Nem volt annyira szar nap ez a mai, mint amire számítottam. Az Upperben olajozottan működött minden, nem kötött belém egy nálamnál jóval idősebb farkas sem, és még a nap is kisütött valamivel az előtt, hogy lenyugodott. Azt hiszem most egy boldog embernek kellene lennem. Mióta az Upperben dolgozok, ez a második alkalom, hogy nem túlóráztam, tehát viszonylag korainak mondható az este 10, amikor nyitom Duncan házának ajtaját, és belépek. - Hali. - köszönök társalgási hangszínben. Nem is kell kiabálni, Dunca úgyis hallani fogja akárhol legyen a házban. Leveszem a kabátom, lerúgom a csizmám, amiket aztán a helyére is rakok (a csizmát a szekrénybe, a kabátot a fogasra), majd kérlelhetetlenül megindulok a hűtő felé. Már nem kell félni tőle, első dolgom volt kitakarítani mikor beköltöztem pár napja... Szóval kinyitom a hűtőt, és... jobb híján ki veszek egy sárga répát, meg egy üveg sört. Felfegyverkezve a "vacsorával", hosszában elnyúlok a kanapén, és unottan kapcsolgatom a tv-t hol a répát rágcsálva, hol a Heinekkent kortyolgatva.
Az Orfeum körül egyelőre nem volt zűr, csak az volt a kellemetlen, hogy kellett volna még pár táncoslány. Na mindegy, majd felhajtunk párt, ha mást nem, néhány embert. A hiány miatt kevesebb műsor volt, és ilyenkor már inkább csak élőzene bár és etetés ment. A felügyeletet rábíztam az egyik farkasra, én pedig eljöttem. Az Olennel való találkozás - még ha a GoldenWolfban nem is mutattam - kimerített. A másik, reménybeli találka még jobban ki fog, efelől kétségem sincs, de most némi relax nem ártott. Hazamentem. Tara még nem volt otthon, aminek annyiból örültem, hogy tovább barátkozhattam a tudattal: összeköltöztem valakivel. Egy nősténnyel. Aki nem Amy volt. Anyaságos úr isten, ha ezt megtudja, én ki leszek herélve! Nem idegenkedtem Tarától, elvégre én ajánlottam fel, hogy cuccoljon be, amíg el nem csitulnak a dolgok, és kedveltem is. De ennyi. Azt viszont már volt alkalmam megtapasztalni, hogy egy nő milyen, ha féltékeny. Az pedig most baromira nem hiányzott. Amy annál inkább... Szóval: hazaértem, és habár vacsorát terveztem, nem volt étvágyam. Inkább átmentem a garázsba a használhatatlan Harleym bütykölni. Tara érkezése szakította meg a pihentető szerelést, amikor már tökig olajos voltam. Elpakoltam a szerszámokat, nagyjából kimosakodtam, és bementem a házba. Tara a kanapén ült, tévézett, egyik kezében sör, a másikban... - Azt ne mondd, hogy Castor már eteti is veletek a motivációs répáját! - Komoly erőfeszítésembe került megfékezni az arcizmaim. - Legalább ízlik nyuszókám? - Nem tudtam kihagyni. Ezt nem lehetett! Ekkora ziccert... ne viccelj! Kifejezetten jókedvűen a hűtőhöz ballagtam, és kinyitottam. Volt még egy fej saláta, pár doboz sör, meg néhány üveg víz. Nagyot sóhajtottam, és kivettem egy palack vizet. - Rendelhetnénk egy pizzát! Vagy valami kínait. - Lecsavartam a kupakot. - Aztán ha azok nem jók, megesszük a kifutófiút.
