Nem állt meg. - Helyes, ha földre kerülsz, azonnal mozdulj! Tök mindegy merre, csak ne maradj veszteg! És már érkezett is a bokája a térdembe. Ezzel tényleg sikerült meglepnie, kibillentett az egyensúlyomból, és nem sokon múlt, hogy féltérdre nem estem. Hátrébb léptem, és elégedetten elhúztam a szám. Pici szünet. - Nem is rossz. Erre nem számítottam tőled, ez jól jött mindkettőnknek. Tanulj az előbbiből: sose becsüld alá az ellenfeled, tűnjön bármilyen gyengének vagy esetlennek. Nagy hiba volt, tőlem, nem tagadom. Beleestem egy amatőr hibába, ami elég ciki, de olykor kell ilyen, hogy emlékeztessen. - Mutatok egy hasznos kis fogást - intettem neki, hogy lépjen közelebb, aztán meglátjuk, hogy mennyit tanult eddig. Ha odajött, tovább téptem a szám - nem voltam egy tanár típus, de ez nem jelentette, hogy ezt-azt nem tudtam megmutatni, megtanítani. - Miután megtudtam, hogy kinek a vérvonalába tartoztam, utána néztem a jellemzőinek, és Castorét is megpróbáltam összenézni. Reméltem, hogy legalább egy kicsit hasonlít az enyémhez, de... - vállat vontam. Rohadtul nem tartoztunk egy vonalhoz. - Nem mászta bele mélyebben, a lényeget viszont ki tudtam kaparni. A kettőtök erőssége a sebesség. Ha láttad már Castort harcolni, akkor tudhatod, vagy magadon is megfigyelhetted. Az erősséged a fürgeséged, és van is itt valami, amit nagyobb erőfeszítés nélkül is meg tudsz tenni, ha elég gyors vagy. Emellett halálos, ha úgy akarod. - Ami azért nem mellékes. - Támadj, próbálj bemosni egyet!
A térdei megrogynak, de nem esik el. Fene... Hát miből van ez? Felpattanunk mindketten, aztán hallgatom amit mondd arról, hogy ne becsüljem alá az ellent. Kicsit fura, hogy ezt mondja. Míg pszichológiát hallgattam, és végeztük azokat az önértékelési gyakorlatokat, a tanárom arra próbált rávilágítani, hogy magamat ne becsüljem alá ennyire. Szakmai szemmel ez inkább így igaz, nem úgy ahogy Duncan mondja. De persze nem ismer a hím, és szerencsére senki mást sem, és egyébként is ő a tanár, szóval ezt kell mondania. Akkor gyerünk, ugorjunk neki megint... Dunker kéri, hogy menjek közelebb, én megteszem, de ez alkalommal már résen vagyok: figyelem minden rezdülését, hogyha támad, akkor legalább kísérletet tudjak tenni arra, hogy hárítsak. De nem támad, hanem tovább beszél. Amikor felhozza Castort, meg hogy láttam e már verekedni, összeráncolt homlokkal töprengek el azon, hogy láttam- e. Be is villan a kép arról amikor Gabrielt agyalták el még Chicagoban, de az nem is verekedés volt, hanem csak verés. Az alfa még csak meg sem erőltette magát... Tehát nem, nem láttam még verekedni, és meg is rázom a fejem. Hogy gyorsabbak vagyunk? Igen, ez igaz. Csak verekedésben nem tűnik fel nekem az ilyesmi, mert nem vagyok képzett... Amikor azt kéri, üssem meg, arra gondolok, hogy most következik majd az a rész, amikor még becsapódás előtt megragadja a kezem, majd nemes egyszerűséggel áthajít maga felett... Node pont ez a lényeg, nem? Mármint, hogy ilyeneket csináljunk, ő meg lazítson egy kicsit. Kivárok hát két szívdobbanásnyit, azután vérvonalamhoz hű gyorsasággal kísérlem meg felképelni a farkast visszakézből, jobb fonákkal. Ha sikerült, akkor nagyot csattan, mert nem fogom vissza az erőmet. Ha hárít... nos, akkor viselem a következményeket.
Szóvá akartam tenni, hogy legyen már kicsit bizalmatlanabb, mégiscsak az ellenfele vagyok jelenleg, de beértem a figyelő tekintettel. Legalább nem szökdécselt oda hozzám, mint egy kajla kölyök. A magyarázat után nem késlekedett, eleget téve a kérésnek, támadt. Gyors volt, ehhez kétség sem fért, nálam jóval gyorsabb, és csak azért tudtam kivédeni a támadást, mert számítottam rá. Más esetben, ha váratlanul ér, lehet hogy kapok egy isteneset. Elkaptam a csuklóját, és miközben a háta mögé léptem, a karját is hátracsavartam, szabad kezem fekete karmait pedig a lapockái közé nyomtam. Nem sértettem fel a bőrét, még csak a ruhájában sem tettem kárt, csupán jeleztem, hol fejeződne be a támadás. - Átdöföd az ellenfeled, vagy hátulról kitéped a szívét. Bármelyiket megteheted innentől. A lényeg, hogy gyorsnak kell lenned, mert mint mindenből, ebből is van kibúvó. - Elvettem a kezem a hátától, s jelzésképp leszorítás nélkül maradt karjával legyeztem. - Ha nem vagy biztos abban, hogy rendesen rá tudsz markolni a másik csuklójára, használd a karmod. Elengedtem, és visszaléptem elé. - Nem vagyok harcművész, szóval olyat semmiképp ne várj tőlem, amit Liu tud. Amit én mutathatok, az javarészt az utcáról jön, más farkasoktól, testőröktől, innen-onnan, amit ellestem. Mondjuk, sejtettem, hogy nem katonai, vagy kung fu kiképzést várt, de jobb szeretem az ilyesmit tisztázni, mielőtt bárkit hamis illúziókba ringatok. - Most próbáld meg! Mehet lassan, az a lényeg, hogy jól megtudd csinálna. Minél többször csinálod, annál gyorsabban, erősebben fog menni.
