Megkapom a sört. És épp akkor nyitom fel, és harsan fel a szisszenés, amikor Duncan szolidan lekussoltat bennünket. Megdermedek a mozdulatban, és először nagy, kerek szemeket meresztek Tarára, aztán pedig Duncan felé fordítom a fejemet. Aztán csoda történt. Elkezdtem röhögni ezen az állaton, és azt sem vettem észre úgy mellesleg, hogy a sörnyitás következtében a szép kék felsőm és az asztal elázott. A rohadék, a mellemre bukik! Aztán Duncan hirtelen az aranyapjának titulál. Majd halálosan megfenyeget egy botmixerrel. Azon kívül, hogy ez egyszerre röhejes, gusztustalan és enyhén csipkelődő, el kell gondolkoznom azon, hogy ezt most azért csinálja-e, hogy felvidítson, vagy alapjáraton defektes lett. Túl nagy lehetett a tegnapi maflás... - Aranyapa, mi? Hát ezért lett GoldenWolf a lebujodból, te szégyentelen... - nevetek fel szolidan, aztán meghúzom a sört. Remek, jól esik, köszönöm szépen. - De még egy ilyen öregítő megjegyzés, esküszöm, kitalálom, mi lehet rosszabb a nyelved elvesztésénél. Ha fehérnemű lehetnék, tanga lennék, mert az elég szadistán be tud vágni. Mondjuk, ha választhatnék, akkor minden bizonnyal nem Duncan popójába szeretnék bevágni, legyen akármilyen izmos, és formás. - Három dolgot szeretnék mondani: Egy, te teljesen hülye vagy. Kettő, én azt hiszem azért felülmúllak még téged is. És… ennyi. Ennyi. Elég volt a jópofaságból. A kaja érkezik, és áldom a teremtőt, hogy valóban nem bírok enni. Inkább elvonulok, és iszom a sört, mint egy proli. Duncan le se tagadhatná, hogy pusztán azért áldozza fel magát és a gyomrát,mert egész egyszerűen nem akarja megbántani Tarát. Nézem, nézem. Hol őt, hogy Tarát. A pokolian kaján és kárörvendő vigyor egyre szélesedik, ahogy Duncan küzd a bébitáppal. Aztán amikor végre megszólal, akkor nem bírom tovább, és az eddig tartogatott nevetés is előtör belőlem. - Kamuzik! Jobban érzem a szagát, mint a babatápét! Árulom be, aztán amikor a nevetés elül, megdörzsölöm a szemeimet, és bocsánatkérően nézek Tarára. Aztán nem sokkal később... Duncan megint megszólal, én pedig rohadt gyorsan visszaveszek, megint bezárkózok a kétségeim közé, és csak némán bólintok az ajánlatára. Mi lesz így a hotellel? És ha éppen ma csapnak le a hegyiek? Ha Patrisha összezúz mindent, amíg nem vagyok ott? Ha Liuval baj van? És mit fogunk most Tarával csinálni? Vagy... Mit fogunk beszélni? Fogunk egyáltalán? Mondom, csupa kérdőjel van körülöttem, és ez még nem is az összes. Az asztalon táncolós kommentárra kicsit elhúzom a számat - de csak azért, mert megint süppedek a mocsárban - és nem állom meg, hogy ne vágjak vissza. Legalább egy kicsit. Ennyi nekem is jár. - Ha megcsodálhatom habtestedet zuhanyozás közben, akkor utána írok róla egy ódát, és előadom a helyi kábeltévében. Végül is, nem tudom, én sértettem-e meg, vagy valami más oka volt, de a mosolya nem hatott őszintén, és a zuhany helyett a kijárat felé ment, és ahogy érzékeltem, le is lépett. Hamar. És gyorsan. Mi van vele? El akart menekülni, mert azt hitte, hogy amint kilép a szobából, egymásnak esünk Tarával? Mondom, megint kezdem, rémeket látok.
Ketten maradtunk. Tényleg fogalmam sincs, mit mondjak, vagy hogy hogyan. Kerülöm a pillantását, de nem azért, mert nem akarok vele őszinte lenni, hanem, mint ahogy tegnap is elmondtam, félek a reakciójától. Egy darabig csak forgatom a sört az ujjaim között, aztán bedobok valami lazábbat. - Most, hogy Dun lelépett... Rendeljünk valamit? Kérdezem, és egy pillanatra megint visszagondolok a srác arcára. Mosoly átkúszás: pozitív. De éppen hogy. Érzem, mintha az egész lelkem, a bensőm valamiféle rituális zene lenne, ami először halkan szól, és aztán egyre csak erősödik és erősödik odabent. A dögnek is tetszett a szitu, ráadásul követelőzött is, a fene a pofáját. Hát hogy akarjak én így bármit is? Nem bírom, ha elérem, akkor megragadom a karját, és megcsókolom úgy, mintha ezer éve nem láttam volna. Ha nem tol el magától, akkor érzem, ahogy az a bizonyos lüktetés kihat már az egész testemre, és egy lélegző kéjgombócnak érzem magam, bár se lelkileg, se fizikailag nem érzem magam olyan állapotban, hogy most azonnal készen álljak... De a vágy ott volt, rohadt erősen, és fogalmam sem volt arról, hogy honnan az istenből szabadult rám két perc alatt megint, annak fényében, hogy 200 évig nyoma sem volt. Vagyis hát... Biztos volt, csak ugye a hazugságok. Ahhw. Ha hagyta a csókot, akkor még mielőtt átlendültem volna azon a bizonyos határon, inkább elhúzódtam - és ziháltam. Az szép. - Beszéljünk! Beszéljünk, jó? Muszáj. Én meg... megfogadom most neked, hogy teljesen őszinte leszek veled, de légy te is az. Ha már ennyi minden megváltozott egy nap alatt, akkor talán ez is menni fog. Vártam némi megerősítésre, és ha megkaptam, vagy esetleg túl sok idő telt el reakció nélkül, akkor folytattam. - Van bármi, amit tudni szeretnél? Vagy meg szeretnél kérdezni? Néztem rá őszintén, és mivel az agyam már minőségi funkciókat is ellátott, a lüktetés egyre elcsendesedett, de rettegek attól, hogy ha majd újult erővel csap le, akkor nem leszek eléggé észnél. És azt egy pillanatra sem akarom, hogy Tara azt higgye, hogy csak azért vagyok itt, hogy megismételjük a tegnapot. Nincs ellene kifogásom, de nem ez az elsődleges.
Vigyázz, hogy mit kívánsz... Azt akartam, hogy dobjanak fel egy témát, erre mindenki fulladozik a röhögéstől.. Ezek bolondok. A szó legpozitívabb értelmében. Jeszus, hogy kellett ez már nekem! A kétségek köszönik, megvannak még, de legalább az egész napos feszültségtől elköszöntem, így amikor Nickelback Rockstarja kerül szóba, kis híján elkezdem énekelni a refrént Duncannek. Csak úgy jelzésképpen. Meg amúgy is szeretem azt a zenét. És igen, Duncan hazudik, de isten láétja lelkem, megértem. Ez a pépesített cucc nagyon bizarr. Olyan fajta kaja amit bekötött szemmel kell enni... Nem is nagyon kanalazok, csak kavargatom a "levest", és majd csak akkor borítom ki miután Duncan elment. Duncan... most komolyan arra adott engedélyt, hogy lefeküdjek Castorral az ő házában, vagy az én fantáziám jár valami ilyesmin? Öhm. Azt hiszem, mindkettő. Viszont innen nagyon úgy tűnik, Hogy Castorba visszatért a feszültség. Nem néz rám, csak forgatja a sört. No akkor ez most mit jelent? - Nem vagyok éhes. - illetve ételre nem, inkább rá. Csak megint ezek a hülye körözések, meg határ tapogatások. Egyszer saját magamat fogom az őrültbe kergetni ezzel, esküszöm. Ilyen beszari, óvatoskodó szuka, mint én, nincs még egy a világon. És hiába forr a vérem, diktálja, hogy igenis vegyem el ami kell, még mindig szükségem van egy nyavalyás mankóra, hogy legyen merszem lépni egyet előre. Rohadj meg Todd! Nos... hamarosan nemhogy egy, hanem egy egész tucat mankót kapok azzal, hogy Cas megragadja a karom, és végre (!!!!!) megérzem arrogáns ajkait az enyémeken. Nem is kérdés, hogy viszonozom-e a csókot, és talán egy kicsit túl gyorsan is pattanok fel a székemről, hogy átüljek az ölébe. A vérem máris ezerrel lüktet az ereimben, amint szorosan hozzásimulok, és folytatom, szítom a tüzet. Aztán történik valami. Azt nem tudom, hogy a perzselő szenvedélyből mikor lesz birtokló kéjvágy, de kétség kívül az lesz. Nem panaszkodnék, ó dehogy is. Nagyon élvezem, csak meglepő, hisz Castor nagyon össze van zavarodva. Talán éppen ez az oka. Mindenesetre: adom amit kér, és bár úgy folytatnám még, tudomásul veszem hogy elhúzódik. Szaggatottan veszem a levegőt, a testem tűzben ég, amitől kicsit remegek is, de... de feladom, ez alkalommal dühkitörés nélkül. - Rendben, beszéljünk. Nappali? - felállok az öléből, és már megyek is adott irányba. A mozgásom kicsit fürge, de most nem azért, mert haragudnék, mert nem. Csak... felpörögtem. Le kel kicsit hűtenem magam. Le is veszem a szabadidő felsőmet miután letámadom a kanapét. A fagyit is itt felejtettük, szerintem Duncan nem bánja majd ha most megeszem az egészet. Attól tartok, ez sem lesz elég. - Kérdezz- felelek. - Raymonddal bejött a játék. Amíg meg nem találtuk az a gusztustalan rózsaszín papírt a hűtőben. Csakhogy vele megtartottam a ha lépés távolságot, Castorral nem szeretném ha lennének tabu témáink. Csak kérdések, amik érdekelnek, és őszinte válaszok, amik nagy valószínűséggel egyikünk lelkét sem fogja simogatni. Kezdem is rögtön egy ilyennel, és szerintem a válasz elhangzása után már nem lesz gondom a pezsgő véremre... - Mi bánt jobban? Az, hogy elveszítetted a bétádat, vagy hogy elveszítetted őt? Tudom, hogy nagy valószínűséggel két nap múlva már más felelet érkezik rá, és azt is, hogy iszonyat nagy kreténség tőlem még most ilyet kérdezni, hisz a sebek frissek. Leszek önző dög, mindenek előtt azt akarom tudni, hogy milyen mély az a seb...
