Komolyan, nem elég nagy önpusztítás az alkohol, még ezt a szemetet is néznie kell. Miután leültem, magamhoz ragadtam az irányítást, és inkább átkapcsoltam valami se füle se farkas akciófilmre. Összesítettben az se volt sokkal jobb, de legalább nem voltak benne picsogó tinik. Csak tök értelmetlen szerelmi szál, nulla sztori és egy rakás fém. Tara harapós kedvében volt. Csodáltam? Nem. Elhúztam a szám, és a kezem már indult is egy doboz sörér, ám a mozdulat felénél megálltam. Ma cseszett le Mortimer, és ha több mint három évig nem ittam, akkor most se fogok. Felálltam, a hűtőhöz battyogtam vízért, és közben Tarának is feleltem. ~ Közelebb állsz az egyeshez, mint a tízeshez. Szóval szerintem a tütü jobban kiemelné a vonalaidat. A rohadék-ribanc jelmezt meghagyhatod még másnak. ~ Derékig eltűntem a hűtőben. ~ Nem csíped Trishát, így erről az oldalról nincs mit elítélni. Hogy te mennyire birkózol meg, az megint a magánügyed, itt inkább Castor a rohadék. Patrishával és veled szemben is. ~ Becsuktam a hűtőt, aztán kivettem egy nagy bödön fagyit a frigóból. ~ Hogy ezt hogyan boxoljátok le egymás között, megint csak a ti lelkiismereteteken múlik. Trisha viszont nem ezt érdemelte. Legalábbis Castortól semmiképp. Visszaültem mellé, letettem magunk közé a fagyit, ittam, adtam Tarának egy kanalat, aztán hajrá. Én most nagyon kívántam a csokifagyit. Sejtettem, hogy ezúttal nem az elmeállapotom felől érdeklődött, úgyhogy felé fordultam, és kitátottam a szám. ~ Sütnél nekem egy kakaós tekercset? Jól esne a nyelvemért kárpótlásul, bár igazság szerint Castornak kéne vele kényeztetnie. Mielőtt veled édes kettecskézett volna, kitépte a nyelvem. Volt egy kis nézeteltérésünk. A hiányzó füldarab egy őslakos sara ~ mutattam a fülem hiányzó felső részére. ~ Nem, a döglött madarak általában a talajon vannak! Én viszont jól vagyok, szóval szállok magasan. Inkább az érdekelne, hogy te hogy vagy? Azért vicces belegondolni: kitépi a nyelvem, letesztelem Asht és Gabe-et, összebalhézok azzal a hegyivel, Mortimer sokkol Anne-el, aztán jön megint Castor a lelkibajokkal, és jön Tara. De legalább már itthon vagyok, és nyugi van - úgy ahogy.
Hát, Duncannek megvan a véleménye... Ő a hűtőben matat miközben ecseteli azt, én meg nézek ki a fejemből, és némán bólogatok a sörömbe. Nem tudok vitatkozni vele. egyrészt azért, mert iszonyatosan fáradt vagyok, másfelől meg a hím minden szavát aranyba kéne önteni, annyira igaz. Táskás, beesett, üveges, de hálás tekintettel nézek rá mikor visszatér azzal a fagyival, és kapok egy kanalat is. - Benned egy nő veszett el Duncan... és ez pozitív kritika volt. De még mennyire! Igaz, nem túl szerencsés keverni a fagyit a sörrel, de... bár ez lenne a legnagyobb problémám. Sör lekerül az asztalra, fagyisdoboz kibont, és máris merítek egy nagy kanállal. Először nem tudom hová tenni Duncan nagyra tátott száját. Először az fordul meg a fejemben, hogy meg akarja mutatni milyen guszta a fagyi konkrét híg széklet állagban a nyelvén... aztán észreveszem, hogy nincs is nyelve. Halkan elkáromkodom magam, aztán újra mikor elmondja mi történt. Szánakozni viszont nem kezdek, az most egyikünknek sem hiányzik. Hiányzó füldarab?? Közelebb hajolok Duncanhez, és megszaglászom. - Rowen. Egyem meg a szívét - szó szerint. - hát még nem dobta el a kanalat? - Bár nem érdemelne ennyi figyelmet a kis pondró, meglovagoltam a témát, míg kigondolom a választ Duncan kérdésére. Hogy is vagyok? Nyűgösen, fáradtan, összezavarodva, valahol a sóhaj és az üvöltés határán... - Tudom kezelni a helyzetet. Bámulok még egy ideig a fagyira, mielőtt megfogalmazódik bennem a következő közlemény is. - Kiköltözök. Már bepakoltam a kocsiba. - szó nélkül akartam lelépni, miután ő elaludt, de így hogy már Castor jóvoltából mindenről tud... - Egyenlőre még csak a házadból, de könnyen meglehet, hogy visszamegyek Athénba. Ha vár még az állásom... Igen, tudom, hogy tegnap este még csak a falkát akartam elhagyni, de az óta... ha megint állandósulnak a rémálmok, mennem kell. Ha elszabadul a vadállatom, csak idők kérdése, hogy megöljek valakit. Az elején még azt hiszem, hogy tudom kezelni, aztán egyszer arra térek magamhoz, hogy egy ember torkát szorongatja a farkasom, mert én általam ő is fél, és akkor bárkire rátámad aki a közelében van. Nem segít, csak a környezetváltozás, és az is csak ideiglenesen. Tehát ha állandósulni látszik a dolog, az előtt lépnek kell, hogy még nagyobb szmötyit keverek itt, Fairbanksben.
Valaki elmagyarázhatná Tarának, hogy egy hím részéről sehogy sem tud pozitívnak tűnni, ha azt mondják neki, hogy egy nő veszett el benne. De elkönyveltem annak, aminek szánta. ~ Több, mint három évig volt egy lányom, és Amber mellett is megedződik az ember ~ mosolyodtam el. Láttam, hogy először nem értette a szájtátásom, aztán leesett neki. Ó, igen, egyikünk sem hányhatta Cas szemére, hogy nem volt kreatív, ha büntetésről volt szó. Bár nem tudom... lehet csak nálam lódult meg a fantáziája, a többieknél pedig beéri egy-két törött csonttal. ~ Nem volt időnk bemutatkozni, szóval felőlem Pityuka is lehet ~ vontam vállat. ~ És sajnos nagyon is eleven... bár most kicsit darabosabb lett a mozgása ~ húztam kaján vigyorra a szám. Senki nem rágalmazhat azzal, hogy olcsón adom a bundám. Kifejezetten drága vagyok, csak ezt néhányan hajlamosak elfelejtene, vagy nem elég komolyan venni. Aztán néznek. Legközelebb majd elnézést kérek. Tudja kezelni. Azt hallom, ki- és elköltözéssel. Ez nekem - akárhogy is forgassam - inkább menekülésnek, mint kezelésnek tűnik. ~ Szóval elmenekülsz ~ mondtam töprengve, s miközben egy nagy adag fagyit nyalogattam a kanalamról, épp azt néztem, hogyan loccsantották szét a filmben valakinek az agyát. Guszta! ~ Ez meg tőled szemét dolog. Tudom, azt mondtam, hogy nagyobb részt Castor a ludas, de nem tíz kicsi ujjal csalta meg Trishát, hanem veled. Lehet, hogy megérdemelné, hogy szarban hagyd, és hogy egyedül kelljen kilábalni, ez viszont... köcsögség. Együtt élveztetek, szívjatok is együtt. Ez elég nyersre sikeredett, de na! Bepöccenhet, a véleményem akkor sem fog megváltozni.
Hát nem szánakozik egy percig sem, ami jó, csakhogy kifejezetten bunkó is, ami már kevésbé. Nem fogok veszekedni vele, és hajtogatni a magam igazát, mert azzal sem megyünk semmire, és még közel sem olyan biztos az, hogy ez a rémálom, nem csak egy egyszerű rémálom, hanem a régi sorozat kezdete. Amíg nem száz százalék, addig persze, hogy maradok, és tartom a hátam. Bár tudja a fene, hogy miért kéne ezt tennem... - Nem értesz. - felhúzom mindkét lábam magamhoz, két karommal átölelem őket, fejemet a térdeimre hajtom oldalt, így folytatom. - Nekem nincs szégyellni valóm, a következményektől pedig abszolút nem tartok. Én nem vártam és várok el tőle semmit... Nem erről van szó. - nem tudom, hogyan fejezzem ki magam. Nem vagyok jó ebben. Elfordulok Duncantől, államat a térdemre támasztom, és a sörömet bámulom mikor beszélni kezdek. Én is csak úgy gondolatban. ~ Az előző alfánk zaklatott engem. A legrosszabb értelemben véve. Akkor nem tehettem semmit ellene, hisz Castor volt a bétája, ha lelépek, vagy megkísérlek végezni az alfával, rajta csattant volna az ostor, mint a teremtőmön, szóval tűrtem, amíg Castor ki nem hívta őt... Todd halála után már nem bírtam Chicagoban maradni, hát eljöttem onnan, és nagyjából ekkor kezdődtek a rémálmaim is. Először nem tulajdonítottam nagy jelentőséget nekik, mert arra gondoltam, hogy így dolgozom fel az események, és valószínűleg így is van. Csakhogy a farkasom is ugyanúgy átélte a borzalmakat, és ő valamivel szeszélyesebb, mint én vagyok... gyakran ébredtem farkas alakban, vagy emberként idegen házban, sikátorban, kriptában, vagy háztetőn, semmit nem tudva arról, hogy mit csináltam éjjel, csak az álmokra emlékeztem. Szóval teljesen beszámíthatatlan lettem. A költözés segített, az újdonság varázsa miatt, egy idő után pedig teljesen abba maradt az egész és már el is felejtettem... Tegnap estig. Ugyanaz az álom, ugyanaz a hatás. Csak idő kérdése, hogy mikor durvul el megint, már ha valóban a régi szél fúj... ~ -Érted már? - öhm. Nem azért mondtam el neki, hogy sajnáltassam magam, hanem, hogy kitöröljem belőle a "menekülsz" baromságot. Duncan fontos nekem valamilyen szinten, így az is sokat jelent, hogy mit gondol rólam. Nem akarom, hogy gyökérnek gondoljon, gyávának, mert bár valóban szerencsétlenül jött ki a lépés, nem arról van szó, hogy a következmények elől menekülnék. Ha megyek egyáltalán... Meglehet, hogy ez csak egyszeri alkalom volt. És még mindig ott vannak kiskapunak az őrzők is. Talán megteszi erre egy ráolvasás is, vagy a fene se tudja micsoda. Nincs itt még semmi kőbe vésve. Nahde most az a lényeg, hogy Duncan ne írjon le, a többi meg legyen a holnap problémája. Vagy a ma éjszakáé.