Még szép, hogy visszaveri a támadást, hisz számít rá. Meg amúgy is hülye vagyok én még ehhez. Dun megragad a csuklómnál, hátratekeri a kezem, hosszúra nyúlt karmait pedig mintegy jelzés értékkel mélyeszti a hátamba. Olyan durván nem, hogy sebet is ejtsen, de ahhoz már eléggé, hogy kellemetlen legyen. Megfordul a fejemben, hogy a szabad kezemmel hátra csapok egyet, de emlékeztettem magam, hogy ez nem éles balhé... Meg is kapom érte a finom agymosást, mikor Duncan elkezd legyezni a szabad karommal. -Az következett volna... - mormolom az orrom alatt, de Duncan már folytatja is azzal, hogy ő nem tanult harcművészetet. Ezzel semmi bajom nincs. Nem az iskola teszi a harcost, erre már rég rájöttem. Liu más. Ő sokkal fegyelmezettebb mindannyiunknál, neki ezért válik nagy előnyére a harcművészet. Engem bizony képezhetnének bármeddig pl a kung fu-ra, ugyanilyen együgyű teremtés maradnék. Talán ezért élvezem jobban ezt az "utcai" formát. Szabadabb. Nincs koreográfia arra, hogyan állj, hogyan védekezz, csak csinálod ahogy az ösztön, meg az elborult agyad diktálja. Azt a mindenit, de bölcs tudok én lenni... Duncan beáll elém, és kér egy újabb kört. Még be sem fejezi a mondatot, én máris előre lendülök. Nem az arcára támadok, mint az előbb, hanem egyenest a gyomrába öklözök. Ha az ütés rendesen betalált, és van rá lehetőségem, akkor felötlik bennem amit Liu mutatott. Szóval még a lendülettel amivel felé mozdultam, beállok mellé, egyik lábamat az övéi mögé csúsztatom, kézzel meg a vállát próbálom hátra lökni, hogy hanyatt essen. Szemmel alig látni a mozdulatsorozatot, olyan gyors. De vajon eléggé?
- Akkor jár a dicséret! - simogattam meg a fejét, mint egy jól idomított ölebnek. Sejtettem, hogy ez nem fog neki tetszeni, de engem kifejezetten szórakoztatott. - A harcművészetek lehet, hogy elegánsabbak, talán még hatásosak is, de egy idő után kiszámíthatók, és kombinálhatod a mozdulatokat, viszont szerintem hozzád ez a stílus testhezállóbb. - Szőttem tovább. - És sose tanulj, vagy less el sokat ugyanattól, mert beléd rögzül a stílusa. Legyen meg az egyedi harcmodorod, figyelj másokat, lesd el, ami működik, aztán formáld a saját szád ízére. Persze mindez szép volt, jól hangzott, ám a valóságban nem volt egyszerű a kivitelezés. Kicsit sem.De hé, ideje mint a tenger... vagy legalábbis több egy emberénél. Tényleg gyors volt. Nagyon! Egy pillanat alatt a földön kötöttem ki, de mivel ahhoz, hogy engem padlóra küldjön közel kellett jönnie, el tudtam kapni a karját, aztán magammal rántottam, és ha tudtam, fölé kerekedtem. Ekkor megszólalt a csengő. - Pizza! - csillant fel a szemem, és az önkéntelen lelkesedésből rájöttem, hogy sokkal éhesebb voltam, mint hittem.
Felhorkanok arra a buksisimire, de ennyi. Nem állok le agonizálni rajta, inkább hallgatom tovább. - Persze...saját stílus, mih? Hogy a viharba legyen saját stílusom ha még gyakorolni se tudok olyannal aki nem törik ketté, ha rendesen oda csapok? Mindenki olyan mocskosul elfoglalt, az egy aki benne lenne, történetesen az aki ki akar csinálni... - fakadtam ki morcosan. Jól esett, de lépjünk tovább.
Az ütés betalál, Duncan dob egy hátast, amire irtó büszke lennék, ha nem rántott volna magával a földre úgy azonnal. Még ki sem élvezhettem a diadal illúzióját, a fejem már koppant a padlón, Duncan meg rám gördült. Mármint, úgy szó szerint, szabályosan rám feküdt. Éreztem a súlyát, a leheletét, az illatát, meg úgy az egész férfit, nem a farkast... Még az előtt lelövöm magam, hogy tudatosulna bennem az ami halványan felötlött... Házi nyúlra nem lövünk, mellesleg a pasas foglalt. Jobbkor nem is szólalhatott volna meg az a csengő. - Jah. Pizza. - le is lököm magamról a farkast, aztán felpattanok, megigazítom a hajam, és ogadom a futárt. Megnézem az "árut", fizetek, majd irány a konyha. Elő veszek két tányért, ha kell neki kell, ha nem akkor nem, én mindenesetre felnyitom a dobozt, kiveszek egy szeletet és ezerrel tömöm a fejem. - Ez jobb a répánál.
