérvonala, amit leszűrtem a látottakból, tévedni persze lehetséges, de ebben valahogy egészen biztosnak érzem magam. - Ezek szerint nem tévedtem. Mosolyodtam el, nem is tudom, talán olyan ez, mint egy új esély, bízom benne, hogy jó irányba megy el ezzel Connor élete, őszintén, tiszta szívemből ezt kívánom neki, sokat szenvedett már annak ellenére, hogy mennyire fiatal, szerintem végre kijárna neki valami jó, a biztonság érzete, hogy ne érezze azt végre valakitől, hogy eldobja. Némileg elkezdem magam rosszul érezni magam, elvégre én is megtettem év elején, pedig nem szolgált rá, én viselkedtem akkor is önző módon. Már mindegy, igyekszem helyrehozni a hibámat, bízom benne, hogy sikerülni fog egyszer. Figyelmesen hallgatom, mivel az arcát nézem, még sikerül értelmeznem az átharaptak szót, aztán persze némileg belelkesedik, és érthetőbbek a szavai. Olyan jó hallani, hogy ennyire vidám, úgy tűnik, jól fogadta a dolgot, és azt hiszem jót is tett neki, legalábbis első pillantásra nekem ez jön le. - Meséltem már a látomásaimról, ezzel kapcsolatban már volt, csak nem tudtam, hogy erről szól. Nagyon furcsa, mert olykor fogalmam sincs róla, hogy mi a valódi értelme valaminek, ezt már láttam egyszer, februárban, de csak most értettem meg. Ecsetelem csendesebben, hogy más erre kószáló még véletlenül sem hallja meg, amiatt nem aggódom, hogy ő nem értené, tökéletesen fogja. Akkoriban eszembe sem jutott, hogy ennek az egésznek lehet más értelme is, mint egy csók, amire a szívem mélyén vágytam már tavaly is, csak éppen nem jutottunk el odáig, mert nem adtam esélyt rá. - Ugye? Szerintem is nagyon király, főleg mióta tudom is irányítani, előtte azért nem volt olyan fényes, meg akkor még el is ájultam. Szerencsére azok az idők már elmúltak, bár lehet csak azért, mert nem viszem túlzásba a dolgot, és nem terhelem le vele magam, meg ugyebár mivel én kezdeményezem a dolgot, ezért nem ér váratlanul, nem sokkol. - Mindenesetre, üzenem neki, hogy a szeme nagyon szép, na meg a bundájára sem lehet panasza. És egyébként, jól vagy? Hogy viselted? Állítólag nem épp kellemes a dolog, de úgy vagyok vele, hogy ezt inkább nem jegyzem meg, mert lehetséges, hogy akkor visszagondolna a történtekre, esetleg némileg felfokozottabb idegállapotban, és nem biztos, hogy jót tennie. - Izé, ez most tök béna kérdés lesz, de… szeretnélek megölelni. Szerinted lehet? Vagy inkább ne? Hogy ez mennyire kínos, soha nem kellett ilyeneken gondolkodnom, úgy tűnik, ennek is eljött az ideje, mindenesetre jelen állapotában inkább biztosra megyek, aztán majd lesz, ami lesz. Ha jobban megszokja az új farkasát, ki tudja, talán még jobb is lesz a helyzet, de egyelőre nem lovalom bele magam a dologba, mert még a végén csúnya pofára esés lenne a vége.
- A-aa. Rázom meg a fejem, miszerint nem tévedett. Sőt! Egyenesen beletalált a dolgok közepébe. Nem tudom, kicsit olyasmi ez, mint az előző vérvonalam lehetett volna, csak hát itt nem emlékekről van szó, hanem látomásokról. Bár nem tudom, lehet, hogy az emlékeimbe látott bele? Fogalmam sincs, hogy működhet ez. És amikor már azt gondoltam, hogy ennél nem lehet királyabb a dolog, akkor Naomi még rátesz egy lapáttal, mivel közli, hogy már februárban látta ezt... ezt a valamit. Félelmetes. - És mondd csak, van valami más is? - csapok le némileg szemtelenül a kérdésre - Mármint olyasmi, amit lehet kettőnkre értelmezni? Elég bénán próbálok arra célozni, hogy esetleg most akkor tudja-e tudat alatt előre, hogy mi lesz velünk. Hogy sikerülni fog-e vagy sem. Persze lehet, hogy jobb lenne, ha nem tudnék semmiről, mert akkor lehet, hogy én maga fogom előidézni, és akkor ilyen önbeteljesítő jóslat lesz az egészből, de ha már ő tud valamit, az úgy fair, hogy én is. Hülyeség, de ha mondjuk látna valamit, ami a kapcsolat végét jelentené, akkor nem lenne jó, ha ennek tudatában azért még eljátszaná, hogy minden oké. Jó, ezt még feltételezni is parasztság, de akkor is. - Akkor mégiscsak jó, hogy herripotter lettél. Segítenek neked. Nehéz ezt kimondani, de mégis könnyebb, mint amikor szembesültem ezzel az egésszel. Azt nem tudom, hogy mifelénk lett volna-e bárki, aki képes lett volna megtanítani a látomások kezelésére, de az ájulás veszélyes, ezt tudom. Ha olyan helyen esik össze, betörheti a fejét vagy még rosszabb, és... Nem, egyáltlán nem kellene ilyesmikre gondolnom, szóval mielőtt elkapatnám magam, reflexből nyúlok a keze után, csak hogy foghassam, és inkább felmelegíthessem, érezzem az életet a testében, mert ez számít. És nem az, hogy meghalhatott volna egy szerencsétlen ájulásban. Felkuncogok a bókra, bár a zöldike inkább marhára büszke magára, amiért ilyen szépre sikerült. Persze ez nem a mi érdemünk, hanem Anyáé. - Jól, azt hiszem. - mert tényleg, csak... - Még nagyon szokatlan. Annyira más, annyira... több. Nehéz ezt így leírni. - nem tudom, hogy miket tanulnak rólunk, de azt fixre veszem, hogy átérezni nem tudják - Ez volt a második átharapásom, szóval tudtam, mire számítsak. És mégis... Az egy dolog, hogy fáj, mármint fizikailag, de az a kín, ahogy hallod a fejedben a másik szűkölését, ahogy meghal... Mert meghal. - csendesedek el kissé, és inkább az emlék fáj, mint a tény, hogy elszakadtam Colintól - Azt tudom, hogy Jyotsana nagyon erős és idős. Azt mondta, hogy emlékeztetem egy másik kölykére és segíteni akar. Nagyon kedves, képzeld el, tudós! És indiai. És a zöldike is nagyobb és erősebb valahogy, mint a barna volt. Egész másként tekint a világra. Nem szoktunk veszekedni. Azt hiszem, hogy talán ez a része a legfontosabb. Tisztán emlékszem még a barna gondolataira akkorról, amikor Naomira akart támadni. Elnyomott, felém kerekedett és lenézett, harcolnom kellett vele, de zöldikével eddig olyan, mintha a zsák találta volna meg a foltját. A kérdésére először meghökkenek, aztán rá kell jönnöm, hogy voltaképpen én is hasonló félelmekkel és vágyakkal jöttem ma ide, szóval... - Hát, nem is tudom. Hajtom le a fejem szomorkásan, de csak azért, hogy elrejtsem az arcomra kiülő vigyorkezdeményt, és néhány pillanat múlva átfogjam a derekát, és olyan könnyedén kapjam fel, mintha súlytalan lenne. Kiemelem, a pocija valahol az arcomnál lehet, amikor elkezdek vele forogni, hogy letegyem és rendesen megölelhessem. Zöldike marhára nem érti, hogy most mi a fene van, de azt hiszem, hogy rám hagyja a dolgot, én engedi, hogy jól érezzem magam, és hogy örüljek kicsit annak az életnek, amit végül is ő és Jyotsana tettek lehetővé nekem. - Megfelel? Kérdezem nevetős hangon, amikor már a földön van újra, és az arcom valahol a füle mellett pihen.