Felpattant az ölemből, és én mentem utána, mint egy nyomkövető. Még úgy beleharaptam volna abba a... ajj. Most állítottam le magam, nem kellene megint. De még vetkőzik is! Eleresztem inkább, gyorsan visszamegyek még a sörömért, aztán leülök mellé. Közel. De belátom, hogy ez nem volt valami bölcs döntés, mert a teste melege nem hagy nyugodni. Ennek ellenére azt gondolom, hogy kell és igen is szükség van arra, hogy ne távolodjunk el egymástól, mert mindig azt csináltuk. Amint egy kissé közel kerültünk egymáshoz, azonnal egymásnak estünk, félrekaptuk a fejünket, és nem voltunk képesek túllépni bizonyos gátakon. Akármi is lesz, ezeket a gátakat muszáj megszüntetni. Úgyhogy, most elkezdem. A kérdése igazából egyáltalán nem lep meg, mert mi más is érdekelhetné jobban jelen helyzetben? Nem akarok hazudni neki, sőt, én kértem, hogy legyünk őszinték, de erre talán még magamnak sem tudok válaszolni. Meghúzom a sört, és belekezdek a "szónoklatba", hátha nem fogja mentegetőzésnek vélni. Egyszerűen nem tudom. - Ez egy jó kérdés, számítottam rá. Tudod, persze hogy tudod, de szóval... Az én szememben egy farkas akkor ér valamit, ha erejéhez és lehetőségeihez mérten pakol az asztalra. A hatalom... A poszt... Szent. Nem voltál ott velem, nem tudhatod, de ha én akartam volna lemondani az Alfa posztról csak azért, mert nem akartak elfogadni, vagy mert megkérdőjeleztek, akkor már legalább százszor megtettem volna. Ennél viszont valamivel magasabb rangúnak tartom magam, és vagyok annyira öntelt, arrogáns és erkölcstelen, hogy gondolkodás nélkül likvidáljam azt, aki az utamba akar állni. Még egy korty sör. Igazából azt hiszem, hogy ez a bevezető csak magamnak kellett, hogy lássam magam a mentális tükörben, felidézzem kicsit, hogy honnan indultam, és ki vagyok én valójában. És bár némi csiszolódással ugyan, de szeretném azt hinni, hogy még mindig ugyan az vagyok. - Kis szaros korom óta ezt csinálom, hisz tudod. Nekem nem ok az egy lemondásra, hogy ketten nem ismerik el. Ezt mondtam neki is: vívja ki. Ez a rám való tekintettel dolog azért kicsit sántít... Benito persze két perc alatt megölte volna. Nálad nem jöttek be az észérvei és a hidegfejűsége, nem tudtatok kooperálni, messzebbre meg nem ment. De tudod mit? Nem is bánom... Amikor elmondtam neki...A tegnapot, azt is hozzá tettem, hogy békén kellett volna hagynia téged, nem pedig keresgetni azzal az állásajánlattal. Igazam volt? Álltam meg egy kicsit, és amíg a válaszára vártam lassan, óvatosan hajoltam oda a nyakához, csak hogy beszívjam az illatát, és egy röpke pillanatra súroljam az ajkaimat a bőréhez. Kis adagok. Ez jó lesz. - Szerelmes macsó pedig hivatalosan csak 4-5 hónapja vagyok. Nem hivatalosan több, mint 200 éve, de ez most nem lényeges. Sose tudtam, és szerintem még most sem tudom, hogy miként kell kezelni egy kapcsolatot - nélküled is rendesen egymásnak estünk párszor. Nem ismertük egymást. Régen üzletelgettünk, de akkor még mással volt. De mit számít a mi életünkben 4-5 hónap? Még ezüstláncokon is túl lehetne élni. Ezért gondolom azt, hogy inkább az fáj jobban, hogy elképzeltem őt egy erős, magabiztos tekintélyt parancsoló nőnek, a bálványommá tettem, mert törődött a lelkemmel, és most kiderült, hogy gyenge. Hibáztam. Rossz döntést hoztam, mert rengeteget tett a falkáért, és nagyon sokat köszönhetek a lélekjelenlétének, de ez ennél sokkal, de sokkal rosszabb helyzetben is kibukhatott volna, akkor viszont nem csak mi sérülünk, hanem az egész falka. Összegezve: ha nem történt volna meg a tegnap este, de lemond, akkor sem lennék képes úgy tekinteni rá, mint eddig. Lehet, hogy nem szakítottunk volna, de nem ment volna ugyan úgy. Igen, ennyit tudok mondani most, és egész racionálisra sikeredett, sőt, még csak nem is bőgtem el magam. De még a határán sem jártam. Lesz ez még így se, csak maradjak egyedül. Most nem közeledek Tara felé, mert nem tudom, hogy milyen reakciót vált ki belőle a válaszom, de örömmel fogadom, ha ő kezdeményez. Kérdezz-felelek, adok kapok. Ez jópofa. - Nah, én jövök. Nem is tudom... De. Tudom. Ha eltekintünk a falkától, és a kötelességektől és csak saját magunkról beszélünk: Te mit vársz tőlem a jövőben? Úgy értem... Viselkedés, hozzád állás, találkozások... Bármi. Nem akartam a kapcsolat szót használni, mielőtt bárki csapodárnak nézne, vagy esetleg én nézném annak magamat. Semmit nem akarok elhamarkodni, és senkit nem akarok szar helyzetbe hozni azzal, hogy holnaptól egymást falva vonuljak Tarával, és a homlokára tetováljam, hogy a csajom. Lehet, hogy az lesz idővel... Lehet, hogy nem ezt akarja. Ezért szeretném tudni, hogy milyen viszonyulást szeretne, mekkora diszkréciót, vagy hogy mit tehetnék azért, hogyan viselkedjek, hogy neki jó legyen.
Castor iszik, kivár egy keveset, majd beszélni kezd. Az ajkait figyelem, de persze azt is hallom amit mond, és még fel is fogom (!), pedig isten látja lelkem, rohadt nehéz. A fagyi segít. Hűt is egy keveset, nem mellesleg pedig: ha nagyon nem bírok magammal még mindig ráharaphatok a kanálra. Nem erősen, mert hajlik az is, szóval csak úgy módjával. Egyenlőre ez is megteszi. A bevezető gondolatot akár én is ki tudtam volna egészíteni, ha félbehagyja, hisz azt a Castort ismerem akit abban felvázolt. Azt a néha kegyetlen zsarnokot, a lelke mélyén iszonyat nagy szívvel, aki egykor beharapott. Lehet, hogy sosem volt másmilyen. Talán sosem volt más. Lehet, hogy nem is ő változott meg, hanem én, csak könnyebb volt elviselni egyes élethelyzeteket azzal, hogy ráfogom: ő változott meg, és hogy már nem az aki régen volt. Igen, valószínű, hogy ez történt. És valahogy jobban is örülök ennek a verziónak. A másik téma viszont... - Ha Te kerestél volna meg azzal az állásajánlattal, akkor téged is ugyanúgy visszautasítottalak volna mint őt, és ahogy Duncant is, független attól, hogy te a teremtőm vagy, Dun pedig a lakótársam. Nem azért tettem, hogy neki nemet mondjak... Amikor eljött hozzám béke kampányolni, nem ilyen viszonyban váltunk el. De amikor megkapta azt a nemet... mintha egész végig arra várt volna, hogy elmondhassa mennyire szánalmas vagyok és önző, és leköplek téged ezzel a döntéssel... Nade komolyan... Te mit választottál volna a helyemben? Egy előmelegített széket valahol az Isten és az Ördög háta mögött pusztán egy felmenőd társadalmi helyzete miatt, vagy egy ugyanolyan széket, amiért Te magad küzdöttél meg? - költői kérdés volt, a választ mindketten tudjuk. - Az utóbbi felé jobban billent a mérleg. Plusz... - ezt már nem fejtem ki, csak jelentőségteljesen nézek rá, miközben újabb kanál fagyit tömök a számba. A féltékenységet egész jól kezeltem, ami azt illeti. Lehetett volna rosszabb is, bár sokat jelentett számomra, hogy volt mivel elterelni a figyelmemet. Hála a munkának az Upperben, és annak hogy nagy ívben kerültem a szállodát... Nahde hagyjuk ezt a részt, hallgatom tovább, hisz választ még mindig nem kaptam. Érdekel minden más is, amit mond, nem erről van szó.. Amit Patrisharól ez után mond... Számomra az derül ki ebből, hogy nem érti őt. Így amikor végig mondja, felvázolom az én álláspontomat is. Akármennyire utálom azt a nőt, azért érdemes más szempontokat is figyelembe venni. - Ő ahhoz van hozzá szokva, hogy amit mondd, az maradéktalanul elfogadják, betartják, és imádják érte. Én is utána néztem kicsit, mikor csatlakozni akart a falkához... Az kevésbé imponál, hogy hónapokkal a szerelme halála után úgy állított be hozzánk, mint a végzet asszonya, és a veszteség legapróbb jelét nem láttam rajta... Jerry elvesztése után évekig nem álltam meg zokogás nélkül, ha valaki kimondta a nevét, vagy csak úgy az eszembe jutott, pedig őt nem szerelemmel szerettem... Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Patrisha nem szerette igazán a teremtőjét, hanem ha így volt, képes volt felülkerekedni a veszteségen. Ez nem egy olyan tulajdonság, ami arra utal, hogy gyenge... Egyébként ő kimondottan a béta posztra jelentkezett, nem a falkatagságra, annak ellenére, hogy akkor én töltöttem be azt a pozíciót. Nem sajnálom, hogy elhalászta, ne érts félre. Utáltam béta lenni... ő pedig értett is hozzá valamennyit, elismerem. Már amíg nem kezdett el fenyegetőzni a neveddel, meg azzal, hogy kirúgatja a falkából Dunt és engem is. De már eltérek a tárgytól... Szóval ő ezért van itt, hogy béta legyen, mert csak ezt az egy utat ismeri. Bolond lenne lemondani a rangról, ami az egész életét jelentette. Viszont... nőből van. Az fel sem merült benned, hogy mi van ha csak megerősítésre várt tőled, mint alfájától? Ha igazából nem akar lemondani, csak buksisimire vár, amiért jól végzi a dolgát? Ez önmagában még nem a gyengeség jele, csak azé, hogy nő. Persze így már teljesen más, mert ha jól értem veszekedtetek, és jól megmakacsoltátok magatokat mindketten. Én meg idióta vagyok, mert eszem ágában sincs a szuka mellett kampányolni, mégis így jön le... Kifújom magam, elhúzom a szám, és megint eszek egy kanál fagyit. Már nincs sok a dobozban. Amit ő kérdez... Hát rendesen meglepett. egyrészt, mert a folytatás gondolatát is felveti, bár ténylegesen nem mondja ki, másfelöl meg. Hát ilyesmire nem számítottam. - Ha eltekintünk mindentől... Akkor is azt kell mondjam, hogy nincsenek elvárásaim, ahogy eddig sem voltak. Te alfa vagy, és egy szállodát vezetsz, én egy diszkót egyengetek, így miért várnám el, hogy halál pontosan érkezz hozzám, és még virágot is hozz. - ezen elmosolyodok. Nem tudom elképzelni őt egy csokor virággal a kezében toporogva az ajtóban. Nem is akarom, szó se róla, ezért hát a mosoly. Észre se veszem, hogy a keze után nyúlok, és az ujjaival babrálok. -Bármi közbe jöhet neked is, nekem is. Ha igazán akarjuk ezt, akkor meg kell tanulni nyelni. Mindkettőnknek. De ha valami nagyon nem jó, azt észreveszed majd alacsonyan szálló tányérokból is. - a mosolyomból vigyor lesz, mikor megjelenik előttem a kép... Várok egy keveset arra, hogy ő is megválaszolja a saját kérdését, aztán érkezik az enyém is, de előbb lerakom az üres fagyis dobozt, és ha még mindig rendelkezésemre áll az egyik keze, akkor én már kettővel babrálom azt. - Chicago... ha rendeződnének a körülmények, visszamennél? A kérdés miértjét hagyjuk. A válasz annál fontosabb.
