Alaszkába visszatérni… Minden tekintetben véve furcsa. Azért, mert amikor elindultam, nem gondoltam bele, hogy egyáltalán vissza akarok-e még jönni ide, és azért is mert valahol legbelül arra számítottam, hogy többé nem is lesz alkalmam rá. És fura ez a rohadt koradélutáni sötétség is. Meg a cudar hideg és a sok hó is. Nem az autópályán hajtottam be Fairbanksbe, hanem az egyszerű főúton, ahová még nem értek el a kisváros hókotrói az elmúlt egy órában. Ez annyit tesz ebben a szakadó hóesésben, hogy fel kellett tennem a hóláncot is a kocsira. Kanadától kezdve minden tízedik benzinkútnál megálltam venni egy csokit, meginni egy kávét, üdítőt venni, mert valamit mindig elfelejtettem… Igazából egyikre se volt szükségem, csak az időt akartam még húzni. Pedig jobb lesz mielőbb túlesni ezen, tudom. Duncan házához hajtok, mert az enyémet visszavette a tulajdonos miután felújíttattam romjaiból, tehát nincs is máshová mennem. Szerettem volna előbb ide szólni, és megérdeklődni, hogy itthon van-e egyáltalán, de az előző telefonom csúfos véget ért, Duncan számát pedig nem tudom fejből. Szóval csak hiú reményeimre hagyatkozok, no meg arra, hogy nem cserélte még le a zárakat, mert a kulcsom megvan még a régihez. Egy percet még biztos ülök ott a volán mögött, Duncan házát figyelve a szélvédőn át. Próbálom nagyerőkkel visszanyelni a kényszert arra, hogy kitolassak a felhajtóról, és padlógázzal húzzak vissza a civilizációba. - Megjöttünk? - kérdezi az álmos hang a hátsó ülésről, és én válaszul előbb leállítom a motort, aztán fordulok hátra Jacobhoz. A gyerek valami hihetetlen jó érzékkel méri fel, hogy mikor kell engem visszarángatni a valóságba. -Igen, itt vagyunk. Vedd fel a kabátodat, és tudod… amiben megegyeztünk… - A fiú rábólint, és szedelőzködik. Az „egyesség” annyiból áll, hogy ha Duncan dühös lesz attól, hogy itt vagyunk, akkor ő a hátam mögé bújik, és csendben marad. Erre minden embert külön fel kellene készíteni ha vérfarkas társaságba megy… Kiszállunk a kocsiból, amit már reflexből zárok is, aztán kézen fogom a fiút és a bejárat felé vezetem. Látszólag kényelmes tempóban tesszük meg azt a néhány métert, de én most is inkább az időt húzom. Pedig Duncan nincs is itthon… Nem baj, akkor is ráérősek vagyunk, és én, a magam részéről még óvatos is. Az utóbbi hónapok tanulsága: ha túl könnyű bejutni valahová, ott csapda van. Ha Duncan vár még fél órát az érkezéssel, akkor meleg lakásba fog haza térni, a pizza is meleg még, amit idő közben rendeltem, a fiút és engem pedig a kanapén ücsörögve, tv-t bambulva talál.
Idejét se tudom, mikor voltam utoljára a házamnál. Néha ránéztem, hogy mégse legyen annyira elhanyagolva, leellenőriztem a zárakat, hogy nem telepedett-e be valaki és Anne szobáját is bezártam. A kulcsot el kellett volna dobnom. Ő is, én is jobban jártam volna, de főleg ő, ha megszabadul tőlem és a velem járó szartömegtől, csakhogy ehhez önző voltam. A szoba kulcsa mindig a zsebemben lapult: totális mazochizmus. A ház is... jobb lett volna hónapokkal ezelőtt felgyújtanom, minthogy itt álljon és egy normális családi élet illúziójával kecsegtessen. Ez se ment. A viselkedésem hiába lett egyre nyersebb, hajazott az évekkel ezelőtti állapotra, a hülye reménykedés konokul maradt a helyén. Már ez is idegesített.
Kocsi állt a ház előtt. Leparkoltam mögé a Yamahával, s már nyúltam a pisztolyom után, hogy az alkalmatlankodót kidobjam a házamból, amikor az ismerős szag eljutott a tudatomig. Annyira meglepődtem, hogy el se tettem a fegyvert, úgy nyitottam be. Friss pizza illata csapta meg az orrom, hívatlan vendége(i)m pedig a kanapét nyomták teljes testsúllyal. Nyitánynak egy bazi nagy sóhaj szakadt ki belőlem, folytatásnak végre eltettem a stukkert, aztán betettem magam után az ajtót. Mit mondhatnék, nem voltam elragadtatva: Tara, ráadásul nem is egyedül. Egy gyerek! Basszus! Tényleg a pofámba van dörgölve minden, amiről legalább egy percre meg szeretnék feledkezni. Fogalmam sincs, mi mehetett a TV-ben, momentán sokkal jobban lefoglaltak azok, akik a műsort nézték. - Ezúttal meddig maradsz? - Oké, ez nem volt épp szívélyes köszöntés, inkább foghegyről odavetett... akármi. A kissrácra pillantottam, aztán megráztam a fejem és a konyhapult mögé sétáltam, hogy valami ihatót kerítsek a hűtőből - üzemen kívül volt, ásványvizet is csak vészhelyzet esetére tartottam itt. Reméltem, hogy Tara vette a lapot és jött ő is - lehet, hogy egy őstulok voltam, de egy gyerek előtt akkor se fogok patáliázni, tapasztalataim szerint nem tesz jót nekik a feszültség. Amúgy is érzi szerintem, hogy nem rózsás a hangulat. - Ki ez a kölyök?
Duncan motorjának hangját már messziről meghallom. A gyereket ölelő karom reflexből fog valamivel szorosabbra, az arcomra meg jeges verejték ül ki. Sosem hittem, hogy én egyszer még pont Duncantől fogok félni -vagy bárki mástól itt Alaszkában- de hittem vagy sem, most éppen ez történik. Észre se veszem, hogy bezárkózok a falak mögé, és ha tudnám, szerintem védeném vele a gyereket is. Motor leparkol, léptek óvatosan reccsennek a hóban, ajtó nyílik, Duncan belép... és nesze nekem üdvözlés. - Egy darabig. -húzom el a számat, és amikor elindul a konyhapulthoz, én követem. Oké, nem vártam, hogy majd vigyorog, és átkarol, mint egy kedves régi ismerőst, hisz ő Duncan. Arra már inkább számítottam, hogy leüvölti a hajamat a gyerek miatt, meg úgy általánosságban amiért eltűntem. Erre a hűvös fogadtatásra azonban nem voltam felkészülve. Ha jól emlékszem, még valamiféle barátok voltunk, mikor utoljára találkoztunk. Való igaz, hogy az óta Castor kidobott. Nem, erre most nem fogok gondolni! Ami a másik dolgot illeti: kihúzom magam: - Ő az enyém. Én felelek érte. - Olyan elszántság süt le rólam, amit csak nagyon ritkán látni a magam fajta -inkább megalkuvó, mint céltudatos- szukán. De amint látom, hogy célt ért a mondanivalóm, vissza is veszek kicsit magamból. Nem akarok több feszültséget. - Itt maradnánk pár napot. Csak amíg kibérelek egy másik házat... Addig én megvagyok itt a kanapén, a fiú meg a szobában ahol én aludtam. - hadarom a végét, mert tudom, hogy mennyire vigyáz Anne szobájára. Meg se fordult a fejemben oda vinni Jacobot. Ha még nem válaszolt, akkor én még hozzátennék valamit, csak úgy kampányolásképpen. - Nem tudom a számodat, különben hívtalak volna már. Az emeleten egyébként még nem voltunk, és a holmi is a kocsiban van, szóval ha ki akarsz rakni... - nah jó, ezt a mondatot már neki kell befejeznie.
Élesen beszívtam a levegőt és egy nagy szusszantással engedtem ki. Pont ettől féltem. - Mégis mit értesz az alatt, hogy a tiéd? - szűrtem fojtott hangon a kérdést a fogaim között, hogy lehetőleg a pöttöm ne hallja. - És az "egy darabig" alatt? - szegeztem neki az újabb megválaszolandót. Azt hiszem, mérges voltam. Hogyne lettem volna az? Lelép, köddé válik, aztán egyik nap megjelenik a házam egy gyerekkel! Én meg legyek nyugodt és mosolyogjak? Hát az nem fog menni. - Állj, állj, állj! - emeltem fel a kezem a nyomaték kedvéért, hogy valahogy belé fojtsam a szuszt. - Menjünk sorba, jó? - Megmasszíroztam a halántékom, hogy működésre bírjam az agyam. - Miért jöttél vissza? És ezt most nem bunkóságból kérdezem, hanem azért, hogy tudjam, meddig és milyen fronton számoljak veled falkaügyileg is. A ház nem érdekes, úgyse lakom már, felőlem maradhattok - legyintettem. Kisebb gondom is nagyobb volt ennél a tákolmánynál. - A céljaid érdekelnek, micsodák, mennyire hosszú távúak, meddig tartanak Fairbanksben és mennyire köthetők... a falkához. Falkát mondtam, de elsősorban Castort értettem alatta, közben pedig tartottam valamiféle nyakatekert, női logikával dúsított választól. - Ja, kérsz vizet? - nyitottam ki megint a hűtőt, felajánlva a számtalan üveg egyikét. Lassan belövöm, hogy mi merre hány méter, csak kissé időigényesen. - Vagy a gyerek? Levettem a bőrdzsekimet, a konyhapultnak támaszkodtam, felkészülve egy esetleges hosszabb beszélgetésre. Ha rövid lesz, az se gond.