Egy darabig eltűnődtem a kirohanásán. - Figyelj, egy helyen lakunk határozatlan ideig, ha gondolod, nap egy-két óra nekem belefér. - Kölcsönösen előnyös lett volna: ő megtanulja használni azt a bődületes erejét, én pedig mindig is szerettem nálam erősebbekkel harcolni. A legjobb módja, hogy növeljem az állóképességem és az erőm. Minél több a fizikai megterhelés, annál jobban kitolhatom a határaim. Amint a földre kerültünk, tudatosult benne, hogy Tara nő. Hű, micsoda felfedezés! Aztán eszembe jutott Amber, és mint akit egy vödör jéghideg vízzel nyakon öntöttek, úgy éreztem magam. A lökése nem is lett volna szükséges, a csengővel együtt szinte mozdultam is. Amíg Tara a pizza-ügyet intézte, visszarendeztem a bútorokat, és egy darabig a tarkóm vakargatva tűnődtem azon, mit kezdhetnék az olajos, szutykos fotellel. Egyelőre nem fogom kidobni, hátha hasznát veszem még... Bár ötletem se volt egyelőre, hogy hol és miben. Mikorra elkészültem, Tara is kipakolt két tányért, és nekilátott a kései vacsorának. Én is a "vályúhoz" álltam, és kivettem egy szeletet. Még jó, hogy azelőtt jött a répás megjegyzése, hogy beleharaptam volna a pizzába. Nem bírtam visszatartani, kitört belőlem a nevetés. Elevenen élt benne a kép, ahogy ott ült a kanapén, és nagyban a répáját rágcsálta. Szenzációs, kár, hogy nem volt nálam kamera! - Nem hittem, hogy egyszer ezt mondom neked, de feldobtad a napom! - mondtam a kuncogással viaskodva, és végre leküzdöttem az első falatot. Finom volt, de nem hazai koszt. Hiába, megszoktam, hogy normális ebédet dobtam össze Anne miatt, és egész finomak is lettek általában az ételek. Jó, persze az elején sokat bakiztam. A hűtő felé pillantottam. - Fel kéne tölteni - néztem kissé fancsali képet vágva, ahogy eszembe jutott, milyen kevés fogyasztható akadt benne. - Igaz, hogy jó a szamár is ha nincs ló, de... - meglengettem a pizzaszeletet. A feltét annyira fixálva volt, hogy egy millimétert se csúszott arrébb. - Ennyi erővel gumicsontot is rágcsálhatnánk - mormoltam szánakozva nézve a szeletre.
Duncan visszarendezte a nappalit, aztán csatlakozott hozzám a konyhában. Meglepődtem azon, ahogy felnevetett. Nem is tudom, hogy láttam e már valamikor ilyen őszinte jó kedvvel röhögni, de már csak ezért is megérte beégetni magam azzal a répás dologgal. De hamar el is komorodik, pontosabban az első falat után. Ennyire szar a pizza? Nekem ízlik. Éppen a második szelet után nyúlok. Ha nem is értem meg azonnal mire fel ez a hirtelen elkomorodás, akkor rá jövök a hűtőre tett megjegyzésből. Anne. Nem fogok rákérdezni, hogy mit tett vele. Abban biztos vagyok, hogy nem bántotta, és be is érem ennyivel. Az a lány egy igazi angyal volt, aki mindannyiunk szívét elrabolta, és akire mindig szeretettel fogunk emlékezni. Hiányozni fog a mosolya, és a közös játékok. De senki nem fog olyan mély kínokat átélni az elvesztése miatt, mint Duncan. Apja volt. Úgy értem, hogy igazi apa, nem mint teremtő és kölyke. - Tudom. Holnap délelőtt tervezek bevásárolni. Szerintem főzök is valamit mielőtt megyek az Upperbe. - próbálom kicsit más irányba terelni a beszélgetést, bár meglehet, hogy ez is holtan született ötlet... - Apropó Upper... Mondtam már mennyire utállak titeket, amiért megnyitottátok BlackWolf kettőt? Tele vagyunk taknyos kölykökkel, mert az idősebb korosztály inkább hozzátok csődül... - megrázom a fejem, aztán jöhet a harmadik szelet pizza. -Egyébként hogy megy a szekér?
Kissé oldalra döntött fejjel néztem Tarát. Valahogy nehezemre esett elképzelni, hogy bevásárol és a konyhában tesz-vesz... Mondjuk ugyanezt rólam se egyszerűbb elhinni - szerintem. - Nem gondoltam, hogy ilyen házias vagy. - Csak ennyit mondtam, mert lebeszélni biztosan nem fogom. Az megfordult a fejemben, hogy a kóbor miatt óvatosságra intem, de fölösleges szájtépés lett volna. Nem kölyök, én pedig nem vagyok a szárazdajkája. Nagylány már, csak tudja, hogy mit csinál, ráadásul kapott már pisztolyt és tőrt, csak boldogul valahogy. Ráadásul... egy bevásárlóközpontban csak nem ront neki egy csokor répával Castor öccse! Ettem még egy szeleltet, mert az éhség nagy úr, de úgy döntöttem, annyi elég is lesz a "jóból". Csak tudnám, mikor lettem ilyen rohadt finnyás. A dohogásán elmosolyodtam. - Bocsesz! - vigyorogtam némi kárörömmel, aztán némileg komolyabban folytattam. - A hotel ugyan jól megy, de nem árt, ha van más is a falka mancsában, amivel lehet kopasztani a helyieket meg a turistákat. A taknyos kölykök... nézd, legalább nyithattok gyerekmegőrzőt és a zsepi is jobban fogy. Ittam némi vizet. - Így nyitás után nem sokkal... Nem rossz. A város ugyan kisebb, mint Chicago, de sokakat érdekel a Golden, viszont nyilván nem fog a BlackWolf nyomába érni. - Ha csak nem rendeznek a városban valami bődületesen nagy rendezvényt, ami legalább évekre megtriplázza a lélekszámot. - Nem jössz át az Upperből? Neked is könnyebb lenne, ha farkasok között dolgozhatnál, jó könyvelőre pedig mindenütt szükség van.