Amikor felemlegeti Jeremy-t, azt hiszem, hogy még jobban összefacsarodik a szívem. Mi lenne, ha még élne? Mit mondana nekem? Szerintem leköpne, vagy nem tudom. Sőt, ha igazán őszinte akarok lenni, akkor neki kellene Alfának lenni, én pedig csak... Megtisztíthattam volna előtte az utat. Nagyot nyelek, de a gombóc még mindig ott van a torkomban, és a sör sem képes lemosni onnan. Nem akarok róla beszélni most... Az ő emlékével még megküzdeni ezek mellett egyszerűen képtelenségnek tűnt, a megfelelési kényszerem nagy piros szirénája őrült tempóban kezdett volna villogni, ha tovább feszegetem a témát. Úgyhogy, inkább átugrom a témát. - Megértem a dolgot az állással kapcsolatban, ennek ellenére nekem egy kicsit sántít valami. Használtam ki azt a leheletnyi szünetet, amit hagyott. Ekkor már a kezemmel babrált, én meg kissé megszorítottam, mint régen, amikor valami mélyebb dologról beszélgettünk egymással. Új értelmet nyelt a nosztalgia szó, ámbár még mindig felfoghatatlan ez az egész. - Én is így tettem volna tudod. De Patrisha pedig pontosan arról van meggyőződve, hogy rajtam élősködsz. Nem, ezt így nem mondta ki, egyszerűen csak... Úgy gondolja, hogy neked mindent szabad volt és szabad lesz, csak azért, mert én vagyok a Teremtőd. És hogy egy szalmaszálat se teszel arrébb a falkáért... Pedig... - tartok egy sóhajjal egybekötött sóhajt - Tudom, hogy teszel. Például azzal, hogy Liu-t pátyolgatod a magad módján. De ahogy Benitóval is közöltem, hogy nem ússza meg, ha balhézik, szerintem te is tudod, hogyha arról lenne szó... - hagytam egy kis szünetet, és jelentőségteljesen néztem á. Igen, volt rá a múltban néhány példa, hogy Tarát magát is vissza kellett fognom. Mondjuk soha nem okoztam neki maradandó sérüléseket, de akkor is. - Azt sem értem, hogy miért gondolná azt, hogy csak veled kivételezek. Neki is járt volna büntetés, amikor az érkezésünk után ott volt az a Rowenes civil gyilkos ügy. Persze, azt rákentünk a másik farkasra, ennek ellenére mindenhol hirdettem az igét, hogy Ms. Bennett is elnyeri méltó büntetését. Aztán nézd meg... Mindegy igazából. Kicsit forrongott bennem az is, hogy mindig mindenkitől védtem őt is, amikor nem is volt rá szüksége. Ott volt a kedvenc Szuperhősöm esete is... (gyk.: Westmoreland). Az, hogy Patrisha mihez van szokva... Én is ahhoz vagyok szokva, hogy nekem nem mondd ellent senki sem, de én nem várom el, hogy ezért tiszteljenek és imádjanak. Ahogy azt sem értem túlzottan, hogy miért gondolja azt bárki, hogy mostanában szemét vagyok amikor... Kijárok edzeni Liuval, Gabrielt anyagilag támogattam, lebeszéltem Mortimerrel, hogy engedje az egyetemen kísérletezni, ha akar. Ash... Nos, ő Ash! Neki már az elég a boldogsághoz, ha hozzá szólok. Mindegy. Amikor Tara felvilágosított, hogy Patrisha nőből van, és buksisimit vár, felnyihogtam. - Többet is kapott, mint egócirógatást, Tara. De hadd ne kelljen magyaráznom, légyszíves. Általában olyanokon veszekedtünk, hogy miért... fojtom el a dolgaimat. - ránéztem megint Tarára, és már megint egy rakás emlék zúdul rám. Túl sokáig és túl szívesen éltem egy olyan farkas árnyékában... "Neked az a dolgod, hogy ölj és uralkodj. A többiek félnek tőled, Castor, mert soha nem látnak gyengének. Neked a világ számára nincsenek személyes problémáid, és ez így jó. Tedd azt, amit eddig: használd az eszedet, tarts rendet és ölj, ha a kedved úgy kívánja. És szolgálj engem. Megteszlek Bétának, de ehhez tisztában kell lenned azzal, hogy ha csak egy pillanatra is meginogni látszol, megöllek." Mondanom sem kell, kinek a szájából hangzott el az ajánlat. - Mindig én voltam a rossz, én voltam a hibás, én álltam hozzá rosszul a dolgokhoz. Szerintem ő nem fogja fel, hogy nem csak az ő módszereivel lehet életben tartani egy falkát. Én nem vagyok olyan, hogy mindenkit magamhoz édesgetek, megszeretgetek, aztán ha meg valaki beszól, akkor elvágom a torkát. Miért áltassak bárkit is? Keménykezű vagyok, de azt hiszem, aki eljött ide velem, az ezzel pontosan tisztában van, és nem fog azért szemrehányást tenni, amiért folytatom a lassan 100 éves szabályrendszert. Legyintek egyet, és kiiszom a maradék sört. Aztán az asztalra teszem az üveget, kiveszem a kezem Taráéból, és átvetem a vállán. De a már felszabadult jobb kezemet azonban odaadom neki, ha igénye van arra, hogy tovább gyömöszölje. Magamhoz húzom, ráteszem az állam a feje búbjára, aztán megpuszilom, beszívom az illatát, és lehunyom a szemem, amíg a válaszát hallgatom. - Csak ezekkel a tányérdobálós közhelyekkel ne fenyegess, mert az a könyökömön jön ki. - nem vagyok ellenséges, egyszerűen csak... tényleg. Ha Tarával úgy alakul, hogy hosszútávon és több, és több, nem azt akarom, hogy úgy éljünk, mint a házasok. Kötetlenebbül talán? Igen, azt hiszem, hogy ez rá a jó szó. Én nem akarom, hogy bármibe is belekényszerítsük egymást. Egyébként is, baromira furcsa lenne, hogy az ember lánya egyik napról a más otthonkára cseréli a balerina ruháját. Most jó így. Jó megérinteni őt, jó itt ülni mellette, jó beszélgetni és jó csak úgy létezni egy kicsit mellette. De nem akarok olyanokat, hogy "nem foglalkozol velem", "hol voltál?", "nem is szeretsz" mondatokat. - Nem mennék vissza. - felelem egyszerűen - Már csak azért sem, mert én egész életemben ott voltam, és amennyit köszönhetek annak a helynek, annyira tönkre is tett. Chicago már soha nem lesz olyan, mint akkor, amikor még csak egy ki kölyök voltál. És most, végre sikerült túllépnem a szakításon. Úgyhogy nem tépném fel megint a saját sebeimet, ha egy mód van rá. De ha az időben is visszamehetnék, akkor visszamennék oda, amikor még hárman voltunk, és sok dolgot másképp csinálnék. Nekem azt hiszem, nincs több kérdésem, de neked szívesen válaszolok. Elfáradt a lelkem. A testem nem, de az most nyugiban van. Az emlékek és a gondolkodás kikapcsolták kissé a kéjvágyamat, úgyhogy most valamiféle lebegő állásban érzem magam. Egyszerre vagyok könnyű és nehéz. Nem érzem, hogy a kanapé hozzám ér, de mégis mintha lehúzna valami. De még mindig sokkal jobb minden, mint egyedül a lakosztályomban. Most mindennél jobban gyűlölöm azt a helyet, úgyhogy reggelig biztosan nem megyek vissza.
Kicsit megszorítja a kezem, mire én elmosolyodom, a vadállat meg odabent cseppfolyós állagúra olvad. Szinte látom magam előtt, hogyan csillognak vöröslő szemei, és pitizik, mint a Shrekből a macska, hogy "méééég". Amíg újra szilárd állagot nem ölt a dög, addig sokkal könnyebben figyelek Cas szavaira is. Az élősködést szívesen cáfolnám, de ennyiért nem fogom félbeszakítani Castort. Inkább megvárom, míg végigmond mindent, és majd csak aztán teszem hozzá a magamét. Ekkor már átkarol, én pedig közelebb szökkenek még egy kicsivel, hogy kényelmesen hozzá tudjak bújni. Az illata, a teste melege most inkább csak békével tölt el, nem szexuális izgalommal. Ez jó, így nem fogok dadogni. - Visszatérve az élősködésre... A Egy pillanatig sem rejtettem véka alá azt, hogy miattad jöttem ide, nem a falkába tartozásért, így ezt az állítást nem érzem jogosnak, mert gyakorlatilag nem is tartozok a falkához. Úgy értem: Évtizedeken át éltem tök egyedül úgy, hogy egyetlen fajtám-bélivel sem találkoztam, és ez idő alatt inkább lettem ember, mint farkas... Az a pár hónap Chicagoban pedig... ennyitől nem fog visszaköltözni belém a falkaszellem, inkább kimondottan idegesít, hogy annyian vannak körülöttem nulla- huszonnégyben. Tudom hol a helyem, mi a dolgom, és ezentúl a lehetőségeimhez mérten próbálok megfelelni minden elvárásnak... de mindenek előtt magamat kell helyre raknom. Különben tényleg csak feltartóztatom a falkát. Szóval... csak egy kis időt kérek. Nah igen, idő kell még. Itt ez a dolog Cas-el, a disco, a rémálom -aminek remélem, hogy nem lesz folytatása már. Hogy aztán mi lesz... elképzelésem sincs. Cas kicsit lehurrog, de ez most inkább szórakoztat, mint dühít. Ha még mindig átkarol, akkor fészkelődök kicsit, a fejem számára keresek valamivel kényelmesebb pontot a mellkasán. Kicsit csalódott vagyok, amiért túl hamar találok rá. - Arra próbáltam utalni a közhellyel, hogy ha összekülönbözünk, az akkor is nagyot fog csattanni, ha valaki másnak adjuk ki magunknak az elvárások miatt, mert alapjáraton heves természetűek vagyunk. Meg úgy egyébként is el van cseszve az egész, ha nem jó úgy a másik, ahogy van... Úgy értem, nem várom el, hogy én legyek a legfontosabb a számodra, de arra valószínűleg megkérnélek, hogy hanyagold a melót, ha velem vagy. - Hát... csak remélni merem, hogy érthetően magyaráztam az elképzelést. Nahde... minden állítás felvet egy ellenállítást is, én meg nő vagyok, szóval kombinálok. Illetve most inkább kérdezek... - És Neked vannak elvárásaid velem szemben? Nem tagadom, kicsit tartok a választól. Most nagyon jó vele, nem érzem azt a nyomást ami eddigi találkozásainkat jellemezte részéről, még ha nem is tudatosan... ám ha most előhozakodna pl azzal, hogy vissza kell költöznöm a szállodába... Ha elég erélyesen követelné, engednék neki, de hogy később az arcába csapnám, az is biztos... Nah jólvan, nem kombinálok, inkább meghallgatom a választ. Amit Chicagoról mond, az kissé megnyugtat, bár ő Castor, és Alaszka ötlete is nagyon hirtelen jött. Lehet, hogy holnap már meg is gondolja magát. Vagy az után, vagy az után. Bár nagyon határozottnak tűnik... Nagy nagy levegőt veszek, amivel megint sikerül kiverni pár kétséget a fejemből. Ez most nem olyan, mint mikor hosszú hetek után találkozunk, és annyira szép meg jó és olvadok a találkozástól, hogy arra a kis időre elfelejtem ami bánt. Most ténylegesen eloszlanak a kétségek. Nem mind... - Beszélsz nekem Raffaelloról? Szeretnék többet tudni róla. Hogy aztán ártani akarnék neki a hallottakkal, vagy megismerni általuk, az majd a legközelebbi találkozásnál fog eldőlni. Lassan ideje lesz felkeresni őt is. - Nála van a medálom. Akkor vette el amikor összeakaszkodtunk az Upperben. Vajon megvan még? Mihez kezdett vele? Csak őrizgeti, hátha egyszer megjelenek és megpróbálom elvenni tőle? Meglehet. Megint fészkelődök egy sort. Lábaimat keresztben átvetem Castorén, a fejem meg a mellkasáról a nyakához kerül. Bele is csókolok a bőrébe.