- Pontosan azt értem alatta, amit mondtam... - én is csak halkabban beszélek, bár a tv elég hangos, és leköti a fiú figyelmét. Illetve amikor a kanapéra sandítok (minden második levegővétel után) akkor éppen a tévét nézi. - Az enyém és kész. Hagy ne kelljen pont neked megmagyaráznom hogyan működik ez... - esküszöm, hogy nem akartam ezzel érvelni, és erre külön figyelmeztettem is magamat mikor számításba vettem az esetleges történéseket... most mégis kimondtam. - Bocsánat... Védekező mechanizmus. Új ez még nekem. A kérdéssorozatra először csak pislogni tudok. És kábé másodszor is. Ha ki akarja küszöbölni a női kombinálást, akkor a lehető legrosszabbat kérdéseket tette fel, mert erre én mást sem tudok reagálni. - Mi történt? - ahogy kezd összeállni a fejemben egyféle kép, úgy érzem egyre inkább szükségét annak is, hogy leüljek. Szóval leereszkedek az első utamba kerülő székre.- Úgy beszélsz mintha áruló volnék. - nem kérdőre vonom, dehogy is! Inkább csak tény-megállapítok. Azt nem állítom, hogy nem esik rosszul a gyanakvása, mert márciusban még fordított felállásban voltunk itt, amikor nekem meg sem fordult a fejemben megkérdőjelezni az ő lojalitását, pedig ő is eltűnt hónapokra. Nem beszélve az ötletéről, amikor át akart állni a hegyi falkához "beépülés" címszó alatt. Ez történt volna? Idő közben mégis végrehajtotta a nagy tervet? Hát csessze meg a kérdéseit, én így biztos nem felelek rájuk! - Holnap kihallgatást kérek az alfától, utána majd többet tudok mondani.Ugye Ő jól van? - jesszus! Még ezt sem tudtam megállni... Nem akartam róla kérdezni, és utálom ezt a választ-sürgető-kislányos-aggódós- szinte-már-könyörgős színt a is hangomban. Azt hittem, hogy a hülye-pitsa énemet sikerült elnyomni az elmúlt hónapokban. Van mit gyúrni még ezen is, látom... A vizet megköszönöm, de visszautasítom. Megvan mindenünk. Azért megkínálom még én is őt a pizzával. - Mondj amennyit lehet. Nem többet. - Igen, azt hiszem az esetleges válaszból már megsejthetem, hogy mi mozog a háttérben. Vagy nem.- Kezdd mondjuk azzal, hogy mire fel ez a bizalmatlanság. Mintha nem bizonyítottam volna még elégszer... -Ez utóbbit más helyzetben talán csak úgy magamnak jegyeztem volna meg, egy gondolat erejéig. Most azonban szükségét érzem a verbális megerősítésnek is. A mi fajtánk nagyon szeret elsiklani a "legszebb" részek felett, vagy csak elfelejtkezni róla, mondván hogy az "élet megy tovább". Hát valakinek nem megy az olyan k*rva könnyen tovább. Nekem nem.
Pont azért kérdeztem rá, mert halványan reméltem, hogy talán nem ugyanaz a helyzet, mint nálam, de amikor ez megerősítésre került, szinte éreztem, hogy egy árnyalattal sápadtabb lettem. - Fogalmad sincs, mibe mászol bele - mondtam halkan, szinte csak magamnak. - Nagyon meg fogod szívni, és ő is - intettem a fejemmel a kissrác felé. Nem fenyegettem, nem figyelmeztettem, csak tényt közöltem. Egy élő céltáblát vett magához, amit ha ne adj isten valaki eltalál, akkor... Végigfutott a hátamon a hideg ahogy Anne-re gondoltam. Láttam Tara arcán, hogy nem tudta mire venni ezt a vallatást, sajnos kissé rossz passzban kapott el, és időbe telt, mire egyik hangulatból, gondolatkörből a másikba értem. - Nagy szart tartalak árulónak! - csattantam fel méltatlankodva, még a hangomat is felemeltem, aztán gyorsan vissza is csitultam. - Ne haragudj. Csak nem értelek. Hallottam róla, hogy mi történt a lelépésed előtt - szép ki csevej volt Casszal -, ezért nem értem, hogy mit keresel a városban. - Azt hiszem, kezd helyreállni a kommunikációs rendszerem. Én a helyében, bármennyire legyek belezúgva az illetőbe, száz mérföldes körzetébe se mennék egy olyan este után. (Jó, mondjuk azt is megvárom, Amy mikor művel ilyesmit - szerintem még élvezném is, ha megpróbálná...) Nem értettem, ez egy olyan téma volt, aminél a fejemben megjelent az "ERROR" felirat és képtelen voltam az ilyesmit másképp látni. Ugyanakkor ismertem Castort annyira, hogy érezzem, valami bűzlik ekörül, csak nem volt már kapacitásom ezen is kattogni. - Nem tudom, hogy van. Egy ideje csak SMS-ben beszélünk. - Ja, amióta hazajött, egyszer sem láttam, a hotelben is néha érzem csak a jelenlétét, valószínűleg az erdőt járja, amikor teheti. Tara ragaszkodása, érdeklődése őszinte, legalábbis nem érzek semmilyen mögöttes szándékot, ez pedig mindennél tisztábban megmutatta, mennyire különbözőek vagyunk. Ha lett volna kedvem, elmosolyodok rajta. A pizzát ugyanúgy fogadtam, mint ő a vizet. Mostanában alig volt étvágyam. - Mondtam: amíg akartok. - Megvakartam a tarkóm. - Nézd, ez nem nagylelkűség. Én a hotelben lakok, ott is maradok, a ház üres, nektek fedél kell, bármilyen szar lett a modorom nem fogok határidőt kitűzni, hogy aztán kilakoltassalak titeket. Szóval kérlek, csak fogadd el, jó? És nekem hadd ne kelljen tovább irgalmas szamaritánusként tetszelegnem! Ha valamit felajánlok, fogják, fogadják el, ne szőrözzenek - úgyis keveseknek teszek felebaráti szívességet, legalább azok ne kéressék magukat. Aztán a bizalmatlanságomra terelődött a téma. Egyre jobb vizekre evezünk... - Én csak... szeretnék legalább egy dolgot tisztán látni ebben a városban, ebben a falkában, ebben a tetves életben. Csak egyet. - Tanácstalanul széttártam a karom. - Szeretném megérteni, hogy mi miért van, ez minden. A feldúltságom apránként apadt, a helyébe fokról fokra erősödő fejfájás érkezett. De jó!
A választól Duncan elsápad. Esküszöm, hogy nem értem a pasas reakcióit. Mi fészkes fene történt itt?! Meghalt valaki, vagy mi?! A pokolban nincs annyi bánat, meg emós világfájdalom, ami Duncanből árad felém. Jó, ez utóbbi enyhe túlzás volt, de akkor is változott valami, és még nem is tudom hogy mi az, de már most utálom. Egyébként nagyon jól tudom, hogy mibe másztam bele... Ennek jegyében telt el az utóbbi néhány hónap, de amíg nem rajzolódnak ki előttem Duncan tervei, és vallatásának célja, addig nem vagyok hajlandó beszámolni neki erről. Mikor felcsattan, mert nem tart árulónak, akkor egyrészről megkönnyebbülök, másfelől pedig már nyitnám a választ, hogy ugyanolyan hangszínben vonjam kérdőre: akkor mégis mi a baja velem?! Csendben maradok, mert látom, hogy még folytatná. - Fasza... - fűzöm roppant bölcsen a hallottakhoz. A mondat második feléből az is kiderül számomra, hogy ő még a "sok"-nál is jóval többet tud, de nem vagyok képes eldönteni, hogy ezen most szégyelljem el magam nagyon mélyen mert ez mégis az én szégyenem (Castor az alfa, szóval ami történt az csakis az én szégyenem lehet a veszekedéstől kezdve a ... a többin át, egészen a szakításig MINDEN); vagy legyek mocskosul dühös amiért Ő még el is mesélte másnak. Végül abban maradok, hogy elcsapom a fejem Duncanről, és inkább az előbbi választási lehetőségeket fontolgatom, és arra még véletlenül se gondolok, hogy maga a téma miként érint még engem. A kérdést hagyom megválaszolatlanul... És a továbbiakra figyelek. SMS... Az sms jó ötlet. Elő is veszem a telefonomat és írok neki, ha már így az eszembe jutott ez a megoldás is. Így legalább biztos nem csapja rám a telefont. Ami pedig a házat illeti... hát rábólintok. Persze így is keresni fogok egy "sajátot", de így már nem fogok kapkodni, vagy sietni. Jah hogy meg akarja érteni. Sóhajtok előbb még egy nagyot. - Nincs hová mennem. Ezért jöttem vissza. Ami meg vele történt, az nem fog felülírni kétszáz évet. Ő mindig a teremtőm lesz, akit imádok. - ekkor a kanapé felé sandítok, majd vissza Duncanre. - Csak más dolgok lesznek fontosabbak. - és ezt akár tekintheti ő vagy én is, meg úgy mindenki egy ígéretnek. Egy ingoványon álló, de egyelőre még stabil ígéretnek. Aztán majd a holnap megmondja - már ha fogad egyáltalán- hogy mennyire szedtem össze magam az elmúlt időszakban. - Januárban beharapom. - gondolok itt a fiúra. Hát ki másra? - Szeretnék előbb egy igazi karácsonyt neki, mert még nem volt része benne. Aztán majd meglátjuk.. Nem merek hosszú távon tervezni még... Te jössz. Mi lelt téged? - közben megint elé tolom a pizzás dobozt, hátha ez úttal már elfogadja. Úgy ráncolja a homlokát, mint amikor fájlalja a fejét. Biztos lement a vércukra. Az evés talán segít, még akkor is ha nincs étvágya. Én mindenesetre előveszek egy szeletet, hátha ő is kedvet kap hozzá.
