Hasonszőrű sportbarátokkal akkor is öröm csevegni, ha nem épp olyan bundást rejtenek magukban, mint én. Nem kell nekem átmennem Nyomkereső Kisködmönbe, hamar rámlelnek azok, akik hasonlóan sziklás domborzati térképpé akarják alakítani a testüket. Diákok kevésbé bátran merészkednek odáig, hogy edzéstervet kérjenek, bár múltkor megtette az egyik, mégis megfutamodott, mikor tudatosult benne, hogy a felkészülési program mellé karót is kap, ha ezt csak a jobb jegy érdekében kötött alkunak tekinti. A tanárkollégák közül már volt kettő, akivel csűrtük-csavartuk a szavakat, az eredmény viszont a lefolyóba csordogált. Nem akartak ők kerekített avagy szögletesített izmokat, csupán a csodabogárral akartak váltani pár szót és nem lettem a szívük csücske, mikor kiosztottam őket. Rugalmatlanok, mint egy vasbetonfal. Röhögök majd a méretes markomba, mikor néhány évtized múlva a szervezetük felmondja a szolgálatot. Ha tovább idegesítenek, esetleg segítek a természetnek gyorsított eljárásban igazságot osztani. Randy Calhoun, az egyik vegyészszakos tanár szabályt erősítő kivételként bukkant fel és megtaláltuk a közös mezsgyénket, ahová egy könnyed, aztán egyre szakmaibbá váló és épp ezért élvezetes csevelyt folytathattunk le. Fizikailag ez a parkoló volt, mivel ő kocsival jár és elkísértem a piros családi autóig, hogy nyugta helyett sporttársi egyeztetéssel dícsérjük a mai napot. A kajak-kenu sosem volt az életem része, ahogy a vízisportok sem tartoztak és valószínűsítem, nem is fognak tartozni a kellemesen hasznos mozgásformák közé, amiket kedvelek, de Calhoun 15 évig lapátolta a vizet és nem egy amatőr, mindent tud az edzésről, ráadásul vegyészként a Grand Canyon mély szakadékaiba ereszkedett le a tudományos magyarázatokkal, molekulárisan molesztálva a szervezet működési folyamatait. A beszélgetésnek nem használt a sodrófa, nem nyújthattuk elég hosszúra, mivel a gyerekek az utolsó hajszálaitól is megfosztják az óvónéniket, ha Randy papa nem teszi időben tiszteletét a csodamobillal és még az asszonyt is ki kell rántania az orvosi rendelőből, ahol zárásig ostromolják a receptekért élő-haló (azok nélkül inkább csak haló) betegek. Ez a fajta családi élet nekem annyira hiányzik, mint üveges mexikóinak a hanyattesés. A parkoló közepén még kicsit időzöm, megnézem ezt az átkozott rezgő-berregő, idegszálakon szteppelő kézikészüléket, amit mobilnak hívnak köznapi nevén. Nem hiányoztam senkinek, úgyhogy hazafelé indítom a virgácsaimat, egyiket a másik után, sportos, elegáns és méretemhez képest kontrasztosan könnyű léptekkel haladok a sorok között, hogy megtegyem a mai kilométereimet az egyetemtől a bérlakásig.
Alig teszek meg nagyobb utat, mint a távolugrás világrekordja és ismerős energiák érzékelek a közelemben. Csokitojások nem rejtenek olyan meglepetéseket, mint amit az jelent, hogy a helyi Őrzők székhelyén még senki nem kereste meg a frissen betoppant értelmiségi kóbort. Az egyik szemtetkóst oktatom is és a hölgyemény, aki fél lábon is kibírja mellette, szintén kapott már varázstintát a bőrébe hasított alakzatokba. Most itt a lehetőség, hogy bemutassam a legjobb védekezési technikának minősített támadást és elbeszélgessek az egyik illetékes harcospalántával. Szinte még a fenekén van a tojáshéj, az emberi és a mágikus is, azt mutatják az energiái. Most, hogy megpillantom a lágyan ívelt arcélt és a varázslat nélkül is igéző szemeket, gondolatébresztőnek találom a hiányosságot. Már csak egy kampó kellene és indulhatna a farsangi jelmezversenyen pályát tévesztett tengeri rabló kategóriában. Megszoktam, hogy akik sikítoznak alattam vagy épp "Gyía!" felkiáltással kísért tevékenységet folytatnak rajtam, azok közben két igazi, hús-vér, szorongatni és harapdálni való lábacskákkal teszik ezt. Ennek a leányzónak nincs ki a négy végtagja, mint látom, de ha az a Velkan nevű töritúró lát benne valamit, nem lehet olyan tehetségtelen. Mégse az az első gondolatom, hogy ne az egyetemi értelemben, hanem fajfenntartáshoz alkalmazott karót adjak neki. Féllábú szamárnak nem mindig jár répa. A gyengeségét inkább kihúzom a legretinaszaggatóbb színű szövegkiemelővel, ez tökéletes mód a kapcsolatfelvételre. Részvét helyett azt érdemli, hogy kigúnyolják, mint háromfogú Jimmy-két a nílusi krokodilok. Féllábú Őrzőt még amúgy sem láttam, abszurd anomália és haszontalan hanyagság, hogyha ezt a bigét állományban tartják ennyi idősen. - Helló, ifjú leányka! Ma este közvetítik a hosszútávfutás világbajnokságát, 2 óra múlva kezdődik. Addig már fél lábon is kibírjuk, igaz? - szól a köszöntésem vidám hangon az egyébként fenyegető szürkélléssel gyülekező sötét fellegek szemlélte parkoló kellő közepén. Nyugodtan beszélhetünk a titkos összetevőnkről kínozhatom bántó szavakkal, nem érzek senkit a környékünkön egy jó 200 méteres körzetben.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Hosszú nap, sok munka és tanulás, de mielőtt belevethetném magam a pihenésbe még elugrom a közeli boltban. Bár a kollégium közelsége miatt drágább, mint egy városi, de nem akarok minden alkalommal megzavarni egy őrző társamat, hogy ugyan legyen már olyan kedves és kísérjen el. Ez a bolt meg közel van, így még egyedül is bátran meglátogathatom. Szeretnék valamit főzni a bent lakoknak. Amióta beköltöztem az egyetemre szokásom néha napján nagy adagokban nekiállni főzni, mert tudom, hogy mindenkinek rengeteg a dolga és a meleg otthoni koszt meg nagyon is jól tud esni. De az is igaz, hogy legfőképpen Vel miatt csinálom. Tudom kissé anyáskodó vagyok vele és próbálom is visszafogni magam, de nem olyan könnyű.
Miután bevásároltam kezemben a szatyrokkal indulok vissza az egyetemre. Lépteim lassúak, nyugodtak. Nem sietek sehová, inkább élvezem a friss levegőt, a hűvös időt. Egész nap a négy fal közé voltam bezárva, bár igaz fel-alá "rohangásztam" mégis hiányzott az, hogy kissé kimozduljak, hogy friss levegőt szívjak. Tudom Csoki is örülne annak, ha velem jöhetett volna vásárolni, de majd őt később hozom ki, hogy kifutkorászhassa magát. Séta közben teljesen elmerülök a gondolataimban, ahogy általában ilyenkor szoktam. Nem egyszer volt már ebből bajom, de mindig jó kicsit elkalandozni. Ezért sem veszem észre rögtön a közeledő farkast. Csak a mély hang zökkent ki álomvilágomból. Első reakcióm az, hogy körbenézek. Nem vagyok benne biztos, hogy hozzám szólt míg észre nem veszem, hogy csak mi ketten vagyunk a parkolóban. Meglepetten pillantok a férfira, majd végül megszólalok. -Bocsánat!?-Bár hallottam, hogy szolt hozzám, de nem tudnám visszamondani, hogy pontosan mit is mondott. -Elmézést, csak egy picit elkalandoztak a gondolataim...-Mosolyodom el halványan miközben kezdem ismét furán érezni magam. Már jó ideje nem éreztem ezt a fajta szorongást, vagy minek is lehetne mondani. Azt hittem, hogy már el is múlt, de ezek szerint mégsem. De akkor vajon mi lehet az oka?