- Ööö… Hát, igazából azóta nem volt semmi ilyesmi, csak ez, de ebben azért van más is. Tulajdonképpen ez a látomás is arrafelé terelt, hogy megkeresselek, csak sokáig tartott, míg rájöttem, hogy te szerepelsz benne. Szóval mielőtt látom benne a farkast, azelőtt… megcsókolsz, és a télből tavasz lesz. Kezdetben azt hittem, hogy ez azt jelenti, hogy… meg kell találnom téged, mert akkor talán a lelkemben is kitavaszodik, vagy valami ilyesmi. Most jöttem rá, hogy nem feltétlenül erről szólt. Ilyen jelentése is lehet, fogalmam sincs, de most valahogy úgy érzem, hogy nem feltétlenül a happy endről van itt szó, elvégre, még egyikünk sincs élete végének közelében, jó eséllyel, és ki tudja, mi történik addig. Szép lenne évtizedeket eltölteni egymás mellett, de ezt talán még az én romantikus lelkem sem képes reálisnak képzelni. Szó sincs arról, hogy már most temetném ezt az egészet, de abban sem hiszek, hogy Connor lesz az, aki végül ott fog állni a síromnál. Már abban az esetben, ha megöregedhetek viszonylag nyugodtan. - Igen, jó, meg tudod, előtte rémálmaim voltak, minden éjszaka, azóta… más álmaim vannak, de ezt említettem már. Mondjuk, azok biztosan nem jósálmok, olyan boldog ember egyszerűen nem lehet. Tudom, hogy ez negatívan cseng, de valahogy soha nem is hittem, hogy az a tipikus felhőtlen boldogság jár nekem, Maya miatt nem létezhet, ő mindig is egy olyan lélek lesz, aki hiányzik mellőlem, és aki nélkül nem lehetek egész. Feladtam már, csak egy apró részem ábrándozik arról, hogy milyen lenne, ha itt lenne, ha megismerhetném a barátaimat, Connort, az Őrzőket. Ugyanakkor nem ringatom magam olyan illúziókba sem, hogy ennyi kimaradt évet be lehetne valaha pótolni. Lelkemnek kedves melegség önt el, amikor megfogja a kezemet, annyira furcsa, hogy mennyivel melegebb az én kezemnél, szeretem ezt az érzést, kicsit olyan, mintha a zord alaszkai télben lenne egy saját fűtőtestem. Hümm, vajon lehet ilyen önző gondolatom? Hogy az enyém lenne? És én vajon az övé vagyok? Nem szeretném elemezgetni a helyzetet, de az teljesen biztos, hogy amíg Connor képben van, addig nem kell más. - Az szörnyű lehet, mert bár akármennyire is lehet rossz a kapcsolat, attól még egy részed. Engem… nem kedvelt, igaz? Nem is tudom, ezt miért kell megkérdeznem, elvégre már nem számít, de talán van egy halvány reménysugár arra, hogyha ő nem, a mostani bundás viszont igen, akkor nem fogja árgus szemekkel keresni azokat a helyzeteket, amikor kirobbanhat, hogy lecsapjon rám. A mi helyzetünkben úgy hiszem, minden apró szalmaszál számít. - Remélem, vigyázni fog rád, nem mondom, hogy különben velem gyűlik meg a baja, mert gondolom egy légy is nagyobb kihívás neki. Erre kénytelen vagyok felkuncogni, de azért remélem átjön, hogy mi a mondandóm lényege. Szeretném, ha tényleg biztonságban érezné magát mellette, ha valóban, komolyan lenne valakije, aki mindig ott van, aki nem hagyja el. Gyengeségemből kifolyólag én nem biztos, hogy lehetek ilyen személy, évek múlva talán le tudnám csendesíteni a farkasát magam is, de az még messze van. Adja az ég, hogy legyen esélyünk eljutni addig. - Örülök neki, biztos vagyok benne, hogy jót tett a lelkednek ez az egész. Jobb híján csak a hüvelykujjammal cirógatom meg azt a kezét, amivel fogja az enyémet, majd kibukik belőlem az a butácska kérdés, de összességében inkább csak óvatos vagyok, hiszen nem tudni, hogy az új farkassal mi a helyzet, bár eddig a jelek szerint jól visel, és szimpi vagyok neki. Igyekszem úgy is viselkedni, hogy ez ne változzon meg. Egyszer, majd ha a helyzet úgy hozza, szeretném megismerni, kizárólag csak úgy, hogy Connor sem megy szabira közben, valahogy nagyon jó volna élőben látni. Nevetve sikkantok fel, amikor megemel, de közel sem a félelem okán, azt hiszem, sokkal inkább van köze a boldogsághoz, olyasmi, amiben ritkán volt eddig részem, és most sem merek engedni neki, de vannak pillanatok, amikor magával ragad. Még ha csak ilyen egyszerű, könnyed gesztusról is van szó. Végül a lábaim meglelik a talajt, de átölelem a nyakát, a vállaiba fúrom a fejem, és bújok, ameddig tehetem. Ennyi réteg ruhán keresztül ugyan nem az igazi az élmény, de talán sokkal kevésbé veszélyes ránk nézve, vagyis, az önuralmára nézve. - Igen… majdnem. Susogom, nem szeretnék illúzióromboló lenni, de úgyis megérezné a hazugságot, még ha nem is az a maga teljességében, egyszerűen párosul némi hiányérzettel, de tudom, hogy nem szabad elragadtatnom magam. Türelem, állítólag valaha volt, jó volna megtalálni megint. Egy könnyed, alig bőrét érintő puszit nyomok a füle alá, majd eleresztem, hogy hátrébb lépjek, nem merek kockáztatni. Kissé sután ejtem magam mellé a kezeimet, majd körbepillantok, azt hiszem, van erre egy kávézó. - Esetleg egy kis kávé, süti, akármi? Kérdezem, valahogy most nagyobb biztonságban érezném magam egy asztal mögött ücsörögve. Tudom, unalmas, de ha egyszer az nevezhető kontrollálható körülménynek…
Azért ez kicsit ledöbbent. Mármint, hogy már februárban olyanokon látomásozott, hogy meg fogom csókolni. Pedig nekem is csak egy hirtelen elhatározás volt, ami akkor és ott dőlt el véglegesen. Persze gondoltam rá előtte elég sokszor, de aztán nem fájdítottam a szívemet azzal, hogy túl sokat fantáziáltam. Tudom, marhára fontos most pont ezen a részén rágódni a dolognak, de azt soha nem állítottam, hogy mindig helyén van az ítélőképességem. - Jó, de ez végül is lehetett volna valami tudatalatti... mármint, oké, hogy töröltek az emlékezetedből, de attól még szerepelhettem ott, nem is ez az érdekes. Hanem ez az új életes dolog... Hát Nonó... Nem vagy semmi. Mosolyodom el elismerően, bár az egyelőre nem aggaszt, hogy évek múlva mekkora bika lesz majd belőle, hogyha fejlesztik ezt a képességét is, meg a többit is. Soha nem gondolnám azt, hogy szánt szándékkal ártana nekem. Legfeljebb akkor, ha úgy ítéli meg, hogy épp veszélyt jelentek rá vagy másokra. - Igazán lehetnél egy kicsit optimistább. - jegyzem meg - Szerinted az mennyivel volt reálisabb elképzelés, hogy Seattle-ből felgyaloglok majd egészen Alaszkáig? Fennhagyom a kérdés végét a levegőben, amolyen költői jelleggel, mert ha én akkor nem hiszem el, hogy képes vagyok megtenni, hogy ilyet lehet, akkor biztos, hogy még a mai napig ott ülnék azokkal az izomgalambokkal. Nem várok választ, meg persze azt se, hogy akkor most azonnal gondolja igaznak azt a boldogságot, amit közvetve átélt, de nem is akarom, hogy már a gondolatát is elutasítsa. - Ezt nem így mondanám. - csóválom meg a fejem kissé - A helyzet nem volt ínyére, amibe miattad kerültünk. Meg Milo miatt. - elcsendesedek, és körbepillantok magunk körül - Tudod, ez kicsit olyan, mint amikor egy légy repked a fejed körül, és agyoncsapod, már csak azért is, mert megteheted. Mert erősebb vagy nála. Vállat vonok. Sokáig részletezhetném, de azt hiszem, hogy ez a legegyszerűbb. Satnya kis kölyökként senkinél sem vagyunk erősebbek, pedig sokszor vágyunk rá, hogy végre mi csapjunk oda valakinek. Jó-jó persze, a vadászat egy dolog, de nem lehet egész nap vadászni, az ember pedig sajnos préda, és roppant könnyű legyőzni. Jóval könnyebb, mint egy megtermett szarvast. Egyszóval, a világért sem szeretném, ha azt