Nem repesett az örömtől, hogy tudtam a dologról, és mi tagadás, nekem is meséltek már szívderítőbb dolgokról, de durvábbakról is. Csupán annyiból érintett meg, hogy ez velük történt, meg a magam kis emlékeit is elő-előcsalogatta, viszont a jelen sokkal jobban izgatott. Sajnáltam, de ennél többet nem tehettem, s ahogy elnéztem, jelenleg nem szorult szánalomra, vigasszal pedig nem szolgálhattam, abból mostanában szegényes a felhozatal. Amíg az SMS-sel bíbelődött, ittam egy keveset, majd elnéztem a kanapé felé. Akkor sem fordítottam el onnan a tekintetem, amikor Tara ismét beszélni kezdett, csak egyetértően bólogattam. Na, igen, a vérséget nem lehetett letagadni, megmásítani egy bizonyos kor után. A beharapósdira viszont rákaptam a tekintetem. Itt valami turpisság van, az ziher, ekkora véletlen a világon nincs: visszajön egy gyerekkel és a beharapását tervezi a közeljövőben, mi az isten folyik itt, mások élik azt, amit én akarok? Fanyar mosolyra húztam a szám. A jelen állás szerint Tara megtehette azt, ami után én csak sóvároghattam, ez pedig életemben először féltékenységet okozott. Hol tudom non-stop elcseszni a dolgokat, hm? - Ilyen bizonytalanságban élsz és mégis magadhoz láncolod - mondtam halkan. - Ennyire rossz volt neki korábban, hogy még ez is a javára válik? - Fürkészőn méregettem Tara arcát, próbáltam a vonásaiból is kiolvasni,a mit lehetett. - Egy puskaporos hordóhoz hozod, egy olyan alfa közelébe, akivel magad sem tudod, hányadán állsz, miközben bivalyerős kóborok flangálnak az utcákon. Már ne is haragudj, de azt hiszem, keresve se találhattál volna veszélyesebb várost egy átváltoztatandó gyereknek. Nem emeltem fel a hangom, nem voltam dühös sem, csupán a rideg tényeket soroltam. A huszonévesen beharapottaknak sem könnyű kölyökként az élet, de nekik legalább van annyi előnyük, hogy emberként felnőttek, van veszély- és felelősségérzetük, nem gyerekek. Továbbra is éltem a gyanúval, hogy Tara valójában nem is sejti, mire készül. Nekem már lassan nem volt választásom, ő meg önként hozza ide a fiút. Hatalmas ostobaságnak tartottam. Továbbra sem éreztem indíttatást az evésre. - Hogy engem? - Enyhén felvontam a szemöldököm, majd fancsalin elhúztam a szám. - Megrágtak és kiköptek, túl inas voltam. - Megráztam a fejem és a pultra támaszkodtam, üres tekintettel meredtem a TV felé, de nem láttam, mi ment, nem fogtam fel. - Zsarolnak, csupán ennyi. Zsarolnak, mert eszközt adtam a kezükbe, mert hagytam, hogy valaki drágább legyen mindennél, mert ragaszkodtam hozzá, de ahhoz már gyenge vagyok, hogy megvédjem. - Tara szemébe néztem. - Higgy nekem, bárhogy is érzel most, hülyeséget csinálsz és drágán meg fogsz fizetni érte, méghozzá a fiún keresztül. Ha visszamehetnék az időben egy mozzanatot változtatnék csak meg, annyi pedig bőven elég lenne ahhoz, hogy most minden jobb legyen - legalábbis a magam kis világában. - Remélem meggondolod magad és megszabadulsz tőle, amíg nem késő - mondtam szárazon, majd visszatettem a palackot a hűtőbe és felvettem a dzsekimet.
Szánalomra, vagy vigaszra valóban nem szorulok. A haragomat kiéltem már az embereken akiket megöltem, mikor még "nem voltam önmagam". Mennyi hullát rejtenek Fairbanks erdejei, és az országút melletti területek egészen Chicagoig! Szóval nem, én nem haragszom senkire. A többit pedig már tudom kezelni. (Mi sem bizonyítja ezt jobban annál mint hogy megint itt vagyok.) A lényeg: ha van is szánalom Duncanben irántam, azt a legcsekélyebb mértékben sem mutatja ki, és ezért tulajdonképpen még hálás is vagyok.
Figyelem Duncan arcát míg beszélek, és mire befejezem, rá sem ismerek már. Nem tudom megfogalmazni, hogy mi azaz érzelem amely kiült az arcára, de számomra vadidegenné teszi az egész embert, úgy ahogy van. Valami nincs rendben vele. Mondjuk ezt a következtetést levonhattam volna akkor is, mikor megérkezett, de azt még betudhatom a haragnak is, amiért idepofátlankodtam. Gyanakvóan összeráncolom a homlokom, a szemöldökeim, de várom, hogy kibökje amit akar, mert biztos vagyok abban, hogy előbb utóbb beszélni kezd. És nem is csalódok. Azt hiszem, kezdem érteni mi a baj, de nem kérdezek még rá nyílt egyenest az Anne ügyre. - Chicagoból hoztam el őt. Tudod, hogy mi van ott? - költői kérdés, mert hát persze hogy tudja. A telefon közben rezegni kezd a kezemben, végül felcsendül az smst jelző hang is megerősítve azt a tényt, hogy igen, az alfa visszaírt. Nem nézem még meg, folytatom amit elkezdtem, ki kell kerülnöm a további kérdéseket amit a város említése meríthet fel benne. - Ennél többet nem mondhatok, előbb Vele beszélek. - hogy mi a válaszom Duncan következő felvetésére, azt most még csak sejtem, de miután elolvastam az alfa válasz sms-ét, már sziklaszilárdan tudom is. "Ok." Csak ennyi. Egy "OK." Hát így már részemről is oké. - Őt nem fogja érdekelni, hogy mit csinálok, a gyereknek meg még csak a közelébe se megy. - valószínűleg ránézni se akar majd, ezt tudom én is, Duncan is; szóval ezt már nem mondom ki hangosan. Lógjon csak ott a levegőben kimondatlanul. - A fiú még érzékeny a szellemvilágra. Kicsit jobban, mint a többi, vele egy idős gyermek... Nem kockáztatnám meg, hogy Todd felvegye a kapcsolatot vele is. - ugyan elméletiekben sikerült elintéznem ezt az ügyet (is) Chicagoban, de értek már korábban is meglepetések. Nem lehet bízni az őrzőkben. Csúnya lecke volt, de megtanultam. Éppen ez az egyik legnyomósabb érvem a beharapás mellet. Az őrzők akarták a gyereket. Hisz tőlük hoztam el... Ha azt az oldalát nézem, hogy engem a vérfarkaslét kigyógyított a rákból, akkor nagyon valószínű, hogy elvágja a köteléket majd Jacob és a szellemvilág között is. Úgy már értéktelen lesz az őrzők számára, a fiúnak pedig akkor lesz majd csak igazán esélye egy boldog gyermekkora. Mondhat bárki azt amit akar, vérfarkasnak lenni nem szörnyű dolog. Én szentül hiszem, hogy jót teszek a gyerekkel, és azt hogy képes leszek megvédeni majd. Elég erős és idős vagyok ahhoz, hogy meg tudjam tenni, ha akarom. Márpedig akarom. Ő az enyém, és kész! Amit Duncan ezt követően mesél, az tisztára mos előttem mindent. Anne. Anne a baj. Azt tudtam, hogy Duncan "megszabadult" tőle. És azt is, hogy később még találkoztak egyszer. Tudom, mert éreztem rajta az kislány illatát, és ezen össze is kaptunk egy kicsit. Nem a kislányon, hanem azon hogy Duncan a szemembe hazudott miatta. - Ha anno neked is elmondták volna ugyanezt, te mit feleltél volna rá? - kérdezem halk, fojtott hangon, mert a farkas odabent most az diktálná, hogy üvöltsek vele, ahogy a torkomon kifér, és csak így tudom visszatartani. - Mert én csak azt tudom mondani, hogy nincs az az áldozat, amit ne hoznék meg érte. -Duncan, ne érezd úgy, hogy én élem meg az álmaidat. Mert te most erre gondolsz, ne is tagadd. Ha vissza akarod kapni, ne hagyd magad zsarolni, mert ezzel adsz adut a kezeikbe. Vérfarkas vagy, nem öleb, hát vedd vissza az irányítást. És ha segítség kell, én... - nem fejezem be a mondatot, mert Jacob közben feláll a kanapéról, és felénk közeledik; de szerintem Duncan tudja már ennyiből is, hogy mi a kijelentés folytatása. Jacob nem hozzám jön, hanem megkerülve a konyhapultot, Duncan elé lép, aki éppen a kabátját húzza fel. A fiú megvárja, míg Dun befejezi a mozdulatot, aztán kinyújtja felé a jobb kezét, mintegy kézfogásra invitálva a farkast. Annyira felnőttes, és aranyos ez a mozdulat egy 6 éves gyerektől, hogy akárhányszor látom ezt tőle, nem tudom megállni ezer wattos mosoly, vagy kacagás nélkül. Most csak az előbbi történik, szóval vigyorgok. - Jacob Farrell Junior. - mutatkozik be a fiú, kezét még mindig kitartja, várja azt a kézfogást. - Te pedig Duncan bácsi vagy. Tara mesélt rólad. Megmutatod a farkasodat? - Khömm. - megköszörülöm a torkomat, és ha éppen innék, szerintem ki is köpném, vagy félrenyeltem volna. A fiú ebből már tudja, hogy ezt most inkább nem kéne erőltetni. Veszi is a lapot. - Hát jó. Akkor körbe vezetsz? - intézi a kérdést megint csak Duncanhez. Azt hiszem, azt próbálja elérni, hogy a farkas maradjon még.
//Szólj rám, ha nagy túlzásba estem //
A hozzászólást Tara O'Ryan összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Dec. 11, 2012 2:57 pm-kor.