Duncan megint azt a roncsot bütykölte a garázsban, amit eddig meg mertek vádolni azzal, hogy egy Harley Davidson. Ha a szerszámok neszeléséből nem jöttem volna rá, akkor az olajszag tette volna egyértelművé számomra ami a farkasból árad. Vajon levegyem a lábam , hogy hellyel kínáljam a vaj színű kanapén? Áh, nem elég olajos hozzá. Pedig a drámai belépő után megérdemelne egy szivatást. - Még pár napot eltöltesz velük, aztán akár helyet is cserélhetünk, nyuszókám. - igen, ez olyan gyenge hárítás volt, mint amilyennek hangzott. Nem vagyok én jó ebben a piszkálódós dologban. Még. Mert vagy felveszem az iramot a farkassal, vagy csúnyán be leszek alázva. Kaja? A kínait ki nem állom, de ha Duncan ezt akarja, legyen. Elvégre Ő a házigazda. - Rendelj pizzát, kínai futárral. Jól jársz te is, én is. - "nekem mindegy" jelleggel megrántom a vállam, és harapok egy nagyot a répából. Ha Duncan nem nyúl a telefonért, akkor én teszem meg. Futárt persze nem kérek, mármint kifejezetten kínait, mert magától nem jön házhoz a pizza... - 20 perc. - nyugtázom, bár a farkas is halhatta a "beszélgetést" azzal a kedves diszpécser kisasszonnyal. - Helyzet? Vissza vesznek vezető testőrnek? - nem kerülgetem a témát, inkább rögtön a közepébe vágok annak ami érdekel. Hiába futni a felesleges köröket, ha végül úgyis el jutunk arra a pontra amikor vagy válaszol, vagy nem. Időt spórolunk.
- Ez elég harmatosra sikerült. - Mintha ő nem tudná, de azért jó ebben megerősíteni. Mondtam már, hogy szeretek piszkálódni? Ráhagytam a rendelést, hozzá közelebb esett a telefon, meg egyébként is épp ittam. Amíg a motornak titulált ócskavasat buheráltam fel se tűnt, hogy lassan már porzott a szám. A kiszállítási időt egy biccentéssel nyugtáztam, aztán ledobtam magam az egyik fotelbe. Egyből fel akartam pattanni, mert a ruhám is olajos volt, de aztán vállat vontam, és a seggemen maradtam. Már úgyis összekentem, innentől mindegy, hogy mennyire szutykos. Vagy újrakárpitoztatom, vagy veszek egy másikat... vagy egyszerűen csak eltávolítom a nappaliból. Pár másodpercig csak meredtem ki a fejemből. Semmit sem fogtam fel abból, ami a tévében ment, mert amint eljutott volna a tudatomig, Tara már váltott is. Ezt nevezem csatornaszörfnek! Iszogattam, s közben remekül szórakoztam a répadarálón. Már felé se mertem nézni, mert attól tartottam, hogy kirobban belőlem a nevetés. Mondjuk... lehet, hogy nem ártott volna már egy jóízű nevetés. Ettől azonban abban a minutumban elment a kedvem, hogy nekem szegezte a kérdést. Nem szarozik, annyi szent! Jelentőségteljes pillantást vetettem rá, és most kizártam a répáját. - Szó nélkül leléptem, több mint két hónapig távol voltam. Jelenleg a cipőfűzőjét se bízná rám, nemhogy a testőrök vezetését! - És ez bökte a csőröm. Amikor elmondta, még nem is annyira, mert a találkozás sokkos állapotában leledztem. Most már viszont eléggé piszkálta az önérzetem. Nem a rang számított, vagy a vele járó hatalom. Lószart! A bizalma, amit az utóbbi fél évben gyönyörűen leépítettem, és a képébe vágtam a legjobb testőre helyett egy labilis, gyenge idegzetű seggdugó profilját. Igazi diadalmenet! - De gebedjek meg, ha nem szerzem vissza! - Összeszorítottam a flakont - színtiszta reflex -, mire a benne lévő víz fele rajtam kötött ki. - Hogy az a...
Igen, tudom, hogy iszonyat gyenge vagyok ebben, de lesz ez még jobb is. Csak tudnám, hogy a fenébe kezdjem... Duncan nehezen fogja vissza magát a röhögéstől, ahogy én is, mikor leül a fotelbe. Nem kell őt szivatni, a farkas kicseszik saját magával. Bele is vigyorgok a répába. A fene se tudja miért ücsörgök itt. A kanapé nem olyan kényelmes, mint egy ágy, a tv-ben meg semmi nincs. Kivéve a Tomb Raidert a The CW-n, de onnan is elkapcsolok a gusztustalanul sok reklám miatt. Végül a CNN-en állok meg, de ott is csak azért, mert Duncanre figyelek. Dühíti a tudat, hogy nem bíznak meg benne, én meg kísérletet sem teszek arra, hogy megnyugtassam. Egyrészt azért, mert ha csak közel olyan heves a vérmérséklete, mint az enyém (márpedig az), akkor úgyis csak felhúzom, mint nyugtatnám. Az érme másik oldalán meg ott van az is, hogy nem olyan rég még én is ugyanebben a cipőben jártam, mint Ő. Ez az a pont, amikor bármit mondasz, az fölösleges szócséplésnek minősül, és még inkább feldühít, vagy elkeserít. Nem is mondok semmit, csak figyelem hogyan feszülnek meg az arcizmai, ahogy gondolkodik. Meg sem lepődök az elhatározáson, amire végül jut, ellenben azon sokkal inkább, amit csinál. Markában összeszorul a vizes palack, és... nos, megint megszivatja magát. Ezt viszont már nem találom olyan viccesnek, hogy mosolyogjon róla. Feltápászkodok a kanaéról, és nyújtózok egy nagyot. - Öltözz át. Verekedni fogunk. Mivel a szállodát hanyagolom mostanság, és amúgy is voltak kisebb egészségügyi problémáim, elmaradtak a "készségfejlesztő" foglalkozások is Liuval. Duncan amúgy is feszült, és van 20 percünk vacsoráig. Szóval Ő levezeti a feszültséget azzal, hogy elgyepál, én meg kis szerencsével el leshetek tőle valamit. Ha megindul az emelet felé átöltözni, ha nem, én lófarokba kötöm a hajam, majd elkezdem félre pakolni a nappali bútorait, hogy helyet csináljak az akciónak.