- Tudom, hogy miattam jöttél. Mosolyodok el kissé. Kár lett volna tagadni, nem volt szép az elválásunk, és igazából számíthattam volna rá, hogy meg fog keresni. Csak azt nem hittem, hogy ilyen hamar, és hogy itt fogunk kikötni. - Én meg pont fordítva érzem! - vetem fel csak úgy érdekességként - Most is, ha belegondolok, hogy nem a hotelben töltöm az éjszakát, az egyik felem kissé elborzad és máris összeesküvés elméleteket gyárt. Ha nem vagyok ott, nem tudom, mi történik, akkor védtelenül érzem magamat is, és a többieket is. De megígérem, hogy hozzászokok, nekem is jól esik egyedül lenni kicsit, csak egyszerűen baromi szokatlan. Nem akarom, hogy azt gondolja, hogy inkább szívesebben lennék a hotelben, mint itt most vele. Ez nem igaz. Egyszerűen csak furcsa, mert ilyen "kimaradásokra" nem volt még példa. És csak remélni merem, hogy az egerek k*rvára nem fognak cincogni, amíg a macska máshol alszik. Ha igen, akkor gúdbáj sajt, répa, cukorka és társaik. - Nem kérem, hogy gyere vissza. Most főleg nem. Örülök, hogy nem csak itthon ülsz, és fagyit eszel, hanem a kezedbe vetted az életed. Legalábbis egy jelentős részét biztos. Annyit kérek, hogy fogadd el Duncan segítségét, ha mást nem, legyen ő a bizalmasod. Folytassátok a gyakorlásokat, erősödj és tanulj, amikor lehet. Tartsd nyitva a szemed és a füled a diszkóban, mindig is a "kocsmárosok" voltak a legjobb informátorok. Attól nem tartok, hogy a hegyiek rászállnának a hotelre, hiszen tízszer annyi ott a civil, mint a farkas. De ha esetleg bármi nemű készültség van, akkor el fogom várni, hogyha hívlak, gyere. Sose küldenélek ki az élvonalra harcolni, de megteheted, hogy menekíted, akit tudsz. Legyen az kölyök, civil, vagy sebesült. Szerintem ez igazán nem nagy kérés. Igazából Duncannek kellene visszaköltözni, ha mást nem, akkor csak a hét néhány napjára. Ha már egyszer Testőr, akkor legyen ott. Majd nekifekszem egy új beosztásnak, és fel fogom hívni Dominic barátomat, hátha át tudom csábítani az orfeumba. Elvileg Aaron is idetalál a sokadik világ körüli útjáról. Szóval nem lesz itt akkora probléma, ha csak nem mondják vissza a meghívást. Tetszik, ahogy fészkelődik. Bár nem tudom, hogy azért, hogy minél nagyobb területen hozzámérjen, vagy csak azért, mert ennyire kényelmetlen vagyok. Talán a kényelmi szempont a hájas kövér mangalicák első és egyetlen előnye az edzettekkel szemben. A kérdésére azonban igenis van mondandóm, amihez minden történtek ellenére ragaszkodok, így a hangom ugyan még mindig lágyabb az átlagnál, de érződik belőle a szilárd komolyság is. Az az atyai... Na nem,inkább nem,mert az atyai megszólalások sose vezettek még jóra az utóbbi időben. Úgyhogy inkább az Alfai szilárd komolyságot veszem elő. - Vannak, Tara. De egyúttal magam szemben is, úgyhogy hidd el, nem azért mondom ezeket, hogy szadizzalak és ketrecbe zárjalak. - kap egy puszit a fejére - Nem szeretnék több kicsinyes kirohanást, rendben? Hogy kivel miért foglalkozom, miben hogy döntök, hogy kinek mennyi bizalmat szavazok meg. Nem látszik, de tanulok a hibáimból, csak beismerni nem szeretem őket. És akármennyire fáj, nem foglak tudni megvédeni. Ha valakivel összeakaszkodsz a falkán belül egy személyes, vagy dominanciai dologban, mosom kezeimet. De ez nekem is baromi nehéz lesz, mert példának okáért Benitót is felkentem a falra a verekedés után, mert tiszteletlenül beszélt rólad. Csak beszélt! Annyit kérdezett, hogy kóstoltalak-e már. És annyira bepöccentem, hogy felnyomtam a csempére, és ekkor mondtam neki, hogy megölöm, ha nem hordoz a tenyerén a jövőben. Hülye vagyok, mi? Röhögtem fel szánalmasan, de sajnos ezek miatt a dolgok miatt már nem emelhetem fel a szavam többet. Az egy dolog, hogy Patrisha mit hisz, vagy mit gondol. Az nem érdekel ebben a helyzetben. De ha netán próbálná másokkal is megosztani a kétségeit, nekem be kell bizonyítanom, hogy nem igazak. Lehet, hogy eddig azok voltak, de mostantól nem lesznek. Aztán Benitóról kérdez. Mennyire nem áll a számra ez a "Raffaello"... Nála van a medál? Hát rendben. Majd megkérem, hogy adja vissza. Ha nem, akkor kiverem belőle. - Meséljek neked egy 10 éves gyerekről? - húztam fel a szemöldökömet - Hm. Imádtuk egymást. Rengeteg dolgot csináltunk együtt, amik nagy részére szerintem csak én emlékszem. Lovagolni tanítottam, mindig nézte, ahogy a nagybátyánk tanít engem a kardforgatásra. Olyan akart lenni, mint én. Rossz kölyök volt, egy istentelen csibész, de rám mindig hallgatott, mert felnézett rám. Úgy csillogtak azok a fekete szemei, amikor magamhoz hívtam. Mindig várta, hogy na most vajon mit fogunk csinálni... A nosztalgia kiül az arcomra, és egész ellágyulok az emlékektől. Megint érzem a lagúna halszagát, a Piazza San Marco köveinek kopogását a lépteim alatt... - Most meg mi lett belőle! Egy jó képű, erős hím. Aki azért akart megölni engem, mert azt hitte, hogy elraboltam a családunk nevét. Ami egyébként egy szép gesztus szerintem... Csak persze szarul jött ki, és ezért keveredtél bele te is. Sajnálom. Átkarolom mindkét kezemmel, és megszorítom egy kissé. - Azt mondta, hogy csak miattam időzik itt egy kicsit. Szeretnénk közelebb kerülni egymáshoz. Én nagyon vágyom rá. De ha kiderül, hogy egy szar ember, akkor bármennyire fáj, ki kell iktatnom, mielőtt bajt okoz. De ha minden jól sül el, és képesek leszünk egymásra hangolódni, akkor rohadt nagy szerencsém van nekem is,és a falkának is. Szerintem harcolna értünk. Értem, legalább is, de ez magába foglalja a falkát. Szerintem nem lesz vele baj, csak még hajtja a vére. Vannak még adósságai a nagyvilágban, és neki még azok állnak az első helyen. Még. Lobban fel a szemeimben a bősz elhatározás, miszerint mindent megteszek, hogy ez változzon. - Ezért mondtam neki, hogy rendezzétek az ügyeiteket. Tudom, hogy nehéz, de bocsásd meg neki. Értem tette, a bátyjáért, csak nem tudta, hogy ezzel ellenem cselekszik. És szerintem ezt megtenné mással is, ha rólam lenne szó. Ha nem adja vissza a medált, akkor szólj.Mikor vonuljunk el? Kérdezem hirtelen. Még beszélgethetünk, de jobb szeretném, ha ez vízszint közeli állapotban történne. Egyelőre nyugalomban vagyok, és úgy érzem, hogy tudom türtőztetni magam, de nem tudom, hogy akarom-e. Vagy hogy Tara akarja-e.