Már meg sem lepődök azon, hogy Duncan visz egy kevés szarkazmust is a válaszba. Még hogy gyermek megőrző? Ugyanmár. Annyira azért nem rossz a helyzet. Az, hogy kilépek az Upper teamből meg sem fordult a fejemben. Jól érzem ott magam. Egyszerű emberek között vagyok, emberi munkát végzek, emberi gondokról beszélgetünk. Ezt adjam fel azért, hogy a béta meg Duncan keze alatt dolgozzak, és a nap 24 órájában legyek olyanok között akik létezését is megpróbálom elfelejteni? Mármint nem a személyek létezését, hanem maga a vérfarkasokét. Az évszázadok alatt inkább lettem átlag ember, mint farkas. Leszámítva a dolog átváltozós részeket, mert az nagy buli. Amúgy meg a szállodában is majd kikészültem mások energiáitól, és a munkával pihentem ki magam igazán. Ha BlackWolf kettőben dolgozok, mikor pihenek, hm? - Kizárt. - felelem nagy sokára. - De szívesen segítek, ha tudok, és el is várom, hogy szólj ha szükséged van rá. - igen, egyesszám, nem többes. Szívességet csak Duncannek teszek, hisz csak ő tett eddig nekem is, amiért hálás vagyok. Öreg vagyok, de nem felejtek. - Igen, Chicagohoz képest ez elég kis város. - megint felkerül a szó Chicagóra, bennem meg kúszik fel a gyomorforgató inger, hogy atomot robbantsak ott. Le is rakom a pizzát, már úgyse menne le egy falat sem a torkomon. - Utálom, hogy minden szál oda vezet vissza...
A beszélgetés kezdett nem jó irányba táncolni, habár eddigi tapasztalataim alapján, ha mi ketten nekiálltunk diskurálni, ott rövid időn belül kényes témák kerültek terítékre vagy az ő, vagy az én részemről. Úgy tűnik, értettünk hozzá, mibe kell beletenyerelni. Ha tőlem kérdezték volna, melyiket csípem jobban Chicagót vagy Fairbankst, egyértelműen az előbbire voksolok. De persze ezzel nem lehetett mindenki ugyanígy... - Szólni fogok - bólintottam, de hogy ezt mennyire gondoltam komolyan, már más lapra tartozik. Gyűlöltem segítséget kérni, mindig akkora lelkesedéssel álltam hozzá, mint vérfarkas az ezüstleveshez. Persze ha már nagyon nagy szar volt és más sorsa, épsége, biztonsága is múlott a büszkeségemen, akkor leadtam az S.O.S. jelzést. - Mihez fogsz kezdeni? Azon kívül, hogy a földbe döngölöd Castor öccsét? Tudtam, mennyire szívlelt a falka közelében lenni, hogy Trishát sem kedvelte különösebben, és ilyen félig falkában vagyok, félig nem állapotban leledzett. Ennyi. De kíváncsi voltam, hogy mik a tervei a mostani helyzettel, vagy hosszabb távon.
Hogy szólni fog, abban egy percig sem kételkedek. Mondjuk majd ha már nincs se keze, se lába, és teljesen rám lesz kényszerülve, előbb semmiképp. Nem azért, mert nem bízik meg bennem annyira, hanem mert Duncan szereti maga intézni a dolgait. Pont ahogy én. Nem is erőltetem tovább. - Hogy mihez kezdek majd? - visszakérdezek, hogy időt nyerjek amíg átgondolom a választ. A csend persze így is idegesítően hosszúra nyúlik, szóval a maradék négy szelet pizzát átteszem egy tiszta tányérra a dobozból, berakom a hűtőbe, a dobozt összegyűröm, megy a kukába, én meg majd csak a mosogató mellett kezdek beszélni. - Semmit. Nincsenek világmegváltó terveim, de még abban sem vagyok biztos, hogy a régi álmokat valóra tudnám még váltani... A világ változik, én változom, és a körülmények is... Nehéz tervezni, ha ilyen sokáig élsz, és nincsenek vezetői ambícióid. - no ehhez értek én igazán: hosszan körülmagyarázni a nagy semmit. Ez feltűnhetett a farkasnak is, szóval nagy levegőt veszek, és megadom a miértjét is annak a "semmi"nek. - Tudod, eddig róla szólt minden. Akármit csináltam, akármerre jártam, mindig az lebegett a szemem előtt, hogy neki megfeleljek. Vagy az, hogy Ő vajon helyesnek vélné-e... - nem mondom ki az alfa nevét, már csak azért se, hogy ne veszítsem el a fene nagy bátorságot amivel beszélek a témáról. - Most, hogy finoman szólva is mellőzött vagyok, nem érzek különösebb motivációt arra, hogy hajtsak valamiért. Csak úgy vagyok. Aztán majd egyszer felébredek, és új célokat keresek. - hűha. meglátszik, hogy néhány hónapja még iskola padban ültem. Kár, hogy az ott meg szerzett tudást csak elméletben mozgatom, a gyakorlatba már nem tudom átvinni... Node lépjünk tovább, repül vissza a labda Duncannek. Ekkor már befejezem a mosogatást, és felülök a konyhapultra. - És te mihez fogsz kezdeni?
- Ez a veszélye a ragaszkodásnak - bólintottam, amikor Castorról beszélt. - Elveszel a másik nélkül. Valahol átéreztem. Nagyon is. Azt hiszem, bizonyos tekintetből egy csónakban eveztünk. Totál elárvultnak éreztem magam Anne, Amber és Castor nélkül. Ez némely fokú szabadságot is jelentett, meg egy nagy adag bűntudatot, mert nem jókedvemből szakadtam el tőlük. Jobb lesz így? Csak remélni tudtam. - Nála most Patrisha van az első helyen, de ez nem jelenti azt, hogy nem törődik veled. A Gyermeke vagy, és ez neki számít, ebben biztos vagyok. Ha nem így lenne, hagyta volna, hogy elhagyd a várost. Nem ragozom tovább, ezt vagy elhiszi, vagy nem, de attól, hogy házalóügynököt játszott, és portékaként kínálgatom az alfát, nem teszek számára semmit sem hihetőbbé. Sőt, a túlzott győzködés olykor az ellenkező hatást éri el, mint kéne. Amúgy sincs időm további Castor-kampányt tartani, mert bomba-mód repül vissza a kérdés. - Elárulom a falkát - feleltem úgy, mintha csak az időjárásról cseverésztünk volna, majd felkaptam a vizesüveget, és kiittam. - Beállok őslakosnak.