Mint derült égből a villám, csak más, úgy érte ezt a szférákban lebegő nőt a megszólításom. Vagy tényleg más levegőrétegekben utazott vagy igen mélyen belemászhatott a belső, lelki gödrébe, hogy ennyire keresi, ki szólította, mikor a környéken senki nincs kettőnkön kívül. A parkoló nagy, más részein csattannak a kocsiajtók és felhangzik egy-két szó az érzkező-távozó, pakoló-cuccokat ottfelejtő népek közül, de itt, a közepén csak ketten árválkodunk. Az ízetlennek (valójában nekem nagyon is ízesnek) szánt poén elsuhant az Őrző füle mögött, mint egy nyílvessző, ami már soha nem tér vissza. Vicceket ismételni a legunalmasabb, sokkal érdekesebb mindig újakat kreálni és bevetni. Jöjjön a pótfegyver most, hogy már figyel rám: - Lábra keltek a gondolatai és magukkal rángatták kézen fogva? Fel se tűnt, hogy lábatlankodnék és megzavarnám a meditatív túráját - hangsúlyozom megint a láb témáját, hátha most rákap a csalira és kicsalok belőle valami negatív érzést, amit egy ilyen nyomorékból szerintem nem nehéz. - Rétest fog sütni? - kérdezem a szatyrokra mutatva. - Tudja, aki nem lép egyszerre, az nem kap belőle estére. Egyelőre csak azért lövöldözöm fogyatéka céltáblájára, hogy kizökkentsem a magányos caplatásból. Lehet, hogy nem túl szerencsés bemutatkozás ez az Őrzőknél, de úgy hallottam, nem ugranak rögtön torokra egy chiliként maró megjegyzés miatt. Legyen egy kis örömöm nekem is a tetovált lány megismerése közben. Önelégült vigyor ül ki az arcomra és karbafont kézzel meredek szoborrá, várva, hogy mi szalad ki a mázatlanságában is tetszetős porcelánbaba cseppnyi és amúgy igencsak vonzó szájacskáján.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
A megjegyzései, kérdései csöppet sem bántanak meg engem. Van egy olyan naiv tulajdonságom, hogy én mindig a jót feltételezem az emberektől, így fel sem merül az a lehetőség a fejemben, hogy mind ezt gúnyolódásnak szánja. Hiszen miért is tenné? Nem ismer engem, nem ismeri a körülményeket. Sőt még azt sem tudom, hogy egy farkas képes e megérezni azt, hogy egy láb hiányom van. Ám ennek ellenére nem is igen tudom megérteni, hogy mit is akar mindebből kihozni. Ahogy ő is én is megállok. Ahogy jobban szemügyre veszem a hatalmas férfit derengeni kezd az arca. Mintha láttam volna már az egyetem folyosóin sétálva. Lehet, hogy egy itteni tanárral sikerült "összefutnom"? -Csöppet sem zavart meg. Örömmel találkozom egyetemi tanárokkal. Bár én magam nem tanítok, de szintén félig-meddig ott dolgozom. Onnan ismerős az arca.-Mosolyodom el ismét, ahogy újra körbenézek a parkolóban. Nem érzem túl jól magam, mintha valamiféle ideges feszültség feszítene belülről, pedig egyáltalán nem érzem magam megfenyegetve. Nem hiszem, hogy bántani akarna. Nem is lenne túl okos ötlet a részéről. Lehet, hogy jelenleg nincs itt senki, de nincsenek messze az őrzők. -Régóta tanít az egyetemen?-Kezdek el kedvesen érdeklődni felőle, miközben folytatom utamat. Örömmel veszem, ha velem tart, de ha inkább egy helyben álldogálva beszélgetne velem, hát legyen.
Ha el kéne döntenem, hogy intelligencia vagy annak a teljes hiány sugárzik ezerfelé ebből az arcból, komoly dillemma előtt állnék. Úgy tud bambulni, mint egy leszedált lajhár és ha ezt az érzéseivel is összevetem, akkor az a kép tárul elém, amiben egy naiv kis bárányka áll a farkas előtt, akiről nem tudja, hogy olyanokat szokott reggelizni, mint ő. Ha a sértéseken ejtőernyős tantusz van, akkor az egész mondandómból semmit nem fog megérteni és az elég bosszantó. A barlangrajzok nyelvére nem fogok mindent lefordítani. - Az én szemeim se kerülték el magácskát. Az egyik tanítványommal kéz a kézben szoktak járkálni. Ha már láb a lábban nem lehet, ugye... Ez az utolsó próbálkozásom. Ha ezt se fogja megérteni, akkor sokkal erősebb effektekhez nyúlok majd. Nem a testi sértés büntetőjogi kategóriáját kimerítő tettlegességhez, hanem valami eltérőhöz. Személyre szabott ajánlattal dögönyözöm majd meg a kis lelkét. - És miben sántikál itt az egyetemen pontosan? Azt sejtem, hogy az Őrzők törzshelyén sokat munkálkodik, de kell, hogy legyen valami alibifoglalkozása is a rokkant nyugdíj vagy mi a bánatos kútalja mellett. Nem megyek én semerre, most cöveket játszom, aszfalthoz enyvezett talpú embert, aki épp fűzi a csajt, mint cérnát a kilyukadt nadrág varrásához. A bájos pofikája némileg ellensúlyozza a túlzottan pozitív világlátását, ami enyhe túlzással a pofont is gyengéd legyezgetésnek tekinti. Valószínűleg az Őrző évei elején járhat, még nem taposta véresre a lábait, se pincemélyre az ösvényt. - Ez év januárjában tettem be a két lábamat az egyetemre, szóval nem nevezném még történelmileg jelentős pályafutásnak az eddigit, de reményeim szerint még hosszú időt fogok eltölteni a neve tanintézet sok tudást és tudóst látott falai közt. Dr. Lester J. Edison vagyok egyébként, angolt tanítok az. Tudja, verslábak, nyelvjárások, ugrások a nyelvtörténetben. Továbbra is dobálom a célzott labdákat, remélem, hogy legalább egy fejbe fogja találni és rájön, hogy ízetlen ízt kell érezni ott, ahol eddig semmit nem érzett.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Tudom, hogy naiv gondolkodás, de az embert csak a szomorúság találná meg, ha nem akarná meglátni másokban a jót. Tudom, hogy a mai világban sajnos egyre több olyan ember van, akiben elveszik a jó, vagy mélyen a háttérbe szorul, de nem félhetünk mindig attól, hogy mikor futunk bele az egyikbe. Egyik alkalommal pont ezzel a pozitív hozzáállással sikerült egy igen "kedves" embert rávennem arra, hogy ne viselkedjen úgy velem, mint egy tapló... Sőt a végén még bocsánatot is kért tőlem... Mégis hogyan várhatnám el másoltok, hogy legyenek velem kedvesek, hogy tiszteljenek, ha én ezt nem adom meg nekik? Ezért sem hittem azt az elején, hogy a megbántásom a célja a férfinak, akivel most először beszélgetek. Viszont én sem vagyok annyira hülye és a következő beszólásánál rájövök, hogy bizony nem a véletlen műve volt azt, hogy annyiszor emlegette a lábakat. Igen rosszul esik a beszólása, de nem mutatok semmit ebből felé. A tekintetem komollyá változik. Mégis milyen jogon?... Nem ismer, nem is tudja milyen körülmények között veszítettem el... A szavait inkább elengedem a fülem mellett és úgy teszek, mint aki meg sem hallotta a gúnyolódását. Szóval ő Vel egyik tanára... Nem is említette, hogy egy vérfarkas tartja az egyik óráját... De lehet, hogy direkt nem szolt erről. -Az egyik tanárnak segédkezem főleg papírmunkákban!... De nem igen hiszem azt, hogy ezt Ön ennyire érdekelné!-Azt nem kell tudnia, hogy pontosan kinek is dolgozom. Nem fogok mindent elkotyogni neki, ennyire nem vagyok idióta. Viszont most egy kis gúnyt az én hangomban is érezhet. Az újabb gúnyolódására csak elmosolyodom. Nem hagyom, hogy elérje a célját, nem hagyom, hogy egy vadidegen hatással legyen rám... -Nos tudtommal sok mindentől függ, hogy milyen sokáig maradhat ebben a városban. Az itteni falka nem nézi jó szemmel a magához hasonló kóbor alakokat. Tudja hogy van ez... Vagy megszoksz vagy megszöksz!-Rántom meg a vállam. Ha már eddig nem tette meg én le fogom jelenteni, hogy egy magányos alak kolbászol az egyetemen, és biztos vagyok benne, hogy a helyi farkasok is hamar észreveszik majd, ha eddig nem tették. Viszont úgy érzem, hogy ez a beszélgetés nem fog jó irányba terelődni, így inkább visszaindulok az egyetem felé.