Fürkésző tekintettel figyeltem a fagyit eszegetve, aztán már csak mereven néztem és hallgattam, a kanál pedig ott csüngött a kezembe, és teljes testtel felé fordultam. Amikor végzett, vagy egy percig meg se szólaltam, gondolatot se közvetítettem felé. ~ Todd egy szörnyeteg volt... mint az apám. ~ Lesütöttem a szemem. ~ Sajnálom, ezt... nem tudtam. Ne haragudj... Tarával hasonlítottunk, bizalmatlanok voltunk, magunknak valók, segítséget a legutolsó utáni pillanatban kértünk, de valahol vágyunk a törődésre, egy-két kedves szóra és megértésre. ~ Elég rossz kölyök voltam, mármint emberként is ~ húztam egy villanásnyi mosolyra a szám. ~ Sokszor kaptam verést, hol kézzel ütött, hol szíjjal. Semmit nem használt. Egy nap nagyon berúgott, én pedig későn is értem haza, meg szokás szerint összerúgtam vele a port. ~ Tisztán emlékeztem arra az esetre, arra rá két napra haraptak be. Maga volt a megváltás. ~ Megvert. Nagyon. Utána letérdeltetett maga elé, letolta a nadrágját, és... Dühös voltam. Arra az állatra és magamra, mert olyan gyenge voltam, hogy nem tudtam megakadályozni. A szemem is sárga lett, forrtam a haragtól és a szégyentől. ~ Még senkinek nem mondtam el ~ vontam vállat esetlenül. ~ És neked sem azért, hogy visszafizessem az előbbit, hanem, hogy tudd: tényleg megértem. De... ettől függetlenül vagyok olyan önző seggfej, hogy örülnék, ha mégis inkább maradnál. Visszatértem a csokifagyihoz. Ma nagyon puhány vagyok, mint a nyári napon olvadó jégkrém. Sírtam, kiborultam, vigasztaltam, hajat borzoltam, most meg ez. Könyörgöm, nyíljon meg alattam a föld és hadd süllyedjek el!
Duncan még sokáig nem szólal meg. A csend meg iszonyat súlyos lesz annak ellenére is, hogy kemény horror megy a tv-ben. Kezdem nagyon sz@rul érezni magam. Erről még csak egy anonim csoportban beszéltem, de nem a történet eredeti formájában, hanem emberi világra alakítva, és Castor karakterét is kihagytam belőle, meg a vérfarkas dolgot. Lévén, hogy ebben a formában hazugság volt a mese, a csoport terápia is sikertelennek bizonyult. Nemrég Castornak is elmondtam a történet egy egészen kicsi részét, és most Duncannek is elárultam belőle valamennyit... hol van ez még a nagy egészhez?! Na nem mintha rajtam lenne a szóf*sás, vagy valami ilyesmi. Az ember jobban szereti titokban tartani a szégyenét, és azt hiszem ez a farkasok sem állnak másként ehhez. Én legalábbis biztos nem. De itt most nem erről van szó, és nem is feltétlenül arról, hogy megértsen. Egy kicsit arról is szólt ez a történet, hogy Duncan tudja, hogy feltétel nélkül megbízok benne. Nem vártam el, hogy ő is meséljen nekem piszkos részleteket a múltjáról, ettől még nem lesek kevésbé hálás azért, hogy megtisztel a bizalmával. Érzem a szégyenét, és a tehetetlen, rideg dühöt ami belőle árad. Még mindig nem nézek rá, de tudom, hogy a szörnyetege is forr az indulattól, ezzel ellentétben mintha pár fokkal hűvösebb lenne a körülötte. Meg sem kísérlem nyugtatni. Jobb az, ha kijön, még ha csak egy kicsi része is. Mondom ezt annak ellenére, hogy én sem vagyok a két kézzel segítségért kapálódzó típus, ha a problémáimról van szó. - Nem a te hibád. Néha csak úgy megtörténnek rossz dolgok a jó emberekkel. Nem szabad arra gondolni, hogy mit tehettél volna, ha elég erős vagy hozzá... Azt kell elfogadnod, aki ez által lettél... - igen, tisztában vagyok azzal, hogy ez utóbbi mennyire köcsög volt... Folytatom is, mielőtt faképnél hagy. - Úgy értem... Nem hagytad, hogy lerántson magával a múlt. Ahhoz ugyan nem lehettél elég erős, hogy megakadályozd ami történt, de képes voltál felülkerekedni rajta... és ehhez kell az igazi bátorság, erő, tartás. Most elmondhatatlanul tisztellek, Duncan Corvin. Ez utóbbit már a szemeibe mondom, és halálosan komolyan is gondolom. Ami pedig a téma rám eső felét illeti: - Végszükség esetén megszerzem Mr. Westmoreland telefonszámát, vagy személyesen keresem fel. Ő őrző, csak ki tudunk okoskodni valamit... Legfeljebb kinyírtok, ha már közveszélyes leszek, addig meg remélem, elég éberen alszol...
A múltat feszegetni mindig olyan volt, mintha lenyúlnék egy nagy rakat ocsmány trutymó mélyére, ami fekáliából és ürülékből áll, hogy felnyissak egy csapóajtót, ami mögött egymással versengenek az emlékek. Azért küzdenek, hogy egy-egy gyenge pillanatomban a felszínre törjenek, és ellepjenek. Én pedig túl gyáva vagyok ahhoz, hogy ezt hagyjam, s aztán elintézzem őket. A szőnyeg alá söpröm, ami fáj, hogy ne kelljen vele foglalkoznom, de attól a mocsok még ott van. Valóságos, csak elrejtem, mert nem merem felintézni, letisztázni, végleg megszüntetni. Így aztán ha néha el is árultam egy-két dolgot, azt is zanzásítva, kicsit gépiesen, a lehető legkevesebb beleéléssel. Így könnyebb volt. Egyszerűbb. Gyávább. Becsuktam a szemem, amikor Tara beszélni kezdett. Csak a hangjára akartam most koncentrálni, nem akartam az arcát azon képek közé keverni, amik a szavai nyomán eszembe jutottak. Sötét mosolyra húztam a szám, majd ránéztem. ~ Nem szeretném, ha tévképzeteid lennének, Tara. Lerántott. Ezért nem tudok senkiben sem teljesen megbízni. Ezért akarok folyamatosan erősebb lenni. ~ A mosolyom egy árnyalatnyival őszintébb lett. ~ De van amikor erről meg tudok feledkezni, és ebben rengeteget segített, hogy beharaptak. Meg Castor. Nélküle nem itt tartanék. Igen, lenne nyelvem. Viccet félretéve: sokkal tartoztam az öregnek. ~ Tudom, hogy ez majdhogynem halva született kérés, de ha tudok segíteni valamiben, bármiben, szólj! ~ néztem rá komolyan, és reméltem, hogy tényleg szólni fog, ha úgy érzi, valamiben a hasznára lehetek. Jó ötletnek tartottam az őrzők bevonását, már csak azért is, mert utáltam volna, ha végeznünk kell vele. Az elmúlt hetekben nagyon sokat segített már azzal is, hogy egyáltalán a házban volt, és tudtam, hogy nem vagyok egyedül. ~ És szeretném, ha nem költöznél ki ~ mondtam halál komolyan. ~ Ha tényleg ilyen veszélyesek az álmaid, jobb, ha van valaki a közeledben, aki le tud állítani, vagy egy kicsit lecsillapítani. Tudom, hogy ő gyorsabb, valamivel erősebb is nálam, de amíg én arra is felébredek, ha hirtelen nagyot változik az energiakibocsátása, és megfékezhetem, mielőtt kiszabadulna és tombolni kezdene, egy üres házban ezt senki nem teszi meg. És ha tényleg olyan veszélyes, ki tudja, mit művelne.