A gyermeke? Ha még egyszer meghallom ezt a baromságot, esküszöm, hogy sikoltani fogok. Nem vagyok az. Volt egyszer apám, és voltam anya is. Nem könyvekből olvastam hát, hanem tapasztalatból tudom, hogy mit jelent a szó. Castor újabban csak olyanokért döngöl földbe, vagy hanyagol, akiket csupán két perce ismer. A szeretet nem ilyen. Köszönő viszonyban sincs azzal, mint amit ő érez irántam. Igaz, ebben elbizonytalanodtam a múltkori után, amikor egymásra szabadítottuk az energiáinkat... De becsapom magam, ha tovább ragaszkodok a múlthoz, hisz a jelen teljesen másról árulkodik. Nem tudom miért fáj ennyire beismerni... pedig tudtam, hogy ő fontosabb nekem, mint fordítva. Talán majd egyszer elcsendesedik a ragaszkodásom. Akkor könnyebb lesz a létezés is... -MIVAN?! - rivallok rá, ám még bízok abban, hogy csak félrehallottam, de aztán Duncan folytatja. Nem basszus, nem értettem félre. - Mi a f@sz baj van vele, he?! - lepattanok a konyhapultról, és konkrétan az arcába mászok. - Hónapokra eltűnsz, tök jogosan megfosztanak a rangodtól, erre te inkább áruló leszel a helyett, hogy bizonyítanál?! Hát nem vagy te egy kicsit kapdbeaf@szom, Duncan?! - amíg levegőt veszek, beszélhet. Egyébként nem fog lerázni, ha kell kiütöm belőle azt a miértet... Addig is csak remélni merem, hogy elő áll valami magyarázattal, mert nem akarom elhinni, hogy Duncan helyből ekkora rohadék.
Hú, de kiakadt! Nem is értem miért... Egy pillanat alatt előttem termett, a haragja úgy feszült a bőrömnek, hogy az már egyenesen égetett. Ej de felpaprikázta magát. A szóhasználata is ezt bizonyította, és ahogy fújtatott... Csupán pár másodpercig bírtam a kirohanását követően, hogy ne húzzam sötét mosolyra a szám. - Elismerem, elég nagy seggfej tudok lenni - ingattam a fejem szórakozottan, aztán megkomolyodtam. Ha lehetett, inkább elkerültem volna egy-két ütést. - Ennek az egész szarságnak, a vérvonalnak meg a szó nélküli lelépésemnek egy rakat negatív következménye lett. Castor nem bízik benne, sejtésem szerint hozzá hasonlóan a falka többi tagja is haragszik rám, tökéletes háttérsztori! Hihető, de ami a legjobb benne, hogy igaz. Az érzéseim és a gondolataim állandóan kavarognak, zavarosak, így nehéz megállapítani, hogy mikor vagyok őszinte, mikor nem, ezen felül az átigazolási vágyam se puszta hun-bung. Valahol tényleg úgy érzem a vérem miatt, hogy inkább közöttük lenne a helyem, és amíg ezt elhiszik, talán kevésbé gyanakodnak. Nem remélem, hogy egyből keblükre ölelnek, mindenesetre a gyanakvásuk megkophat. Szünetet tartottam, a szemem sunyin csillogott. - Érted már? Persze ettől még ugyanúgy őrültség ez az egész, elvégre nem egy életbiztosítás, amit tervezek, de kockázatok nélkül nincs nyereség, én pedig k*rva zabos vagyok, amiért ilyen senkiházi nyikhaj hegylakók meg a minden lében kanál őrzők miatt kénytelen voltam megválni a lányomtól! Hogy itt is maradhatott volna őrző-növendéknek? Attól még nincs biztonságban. Chicagóban nem volt gáz, az ottan ellen-tábor hétvégenként pinkink-partit rendezett és virágot szedett a réten. A helyiek nem.
Már akkor visszább veszek az indulatokból, mikor csak felsejlik Duncan arcán az a mosoly, a szemei meg rafináltan csillannak fel. - Bocs... Túlreagáltam... - hátrálok is vagy kettőt, hogy teret adjak neki a beszédhez, magamnak meg a lehiggadáshoz. Komolyan megijedek néha saját magamtól. De vessen csak magára a kis szemét! Ha rögtön ezzel a sunyi vigyorral kezdi, én se mászok a képébe. Ugyanakkor én is várhattam volna még egy keveset a kirohanás előtt. Mindegy, már bocsánatot is kértem. Felejtsük el. Mikor elkezd beszélni, még mindig nem elég egyértelműek a szándékai. Árulás, az igen, persze, de hogy mi az ami megbújik mögötte... Konkrétan nem is árulja el végül, hogy mit akar, csak sejtetni engedi, hogy nem minket fog ő elárulni, hanem a másik gárdát. Nem ülök le megint, nem is tudnék. Fel alá kezdek járkálni a farkas előtt. Ez valami olyasmi, amit újabban teszek ha intenzíven agyalok valamin. Most pedig pörög az agyam ezerrel. - Ki fog még tudni erről? - hangomban még mindig ott bujkálnak az indulatok, de már nem érzek késztetést a káromkodásra, ami jó. Rengeteget nyugodtam... - Ha Ő csak a külső verziót tudja meg, az a minimum, hogy kinyír. A testőre vagy, mindent tudnod kell róla... Én biztos ki akarnálak csinálni... valami hosszú, fájdalmas halálnemben. - és én az alfához képest csak a húsvéti nyuszi vagyok, szóval Duncannek is lehet némi elképzelése arról hogy Ő mit csinálna vele... - Megtudhatom, hogy mit akarsz csinálni ott egyáltalán? És nehogy azt mond, hogy semmi közöm hozzá, mert méterekről kiszagolnak minket egymáson, szóval én is nyakig benne vagyok. - és maradok is. Nem beszari vagyok, csak tudjam, hogy miért kockáztatok. És amúgy is ki kell onnan rángatni valakinek, ha balul sül el a téma.