Hűha. Jól értem, hogy maradni akar ma éjszakára? És hozzá akar szokni ehhez?! Csak pislogok magam elé, amíg nem tudom hová tenni ezt az infót. Oké, az egész eddigi beszélgetésből az jön át, hogy létezik az a bizonyos T/1-es kifejezés, azaz "mi", de ettől még nem lesz valószínűbb az egész... Az hogy itt van velem, érzem az illatát, a szívverését, a teste melegét, és ráadásul még maradni is akar. -Ha ezt tudom, leborotváltam volna a lábamat... - jegyzem meg csak úgy mellékesen. Nagyon elgondolkodik, kicsit tartok attól, hogy meggondolja magát. Most, hogy felmerült a maradás lehetősége, szeretném meg is ragadni azt. Így hát máris betárazom az "nem lesz semmi baj" és az "amúgy is csak négy saroknyira vagy a szállodától" kezdetű kampánybeszédeket, és nem félek használni is őket ha a szükség rávesz. A feltételek, amiket mint alfa kér... ezek eddig is magától érthetőek voltak számomra, ezért meglep velük. A telefonom éjjel- nappal be van kapcsolva, olyan még nem volt, hogy ne fogadjak egy a szállodából érkező hívást. Ha szükség lett volna rám, nem kérdés, hogy sérelmek ide-vagy oda, ugrottam volna az első szóra, és a többi dolog is stimmel. Mint Duncan tréning-bizalom és a fülelj projekt, meg a harc. A beszélgetés ezen része már kezdi sérteni az önérzetem. Mit hisz, mi vagyok én? Az rendben, hogy nem farkasok között szocializálódtam már jó ideje, és nem vagyok Chuck Norris sem, de idős és erős nőstény vagyok, aki igenis harcolna ha kell, nem kölyköket menekítenék, akik egyébként nagyon leleményesek is. Veszek pár mélyebb lélegzetvételt, és esküszöm,, büszke vagyok magamra amiért nem szóltam vissza egyetlen apróbb rossz élű szóval sem. De ami eztán jön. Azt hiszem, félreértett. Én a férfi elvárásaira gondoltam, nem az alfáéra. Amit egyébként már nem állok meg szó nélkül, bár a kérés "kirohanásokra" vonatkozó része még rendben is van... Felülök amíg beszélek, hogy a szemeibe tudjak nézni. -Cas... Mikor kértem tőled azt, hogy vívj meg valamit helyettem? Hogy védj meg, vagy állíts le valakit? Ki tudok állni magamért, és rend szerint meg is teszem. Ha nyíltan kiállsz mellettem, akkor nemcsak az én maradék tekintélyemet ásod alá hanem támadási felületet is kreálsz magadnak. Raffaelloval lerendezzük majd a magunk módján. Ebbe sem lett volna szabad beleszólnod. - nem vagyok dühös, bár a hangomból nekem is lezokog, hogy a nyugalomtól is távol állok már. De amint visszaheveredek, már el is felejtkezek az egészről. Mint egy drogos, szívom magamba az illatát. Ez sokat segít. Elvonatkoztatok a Raffaello iránt érzett ellenszenvemtől, és lehunyt szemmel hallgatom amit mesél. Tényleg megjelenik előttem a kép az emberkölykökről, bár nagyon valószínű, hogy az arcoknak amiket elképzelek, semmi köze nincs a valósághoz. Érzem, hogy Castort kenyérre lehet kenni, úgy ellágyul, talán még mosolyog is, ahogy átszellemülve mesél a múltról. Elképedek azon is, hogy emlékezhet még a testvére, én pedig a fiaimra miért nem. Már emlékképeim sincsenek róluk, csak annyit tudok, hogy elevenek voltak, de áldott jó kölykök. Castor kicsit erősebben szorít magához, de ettől még... ettől még nagyon nincs rendben az amit Raffaello velem tett. A megbánás legapróbb jelét nem tanúsította napokkal később sem, amikor találkoztunk. De nem is tudom mit várok tőle. Vagy Castor hogy várhatja el azt, hogy megbocsássak neki... Nem is tudom, mit feleltem volna erre, ha választ várna tőlem most erre, de úgy tűnik, hogy nem így van. A kérdés váratlanul jön, de megkönnyebbülök kicsit. Kezdett már egyre kellemetlenebb irányt venni ez a beszélgetés, de vessek csak magamra érte mert én tettem fel hülye kérdéseket. - Most. - húzom kaján vigyorra a szám. Az éledező sóvárgásról nem veszek még tudomást, csak felkelek, adok egy puszit az arcára. Muszáj legalább csak felületesen rendet raknom a konyhában, különben képes vagyok még éjszaka is lejönni megcsinálni. Egyszerűen zavar. Szóval kidobom a szemetet, az én félbehagyott sörömet kiöntöm inkább, aztán elpakolok. Elmosogatni nem fogok, csak elöblítem a tányérokat, hogy ne keljenek önálló életre reggelig. Ennyi. Azt hiszem. Villany lekapcsol (a kintit hagyom égve, majd Duncan kapcsolja le, ha megjön), aztán irány az emelet emelet ahol rögtön balra mutatok, és ideges magyarázkodásba kezdek arról, hogy mi hol van. -Dun rezidenciája. Ez itt vele szemben az Anne-é, egyel tovább pedig az enyém. A mosdót ott találod. - mutatok a "folyosó" végi ajtóra. A fürdőszoba az enyémmel szemben van, de azt már nem mondom hangosan is. Most, hogy nyílik a szobám ajtaja, még jobban eluralkodik rajtam a kislányos izgalom. Nah jó, ez nem egészen így van. A kislányok (nagyon remélem, hogy) nem olyasmire gondolnak mint én. A legszívesebben Castor nyakába ugranék, lábaimat bilincsként kulcsolnám a dereka köré, és csókokkal zsarolnám ki belőle, hogy ismételjük meg a tegnapot. De... Na neeeem. Nem fogom megint lebeszélni saját magamat... Akarom őt, mostazonnal!!!.Ha Cas eddig még nem lépett, akkor én mozdulok felé, és ha nincs ellene kifogás, akkor megteszem amiről az előbb csak képzelődtem.
Jó, valóban nem kért tőlem soha ilyet, de ettől függetlenül én mindig kötelességemnek éreztem. Amikor kirepült a fészekből és elhagyta Chicago szemetét, akkor én egy fiatal, gyengébb nőstényt eresztettem el magam mellől, és kissé nehéz hozzászoknom ahhoz, hogy már nem az a fiatal kis szuka, hanem igenis idős és erős. Vessenek meg érte. De akkor úgy tűnik, hogy ez (is) a sajt kereszteshadjáratom lesz, de üsse kő, ennél rosszabb ne legyen. Bár, úgyis lesz, ahogy a jószerencsémet ismerem. - Jó, tudom, tudom. Akkor ez is inkább legyen az én saram. Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit. Mondtam kicsit ingerülten,de nem neki szántam a hangnemet, hanem a saját hülyeségemnek. Amikor felkel és kiadja a vezényszót, én azonnal pattanok, ennek ellenére ő még leáll pakolászni és mosogatni. Nők... Nem baj, egy kicsit körbejártam a nappalit, meg-megérintettem a berendezési tárgyakat, elméláztam a békés otthon hangulatán. Hihetetlen, hogy pár bútor és néhány szín mennyire fel tudja dobni a béke-szintet. Aztán, amikor végre elindulhatunk felfelé, csendben követem, és a lépteink dobbanására koncentrálok az előttem haladó ringó csípő helyett. Azért még mindig hihetetlen, hogy ez történik. De nem akarok megint elkezdeni agyalni, mert annak rossz vége lesz. Bár, ha bekerülünk a meghitt,békés franciaágyba, meglehet, hogy még azt is rövid úton elfelejtem, hogy mi a vezetéknevem. Hümmögve hallgatom az instrukciókat, és a bemutatást. Hova megyünk, hova nem megyünk. Nekem jobb híján marad Tara hálója és a fürdő. Betántorogtam Tara szobájába. Elfogott valamiféle illetlenség gondolata, de azt nem értettem, hogy miért. Kis szoba, az övé, az ő kis szentélye, én meg idejövök és bemocskolom... Esküszöm, mintha valamiféle kisebbfajta kegyeletsé... Hoppá, ja, hogy máris fent van a nyakamban, és magáénak követel? Az más, bár arra gondoltam, hogy összebújunk, alszunk, és kész. Ennek ellenére ahogy hozzám simult, én pedig reflexből a feneke alá nyúltam, minden gátlásom elszállt, és ott pezsgett, égetett a gondolat, hogy kell. A Bestia lihegve pattant fel: kicsapta a nyelvét, a nyála a képzeletbeli padlóra csepegett, és mindkét szeme úgy szórta magából a tüzet, hogy mentálisan majd megvakultam. - Telhetetlen vagy... Morogtam bele az ajkai közé, és elvittem őt az ágyhoz, szépen hanyatt fektettem, és ledobtam magamról a felsőt, mielőtt mellé telepedtem volna. Nem rá, mellé, a jobb oldalára. Szerettem volna egy kicsit játszani vele, mielőtt kiteljesednénk. Fölé hajoltam, mintha csókra kínálnám magam, de csak súroltam, a döntő pillanatban mindig elhúztam a fejem, és közben a karját és a hasát cirógattam. De minél tovább húztam - és most csak másodpercekről beszélünk -, annál kevésbé bírtam magam féken tartani. Képek villantak fel a tegnapról, és valahonnan a távoli múltból, amiket eddig álomnak gondoltam. Úgyhogy csak kigomboltam a nadrágját, és akár segített, akár nem, némileg letuszakoltam róla, és határozottan az oldalára fordítottam, hogy a háta a mellkasomhoz lapulhasson. Végigleheltem a nyakát és a vállát, közben pedig a magam szabaddá tételéről gondoskodtam. Amint ez megvolt, átvetettem a karomat a csípőjén, rászorítottam, magamhoz szegeztem, és érzéssel igyekeztem elkezdeni a tegnap este ismétlését egy kicsit családiasabb, és nyugodtabb ütemben. Egyelőre.
Castor gördült le rólam, vagy én róla? Fogalmam sincs, csak úgy fekszem ott mellette, és a plafont bámulom. Mellkasom még nagyon sűrűn emelkedik-süllyed, a fejem zsong az élménytől, a bőröm izzadtságtól csillan, és a szobában még fel-fel sejlenek az őrjítően jó szex hangjai... Úgy összességében: minden k*rva jó. - És még csoda, hogy telhetetlen vagyok? Boldog vigyorral a képemen fordulok Castor felé. Mielőtt hozzábújnék, még játékosan beleharapok a vállába. Nem úgy, hogy felsértsem a bőrt, csak jelzés értékkel. A mozdulat közben megakad tekinteten a nyakán, ahol viszont sikerült istenesen megharapnom. Korábban még nem csináltam ilyesmit, ez pedig már a második alkalom. A farkasom elégedetten dorombol a friss seb láttán, de ő a legszívesebben nyakláncszerűen harapdálná körbe Castor nyakát, hogy még az emberek is lássák: ez a hím már foglalt... - Nem bánod? - értem ezt a sebre, de gyengéden végig is húzom ujjamat a harapás környékén. Minél tovább nézem, esküszöm annál jobban tetszik is, de ha az ő számára kellemetlen, nem kérdéses, hogy le fogok szokni róla. Bár sajnálnám. Mikor bebújunk a takaró alá, és fejemet Castor vállára hajtom, még eszem ágában sincs aludni. Nem a rémálomtól tartok, az egyébként meg sem fordul a fejemben, és már azon is túl tettem magam, hogy más mellett képtelen vagyok elaludni. (Castor mellett tudnék.) Inkább az alvásra pazarolt időt sajnálom. Azt, hogy abban a néhány öntudatlan órában nem látom, nem érzem, nem hallom őt. Kétszáz évet vesztegettem el az életemből, egy perccel sem akarok többet másra fordítani. Még félálomban is erre gondolok. Aztán valamikor később is megfordul a fejemben mikor csak úgy felneszelek. Ilyenkor közelebb bújok hozzá, vagy kényelmesebb helyzetbe fészkelődök, aztán visszaalszok. Ezen az éjszakán semmi nem álmodok, mert életemben először történik meg velem, hogy az álom maga a valóság.