Addig szivárogtattam a tisztítatlan vízű csermelyt a kemény földbe, míg a talajerózió végre beindult és felborult a fenenagy egyensúly protézises hősnőnk érzéseiben. Megszólalt a vészcsengő, hogy itt bizony bombázás folyik és irány a légópince! A zavarodottság és értetlenség együttesébe egy kis felháborodás kúszik be alattomosan és csendben, mivel hangot nem ad neki. Nem jó partner a cikizéshez. Talán pont ez a technikája, halálra untatja a gúnyolódó kibiceket. - Gyenge lábakon áll az érve, hogy magácska nem érdekelhet bárkit vagy konkrétan engem. De ha nem akar itt egyik lábáról a másikra állni, azt is megértem. Meg hát. Az erőm ismét kidudorodik, ha elkergetem a kis érzékeny lábatlankodót. Tőlem aztán futhat panaszkodni, ha tud azzal a száraz műanyaggal. Kétlem, hogy foglalkoznának ilyen semmiséggel és ha mégis mennem kell az ítélóbírák elé, természetesen mindent le fogok tagadni. A szépsége már nem hat meg, nem remélek tőle semmi élvezeteset. Rettentően unalmasnak találom és csak a nyelvemet köszörülöm rajta, erre tartom alkalmasnak. - Hm, többtényezős gondolkodás... Látom, lábadozik az élénksége - felelek ismét egy célzással, hogy lám-lám, mintha kezdene felocsúdni a méla mafla állapotból. - Hány kóbor toppan be érkezése után páros lábbal az oroszlán farkas barlangjába szólni, hogy ímhol megtenné az első lépéseket az együttműködés olykor ingoványos, ám biztos lábúaknak nagyon is járható útján? Szóval a magamfajta kóborokat igencsak kedvelheti a Falka és nem tartok az ülepre talpalással történő kiutasítás lelket is megtaposó gyötrelmétől. Érzem én, hogy egyszerű módon védekezik, mint a sor végén álló kelta harcos, akinek már csak kistányérnyi fapajzs jutott. Rám szeretné húzni illegális bevándorló sablonját, sőt talán a vizes lepedőt is. Egyem azt az érzékeny lelkét! Jól kifőtt barna rizzsel és sajtmártással... - Nocsak, nem tanítják az Őrzőiskolában, hogy a verbális küzdelem ellen nem a "Megszöksz" bicikliútjára kell menekülni? Ó, bocsánat! Ahhoz két ép láb lenne szükséges... Még mindig megkövült pompeii lakost játszom, aki bizony nem megy semerre, hanem egy helyben állva büntet a lábas-talpas, menetelést körbejáró szóvirágaival egy gyengeségében megaláztatásra kijelölt személykét. Ha elmegy és rövidre zárja a felvillanyozó szónoklatomat, akkor sem lesz hiányérzetem, csak az egómat duzzasztja, mint őrült nyári zivatar a Chena-t. Ez is csak azt fogja megmutatni, hogy kettőnk közül én vagyok az erősebb kutya, aki akár meg is... - Meg tovább is van, mondjam még?
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
A feltételezése miszerint érdeklem őt igen meglep engem. Mégis miért érdekelhetném? Biztos vagyok benne, hogy nem a lábam, vagy esetleg a munkám miatt. Valami más oka lehet… De lehet, hogy túl sokat képzelek a dolgokba és igazából, csak a gyermekes gúnyolódás a célja. Mindig azt hinné az ember, hogy a felnőttek már érettebben gondolkoznak, de úgy tűnik ez az egyed képtelen rá. Egy mosoly kúszik arcomra ahogy megosztja velem a véleményét. Nos ezek szerint még nem sikerült megismerkednie a helyi falkával. Nem csak én vagyok naiv, de Ő is az, ha azt hiszi, hogy sokáig maradhat itt békében. meghúzhatja magát csendben, de azt sem hiszem, hogy Will is olyan nyugodtan fogja hagyni, hogy egy kóbor mászkáljon itt az egyetemen. Előbb utóbb valaki biztosan ki fogja faggatni… Van egy olyan érzésem, hogy nekem nem árulna el túl sokat. A gúnyolódásából ítélve, nem vesz emberszámba. Nos ha ezt őt boldoggá teszi. -Majd meglátjuk!-Vonom meg végül a vállam. Hadd higgye azt, hogy neki van igaza. Nekem aztán édes mindegy. Nem az én életemről van szó. Ha kedvesebb lett volna természetesen én is megadtam volna neki azt a tiszteletet, de így miért is érdemli meg? Mert farkas?... Ha jól érzem nem a legerősebbek közé tartozik. Mondjuk igaz sima emberként is simán legyűrhetne egy ujjával is, de talán ő sem annyira ostoba, hogy nekem essen fényes nappal a protektorátushoz közel. -Csöppet sem menekülök! Csak úgy vélem értelmetlen folytatni ezt a gyerekes beszélgetést Önnel! Csak gúnyolódik másságomon, pedig nem is ismer. Tudommal a hozzám hasonló emberek is teljes életet tudnak élni. A biciklizés sem okozhat gondot, hiszen van két lábam.-Az már kérdés, hogy az egyik nem élő szövetekből áll össze, de ugyanúgy tudom használni, mint a másikat… Nagyjából. Közelebb sétálok hozzá és úgy pillantok a szemeibe. Most nem gondolok arra, hogy ő is farkas. Csak egy nagyra nőtt gyereket látok, akit nem neveltek meg a szülei. Ideje lenne megmutatni neki, milyen a normális viselkedés másokkal szemben. Lehet, hogy legbelül sikerült megbántania, de erőt is adott nekem, hogy mind ezt visszafojtsam és megvédjem magam. Mert nincs joga fikáznia! -Ha annyira akarja mondja csak. Nem vagyok én semmi jó elrontója. Ez magát boldoggá teszi?Hát hajrá! Gúnyolódjon csak tovább a nyomorúságomon, amit egyébként az egyik fajtársának köszönhetek. Milyen bátor és hősies volt. Egymaga le tudott tépni egy lábat! Dicséretre méltó nem gondolja? -A hangomban továbbra is ott a nyugalom. Nem fog feldühíteni, mert nem hagyom neki. De ha ennyire a lábamról akar beszélni, hát legyen. Ennél többet már úgy sem árthat nekem. Ha meg megpróbálna nos azt hiszem ő húzná a rövidebbet.