gondolná, hogy ez az ő hibája. Öltem már embert azelőtt. Az elsőt akkor, amikor Colin magamra hagyott. Utána pedig útközben egy házaspárt, mert azt fontolgatták a fejükben, hogy rám hívják a gyámhatóságot. - Én még csak egy kölyök vagyok, Naomi! - nevetek fel röviden - Pikk-pakk le fogsz körözni. Bár nem tudom, hogy mit meg hogy tanulnak, de ha már rövidebb ideig élnek nálunk gyanítom, hogy sokkal gyorsabban fejlődnek hatékonnyá. Logika. Ahogy a kezem cirógatja, és meggyőződve jelenti ki, hogy örül, és hogy szerinte jót tett, egész meghatódom. Hogy lehetek ennyire szerencsés? Visszakaptam azt a lányt, akit biztosra vettem, hogy örökre elveszítettem. Új Életet kaptam, harmadjára. Egy Anyát, igazit. És Faye-t, aki pénzt, időt, energiát nem sajnálva segített talpon maradni. Egy falkát, egy helyet, ahonnan nem kell tovább szaladnom. Jobb is, hogy felkapom, legalább nem kell lássa az arckifejezésem elkámpicsorodni látszó vonásait, ami csupán tényleg azért van így, mert még mindig nem dolgoztam fel, mit is jelent mindez. Mit is jelent, hogy ő van nekem így, ebben a formában. Boldog vagyok. És tudom, érzem, hogy ő is az. De hogy meddig, azt jobb nem most ecsetelni. Nem érzek mást, csak a megnyugvást, és a doppingoló izgalmat, ahogy ölel, nem akarom bántani, nem akarok semmit, csak ezt a pillanatot. Talán ennek az érzékeny párafelhőnek köszönhetően a puszija csupán csiklandoz, de nem ébreszt olyan vágyat, mint a csók a hotel előtt. Amit persze újfent ki kell próbálni majd, mert hát... Változtak a dolgok. Van mire fogni, muhaha. - Ha meghívsz... - vágok úrifiús grimaszt, aztán gyorsan el is húzom a számat - Nem hoztam kápét. Tudom, hülye vagyok, gondolhattam volna rá, de meg voltam róla győződve, hogy csak összefutunk, mert dolga lesz. Meg hát, épp eléggé izgultam azért, amiért egyáltalán talira hívtam, úgyhogy most az egyszer talán elnézi nekem, hogy baromira nem vagyok úriember. Akárhogy is, a karomat nyújtom felé, így kabáton keresztül talán nem is veszélyes, és vagy a kávézó vagy az egyetem bejárata felé indulok el vele - már ha tervez visszatérni.
- Igazából, ha azt nézzük, eléggé adja magát a dolog a tavaszból. Azért elpirultam arra, hogy nem vagyok semmi, én igazán nem szeretném elbízni magam, de Mandy is állandóan azt duruzsolja a fülembe, hogy ritkán látni ilyen erőteljesen mágiaérzékeny személyt. Mondjuk, amíg nem lettem Őrző, nekem mindez csak érthetetlen, kellemetlen bosszúság volt, azóta már átértékeltem a dolgokat, bár nem mindig örülök annak, amit látok. Az határozottan tépi a lelkem azóta, hogy Cathy emlékképeibe sikerült beletenyerelnem, és ő még csak nem is emlékszik semmire, én meg többet tudok a múltjáról, mint ő maga. Én csak hasznos szeretnék lenni, az Őrzőknek, meg persze mindenkinek, aki fontos a számomra. Jó volna, ha nem kéne amiatt sem aggódnom, hogy Connor valami ártatlan érintés miatt esetleg elvesztené az önuralmát, akkor… megérinthetném akkor és úgy, ahogy szeretném. Talán majd egyszer. - Értem, hogy mit akarsz mondani vele. Csupán ennyi csúszik ki a számon, és félelmetesnek tartom, hogy jelen pillanatban igenis bölcsebb nálam, bár elég szeles, szertelen személyiség vagyok, de azért nekem kellene ilyesmiket észben tartanom, nemde? Összességében megmosolyogtat a dolog, valahogy arra következtetek belőle, hogy ő is legalább annyira szeretné, hogy ez az egész sikerüljön, mint én. - Bájos. Mármint, hogy a jelek szerint a farkasa úgy gondolt rám, mint egy bosszantó, repkedő izére. Jól van, nyilván nem ennyire lesarkítva, viszont ez már nem számít, hisz immár másik farkasról beszélünk, ki tudja, később mi lesz, de most úgy tűnik, teljesen nyugis. Csak annyit kell tennem, hogy nem pánikolok be semmitől. Kész szerencse, hogy nem a nyár közepén vagyunk, és nincsenek darazsak, mert azoktól tudok ám sikítozni rendesen. Néha kifejezetten röhejesen viselkedem, de azt hiszem, emiatt Connor mellett nem kell aggódnom, nem is lenne hozzám való valami komor, öltönyös csóka. - Kénytelen leszek, nem igaz? Elvégre, nekem kevesebb időm van a csúcsra járatni magam. Óóóóójaj, vajon én miért nem gondolkodom előbb, minthogy kinyissam a számat? Remélem úgy értette, ahogy értettem, mert így utólag belegondolva ez valahogy nagyon másként is hangozhat. Ne pirulj el, ne pirulj el. Nem mondtam semmi olyat, legalábbis nem állt szándékomban. Viszont a témánál kapcsolatban megint csak az jut eszembe, hogy én maximum egy röpke fejezet lehetek az életében, bár azt azért szeretném remélni, hogy annál jelentősebb. Nem hagyom, hogy maga alá temessen a komorság, igenis a mának kell élni, másként nem megy, úgy aztán csak távolról integethetnék a boldogságnak, ha mindig azon agyalnék, mikor és hogyan fog vége szakadni. Amikor felkap, tényleg, úgy igazán jól érzem magam, vannak tökéletes pillanatok mindenki életében, nem sok, sőt, sokkolóan kevés, de annál érzékesebbek. Számomra ez is egy olyan, de nem szeretnék túlcsordulni sem a sok pozitív energiától, mert talán az sem tenne jót. Fogalmam sincs, most hogy működik, lehetséges, hogy nem ártanék vele, de jobb nem kockáztatni. Attól még nem bírom ki, hogy egy apró puszit ne hintsek a bőrére, és igyekszem minden felbukkanó gondolatmorzsámat visszadugni a helyére, s végül kiszakadni az ölelésből. Pokoli nehéz, esküszöm bírnám egész nap. - Persze, hogy meg, ne hülyéskedj. Mondom ezt a lehető legnagyobb természetességgel, abszolút nem érzem azt, hogy ezen fenn kellene akadnom. - Kávéztunk mi már egyáltalán? Azt hiszem, nem volt példa ilyen egyszerű, hétköznapi dologra, mert valahogy minden sokkalta bonyolultabb volt ennél mindig is, nem tudom, ő hogy van vele, de én most még ennek az egyszerűségnek is rendkívül tudok örülni. Látom, hogy a karját nyújtja, de ne már, hogy még egy kézfogás sem… egy életem, egy halálom, én bizony megkockáztatom a dolgot, s végül az ujjai közé fonom a sajátjaimat, mert hát, ha mást nem lehet, legalább ennyi jusson, és valahol még motoszkál bennem az is, hogy igenis tudják csak, hogy… összetartozunk? Szeretném hinni, hogy igen. A kávézóban aztán keresek egy üres asztalt, ahová le is telepedhetünk, és nekiállok kicsomagolni magam a kabátomból. Talán már az emelésemnél is kiszúrhatta, hogy bizonyosan könnyebbnek tűnik, mint amilyen egy éve voltam, egy tízes minimum leszaladt rólam, de nem azért, mert így akartam, hanem mert… boldogtalan voltam, aztán bejött a képbe Gina is, és azóta kész terror az életem sport terén. Kicsit már most is formálódtam, de még nagyon sokat kell dolgoznom magamon, hogy normális Őrző alapanyag legyek, még akkor is, ha sosem lesz belőlem harcos. Nem hiába makarónizott le a múltkor Panda is, jobbára csak akkor eszem, ha a nagyi belém töm valamit, egyszerűen nincs időm rá. - Mit kérsz? Dugok elé rögtön egy itallapot, és úgy vagyok vele, hogy a kávét részemről kihagyom, így is épp eléggé pörgök, szóval nem kéne erőltetni, megmaradok egy sima mogyorós forrócsokinál, van egy csomó ízesítéssel, de most épp ehhez van kedvem. - És milyen ott neked a szállodában? Ott is laksz egyébként? Vagy Fayenél még? Érdeklődöm meg kíváncsian, ennyit azért csak elmondhat, akkor is megtudná bárki, ha figyelné, de természetesen én sosem leskelődtem utána.