Megráztam a fejem a magyarázatára, Chicagóra, és arra, hogy Cast mennyire fogja érdekelni, Tara mit tesz a gyerekkel. Arra akartam rávezetni, azt próbáltam valahogy elmagyarázni, hogy a gyerekkel és önmagával mit készült tenni, mert még ha ki is hagyja belőle Castort ez akkor is öngyilkosság. Újabb halántékmasszázs. - Tudom, mit érzel - mondtam a szemébe nézve. - Ismerem ezt az áldozatkészséget, ahogyan azt is, milyen könnyű ezt kihasználni. És eljön majd a pillanat, amikor kihasználják, neked pedig olyan áldozatot kellene hoznod, amivel olyanoknak ártasz, akikért szintén kész lennél bármit megtenni. - A kesztyűmmel kezdtem vacakolni. - Tudom, hogy erős vagy, nem tegnap lettél vérfarkas, de akkor sem tudod mindentől megóvni. Nem lehetsz mellette a nap huszonnégy órájában és te sem vagy legyőzhetetlen. Elhúztam a szám. Ne hagyjam magam, vegyem vissza. Mindezt könnyű mondani, elképzelni is, tervezgetni ugyancsak, a kivitelezés azonban teljesen más tészta. Figyelnek rá, őrzik, én pedig nem masírozhatok be csak úgy az egyetemre, bár szívem szerint azt tenném. Tudtam, hogy ha megkérném, segítene, de egyfelől ide ketten is kevesek voltunk másfelől ezt Castorral is át kell rágnom még egyszer. A tavaszi köddé válásom és az azt követő bizalomvesztés elég volt egyszer, hacsak nem szülinapi zsúrról van szó, én többet a háta mögött nem keverek szart. Épp mondani akartam, hogy mi is konkrétan a helyzet, hogy tisztán lásson, amikor az apróság odajött hozzánk. Pontosabban hozzám, és felnőtteket megszégyenítő bemutatkozást produkált. Az első gondolatom az volt, hogy soha többé nem akarok húsz év alattiakkal találkozni, a második, hogy mekkora paraszt vagyok. ~ Castor és a falka elárulásáért cserébe Anne pöpec nevelést kap. Ha nem dalolok, az egyik őrző megöli. ~ És ezzel kettőre növeltem a beavatottak számát. Kár, hogy ezzel párhuzamosan nem lett használható ötletem. Kezet fogtam Jacobbal, és már nyitottam a számat a bemutatkozásra, amikor kiderült, hogy fölösleges, mert biza hallott már rólam. Tarára sandítottam, egy amolyan "mégis mennyit tud?" pillantással. Nos a farkasomról biztosan tud. - Semmi vész - mondtam a kérésre és a torokköszörülésre, majd leguggoltam a fiúval szembe. - Jól figyelj! - suttogtam, mélyen a szemébe néztem fogva tartottam a tekintetét, ha képes lettem volna rá, a fejébe mászok. A szemem lassan, kényelmes tempóban megváltozott, hogy figyelemmel kísérhesse a folyamatot, ami alatt a kéket elnyeli a sárga, és a vadállat egy része a felszínre bukik. A szem a lélek tükre, a lelkem pedig egy farkas. Az energiám lomhán áramlott körülöttünk, egyre többet engedtem ki, hogy mind jobban érezhesse, ha valóban olyan érzékeny. Az arcom alapvetően nem változott meg, de bestiálisabb lett, ahogy az egész lényem is. Nem alakultam át farkassá, jelenleg túl nagy macera lett volna, de a fenevadat megmutattam. Bennem élt, én magam voltam az, akár két, akár négy lábon jártam, nem téphettek már szét minket. Elvehetik az átalakulási képességem ideig-óráig, de akkor is farkas maradok. Visszaszippantottam az erőm, a szemem pedig újra emberi lett. Megsimogattam a fiúcska fejét, majd felálltam. - Legközelebb a bundámat is láthatod - mondtam egy halvány mosoly kíséretében. - És akkor a körbevezetést is megkapod, ha még lesz olyan része a háznak, ahol nem jártál. Fojtogatott a jelenléte, fájt ugyanazt látnom, amit évekkel ezelőtt én is elkövettem. Nem bántam, de visszacsinálnám, ha tehetném. Sose hittem, hogy valaha ezt fogom kívánni, és csak reméltem, hogy Taránál nem jön el ez a nap. - A ház a tiétek, használjátok nyugodtan. Ha kell valami, esténként a Goldenben vagyok, ott megtalálsz. - Még egyszer megborzoltam Jacob haját. - Légy óvatos - mondtam még Tarának. - Lehet, hogy ez a város rosszabb, mint Chicago. Ha csak nem volt még valami, távoztam, ellenkező esetben már a házon kívül folytattuk a beszélgetést, mert amilyen gyorsan tudtam, "elmenekültem" a gyerek közeléből. Ez a találkozás felért egy piszok durva tökön rúgással.
Mintha fejbe vágtak volna egy pallóval, vagy baseball ütővel, úgy szédülök meg és hőkölök hátra egy ültő helyemben attól amit Duncan üzent nekem. Pont nem ez a kategória ugrott be a "zsarolás" címszó alatt... Eddig azt hittem, hogy átlátom én a helyzetet, most még vagy kétszer arcba vág a felismerés, miszerint nem értek én szart se... Rosszabbkor nem is csatlakozhatott volna hozzánk a fiú, persze ezt eszem ágában sincs éreztetni vele, hiszen ő nem tudhatta. Bár ha folyton, azaz a leggyakrabban úgy viselkedik (vagy ahhoz hasonlóan), akár egy felnőtt, előbb utóbb tényleg emlékeztetnem kell majd rá magamat, hogy nem az. Amíg Duncan megmutatja Jacobnak a fenevadat, a fiú pedig ámulva, csodálva nézi őt, én visszagondolok arra, amit még az imént mondott Duncan. Nem a zsarolásra, hanem eggyel előbb. Akkor még átugrottam a témát, mert nem akarok már vitába szállni vele... Már csak azért sem, mert Duncannak igaza van. Veszélyes itt a fiúnak, de veszélyes ez mindenki másnak is, ha úgy nézzük - márpedig én úgy nézem, mert már belém égett a tudat, hogy én fel akarom nevelni ezt a gyereket; és én most a létező összes kibúvót fel akarom kutatni, ami végül engem igazol majd. Tudom, hogy szánalmas, de attól még így teszek; holott Duncan helyében én is ugyanazt vallanám, amit ő... De már csak azért sem "szabadulok meg" a gyerektől, mert jelenleg ez a kölyök az egyetlen dolog az életemben, ami egy egészben tart engem, aki egyaránt elsimítja az én és a farkasom idegeit is. Ha ő nincs, akkor megint össze fogok roppanni; de arra még gondolni sem akarok, mert már komolyan rettegtem saját magamtól. Amióta van ez a kölyök, van értelme is annak, hogy felkeljek reggel. Önző vagyok, persze... de ezt is eltakarhatom egy "ez a gyerek érdeke is" feliratú takaróval. Mindenre van magyarázat, csak nézőpont kérdése... Mellesleg biztos sokkal könnyebb volna megtenni amit a józan ész diktál, ha gyerek egyáltalán nem kötődne hozzám, és a farkasokhoz. És azt hiszem, éppen ez a lényeg. Mármint, hogy Jacobnak is pont ugyanannyira kellek, mint ő nekem. Nehéz lesz, biztosan... de ha megint csak a saját álláspontomat akarom igazolni, akkor most feltenném magamnak a kérdést, hogy "mégis mi volt eddig egyszerű az életemben?!" Semmi nem volt az, mégis itt vagyok... Krisztusom! Most komolyan saját magamnak érvelek?! Nah jó.. Vissza a valóságba! MOSTAZONNAL! Úgy látom, Duncant mégse sikerül maradásra bírni, ezért felállok, hogy kikísérjem. Jacobnak szólok, hogy legyen még egy kicsi türelemmel, vagy nézzen egyedül körbe a házban, a felnőttek meg (azaz Duncan és én) kivnulunk a ház elé folytatni a csevejt. - Erről ki tud még? És mi a terved? - kérdezem a farkast, amint becsukódik mögöttünk az ajtó. - És... és... mennyit tettél meg.. eddig ?
Na, most értette meg. Láttam, éreztem rajta, ennek pedig épp itt volt az ideje. Tudom, milyen makacs, hogy mennyire kitart az elhatározásai mellett, így aligha hathatok rá úgy, ahogy szeretnék, de legalább elmondhatom, hogy én megpróbáltam, és ő is tudni fog már mindent. Aztán hogy innentől hogyan alakulnak a dolgok, az már majdhogynem csak vakszerencse. Sejtettem, hogy Tara kikísér, nem kellett csalódnom, ahogy arra is számítottam, hogy lesz még kérdése. Micsoda mék, hogy nekem meg válaszaim voltak! Szeretem a gördülékeny társalgásokat, némivel jobb téma, és a mostani egyenesen mesés lehetne! - Castor és most már te is. Hogy az őrzőknél hányan vannak beavatva, azt nem tudom. - Ami szar ügy. - Volt egy "A" terv, de az mellékvágányra került. Most megyek találkára az új Protektorhoz, megcsillantom diplomáciai tehetségem - mondtam nagy adag öniróniával. - Meglátjuk, mennyit ér a szép szó. - Hitem szerint egy marék levegőt. De majd elválik, már nem Mortimer csücsül a bársonyszékben. - Úgy érted mennyit mondtam nekik eddig, vagy mit tettem azért, hogy Anne-t visszakapjam? - Nem mindegy! Habár a válasz szempontjából azt hiszem mégis: - Semmit. És most szembe lehet köpni.
- Is-is. - felelem, ha már úgy az egyenes válaszok jegyében zajlik ez a beszélgetés. Nekem ugyan semmi közöm hozzá, mert jelenleg azt sem tudom, hogy Duncannel hányadán állunk, arról nem is beszélve, hogy az alfával, meg a falkával kapcsolatban mi a helyzet... Ettől azonban nem érdekel kevésbé, hogy mi mozog itt a háttérben. Bár maga a tény, hogy Duncan elárulta ezt nekem, már önmagában is arról árulkodik, hogy valamelyest azért még bízik bennem. Meg is adja saját kérdésének válaszát, ha jól értem, akkor mindkettőre. Szemen köpni ugyan nem akarom, első reakcióm csupán egy nagy sóhaj. Azt nem tudnám megmondani, hogy mi a fajsúlyosabb ebben: a megkönnyebbülést, amiért nem árulta (még) el az alfát, vagy az aggódás a kislány miatt... Az újkeletű, őrzőkkel kapcsolatos aggályaimat nem vezetem fel, mert nem akarom sem lehangolni, Duncant, sem esetleges vak reménnyel kecsegtetni. Mit lehet mondani ilyenkor egy barátnak?! - Légy óvatos. - dörmögöm az orrom alatt, mert nehezemre esik visszanyelni a többi mondandómat is, meg a személyes véleményemet erről az egészről. Ez egy patt helyzet, és Duncen csak annyit tehet, hogy megpróbál beszélni velük - már amennyit tudok, csak erre következtetek. - de a mellékelt ábra szerint ezzel maradéktalanul tisztában van ő is. Mit mondhatnék hát? Semmit... Az ég egy adta világon semmit. Inkább másik témára terelek. - Tudom, hogy most ez az a dolog amiről a legkevésbé akarsz hallani, és nem vág a témához sem... Holnap elugranál olyan 3 körül, vigyázni Jacobra, míg beszélek az alfával? Nem viszem el magammal, és idegent sem akarok a közelében tudni... de ha nem megy, azt is megértem...