Értékeltem, hogy nem kezdett el babusgatni, akkor lehet, hogy kitettem volna az ajtó elé, mint egy ázott kutyát. Az önszívatást kezdtem unni, felálltam, letettem a palackot a dohányzóasztalra, majd meglepetten felvontam a szemöldököm Tara kijelentésére. Úgy tűnt, komolyan gondolta, mert összefogta a haját, és tereprendezésbe kezdett. Megráztam a fejem. Egy nappalinyi hely korántsem elegendő tér két harcoló vérfarkasnak, csakhogy ez most nem élet-halál küzdelem lesz, és nyilván nem fogok úgy verekedni Tarával, mintha az ősellenségem lenne. - Bunyóhoz nem kell tiszta ruha - morogtam továbbra sem a legrózsásabb hangulatomban, majd kissé oldalra biccentettem a fejem, és érdeklődve méregettem a nőstényt. - Azt a fotelt told hátrébb! - intettem fejemmel a mögötte lévő bútorra. Amint megfordult, hogy eleget tegyen a kérésnek, előre lendültem, és egy pillanat alatt mögötte termettem. - Első lecke - mormoltam a tarkóját markolva -, soha ne fordíts hátat az ellenfélnek! Szemét húzás volt, tudom, de nem csak mozdulatokat kell megtanulni ahhoz, hogy valaki túlélje a harcot, hanem alapvető szabályokat is. Túlélési stratégiát, vagy mi fenét. - Onnantól, hogy felhívtál valakit keringőre, nem tévesztheted szem elől, bárki legyen is az, mert kihasználja. Löktem rajta egyet kissé durván, és hátrébb léptem. Feszült voltam, frusztrál és dühös, de nem rá. Rohadék tudok lenni, de nem fogom rajta levezetni a feszültséget. Max egy részét. Neki meg nem ártott, ha egy kicsit járatosabb az önvédelemben. - Támadj!
- A bunyóhoz tényleg nem kell átöltözni, de nem muszáj engem is összekenni... - hülye feltevés. Persze, hogy nyakig olajosan fog nekem jönni, különben mi a pláne a dologban? Hogy én mit meg nem teszek a lakbér helyett... Félre rakok mindent az útból. A kanapét, a dohányzó asztalt, a foteleket, a szőnyeget az így kialakult tér középre húzom, hátha tompít valamicskét majd a zuhanásomon... - Mi bajod van azzal a fotellel?! - komlyan nem értem, hogy miért nem jó az ott 10 centire a faltól, de ha ezt akarja, hát legyen... Megyek is, és térddel betolom koppanásik, eddigre viszont megérkezik Duncan a hátam mögé. Először azt gondolom, hogy férfiúi nyavalyját akarja kiélni azzal a székkel, mert még mindig nincs jó helyen, de aztán ráfog a tarkómra, és sorolja a leckét. - Kajla kölyök vagy Te, nem ellenség... - mormolom az orrom alatt, mikor elenged, és elhátrál. Mielőtt élnék a támadás lehetőségét, lekapom a kosztümöm, meg aztán a pulóvert is, hogy ne legyen olajos, a toppot azért már magamon hagyom. Megrecsegtetem a nyakam pusztán azért mert jól esik, meg közben gondolkozok azon is, hogyan álljak a feladathoz. Arra jutok, hogy tökmindegy, mert Duncan már számít a támadásra, én meg sügér vagyok ehhez is... szóval ki fogja védeni. Nem baj, azért megindulok felé erővel, hogy legyen mit hárítani, aztán majd lesz valahogy... Ha nem változtatott a testtartásán, akkor mellé lépek, és megkísérlem elgáncsolni valahogy úgy ahogy Liu mutatta, de ha el is érek addig a mozdulatig, maximum csak a kölyök gyenge paródiáját tudom produkálni.