Ha ezt így folytatjuk, akkor hamarosan darabokban fogom végezni. De zavar ez engem? Nem, azt hiszem nem különösebben. Sőt. Sokkal több az élvezet és az elégedettség minden egyes harapásban és karmolásban, mint a fájdalom. - Dehogy bánom. Suttogom rekedten és kifulladtan a kérdésére, aztán csukott szemmel élvezem, ahogy elbíbelődik a harapásnyommal. Érzem, ahogy az álom lassan fejbe vág, de előtte még szolidan körbesétál, és csak kóstolgat egy kicsit. Tudom, vagyis sejtem, hogy ez az állapot átmeneti csupán, de ettől függetlenül úgy érzem, hogy egy tonnányi szikla szakadt le rólam. Vegyesen dolgozik bennem a légies könnyűség, miszerint centikkel az ágy felett lebegek, ennek ellenére pontosan érzem minden tagom súlyát amit a fáradtság és a stressz okoz. De ez most nem számít, csak az, hogy ki vagyok terülve, mint akit ledobtak az ágyra, és semmi kedvem sincs megmozdulni. Annyit azért még meg tudok tenni, hogy magamhoz húzom a nőstényt, és ott tartom, közel magamhoz. Annyi mindenkit elveszítettem már ezalatt a 350 év alatt. Kezdve a családommal természetesen. Nem egy, nem két olyan farkas nincs már mellettem, akiket a valaha szerettem, aztán mégis a saját kezemmel vetettem véget az életüknek. Voltak, akiket más farkasok öltek meg, és voltak olyanok is, akik maguk voksoltak a távozás mellett. De olyan, mint Tara, nem volt. Mintha csak egy bumeráng lenne, ami mindig visszatalál hozzám, a kiindulóponthoz. Sokat gondolkoztam már azon magányosabb pillanataimban, hogy hol van a választóvonal ösztön és tudatosság között. Próbáltam megtalálni azt a pontot, amelyik eldönti, hogy mikor mi szerint cselekedtem. Újabb és újabb farkasokkal találkoztam, más vidékekről, más korokból, és sokszor azt tapasztaltam, hogy a legtöbbjükből kiveszett az az ösztönösség, ami bennem úgy tombolt mindig is, mint a hurrikán. A legtöbb farkas már csak akkor enged a szörnyetegnek, amikor Teliholdkor megérzi a vér szagát... Én ezzel nem értek egyet. Tudom, minden bizonnyal maradi vagyok, és egy nárcisztikus f@szfej, de ez van. Én nem csak akkor vagyok farkas, amikor szólít a vadászösztön. Tudom, hogy emberileg is hajlamosság váltam arra, hogy olyan úton járjak, ami mások elveivel ütközik, ennek ellenére, főleg az utóbbi időben rendkívül visszafogtam magam. A szörnyeteget legalább is. Most engedtem a vágyainak, birtokba vettem egy olyan nőstényt, aki eddig is hozzá tartozott, csak a fent említett emberi felem gátjai miatt nem teljesedhetett ki a kapcsolat. Úgyhogy ő baromira elégedett magával, hiszen ő a domináns, ő az Alfahím, és jelen esetben az emberi testem csak egy hátráltató tényező volt a számára egészen mostanáig. Az mondjuk már nem túlzottan érdekli, hogy mindeközben ezernyi szilánkra törik szét a lelkem maradéka, de már legalább én is látok esélyt arra, hogy egyszer megint kerek egész lesz ez a felem is. Tegnap ez még nagyon nem volt biztos, mert fogalmam sem volt arról, hogy Tara hogy viszonyul ehhez a továbbiakban. De most, érzem a bőrét az enyémet, a fáradt lélegzetét a vállamon és a mellkasomon, és azt hiszem, hogy jó lesz. Hogy mi lesz a falkával? Ez nem csak tőlem függ. Nem, direkt nem leszek szemét senkivel sem, de az óvodának vége. Bebizonyosodott, hogy nem megy nekem az, hogy mások dajkája legyek. Az ilyenekre ott van mondjuk Duncan. Ennek ellenére amíg nincs hiszti, addig bárki számíthat rám, de mostantól a hierarchia megkérdőjelezhetetlenné válik majd. Nem emelünk senkit sem fel tisztjénél magasabbra, csak mert aranyos és jóra való ember. Aki kölyök, az kölyöknek járó bánásmódban fog részesülni, aki testőr, vagy végrehajtó, szintén érdemeihez és erejéhez méltó helyet fog elfoglalni a falkában. A nagy és szerető családmodell nem fog működni, mert nem akarom, hogy működjön. Aki erős és magas rangú, teljes joggal lázadhat fel azért, mert bár ő sokkal többet ér a farkastársadalomban, mégis hasonló elbánásban részesül, mint a kölykök. Nem, mindenki marad a maga helyén. Bizonyítani persze soha nem tilos... Az álom mezsgyéjén további békés duzzogásra már nem volt erőm. Úgy csusszantam át ébrenlétemből valahova egészen máshová, hogy észre sem vettem. Nem álmodtam semmit, legalább is nem emlékszem rá. Semmi nem maradt, csak a sötétség. Ahogy mindig is...
A falka terén kapott plusz munka, az új és régi tagok felbukkanása, valamint a tény, hogy az Orfeum közelebb volt a hotelhez, mint a házamhoz, helyváltoztatásra kényszerítettek. Valójában nem éreztem nyűgnek, vagy kényszernek, mert szerettem a falkával lenni, jó volt érezni a sok egymásba gabalyodó, egymás mellett létező kisebb-nagyobb energiákat, a falka semmivel sem összetéveszthető szagát. Otthon éreztem magam, bár szó se róla, ha Anne még velem lett volna, gondolkodás nélkül maradok a házban. De nem volt. Ezzel a napjaim egyszerre lettek szürkébbek és problémamentesebbek - még a grátisz munkával együtt is. Ide-oda grasszáltam a hotel a házam és a GoldenWolf között, időnként az egyetem felé is ellestem, hátha megpillanthatom Anne-t. Még nem látogattam meg, időt akartam neki hagyni. A kapott csipogónak örültem, mert ez nagyban megkönnyítheti, hogy még egy Ash-es esetet elkerüljünk, vagy legalább gyorsabban reagáljunk rá. Sajnáltam a kölyköt és valahol személyes kudarcnak is éreztem, hogy ilyesmi előfordulhatott. Nem véletlenül: az a feladatom, hogy védjem a falkát, az ilyesmi nem kifejezetten aranyozza be a napom. Úgyhogy döntöttem, és ennek megfelelően amint hazaértem, előkaptam azt a sporttáskát, amiben általában a fegyvereimet szoktam költöztetni, hogy beleszórjak pár ruhát meg egyéb cuccot. Tara nem volt otthon, de amint összehúztam a cipzárt a táskán, nyílt a bejárati ajtó, én pedig megéreztem az erejét. Lecammogtam a nappaliba - egyelőre a táska nélkül. Nos, igen, ő volt az egyetlen oka annak, hogy nem szívesen cuccoltam be hotelbe. Nem akartam, hogy egyedül legyen, és neki is jobb, ha van társasága. - Szia! - köszöntem, és a konyhába vettem az irányt, mintha eredetileg is oda készültem volna. Mély lélegzetet vettem. - Hm, az orrom azt súgja, jól mennek a dolgok Castorral. - Áradt belőle az Alfa szaga.
- Helló! - üdvözlöm én is a farkast. Mire leért az emeletről, én már leraktam a vékony kabátomat, és mamuszba bújtam a cipőm helyett. Én is a konyha felé indulok, csak most jövök rá, hogy alig ettem valamit ma. A kérdésre röviden felnevetek. Nen is Duncan lenne, ha nem hintene el valami frappáns megjegyzést. Nem sértésből, inkább azért, hogy érezzem a örődést. Érzem is, köszönöm. - Ühüm. Gondolom igen. - Nem tudom mit is jelent pontosan a "jól mennek a dolgok", ezért ez a roppant "határozott" válasz. Egyébként még nem ugrottunk a másik torkának... Illetve veszekedés miatt nem, mert hogy olyan még nem volt. Nah jó, érzek megint valami furát felfutni a gerincemen, szóval nyitott vagyok más témára is. Nyitom a hűtőt, és máris összefut a nyál a számban. - Maradt még a tegnapi tepsis krumpliból. - a felfedezéstől olyan öröm jár ár hirtelen, mint valami kisgyereket karácsonykor, úgy ajándékbontás előtt. Bár igazán nem értem, hogy miért lepődök meg ennyire, a helyet csak ketten lakjuk, nem egy egész hadsereg... - Melegítsek neked is? - a választól függően veszek elő tányért, majd mikrózom meg a cuccost. - A szombat délutánhoz mit szólsz? Tudod, paintball. Elhívhatnánk Liut és az új lányt is... Öhhhm. Kelly! Azt hiszem így hívják.
Elmosolyodtam a hű de határozott válaszon, de nem firtattam tovább a témát. Inkább figyeltem, ahogy nagy lelkesedéssel konstatálta, hogy van még kaja, miközben a feje fölül kivettem egy üveg rostos narancslevet. - Igen, azt megköszönném - telepedtem le a konyhaasztal mellé, aztán néztem, ahogy serénykedett, és mint egy jól nevelt gyerek, vártam, hogy a sült galamb a számba repüljön. - A szombat nekem eddig jó - bólintottam. - Ash-nek se ártana szerintem egy kis kikapcsolódás, bár nem tudom, mennyire épült fel a verésből. - Megráztam a fejem. A teremtő, aki a saját kölykét bántja. Beteg, de legalábbis megvetendő dolog. - Fogalmam sincs, hogyan lehetne őket a leghatékonyabban megvédeni - dőltem hátra a székben, és ittam pár kortyot. - És ami azt illeti, ilyen téren te is gondolkodóba ejtesz. Egy ideig ugyanis ez lesz itt az utolsó közös kajálásunk; visszaköltözök a hotelbe. Szükséges volt a falka védelme érdekében, meg a sajátoméban is - tűz közelben jobban melegszik a farkas és több információhoz jut -, viszont ha Tarára és a rémálmaira gondoltam, meg azok lehetséges következményeire... Hát nem lettem felhőtlenül boldog. Volt egy ötletem, hogy ezt hogyan lehetne orvosolni, viszont szinte biztos voltam benne, hogy ettől a nőstény nem fog örömtáncot járni. De előbb arra voltam kíváncsi, hogy minderre hogyan reagál.
- Tényleg. Megkérdezem majd Ash-t is. Mit lehet tudni arról, aki megtépte? - Majdnem minden nap találkozok Castorral, de valahogy a hivatalos ügyeket töröltük a beszélgetési listánkról (amit egyáltalán nem bánok). Ha ő szeretne mondani valamit, azt meghallgatom, de magamtól nem kérdezek rá semmire. Egyrészt azért, mert konkrétan semmi közöm hozzá, másfelől meg (és ez a legnyomósabb érv), amikor vele vagyok, csak vele vagyok. Lehetek ezért önző disznó, nem bánom, de ha együtt vagyunk, nem akarok mással foglalkozni. - Félek, ha nem áll egyikünk a nap huszonnégy órájában mellettük, akkor lehetetlen küldetés megvédeni őket. Mindig lesznek olyanok akik a gyengébbet bántják... - hogy rohadnának meg! de ezt már csak úgy magamban teszem hozzá. Az első tányér landol Duncan előtt az asztalon. Éppen ekkor közli velem, hogy visszaköltözik a szállodába. Kezem még a tányéron, az meg félig az asztalon, félig a levegőben dermed le velem együtt a hallottakon. - Oh. - csak ennyit tudok kinyögni hirtelen. Aztán mikor észre veszem mit csinálok, elengedem a tányért Duncan előtt, visszahúzom a kezem tőle, majd a nélkül hogy odanéznék, van-e szék a közelemben (szerencsémre igen), lassan leülök. - Azt hittem rendben vagyunk... Mi a baj? Nem mosogatok elég gyakran? Eldugította a hajam a lefolyót? A porszívó csövét nem én törtem el! Az már amúgy is repedt volt...