Ilyenkor szokták azt mondani, hogy fél szavakból is megértjük egymást? Jó, ez mondjuk költői túlzás volna, tekintettel arra, hogy inkább egy fél oldalnyi szöveget daráltam le, amire végül is rávágta, hogy érti, szóval mindegy is. Az persze kicsit szarul érint, hogy így kell beszéljek a farkasomról, és a reakciója sem éppen üdítő, de nem tevezek semmiféle megtorlást azért, mert nem állt babusgatni. Különben is, ezzel az édeshármassal már nem kell foglalkoznom, hiszen már új van kilátásban, és éppen azon vagyok, hogy a jelenlegi felállás határait kitapasztalhassam. Amikor a csúcsra juttatásról beszél, önkéntelenül szakad ki belőlem a röhögés. Heves bocsánatokat illene kérnem, de én nem vagyok az az úriember fajta, szóval ez egyelőre elmarad. - Egy dildót esetleg? - röffentek fel, aztán rájövök, hogy talán túlzásba estem - Istenem, ne haragudj, ez nem volt éppen szép, legalább is rondább, mint a belletrisztika, de tudod, hogy ez is csak az egyik aberrációm a sok közül...
Azért megkönnyebbülök, hogy ilyen könnyedén reagál a saját magam meghívattatására. Mondjuk ettől függetlenül utálom, hogy másokon élősködök, el kéne már vágni azt a rohadt köldökzsinórt, és rendesen pénzt keresni, ha már tanulni nem tudok. Mondjuk majdnem mindegy, mert rendes munkába járni is épp annyira veszélyes lenne, mint a suliban rohadni, szóval erről egy darabig még nem szabadna álmodoznom. Hacsak nem akarok éppenséggel protonmeghajtású hirdetődroidként dolgozni, de erre meg szerintem úgy... kétszáz év múlva lenne lehetőségem, akkor meg már olyan mindegy lesz. - Nem hiszem. De akkor hamarosan már ezen is túl leszünk. Hacsak nem kakkant valami a dolgok közepébe. Nagyon bízom benne, hogy nem fog. Úgyhogy inkább csak saját magamra hozom rá a frászt, amikor nem karol belém, hanem összefűzzük az ujjainkat. Elmondhatatlanul jól esik, még akkor is, ha hideg a praclija, és egészen hamar hozzá is szokom a dologhoz, az ingerhez, és teljesen természetessé válik, és a zöldikét sem zavarja. - Nem akarok izé lenni, de eszel te rendesen? Nézek végig rajta, amikor levetkőzik. Vagyishát, na. Leveszi a kabátját, nekem már ez is túl intim, mivel valószínűleg az életben nem fogok ennél sokkal többet látni belőle. Bár, ki tudja. Talán Jyotsanának van erre valami ötlete, ő tök okos. Én is kibújok a kabátomból, kissé nehezen ugyan, de óvatosnak kell lennem. A nyüzsgő emberek egyébként is emelik a helyzet fényét, igyekszem kizárni őket valahogy, a hosszú ujjú sötétkék pulcsimat pedig ráhajtogatom a kézcsonkomra. - Szerintem én egy lattét kérek szépen. - böngészem át az itallapot, és közben próbálok nem instant nyálcsorgatást prdukálni a helyiséget elöntő szagáradattól. - A hotelben? - kérdezek vissza gyorsan - Nem ott lakom, de elég sokat járok arra. Minden esetre az álmárványsárkánylánynyál-látványánál ezerszer jobb, csak sok a tank. Rántom meg a vállamat, aztán felsóhajtok. Nem mondom, hogy sokat csesztetnek, de kölyöknek lenni sehol sem felhőtlen szórakozás. - És a nagyidék hogy vannak? Nehéz.. úgy értem... nehéz hazudnod nekik? Pillantok rá, és ha idő közben megkapjuk a rendeléseket, csücsörítve szürcsölök bele a latte habjaiba.
A röhögésére csak még tovább vörösödöm, mert te jó ég, ezek szerint úgy értette, ahogy én nem, komolyan, legszívesebben elásnám magam. - Azért ne rontsunk gőzmozdonnyal az alagútba, ha kérhetem. Ha lenne fal, bizonyosan bele óhajtanám verni a fejemet, mert ez már több mint égő. - Aberráció? A dildó? Azt kell gondoljam, hogy rosszabb vagy mint én, így biztosan nem foglak meghívni magamhoz, hogy adjak a reggel sütött barátfüléből, mert a végén még lenyúlod az enyéééémet. Oké, ez már akkora marhaság, hogy totálisan elröhögöm a végét, nincsen olyan ketyerém, de így jobban belegondolva, és kizárólag csak magamban azt kell mondjam, hogy meglehet, szükségem lenne egyre, tekintve az ilyen téren csöppet sem rózsás helyzetünket. Kár, hogy szerintem spontán öngyulladnék, ha be kellene mennem egy ilyen témájú boltba, és venni egyet. Igazság szerint, lassan jobban díjaznék egy hegesztőpisztolyt, akkor legalább nem járna olyanokon az eszem, amiken nem szabadna. Azt hiszem, kezd az agyamra menni a dolog. - Teszem azt a metamorfózis például elég gázos lenne, legalább annyira, mint az anarcoszindikalizmus, még a végén kitörne a forradalom, és jönnének a munkások kapával, kaszával, mert összecsúnyázzák a gatyájukat. Vakarom meg a fejem még mindig vigyorogva, igyekszem poénra venni, de az holt biztos, hogy ennél jobban semmi sem kakkantana a dolgok közepébe. Milyen szép is lenne, ha egy kávézó közepén változna át… nem is akarom tudni, remélem, sosem lesz ilyesmire példa. Belehalnék, ha azt kellene végignéznem, hogy mit művelnek vele az övéi, ha ekkora hibát vétene. - Úgy tűnik, a tulaj nagy rajongója a kubista festészetnek. Pillantok tüntetőleg a falakra, meg sem hallva a kérdését az evéssel kapcsolatba, amire a válasz nyilván igen, hisz láthatta a nagyiéknál, hogy eszem én, és nem füvet legelek, mint a hippik, de nem akarok ebbe belemászni, túlságosan mélyen érinti a kicsi lelkemet, és nem szeretek visszagondolni az elmúlt évemre, túl sok. Már a szállodánál is sejtettem, hogy hol a bibi a testrészeit illetően, a nagyiéknál lettem biztos benne, és most is egyértelmű, hogy még nem gyógyult meg teljesen a keze. - Öhm… meddig tart még? Intek tekintetemmel a keze felé, némi aggodalom azért tükröződik a szemeimből, fogalmam sincs, hogy lehet ezt kibírni, mármint nem elég, hogy ki tudja mióta nincs keze, de milyen lehet, miközben nő vissza? Elképzelni sem tudom. Rákérdezni sem fogok, nyilván elég rossz ez Connornak anélkül is, hogy állandóan beszélne róla. A rendelésünket leadom, amint megszületett az ő döntése is. - Hogy milyen moszat? Ez valami nyelvtörő, amit begyakoroltál? Kuncogom el magam, hiába, az ilyen ökörségek hajlamosak elvonni az ember figyelmét, abszolút nem kell rajta csodálkozni, attól még bólogatok én nagylelkesen, de nem bírom abbahagyni a vigyorgást, és magamban gyakorlom azt a hülye szót, tutira nem lennék képes kimondani, hihetetlen. - Ezt átértem, mi Pandával vagyunk a legfrissebbek, és tök rossz, hogy mindenki mindenben jobb nálunk, de legalább már levizsgáztunk, szóval, ha lesz egy újabb husi, már nem mi leszünk a legalja. Vonom meg a vállam, tisztára rá vagyok feszülve erre a fejlődés témára, legalább annyira, mint gumiabroncsra a dísztárcsa, vagy valami hasonló, inkább nem durrogtatok nyilvánosan autós hasonlatokat, nem volnék túlságosan hiteles. - Elképesztően nehéz, nekik a legnehezebb, egyébként sem szeretek hazudni, főleg nem nekik, mindig mindent megbeszélhettem velük, és most egy ilyen lényeges dolgot nem szabad. Szerintem egyébként a nagypapámnak lehetett köze hozzájuk régebben, de szerintem elutasította a dolgot. Ezen már sokat gondolkodtam, és akkor kezdtem el gyanakodni, amikor Becca nálunk járt. Közben én is belekortyolok a csokimba, a csücsörítésére csak vigyorodni tudok, hát még akkor, amikor észlelem, hogy némi hab ott maradt a szája sarkában. Nem is gondolkodom, a lehető legtermészetesebb mozdulattal nyúlok előre, és hüvelykujjam finom mozdulatával simítom le onnan, majd huppanok vissza a székemre. - Cirmos cica, haj... Öltök nyelvet vidáman, és próbálom ám nem a száját fixírozni, istenemre nagyon rajta vagyok az ügyön, de vissza-visszatér rá a tekintetem, ezért inkább a csokimat kezdem kavargatni, és befalom a hozzá járó aprósütit is, hátha az eltereli a figyelmemet.