Hát a kajlától jelenleg univerzumok választottak el, kölyöknek meg vén voltam. Figyeltem, ahogy nekigyürkőzött a feladatnak. A vetkőzés jó ötlet volt: egyrészt nem lesz olyan olajos, másrészt könnyebben mozog. Ripp-ropp. - Óvatosan! Ki ne törd a nyakad, mielőtt egyáltalán megütnélek - mondtam kissé gúnyosan, és vártam, hogy valahogy nekem essen. Az első számú előnye a kora volt. Bár ez még nem garantálta, hogy erősebb is. Én amióta megharaptak, verekedtem, balhéztam, aztán komolyabban is edzettem és tanultam. Róla azonban - ismereteim szerint - ugyanezt nem lehetett elmondani. Hiába, rengeteg tényező befolyásolhatja egy farkas erejét. Többek között a vérvonal. A nyavalyás! Tara végül rászánta magát, és az elképzelése nem is volt rossz, de látszott rajta, hogy a mozdulatot nemrég tanulta, nem sajátította el reflexszerűen és esetlennek tűnt közben. Brutálisan sebezhetőnek. Kitértem, és még mikor a lendület benne volt, rásegítettem, hogy elterüljön a padlón. Nem hagytam neki pihenőt, kimeresztettem a karmaim, és már támadtam is. Ha félregurult, vagy ugrott, megálltam, ha nem, elkaptam a karját és durván talpra rántottam.
- Ne szurkolj, így is elég koszos vagy már... Nah túl vagyunk a felpaprikázáson, elérkezünk a művelethez, amire én ráfogom, hogy támadás, Duncan meg megcáfolja valami köze lenne hozzá... Ugyanis rövid úton elterülök a padlón. A fejem nagyot koppan, rögtön el is kezd hangyázva bizseregni, de a fájdalomra nem várok, mert látom, hogy Duncan karmai hosszúra nyúlnak és lecsapást imitál. Legalábbis remélem, hogy imitálni akarja... Mindenesetre én az oldalamra gurulok, megemelem a lábam, és bokával térdhajlaton "legyintem" a hímet, hátha térdre rogy tőle. Vajmi keveset tudok a harcról, amivel Duncan is tisztában van. Szóval ha térdre is esik, az csak azért lehet, mert a meglepetés erejével hatottam rá. Ha így történt, én fel pattanok, és megkísérlem a földre gyömöszölni a hímet, de árgus tekintettel figyelem, mert ha támadni akar, akkor inkább hátrálok vagy kettőt.
Nem állt meg. - Helyes, ha földre kerülsz, azonnal mozdulj! Tök mindegy merre, csak ne maradj veszteg! És már érkezett is a bokája a térdembe. Ezzel tényleg sikerült meglepnie, kibillentett az egyensúlyomból, és nem sokon múlt, hogy féltérdre nem estem. Hátrébb léptem, és elégedetten elhúztam a szám. Pici szünet. - Nem is rossz. Erre nem számítottam tőled, ez jól jött mindkettőnknek. Tanulj az előbbiből: sose becsüld alá az ellenfeled, tűnjön bármilyen gyengének vagy esetlennek. Nagy hiba volt, tőlem, nem tagadom. Beleestem egy amatőr hibába, ami elég ciki, de olykor kell ilyen, hogy emlékeztessen. - Mutatok egy hasznos kis fogást - intettem neki, hogy lépjen közelebb, aztán meglátjuk, hogy mennyit tanult eddig. Ha odajött, tovább téptem a szám - nem voltam egy tanár típus, de ez nem jelentette, hogy ezt-azt nem tudtam megmutatni, megtanítani. - Miután megtudtam, hogy kinek a vérvonalába tartoztam, utána néztem a jellemzőinek, és Castorét is megpróbáltam összenézni. Reméltem, hogy legalább egy kicsit hasonlít az enyémhez, de... - vállat vontam. Rohadtul nem tartoztunk egy vonalhoz. - Nem mászta bele mélyebben, a lényeget viszont ki tudtam kaparni. A kettőtök erőssége a sebesség. Ha láttad már Castort harcolni, akkor tudhatod, vagy magadon is megfigyelhetted. Az erősséged a fürgeséged, és van is itt valami, amit nagyobb erőfeszítés nélkül is meg tudsz tenni, ha elég gyors vagy. Emellett halálos, ha úgy akarod. - Ami azért nem mellékes. - Támadj, próbálj bemosni egyet!