Abban a mosolyban valami paradox értetlenséget érzek. Mintha rájött volna, hogy fogjon meg engem, hogy kívánjon agyi infarktust az őt szótövisekkel döfködő vérfarkasnak és közben a mondandómat akár teljesen félre is érthette. Mert én így akartam és meg tudtam úgy fogalmazni, hogy a király gyilkosának vagy megmentőjének is láthasson attól függően, hogy értelmezi a megnyilvánulásomat. Én tudom, milyen alkut kötöttem a Vezető Testőrrel a Holiday Inn éttermében. A kulcsszó nem a kóbor volt, hanem a "magamfajta". Aki megérkezik és máris az Alfát követeli audienciára. Ha hónapokig lapítok egy odúban, sokkal keservesebb lenne a fogadtatás és nem is az én stílusom a kúszó-mászó, földalatti életmód. Ha katonának mennék, biztos nem lopakodóegységbe kerülnék, hanem az első sorban rohannék rá az ellenségre. Ennek a leányzónak is rögtön megadtam, ami a gyengék kiváltsága: a tényeken alapuló, legfájdalmasabb gúnyt. - Mert mily tervet eszelt ki, kedvesem? Személyesen maga fogja megkérni a taljánt, hogy dobja ki a játékszabályt az ablakon és az egyezmény felbontását egy tojáshéjas fenekű Őrző sérelmei alapján követelné? - vigyorgok rá egy nagyot a könnyelműen legyintő hölgyeményre. Ha nagyon nincs szerencsém és a véletlen pont az Alfa lányát sodorta elém, akkor el tudom képzelni, hogy a Végrehajtók meglátogatnak egy lakásátrendezés erejéig, de nem hinném, hogy egy erőskezű falkavezér ilyen kis mimózát nevel. Szerintem csak lövöldöz a levegőbe és várja, hogy a eltaláljon egy agyaggalambot. Vagy egy sült galambot, azok szebben repülnek az ő kis elképzelt világában. Benyomások, szimpla benyomások, de nagy eséllyel igazak. - Egyik szavával emelvényt állít, a másikkal pedig ledönti. Meg se próbálja, csak hátraarcot vezényel. Mi ez, ha nem menekülés? Én láttam már a harcnak jópár formáját és ez bizony nem tartozik közéjük. A legjobb esetben is csak gerilla hadművelet, női praktika, a gyengeség jele. - Oly mély emberismeretet feltételez magáról, hogy néhány mondat után tudni véli, reménytelen a témaváltás és már meg sem próbálja? Ha az én lelkem is oly vékony védőréteggel rendelkezne, mint a magáé, akkor most a viccbéli sünhöz hasonlóan elkámpicsorodnék, hogy anyámba küldött a létrámmal együtt. Ha oly flexibilis a protézise, hogy lehet magából élő szövet a fémvázon, azaz közúti tekerő, nos ettől még a különbség különbség marad, mint ahogy a kavicsból se lesz magashegység, ha felrakják a sámlira. Szerinte ismernem kellene, hogy kigúnyolhassam. Jogosság és igazságosság, a gyenge emberek bőszen hangoztatott eszményképei. Az emberi jogok. Amiknek a kitalálói számára mindenki gyanús volt, főleg az, aki mégsem. Véget nem érő és saját farkába harapó elvieskedés. Kajánul és lenézően vigyorgok rá, direkt felszegett fejjel, jelezve, hogy semmire se tartom a módszerét. Gondolom, szeretné elkapni az ingnyakamat és annál fogva a szemembe köpni, mennyire gyűlöl azért, hogy szembesítettem a lemerült létével. - Kislány, a szavaid gyenge fegyverek a medve karmai ellen... Nem véletlenül van ám a védőkerítés, amit úgy látom, egyszer már átugrottál, csak az emlékezet rózsaszín szemüvege időnként megmásítja az ok-okozati összefüggéseket. Bár neked talán még erre sincs szükséged a glóriák és ördögszarvak önkényes osztogatásához... Eddig fel se merült bennem, hogy hozzányúljak. Na jó, csak olyan értelemben, ahogy szívesen nyúlok nők után, de erről hamar letettem, mert beláttam, hogy bármilyen helyes kis arc- és testszerkezettel rendelkezik, csak szánalmas kis permetke, egy undorítóan gyöngécske entitás. Amit most megenged magának, az viszont kinyitja a zsebeimben a bicskákat. Koncentrálj, Lester, ne temesd el a fairbanks-i jó világodat élve egy kis kolorádóbogár miatt! A nevem J. J, mint "Jobb belátásra bírt". Magamat kell lebírnom és már többször éreztem, hogy ilyen erős ellenféllel sosem fogok találkozni. A természetem, a bent acsargó Bestiám már rögtön torokra menne, de én lenyomom a nyakszirtjénél fogva. Most még sikerül. Céllal érkeztem ide és nem kellene az első hónapokban elrontanom. Legalább teljenek el évek, mire kirúgom magam elól a széket. Azzal nyugtatom magam, hogy ilyen stilisztikai fogásokkal saját magának ássa a vermet. Ha lábfosztott lett csak azért, mert a szája nagyobb volt a megmutatható erejénél, akkor megérdemelte. Ha meg egyszerű szenvedő alanya lett egy kegyetlenkedő fajtársam vad kalimpálásának... Nem a bátor és nem a hősies szó illik arra, hanem csak a szabadságszerető, akinek holmi etikai megfontolások gyengeségnek számítanak és ezért tényleg dícséretre méltó. - Szóval, százlábú, a fojtott hangú hisztérián kívül mi lapul még a tarsolyodban? Esetleg egy bemutatkozás, amit merő illetlenség elmulasztnai, ha már a másik fél megosztotta veled a nevéül szolgáló fonémahalmazt? És mi lesz a kötelező interjúkérdésekkel, amiket az új bundát látva vezetnek elő a te fajtársaid? Inkább szólsz a nagyfőnöknek, hogy küldjön bátrabb riportert? Lássuk, mi vagy te, máguspalánta avagy orvostanhallgató? Mert a harcos jellemezőkhöz látszólag annyi közöd van, mint nekem az anorexiához... Az Őrzőkkel még nem találkoztam itt az egyetemen, hacsak nem az informátoraikkal, akik úgy rejtőzködnek, mint hóbagoly a porcukorban. Ha hajlandó legalább egy kevés lelki erőt mutatni a testi hibái mellé, akkor néhány további szúrós szó mögé bizony beillesztem a válaszokat is. Csak rajta múlik, hogy az információkat húzza-e ki belőlem avagy a haragtól tajtékzó vadállatot. Mindketten jobban járunk, ha az előbbit választja. Én nem tartom bűnösnek magam, hiszen aki erősebb, az éreztetheti, ez a természet törvénye és az én hitem. Aki engem legyőzött, azt elismertem és én is elvárom ugyanezt a nálam kisebbektől.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
A feltett kérdését válaszra se méltatom. Nem áll szándékomban semmit sem tenni, maximum csak jelezem Will felé jelenlétét, ha esetleg eddig még nem tették volna. Az, hogy milyen stílusban beszél hozzám, vagy miként bánt meg csak az én dolgom. Nem fogok hisztis kislányként Willhez rohanni, hogy panaszkodjak arról milyen gonosz volt velem ez a farkas... Akkor ennyi erővel már kérhetném is őt, hogy vegye el tőlem az emlékeimet, hogy nem vagyok méltó őrzőnek lenni. Holmi gyermekes piszkálódástól nem fogok megijedni. Nem szabad hagynom, hogy ez lebénítson. Minden egyes szava mélyen megsebesít, de semmit sem mutatok ki ebből neki. Az érzelmeimet mélyen elrejtem a kíváncsi tekintetek előtt. Nem fog sírni vagy hisztizni látni. Nem adom meg neki ezt az örömöt, nem érdemli meg. Úgy vélem, hogy én az elején nagyon is megadtam neki a kellő tiszteletet, de ő ezt nem viszonozta felém. Így mégis mi okom lenne továbbra is tisztelnem őt? Csak mert farkas? Nem ez nem ok! Ha mindenki így gondolkozna, már a káosz uralkodott volna el a Földön. A nevem akarja, de mégis minek? Miért érdekli őt bármi is, ha csak gúnyolódni tud? Én őszintén, kedvesen és érdeklődve szerettem volna beszélgetni vele, mert tudom, hogy sokat tanulhat az ember egy-egy farkastól. Bár ő igen fiatal azokhoz képest, akikkel eddig összefutottam, de mégsem írom le egyből, hiszen nem tudhatom miken ment keresztül... Ahogy Ő sem tudja ezt rólam. Az újabb gúnyolódására, kérdéseire csak elnevetem magam egy pillanatra miközben fejem rázom. Egy kis ideig nem szólalok meg nem is pillantok rá, majd lassan felemelem tekintetem és megkeresem az övét. -Mégis mit vétettem Ön ellen, hogy ilyen tapló és miért érdekli, hogy milyen névvel ajándékoztak meg a szüleim? Nem mindegy Önnek, hiszen csak egy nyomorékot lát bennem. Azt mondja én úgy ítélek meg embereket, hogy nem ismerem meg kellőképpen őket... Nos ez magáról is elmondható. Én tényleg szerettem volna beszélgetni egyet, de maga a kezdetektől fogva csak támad, pedig semmi rossz szándékom nincs...-Egy nagy levegőt veszek, majd folytatom. -Alice Lavant vagyok. Itt élek már vagy két éve... Gyógyítónak készülök, mert nem vagyok elég bátor harcosnak, vagy informátornak lennem, de megvan a kellő eszem és tehetségem a gyógyításhoz. Remélem sosem lesz szüksége a segítségünkre... Főleg nem az enyémre. Egy ilyen nyomorék, mint én biztosan béna bármihez is kezd ugye? Szerencsére gyógyításhoz nem a lábamra van szükségem, hanem a kezemre és az eszemre.-Egy újabb rövid szünet, míg összeszedem az újabb gondolataimat. A hangom teljesen nyugodt és békés, semmi harag, gúny vagy lenézés nincs benne. Talán inkább egy kis fáradtságot érezhet ki belőle, de azt is csak ha nagyon odafigyel az apró kis részletekre. -A legtöbb kérdésemre már megadta a választ. Tudom mióta van itt, mit csinál, hogy hívják, hogy meglátogatta már a helyi falkát. Bár igaz azt nem tudom vajon mi lehet a célja ebben a kis városban.-De van egy olyan érzésem, hogy nem nagyon fogja az orromra kötni ezt.