Hasonszőrű sportbarátokkal akkor is öröm csevegni, ha nem épp olyan bundást rejtenek magukban, mint én. Nem kell nekem átmennem Nyomkereső Kisködmönbe, hamar rámlelnek azok, akik hasonlóan sziklás domborzati térképpé akarják alakítani a testüket. Diákok kevésbé bátran merészkednek odáig, hogy edzéstervet kérjenek, bár múltkor megtette az egyik, mégis megfutamodott, mikor tudatosult benne, hogy a felkészülési program mellé karót is kap, ha ezt csak a jobb jegy érdekében kötött alkunak tekinti. A tanárkollégák közül már volt kettő, akivel csűrtük-csavartuk a szavakat, az eredmény viszont a lefolyóba csordogált. Nem akartak ők kerekített avagy szögletesített izmokat, csupán a csodabogárral akartak váltani pár szót és nem lettem a szívük csücske, mikor kiosztottam őket. Rugalmatlanok, mint egy vasbetonfal. Röhögök majd a méretes markomba, mikor néhány évtized múlva a szervezetük felmondja a szolgálatot. Ha tovább idegesítenek, esetleg segítek a természetnek gyorsított eljárásban igazságot osztani. Randy Calhoun, az egyik vegyészszakos tanár szabályt erősítő kivételként bukkant fel és megtaláltuk a közös mezsgyénket, ahová egy könnyed, aztán egyre szakmaibbá váló és épp ezért élvezetes csevelyt folytathattunk le. Fizikailag ez a parkoló volt, mivel ő kocsival jár és elkísértem a piros családi autóig, hogy nyugta helyett sporttársi egyeztetéssel dícsérjük a mai napot. A kajak-kenu sosem volt az életem része, ahogy a vízisportok sem tartoztak és valószínűsítem, nem is fognak tartozni a kellemesen hasznos mozgásformák közé, amiket kedvelek, de Calhoun 15 évig lapátolta a vizet és nem egy amatőr, mindent tud az edzésről, ráadásul vegyészként a Grand Canyon mély szakadékaiba ereszkedett le a tudományos magyarázatokkal, molekulárisan molesztálva a szervezet működési folyamatait. A beszélgetésnek nem használt a sodrófa, nem nyújthattuk elég hosszúra, mivel a gyerekek az utolsó hajszálaitól is megfosztják az óvónéniket, ha Randy papa nem teszi időben tiszteletét a csodamobillal és még az asszonyt is ki kell rántania az orvosi rendelőből, ahol zárásig ostromolják a receptekért élő-haló (azok nélkül inkább csak haló) betegek. Ez a fajta családi élet nekem annyira hiányzik, mint üveges mexikóinak a hanyattesés. A parkoló közepén még kicsit időzöm, megnézem ezt az átkozott rezgő-berregő, idegszálakon szteppelő kézikészüléket, amit mobilnak hívnak köznapi nevén. Nem hiányoztam senkinek, úgyhogy hazafelé indítom a virgácsaimat, egyiket a másik után, sportos, elegáns és méretemhez képest kontrasztosan könnyű léptekkel haladok a sorok között, hogy megtegyem a mai kilométereimet az egyetemtől a bérlakásig.
Alig teszek meg nagyobb utat, mint a távolugrás világrekordja és ismerős energiák érzékelek a közelemben. Csokitojások nem rejtenek olyan meglepetéseket, mint amit az jelent, hogy a helyi Őrzők székhelyén még senki nem kereste meg a frissen betoppant értelmiségi kóbort. Az egyik szemtetkóst oktatom is és a hölgyemény, aki fél lábon is kibírja mellette, szintén kapott már varázstintát a bőrébe hasított alakzatokba. Most itt a lehetőség, hogy bemutassam a legjobb védekezési technikának minősített támadást és elbeszélgessek az egyik illetékes harcospalántával. Szinte még a fenekén van a tojáshéj, az emberi és a mágikus is, azt mutatják az energiái. Most, hogy megpillantom a lágyan ívelt arcélt és a varázslat nélkül is igéző szemeket, gondolatébresztőnek találom a hiányosságot. Már csak egy kampó kellene és indulhatna a farsangi jelmezversenyen pályát tévesztett tengeri rabló kategóriában. Megszoktam, hogy akik sikítoznak alattam vagy épp "Gyía!" felkiáltással kísért tevékenységet folytatnak rajtam, azok közben két igazi, hús-vér, szorongatni és harapdálni való lábacskákkal teszik ezt. Ennek a leányzónak nincs ki a négy végtagja, mint látom, de ha az a Velkan nevű töritúró lát benne valamit, nem lehet olyan tehetségtelen. Mégse az az első gondolatom, hogy ne az egyetemi értelemben, hanem fajfenntartáshoz alkalmazott karót adjak neki. Féllábú szamárnak nem mindig jár répa. A gyengeségét inkább kihúzom a legretinaszaggatóbb színű szövegkiemelővel, ez tökéletes mód a kapcsolatfelvételre. Részvét helyett azt érdemli, hogy kigúnyolják, mint háromfogú Jimmy-két a nílusi krokodilok. Féllábú Őrzőt még amúgy sem láttam, abszurd anomália és haszontalan hanyagság, hogyha ezt a bigét állományban tartják ennyi idősen. - Helló, ifjú leányka! Ma este közvetítik a hosszútávfutás világbajnokságát, 2 óra múlva kezdődik. Addig már fél lábon is kibírjuk, igaz? - szól a köszöntésem vidám hangon az egyébként fenyegető szürkélléssel gyülekező sötét fellegek szemlélte parkoló kellő közepén. Nyugodtan beszélhetünk a titkos összetevőnkről kínozhatom bántó szavakkal, nem érzek senkit a környékünkön egy jó 200 méteres körzetben.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Hosszú nap, sok munka és tanulás, de mielőtt belevethetném magam a pihenésbe még elugrom a közeli boltban. Bár a kollégium közelsége miatt drágább, mint egy városi, de nem akarok minden alkalommal megzavarni egy őrző társamat, hogy ugyan legyen már olyan kedves és kísérjen el. Ez a bolt meg közel van, így még egyedül is bátran meglátogathatom. Szeretnék valamit főzni a bent lakoknak. Amióta beköltöztem az egyetemre szokásom néha napján nagy adagokban nekiállni főzni, mert tudom, hogy mindenkinek rengeteg a dolga és a meleg otthoni koszt meg nagyon is jól tud esni. De az is igaz, hogy legfőképpen Vel miatt csinálom. Tudom kissé anyáskodó vagyok vele és próbálom is visszafogni magam, de nem olyan könnyű.