A térdei megrogynak, de nem esik el. Fene... Hát miből van ez? Felpattanunk mindketten, aztán hallgatom amit mondd arról, hogy ne becsüljem alá az ellent. Kicsit fura, hogy ezt mondja. Míg pszichológiát hallgattam, és végeztük azokat az önértékelési gyakorlatokat, a tanárom arra próbált rávilágítani, hogy magamat ne becsüljem alá ennyire. Szakmai szemmel ez inkább így igaz, nem úgy ahogy Duncan mondja. De persze nem ismer a hím, és szerencsére senki mást sem, és egyébként is ő a tanár, szóval ezt kell mondania. Akkor gyerünk, ugorjunk neki megint... Dunker kéri, hogy menjek közelebb, én megteszem, de ez alkalommal már résen vagyok: figyelem minden rezdülését, hogyha támad, akkor legalább kísérletet tudjak tenni arra, hogy hárítsak. De nem támad, hanem tovább beszél. Amikor felhozza Castort, meg hogy láttam e már verekedni, összeráncolt homlokkal töprengek el azon, hogy láttam- e. Be is villan a kép arról amikor Gabrielt agyalták el még Chicagoban, de az nem is verekedés volt, hanem csak verés. Az alfa még csak meg sem erőltette magát... Tehát nem, nem láttam még verekedni, és meg is rázom a fejem. Hogy gyorsabbak vagyunk? Igen, ez igaz. Csak verekedésben nem tűnik fel nekem az ilyesmi, mert nem vagyok képzett... Amikor azt kéri, üssem meg, arra gondolok, hogy most következik majd az a rész, amikor még becsapódás előtt megragadja a kezem, majd nemes egyszerűséggel áthajít maga felett... Node pont ez a lényeg, nem? Mármint, hogy ilyeneket csináljunk, ő meg lazítson egy kicsit. Kivárok hát két szívdobbanásnyit, azután vérvonalamhoz hű gyorsasággal kísérlem meg felképelni a farkast visszakézből, jobb fonákkal. Ha sikerült, akkor nagyot csattan, mert nem fogom vissza az erőmet. Ha hárít... nos, akkor viselem a következményeket.
Szóvá akartam tenni, hogy legyen már kicsit bizalmatlanabb, mégiscsak az ellenfele vagyok jelenleg, de beértem a figyelő tekintettel. Legalább nem szökdécselt oda hozzám, mint egy kajla kölyök. A magyarázat után nem késlekedett, eleget téve a kérésnek, támadt. Gyors volt, ehhez kétség sem fért, nálam jóval gyorsabb, és csak azért tudtam kivédeni a támadást, mert számítottam rá. Más esetben, ha váratlanul ér, lehet hogy kapok egy isteneset. Elkaptam a csuklóját, és miközben a háta mögé léptem, a karját is hátracsavartam, szabad kezem fekete karmait pedig a lapockái közé nyomtam. Nem sértettem fel a bőrét, még csak a ruhájában sem tettem kárt, csupán jeleztem, hol fejeződne be a támadás. - Átdöföd az ellenfeled, vagy hátulról kitéped a szívét. Bármelyiket megteheted innentől. A lényeg, hogy gyorsnak kell lenned, mert mint mindenből, ebből is van kibúvó. - Elvettem a kezem a hátától, s jelzésképp leszorítás nélkül maradt karjával legyeztem. - Ha nem vagy biztos abban, hogy rendesen rá tudsz markolni a másik csuklójára, használd a karmod. Elengedtem, és visszaléptem elé. - Nem vagyok harcművész, szóval olyat semmiképp ne várj tőlem, amit Liu tud. Amit én mutathatok, az javarészt az utcáról jön, más farkasoktól, testőröktől, innen-onnan, amit ellestem. Mondjuk, sejtettem, hogy nem katonai, vagy kung fu kiképzést várt, de jobb szeretem az ilyesmit tisztázni, mielőtt bárkit hamis illúziókba ringatok. - Most próbáld meg! Mehet lassan, az a lényeg, hogy jól megtudd csinálna. Minél többször csinálod, annál gyorsabban, erősebben fog menni.