Nem is Duncan lenne, ha nem kötné az ebet ahohz a bizonyos karóhoz. Amiről ő besszél, vagyis a bizalmatlanság, az a történtek velejárója, nem pedig a következménye. Szeretjük összekeverni a kettőt, de attól még nem lesz ugyanaz. - Nem kezdek vitatkozni veled. - halványan én is elmosolyodom. Nem kell mindenben egyeznie a véleményünknek, és csak ezzel a négy szóval tudtam a nélkül közölni vele az én álláspontomat, hogy valóban vitatkozni kezdenénk. Ami a másik dolgot illeti... - Legyen. Maradok itt nálad, de ígérd meg, hogy ez is köztünk marad. Már ha egyáltalán erről van szó. Az idegeim sem a régiek, könnyen meglehet, hogy a nagy semmin gyulladtam be. Ha viszont igaz... Akkor sem akarom, hogy bárki más tudjon róla. Neked sem mondtam volna el, ha nem a "menekülsz" dologgal támadsz. - A végére már széles vigyorra húzom a szám. Duncan nagy gazember, ha meg akar tudni valamit, vagy véleményt kell közölnie leplezetlenül. Ha az igazság fáj, úgy Duncan maga a lesújtó, szöges buzogány. Az a középkori fajta, nem ám az olcsó műanyag jelmezkellékek... - Csináljak egy levest, vagy valami... esetleg répapüré? - ez utóbbi egy igen gagyi vicc tőlem... Felállok a kanapéról, kinyújtózok. Igazán semmi szükség erre, de a mozdulat közben van kifogásom az órára pillantani. Se sms, se telefon... Nem fog jönni, igaz? Nem, nem akarok erre gondolni... Maradok a "nem várok tőle semmit" elvnél, és akkor mindjárt nem csattanok a padlón.... olyan nagyot. -Amber? Hogy van? - ez az! Igeeen! Tereljünk csak. De hogy a kezeim is foglaltak legyenek, indulok a konyhába is. Összerakok valamit. Egyszerű rántottára vágynék, vagy bármi más villám kajára, de ha Duncan most még nem is kér semmit, később biztos megéhezik majd. Elég baja van a kivágott nyelvével, ne kínlódjon még a kajával is. A válasz egyébként érdekel. Mármint, hogy mi van Amberrel. Pár hete filmeztünk együtt, az óta nem láttam. Egész jól el voltunk szerintem. Sok bennünk a közös vonás. Mindketten elég temperamentumosak vagyunk, és nők. És most a kedvesénél lakok. Hoppá! Nincs ennek visszhangja?
Tara diplomáciája elképesztő! Kifinomult, ugyanakkor éle is van, és a véleményét sem hallgatja el. Ezen muszáj volt mosolyognom. Arra meg, hogy marad, már-már idegesítően beképzelt és elégedett fejet vágtam. De tényleg ez tűnt a legbiztonságosabb megoldásnak rá, és a városra nézve is. ~ Lakat a számon! ~ emeltem esküre a kezem. ~ Most mit szépítsem, tudok támadni, na ~ szerénykedtem kicsit sem szerényen, de azért az arckifejezésemben az is benne volt, hogy az a "támadás" nem akart olyan mélyre döfni, mint végül is sikerült neki. A leves ajánlatára felcsillant a szemem, és mivel untam a telepátiát, ezért szaporán bólogattam. Ilyen nyelvvel a szilárd kaja felért egy öngyilkossággal, de egy jó levesre ki voltam éhezve. A répapürére felnevettem. Elképzeltem, ahogy minden mennyiségben, minőségben és formában répát fogyaszt. ~ Vigyázz tapsifüles, nehogy reggelre nyuszifülekkel ébredj! ~ fordultam utána, ahogy a konyhába ment valami ehetőt összedobni - remélhetőleg nekem répa nélkülit. A jókedvem viszont abban a pillanatban a negyedére csökkent, ahogy az Amber-téma felmerült. Visszafordultam a TV-hez, és nyomkodni kezdtem a távkapcsolót, miközben a csokifagyi ott gurnyadozott mellettem. ~ Amióta visszajöttem nem láttam ~ mondtam kissé bánatosan. ~ Amikor a hotelben voltam, akkor sem láttam. De talán jobb is így... A nyakamat tenném rá, hogy ő Castornál is ezerszer jobban haragszik, amiért csak úgy felszívódtam, és minden oka megvan rá. Két hónapra se szó, se beszéd, eltűntem, és semmiféle életjelet nem adtam magamról. Azt hiszem, ez elég ok arra, hogy egy nő kibukjon. Amynél különösen, tekintve, hogy egyébként sem zökkenőmentes a kapcsolatunk. vagy ex-kapcsolatunk, franc se tudja. ~ Répát nem kérek a levesbe!
A nyuszi dologra nemes egyszerűséggel kiöltöm rá a nyelvem, majd lépek tovább a konyhába. Hűtő, spájz, agyalás. Mi a fenét csináljak ebből?! Amíg ő Amyről beszél, én megszülök egy ötletet, s kipakolok mindenfélét a hűtőből, meg a konyhaszekrényből, ami egy gombakrémleveshez kell. Kifejezetten nem vagyok odáig meg vissza érte, de ez a cucc hamar elkészül. - Persze, hogy répa nem lesz benne. - nyugtatom Duncant, de már meg is hámoztam egy kisebb darabot, éppen szeletelem mikor elhagyja számat a hazugság. Duncan nyuszi, én nyuszi vagyok, a nyulak meg répát esznek. Ennyi. - Nem tűnt zabosnak mikor legutóbb beszéltünk. Néha egy bocsánatkérés is megteszi... És virág... - nah várjunk csak, ő Amber. Neki nem elég csak a virág. -Rohadt sok virág. Az nem kérdés számomra, hogy Duncan vágyik a lány után, ezért nem tettem feltételes módba a mondandómat sem. Közben leforrázom, lecsöpögtetem a gombát, majd megy is a fazékba az apróra vágott répával. A felét még szeletelés közben megettem. (Szeretem a répát, nah.) Aztán vizet engedek rá, és felrakom főni. Némi fűszer, és... a fenébe, elfogytak a pótcselekvések... Ha Dun még a kanapén van, vissza ülök mellé. Felveszem a telefonomat a dohányzó asztalról, oldom a billentyűzetet, rájövök, hogy senki nem keresett, és már lassan 9 óra, aztán visszarakom az asztalra, hátradőlök a kanapén, keresztbe fonom a karjaimat, és bambulom a tv-t, mintha érdekelne. Mindezt egy perc töredéke alatt. - Utálok várni.
Éreztem a répa szagát... sose fogok tőle megszabadulni, és rémálmomban egy répaföldön leszek napszámos, akinek a répák kihúzkodása a feladata napi 24 órában. Aztán a rémálom tetőfokán jön egy makacs répa, amit nem lehet kihúzni. De jön Tara nyuszó, és megoldja a problémát, aztán pompom szerű farkincáját csóválva elugrabugrál. Tiszta idill. ~ Igen, ha ügyes vagyok, tövises rózsát adok, ami még össze is kaszabol, ha képembe vágja. Simán el tudtam képzelni. Sőt! Az lenne a csoda, ha nem így reagálna... Ha arról volt szó, hogy képzeljem el Ambert kiakadni, akkor a fantáziám egyrészt igencsak meglódult, másrészt még mindig sehol sem volt a valósághoz képest. Ha tudna a répa-fóbiámról, szerintem répaszoknyában állna elém, répamelltartóban és répakalapban. És szúrná a szemem egy répával. Megráztam a fejem, és ettem egy kevés fagyit. Hívnom kell valami répaűzőt, mert tényleg rémálmaim lesznek, az pedig nagyon durva lenne! Amikor Tara visszahuppant mellém, szinte vártam, hogy hoz magával egy tál répát nasi gyanánt. Szinte csalódtam, amikor üres kézzel tért vissza. ~ Megígérte, hogy beugrik? Szerintem név nélkül is pontosan tudta, hogy kire gondoltam, azok után pedig, hogy órát lesett, telefont csekkolt és most még ez is, nem volt nehéz kitalálni...
Megjelenik előttem az élő kép, ahogy Amber üti a rózsákkal Duncant. Hála a botanikus kertnek, biztos lehet kapni tulipánokat is. Ha meg is üti vele a hímet, legalább nem kaszabolja össze a tüskékkel. Ettől persze még ugyanúgy fáj. Egy röpke pillanat erejéig megfordul a fejemben, hogy volna e jogom közbeavatkozni. Úgy értem, megkísérelni kibékíteni őket. Hisz odáig vannak egymásér, csak egyikük büszke, a másikuk meg nyúl. Hoznom kellett volna ide a kanapéhoz egy tál répát rágcsának. Mikor rá nézek Dunra, eszembe jut, hogy talán ő is erre gondol. De ez a kis hülyéskedés elég ahhoz, hogy kiverjem a fejemből az előbbi ötletet. Hogyan avatkozhatnék bele az ők magánügyébe, ha az enyémmel sem tudok mit kezdeni? Kezdjük ott, hogy még definiálni sem. Hogy akkor ez most mi is? Megvonom a vállam. Ez egy határozott "nem tudom" Duncan kérdésére, és az enyémre is. - Valójában nem ígérte meg. Nem hát. Megkérdezte, hogy szeretném-e ha találkoznánk, én rá vágtam egy igent, és ennyi. Ez nem ígéret, csak egy kérdés, meg egy válasz. És ha ígéret lett volna... közbe jöhet valami más. De mih?! Áh! Két kézzel beletúrok a hajamba, de hogy ne tűnjön olyan kétségbeesett, és ideges mozdulatnak, mint amilyen valójában, egy úttal lófarokba kötöm a hajamat a bal csuklómon felejtett hajgumival. - Túl öreg vagyok én már ehhez. Mármint, hogy pitizzek a telefonon, nézzem az órát, leselkedjek ki ha elmegy egy autó a ház előtt... - igen, most lebuktattam magam. Azt hiszem, ez az a szitu, amikor már tök mindegy mit mondok, úgyis lezokog rólam a kétségbeesés. Meg a kapuzárási pánik, a félelem, meg rohadt sok minden. - Ennyi idősen már más dolgoknak kellene fontosnak lenniük. Mint a világuralom, a bolygó megmentése, a szurikáták szőrhullatása, meg hasonlók... - nagyot sóhajtok. - Tényleg szánalmas vagyok, mih? - és szerelmes és naiv és hülye, szóval minden csak nem okos vagy tisztességes ember.