Mocsok húzás volt tőlem az indítás? Igen. Megbántam? Nem, mert néha jól esik szemétkedni. Tara lassan kezd lecsillapodni, legalábbis indulatok terén, az agya viszont most lendül be csak igazán. Fel-alá mászkált, míg én kényelmesen visszaballagtam az előzőleg már összekent fotelhez, és belesüppedtem. - Egy árulást!? - néztem rá nagy szemekkel. - Azon lepődtem volna meg, ha nem így reagálsz. Akkor elkezdtem volna faggatni, hogy mi ez a közönyös hozzáállás. A harag, az öröm, a gyűlölet, a szeretet... akár negatív, akár pozitív érzelem legyen, minden jobb a közönynél. - Nem szeretnék sokakat bevonni, nem tervezem bemondani a falka-rádióba. - A Castorral kapcsolatos okfejtésére bólintottam. - Meg se fordult a fejemben, hogy ezt a háta mögött intézzem, nincs halálvágyam. Ő mindenképp értesülni fog. - Méghozzá minél előbb, annál jobb. Ezt mindenképp tőlem kéne megtudnia - nem úgy, mint azt, hogy visszajöttem... - Felderíteni - mondtam nemes egyszerűséggel. Tarának igaza volt, ha én torreádor módjára lobogtatom az irhám, azon az ő szaga is ott van, így a dolgok nagyon rosszul is elsülhetnek. - A falkán belüli viszonyokat, kapcsolatokat, ki hogyan áll kihez. Ha tudjuk, hogy az egyik bántalmazásakor ki fog ugrani, bosszút forralni először, az nagyban megkönnyítheti a dolgunk. Az ilyesmit nem lehet könyvekből kideríteni, az utcán pedig ha összefutunk velük, nyilván azt a társukat védik először, aki velük van. Előredőltem és a térdemre könyököltem. Arcom némiképp gondterhelté vált. - Viszont ezzel várnom kell valamennyit, akárhonnan is nézzem. - Amit nem lett volna szabad, ha tényleg be akarok épülni, de a jelenlegi állás szerint... - Két-három testőrünk van csak, velem együtt, ha én "átállok", hülyén venné ki magát, ha egyből a segítségetekre sietnék a bajban. Ráadásul az is kérdéses, hogy egy testőrnek - legyen az akárki vére -, elhiszik-e, hogy képes tényleg otthagyni a falkát és az alfát, akiket eddig védelmezett. Átkozottul sok a buktató.
Duncan -mint aki jól végezte az istenverte dolgát- visszamegy a koszos fotelhez, kényelmesen elhelyezkedik, majd bevágja a "felderítés" címszavat. A legszívesebben rákiabálnék, hogy ne túráztasson tovább, kezdjen már el beszélni végre, ám elkezdi ő magától is. Fasza. Nem veri nagy dobra? Erre csak felhorkanok, aztán körözök tovább. Nem azt javasoltam -kimondatlanul is- hogy mindenki tudjon róla, csak Castornak említse meg. Persze így sincs teljesen kicsukva, hogy az alfa szétrúgja a seggét. Éppen a bizalom miatt. Nem gondolja senki, a falkában, hogy Duncan áruló, nade ki az a barom, aki örül annak, hogy átigazol az ellenséghez? Megérdemel pár pofont az ötletért, akármilyen zseniális legyen az... Ez viszont nem az én feladatom. Én maradok a háttérben és asszisztálok... - Egy percet se várj vele. Ha vársz még, talán túl késő lesz már, és még nagyobb galibába kerülsz. Percek kérdése, hogy valamelyik tábor elvesse a sulykot és kitörjön a háború... Ha tényleg ezt akarod, akkor sz*rd le a falka helyzetét, mert az is gyanús lehet, ha túl nagy rendben van minden idehaza. Érted? Nem várhatsz. - elmegyek a sörömért. Nem iszok az üvegből, csak kell valami a kezembe míg beszélek. Azért nem a megrágcsált répát használom erre, mert félek elvesztenénk a beszélgetés komoly hangvételét. - Erre az időre én is ott hagyom a falkát. Szó nélkül teszem, mert az is feltűnő, hogy egyszerre ketten lépünk... Meg aztán szerintem észre se veszik majd, hogy leléptem onnan, de ez most nem számít. A lényeg, hogy én sem mutatkozok majd egyikőjükkel se... Ezer felé kezdenek cikázni a gondolataim. Meg se próbálom lebeszélni a farkast, hisz az már úgyis meghozta a döntését. Ha erőltetem, még engem is ki fog zárni... Inkább szabok pár feltételt. - Továbbra is itt kell laknod. Ha két napnál többet vagy oda, én utánad fogok menni. Ellenben megígérem, hogy nem riasztom azonnal a falkát... Hátha csak vaklárma.