Még szép, hogy visszaveri a támadást, hisz számít rá. Meg amúgy is hülye vagyok én még ehhez. Dun megragad a csuklómnál, hátratekeri a kezem, hosszúra nyúlt karmait pedig mintegy jelzés értékkel mélyeszti a hátamba. Olyan durván nem, hogy sebet is ejtsen, de ahhoz már eléggé, hogy kellemetlen legyen. Megfordul a fejemben, hogy a szabad kezemmel hátra csapok egyet, de emlékeztettem magam, hogy ez nem éles balhé... Meg is kapom érte a finom agymosást, mikor Duncan elkezd legyezni a szabad karommal. -Az következett volna... - mormolom az orrom alatt, de Duncan már folytatja is azzal, hogy ő nem tanult harcművészetet. Ezzel semmi bajom nincs. Nem az iskola teszi a harcost, erre már rég rájöttem. Liu más. Ő sokkal fegyelmezettebb mindannyiunknál, neki ezért válik nagy előnyére a harcművészet. Engem bizony képezhetnének bármeddig pl a kung fu-ra, ugyanilyen együgyű teremtés maradnék. Talán ezért élvezem jobban ezt az "utcai" formát. Szabadabb. Nincs koreográfia arra, hogyan állj, hogyan védekezz, csak csinálod ahogy az ösztön, meg az elborult agyad diktálja. Azt a mindenit, de bölcs tudok én lenni... Duncan beáll elém, és kér egy újabb kört. Még be sem fejezi a mondatot, én máris előre lendülök. Nem az arcára támadok, mint az előbb, hanem egyenest a gyomrába öklözök. Ha az ütés rendesen betalált, és van rá lehetőségem, akkor felötlik bennem amit Liu mutatott. Szóval még a lendülettel amivel felé mozdultam, beállok mellé, egyik lábamat az övéi mögé csúsztatom, kézzel meg a vállát próbálom hátra lökni, hogy hanyatt essen. Szemmel alig látni a mozdulatsorozatot, olyan gyors. De vajon eléggé?
- Akkor jár a dicséret! - simogattam meg a fejét, mint egy jól idomított ölebnek. Sejtettem, hogy ez nem fog neki tetszeni, de engem kifejezetten szórakoztatott. - A harcművészetek lehet, hogy elegánsabbak, talán még hatásosak is, de egy idő után kiszámíthatók, és kombinálhatod a mozdulatokat, viszont szerintem hozzád ez a stílus testhezállóbb. - Szőttem tovább. - És sose tanulj, vagy less el sokat ugyanattól, mert beléd rögzül a stílusa. Legyen meg az egyedi harcmodorod, figyelj másokat, lesd el, ami működik, aztán formáld a saját szád ízére. Persze mindez szép volt, jól hangzott, ám a valóságban nem volt egyszerű a kivitelezés. Kicsit sem.De hé, ideje mint a tenger... vagy legalábbis több egy emberénél. Tényleg gyors volt. Nagyon! Egy pillanat alatt a földön kötöttem ki, de mivel ahhoz, hogy engem padlóra küldjön közel kellett jönnie, el tudtam kapni a karját, aztán magammal rántottam, és ha tudtam, fölé kerekedtem. Ekkor megszólalt a csengő. - Pizza! - csillant fel a szemem, és az önkéntelen lelkesedésből rájöttem, hogy sokkal éhesebb voltam, mint hittem.
Felhorkanok arra a buksisimire, de ennyi. Nem állok le agonizálni rajta, inkább hallgatom tovább. - Persze...saját stílus, mih? Hogy a viharba legyen saját stílusom ha még gyakorolni se tudok olyannal aki nem törik ketté, ha rendesen oda csapok? Mindenki olyan mocskosul elfoglalt, az egy aki benne lenne, történetesen az aki ki akar csinálni... - fakadtam ki morcosan. Jól esett, de lépjünk tovább.