Az óvatosságra csak biccentettem, szerintem nagyjából mindkettőnk fejében ugyanazok a gondolatok kergették egymást, láttam rajta, hogy szíve szerint még mondana egy-két szót, de nem tette. Hálás voltam érte, így is épp elég dologtól zsongott a fejem. A kérése kissé meglepett, ugyanakkor jól esett, hogy annyira bízott bennem, hogy a fiút rám meri hagyni pár órára. Mondjuk, tudomásom szerint nem is nagyon volt már, akihez ezzel fordulhatott volna. - Persze - mondtam végül, egy biccentéssel megtoldva. - Ha valami balul ütne ki, és nem lennék itt fél háromra, ne várj, vidd magaddal, vagy hívj mást, akiben bízol, oké? Szeretek minden eshetőségre felkészülni, ami olykor úgy tűnhet, hogy pesszimizmussal és paranoidsággal vegyül, de inkább ez, minthogy egyszer nagyon durván benézzek valamit és mások igyák meg a levét. Elvégre ez a munkám, nem? Tara pedig még ha fel is húzott ezzel a gyereküggyel, és még ha nem is értem az elmegyek-visszajövök játékát, akkor is a barátom. Azt is értem, hogy mit jelent neki Jacob - hogyne érteném! -, de aggódni attól még szabad, hogy ő is belefut olyan dolgokba, mint én. - Egy kalappal a holnapi jelenésedhez - mondtam, ha esetleg úgy alakulna, hogy már nem futunk össze. - Vigyázz magatokra! A motorhoz mentem, felvettem a bukósisakot, berúgtam a Yamahát és az egyetem felé indultam.
Nem repes az örömtől, ezt látom rajta, mégis elvállalja a gyermekmegőrzést... Fura. Mármint az, hogy nekem erre is gondolnom kell, s mégis annyira könnyedén, gördülékenyen jön. Ha nagyon el akartom ragadtatni magam, akkor azt mondom, hogy szinte már ösztönből gondoskodok a gyerekről, pedig csak néhány hónapja ismerem, és van itt mellettem. - Köszönöm. - hálálkodok előre is, annak ellenére, hogy kiéreztem a mondat többi részéből, hogy Duncan a maga módján próbál felkészíteni arra a lehetőségre is, hogy talán nem tér vissza. Nem siratom el, és a korábbi "Légy óvatos"-ban amúgy is ott volt már minden amit az üggyel kapcsolatban mondanom kellett, azaz lenne még több is, persze, de talán még ennyi is sok belőlem. Nem akarom túllihegni, nah. A "holnap ilyenkor" elég távoli időpontnak tűnik most nekem ahhoz, hogy ne érezzem még súlyát annak a "kalappal" kifejezésnek, amivel Duncan már búcsúzni kezd. Nem vagyok ideges. Azaz annál jobban nem, mint mikor az eszembe jut, egy bármelyik más alkalommal, de ha jól sejtem, ez változni fog még a kitűzött időpont közeledtével. - Úgy lesz. - mosolygok a farkasra, bár ebbe most nem vegyül annyi vidámság, mint mikor Jacob felé tettem ugyanezt a gesztust a "férfia" kézfogásuk alatt. Megvárom, míg felül a motorra, és elhajt ebben a hóesésben. Akkor mozdulok meg újra, mikor a farkas elfordult az utca végén, aztán összeszedek pár holmit a kocsiból, és visszamegyek a házba. "Otthon, édes otthon"...
* Nap, nap után. Ilyen az élet nem? Kár, hogy ma valahogy már ébredésemkor, ami hajnali - azaz délután - kettőkor volt, már nem volt kedvem semmihez. Még az ágyból sem kikelni. Üres volt és kietlen. De valamelyest összekaptam magam, mire bementem a lányokhoz hat órára, hogy az esti műsort átvegyem velük. Már későre járt... este 11. Corvin még nem jött be, nekem meg már a nem létező nemi szervem is ki volt az egész hellyel. Az emberek felettébb módon idegesítettek, jobban mint szoktak. Az iroda sem dobott a hangulatomon. Mint egy hülye fóbiás kislány csak ültem és a falakat lestem, hogy mikor záródnak össze. De nem... nem és nem. Dolgozni... Az első két kérdésre ingerülten reagáltam, a számok összefolytak a szemem előtt és azt sem tudtam, hogy milyen nap van pedig hat milliószor meglestem a naptárat ami ott volt az asztalon. Tanácstalanul túrtam a hajamba, az asztalon könyökölve és csak néztem az asztal szélét. Mígnem kopogtak és nem akartam tudni, hogy ki az. De persze ezt nem tehettem meg. Sebastian volt az.* - Eli... hol van a tegnapi szállítmány? Nem találom... * Hitetlenkedve tekintettem fel a fiatal srácra, hogy na ne... ez most komoly? De az ember ismeretnek egyetlen átka van. Láttam rajta, hogy ez csak egy kifogás volt, hogy rám nézhessen. Hogy minden rendben van-e. Lévén, hogy pultos pontosan tudja, hogy hol a készlet.* - Na most takarodj ki Sebi még megteheted. * Hangom jeges, de mikor ellenkezésre nyitotta a száját, rárivalltam, hogy; MOST! Nah ez volt az a pont, amikor tudtam, hogy ez nem fog elmúlni egyik pillanatról a másikra. Corvinnak írtam egy üzenetet. " Fél órán belül nálad vagyok! Eli " Nem foglalkoztam azzal, hogy azt hiheti így fél12-kor, hogy az Orfeummal van baj. Hiszen, nem szokásom éjszaka zaklatni csak ha valami tényleg fontos és a helyről van szó. [/strike]Vagyha csak unatkozom meló közben vagy otthon.[/strike] Ja hogy nekem, nincs helyettesem? Annyi baj, legyen legalább Corvin morcos lesz, amire jelenleg rohadt nagy szükségem volt.
Az én vezetési stílusommal röpke húsz percen belül nála voltam. S csak azért tartott ilyen "sokáig", mert még haza ugrottam. Nem, nem átöltöztem és nem is sminkelni mentem. Lévén, hogy arcom sminktelen, bár kivételesen zord és a munka ruhám volt rajtam. A bőr nadrág, magassarkú csizma - a pengéim benne - és egy fekete-vörös felső. Ugyan nem fűző, de terhes vagyok, szóval nekem ez a munka ruhám, bár ugyan olyan csinos mint az, csak épp takarja az állapotom. A parkolásom meglepő mód szabályos volt a háza előtt, de felkapva az anyós ülésről két hosszú, vászonba tekert tárgyat indultam meg a bejárat felé. Viszonylag halkan kopogtam, de éreztem, hogy itt van a másik de Anne valószínűleg alszik. Mikor nyílt az ajtó minden köszönést mellőzve léptem be rajta és a fekete bársonyba tekert egyenes hosszú tárgyat felé dobtam.* - Meg kéne nyugodnom, ha azt akarod, hogy dolgozzak. * A másik vörös volt. Nem azért mert ez volt a fétisem, hanem mert a Leotól kapott, hosszú pengéjű, két élű kard volt benne. Melynek a markolata felett egy vörös kő volt és a markolat aljába egy "L" betű. Ami Corvinnál landolt - és nagyon ajánlottam neki, hogy elkapja - szintén egy ilyen kard volt, csak kő nélkül és az nem személyre készült. De hát na... Corvin magasságához, testalkatához, súlyához pont jó volt. Csak nekem kellett állandóan átszabatni őket a kicsi kezeim miatt, no meg mert nő vagyok. Örömmel néztem körbe és vettem tudomásul, hogy a nappalija nagy, csak a kanapét kell eltolni és a falak is hiányoznak lévén, hogy össze van nyitva a konyhával. Remek... vagyis, jobb mint amire számítottam. Igen, tudom, hogy tahóság így rárontani valakire, de mivel a tekintetem Corvinon állapodott meg láthatta, hogy nem jó kedvemben vagyok itt és bár nem kezdek el nyöszörögni, de tényleg nincs valami rendben ha nem elég, hogy a melóra nem tudtam koncentrálni, de még ide is hívtam. A mindig vidáman, meleg barna színnel csillogó íriszeim most feketék voltak, annyira elvolt sötétülve és a vidámság helyett, csak üres, kietlen mélység volt.* - Kérlek Corvin... * Hagyta el az ajkaim az a szó, amit egyébként talán csak egyszer hallott tőlem és azt is ráfogom arra, hogy kevés volt és noszogattam. Ami egyébként nem igaz, de az én lelkem mindenképp megnyugtatja a dolog. *
Párba osztás és Ray a párom. Mint az oviban, még jó, hogy nem kell a kezét is fognom, különben lehet hisztiznék... Az erősebb felel és vigyáz a gyengébbre. Ray mennyivel is idősebb nálam? Tíz évvel körülbelül? És Testőr, én meg nem. Na ezek az apróságok azok, maik miatt tikkelhetnékem támad. Előtte meg Bognár volt a párom, esküszöm kezdem magam úgy érezni, mint egy pisis, aki mellé pesztonka kell, mert egyedül nem boldogul, értem én, hogy minek ez az egész, de megalázó, az én seggemre ne vigyázzanak, azt megoldom magamnak, ha meg nem, így jártam. Testőr vagyok voltam, nem kitartott. Szívem szerint szartam volna az egészbe, a farkasomnak se tetszett ez a felállás, nem voltunk hozzászokva, hogy Castoron kívül bárkinek is az orrára kössük, hogy hova megyünk, mit csinálunk, meddig maradunk, minek megyünk... plusz nem kellett Anne-en kívül máshoz is igazítanom a napom, most meg... Zabos vagyok. Ty halott, BB-t megtámadták, Rayt elrabolták, Bognár kivételével a másik kettő miatt szívhatom a fogam és mellesleg agyalhatok azon, hogy vhaj Rayt mikor húzzák megint csőbe és rabolják el, mint valami elcseszett hercegkisasszonyt! Mondom én, hogy nem rám kell vigyázni. Én kapom szinte a legtöbb büntetést, más oldalról viszont velem van a legkevesebb probléma. A Teremtőm már nem él, érzelmileg nem tudnak zsarolni még Anne-nel sem, ha Castor ellen szól a dolog, mondanám, hogy főnyeremény vagyok, ha nem lennék épp bukott Testőr.