- Egyelőre nem sokat, azon kívül, hogy a teremtője, és hogy még a városban van. Nem tudom, pontosan mit tervez vele Castor, de erős a gyanúm, hogy semmi szépet és jót. Sajnos egyet kellett értenem Tarával. Minden kicsit megvédeni egyenlő volt a lehetetlennel. A lehetőségeinkhez mértem megpróbáltuk őket harcképessé tenni, hogy valamelyest kitartsanak, amíg segítséget nem kapnak, ha hirtelen rájuk rontanak. Észrevettem, hogy megdermedt mozdulat közben a hír hallatán, s kicsit úgy ült le, mint akit teljesen lesújtottak. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett jól a reakciója, azon pedig önkéntelenül is elmosolyodtam, hogy egyből saját magában kereste a hibát. Gyorsan megráztam a fejem, mielőtt tovább szőhette volna az alaptalan érveket. - Rendben vagyunk, és nincs semmi baj - néztem rá, s habár halványan mosolyogtam, attól még minden szót komolyan gondoltam. - De testőr vagyok, és Trisha nélkül plusz munkáim is lettek, úgy pedig nem tudok rendesen helyt állni, ha kimaradok a falka sűrűjéből, és futkosnom kell a hírek után - magyaráztam az okokat. - Sajnálom, hogy így alakult, mert jó veled lakni, de... - Pár másodpercig megrágtam magamban a dolgot, aztán kiböktem. - Szeretném, ha te is jönnél. Nem utasíthattam, nem kényszeríthettem, nem parancsolhattam - bár basszus, ha azt nézzük, rangban felette álltam -, de kérni kérhettem. Tudom, miféle ellenérzései vannak/voltak a hotelben lakás kapcsán, ennek ellenére meg kellett próbálnom.
SZóval Ash-t a teremtője nyúzta meg?! - Hogy a holló játsszon a szemeivel... - jah nem, az túl jó neki. Inkább majd Castor fog, ha jól értem. De ha ő nem, akkor majd mi többiek, vagy én verem meg úgy, hogy az anyja se ismerje meg a túlvilágon... Nah erre majd később visszatérek, most sokkolom magam... Míg Duncan a fejé rázza, én meg elhallgatok, mert érzem, hogy közbe akar szólni, a rohadt mikró kerregése valami elviselhetetlenül hangosnak tűnik hirtelen. Persze semmi baja, csak az elmém tréfál velem (elég szar humora van ami azt illeti). Abban az egy másodpercben, míg Dun levegőt vesz a beszédhez, millió magyarázat fordul meg a fejemben amiért ki akar költözni a saját házából, vissza a szállodába... csak az nem, amit végül kimond. Csúnya dolog, vagy sem, én fellélegzek a megkönnyebbüléstől, mintha azt kérdezném "csak enni?", de rögtön szalad ki a levegő a tüdőmből, mikor Duncan előáll a farbával. Az a hülye mikró pedig, hogy fokozza a drámai hatást, ezt a pillanatot választja arra, hogy lejárjon, és rohadt hangosan csilingeljen fel olyan "mikrósan". Összerezzenek. - Az logikus, hogy neked ott a helyed, értem én... de én még nem megyek vissza. Ott lehetetlen pihenni, az Upperben meg nem alhatok, és .... nem lesz hová meneküljek, ha tele van a hócipőm az egésszel. Most még semmiképpen sem mehetek vissza oda... - azért amit mondtam, és Castor miatt egyaránt. Oké, évtizedekig laktam egy házban vele, míg Jeremy halála után úgymond "megörököktem" az ő házát, ez viszont más, most össze is vagyunk melegedve Cassel. Nem költözhetek egy fedél alá vele, még akkor sem ha ez nem egy és ugyanazt a szobát jelenti. Majd idővel igen, meglehet hogy visszamegyek a szállodába, de most még semmiképp. - Oké, akkor holnap én is kicuccolok innen. Vissza a házamba. - felállok, mikró kinyit, tányér ki, vissza az asztalhoz, és: - Jó étvágyat!
Gondolom sokkal rosszabbra számított, mert látványosan megkönnyebbült. Ugyan már, ha vele lett volna probléma, azt már mondtam volna, nem vagyok egy kussban a sarokban kuksoló típus. A nyelvtől se véletlenül szabadított meg Castor pár napra. Az érvei érthetőek, az más kérdés, hogy a magam kis nézőpontjából nem kielégítőek, vagy elég nyomósak. - Köszönöm, neked is - vettem a kezembe a villám, de egyelőre nem láttam neki. - Nem kell kiköltöznöd, sőt, ha semmiképp nem akarsz a hotelbe jönni, akkor itt még mindig biztonságosabb. A te házad túl közel van az őslakosok területéhez és túl messze a miénktől. Ráadásul be sincs riasztva, jól tudom? - Belapátoltam az első falatokat. - Ennyi erővel oda is mehetnél hozzájuk, hogy "itt vagyok, kapjatok el". Öngyilkosság. - Igaz, hogy a hegyiek csöndben voltak, de az ördög sosem alszik, engem pedig érzésem szerint egészséges paranoiával áldott meg a teremtő. Hogy a beharapóm, vagy más felsőbb hatalom, az mindegy. - Ráadásul Castornak, a kölyköknek és nem utolsó sorban nekem is rengeteget segítenél, ha... sűrűn megfordulnál ott. - Igen, redukáljuk le akkor az odaköltözést gyakori látogatásokra, ha ennyire ódzkodik tőle. - És hogy a dolog falkára vonatkozó gyakorlati részét is mondjam: ha megtámadnak minket, minden segítség elkél majd, de ha te kint laksz a bugyberkeben, akkor a te erődet akár ki is húzhatjuk a listáról, mert nem tudsz olyan gyorsan beérni, mint kéne. Ez nem gonoszkodás volt, hanem tény. Az a ház egyszerűen messze volt. Messze ahhoz, hogyha Aaronra vagy rám csipognak, hogy időben odaérjünk, és ahhoz is, hogy ő időben érkezzen, ha a segítségére szorulunk. - És örülnék, ha legalább egy olyan tag biztosan lenne a közelben a falkából, aki nem kérdőjelezi meg, hogy Gabe meg én vagyunk a kis-béták. - Ezt már szinte csak suttogva mondtam, mert ha azt vesszük, a magam részéről ez volt az első számú érv. Tudtam, hogy erő viszonylatok terén hol álltam, és nem tett boldoggá, hogy az újak jóval erősebbek nálam, így minden biztos támogató elkélt. Az a baj, hogyha engem ebben a pozícióban sokan kétségbe vonnak, akkor az megint Casre fog visszaütni. Szóval, igen, kifejezetten boldog lennék, ha legalább egy kétszáz felettit magam mellett tudhatnék, és legalább neki nem kéne bizonyítanom.
Duncan érvei is érthetőek, szó se róla, de azért kötöm még az ebet a karóhoz. -Azt a házat éppen azért választottam, mert elég messze van a szállodától, és amennyiben nem használom, úgy fölösleges bérelnem is. De nem mondok le róla, mert szeretek ott lenni... Ha már kaja, akkor eszek is, míg Dun felsorolja a következő érvsorozatát. Szóval a falkaszellemmel hozakodik elő. - Minden nap beugrok egy kicsit. Nem csak Castorhoz... Tudom, hogy ez neked nem tűnik majd akkora dolognak... - feltűzök ez kisebb darab húst a villámra. - ... Rohadt sokat éltem kizárólag emberek között, mondjuk azt, hogy én inkább lettem ember mint farkas. Aztán egyik pillanatról a másikra belecsöppentem egy 100lélekszám feletti falkába, ami konkrétan lesokkolt. Két hónap alatt nem tudtam megszokni, hogy még álmomban is fejbe vágjon 1-1 farkas túláradó energialökete... Míg nektek ez természetes, engem inkább irritál. Az hogy veled lakok, sokat segít, fokozatosan hozzá szoktatom magam, és ezért megyek a szállodába is gyakran. Szóval... azt akarom mondani, hogy nekem szükségem van még a távolságra, különben megint el fogok cseszni mindent. Becsavarodok. Nem azt mondom, hogy nem leszek ott, ha kellek... a telefonom éjjel-nappal be van kapcsolva. És oké, akkor nem költözök ki innen sem... - öööööhm ennyi. Nem tudok több érvet felhozni erre. Inkább eszek, míg Duncan elárulja, hogy igazából mi nyomasztja őt. Francba... leteszem a villát. - Duncan, néhányunk számára az a meglepő, hogy nem egyből te váltottál le engem a béta pozícióban. A rátermettségedet, az elhivatottságodat és a vak hűséget egyikünk sem vonja kétségbe. Ha meg még is, majd én lefájtolom, úgyis tesztelni akartam már mit tudok. - az utóbbit mosolyogva mondom neki, nehogy véresen komolyan vegye. Azt hiszem előbb tépetné szét magát egy Raffaelloval, mintsem szólna nekem, hogy nem bír el vele. Meg oldja ő egyedül is. Nahde váltsunk témát valami olyasmire ami már az óta böki a csőrömet, hogy megjöttem: - Hogy van Anne? ... Érzem az illatát.
Elmosolyodtam két falat között. - Szeretem, amikor valaki kompromisszum képes - pillantottam rá. - Nem mondom, hogy értem, milyen lehet ez neked, mert ahogy mondtad, nekem az ilyesmi már nem tűnik fel. De elfogadom és nem erőltetem, olyan tempóban... hm, szoksz hozzánk, ahogy biztonságosnak érzed. Csak szeretném, ha a "falka" tényleg falkát jelentene továbbra is, nem csak egy csapat farkast. Azért a rátermettségről tudnék vitatkozni, ha csak azt nézzük, hogy milyen zűrök tudnak körülöttem kialakulni, és hogy az elmúlt hónapokban idegileg sem voltam stabilnak nevezhető. De túlságosan is örültem ahhoz, hogy ezt szóvá tegyem, ráadásul hozzám hasonlóan Tara is elég nyakas volt ahhoz, hogy a véleményén csak nagy nehezen lehessen változtatni. Azon, hogy majd ő "lefájtolja", felnevettem. Éreztem, hogy mennyire nem gondolta komolyan, és ez megnyugtatott. Lesülne a bőr a képemről, ha valaki másnak kéne védenie az én pozíciómat. Elsüllyednék szégyenemben... Épp egy jókora falattal birkóztam, amikor Tara bedobta a nagy kérdést, bennem pedig egy hosszú pillanatra megállt az ütő. Rágni is elfelejtettem. Úgy ért az érdeklődése, mint a villámcsapás, lesújtott, betalált, letaglózott, földhöz vágott. Na, most légy okos Domokos... - Sehogy nincs. Halott - válaszoltam gépiesen. Miért érzem úgy, hogy ezt nem fogja elhinni, főleg ha érzi is az illatát. Hogy lehettem ekkora sügér, hogy nem mostam le magamról rendesen??? - A szobájában voltam, azért érzed rajtam. Kaphatok még? - kérdeztem, de már fel is álltam, hogy ha még van, szedjek magamnak - és ne kelljen Tara szemébe néznem. Nem tudom, ez egyedi átok lehet, hogy néhány farkasnak piszok rosszul hazudok? Mert sokakat meg gond nélkül átejtek a palánkon. Vagy a témától is függ... igen, csak ez lehet az oka.