Miután bevásároltam kezemben a szatyrokkal indulok vissza az egyetemre. Lépteim lassúak, nyugodtak. Nem sietek sehová, inkább élvezem a friss levegőt, a hűvös időt. Egész nap a négy fal közé voltam bezárva, bár igaz fel-alá "rohangásztam" mégis hiányzott az, hogy kissé kimozduljak, hogy friss levegőt szívjak. Tudom Csoki is örülne annak, ha velem jöhetett volna vásárolni, de majd őt később hozom ki, hogy kifutkorászhassa magát. Séta közben teljesen elmerülök a gondolataimban, ahogy általában ilyenkor szoktam. Nem egyszer volt már ebből bajom, de mindig jó kicsit elkalandozni. Ezért sem veszem észre rögtön a közeledő farkast. Csak a mély hang zökkent ki álomvilágomból. Első reakcióm az, hogy körbenézek. Nem vagyok benne biztos, hogy hozzám szólt míg észre nem veszem, hogy csak mi ketten vagyunk a parkolóban. Meglepetten pillantok a férfira, majd végül megszólalok. -Bocsánat!?-Bár hallottam, hogy szolt hozzám, de nem tudnám visszamondani, hogy pontosan mit is mondott. -Elmézést, csak egy picit elkalandoztak a gondolataim...-Mosolyodom el halványan miközben kezdem ismét furán érezni magam. Már jó ideje nem éreztem ezt a fajta szorongást, vagy minek is lehetne mondani. Azt hittem, hogy már el is múlt, de ezek szerint mégsem. De akkor vajon mi lehet az oka?
Mint derült égből a villám, csak más, úgy érte ezt a szférákban lebegő nőt a megszólításom. Vagy tényleg más levegőrétegekben utazott vagy igen mélyen belemászhatott a belső, lelki gödrébe, hogy ennyire keresi, ki szólította, mikor a környéken senki nincs kettőnkön kívül. A parkoló nagy, más részein csattannak a kocsiajtók és felhangzik egy-két szó az érzkező-távozó, pakoló-cuccokat ottfelejtő népek közül, de itt, a közepén csak ketten árválkodunk. Az ízetlennek (valójában nekem nagyon is ízesnek) szánt poén elsuhant az Őrző füle mögött, mint egy nyílvessző, ami már soha nem tér vissza. Vicceket ismételni a legunalmasabb, sokkal érdekesebb mindig újakat kreálni és bevetni. Jöjjön a pótfegyver most, hogy már figyel rám: - Lábra keltek a gondolatai és magukkal rángatták kézen fogva? Fel se tűnt, hogy lábatlankodnék és megzavarnám a meditatív túráját - hangsúlyozom megint a láb témáját, hátha most rákap a csalira és kicsalok belőle valami negatív érzést, amit egy ilyen nyomorékból szerintem nem nehéz. - Rétest fog sütni? - kérdezem a szatyrokra mutatva. - Tudja, aki nem lép egyszerre, az nem kap belőle estére. Egyelőre csak azért lövöldözöm fogyatéka céltáblájára, hogy kizökkentsem a magányos caplatásból. Lehet, hogy nem túl szerencsés bemutatkozás ez az Őrzőknél, de úgy hallottam, nem ugranak rögtön torokra egy chiliként maró megjegyzés miatt. Legyen egy kis örömöm nekem is a tetovált lány megismerése közben. Önelégült vigyor ül ki az arcomra és karbafont kézzel meredek szoborrá, várva, hogy mi szalad ki a mázatlanságában is tetszetős porcelánbaba cseppnyi és amúgy igencsak vonzó szájacskáján.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
A megjegyzései, kérdései csöppet sem bántanak meg engem. Van egy olyan naiv tulajdonságom, hogy én mindig a jót feltételezem az emberektől, így fel sem merül az a lehetőség a fejemben, hogy mind ezt gúnyolódásnak szánja. Hiszen miért is tenné? Nem ismer engem, nem ismeri a körülményeket. Sőt még azt sem tudom, hogy egy farkas képes e megérezni azt, hogy egy láb hiányom van. Ám ennek ellenére nem is igen tudom megérteni, hogy mit is akar mindebből kihozni. Ahogy ő is én is megállok. Ahogy jobban szemügyre veszem a hatalmas férfit derengeni kezd az arca. Mintha láttam volna már az egyetem folyosóin sétálva. Lehet, hogy egy itteni tanárral sikerült "összefutnom"? -Csöppet sem zavart meg. Örömmel találkozom egyetemi tanárokkal. Bár én magam nem tanítok, de szintén félig-meddig ott dolgozom. Onnan ismerős az arca.-Mosolyodom el ismét, ahogy újra körbenézek a parkolóban. Nem érzem túl jól magam, mintha valamiféle ideges feszültség feszítene belülről, pedig egyáltalán nem érzem magam megfenyegetve. Nem hiszem, hogy bántani akarna. Nem is lenne túl okos ötlet a részéről. Lehet, hogy jelenleg nincs itt senki, de nincsenek messze az őrzők. -Régóta tanít az egyetemen?-Kezdek el kedvesen érdeklődni felőle, miközben folytatom utamat. Örömmel veszem, ha velem tart, de ha inkább egy helyben álldogálva beszélgetne velem, hát legyen.