Oh, mily élénk belső küzdelem zajlik a drága Őrző leánykában! Érdekes módon ő érzékeny mimózát játszik, míg valójában azért van kitinpáncél a lelkecskéjén. A harmatgyenge önbecsülés küzd a látszatért harcot vívó törekvéssel. Érdekes kotyvalék. És végül a sértett gyermek hisztije tör elő belőle félelemmel teli gyanakvással és óvatos visszahúzódással. Akár a gyönge szirmú virágköltemények, amik inkább begubóznak, nehogy véletlenül leszakítsa őket az estvéli könnyű szellő számukra elviselhetetlenül jelentős ereje. Egyre jobban feldühít, ahogy vádaskodik, Nagyon nem érzi a motivációimat és én nagyon magas lóról nézem az övéit, de jogosan, hiszen feljebb is jutottam nála. Ostobaság azt mondani, hogy a cseréptetőről meg lehet látni a verandát, ha egyenesen nézünk és nem lefelé. Csöppség műlábbal szemben a sokévtizedes és már emberként is ereje teljében lévő vérfarkassal. Problemo, seniorita? - Ne rángasd azt a gyufát, mert még kihúzod és az egész doboz begyullad véletlenül! Az vagy, egy nyomorék és hiába ülsz fel a pszichológia szekerére, az is csak szögletes keréken gördül tova a plasztik virgácsod alatt. Sokkal érdekesebbnek mutatkoznál, ha a rossz szándékod valami erőteljesebb tettre vinne rá - közlöm és a hangomban még vaskosabb az indulat. A farkasom már nem csak a fejét, a nyakát is kidugta a rácson és vicsorog nyálcsorgatva. Bőszíti a szószátyár bénaság és csak akkor csukja be a száját figyelmesen, amikor végre kapok valamilyen elfogadható választ. Végre szembenéz azzal, hogy ha vissza akarok élni az információkkal, akkor meg tudom ezt tenni és egy Őrzőnek vállalnia kell a nevét és a titulusát! Nehéz szülés volt és már majdnem császármetszést kellett végeznem rajta, hogy beleláthassak. Pár vágást meg is ejtettem a sérülékeny védőpajzsán, ami a szíve mélyét rejti. Hiába titkolja, az ilyesmit én már észre szoktam venni. - Alicccce... Ekkora vajúdást még az sem prezentál, akinek húsz mellbimbóra jutó kölyök születik az almában - felelem sziszegve, mint a kígyó, csak hogy tovább bosszantsam. Egy mustármagnyit már enyhült a fellengzősségem, mert végre megindult a kétoldalú párbeszéd és nem csak a riadt kutyuska félős ugatására telt a tanítványom rokkant nőjétől. A lényeg viszont így sem változik. Az egyetemi karrieremet viszont legalább nem töröm ketté egy ostoba láb alatt lévő miatt, ez mindenképp pozitív. Most már nem vágyom annyira a testi fenyítéssel történő visszavágásra. - Akár centrifuga a mosott ruhát, úgy csavarod ki a szavakat, kedves falábú fabula! Nem állítottam, hogy a testi nyomor folyománya a szellemi antitalentum. Egyszerűen erőtlenségedben vagy undorító, mint egy tál nyüzsgő-vonagló almakukac. Ha rajtad múlna egyszer az életem, eszedbe ne jusson segíteni, mert nem fogom megköszönni, ezt olyan komolyan mondom, ahogy a két dús izomzatú lábamon állok itt előtted! A féllábú orvos olyan, mint a cipész, aki lyukas csizmában jár. Kemény és vakmerő szavak, amiket könnyedén a fejemhez lehetne vágni, ha úgy fordulna a kocka, hogy rosszkor lennék rossz helyen és a legrosszabb az lenne, hogy vele együtt történne mindez. Kivételesen nem a mókamestert játszottam, hanem így is gondolom. Ha egy ilyen undormány kezeire szorulnék, akkor megérdemlem a halált. Most még szánok rá egy kevés időt és szót, mert valahol mégiscsak szórakoztató a szánalmas mászókázása. Most például feltett egy kérdést azzal, hogy úgysem fogok rá válaszolni. Érzem rajta, hogy így akar manipulálni, akár a furmányos feleségek és intrikus intendánsok. - Értelmes kérdést még nem tettél fel, amit válaszoltam, az se a te érdemed, hogy elmondtam. Lemaradtál, mint sánta kutya a hazug emberek futóversenyén. Ha elibém toppan egy két talpán álló társad, annak talán elregélem, mily motivációs zsákmányállat lógott az orrom előtt, mikor a nagy utazást véghez vittem. Egy dologban biztos lehetsz: az egyetemen a célom az, mint minden elhivatott tanerőnek. A tudást átadni és fokozatosan fejleszteni, elmélyíteni a katedra támasztóinak becses állományában. És ha korrupciós teóriák avagy fóbiák környékeznének meg téged avagy érdekes orientáltságú bakodat, azt is elárulom: hiába gyomorforgató a szánalmasságod, a kis barátod jegyei nem ezen fognak hasra esni. Én azt értékelem a naplóba írt jegyekkel, amit a tanoncok produkálnak a vizsgán. És add át Velkannek, hogy majdnem jól választott, csak épp kifelejtett néhány testrészt az összhatás vizsgálatából. És a mennyország a tiéd lehet, de a földi örömökről én mindig is ezerszer többet fogok tudni. Ha a kegyetlen és szív nélküli testműködést feltételező szavaktól kifakad a forrás vagy eltörik a mécses, a válaszom empatikus nyugtatás és sajnálat helyett öblös röhögés lesz. Ha adja az erőset, akkor pedig lenézek a szatyorra, amit a közérthez kívánt hurcolni és elköszönésképp még odaszúrok egy velőspacalt a combnyakába: - Aztán el ne felejts venni lábápolókrémet! Akarom mondani, bútorápoló szert. Egy gúnyos mosoly után tisztelgek neki, utolsó mókázásként és megindulok kifelé a parkolóból. Az első fairbanks-i Őrző pont olyan, aki maximum arra jó, hogy a kártyájával visszaéljenek a parkolási díjat fizetni nem kívánók. Ez bizony ordas nagy csalódás és az is, hogy sem a teste nem épkézláb, sem az érvrendszere. Már csak azért is keresni fogom a helybéli Őrzők társaságát, hogy felderítsem, mennyire működik itt uram-bátyám-szívem csücske alapon a tetkósok szövetsége és mennyire kell komolyan venni. Mert eddig ez még egy rossz bohózat, nem több...
// Köszönöm a játékot! //
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Még mindig nem értem, hogy miért kell így bánnia velem, de már nem is akarom megérteni. Én tényleg próbáltam normálisan beszélgetni vele, de úgy tűnt ő erre nem vevő. És még én vagyok a gyáva, aki menekül? Hisz nem tudtam vele normálisan beszélni, csak az ócsárolás, a megvetés, a gúny hagyta el ajkait. Igaz eddig is tudtam, hogy nem minden ember kedves, hiszen az még a mesékben sem létezik, de mindig reménykedtem abban, ha valakivel tisztelettel bánsz az viszonozza majd feléd, de ahogy sokszor most is naivnak nevezném magam, vagy inkább megint. Azt hittem kegyetlenebb nem is lehetne, de ebben is tévedtem. Ahogy egyre tovább folyik ez az értelmetlen beszélgetés, úgy bánt meg egyre jobban a szavaival. Eleve gyenge az önbecsülésem, amit csak rontott az az este mikor az a bizonyos vérfarkas megtámadott és mikor kezdenek felépülni jön ő és ismét felszakítja a sebeimet. Mondhatnám azt, hogy nem hagyom neki, de ez nem olyan egyszerű, főleg ha ugyan azt gondolom magamról, mint ő. Hiába próbáltam az ellenkezőjét bebizonyítani neki, magam is sokszor azt hiszem, hogy csak egy szánalomra méltó nyomorék vagyok, aki semmire sem jó. Csak egy kidobandó szemét... De valamiért még sem teszik meg ezt. Ők még mindig látnak bennem valamit, csak azt nem tudom mit. A szavaira már nem mondok semmit. Hiába jártatom a szám úgy sem jut el mondandóm az agyáig, csak egyik fülén be másikon ki. Így miért fáradozzak tovább. Ha ennyire jól esik neki írjon le minden rossznak. Hadd örüljön neki. Viszont könnyeket nem fog látni az arcomon. Semmit nem tud leolvasni róla. Csak figyelem őt és némán állok előtte, míg el nem köszön. Nem akarok neki már semmit sem mondani, még egy Viszlát sem hagyja el ajkaimat. Nem érdemel ez semmit. Amint eltűnik szemeim elől fogom magam és visszasétálok az egyetemre, hogy visszavonulhassak a szobámba, ahova beérve azonnal bezárom magam mögött az ajtó és nem is kell több ahhoz, hogy a könnyek utat törjenek maguknak. Összezuhanva ülök le a földre, hátam a falnak támasztva, hogy kisírjam magamból azt a fájdalmat, amit kaptam tőle.