Meglepetten néztem Tarát. Arra számítottam, hogy elkezdi sorolni az ellenérveket, megpróbál lebeszélni, vagy leüvölti a fejem, és közli, hogy ez tök baromság. Ehelyett tálcán kínálja az együttműködését! Erre tényleg nem számítottam. - Ho-hó, nyugi! - emeltem fel a kezem, s eddigi nyugalmam, valamint a fölött érzett szórakozásom, hogy húzhatom az agyát egy pillanat alatt eltűnt, helyét nyugtalanság vette át. Elvégre nem arról beszéltük, hogy hétvégén kiruccanunk Kanadába. - Köszönöm, hogy segítesz, komolyan... de ha Castor megvétózza nem megyek. - Ez most idióta lábhoz kushadó kutyaként festhetett le. - Csak abból, amit az elmúlt pár napban láttam, eléggé feszült a helyzet. Ha egy kicsit is nyeregben érzi magát valamelyik falka, vagy valamivel biztosabbra érzi a győzelmét, itt elszabadul a pokol. Bár... lehet, hogy a nélkül is. Nem hagyhatom figyelmen kívül a státuszom. Az legalább annyira fontos, hogy a falka egy egység legyen, és sziklaszilárd, mint ez a beépülés. Ti ketten tudni fogjátok, hogy valójában miért parádézok ott, de a többiek nem. Optimális esetben a hegyiek sem. Szerinted hogy nézne ki, ha az egyik testőr hirtelen váltana? - Ez volt a legrázósabb része az én szememben. - Eggyel kevesebb lesz a falkát védelmezők száma, és még ha nem is én vagyok a no. 1, még gondolnom kell erre. - Ez most úgy hangozz, mintha visszatáncolnék. Nem akartam, de a fejjel-a-falnak sem vezet sok eredményre. Elmosolyodtam. - Ha ez beindul, és egyszer nem jövök, szólj nekik, de ne tegyetek semmit! Ha balul üt ki, az az én kudarcom. Nem akarok mást is belerángatni a saját szaromba.
Mikor tudatosul bennem, hogy Duncan mit művel éppen, csípőre tett kézzel állok színe elé. Pasik! - Ha megpróbállak lebeszélni, arról papolnál, hogy milyen nagyszerű a terv, de most, hogy támogatlak, inkább lebeszéled róla saját magadat?! Hol van itt logika, kérem?! Az egyik pillanatban még tök elszánt, a másikban begyullad? - Ha jól értem, és javíts ki ha tévedek, ez az egész játék arra fog kimenni, hogy visszaszerezd a nép bizalmát. Akkor miért kérnél engedélyt hozzá? Tálald úgy, mint száraz tényt, és ne engedj az elképzelésedből még nyomás hatására sem... ebben az esetben elég nagy nyomásra készülj... A másik téma... Hát lehet, hogy meg fog utálni azért amit most mondani fogok. - Hónapokra eltűntél, Duncan és boldogultak nélküled. És te is nélkülük. Majd vesznek egy nagy levegőt és továbblépnek... ahogy mindig. Leengedem már magam mellé a kezeimet, mielőtt még úgy maradok,l de nem kezdek megint járkálásba, csak kiiszom a sörömet, mert történetesen előbb Duncannak mondtam az történetesen rám is igaz. A felismerés meg nem esik jól, de így sörrel vegyítve... bontok is még egyet. - Döntsd el mit akarsz Duncan, és csak aztán kezdj tervezni. Ha kellek, itt vagyok. Ha nem kellek... nos, akkor is itt vagyok.
- Tök igaz - sóhajtottam az eltűntem-de-a-falka-boldogult dologra. És ez így is van jól. Nehogy már egy falka szétessen azért, mert egy farkas eltűnik! Tarára sandítottam. Ha azt vesszük, egy csónakban eveztünk. Fáradtan lejjebb csúsztam a fotelben. - Tudod... sokszor azt kívánom, bárcsak közönséges farkas lehetnék, az emberi mivoltom nélkül. Vadásznék, az erdőben rohannék, üvölteném a holdat... - Ez volt az, amit még senkinek sem mondtam. Becsuktam a szemem, s fejem pedig a támlára hajtottam. - Nem lennének tervek. Nem lenne hódító hatalomvágy. Nem mocskolná be a színtiszta ösztönt az emberi oldal. - Micsoda szabadság lenne, édes istenem! - Mondd csak, Tara - kinyitottam a szemem, és a plafont bámultam kifejezéstelen tekintettel -, egy vérfarkas megőrülhet? Hangomban semmi nem utalt játékosságra, nem volt benne csípős él, komolyan kérdeztem. Tényleg érdekelt. Hogy én az voltam-e? Még nem, különben nem agyaltam volna ilyesmin. De fenn állt a veszélye, hogy a "logikus gondolkodás" feliratú teremben kiégett minden biztosíték. Próbáltam visszavezetni, hogy ez miktől lehet, hol kezdődött, ám a gondolataim csapongtak, nem leletek megnyugvást, s ez - még ha titkoltam is, és sose mondanám - kikészített. Megváltoztam - hogy időszakosan, vagy végleg, azt még nem tudtam -, de nem jó irányba. Ez így nagyon nem volt jó.