És nem elég, hogy a falkán belül áll a bál, még a melóhelyen sincs minden rendben, legalábbis Eli hívott, hogy találkozni kell, méghozzá a házamban. Ha valami kisiklott én falat fejelek most már tényleg. Hagyom Rayt édesdeden alukálni, csak Anne-t veszem magamhoz, mert a kívánság az kívánság és egyébként sem ölni megyek. Felnyaláboltam a Tökmagot, lementem a garázsba, beültem a kocsiba, és a házamhoz hajtottam, ami egy köpésre volt a hoteltől. Míg Elire vártam, felvittem az emeletre a kicsi lányt, a régi szobájában pedig lefektettem, betakartam, majd visszamentem a nappaliba. Mivel már nem itt laktunk, így minden ki volt húzva, semmi sem üzemelt, a villanyt, a gázt és a vizet csak az ilyen helyzetek miatt nem kapcsoltattam le, de a ház egyébként üres volt, csak a berendezés maradt a helyén, érintetlenül. A fegyvereim nálam voltak, hotelen kívül mindig be vagyok öltözve, ez most se volt másképp. Míg a nőre vártam, az egyik fotelbe telepedtem és unottan dobálhattam az egyik tőröm. Fel, pörög, markolatnál elkap. Fel, pörög, markolatnál elkap... Hallottam, mikor leparkolt a házam elé, de a dobálással nem hagytam fel, tekintetemet unottan fordítottam a bejárati ajtó felé, s csak pár másodperc kérdése volt, hogy nyílt az ajtó, aztán megjelent a feldúlt Eli. A felém dobott tárgyra egyből felpattantam és szabad kezemmel elkaptam, a tőrt pedig a tokjába csúsztattam, mindezt olyan gyorsan, ami jócskán meghaladja egy ember reflexeit. Ösztönös volt. - Ha kesztyűt dobsz a képembe az teátrálisabb lett volna - mondtam, majd kitekertem a bársonyból a kardot és végigmértem. - Csini darab. Lábbal arrébb toltam kicsit kanapét, foteleket, hogy több helyünk legyen. Nem gondoltam, hogy ezért jön, de mint a mellékelt ábra mutatta, engem aztán nem zavart. Feldúlt volt, zaklatott... - Te ez nem tesz ám jót a pici-Bognárnak. - Fapofával mondtam, minden érzelem nélkül, nem voltam se orvos, se aggódó rokon. Bár tény, hogy azt azért nem szerettem volna, ha bajuk esik. Kért, megint. Nagyot sóhajtottam. - Karddal nem bánok olyan jól, előre szólok. - Meglengettem egy kicsit, hogy szokjam a fogását, súlyát. - Közben meg elárulhatnád, hogy mi a franctól vagy ilyen és rángattál ide éjnek évadján. Ja, és ne zajongj majd nagyon, Anne fönt alszik - böktem fejemmel a plafon felé, miközben felvettem egy cseppet sem szabályos, de nekem kényelmes és megfelelő alapállást.
*Ó nem, sosem az udvariasságomért szerettek így nem is csoda, hogy kopogás után be is léptem. Várt, akkor meg izé... az épp aktuális irodába sem szoktam kopogni. Mázli, hogy olyan silány a nemi élete és azt a keveset - ami egyenlő a semmivel, lévén, hogy már megint feszült mostanában - sem ott akarja kiélni. De köszönés helyett, csak egy halvány ámbár őszinte mosollyal jutalmaztam, hogy elkapta a kardot és nem hagyta, hogy kapásból felmenjen az agyvizem. Már ha ez még lehetséges.* - Ha magam dobom a karjaid közé, az meg nőies. Ez körülbelül annyira igaz rám, mint az, hogy teátrális volnék. * Válaszoltam, ám ettől függetlenül még észrevettem a hirtelen, gyors mozgását. De azért mert nem adom jelét, nem azt jelenti, hogy nem figyelek. Szóval kár a szóért, különben sem okozott újdonságot a férfi. Tudtam, hogy egy állat... és most kivételesen szó szerint értem, nem csak képletesen. Tudtam, hogy farkas még ha nem is kötöttem az orrára és aztis, hogy nem a bizományiba vette a pengéit és nem csak dísznek hurcolássza magával. Közben én is megszabadítottam a vörös bársonytól a kardom és a "bókjára" csak bólintottam.* - Van még pár darab. * Osztottam meg, az egyébként egyértelmű információt. Bár nem rémlik, hogy említettem volna neki de ettől függetlenül reméltem, hogy sosem feltételezte, azt, hogy csak azok vannak amiket nálam látott, érzett alkalmanként. De örültem neki, hogy nem kezdett el pampogni, hogy miként merészelem ilyenért kirángatni az ágyból vagy a tudomisén honnan. Hanem nem is zavarta a dolog. Azonban a gyerek említésére felmorrantam. Kicsit sem nőies hang, de hát... * - Ne a beleimig vágj meg, és akkor semmi baja nem lesz, pláne ha hagyod a hasam a p*csába... de persze ahhoz azt el kéne érni. * Egy kis kihívás a felháborodásom végén. De senki ne akarjon már porcelánként tekinteni rám. Tudom mit csinálok és ha békén hagyja a hasam, akkor semmi baj nem lesz. Pár vágásba meg senki nem halt bele, még akkor sem, ha sikerül a másiknak. Közben persze megforgattam a kezemben a kardot és hát... rég volt, nagyon rég.* - Annyi baj legyen, ezzel legalább kompenzálod az előnyöd. * Utaltam itt arra, hogy férfi, erősebb és nem, véletlen sem arra, hogy farkas. Á dehogy. Sosem tennék olyat. De csak azért mert Balázsnak megígértem, különben már rég elmondtam volna neki. De hát ez van. Nekem nem kellett alapállás, sosem használtam, szavai közben kissé közelebb sétáltam hozzá de csak olyan távolságba, hogy ha kinyújtja a kezét a karddal ne érjen el. * - Mert nem bánsz velem úgy, mint egy hímes tojással és még csak nem is jó pofizol. * Válasz, hogy miért rángattam pont őt ide. Bár ez csak részben volt igazság, hisz azért nem ártana megemlíteni a melót sem. De még be sem fejeztem a szavaim máris támadtam... Kardom egy íves keresztbe vágással indítottam, miközben természetes módon léptem előre a lendülettel - mely nem volt túl nagy, így pofára bizonyára nem esek - is rányomva az erőre, amibe egyébként nem volt benne az összes. Kár volna előre lelőni, még jól jöhet, ha rosszul alapozza meg. Ja, hogy kóstolgatnom illett volna, mint azokban a hülye filmekben? Hát pech... nem szokásom és dühös is vagyok. Ez van... nincs előjáték. * - Mert elegem van... ezaz izé bennem megeszi az életem, az örökös féltéstől már a falat kaparom és még csak kihívást sem nyújt ez a rohadt város. A meló pocsék, ha megtehetném... - Persze azért mert beszéltem figyeltem a másik minden rezdülésére, hogy ha úgy van tudjak védeni és tartottam annyira alattomosnak a másikat, hogy figyeljek a szabad kezére is, nehogy meglepjen valamivel. Vagy csak ösztönösen számítottam unfair játszmára vagy csak magamból indultam ki? Tudja a fene, de ha kivédte akkor már kerestem is a következő támadó felületet, miközben azért számítottam is rá, hogy Ő is megfogja tenni. - már vérben úszna az Orfeum. És rajtam keresték a tegnapi szállítmányt csak azért, hogy Sebastian a körmömre tudjon nézni. Ja és mellesleg a Casino könyvelésében valami probléma van, nem is kicsi de nem tudok rájönni, hogy hol van a bibi. Márpedig jövőhét közepe fele nagy ellenerőzés lesz, legalábbis ma hívtak, hogy jövő héten meglátogatnak az újra nyitás alkalmából és nem épp pezsgőt bontani. * Nyilván nem kellett bemutatni a férfinek, hogy az ellenőrzéseket nem szokás bejelenteni. De én meg jó vagyok, bár ezt nem személyesen magamnak köszönhetem, hanem Evelyn Klyernek. A híres éttermi lánc tulajdonos lányának. A név... azaz ami sokat tesz, de ugyan annyit el visz az ember életéből. Persze ezt a másik nem tudja, így azt sem tudta eddig, hogy az előző ellenőrzésekről is pontosan tudtam, hogy mikor vannak. Most van ott a dolog, hogy nem tudom magam megoldani mert nem találom a probléma okát. *
- Nem, az nyitásnak p*csás - ingattam a fejem. Bár tény, hogy ez sem igaz rá, úgyhogy arra kár is volt több szót vesztegetni, milyen ő és milyen nem. Meglepő, de azért elég jól ismertem, mármint olyan tekintetben, hogy ráfogassam, ez Elis, az nem. Grandiózus teljesítmény tőlem, minden gúny nélkül, bizton állíthatom. Gondoltam, hogy nem csak azok a tőrök akadnak a készletében, amikkel általában "villog", mondjuk a kard kicsit meglepett, de ezt nem mutattam. - Már megint provokálsz - sóhajtottam, majd sunyi, féloldalas mosolyra húztam a szám, mikor az előnyöm kompenzálásáról volt szó, a szemem pedig felcsillant. Nem szerettem az előnyömet kompenzálni, általában valamivel visszahoztam, és ha a helyzet úgy adódik, meg teszem vele szemben is. Amint közelebb lépett, már fel is emeltem a kardot, hogy a hegye a nő szeme közé nézhessen, ő pedig meg is állt még a penge előtt. - Hülyeség lenne. Már gyerekkoromban megtanultam, hogy csak az erős érdemes az életre és az marad talpon. - Velem nem bántak kesztyűs kézzel (már megint kesztyű, mi ez, valami kialakulófélben lévő fétis?), én miért tenném ezt bárkivel? Anne más tészta, vele szemben visszafogom magam. A vágást hárítottam, félreléptem előle és tovább vezettem a mozdulatát, eltérítve a kardot, hogy jó eséllyel kelljen még előre lépnie. Ha nem kellett, akkor meg nagyjából mellette voltam, és oldalirányosan suhant pengém éle a bordái felé. A mozdulataim könnyedek voltak, nem akartam még komoly erőt belevinni, előbb a mozgása érdekelt, hogy hogyan reagál, mennyire fürge és milyen gyorsan reagál egy-egy helyzetre. A sebességem emberi volt, nem azért jött, hogy feldaraboljam, nekem pedig nem hiányzott egy hulla a padlómra, meg egy dühödt Bognár a sarkamba. Bár nem tudom, Cas mennyire enne elragadtatva, ha a Vezető Testőr egy ember miatt ölne meg - nem is akartam kipróbálni, nem ment el az eszem. - Szóval hisztis vagy - summáztam. - Úgy tudom, ez nem ritka a terhes nőknél, mint a reggeli rosszullét. Ha támadt, hárítottam és viszonoztam, ezúttal combra célozva, ha meg felém vágott, hogy ne tudjak támadni, félrehajoltam. Mivel tőrhöz voltam szokva - nem kicsit -, így a távolság felmérésével volt valójában a probléma, mindenáron közelebb akartam férkőzni, holott a kívánt táv kétszerese is jó lett volna már. - Nagy ellenőrzés? - visszhangoztam, árnyalatnyi nem-tetszéssel és bosszúsággal a hangomban. Az emberi hatóságok miért nem találnak maguknak más hobbit, elfoglaltságot, munkát? Mintapolgár vagyok - majdnem -, szálljanak ki a seggemből és bújják egymásét! Lendületesebben, erősebben támadtam, elsősorban végtagokra mentem, nehezebb célpontok a törzsnél, de mint mondtam, máshogy játszanék, ha ez élesben menne. Egyébként meg az sem kellemes, ha sikerült megvágnom, mert alapjáraton is nagyobb erővel csaptam le, mint ő, így a seb is mélyebb volt. Az lesz a gáz, ha ütőeret érek. - Mi bajod van a könyveléssel? - Kissé nyersebben tettem fel a kérdést, mint eredetileg terveztem, ám ez már így jött ki, bocsánatot nem fogok kérni.