//Én is nagyon szépen köszönöm és bocs, hogy ilyen kis picike lett. //
Ezek a parkolók mindig borzalmasan kínosak. Már itt kezdődik az a tipikus "új srác" érzés, mert sosem tudom, hogy kinek a helyére állok, vannak ezek a ki nem mondott szabályok, XY-nak biztos az a megszokott helye, ahova én épp tervezek betolatni. Mondjuk így is kilógok a sorból a kis piros Toyotámmal, nem sikerült megszeretnem sem a batár amerikai autókat, sem az ormótlan jeep-eket. Már szerencsére pár éve túl vagyok azon, hogy a be nem illeszkedés kellemetlen érzettel töltsön el. Sikerül, zseniálisan beparkolok a rokkant parkoló helyre, közel s távol senki sem áll ott, pont amire számítottam. A helypazarlás tökéletes példája, de hát nyilván biztosítani kell elég parkolóhelyet ha neadjisten Fairbanks fogja vendégül látni a következő rokkant konferenciát. Addig pedig bebitorlom az egyik helyet. Leállítom a motort és a kesztyűtartóból előkotrom a rokkant-kártyát, ki is teszem a szélvédő belső oldalára. Nem mondom, hogy legális úton jutottam hozzá, vagy hogy épp van jogom használni... de hát kinek van annyi pénze a bírságra, főleg mostanában. Kiszállok a kocsiból, vállamon ott a bőrtáska, de még mielőtt elindulnék az egyetem felé, még a csomagtartóhoz sétálok és előkotrok belőle egy kartondobozt. Nem, nem tervezek beköltözni az egyetemre csupán van néhány vackom, amiket szeretek magammal hozni, mint a félméteres szögmérőm, aminek a csücske egyébként ki is lóg a dobozból. Tele van egyébként hasonló vackokkal a doboz. Én magam pont úgy festek, mint egy tanár az első napján. Kockás ing, farmer, barna bakancs és egy szőrös kapucnis, madárfos zöld kabát, amit lusta voltam becipzározni és ezen döntésemet meg is bánom azonnal, amint mindkét kezem tele van és nem tudok tenni ellene. Talán nincs olyan messze az épület... majd szedem a lábam. Mindenesetre megyek még egy kört a kocsi körül, be van zárva mindenhol, marhajó vagyok. - Jól van Kit, négyre legyél itt. - Vetem oda a kocsimnak. Biztos, ami biztos, hátha kedve támad furikázni egyet, amíg én dolgozok. Áh, nem vagyok hülye, csak magányos. Szóval a vállamon lógó táskával és a két kezemben tartott dobozzal sétálok kifelé a parkolóból az épület felé. Annyira nem néztem körbe, hogy vannak-e itt mások.
A beiratkozásom napján nem sikerült mindent elintéznem, mert végül felhívtak, hogy egy-két napot még igénybe fog venni, amíg az összes papírt elintézik, és még egyeztetni szeretnének a régi iskolámmal. A második dolgot kicsit furának tartottam, hiszen sose csaltam és miért adnék le hamis papírokat? Vagy egyszerűen más az oka ennek? Nem tudom, de nem is nagyon akartam ezen töprengeni, mert legalább az első napomat is Ben társaságában tölthettem. Jó volt újra látni őt annyi nap után, de ugyanakkor kicsit izgulok is, mert hamarosan talán lesz szerencsém megismerni a testvérét is. Remélem, hogy ő is kedvelni fog, hiszen Ben számára fontos, ahogyan szerintem Alice véleményére is mindig adni fog. Tegnap viszont végre kaptam egy üzenetet, hogy úgy néz ki végre minden rendben és sikeres a beiratkozásom. Egyedül még pár papírt kell aláírnom. Meg is volt az időpont, de kivételesen sikerült késébe kerülnöm. Azt hiszem, hogy több időt kellene a város feltérképezésével töltenem, mert az egyik utcasarkon sikeresen rossz irányba fordultam és mire rájöttem erre értékes perceket veszítettem. Mindig is büszke voltam arra, hogy pontos vagyok. Sőt, néha inkább hamarabb is érkezem, mert még mindig jobb picit korábban érkezni, mint késni. Most is sietve szelem át a parkolót, amikor véletlenül éppenhogy neki ütközöm egy férfinak. Így se az ő kezéből, se az én kezemből nem hullik semmi se a földre. Sietek tovább, de végül megállok. Még nem kezdődött el a tanév és talán a titkárságon se esznek meg azért, ha még kicsit kések, illetve azt is írták a levélben, hogy valószínűbb, hogy csak délután tudnak fogadni és foglalkozni a papírjaimmal, így lehet nem is kellett volna megpróbálnom reggel. Lassan megfordulok és az ismeretlen férfira pillantok. Ha tippelnem kellene, akkor azt mondanám, hogy tanár. Esetleg segítsek? – kérdezem tőle barátságosan, majd a rengeteg dologra pillantok a kezében, miközben a kezemben lévő papírokat és dolgokat a táskámba süllyesztem. Cali Rhine Scott. – mutatkozom be neki egy kisebb mosoly keretében és ha engedi, akkor egy-két dolgot átveszek a kezéből, hogy neki is könnyebb legyen a közlekedés és még mielőtt egy másik diák felborítaná őt. Új itt? –támadom le egy újabb kérdéssel, miközben kíváncsian fürkészem őt. Kicsit sikerült úgy feltennem a kérdést, mintha ismerném ezt a helyet és kapásból kiszúrnám azt, hogy kicsoda új és ki nem. Pedig nem, egyszerűen ez csak egy megérzés.
Látom másoknak még sietősebb dolga is van itt, mint nekem, legalább is a mellettem elviharzó lányból ítélve erre a következtetésre jutok. Mielőtt azonban akár csak elkezdhetnék eltűnődni azon, hogy vajon hova is lehet ez a nagy sietség, megáll. Oké, én sétálok tovább a magam kényelmes tempójában. Biztos elfelejtett valamit, vagy ilyesmi, mindenesetre megfordul a fejemben, hogy mikor odaérek mellé, csak megkérdem, hogy minden rendben van-e. Erre megfordul és nekem szegez egy kérdést, én pedig csodálkozó tekintettel, némi gyanútlan értetlenséggel tekintek rá. Kicsit még a fejemet is oldalra billentem, ahogy a kartondoboz fölött ránézek. Természetesen én is megtorpanok. Tekintve, hogy eleve rokkantnak kellene lennem a parkolóhelyemet elnézve és én amúgy se vagyok szívbajos, amikor a fölösleges udvariaskodás hasznossá tételéről van szó... Odafordulok a táskás vállammal. - Nem semmi ez a híres fairbanks-i vendégszeretet. Ezt lekaphatod. - Utalok a vállamon lévő táskára mosolyogva. Persze nem hallottam semmit erről a vendégszeretetről, de semmi jónak nem vagyok az elrontója. Szóval hagyom, hogy levegye a válltáskát és hasznossá tegye magát. Egyébként könnyen leszűrhető, hogy a legkevésbé nehéz csomagomat sikerült megkapnia. - Kali? Mint a hindu istennő? - Lelkesedek fel, mert akkora fantasztikus vallástudományi ismerettel rendelkezek, hogy lelkendezni kell, ha valamit tudok. Még akkor is, ha félrehallás útján, mivel nem pont ez a neve. - Tamati Cohen, de csak Tom. - Teszem hozzá mosolyogva és akkor már kvittek is vagyunk egymás nevét illetően. Egyébként részemről sétálhatunk tovább, nem terveztem egész álló nap a parkoló közepén állni, szóval megindulok és remélhetőleg a lány is velem tart és nem old kereket a táskámmal. - Áh, már vagy negyed órája itt vagyok ebben a parkolóban... - Mosolyodok el, majd végül felé is tekintek mielőtt folytatnám visszavéve az egyébként humorosnak szánt hangvételből. - Ennyire látszik?