Ha el kéne döntenem, hogy intelligencia vagy annak a teljes hiány sugárzik ezerfelé ebből az arcból, komoly dillemma előtt állnék. Úgy tud bambulni, mint egy leszedált lajhár és ha ezt az érzéseivel is összevetem, akkor az a kép tárul elém, amiben egy naiv kis bárányka áll a farkas előtt, akiről nem tudja, hogy olyanokat szokott reggelizni, mint ő. Ha a sértéseken ejtőernyős tantusz van, akkor az egész mondandómból semmit nem fog megérteni és az elég bosszantó. A barlangrajzok nyelvére nem fogok mindent lefordítani. - Az én szemeim se kerülték el magácskát. Az egyik tanítványommal kéz a kézben szoktak járkálni. Ha már láb a lábban nem lehet, ugye... Ez az utolsó próbálkozásom. Ha ezt se fogja megérteni, akkor sokkal erősebb effektekhez nyúlok majd. Nem a testi sértés büntetőjogi kategóriáját kimerítő tettlegességhez, hanem valami eltérőhöz. Személyre szabott ajánlattal dögönyözöm majd meg a kis lelkét. - És miben sántikál itt az egyetemen pontosan? Azt sejtem, hogy az Őrzők törzshelyén sokat munkálkodik, de kell, hogy legyen valami alibifoglalkozása is a rokkant nyugdíj vagy mi a bánatos kútalja mellett. Nem megyek én semerre, most cöveket játszom, aszfalthoz enyvezett talpú embert, aki épp fűzi a csajt, mint cérnát a kilyukadt nadrág varrásához. A bájos pofikája némileg ellensúlyozza a túlzottan pozitív világlátását, ami enyhe túlzással a pofont is gyengéd legyezgetésnek tekinti. Valószínűleg az Őrző évei elején járhat, még nem taposta véresre a lábait, se pincemélyre az ösvényt. - Ez év januárjában tettem be a két lábamat az egyetemre, szóval nem nevezném még történelmileg jelentős pályafutásnak az eddigit, de reményeim szerint még hosszú időt fogok eltölteni a neve tanintézet sok tudást és tudóst látott falai közt. Dr. Lester J. Edison vagyok egyébként, angolt tanítok az. Tudja, verslábak, nyelvjárások, ugrások a nyelvtörténetben. Továbbra is dobálom a célzott labdákat, remélem, hogy legalább egy fejbe fogja találni és rájön, hogy ízetlen ízt kell érezni ott, ahol eddig semmit nem érzett.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Tudom, hogy naiv gondolkodás, de az embert csak a szomorúság találná meg, ha nem akarná meglátni másokban a jót. Tudom, hogy a mai világban sajnos egyre több olyan ember van, akiben elveszik a jó, vagy mélyen a háttérbe szorul, de nem félhetünk mindig attól, hogy mikor futunk bele az egyikbe. Egyik alkalommal pont ezzel a pozitív hozzáállással sikerült egy igen "kedves" embert rávennem arra, hogy ne viselkedjen úgy velem, mint egy tapló... Sőt a végén még bocsánatot is kért tőlem... Mégis hogyan várhatnám el másoltok, hogy legyenek velem kedvesek, hogy tiszteljenek, ha én ezt nem adom meg nekik? Ezért sem hittem azt az elején, hogy a megbántásom a célja a férfinak, akivel most először beszélgetek. Viszont én sem vagyok annyira hülye és a következő beszólásánál rájövök, hogy bizony nem a véletlen műve volt azt, hogy annyiszor emlegette a lábakat. Igen rosszul esik a beszólása, de nem mutatok semmit ebből felé. A tekintetem komollyá változik. Mégis milyen jogon?... Nem ismer, nem is tudja milyen körülmények között veszítettem el... A szavait inkább elengedem a fülem mellett és úgy teszek, mint aki meg sem hallotta a gúnyolódását. Szóval ő Vel egyik tanára... Nem is említette, hogy egy vérfarkas tartja az egyik óráját... De lehet, hogy direkt nem szolt erről. -Az egyik tanárnak segédkezem főleg papírmunkákban!... De nem igen hiszem azt, hogy ezt Ön ennyire érdekelné!-Azt nem kell tudnia, hogy pontosan kinek is dolgozom. Nem fogok mindent elkotyogni neki, ennyire nem vagyok idióta. Viszont most egy kis gúnyt az én hangomban is érezhet. Az újabb gúnyolódására csak elmosolyodom. Nem hagyom, hogy elérje a célját, nem hagyom, hogy egy vadidegen hatással legyen rám... -Nos tudtommal sok mindentől függ, hogy milyen sokáig maradhat ebben a városban. Az itteni falka nem nézi jó szemmel a magához hasonló kóbor alakokat. Tudja hogy van ez... Vagy megszoksz vagy megszöksz!-Rántom meg a vállam. Ha már eddig nem tette meg én le fogom jelenteni, hogy egy magányos alak kolbászol az egyetemen, és biztos vagyok benne, hogy a helyi farkasok is hamar észreveszik majd, ha eddig nem tették. Viszont úgy érzem, hogy ez a beszélgetés nem fog jó irányba terelődni, így inkább visszaindulok az egyetem felé.
Addig szivárogtattam a tisztítatlan vízű csermelyt a kemény földbe, míg a talajerózió végre beindult és felborult a fenenagy egyensúly protézises hősnőnk érzéseiben. Megszólalt a vészcsengő, hogy itt bizony bombázás folyik és irány a légópince! A zavarodottság és értetlenség együttesébe egy kis felháborodás kúszik be alattomosan és csendben, mivel hangot nem ad neki. Nem jó partner a cikizéshez. Talán pont ez a technikája, halálra untatja a gúnyolódó kibiceket. - Gyenge lábakon áll az érve, hogy magácska nem érdekelhet bárkit vagy konkrétan engem. De ha nem akar itt egyik lábáról a másikra állni, azt is megértem. Meg hát. Az erőm ismét kidudorodik, ha elkergetem a kis érzékeny lábatlankodót. Tőlem aztán futhat panaszkodni, ha tud azzal a száraz műanyaggal. Kétlem, hogy foglalkoznának ilyen semmiséggel és ha mégis mennem kell az ítélóbírák elé, természetesen mindent le fogok tagadni. A szépsége már nem hat meg, nem remélek tőle semmi élvezeteset. Rettentően unalmasnak találom és csak a nyelvemet köszörülöm rajta, erre tartom alkalmasnak. - Hm, többtényezős gondolkodás... Látom, lábadozik az élénksége - felelek ismét egy célzással, hogy lám-lám, mintha kezdene felocsúdni a méla mafla állapotból. - Hány kóbor toppan be érkezése után páros lábbal az oroszlán farkas barlangjába szólni, hogy ímhol megtenné az első lépéseket az együttműködés olykor ingoványos, ám biztos lábúaknak nagyon is járható útján? Szóval a magamfajta kóborokat igencsak kedvelheti a Falka és nem tartok az ülepre talpalással történő kiutasítás lelket is megtaposó gyötrelmétől. Érzem én, hogy egyszerű módon védekezik, mint a sor végén álló kelta harcos, akinek már csak kistányérnyi fapajzs jutott. Rám szeretné húzni illegális bevándorló sablonját, sőt talán a vizes lepedőt is. Egyem azt az érzékeny lelkét! Jól kifőtt barna rizzsel és sajtmártással... - Nocsak, nem tanítják az Őrzőiskolában, hogy a verbális küzdelem ellen nem a "Megszöksz" bicikliútjára kell menekülni? Ó, bocsánat! Ahhoz két ép láb lenne szükséges... Még mindig megkövült pompeii lakost játszom, aki bizony nem megy semerre, hanem egy helyben állva büntet a lábas-talpas, menetelést körbejáró szóvirágaival egy gyengeségében megaláztatásra kijelölt személykét. Ha elmegy és rövidre zárja a felvillanyozó szónoklatomat, akkor sem lesz hiányérzetem, csak az egómat duzzasztja, mint őrült nyári zivatar a Chena-t. Ez is csak azt fogja megmutatni, hogy kettőnk közül én vagyok az erősebb kutya, aki akár meg is... - Meg tovább is van, mondjam még?
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
A feltételezése miszerint érdeklem őt igen meglep engem. Mégis miért érdekelhetném? Biztos vagyok benne, hogy nem a lábam, vagy esetleg a munkám miatt. Valami más oka lehet… De lehet, hogy túl sokat képzelek a dolgokba és igazából, csak a gyermekes gúnyolódás a célja. Mindig azt hinné az ember, hogy a felnőttek már érettebben gondolkoznak, de úgy tűnik ez az egyed képtelen rá. Egy mosoly kúszik arcomra ahogy megosztja velem a véleményét. Nos ezek szerint még nem sikerült megismerkednie a helyi falkával. Nem csak én vagyok naiv, de Ő is az, ha azt hiszi, hogy sokáig maradhat itt békében. meghúzhatja magát csendben, de azt sem hiszem, hogy Will is olyan nyugodtan fogja hagyni, hogy egy kóbor mászkáljon itt az egyetemen. Előbb utóbb valaki biztosan ki fogja faggatni… Van egy olyan érzésem, hogy nekem nem árulna el túl sokat. A gúnyolódásából ítélve, nem vesz emberszámba. Nos ha ezt őt boldoggá teszi. -Majd meglátjuk!-Vonom meg végül a vállam. Hadd higgye azt, hogy neki van igaza. Nekem aztán édes mindegy. Nem az én életemről van szó. Ha kedvesebb lett volna természetesen én is megadtam volna neki azt a tiszteletet, de így miért is érdemli meg? Mert farkas?... Ha jól érzem nem a legerősebbek közé tartozik. Mondjuk igaz sima emberként is simán legyűrhetne egy ujjával is, de talán ő sem annyira ostoba, hogy nekem essen fényes nappal a protektorátushoz közel. -Csöppet sem menekülök! Csak úgy vélem értelmetlen folytatni ezt a gyerekes beszélgetést Önnel! Csak gúnyolódik másságomon, pedig nem is ismer. Tudommal a hozzám hasonló emberek is teljes életet tudnak élni. A biciklizés sem okozhat gondot, hiszen van két lábam.-Az már kérdés, hogy az egyik nem élő szövetekből áll össze, de ugyanúgy tudom használni, mint a másikat… Nagyjából. Közelebb sétálok hozzá és úgy pillantok a szemeibe. Most nem gondolok arra, hogy ő is farkas. Csak egy nagyra nőtt gyereket látok, akit nem neveltek meg a szülei. Ideje lenne megmutatni neki, milyen a normális viselkedés másokkal szemben. Lehet, hogy legbelül sikerült megbántania, de erőt is adott nekem, hogy mind ezt visszafojtsam és megvédjem magam. Mert nincs joga fikáznia! -Ha annyira akarja mondja csak. Nem vagyok én semmi jó elrontója. Ez magát boldoggá teszi?Hát hajrá! Gúnyolódjon csak tovább a nyomorúságomon, amit egyébként az egyik fajtársának köszönhetek. Milyen bátor és hősies volt. Egymaga le tudott tépni egy lábat! Dicséretre méltó nem gondolja? -A hangomban továbbra is ott a nyugalom. Nem fog feldühíteni, mert nem hagyom neki. De ha ennyire a lábamról akar beszélni, hát legyen. Ennél többet már úgy sem árthat nekem. Ha meg megpróbálna nos azt hiszem ő húzná a rövidebbet.