- Tehát nőies. * Szaladt fel a szemöldököm a homlokomra. Van ilyen, nem sokba néztem őket és a pasikat sem emeltem épp magaslatokra. Kevesen képesek kiemelkedni a tömegből az én szememben legalábbis, az egyik kutya, a másik eb. A nőktől meg falat kapartam, vagy épp a fejüket vertem volna a falba de még csak ennyit sem érnek. De most izé... komolyan a szavakon lovagol Corvin? Inkább lovagoljon pónin, azis hihetőbb mint ez.* - Csak mint mindig... * Vigyorom már inkább volt ezúttal egy ragadozó mosoly mintsem vidámság jele. De már igazán megszokhatta volna, hogy akár mikor van a közelemben provokálom. Ha nincs, akkor is csak épp a mozdulataimmal. Imádtam provokálni még akkor is ha nem igazán kapott rajta. De hát istenem, egyszer csak megunja a dolgot. Ha meg nem, én jól szórakozok. Szokták volt mondani, hogy olykor a hallgatás beszédesebb, mint ezer szó. A tekintetéből meg pláne látni, hogy mikor bosszantja és mikor szarja le. Persze, mindkettő csak olaj a tűzre.* - Úgy látom ismét egyet kell értenem veled. * Ez de gáz... már nem az első pont ahol ez előfordul, még ha nem is szokásom ilyen nyíltan kijelenteni a dolgot. De mindegy, más is felfoghatná ezt de nem. Annyi baj legyen. Viszont a felém tartott kardja baromira nem érdekelt, jobb napokon játékosan rámarkoltam volna, hogy eltoljam az arcomból de most még csak félre ütni sem volt kedvem. De az igazság az, hogy egy állat minden tekintetben, még ha jár is a szája. A támadásom védte és nem is olyan rosszul, de erre az opcióra nem is számítottam. Ahogy hárított és vezette a pengém, nem előre léptem de nem is hátra, hanem egyet oldalra, hogy legyen helyem. Basszus, nem megmászni kell, hogy ilyen közel legyen, ahonnan nemhogy támadni nem tud rendesen de még védeni is nehézkes. De így vissza fordítottam a pengét, csuklom kissé oldalra billentve, hogy az övé útjába kerüljön és ívesen lökjem felfelé, hogy aztán a hasát vegyem célba egy keresztbe vágással, egyből a lökésemből indítva. A gyorsaságommal volna probléma, ha épp szabadjára engedné magát de mivel nem teszi, így nem volt baj. Egy átlagos emberhez képest gyorsabban reagáltam, a helyzetfelismerésem sem hagyott cserben, ahogy a reflexeim sem.* - A szoknya neked áll jobban Corvin... * Jegyeztem meg foghegyről a hisztis megjegyzésére. NEm szoktam hisztizni és eddig sem tettem, de most sok volt és az a bizonyos pohár betelt. De mivel a támadásom elől - gondolom - hátra lépet, így már lendítettem is a kardom ismét egy keresztbe vágásra, ami pech, olyan szempontból, hogy a kérdése közben Ő is megtette a karomra, így hirtelen maradt negyedbe a támadásom és védtem ki, hogy ne kaszabolja le a karom. De már megint túl közel volt így a penge belső háromnegyedénél volt a sajátom és az övének a vége a kulcscsontom érte. Mázli, hogy ott szinte csak csontvan és az erejéből visszább vett az ellenállás. Ám a karom nem is olyan rég szilánkosra volt törve és bár kezem nem rezdült arcomon mégis átsuhant a fájdalom, ahogy a karomon egyenesen a gerincemig cikázott végig a fájdalom. Ám ettől függetlenül már emeltem is a jobb lábam és rúgtam gyomron a másikat - telitalppal - karommal is rásegítve és megtaszítva a kardját, lehetőleg úgy, hogy orrba tudjam verni a másikat a markolattal.* - Ha dugni akarok megmondom, de ne mássz rám... ez nem az a műfaj. * Sziszegtem a fogaim között és bizonyára nem lehetett kellemes neki a kicsit sem fair, de ösztönös reakció amit végig sem gondoltam. Hisz a fájdalom, a vágás - melytől tekintetemben furcsa csillogás kélt - keletkeztében már egy időben és gyorsan is taszítottam odébb és ha sikerült bizonyára nem volt kellemes a magassarkúmat nézve. Ami egyébként baromira nem hátráltatott semmiben. A kérdésére nem válaszoltam, evidens volt, hogy a nagy ellenőrzés alatt még azt is megnézik, hogy milyen fából van a pult és volt-e engedély kivágni. Figyeltem a reakciójára, hisz ha összejött sem töltött el önbizalommal vagy siker érzettel. Számomra természetes volt, ahogy az is, ha kivédte.* - Hiányos... néhol meg az is le van írva, amit nem is forgalmazunk. Máshol meg olyan, amit forgalmazunk de az egész kócerájban nincs róla számla. Arra gondoltam, hogy elkeveredett és ki lett dobva, de a szállítótól egy évre visszamenőleg lekérettem a szállítási adatokat, rendeléseket. Nem volt ilyen szállítmány, pláne nem olyan mennyiségben ami le volt írva. Bakker, egy tíz évre való alkohol. Jól megy az üzlet de nem ennyire. Szóval elárulod, hogy mit művelsz az utóbbi egy évben a Casinoban, hogy eltudjam simítani jövőhétre? * Azért egy év, mert azelőtti rendben van. Szóval ott nem vettem észre semmit. Utána volt gubanc csak, ami annyit tesz, hogy valami nem kerek és nem volt elég leleményes az akkori könyvelője vagy nem is tudott róla.*
- És még el is ismered? Ezt teszi a kismamaság? - Igen, cukkoltam, mert valamire kíváncsi voltam, hátha kibukik a dolog. A vágás elől hátra ugrottam, nem voltam kíváncsi, milyen vagyok belülről - úgyis láttam már olykor, és még fogom is, ezt az alkalmat jobb szerettem volna belsőségvillantás nélkül megúszni. A szoknya említésére bosszúsan felmordultam, és erősebben vágtam, mint terveztem, de az ő sara, minek szúr olyan pontra - most képletesen -, amire haraphatok - szintén képletesen. Löktem rajta egyet, mikor a pengék egymásnak feszültek, s láttam az arcán átcikázó fájdalmat, de nem foglalkoztam tovább vele. Felnőtt nő, ha nem képes felmérni, mikor mennyit bír, akkor sajnálom, ez van, az "erős marad talpon" nem csak a fizikai erőre vonatkozik. Megforgattam a kardot a kezemben, míg a következő támadását vártam, hogy szokjam a méretét, a súlyát, magát a tényt, hogy ez egy kard, nem pedig tőr. Rohadt nagy szívás, ha hozzászokunk egy-két fajta harcmodorhoz és ha a képünkbe vágnak egy másabbat, akkor meg kizökkenünk. Lőfegyverek oké, tőr oké, pusztakezes harc oké, de kard... olyan, mint a tőr, de mégse, és ez az, ami meg tud zavarni. Gyomron rúgott. A saját baromságom, hogy sikerült neki, megint túl közel mentem, ennek pedig az lett az eredménye, hogy borultam egyet, s átbucskáztam a fejemen, hogy így félig guggoló, félig térdelő állásban nézzek vele farkasszemet. Kezdtem unni, hogy nem megy úgy, ahogy kéne, erre pedig rátett egy lapáttal a dugós beszólása. - Baszd meg a műfajokat! - mordultam fel és a padlóba döftem a kardot, hogy ne hátráltasson tovább, majd ledobtam a bőrdzsekim a kanapéra. Szürke pólót viseltem, ami egyáltalán nem fedte az alkarjaimra csatolt egy-egy tőrt, ugyanígy a dzseki hiányában a derekamon hordott pisztolyok is virítottak, a másik két tőröm pedig ott fityegett, ahova általában a pisztolyokat csatolják. Nekem így volt kényelmes és praktikus. Játszunk kicsit komolyabban. Felé iramodtam, ha vágott, becsúsztam és kirántottam a lábát, hogy essen egyet, ha ki nem talál valamit gyorsan. Ha nem vágott, akkor nem tudom, mit ácsorgott megragadtam a kardot szorongató csuklójánál fogva, befordultam, hogy háttal legyek neki és átvetettem a vállamon, hogy nagyot nyekkenjen, a kezét pedig kicsavarva tartottam - ha nem került elő egy tőr tőle. - Otthon egyszerűbb volt - ingattam a fejem a probléma hallatán. Ott megvolt erre falkán belül az emberünk, aki ezt intézte, ráadásul Chicagóban könnyebb észrevétlennek maradni, mint itt. - Zsarolás, némi csempészés, akadékoskodók eltüntetése, alibibiztosítás. Kis mellékesek, amik jól fizetnek, főleg, ha más városból jön a kérés, megbízás. A nálam dolgozók teljesítik a megbízást, a fizetés nagy hányadát zsebre teszik, a közvetítői díj az enyém és a Goldené. Ha én végzem a piszkos munkát, akkor az egész megy a mulatóba. Ez volt a nagy igazság, ami egész könnyen jött. Ha sikerült korábban padlóra küldenem, akkor most hagytam, hogy felálljon, vagy már előbb elengedtem, ha valamit akciózott.