~ De te reméled, hogy jön ~ néztem rá jelentőségteljes pillantással. ~ Tudod egyáltalán, hogy pontosan mit akarsz tőle? Castor a legutóbbi találkozásunkkor finoman szólva is bizonytalan volt. Legalábbis nem állt a helyzet magaslatán. Ha egyikük fixre mondaná, hogy részéről mi van, az sokat lendítene elő ezen az egészen. Felröhögtem, a "túl öreg vagyok én már ehhez" résznél. Azt hiszem, ennyiből is értette, hogy minden egyes ilyen jellegű cselekedetével lebukott. ~ Nyugi, amióta Amber a képben van, én is elég sok... khm... olyan dolgot megtettem ami minden, csak nem kemény és férfias. Pedig én se vagyok már csipogó kölyök. Megkordult a gyomrom. Remélem az a leves hamar kész lesz, a nyelvem meg hamar visszanő, mert bébitápon és levesen él cseppet sem lesz kielégítő. ~ Gondolkodtam azon, hogyan tudnálak legkönnyebben megtanítani lőni úgy, hogy a kvázi éles helyzeteket is gyakoroljuk ~ mondtam, miközben már csak megszokásból is fagyit lapátoltam magamba. Ha ez sokáig megy így, el fogok hízni... ~ Paintballozni fogunk. Oda már amúgy is el akartam nézni. És lehet, hogy nem ártana Gabe-et meg Ash-t is magunkkal vinni. Mindkettejükre ráférne. Előre láttam, hogy Ash-nek ez mennyire nem fog tetszeni, de ha nem akarja, hogy úton-útféle szétrúgják a seggét, kénytelen lesz némi lövészeti önvédelmet is tanulni. Alighogy ezt végigzongoráztam, megéreztem Castor energiáját. Vetettem egy gyors pillantást Tarára, majd felállt, az ajtóhoz siettem, és akár csöngetett/kopogott, akár nem, kinyitottam.
Nem, sajnos útközben nem botlottam egyetlen jetibe sem, úgyhogy a mai verekedés elmaradt. Hát ja, most SE tudok bizonyítani, úgyhogy inkább hű leszek az ígéretemhez, és két legyet ütök egy csapásra. Egyrészt meglátogatom Tarát. Ettől egy kicsit félek... Mármint... Ez a tegnap este, és még a hotelben is belebizsergett minden tagom, ha arra gondoltam, hogy a közelében vagyok. És ha most megint közel leszünk egymáshoz, lehet, hogy elvesztem a fejemet, és nem, nem akarok Dun házában olyat tenni, ami nem ildomos. Ennyire én se... Másrészt pedig egyszerre két falkataggal tudatom, hogy nincs Bétájuk. Mikor az ajtóhoz értem, Dun már nyitotta is, kopognom sem kellett. Zokogást nem hallottam, így ha Tara ki is bukott, már nem sír, de lehet, egyáltalán nem is tette, ennek pedig örülök. Ahogy a készülő kaja illata is megcsap, azt hiszem, hogy megnyugszom, hogy ha főzés van, az nem lehet katasztrofális. - Gáz van. Köszöntem illedelmesen, és amint Dun félreállt, én beljebb léptem. A haragom még mindig ott lüktetett a szívem körül, ennek ellenére ahogy beléptem, és csak egy pillantást is vetettem Tarára.. Ah, istenem. Egyrészt megint fellobbant az izgalom, a játékosság, a vágy, és legszívesebben odamentem volna, hogy felkapjam, megöleljem és körbeforgassam a levegőben. Közben pedig kétségbeesve agyaltam, hogy milyen reakciót vár tőlem most, ráadásként még mindig a fejemben visszhangzottak Patrisha szavai, amik rohadtul fájtak és dühítettek egyszerre. Egy darabig álltam, néztem, és utána odaléptem mellé: ha hagyta, akkor megfogtam az arcát, és adtam egy hosszas puszit a homlokára. Utána, mintha otthon lennék, nekitámaszkodtam a konyhapult szabad felületének. - Beszéljünk a nyelvi kifejezésmódról és a szintaktikai összefüggésekről. Eszerint, ha jól vettem ki az elmúlt egy órából, akkor nekem nincs nőm, a falkának meg Bétája. És, ami a legszebb: a kettőnek az ég világon semmi köze egymáshoz. Mondtam olyan egyszerűen, hogy az már fájt. Persze, lappangott benne némi harag, de inkább lejjebb tekertem a kifele áramló érzelmeimet. Na nem azért, mert titkolni valóm volt, hanem mert nem akartam se Duncanre, se Tarára rázúdítani az orkánt. Karba tettem a kezem, a lábam is keresztbe tettem, totális bezárkózottság. - Mondanom sem kell: arany konfetti hullott az égből, akár valami giccses hóesés. És tényleg! Jó, egy maflást kaptam, illetve azt se én, hanem a "bennem lakó hisztis kisfiú". Azért vicces volt, mert szerinte nem is ilyenekkel kellene foglalkoznom, hanem azzal, hogy ellenséges területen vagyunk, mert ez sokkal fontosabb, mint az én agóniám. Na ja... Mert az én világomban mindenki póniló és szivárványt eszik!És ezért nem vagyok tisztában a hegyiekkel... Chh... Megcsóváltam a fejem, és úgy döntöttem, hogy egyelőre elég volt belőlem, térjünk át rájuk és a falkára. - Azt hiszem, igazatok volt. A kinevezéssel kapcsolatban... Tara és Benito nyíltan közölték vele, hogy nem hódolnak be neki, te meg... - böktem Dun felé - ...erősen utaltál arra, hogy nem tetszik a dolog. És mivel a RÁM való tekintettel senkit nem akart elverni közületek, ezért úgy döntött, hogy lemondd a posztról, mert így nem akarja.. Hogy nem tisztelik érte... De ettől függetlenül azt mondta, hogy a feladatait ellátja, csak poszt nélkül. Bár az elválásunk nem ezt mutatta. Hosszas szünet. - Na, erre mondjatok valamit.
Duncan kérdésére csak megvonom a vállam. Az, hogy mit akarok tőle, nem jelent túl sokat. Hogy mit akarhatok, vagy mit kapok, az más egy fogósabb kérdés. Egyelőre a "kapcsolat" fogalmával nem dobálóznék, egyrészt azért mert nem tudom, hogy mi az, másfelől meg... két szó, meg egy törvénytelenül jó szex szerintem nem egyenlő ezzel. És amúgy is eltelt csaknem egy egész nap, ő pedig nincs itt, szóval nagy valószínűséggel meggondolta magát, vagy megbánta, és akkor nincs is miről beszélni. Én pedig... hát majd elbújok a pajzsom mögött, mint mindig. - Paintball... - ízlelgetem a szót, igazából csak ez az egy ragadt meg abból amit a farkas mondott, hogy ez előtt mi hangzott el, azt már csak kikövetkeztetem. - De vigyünk pár kölyköt is. Nem volt sok időm mostanában velük lógni. Nah igen. Ha nem az Upperben voltam, akkor itt edzett Duncan, aztán kidőltem. Pedig Liu már nagyon hiányzik. Lehet fel is hívom kaja után. Aztán Asht, és a többieket is akiknek megvan a telefonszáma. Vagy eleve egy konferencia beszélgetést kezdeményezek... Hegyezem a fülem, mikor újabb autó halad el a ház előtt, bár csak akkor kapom fel a fejem, mikor lassít is. Kövek ropogása a felhajtón, ajtó nyílik, és megérzem Castor jelenlétét. Végigfut rajtam a meleg, a hideg, meg úgy mindenféle borzongás, aztán Duncannel valami "mész, vagy menjek én" tekintettel nézünk össze. Duncan dönt, feláll, én meg (most, hogy nem látnak) végre engedem elterülni azt a zavart, boldog vigyort a képemen, amit amúgy nem merték megengedni magamnak. Nem vagyok már gyerek, nah... Veszek két mély lélegzetet, a bejárat nyílik, és ha eddig nem is tudtam volna rendezni az arcvonásaimat, akkor azt amúgy is helyre pofozták volna Castor beköszönő szavai. Bele is áll egy rossz féle görcs a gyomromba, ami enyhül valamennyit mikor feltűnik végre Cas is Dun alakja mögül. Egy "szia"-t formálok a számmal, de hang ugyan nem jön ki a torkomon. Basszus, mintha most látnám őt először... és valószínű, hogy így is van. Tegnap éjjel minden megváltozott. Még az illata is másnak tűnik, de nem azért mert Patrisha szagát is érzem rajta... és eddig tartott a pillanat varázsa, a szuka nevére gondolva máris elszállt. De legalább észhez térek tőle egy kicsit, és nem pirulok el amikor Cas homlokon csókol. Csak lágyan ráfogok az egyik csuklójára, lehunyom a szemeimet, de el is engedem rögtön, mikor észlelem, hogy ő is menni akar. Amit eztán mond... Igyekszem kiszűrni belőle a számomra kellemetlen motívumokat, hogy a lehető legobjektívebben nyugtázzam a hallottakat, csak nem igazán megy ez nekem. Veszekedtek, amiben közvetve én is érintett vagyok, és az is kiderül belőle, hogy szakítottak. De ami a legtöbb infót dalolja számomra, az a tény, miszerint a szuka hagyta el őt, nem fordítva... Hát ebben a pillanatban az én pónilovaim kaktuszt legelnek, nem szivárványt, de igyekszem félre tenni, és mérlegelni az infókat amiket a falka ügyekről rostálok ki. Az, hogy Castor mellé kell béta, nem kérdéses. Vannak egyes falkák, akiknél nincs rá szükség, de azok az alfák... hát azok nem a mi vérünkből vannak. Szóval fel sem merem vetni az ötletet arra, hogy maradjon üresen a poszt, ugyanakkor nagyon korai lenne még személyek neveivel dobálózni. Nem is teszek ilyesmit. Arra a "nem akarok senkit elverni" dologra viszont a legszívesebben felhorkannék, vagy csak köpnék egyet. Istenem, de megtépném azt a szukát! Talán majd egyszer... - Ha szabad javasolnom valamit... - hú de utálom magam ezért máris! - ... adj a dolognak pár napot. Ha valamit szeret az a nő, akkor a hatalmat biztosan. Meg fogja még gondolni magát. - értem ezt mindkét szóban forgó témára. Mármint arra, hogy lemondott a postról, és arra is, hogy elhagyta Őt. - Hagyd kicsit ülepedni a haragot, aztán tisztábban fogtok látni majd. - igen, ez is kétértelmű volt... Áh! Nem bírok itt ücsörögni. Fel állok, elszlalomozok a farkasok között, és piszkálni kezdem azt a csóró levest. Úgy szorítom azt a fakanalat, hogy elfehérednek az ujjbegyeim, és nagyjából csak ennyi látszik abból, hogy mennyire kétségbe vagyok esve... talán a szemeim is tűzben égnek már, de ebben nem vagyok biztos.