Az ütés betalál, Duncan dob egy hátast, amire irtó büszke lennék, ha nem rántott volna magával a földre úgy azonnal. Még ki sem élvezhettem a diadal illúzióját, a fejem már koppant a padlón, Duncan meg rám gördült. Mármint, úgy szó szerint, szabályosan rám feküdt. Éreztem a súlyát, a leheletét, az illatát, meg úgy az egész férfit, nem a farkast... Még az előtt lelövöm magam, hogy tudatosulna bennem az ami halványan felötlött... Házi nyúlra nem lövünk, mellesleg a pasas foglalt. Jobbkor nem is szólalhatott volna meg az a csengő. - Jah. Pizza. - le is lököm magamról a farkast, aztán felpattanok, megigazítom a hajam, és ogadom a futárt. Megnézem az "árut", fizetek, majd irány a konyha. Elő veszek két tányért, ha kell neki kell, ha nem akkor nem, én mindenesetre felnyitom a dobozt, kiveszek egy szeletet és ezerrel tömöm a fejem. - Ez jobb a répánál.
Egy darabig eltűnődtem a kirohanásán. - Figyelj, egy helyen lakunk határozatlan ideig, ha gondolod, nap egy-két óra nekem belefér. - Kölcsönösen előnyös lett volna: ő megtanulja használni azt a bődületes erejét, én pedig mindig is szerettem nálam erősebbekkel harcolni. A legjobb módja, hogy növeljem az állóképességem és az erőm. Minél több a fizikai megterhelés, annál jobban kitolhatom a határaim. Amint a földre kerültünk, tudatosult benne, hogy Tara nő. Hű, micsoda felfedezés! Aztán eszembe jutott Amber, és mint akit egy vödör jéghideg vízzel nyakon öntöttek, úgy éreztem magam. A lökése nem is lett volna szükséges, a csengővel együtt szinte mozdultam is. Amíg Tara a pizza-ügyet intézte, visszarendeztem a bútorokat, és egy darabig a tarkóm vakargatva tűnődtem azon, mit kezdhetnék az olajos, szutykos fotellel. Egyelőre nem fogom kidobni, hátha hasznát veszem még... Bár ötletem se volt egyelőre, hogy hol és miben. Mikorra elkészültem, Tara is kipakolt két tányért, és nekilátott a kései vacsorának. Én is a "vályúhoz" álltam, és kivettem egy szeletet. Még jó, hogy azelőtt jött a répás megjegyzése, hogy beleharaptam volna a pizzába. Nem bírtam visszatartani, kitört belőlem a nevetés. Elevenen élt benne a kép, ahogy ott ült a kanapén, és nagyban a répáját rágcsálta. Szenzációs, kár, hogy nem volt nálam kamera! - Nem hittem, hogy egyszer ezt mondom neked, de feldobtad a napom! - mondtam a kuncogással viaskodva, és végre leküzdöttem az első falatot. Finom volt, de nem hazai koszt. Hiába, megszoktam, hogy normális ebédet dobtam össze Anne miatt, és egész finomak is lettek általában az ételek. Jó, persze az elején sokat bakiztam. A hűtő felé pillantottam. - Fel kéne tölteni - néztem kissé fancsali képet vágva, ahogy eszembe jutott, milyen kevés fogyasztható akadt benne. - Igaz, hogy jó a szamár is ha nincs ló, de... - meglengettem a pizzaszeletet. A feltét annyira fixálva volt, hogy egy millimétert se csúszott arrébb. - Ennyi erővel gumicsontot is rágcsálhatnánk - mormoltam szánakozva nézve a szeletre.
Duncan visszarendezte a nappalit, aztán csatlakozott hozzám a konyhában. Meglepődtem azon, ahogy felnevetett. Nem is tudom, hogy láttam e már valamikor ilyen őszinte jó kedvvel röhögni, de már csak ezért is megérte beégetni magam azzal a répás dologgal. De hamar el is komorodik, pontosabban az első falat után. Ennyire szar a pizza? Nekem ízlik. Éppen a második szelet után nyúlok. Ha nem is értem meg azonnal mire fel ez a hirtelen elkomorodás, akkor rá jövök a hűtőre tett megjegyzésből. Anne. Nem fogok rákérdezni, hogy mit tett vele. Abban biztos vagyok, hogy nem bántotta, és be is érem ennyivel. Az a lány egy igazi angyal volt, aki mindannyiunk szívét elrabolta, és akire mindig szeretettel fogunk emlékezni. Hiányozni fog a mosolya, és a közös játékok. De senki nem fog olyan mély kínokat átélni az elvesztése miatt, mint Duncan. Apja volt. Úgy értem, hogy igazi apa, nem mint teremtő és kölyke. - Tudom. Holnap délelőtt tervezek bevásárolni. Szerintem főzök is valamit mielőtt megyek az Upperbe. - próbálom kicsit más irányba terelni a beszélgetést, bár meglehet, hogy ez is holtan született ötlet... - Apropó Upper... Mondtam már mennyire utállak titeket, amiért megnyitottátok BlackWolf kettőt? Tele vagyunk taknyos kölykökkel, mert az idősebb korosztály inkább hozzátok csődül... - megrázom a fejem, aztán jöhet a harmadik szelet pizza. -Egyébként hogy megy a szekér?