Sose szerettem késni, ez amolyan családi hagyomány. A mi családunkban mindig mindenki időre elkészült és mindig mindenhova időben érkeztük. S ezen most se szerettem volna változtatni, mert a végén még képesek elutasítani a jelentkezésemet, de az üzenetükből ítélve erre csekély esély van. De valami állandóság kell az életembe, olyan, ami valamennyire emlékeztetett a régi életemre. Jelenleg egyedül Ben volt ilyen személy az éltemben és egyáltalán nem tetszett, hogy Evelyn-t nem tudom elérni. Féltem, hogy esetleg bajba került, de apum rá is úgy vigyázott, mintha a lánya lenne és ez szerintem mostanra se változott, s ez az egy gondolat képes volt megnyugtatni. Mindig is jó modora neveltek, így nem volt kérdéses, hogy segítek neki. Fogalmam nem volt arról, hogy tényleg tanár-e, illetve ha jók a megérzéseim, akkor milyen tanár lehet. Ha pont pszichológiai tanár, akkor egy kisebb szerencsém van, ha nem, akkor is lehet, hogy legalább ismerni fogom az egyik tanáromat. Nem azért, mert így akarok jó jegyeket szerezni, hiszen ahogyan az őrzők között is keményen megdolgoztam a fejlődésemért, úgy az iskolában is igyekszem 100%-san teljesíteni és nem más módon megszerezni a jó jegyeket. Igen, valóban így van. – szólalok meg mosolyogva, hiszen nekem is segítettek, amikor eltévedtem. Szerencsére itt azért vannak még egyszerű emberek is, így nem akkora para az, hogy valakitől segítséget kérjek, ha a tájékozódási adottságaim éppen felmondanák a szolgálatot. Végül sietve mellé lépek és leveszem a válláról a táskát. Egy dobozzal se lett volna bajom, hiszen az edzések során voltak sokkal nehezebb próbatételeim is, mint egy-két doboz cipelése, de ezt neki nem kell tudnia. Majdnem, de az én nevemet „C-vel” írják. Azt hiszem a szüleim szerették a különleges neveket. – mondom neki mosolyogva, hiszen a Rhine se éppen megszokott és túl gyakori név. Gyerekként kíváncsi voltam, hogy honnét is erednek neveim és meglepődtem én is azon, amit találtam. Nem értettem, hogy miként kaphattam egy folyóról a nevemet, de aztán az őrző életmód mellett és a többi elfoglaltságomnak köszönhetően hamar rájöttem, hogy igazán találó ez a név, ahogyan Cali is. – Örülök, hogy megismerhettelek Tom, vagyis hogy találkoztunk. – mondom neki mosolyogva, hiszen még nem ismerem. Egyszerűen csak egymásba botlottunk. A mosolyom még szélesebb lesz, amikor meghallom a válaszát, mert biztos vagyok abban, hogy csak viccel. Legalább van humora. Ez jó jel. Ne értsen félre, de nem néz ki diáknak, inkább tanárnak gondolnám. S ha a megérzéseim nem csalnak, akkor csak olyan tanár járkálna ennyi cuccal, aki még csak most került ide. A legtöbb tanár nem pakolja ki az irodáját ilyen mértékben egy nyári szünet miatt. Így ebből gondoltam, hogy új itt. - fejtem ki neki az elméletemet. Azt hiszem kicsit már megártott a sok ügy a rendőrséggel, mert már én is egyre gyakrabban gondolkozom úgy, ahogyan ők. Pedig én csak besegíteni jártam hozzájuk. De az igazat bevallva én se régóta vagyok itt. Szóvál számomra is kicsit új ez a város, de rövid idő alatt is képes volt magával ragadni.– szólalok meg újra, miközben tartva a tempóját mellette sétálok. Nem sok diák lézeng még erre felé. Mintha még az utolsó csöndes napjait élvezné az épület és a parkoló is, de hamarosan már semmi se lesz ennyire nyugodt és csendes.
Nem szeretek taxizni, felesleges pénzkidobásnak tartom a reá szánt összeget főképpen úgy, hogyha van ideje az embernek sétálni vagy más közlekedési eszközt választani. Vezetni mondjuk ritkán vezetek, új helyen meg még kevésbé. New Yorkot megszoktam már, ott egész komfortosan ültem a volán mögött, de itt Fairbanksben még nem szántam rá magam. Most viszont épp csak egy ebédidőnyi szünetem volt, így kénytelen-kelletlen taxit hívtam, amivel eljuthattam az Egyetemre. Nem Helenát kerestem, de ha már itt voltam, akkor küldtem neki egy igen tartalmas üzenetet. mindössze egy kettőspont és egy a kettőspont felé görbülő zárójel, mosolygás jeleként az "egyetemen vagyok" mögé. Ha akar, akkor találkozhatunk, de nem fogom azzal kínos helyzetbe hozni, hogy az anyja meglátogatja a tanulmányai helyén. Walternek szeretnék valamit mondani, azért vagyok itt, előre megüzentem neki is, hogy valamiről értekeznünk kellene, így rám tudott készülni, s nem váratlanul török rá. A parkolóban kifizetem a taxist, s útjára eresztem. Nem akarom, hogy megvárjon, mert bár nem tervezem hosszúra a beszélgetést a férjemmel, mégsem óhajtok órát lesni közben, hogy mennyi ideje vár rám a pénznyelő. Szeretem, ha legalább a találkozásaimban szabad vagyok. És egyébként ha már ebédidőben sikerült érkezzem, hoztam Walternek egy kis édességet. Nem vagyok az a süteménnyel kiváltom az ebédet típus, de ezek túl jól néztek ki ahhoz, hogy ne csábuljak el rájuk. Mivel nem ismerem ki magam az egyetemen, így a parkolóban várom meg, így kértem tőle, s egyelőre nem jelzett, hogy közbejött volna neki valami.
Ahogy megkapom Lena üzenetét, miszerint a parkolóban szeretne találkozni ebédszünetben, azonnal küldöm is a választ, hogy ott leszek. Tudom, hogy fontos lehet, máskülönben nem személyesen jönne napközben, hanem megírná, felhívna vagy este beszélnénk meg, amikor már mindketten hazaértünk. Így pedig kifejezetten aggódni kezdek, hogy vajon mi történhetett. Erre azonban egy ideig még nem derül fény. Ahogy vége a délelőtti utolsó órámnak – a héten már nem is jövök az egyetem közelébe, legalábbis tanítás miatt – már indulok is a parkoló felé, amúgy is oda mennék, ha a feleségem nem várna rám, mert innen a bíróságra megyek. Őt meglátva köszönés előtt megcsókolom és átölelem. Valamelyest megnyugszom, hogy ránézésre jól van. - Szia! – nyögöm ki végre, majd tenyereim közé fogom az arcát. - Ugye minden rendben van? Mi történt? – aggodalmas pillantásokkal illetem. Tisztában vagyok vele, ha baj lenne, már beavatott volna, így akármi is történt, nagy gond nem lehet, de annál komolyabb, semmint telefonon közölni lehetne, vagy pedig – és ennek adok nagyobb sanszot, tehát arányosan ez az, amit a legkevésbé szeretnék hallani – olyasmiről van szó, ami a farkasokkal kapcsolatos és érthető módon nem telefontéma. Egyszerűen nem tudom levetkőzni az aggódást, ami talán esetünkben nagyon is érthető. - Gyere, üljünk be a kocsiba, ne itt fagyoskodjuk a hidegben. – az autó felé indulok meg, kezemet Lena derekára téve. Ráadásul, ha jól sejtem, amiről beszélni fogunk, az nem tartozik másokra és éppen ezért egy nyílt parkolóba való téma, a kocsiban legalább magunk lehetünk. - Farkas van a dologban? – kérdezek rá, amikor már beültünk mindketten, én pedig bekapcsolom a fűtést.