Gondolatban feljegyeztem, hogy akkor a kisebbeknek is szólunk, aztán mehet majd a buli! Úgy érzem, mindenkire ráférne most már egy kis szórakozás, legalább egy délutánnyi. Ezen viszont nincs sok időm mélázni, mivel Castor jön, lát és tarol. Illetve beszél, a hírek pedig nem a legjobbak, emellett... Köszi Castor! Ettől menten visszanő a nyelvem! Miért azután ismer be valamit és ad igazat, hogy már büntetett? Mindegy, nem haltam bele, és ennél sokkal komolyabb gondjaink voltak. Tara akármilyen jó színész legyen is, egyértelmű, hogy nem igazán bántja Trisha bukása. Én viszont nem örülök neki. A nőstény mellett Cas higgadtabb volt, hogy az elpuhulást is neki köszönhette-e, nem tudom, mindenesetre kevesebb volt az üvöltözés és pofonosztás. Most mit mondjak? Ahogy ott ült, karba tett kézzel, és összezárt lábbal, tényleg úgy nézett ki, mint egy duzzogó gyerek. Ám azt hiszem, nem ez lett volna a legmegfelelőbb pillant ezt közölni vele. Sóhajtva löktem be az ajtót. Legalább az illúzióját tartsuk fenn annak, hogy a ház hangszigetelt. ~ A kinevezést csak elhamarkodottnak gondoltam, de... meglepett, hogy csak úgy lemondott. Patrishát harciasabbnak néztem ennél. Nem üt ok nélkül, de kiáll magért, így ez kicsit olyan megfutamodásnak tűnt. Meg persze újabb pofon Castornak és nem túl jó a falkának. Vhaj mit mutat az, hogy a béta lemond és elhagyja az alfát? Biztos nem azt, hogy teljes az idill. ~ És ez kívülről megint úgy fog kinézni, hogy a magánélet volt a döntő abban, hogy Trisha lemondott. Piszok egy időzítés! Az egy dolog, hogy a magánélet fontos, az már viszont kevésbé vet jó fényt Castorra, ha az terjed el róla, hogy érzelmek alapján irányít, azt teszi, amit éppen a szeszélye kíván. Az ilyesmi nem nagy erény egy vezetőnek. Ki kellett találnunk valamit. Nagyon reméltem, hogy Cas fejében véletlenül sem fordult meg ezek után kinevezni Tarát, mert akkor már láncfűrésszel fogja maga alatt vágni a fát, nem is fejszével! Tara szavaira megráztam a fejem. ~ Ha Trisha kimondta, és Castor "elengedte", nem "fogadhatja vissza". Az következetlenség lenne, és úgy tűnhet, bárki lemondhat bármiről, mondhat akármit, annak kicsit később úgyse lesz súlya, jelentősége. ~ Elhúztam a szám. Ez egy átkozottul vacak helyzet volt, és nem lehetett vaktában kijelentéseket tenni. Az a legrosszabb, hogy egyszerűen nincs másik szóba jöhető béta, mert vagy túl fiatal mindenki, vagy alig egy-két hete van velünk. Ha Trishát - aki azért elég rendesen közeledik a háromszázhoz, és nem km/h-ban - nem fogadták el, akkor egy nála fiatalabbnak még nehezebb dolga lenne. Viszont volt itt még valami, ami szöget ütött. Az öccse komolyan aggasztott. ~ Új bétának mindenképp olyan kell, aki régóta velünk van, és elég talpraesett, a többiek pedig bíznak benne. Az, hogy a testvérednek ki tetszik, ki nem, az már huszadrangú dolog - bocsesz, de ez most így van. ~ Nem akartam túl nyers lenni, mert a végén még a kezembe adja mindkét fülem... ~ Vele neked kell elfogadtatnod a döntéseid, mert azzal, hogy megkérdőjelezte Trisha hatalmát maga felett, föléd is kérdőjelet biggyesztett. Az se lenne utolsó, ha száraz észérvek alapján döntenél és véletlenül se kevernéd bele a magánéleted. Szerintem! ~ Ezt fontos kihangsúlyozni, mielőtt azt hinné, hogy megint meg akarom mondani a tutit. Nagy szart! Korgott a gyomrom. Sóvárogva az edényben főlő leves felé pillantottam, majd Tarára néztem kérdő tekintettel, remélve, hogy hamarosan azt mondja: kész!
Nos, mindkettőnek igaza van valamilyen szinten, a bökkenő csak az, hogy nem mondtuk ki. De azt hiszem, hogy ettől függetlenül elég egyértelmű volt. Nagyokat szusszanva veszem a levegőt, de még mindig be vagyok burkolózva, mintha kényszerzubbony lenne rajtam. - Igazából nem mondtuk ki, hogy vége van, de vége van. Érzem. Mert ahhoz éppen eléggé felbosszantott, hogyha belém csap a villám, én akkor sem fogok nála kuncsorogni. Az meg megint más kérdés, hogy mennyit zuhant a szememben azzal, hogy úgy jött be a szobámba, hogy akkor ő most csak úgy lemond. Ezért, ha ő jönne békülni, én nem lennék rá nyitott. Meg különben is... Levittem a hangsúlyt, de magam sem tudtam, hogy mit és hogyan akarok mondani. Mert nem tőlem függ, hogy az épp levest kavargató nősténnyel mi lesz, vagy egyáltalán mi lehet a sorsom. Patrishának pedig igaza volt abban, hogy fejetlenül zúdítottam rá egy csomó más jellegű dühömet is, ennek ellenére józanul is úgy gondolnám, hogy a lemondása egy rohadt nagy és fájdalmas baki. Rágom kicsit a nyelvemet és a számat, mielőtt megint megszólalok. - Nem is az a lényeg, hogy én adok Benito szavára. Ő adott. Lehetőségem sem lett volna arra, hogy beszéljek a fejével, mert egyelőre még nagyon kóstolgatjuk egymást, semmi bizalmaskodás. De tudom, hogyha én azt mondtam volna neki, hogy márpedig a Béta szava felér az enyémmel, akkor elfogadta volna a rám való tekintettel, ugyanis megmondtam neki, hogyha át találna verni, vagy valami hasonló, akkor meg fogom ölni. Na igen, a zuhanyzó. De megint nem ezzel volt a legnagyobb gond, hanem azzal, hogy nem volt rá időm. És igazából nem is értem, hogy miért nem lehetett nekem azt mondani, hogy héj, Cas, figyelj már, beszélj a tesóddal, mert gáz van. Nem. Ő csak egy nyomatékosító tényező volt Tara mellé, aki nem is lakik a hotelben könyörgöm!!! Meg aztán, nem tesz semmit a falkáért. De azért nem kell szemrehányást tenni, hogy mondjuk a Vezető Testőröm hónapokra szótlanul lelép, de miért is kéne? Hiszen farka van, és nincs közöttünk "családi" kapcsolat. Arrgh! Aztán gondolkozni kezdek. Azon, hogy ki az, aki elég talpra esett, elég idős, régóta velünk van, és a többiek bíznak benne... - Akárhogy spekulálok, az egyetlen potenciális Béta jelölt itt áll előttem, de te alig súrolod még a 150-et... Vagy ez, vagy jobb ötletem adódik, vagy marad az autokrácia. Más választásunk nincs. Esetleg.. Gabe? Na nem, nem, annyira nem lehetek közröhej tárgya, hogy egy 90 éves állandó támogatására legyen szükségem. Ellököm magam a konyhapulttól, és csípőre tett kézzel járkálok fel-alá. Szeretném megölelni Tarát, de továbbra sem tudom, hogy ez hogyan venné ki magát. Bár, a köszöntést jól fogadta... Úgyhogy egyelőre csak ránézek, elbambulok kissé a haján, a vállán... Aztán inkább Duncanhez telepszem. Mármint mellette állok meg, és Tara helyett a cipőmet bámulom. - Ez egyelőre maradjon közöttünk, oké? Minél többen értesülnek róla, annál hamarabb jut el illetéktelen fülekbe. Persze, ha Trisha még nem üvöltötte, vagy ragasztotta tele a várost az információkkal. Összecsapom a kezemet, tapsolok egyet, aztán megszólalok. - Tara... - szólok hozzá figyelemfelkeltően, ám mégis lágyan - Jövő hétvégére szeretném, ha elintéznéd, hogy miénk legyen az Upper szombat estére. Végül is, egy zártkörű Betoli-buli sugározhatja azt, hogy a fenegyerekek jól elvannak, nem? Meg aztán azt hiszem, nem árt, ha kicsit összerázódunk. Mindemellett... Jó esély van terepszemlét tartani. Ki lesz a központi figura, ki köré állnak oda többen, kivel beszélgetnek a legtöbbet... És persze van legalább 100 éves.