Nos, a "megrendült" csupán enyhe megközelítése annak a reakciónak amit Duncan produkál. Nemhogy a rágással áll le, a farkas szíve is megszűnik dobogni néhány pillanatra, az arcára meg kiül a "lebuktam" tekintet. Üveges szemek, eltátott száj, táguló orrcimpák pedig csak imitálja a lélegzést... Azt hiszem, ebből már tudtam, hogy bármi is hagyja el a száját, az égbekiáltó hazugság lesz. Bár reméltem, hogy tévedek, mert az azt jelenti, hogy mégsem jelent annyit a barátságunk neki, mint amennyit nekem. Meghalt, mih?! Hát rohadjak meg, ha ezt lenyelem! Hagyom még gyűlni egy kicsit az ideget ott a pajzsom mögött, robbanjon nagyot, ha már ki kell jönnie. Ez akkor történik meg, mikor a második hazugság is elhagyja a száját. Nah ekkor fordulok felé a széken ülve. Úgy kapaszkodok a szék háttámlájába, hogy érzem feszülni kezemben a fát. Még egy kis nyomás és összetöröm... De nem, nem a széket fogom bántani, ha Duncan húzott fel... Szóval a szó szerint vett értelemben vezetem le rajta a dühömet. Olyan hirtelen lendülettel lökök felé egy nagy energiafelhőt, hogy essen ki a kezéből az a tányér, és csapja pofán. - Istenre esküszöm, ha még egyszer így hazudsz nekem, legközelebb én fogom kitépni a nyelvedet! - sziszegem a fogaim között indulattal, halkan, hogy ne fenyegetésnek vegye, hanem véresen komoly ígéretnek. - Ha nem akarsz beszéli róla cseszd meg, akkor mondd azt! Ne hazudj a képembe! Az étvágyamnak becsókoltak, a hangulatnak szintúgy. Azt hiszem, itt az ideje lépni. Ma biztos nem mosogatok. Szóval felpattanok az asztaltól, majd a következő másodpercben már húzom is a cipőmet az ajtóban. - Úgy teszel, mintha rajtad kívül senki se szeretné őt, holott még lehetőséget se adtál arra, hogy megvédjük. Zárj ki mindenkit, ha az úgy jobb neked. Leszarom. Végeztem.
A nyilvánvaló hazugság hihetetlen dührohamot váltott ki Tarából. Mondjuk annyira nem hihetetlen, Cas sem egy birkalelkű nyugalom farkasa. A tányér kirepült a kezemből, az arcomba csapódott, onnan meg a földre esett és hangos csörömpöléssel ezer darabra tört. - Sajnálom - mondtam a törött darabokra meredve. A haragja ezernyi apró tűként szurkált az energiája révén, de nem baj. Nem fájt, megérdemeltem, sokkal jobban kellett volna hazudnom. Bár nagyon remélem, hogy többet ilyesmire nem lesz szükség. Ha dühös rám, az rendben van. Nem akar velem szóba állni az is. Amíg velem kapcsolatban egy ideig ez lesz nála előtérben, szavam nincs. Csak ne firtassa Anne-t, ne kérje, hogy hazudjak még, mert az izgat nem mondhatom. Illetve igen, de az sem neki, sem Anne-nek nem lenne jó eben biztos voltam. A szemem sarkából láttam, ahogy haragosan a cipőjéhez trappolt és szedelőzködni kezdett. Nem szóltam utána, meg se próbáltam megállítani. - Ha kell, mindent felégetek magam körül - guggoltam le, és láttam hozzá a tányérdarabkák összeszedéséhez. - De azt nem hagyom, hogy ti igyátok meg a levét az én tehetetlenségemnek. - Tarára pillantottam. - Nem akartalak megbántani, de ez személyes ügy, ami nem a falkát, hanem egyedül engem érint. Ha ügyetlen hazugságokkal távol tarthatlak titeket a saját mocskomtól, akkor megteszem. Ha ezzel tőlem is távol kerültök annál jobb. Nem akarnak majd felhasználni. - Egy darab megvágta az ujjam, de a vérzés hamar elállt a seb pedig pillanatok alatt begyógyult. Inkább azt figyeltem beszéd közben, amit csináltam. - Te egyébként is pengeélen táncolsz azzal, hogy ilyen fontos vagy Castornak. Plusz egy célkereszt szükségtelen. Összegyűjtöttem a nagyobb szilánkokat és kidobtam őket. Hamarosan nekem is indulnom kellett, ha még az Orfeum előtt ki akartam pakolni a hotelben - habár nem volt sok cókmókom. Halványan Tarára mosolyogtam. - De ha túlélem és még érdekelni fog, elmesélhetem, hogyan lehet valaki tökéletes balf*sz. Bár ezt félig-meddig láthatod is... - tettem hozzá halkan, majd a seprű után nyúltam, hogy a kisebb darabkákat is összekotorjam. Ez az este se kerül be sikerlistám kurta sorába az biztos...
Már nem csak sejtem, biztos vagyok abban, hogy Duncan nagyon- de nagyon el van cseszve. Én is konok vagyok, és van egy sajátos életszemléletem, amiből rohadt nehezen engedek, de ő... Most komolyan! A képembe hazudott! Személyes ügy? Akkor mondja azt. Annyira ostoba még én sem vagyok mint amilyennek néz. Ha nem akar beszélni róla, elfogadom, ha diszkréciót kér, megadom, ha sírni akar, itt a vállam. Nekem ezt jelenti egy barátság, és ő a barátom. Gondoltam én... - Ez most rohadtul nem arról szól, hogy ki-kit-mire használ fel. A megszavazott bizalom sem számít igazán, sem az hogy mekkora szmötyit kavarsz. Nem a falka- vagy lakótársad áll itt, és nem az alfád szeretője, hanem az aki tűzbe tenné érted a kezét, úgy szeret. Cipő fent van, kocsikulcs következik, meg a táskám. Duncan eddigre már felseperte a tányér szilánkokat. Tökéletes összkép, mondhatom. Én majd fel robbanok a dühtől, de az ő élete megy tovább ettől függetlenül, úgy tüsténkedik, mintha itt se lennék. Fasza. - Ha egy oldalú a dolog, akkor inkább mondd meg, ne bújj be a mártír álarc mögé. De tudod, mit? Ne mondj semmit! Vettem, felfogtam, vágom... - meg az ajtót is be magam után.
//köszönöm a játékot ^^ Zárót tessék írni, most ne rázzál le szó nélkül, mert érdekel a kari reakciója //
A seprű megállt a kezemben, szorosan becsuktam a szemem és még véletlenül se néztem felé, legfeljebb a tarkómat láthatta. Tűzbe tenné értem a kezét? Szeret? A szavak amilyen természetesen hangzottak tőle nekem annál idegenebbül hatottak. Nem arról van szó, hogy ezt ne tudtam volna viszonozni, dehogynem! Csak... nem tudtam elhinni, hogy valakinek tényleg számítok, hogy érdekli, mi van velem. Nem tudtam mit kezdeni vele. Persze, ott volt Amy, Anne, Cas meg a többiek, de mindegyikükre úgy tekintettem, mint akiket védenem kell, akikért ha kell, meghalok, és ebbe a kategóriába tartozott Tara is. Hogy esetleg ezt ők úgyszintén megtennék értem azt képtelen voltam felfogni, valóságként elkönyvelni. Gyárilag lettek elkúrva bennem ezek a dolgok, egyből gyerekkoromban, s hiába telt el azóta annyi év, ebben ha vért izzadtam se tudtam változni. Láttam magam körül a normális családokat, apa-anya-gyerekek, idill, béke, szeretet. Aztán hazamentem és mindez a mások köré épült mese eltűnt, a saját valóságom pedig kegyetlenül törölt képen minden egyes alkalommal. Korán megtanultam, hogy ne panaszkodjak, hogy mindent mélyen eltemessek magamban, mert ha bármi kiszökött, azért verést kaptam. Ez nem puszta büszkeség volt, hanem pavlovi-reflex, ami ellen egyszerűen tehetetlen voltam. Az, hogy ennek hála mindig maradt köztem és a többiek között egy fal - még ha csak plexiből, vagy üvegből is - már csak amolyan mellékhatás számba ment. Féltem, hogyha az nem lenne, akkor kiszolgáltatottabb lennék, mint gyerekként. A legrosszabb az, hogy Anne-el vészesen közel kerültem ehhez az állapothoz - és itt a másik probléma, hogy az ilyesmit bajként élem meg. Megszólalni se tudtam, a torkomra forrt minden szó, s csak álltam a konyhában mozdulatlan. Hallgattam, ahogy Tara szedelőzködött, éreztem a belőle sütő haragot, amit a beszéde is híven tükrözött. Az ősök látják lelkem, nem ezt akartam. Felszólítás nélkül is hallgattam volna. Le voltam sújtva, le lettem cseszve. Összerezzentem az ajtócsapódásra, mint egy ijedős kölyök, és utána is legalább fél percig remegtem, de nem a félelemtől. Képtelen voltam meghatározni az érzést, ami bennem gomolygott, egyszerre volt összetett, és semmilyen. Üres? A következő pillanatban azon kaptam magam, hogy teljes erőből meglendítettem a seprűt és a mosogató fölötti üvegese konyhaszekrénybe vágtam. A seprű eltört, az üvegszilánkok pedig szanaszét repültek, itt-ott megkarcoltak, de egyáltalán nem érdekelt. Az én házam, az én váram, ha porig akarom rombolni, azt is megtehetem. Jah, hadd jöjjön vissza arra Tara, mi? Amúgy sem volt kedvem hozzá, elegem volt mindenből. Leültem a törmelékek közé, felhúztam a térdem, kezem közé fogtam a fejem és a homlokom a térdemre támasztottam. Tényleg elmarom magam mellől azokat, akik a barátaim, vagy azok akarnak lenni, vagy többek annál. Miért nem tudom ezt normálisan kezelni? A padlóba boxoltam és üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért...
//Én is köszönöm a játékot, és remélem, elégedett vagy a zárással! ^^//
Kezdőlap
//
//