Nem akarom én a frászt hozni senkire, de már amikor rányomtam a küldés gombra, akkor sejtettem, hogy jó eséllyel gombócot ültettem férjem gyomrába. Szégyellem magam miatta, ám mivel ő van otthon abban, amiben én nem, úgy véltem, hogy jó ha frissiben tudja meg, amit nekem sikerült megtudni, mert ki tudja.. ha úgy van, ahogy nem tudom, akkor talán azonnal kell jelentenie. Vagy.. hát számomra ez még mindig bonyolult és mindig is az marad, de ettől függetlenül a lényeg, hogy jól akarom csinálni ezt az egészet. Nem véletlenül vagyok oda beosztva, ahová. Bőrkesztyűbe bújtatott kezemmel intek férjemnek, már amint meglátom előkeveredni a parkolóba vezető ajtónyílásból. Amint közel ér, mosollyal is spékelem az integető üdvözlést. Megnyugtatás és némi bűntudat vegyül a csókba, amit viszonozok, az ölelést hosszabbra nyújtom egy kicsit, hagyva időt szívünk dobbanásának is összehangolódni. Már legalább képletesen. - Szia! - húzom le a kesztyűmet, hogy ne a hideg bőrrel, hanem tenyerem selymes melegével simíthassam meg Walter arcomra simuló kezét. - Nincs semmi baj. Nem akartalak megijeszteni, ne haragudj. - telik meg hangom bocsánatkéréssel, pillantásommal a férjem tekintetét keresem, de egy röpke szívdobbanásnyi időre azért lesütöm szemeim, belefeledkezve az elnézéskérésbe. - Összességében azt sem tudom, hogy történt-e valami, de hoztam neked némi információt. - vallom be kicsit szégyenlősen. Végül bólintok, lépéseim ritmusát az övéivel összehangolva indulok meg oldalán az autó felé. - Életem, fogalmam sincs. - húzom el a szám, s engedek meg magamnak egy kis, önironikus kuncogást. Levetem a másik kesztyűmet is, összedörzsölöm tenyereimet, hogy kissé felmelegedjenek ujjaim. A béleletlen bőrkesztyűt nem erre az időjárásra találták ki. Még jó, hogy meg vagyok áldva azzal a "különlegességgel", mely szerint a kezem valahogy akárhogy is fázzak, mindig meleg. - Találkoztam a minap egy férfivel a Lakókocsiparkban. Lóval jött Anchorageból idáig. Azt gondolom, hogy ez nem szokása az egyszerű embereknek, de persze tévedhetek. Viszont gondoltam esetleg utánanézhetnél. Mondjam mit tudtam meg róla?
- Nem haragszom, örülök, ha nincs baj. – újabb apró kő gördül le a szívemről most, hogy hallom is, nincs baj. - Oké, rendben van. – bólintok egyet az információval kapcsolatban, a vonásaim azonban megfeszülnek. Nem Lena miatt, hanem azért, mert egyre inkább tudom, hogy mivel kapcsolatban is tett szert infókra. Gyűlölöm, hogy a hazugságmentességnek közöttünk azaz ára, hogy bevonódik egy olyan világba, ahol bármikor baja eshet, nem mintha egyébként ez ne történhetne meg farkasok nélkül is akármelyik percben. - Ez azért valahol jó. Ha mégis az van a dologban, legalább nem jutott eszébe olyat tenni, amivel egyértelműsítette volna. – szusszanok egyet immáron az autóban üldögélve és közben minden figyelmemet Lenának szentelem, amíg elmeséli, hogy mit tudott meg. Vagy legalábbis egy részét. - Hát mindenesetre tényleg nem szokványos. – még ha nem is annyira lehetetlen, de ugyebár ez még elég kevés ahhoz, hogy messzemenő következtetéseket lehessen levonni belőle. Furcsa emberek is léteznek és a cudar hideg ellenére előfordulhatnak masszív mazochisták is, akik a hidegben lovaglásban találnak örömet, azonban ezzel együtt én is azt mondom, hogy jobb mindenre felkészülni, akkor kevés meglepetés érhet és hajlok arra az elgondolásra, amire a feleségem finoman utal. - Igen, kérlek mondd tovább. – biztatom, mert minden infó jól jöhet, az pedig nem kérdés, hogy utána fogok nézni, már csak azért is, mert Lenában ez felmerült. Tudom, hogy ok nélkül nem említene meg ilyesmit.
- Nem, dehogy! Abszolút úriember volt a maga érdes módján. - nevetem el magam, mentegetve ezzel Tacot is. Persze olyan messze állt az úritól, mint ide Moszkva van, de ettől még valóban nem tett semmi olyasmit, amivel lebuktathatta volna esetleges valóját előttem. Nem úgy, mint Balthazar annak idején. Na, róla nem számoltam be teljesen behatón, mert az a helyzet még engem is megijesztett. Soha előtte nem láttam még farkassá változni embert, s őszintén: nem is szeretném megismételni az élményt. - Achilles Kilpatrick a neve, állítólag Taconak becézik. Vadászboltja van Anchorageban, s ide valami üzleti ügyből kifolyólag jött, de nem nagyon részletezte, hogy mi az. Sőt, amint rákérdeztem, egész harapóssá vált, így nem nagyon mertem feszegetni. - vallom be kissé szégyenlősen. Ölembe tett táskám fülét piszkálom zavaromban. Nem vagyok rá büszke, hogy megrettentett az úr, mert végül is nem tett semmi olyasmit, ami félelemkeltő lett volna. De az arca.. a modora.. összességében nem illik megítélni senkit ezek alapján, s nem is éreztettem vele, hogy megtettem, ám a férjem más. Neki be merem vallani. - Egyébként a Lakókocsiparkot nem ismeri, csak tacot enni tért be oda Jolly Joket nevű lován. Valamiért nagyon izgatta egy bizonyos ügy, kutatóorvosról érdeklődött, de nem tudtam a segítségére lenni. Én.. őszintén nem tudom, hogy miért jutottam arra a következtetésre, hogy valami olyasmi lehet vele, ami.. szóval hogy farkas lenne, de nem hagyott nyugodni a tudat. Nem akarlak feleslegesen ugráltatni, épp csak nyilván nem véletlenül kaptam meg ezt az állást, s elég nehéz úgy ezerszeműnek lennem, hogy tulajdonképpen semmit sem érzek meg abból, amik lehetnek az engem körülvevő emberek. - sóhajtok. Tudom, hogy már megint itt tartok, s erre akkor kellett volna gondolnom, amikor először az Őrzők mellé álltam segítőnek. Nyakamhoz nyúlok, ösztönös a mozdulat, mellyel a sál alá kúsznak ujjaim, megérintve a heget, melyet September farkasainak köszönhetek. - Milyen napod volt? - terelek valamicskét a témán. Valahogy nem akaródzik még visszamenni az irodába innen. - Jaj, majd' elfelejtettem. Hoztam neked egy kis süteményt. - nyújtom Walter felé a csomagot. Nem kenyerem az autóban étkezés - tisztaságmánia - de más ehet felőlem, legfeljebb takarítok utána. Azzal is elfoglalom magam.
Figyelmesen hallgatom Lena szavait és minden, amit mond, a fejembe vésem. A fickó nevét, becenevét, az üzletét, a várost és így tovább. Amikor odaér a történet, hogy harapóssá vált, megfeszülök kissé. - Féltél? – csendesen kérdezem, aggodalmasan és valahol ott van a feszültség szikrája is a hangomban. Azt hiszem egy idegen – de még akár egy barát vagy családtag is – képtelen lenne kihallani, de Lena jobban ismer, tudom jól, hogy fel fogja fedezni és nem is bánom. - Mindenképpen utána járok. – odahajolok a nejemhez és ha engedi egy homlokcsókot adok neki. Már megvannak a fejemben a lépcsőfokok, hol is kezdem el a kutakodást és majd így fogok szépen tovább haladni. Régóta csinálom ezt, információt szerezni valakiről, megvannak a bevett módszereim. Lena utolsó szavai szöget ütnek bennem, pontosabban felszínre hoznak valamit, amit régóta meg akarok tőle kérdezni, pusztán azért nem tettem meg idáig, mert félek a válaszától. Egyelőre azonban csendben maradok. - Sajnos még nincs vége. Az órák minden említésre méltó esemény nélkül lementek, most a bíróságra megyek majd át, de csak két óra múlva lesz egy megbeszélésem. És a tiéd, hogy telik eddig? – tudom, hogy a heget érinti a nyakán a sál alatt. Látom, de szóvá nem teszem, inkább a napomról számolok be. - Köszönöm, kedves tőled. – átveszem a csomagot, de nem kezdem el azonnal kibontani. A csomagolást figyelem csendesen. Mondani akarok valamit, pontosabban inkább kérdezni, de ez nem olyasmi, ami egyébként a milyen napod volt és a sütemény mellé illő volna. - Lena… – kezdek bele csendesen, egyelőre még mindig a süteményt figyelve semmint őt. - Gondoltál arra valaha, hogy… – legszívesebben most a nyelvemre harapnék, mondván minek hozom ezt szóba egyáltalán?! - Az, hogy nem vagy mágiaérzékeny, csak az őrzőlétből zár ki. – abból viszont nem, hogy farkas lehessen. Persze a dolog nem ennyire egyszerű és nem, ez nem valamiféle ajánlat vagy akármi egyéb. Egyszerűen csak érdekel, hogy eszébe jutott-e bármikor is ez, amióta tud a létezésükről. Valahogy sosem beszéltünk róla, mert a gondolat, hogy a saját nejem… egyszerűen megrémített. Most is megrémít…
Kezdőlap
//