Labdázunk. Ez történik. Valaki felvet egy ötletet, a másik megforgatja, majd adja tovább. Csakhogy lovagolhatunk a témán órák hosszat, akkor sem lesz rosszabb egyik ötlet sem. Én azt mondom: várjunk, Duncan azt hogy ez nem így működik, Castor pedig máris agyalni kezd. Duncan, mint béta: határozottan jó ötlet. Fiatal ugyan, de a kölykök felnéznek rá, a nagyokkal is szót ért, ha nem akkor leboxolja őket, ha nem, akkor meg elintézi Castor. Nem is baj az, ha nincs teljhatalma a bétának, hisz akkor az alfa mit csinál? Nem mellesleg elkerülnénk a "megyek, kirúgatlak Castorral!!" és hasonló monológokat, amiket díjaznék. Igazán. Szzól még az is Duncan mellett, hogy jelenleg nincs még egy lény a földön, akiben nála jobban bíznék és... férfi. Bár ez utóbbi csak az én világomban kritérium, és igazából nincs is jelentősége. Magát az észrevételt/helyeslést/kampányt sem osztom meg velük. Nekem most jobb ha "hallgass!" a nevem, mert kitűnő érzékem van ahhoz, hogy rosszkor szóljak nagyon rosszat. A "Benito" gondolom, Raffaello lesz. Korábban is felemlegette már őt e álnéven, de akkor nem nagyon vettem róla tudomást. Most viszont figyelek rá, és némiképp megnyugtat, hogy a jelek szerint nem elvakult vele szemben. Kezdek ráébredni, hogy nem is volt olyan rossz a helyzet ott, mint amilyennek gondoltam, így pedig néhány sérelmem is oktalanná válik... annyira azért nem, hogy elálljak a megbeszéltektől. Raffaelloval tettünk egymásnak egy ígéretet. Előbb, vagy utóbb állni is fogom a szavam, bár nagyon úgy fest, hogy csúszik a projekt. Nem is kicsit. Annyira próbáltam láthatatlan lenni, hogy el is hittem magamról; az vagyok. Így viszont kissé meglep, hogy Castor hozzám szól. Borzongás kúszik fel a gerincem mentén válaszul a hangszínre amivel a nevemet mondja. Képek villannak fel a kocsiról, belehelt szélvédőről, még felsejlik az íze is. Jah, de miről van szó? Upper? Jövőhét? Péntek, vagy szombat? Nem felelek hangosan, csak bólogatok. Ez számomra elég szar kör lesz, de legfeljebb a következő hétvégén majd "2-t fizet 3-at vihet" akciót csinálok, abból megtérül valamennyi veszteség... és kell valami rohadt jó dj is. Amúgy meg ne a falkán fukarkodjak már! Nahde félre ezzel, meg a levessel is. Kel neki még vagy tíz perc, és nem segít, ha kavargatom, szóval lerakom a fakanalat, aztán felülök a konyhapultra. Figyelek, hagyom beszélgetni a nagyokat.
Nem omoltam össze, hogy Trisha és Castor szétment, de nem is örültem neki. Egyelőre a semleges zónában parkoltam, mert az nagyobb pofon volt, amit a lemondása jelentett, és szemmel láthatóan Cas is ezt látta súlyosabbnak. Vajon miért? Tarára pillantottam, aztán sóhajtottam, a kanapéhoz sétáltam és kikapcsoltam a TV-t, majd a távolabbi ablakhoz sétáltam, s a sötétítőfüggöny mögül kilestem a hátsó udvarra. Minden nyugodtnak tűnt. Afelől nincsenek kétségeim, hogy meg tudná fékezni az öccsét szükség esetén, afelől viszont akad, hogy ez a kis tesót meghatja-e. Bár addig nem akarok semmi messzemenőt levonni, amíg személyesen nem beszéltem vele. Alapból temettem bizalmi szempontból mindenkit elsőre. Eddig nem is lett károm belőle. ~ Hé, már több mint három éve elhagytam a 150-et! ~ húztam fel kicsit az orrom, de emögött semmi komoly nem volt. Én is tudtam, hogy átkozottul fiatal lennék ilyesmihez, ezért csak megráztam a fejem. A fenébe is, hiszem még testőrnek is majdhogynem kezdőnek számítottam - ha a kort nézzük. Mellesleg az sem utolsó ellenem szóló érv, hogy két hónapra se szó, se beszéd leléptem. Kihívás mindenképp lett volna a dologban, nem is kevés, de ez most nem a tesztelgetések és játszadozások ideje volt. Sziklaszilárd farkas kellett, aki elég idős... Ja, mintha ezrével tolonganának nálunk az ilyenek. Castorra néztem. Nemrég megfosztott a vezető testőri posztomtól, most pedig béta lennék, ez azért több, mint nagy ugrás, kockázatos, és az sem biztos, hogy meg tudnám ugrani. ~ A Te döntésed lesz, bárkit is válassz. ~ A falka pedig vagy elfogadja az új felállást, vagy nem, nagyon mást nem lehet tenni. ~ Úgyse vagyok most fecsegős kedvemben ~ húztam finom mosolyra a szám, s ismét az éjszakába kémleltem. ~ Egyébként a hegyieknek is épp eléggé betett a vezetőváltás, az, hogy megtépted az egyik fiataljukat, és szerintem a kollektív önbecsülésükön sem fog lendíteni, hogy egy idősebb farkasukat is úgy kell összekanalazni a garázssorról. Előnyben lehetünk velük szemben, ha csak egy kicsivel is. Ellöktem magam a faltól, és a konyhába sétáltam Tara mellé, hogy belekukkantsak a készülő levesbe. ~ Répamérgezést fogok kapni ~ húztam el a szám, amint megláttam a kis, úszkáló, narancssárga darabkákat. Hogyan is mondják a romantikus-csöpögős filmekben? Érezni a szikráklat? Nos, Cas és Tara között határozottan volt valami bizsergető, amihez nekem semmi közöm, és nem is akarok jelen lenni, amikor a bizsergés komolyabbá válik. Remélem akkor elvonulnak, vagy legalább S.O.S. jelzést nyomatnak, mert nem akarok gyertyatartóvá avanzsálni. ~ Kirúgnál a hámból? ~ pillantottam Castorra vigyorogva, és elképzeltem, ahogy azokra a rémes duc-duc diszkózenékre riszálja magát. Hogy ott mennyi kompromittáló kép készülhetne!