*A visszakérdésre csak felmorrantam. Na ne már... bár, de. Hogyan is képzelhettem, hogy kihagyja azt, hogy elismerem a dolgot. De kivételesen most nem mosolyra húzódtak az ajkaim, hanem egy gúnyos szájhúzásra ahogy barna íriszeim ismét az övét találták meg.* - Ezt teszi az, ha az ember lel egy olyan elfuserált idiótát, mint saját maga és kivételesen nem egészen akarja bosszantani és ostoba, felesleges szófordulatokat tenni aminek a vége ugyan az és kurvára csak ez az idióta az egyetlen létező lény a bolygón aki elérhető és tudja mire van szüksége, pont azért mert Ő maga is ilyen. * Háh egy vallomás Elisen. Még akkor is, ha a másik nem épp fogja bóknak venni azt, hogy épp egy emberhez lett hasonlítva. Le alacsonyítva. Bah... idióta farkasok. De jött a támadása, aztán meg az ösztönös reakcióm ami sikerrel járt és kissé félrebillentettem a fejem, ahogy Corvint néztem. Szavaira csak elvigyorodtam, és lám, őszintén jött. Tényleg csak egy kis fájdalom kell, hogy jobban legyek?* - Hmm... csak a nászéjszakán Dun. De ne kérd meg a kezem, BB így is zabos rád. * Csillogtak a szemeim. Naná, hogy csillogtak ám nem a siker élménytől, hanem maga attól, hogy Dun ilyen elfuserált guggoló-térdelő pozícióban van. Mintha épp lánykérés lenne. De csak cukkoltam, azonban egy valamire rájöttem.* - De már látom, hogy mi a baj veled is. Hirtelen haragú vagy. Ne veszítsd el a fejed, mert meggondolatlanná és figyelmetlenné tesz. Hideg fej vagy gyors halál. Önuralom, hideg fej, tudás, állóképesség és nyert ügyed van. * Ezért tud sok baromságot is csinálni. Nem, nem tudok a másikról sokat, de saját magamról igen. Látszik rajta, hogy bosszantja az, hogy az önhibájából lett "kiszolgáltatva", hisz lássuk be, ennyi erővel a szabad kezemmel le is szúrhattam volna, ha épp akartam volna. Amúgy sem egy finomkodó, de a bosszús szavai és az ahogy a karddal bánt ezt árulta el. De ha megnézem, ez nekem gáz. Mert ha itt elveszti a fejét, akkor nem hogy a babámnak annyi, hanem nekem is. Szóval reméltem, hogy egy kicsit megpróbálja visszább fogni magát és sikerül is. De szavaim közben végig néztem ahogy neki vetkőzik a dolognak ám kicsit sem tetszett a dolog. Na nem a fegyverei miatt, azok megszokottak hanem azért, mert így egészen arra hajazott, hogy nem óhajtja használni a kardot. Pusztakézzel meg esélyem sincs. Ezt tudtam. De nem csak ácsorogtam, ahogy felém iramodott már vágtam is egy kifordulással menet közben. De Dun levetette magát és a lábam ragadta meg. Ami pech, tekintve, hogy így előre estem, de ösztönösen fordultam ki, hogy ne a hasamra essek, hanem a hátsómra. Azonban már esés közben került tőr a bal kezembe, amit érkezésemmel egy időben Dunba hajítottam a combját célozva meg. Nem volt messze (?), szóval akár el is kaphatta ha számított rá. A másik lábammal amit nem fogott (?) pedig, egyenesen felé rúgtam. Ha csak nem használta a farkasa sebességét akkor még a földön volt. Ha igen, akkor az pech... nekem. Mondjuk, akkor feltudtam állni és nem is vártam meg épp míg végig mondja, hanem kapásból neki iramodtam és egy vágást indítottam, de mikor a kardom fél úton járt, csak lejjebb vittem és a térd hajlatát céloztam be vele. Inak, ízületet... Ami ha szakad, az ciki.* - Hát ez csodás... és mégis, hogy a pokolba akarod ezt eltusolni egy hét alatt? * Nyilván nem mondtam meg, hogy megtudom oldani. Érdekelt, hogy Ő mégis mit tenne. Bár szerintem szart se... bezár, nyit egy újat. Viszont ha találtam a vágásból felegyenesedtem és máris hátráltam a másiktól egy kicsit, ha nem talált az pedig attól függ hogyan védte.*
- Könnyekig meghatódtam. - Irónia mindörökké! Az már más lapra tartozik, hogy lelkem egy eldugott kis zugában jól estek a szavai, de ezt akkor se vallanám be, ha egy több méter mély, ezüstlándzsákkal teletűzdelt szakadék felett himbálóznék rojtos kötélvégen. Hihetetlen, de nem éreztem magam lealacsonyítva, ha valaki olyan mint én, és ezt ki is mondják, hogy hasonlítunk, akkor saját magamat is lenézném azzal, hogy ezen fintorgok. Eli belevaló ember, ezen nincs mit ragozni. Vigyorgott, na, haladunk! Nem, énem akartam neki segíteni, csak jobban szeretem, ha körülöttem vidámak, vagy legalábbis semleges hangulatú emberek, farkasok vannak, mert úgy nyugodt szívvel lehetek mufurc, lobbanékony, zabos és a többi... vagyis önmagam. - Tudom-tudom, nem is akarok nála még jobban "bevágódni" - feleltem morogva, de ez a csipkelődés cseppet se volt most ínyemre, ám nem gőzöltem be tőle, a kard "engedetlensége" sokkal jobban irritált. Vicsorszerű vigyort villantottam, mikor a forrófejűségemről tartott egy rögtönzött mini-előadást. - Azért mindent még nem tudsz rólam. Ha a heves vérmérsékletem az agyamat is használhatatlanná tenné, akkor már rég nem élnék, ebben biztos voltam. Igaz, hogy indulatosan vakmerőbbé váltam de nem ostobábbá. Mikor a földre került és a tőre is szerepet kapott, nekem ott volt a farkasom adta gyorsaság, ami nem épp fair, de még így is jófej voltam, hogy csak a védekezésnél használtam. Mindenki abból él, amije van, nos, nekem többem van, mint egy egyszerű embernek és ezt nem vagyok rest kihasználni. Nem a lovagiasságomért kaptam eddig sem a jó pontokat az életben. Így tudtam kikerülni a felém rúgó lábát is, a támadások elől villámgyorsan hátraugrottam, de ő se volt csiga, nem habozott egyből felpattanni, s újabb támadást indítani, amit látva az én reakcióm reflexből jött. A bal alkaromra csatolt tőr már repült is a kardot tartó kezébe - ha nem tudta kivédeni, ami necces volt, mivel a távolság nem túl nagy és én is jól dobok. - Az hamar megvan, hogy ki jön ellenőrizni, nem? - kérdeztem vissza, s ha beszéd közben támadt, mert sikerült hárítania a dobást, vagy kezet váltott, akkor megint inkább a félretáncolásra és hárításra figyeltem, közben pedig a padlóba szúrt kard felé sasszézgattam. - Mindenkinek van gyenge pontja, amit hamar ki lehet deríteni, én pedig egész jól tudok hatni az emberekre. Apropó emberek... Egy pillanat alatt kikaptam a kardot a padlóból - hú, tiszta Artúr királyos -, és a nappali másik végében termettem, elég távol ahhoz, hogy egy esetlegesen megindított támadás ne tudjon rögtön betalálni. - Azt még nem tudod teljesen, hogy milyen vagyok harc közben, de mást tudsz, mert túl könnyen elfogadsz pár furcsaságot... Bognár beszélt rólunk? - Sárgásnak is látta már a szemem, a sebességemet nem először tapasztalta, és mindent egy furcsálló grimasz nélkül fogadott, ami nem normális dolog egy egyszerű, mit sem sejtő embernél. Emellett Bognár nője, szóval azt hiszem, minden okom megvan a gyanakvásra.
Kezdőlap
//
//
//