Abban a mosolyban valami paradox értetlenséget érzek. Mintha rájött volna, hogy fogjon meg engem, hogy kívánjon agyi infarktust az őt szótövisekkel döfködő vérfarkasnak és közben a mondandómat akár teljesen félre is érthette. Mert én így akartam és meg tudtam úgy fogalmazni, hogy a király gyilkosának vagy megmentőjének is láthasson attól függően, hogy értelmezi a megnyilvánulásomat. Én tudom, milyen alkut kötöttem a Vezető Testőrrel a Holiday Inn éttermében. A kulcsszó nem a kóbor volt, hanem a "magamfajta". Aki megérkezik és máris az Alfát követeli audienciára. Ha hónapokig lapítok egy odúban, sokkal keservesebb lenne a fogadtatás és nem is az én stílusom a kúszó-mászó, földalatti életmód. Ha katonának mennék, biztos nem lopakodóegységbe kerülnék, hanem az első sorban rohannék rá az ellenségre. Ennek a leányzónak is rögtön megadtam, ami a gyengék kiváltsága: a tényeken alapuló, legfájdalmasabb gúnyt. - Mert mily tervet eszelt ki, kedvesem? Személyesen maga fogja megkérni a taljánt, hogy dobja ki a játékszabályt az ablakon és az egyezmény felbontását egy tojáshéjas fenekű Őrző sérelmei alapján követelné? - vigyorgok rá egy nagyot a könnyelműen legyintő hölgyeményre. Ha nagyon nincs szerencsém és a véletlen pont az Alfa lányát sodorta elém, akkor el tudom képzelni, hogy a Végrehajtók meglátogatnak egy lakásátrendezés erejéig, de nem hinném, hogy egy erőskezű falkavezér ilyen kis mimózát nevel. Szerintem csak lövöldöz a levegőbe és várja, hogy a eltaláljon egy agyaggalambot. Vagy egy sült galambot, azok szebben repülnek az ő kis elképzelt világában. Benyomások, szimpla benyomások, de nagy eséllyel igazak. - Egyik szavával emelvényt állít, a másikkal pedig ledönti. Meg se próbálja, csak hátraarcot vezényel. Mi ez, ha nem menekülés? Én láttam már a harcnak jópár formáját és ez bizony nem tartozik közéjük. A legjobb esetben is csak gerilla hadművelet, női praktika, a gyengeség jele. - Oly mély emberismeretet feltételez magáról, hogy néhány mondat után tudni véli, reménytelen a témaváltás és már meg sem próbálja? Ha az én lelkem is oly vékony védőréteggel rendelkezne, mint a magáé, akkor most a viccbéli sünhöz hasonlóan elkámpicsorodnék, hogy anyámba küldött a létrámmal együtt. Ha oly flexibilis a protézise, hogy lehet magából élő szövet a fémvázon, azaz közúti tekerő, nos ettől még a különbség különbség marad, mint ahogy a kavicsból se lesz magashegység, ha felrakják a sámlira. Szerinte ismernem kellene, hogy kigúnyolhassam. Jogosság és igazságosság, a gyenge emberek bőszen hangoztatott eszményképei. Az emberi jogok. Amiknek a kitalálói számára mindenki gyanús volt, főleg az, aki mégsem. Véget nem érő és saját farkába harapó elvieskedés. Kajánul és lenézően vigyorgok rá, direkt felszegett fejjel, jelezve, hogy semmire se tartom a módszerét. Gondolom, szeretné elkapni az ingnyakamat és annál fogva a szemembe köpni, mennyire gyűlöl azért, hogy szembesítettem a lemerült létével. - Kislány, a szavaid gyenge fegyverek a medve karmai ellen... Nem véletlenül van ám a védőkerítés, amit úgy látom, egyszer már átugrottál, csak az emlékezet rózsaszín szemüvege időnként megmásítja az ok-okozati összefüggéseket. Bár neked talán még erre sincs szükséged a glóriák és ördögszarvak önkényes osztogatásához... Eddig fel se merült bennem, hogy hozzányúljak. Na jó, csak olyan értelemben, ahogy szívesen nyúlok nők után, de erről hamar letettem, mert beláttam, hogy bármilyen helyes kis arc- és testszerkezettel rendelkezik, csak szánalmas kis permetke, egy undorítóan gyöngécske entitás. Amit most megenged magának, az viszont kinyitja a zsebeimben a bicskákat. Koncentrálj, Lester, ne temesd el a fairbanks-i jó világodat élve egy kis kolorádóbogár miatt! A nevem J. J, mint "Jobb belátásra bírt". Magamat kell lebírnom és már többször éreztem, hogy ilyen erős ellenféllel sosem fogok találkozni. A természetem, a bent acsargó Bestiám már rögtön torokra menne, de én lenyomom a nyakszirtjénél fogva. Most még sikerül. Céllal érkeztem ide és nem kellene az első hónapokban elrontanom. Legalább teljenek el évek, mire kirúgom magam elól a széket. Azzal nyugtatom magam, hogy ilyen stilisztikai fogásokkal saját magának ássa a vermet. Ha lábfosztott lett csak azért, mert a szája nagyobb volt a megmutatható erejénél, akkor megérdemelte. Ha meg egyszerű szenvedő alanya lett egy kegyetlenkedő fajtársam vad kalimpálásának... Nem a bátor és nem a hősies szó illik arra, hanem csak a szabadságszerető, akinek holmi etikai megfontolások gyengeségnek számítanak és ezért tényleg dícséretre méltó. - Szóval, százlábú, a fojtott hangú hisztérián kívül mi lapul még a tarsolyodban? Esetleg egy bemutatkozás, amit merő illetlenség elmulasztnai, ha már a másik fél megosztotta veled a nevéül szolgáló fonémahalmazt? És mi lesz a kötelező interjúkérdésekkel, amiket az új bundát látva vezetnek elő a te fajtársaid? Inkább szólsz a nagyfőnöknek, hogy küldjön bátrabb riportert? Lássuk, mi vagy te, máguspalánta avagy orvostanhallgató? Mert a harcos jellemezőkhöz látszólag annyi közöd van, mint nekem az anorexiához... Az Őrzőkkel még nem találkoztam itt az egyetemen, hacsak nem az informátoraikkal, akik úgy rejtőzködnek, mint hóbagoly a porcukorban. Ha hajlandó legalább egy kevés lelki erőt mutatni a testi hibái mellé, akkor néhány további szúrós szó mögé bizony beillesztem a válaszokat is. Csak rajta múlik, hogy az információkat húzza-e ki belőlem avagy a haragtól tajtékzó vadállatot. Mindketten jobban járunk, ha az előbbit választja. Én nem tartom bűnösnek magam, hiszen aki erősebb, az éreztetheti, ez a természet törvénye és az én hitem. Aki engem legyőzött, azt elismertem és én is elvárom ugyanezt a nálam kisebbektől.
Kezdőlap
És azért írtam azt, hogy dolgoznak itt kollégák, mert tényleg van ott háttered, hazudnod sem kell, és azt sem kell közölnöd, hogy amúgy ez a 
500 
//
//