Tara nem szól, Dun mondhatni ellenkezik, de lehet, hogy csak kelleti magát, fogalmam sincs róla. Ha mást nem, akkor pozíciómnál fogva felrúgom az évszázados szabályokat, és alapítok egy új tisztséget, amibe Duncan "véletlenül" pont bele fog passzolni, és kiemelt hatalmat kap. De ennyire nem akarok előre szaladni. Tarának abban a részben igaza volt, hogy idő kell, hogy kitisztuljon a fejem, hogy lehiggadjak, a dühöm nagy részét kiadjam magamból, hogy aztán elszálljon, mint a győzelmi zászló. - Nem csak az egyik fiataljukat készülök megtépni... Tettem hozzá kissé sötéten, és csak úgy mellékesen. Felmerengett, amikor azt hiszem, éppen a pólómat kerestem, és valami hasonlót vágtam Trish fejéhez. Legalább tartsam be a szavamat, ne a szám járjon... És végre egyszer ne a szívemnek kedveseken vezessem le az aktuális idegbajomat. Hogy erről mi Trisha álláspontja? Nos, nagy kár, hogy nem osztotta meg velem. Sőt, nem osztott meg semmit, csak hogy 200 éve hibás vagyok. És csodálkozik bárki, hogy kikopott a bűntudatom? Kac-kac. - Meglátjuk, mi lesz. Csak akartam, hogy tudjatok róla. És egyébként is, megígértem, hogy benézek. Felsandítottam kissé, mert szerettem volna elcsípni Tara tekintetét. Ha ez sikerült, akkor egy apró félmosoly ült ki a szám szegletére. Ha nem nézett felém, akkor csak a talajt néztem a lábánál. - Mivel mindenképp ki kell jelöljek minden tiszt nélkül valaki olyat, akinek átmenetileg nagyobb a szava, így Duncant mindenképp ki fogom. A hangsúly az átmenetin van. Tehát, nem a nap 24 órájában intéznéd a dolgokat, csak akkor, ha hívnak. Rád ruházom az emocionálisabb részeket és a harci képzést, illetve ha gáz van, akkor te leszel az ügyeletes parancsosztó, ha nem vagyok a közelben. És beszélni fogok Gabriellel is, ő viszont olyan területeken lesz érintett, mint a diplomácia, a struktúra, és minden egyéb, amihez agy kell. Mit szóltok? Teszem fel a kérdést. Azt valamiért hirtelen, nem tudom miért, de... Csak nézem őket, ahogy ott állnak egymás mellett a készülő ételnél. A ház tényleg egy ház, családias, és nem olyan, mint egy kényelmesnek látszó hotel szobája. Semmi nem hat művinek, minden olyan természetes. És ők itt laknak. Kissé elszomorodom, mert azt hiszem, hogy vágyódom kissé valami ehhez hasonlóra. Nem érzem magam idevalónak. Egy vendég vagyok, aki belerondított a családi vacsiba. Persze, gondolom, hogy ha zavarnék, akkor szólnának, de úgy vélem, hogy a felfokozott érzelmi állapotom miatt vagyok ilyen... Izé. - Nem akarlak feltartani titeket, vacsorázzatok nyugodtan. Én nem bírnék lenyelni egy falatot sem. Remélem, mindenki tudja, amit tudnia kell. - igen, ez főleg Tarának szólt, és igen, utalás volt - Megyek is. Mondom szelíden (???) és csendesen.
Duncan fel-alá járkál, kikapcsolja a tv-t, kinéz az ablakon, és mindenfélét csinál miközben sorolja az egyébként igen gyenge lábakon álló indokokat maga ellen. Kicsit irigylem, amiért képes járkálni, én meg ülök a konyha pulton lengetem a lábaimat, de kapaszkodok a munkalap szélébe, mintha még mindig a pofára eséstől tartanék. Milyen igaz. Cas pedig... a cipője orrát nézi. Innen, ebből a szemszögből valahogy megint olyan kicsinek látom, elveszettnek. Nincs ez így jól. Bár ott az a sötét mosoly az arcán, ami félmosollyá szelídül, mikor összetalálkozik a tekintetünk, az összképen mit sem változtat. Értem én, verekedni akar még ma éjjel, de... de biztos abban, hogy ilyen állapotban akarja tenni? Félreértés ne essék, nem esek abba a hibába,hogy alábecsüljem Őt, és megállítani sem fogom. Csak aggódom. Valami sosem változik. Duncan jön, néz a fazékba, és a répa megint kiütéssel győz. Ha nem lenne itt Castor, szerintem beleboxolnék a vállába, így viszont csak röviden (és kissé idegesen) felnevetek. Ez már a mi védjegyünk lesz. Mármint a répa. Szóval akkor eldőlt. Duncan lesz a kicsi béta, Gabe pedig az ő jobb keze? Nekem ez úgy hangzik, mintha éppen az alaszkai A Team alakulna meg. Imádom az ötletet! De ha már felmerül a "mit szóltok"... - Jól hangzik. - Gabe nagyon intelligens, remek beszélőkéje van, Duncan pedig képes kivívni magának a tiszteletet, és teljes mellszéllességgel kiállni a falka érdekeiért. És ők ketten támogatják majd hivatalos keretek között is Castort. Hát mi ez, ha nem ok egy levakarhatatlan mosolyra, és némi örömre a kétségek között? - Ne... - lecsúszok a konyhapultról, és elindulok Castor felé, miután közli, hogy menni akar. - Csak most jöttél. Persze, hogy nem érzi magát ide illőnek, hisz minket is úgy lefoglaltak a hallottak, hogy nem is tettünk semmit ellene. Ismerem ezt a tekintetet. Ez nézett rám vissza minden nap a tükörből, míg a szállodában laktam. Nem akarom, hogy kellemetlenül érezze magát itt, közöttünk. Ha engedi, akkor önkényeskedek, segítek levenni a bőrdzsekijét, és felrakom a fogasra. Aztán hellyel kínálom az asztalnál, ha már úgyis mind a konyhában vagyunk. HA tényleg menni akar, akkor csak állok ott mellette, vagy kikísérem. Így vagy úgy történik, de rákérdezek arra is, amiről eddig nem beszélt, de szerintem Dun-t is, engem is ugyanannyira érdekel. - És TE hogy vagy?
Castor mosolya nem sok jót ígér, ám ahogy közte és Tara között jártattam a pillantásom, egy kicsit elmosolyodtam. Miközben a pulthoz ballagtam, hallgattam az alfát. Más esélyünk, lehetőségünk azon kívül, amit felvázolt, nem igazán volt. A mondandó végére biggyesztett "mit szóltok" meglepett. Persze, oda szokott rá, hogy figyelni, hogy falkán belül ne nagyon legyen zúgolódás - egy-két atyai pofonnal eltántorította tőle a próbálkozó szelleműeket -, már véleménye viszont ritkán érdekelte. Pláne akkor, ha olyasmiről volt szó, hogy ő utasítana valakiket valamire. A parancs, az parancs volt, senkinek semmi beleszólása. Tarát megvette az ötlettel, ami nagy szó, tekintve, micsoda ellenzéki tudott lenni. ~ Gabe kitűnő ötlet ~ bólintottam, bizalmatlanul szipuzva a leves gőzét. Igen, a répa örök és elpusztíthatatlan. ~ Én pedig ~ pillantottam Casre az edény fölött, és halvány mosolyra húztam a szám ~ köszönöm a bizalmat. Igyekszem nem csalódást okozni. Ha segítség kellett neki, és úgy érezte, én tudok ilyennel szolgálni, akkor már hálátlanság lett volna tovább kardoskodni amellett, hogy miért nem lennék jó. Ő így akarja, az ötlet nem halva született, és majd csak feltalálom magam, ha valami gáz van. Aztán kicsit mintha feszélyezve érezte volna magát, és már indult is az ajtó felé. Ne már! Az egy dolog, hogy az "üzleti" részét elintéztük a dolgoknak, Tarával is letudott némi szemezést, de ki az ördög mondta neki, hogy menjen? Tara, mint a villám, pattant le a pultról, és sietett utána, hogy megállítsa, marasztalja. ~ Kihagynád Tara fantasztikus... ~ ebbe erős teátrális túlzás volt, de nem akartam megbántani a lányt, ezért kissé bocsánatkérően rámosolyogtam ~ ínycsiklandó répa-gomba levesét? Az őslakosok nem mennek sehová, mi örülünk neked, és jó lenne, ha csak úgy... "lennél" velünk.
Esküszöm, mindjárt elbőgöm magam... De nem, most komolyan - vicc nélkül. Meg is látszik, ahogy kiül az arcomra egyfajta még számomra is ismeretlen kifejezés, némi hálával, fáradtsággal és meghatottsággal vegyítve. Hát tényleg puding vagyok basszus... De ezen most nem akarok filozofálni, és nem is nagyon lenne lehetőségem rá, mert Tara a dzsekimért nyúl, én pedig automatikusan bújok ki belőle, még az előtt, hogy bármit is mondanék. Most annyira más. Nem is tudom, hogy mikor volt velem ilyen előzékeny utoljára. Vagy... Törődő. Most nem a lázadó kamaszlányt láttam benne, hanem valami egészen mást. És ez is roppantul furcsa volt, de szívmelengető. Duncan pedig... Nem veszített a formájából. Még az ilyen helyzetekben is képes volt a legkomolyabb téma után hirtelenjében belökni valamit, ami megmosolyogtatott. Egek, ha tehetném, most azonnal visszatapasztanám a nyelvét, vagy kitépném a sajátomat, és odatűzném tűzőgéppel... Nagyon hiányzott nekem, és erre is ebben a labilis, érzelmileg rokkant állapotban vagyok csak képes rájönni... - Hát, ha ennyire ragaszkodtok szerény személyemhez... - sóhajtok fel, és igyekszem némi játékosságot csempészni a hangomba, hogy elfedjem a meghatottságot - De enni tényleg nem tudok. A répa nem nekem való, az a tietek. A gombát pedig mindig is gyűlöltem. Hogy őszinte legyek, már a szagától is gyomorforgató élményeim vannak, de azt hiszem, hogy ez most annyira tízmilliomod rangú, hogy egyáltalán nem zavar a konyhát átható gombás leves illata. Leülök oda, ahová Tara irányít, az asztalra könyökölök (az, hogy ez illetlenség, úri szeszélyeimnél fogva nem érdekel), megtámasztom a fejemet az állam alatt, és kissé összevonom a szemöldökömet. - Hát... - fordítom a fejem Tara felé - Cefetül, ami azt illeti. Olyan össze-vissza. De most veletek sokkal jobb. Nem akarom túlragozni a dolgot, mert hát... Eleget beszéltem ma már az érzéseimről, azt hiszem. Mondjuk le merném fogadni, hogy ők ketten sokkal megértőbb és türelmesebb hallgatóság lennének, mint Patrisha volt, ennek ellenére a franc se akarta felszaggatni az épp alvadó vértől tacsakos sebeket. Szadista vagyok, nem mazochista... - Nem tudom, meddig fog tartani ez az egész. De csak ti vagytok azok, akikkel kivételesen maradéktalanul őszinte vagyok, úgyhogy Alfaság ide, vagy oda, nyíltan felvállalom, hogy iszonyatos méretű kérdőjelekkel vagyok körülvéve. Ezen kicsit felnevettem, mert végső soron, lehet, hogy nem is ez volt a megfelelő leírás. Inkább én magam vagyok egy nagy kérdőjel. - Na, valaki dobjon egy sört, berúgok, amíg esztek, aztán önfeledten fogom riszálni magam az asztal tetején, mint Berger a Hairben, de... számítok a diszkréciótokra. Fene se tudja, lehet, tényleg mini-buli lesz. Nekem jó, legalább csinálok valamit és addig se kattogok. Talán még jól is érezhetem magam, mert úgy gondolom, hogy a társaságom jelen pillanatban ennél nem lehetne jobb.