A jókedv legapróbb jele nélkül nevetek mosolyodok el azon amit Duncan mond a farkasosdiról. - Én is így vagyok vele, csak fordítva. - jól meghúzom az üveget mielőtt folytatom. - A különbség csak abban van, hogy te eldöntheted: nem leszel többé ember. Egyszerűen csak nem alakulsz vissza. Ellenben én viselkedhetek emberként, de már sosem leszek az. - és itt nem arra gondolok, hogy elmegyek dolgozni, vagy hétvégén bulizni a haverokkal, vagy tartós kapcsolatra vágyom... Nem, ezeket megtehetem így is. Anya nem lehetek már többé. Pedig másra sem vágyok jobban. A következőre már csak sóhajtani tudok. Komolyan kérdezi, és én sem röhögöm el a választ. Előtte azonban kiiszom a második sörömet is, aztán kidobom az üres üveget. - Egyszer mind megőrülünk. Ez nem kérdés. Az "örökkévalóság" rohadtul jól hangzik, ha te is halhatatlan vagy. De legtöbbünk nem tud mit kezdeni a kapott idővel. Igen, egyszer mindannyiunknak annyi. Ha nem "harcban" esünk el, akkor magunkkal fogunk kicseszni. Node legyen ez a végszó, lassan megindulok az emelet felé. - Jó éjt! //Köszönöm ^^ //
Körülbelül két percig vacilláltam azon, hogy vigyek-e neki piát, vagy ne. Persze, majd pont az antialkesz fog több rekesz sörrel futkosni, mi? Vittem neki öt dobozzal. Ha nem elég, akkor elszaladok a zöldségesbe répáért. Beparkoltam a motorral a garázsba, s ugyanazon kattogott még mindig az agyam, mint amikor kiléptem az orfeumból: csak Castor ne csináljon semmi hülyeséget! Legutóbb, amikor nagyon kibukott, egyedül rontott be az ellenséges falka területére. Azt megúszta, mert egy pipogya társaság volt, de itt kétlem, hogy a saját lábán hagyná el a hegyet. Legfeljebb úgy,ha sílécet, vagy szánkót csinálnának belőle. Megpróbáltam elhessegetni a rémképeket - ma egész sokat kellett -, és beléptem a házba. Castor után felkészültem, hogy Tara sem lesz jobb állapotban, nem is volt. A kanapén gubbasztott, és csak nézte a képernyőt. Követtem a pillantását. ~ Jesszus, tényleg nagyon szarul lehetsz... ~ Vámpírnaplók. Ez most komoly? Leültem mellé a kanapéra, és odanyújtottam neki az egyik dobozt, a többit pedig letettem a dohányzóasztalra. Pár másodpercig csak néztem őt, aztán hátradőltem, s kicsit lejjebb csúsztam ültömben. ~ Találkoztam Castorral. ~ Ebből már tudhatta, hogy tudok egy s másról, ami köztük történt. Ráadásul rajta erősebben lehetett érezni az alfa szagát, mint fordítva. Még jó, hogy nem futott össze Trishával.
~Ti kis csillogó szemű, tizenéves lányok! Tényleg szükségetek van nektek a Tvájlájt után erre az epilepsziás rohamra?~ Fogalmazódik meg bennem a kérdés, mikor elkövetem azt a hibát, hogy a The CW-re kapcsolok, ahol a Vámpírnaplók tombol éppen, csütörtök este lévén. Már csak azért se kapcsolom másik adóra, hogy legyen okom is az idegbajra, mire Duncan megérkezik, ne "látszólag a semmin" típusú hisztériás rohamom legyen. Erre ez a sorozat önmagában is elég indok. Nem picsogni hívtam haza Duncant, vagy kitárgyalni a bajaimat. Csak a társaságára volt szükségem, a többit meg legyűröm egyedül, mint mindig.
Az éjjel nem ide jöttem haza, hanem a külvárosi lakásomra, ahol pótcselekvések egész arzenálját követtem el, hogy tereljem a figyelmemet. Nem, nem az estéről, hanem a másnapról, amikor a jó szex már csak emlék lesz (esetleg felvillanó képek), és foglalkozni kell a következményekkel is. Szóval minden félét csináltam. Tusoltam míg a bojler bírta meleg vízzel, aztán elővettem egy könyvet, mert takarítani nem tudtam (rendszeresen járok vissza ide, nem hanyagolom el a házat) szóval a könyvvel a ölemben aludtam el a kandalló előtt, ki tudja már mikor. Nem sokkal később medve nagyságú farkas alakban ébredtem a saját morgásomra. Minden porcikámmal remegtem, a bundám alatt jeges verejtékben úsztam, a tudatomban még ott úsztak az utolsó álomképek... Ennek fényében telt az egész napom. Hol az álom foszlányai villantak fel, vagy Castor és a kocsim, illetve ami ott történt. Öröm az ürömben... Szóval a fáradtságtól és az eseményektől félholtan lebegtem végig a napot. Elvittem szerelőhöz a golfot, aki biztosított a felől, hogy nincs semmi baj azzal a lengéscsillapítóval, aztán mentem gumishoz új abroncsokért, bementem az Upperbe, visszaszédelegtem a házamba, és most itt vagyok... Kimerülten, gyengén, és rohadt magányosan. Duncan kell ide. Szóljon be, piszkáljon, verjen el, vagy csináljon valamit ami eltereli a figyelmemet. Néhány sör múltán meg csak ki tudom ütni magam annyira, hogy ne ébredjek megint farkas alakban, verejtékben, rémálmok hatása alatt, és ne gondoljak Castorra sem. Ez utóbbiba vetett hitem azon nyomban elpárolog, hogy Duncan belibben a házba... úgy csapja meg Castor illata az orromat, mintha mellette állna. Vigyázzba is vágom magam ott a kanapén, és úgy nézem azokat a vámpír barmokat, mint akit tényleg érdekel az a szar. Bár érzem rajta Castor illatát, váratlanul ér a megjegyzés. De mire átveszem a sört, már összerakom a kirakóst. - Ki vele... Mekkora ribanc vagyok úgy egytől tízes skálán? Véleménye mindenkinek van, még Duncannek is. Az már csak rajta múlik, hogy kimondja őszintén, vagy tapintattal lesz arra, hogy lakótársak vagyunk. Na de ácsi... Gondolatátvitel? - Mi bajod?
Kezdőlap