Hát Duncan... ő Duncan. Egy alkalmat se hagyna ki, hogy bekóstoljon. Az a leves jó lesz, és rohadt hamar elkészül. Nem a kedvencem, ezért nem vádolom meg azzal, hogy "nagyon" jó... De nah. Amolyan "ha-nem-tetszik-a-rendszer-rendelek-egy-sztéket-és-előtted-falom-fel-hagy-csorogjon-a-nyálad" féle, szemét tekintettel sandítok Duncanre. Szóval a szemeim résnyire szűkülnek, a képemen meg gonosz félmosoly villan. Aztán már leginkább Castoré a figyelmem. Nem szereti a gombát? Visszakérdeznék, hogy "valóban?", de... nem illik a helyzethez. Viszont amíg a kabátját akasztgatom, megjegyzem magamban, hogy Castor ugyan szereti a gombát, csak nem tudja, hogy azt raktam elé anno... Akkor is azt mondta, hogy utálja, én meg nem mondtam meg neki, hogy pont azt eszi. Nahde hagyjuk is, ennek már... anyám, de rég volt már az! Cas azt mondja, szarul van. Nézem őt, és igen... semmi okom megcáfolni ezt az állítást. A szemei beestek, táskásak, az arca nyúzott, de legalább marad még, és azt mondja, hogy ez így jobb valamivel. Biztatónak szánt mosolyt küldök felé, aztán már fordulok is a konyhaszekrényhez... Előveszem a botmixert, kicsomagolom a dobozból, lehúzom a fazekat a tűzhelyről, aztán Dun kezébe adom a botmixert, hogy vegye ki a részét a munkából. Puha a gomba, puha, csak nyelv nélkül hogy tuszkolja le a torkán? Pépesítse csak össze. Én addig bíbelődök a tejszínes habarással. Castornak kell egy ital. Nem tudom, hogy fogadja majd a sört, mert drága wishky-t itt nem szolgálnak fel, de "egy próbát megér" alapon visszaslisszolok a nappaliba, hozok be két dobozzal. Így amikor kéri, már koppan is előtte az asztalon, én meg máris menekülök vissza a konyhapulthoz bíbelődni a habarással. Nagyon szeretném most megcsókolni, vagy csak megölelni, ugyanakkor... áh! Nem közeledek felé, amíg nem kapok egyértelmű jelet. Már ha kapok olyat egyáltalán. Castor össze van zavarodva. Aljas, önző patkány vagyok, ha most visszaélek a helyzettel. Ezt egyébként megkönnyíti Duncan jelenléte is. Két pajzán emlékkép között visszaránt a valóságba. Egek! Valaki dobjon fel egy témát, mert megbolondulok!
Tara pillantására elnevettem magam, értettem a célzást, és abbahagytam a heccelést, mielőtt a nyakam közé kapom az egész levest. Kár, hogy Cas nem kér belőle, mert akkor a rá való tekintettel talán kimagyarázhatnám, hogy miért is nem kéne meggondolatlanságot csinálni. De amíg a veszély nem fenyeget, nincs gond. Most amúgy is jobban lekötötte Castor, tett-vett körülötte, ilyen gondoskodónak ritkán látom. Az ablak felé pillantottam. Lehet, hogy csak paranoia... Kaja után körbeszaglászok. ~ Ladies and Gentlemen! Sit down please, and shut up!Épp bébitápot készítek, koncentrálnom kell! Az az áldott jó botmixer valami csúcs. Elsőre egy középkori kínzóeszköznek néz ki, amit olyan helyekre kell betenni, amiket az ember nyilvánosan nem mutogat. Aztán elkezdett berregni, meg forogni a feje. Azt hiszem ilyenkor szorítja össze mindenki a seggét reflexszerűen. A legszebb: minél tovább botmixereztem, annál gusztustalanabbul nézett ki! Szóval ezért nem szoktam én soha ezt a vackot használni! ~ Na, mi van aranyapám?! Nem tudsz aludni a stressztől? Akkor szoktál kérdőjeleket látni ~ lestem Castorra azzal a pépes izével hadakozva, egyre bizarrabb képet vágva, és komolyan elgondolkodtam azon, hogy nem lenne-e jobb, ha még egy napot kibírnék táplálék nélkül. A kakaó egész laktató tudott lenni például! ~ Öhm... Tara... ez biztos, hogy nem fog kinyírni? NAGYON furán nézett ki! A színe, az állaga... Komolyan, már azt vártam, mikor vetődik ki az edényből, és telepszik meg rajtam, mint valami idegen bolygóról jött szimbióta. ~ Nem kell mindennel egyedül megbirkóznod, azért vagyunk többen a falkában, hogy senki ne legyen magányos. ~ Rámutattam a botmixerrel, amiről az a meghatározhatatlan valami csöpögött. ~ Még te se! Ettől függetlenül én továbbra se szerettem más segítségét kérni, és gondolom ezzel a másik két jelenlévő is így volt. Sóhajtottam. Nehezen tudom elképzelni, hogy lenne a falkában nálunk konokabb trió. Tara elkészült a habarással, összekotyvasztottuk az egyetlen olyan ételformát, amit le tudtam nyelni, aztán az asztalhoz ültünk. A könnyebb fogyasztás érdekében kistálba töltöttük a tápom, kanál nem kellett, egybe benyakalom, hogy lehetőleg ne nagyon érezzem az állagát. Az illata jó volt, nem-pépes formában szerintem semmi gondom nem lett volna vele, de így... Elég ijesztő. ~ Ha bármi történne velem ~ vettem a kezembe nagy komolyan a tálkát ~, akkor Nickelback Rock Starja szóljon a temetésemen! ~ Ránéztem a legyűrendő akadályra. ~ Ne foglalkozz semmivel, egyél zsemlét kiflivel. Anne szokta ezt mondogatni eleinte, amikor a konyhaművészetem vetekedett a rendmániámmal, és szénné égetett sültek, halomban álló mosatlan és oltári kupi volt a chicagói lakásban. Azóta határozottan sokat fejlődtem. Nagy levegőt vettem, és inni kezdtem. Jó nagy kortyokban nyeltem nyelvecském csonkocskájával, hogy minél hamarabb letudjam. Miután végeztem, pár másodpercig csak ültem, és azon agyaltam, vajon visszaköszön-e, amit leküldtem. Hála a jó égnek nem tett látogatást újfent, de azért a biztonság kedvéért ittam rá egy kis vizet. ~ Köszönöm, Tara... holnap én főzök... ~ A lányra pillantottam, és leesett, hogy ez hogyan jött ki. ~ Nem azért, mert nem volt finom!!! Imádtam, ha tehetném, repetáznék ~ álltam fel, és a mosogatóba tettem a tálat. Megint az ablakra siklott a tekintetem, és bosszúsan morrantam egyet. Öles léptekkel átvágtam a nappalin, s már a kezemben volt a függöny,a mikor még visszanéztem. ~ Cas, ha gondolod, maradj nyugodtan éjszakára. ~ Vetettem egy jelentőségteljes pillantást Tarára, ami benne volt az is, hogy huncutkodjanak, ha ahhoz van kedvük, meg az, hogy az ajánlat természetesen csak akkor él, ha a lányt sem zavarja. Kint megzörrent egy bokor. ~ És ha táncolni kezdene, Tara, holnap mutass felvételt róla! ~ vigyorodtam el, ám a szemem ezúttal nem mosolygott. Fejben már másra koncentráltam: az alakra, aki akkor eredt futásnak, amikor kinyitottam az ablakot. Vagy egy mezei tolvaj volt, aki be akart törni, vagy az én, vagy valaki más házába, vagy más, aki úgy gondolta, érdekes dolgoknak lehet fültanúja. Egyik verzió se volt a szívem csücske, szóval kiugrottam az ablakon, és utána eredtem. Futás közben Castoron kattogtam. Sose láttam még ilyen sebezhetőnek, elveszettnek. Nem tudtam ezzel mit kezdeni, annyira szokatlan volt a helyzet, vigasztalásban amúgy is szar vagyok. Az se biztos, hogy vigasz kellett... áh, mindegy. Tara ott van vele, baj már nem lehet.
Kezdőlap