Kissé oldalra döntött fejjel néztem Tarát. Valahogy nehezemre esett elképzelni, hogy bevásárol és a konyhában tesz-vesz... Mondjuk ugyanezt rólam se egyszerűbb elhinni - szerintem. - Nem gondoltam, hogy ilyen házias vagy. - Csak ennyit mondtam, mert lebeszélni biztosan nem fogom. Az megfordult a fejemben, hogy a kóbor miatt óvatosságra intem, de fölösleges szájtépés lett volna. Nem kölyök, én pedig nem vagyok a szárazdajkája. Nagylány már, csak tudja, hogy mit csinál, ráadásul kapott már pisztolyt és tőrt, csak boldogul valahogy. Ráadásul... egy bevásárlóközpontban csak nem ront neki egy csokor répával Castor öccse! Ettem még egy szeleltet, mert az éhség nagy úr, de úgy döntöttem, annyi elég is lesz a "jóból". Csak tudnám, mikor lettem ilyen rohadt finnyás. A dohogásán elmosolyodtam. - Bocsesz! - vigyorogtam némi kárörömmel, aztán némileg komolyabban folytattam. - A hotel ugyan jól megy, de nem árt, ha van más is a falka mancsában, amivel lehet kopasztani a helyieket meg a turistákat. A taknyos kölykök... nézd, legalább nyithattok gyerekmegőrzőt és a zsepi is jobban fogy. Ittam némi vizet. - Így nyitás után nem sokkal... Nem rossz. A város ugyan kisebb, mint Chicago, de sokakat érdekel a Golden, viszont nyilván nem fog a BlackWolf nyomába érni. - Ha csak nem rendeznek a városban valami bődületesen nagy rendezvényt, ami legalább évekre megtriplázza a lélekszámot. - Nem jössz át az Upperből? Neked is könnyebb lenne, ha farkasok között dolgozhatnál, jó könyvelőre pedig mindenütt szükség van.
Már meg sem lepődök azon, hogy Duncan visz egy kevés szarkazmust is a válaszba. Még hogy gyermek megőrző? Ugyanmár. Annyira azért nem rossz a helyzet. Az, hogy kilépek az Upper teamből meg sem fordult a fejemben. Jól érzem ott magam. Egyszerű emberek között vagyok, emberi munkát végzek, emberi gondokról beszélgetünk. Ezt adjam fel azért, hogy a béta meg Duncan keze alatt dolgozzak, és a nap 24 órájában legyek olyanok között akik létezését is megpróbálom elfelejteni? Mármint nem a személyek létezését, hanem maga a vérfarkasokét. Az évszázadok alatt inkább lettem átlag ember, mint farkas. Leszámítva a dolog átváltozós részeket, mert az nagy buli. Amúgy meg a szállodában is majd kikészültem mások energiáitól, és a munkával pihentem ki magam igazán. Ha BlackWolf kettőben dolgozok, mikor pihenek, hm? - Kizárt. - felelem nagy sokára. - De szívesen segítek, ha tudok, és el is várom, hogy szólj ha szükséged van rá. - igen, egyesszám, nem többes. Szívességet csak Duncannek teszek, hisz csak ő tett eddig nekem is, amiért hálás vagyok. Öreg vagyok, de nem felejtek. - Igen, Chicagohoz képest ez elég kis város. - megint felkerül a szó Chicagóra, bennem meg kúszik fel a gyomorforgató inger, hogy atomot robbantsak ott. Le is rakom a pizzát, már úgyse menne le egy falat sem a torkomon. - Utálom, hogy minden szál oda vezet vissza...
A beszélgetés kezdett nem jó irányba táncolni, habár eddigi tapasztalataim alapján, ha mi ketten nekiálltunk diskurálni, ott rövid időn belül kényes témák kerültek terítékre vagy az ő, vagy az én részemről. Úgy tűnik, értettünk hozzá, mibe kell beletenyerelni. Ha tőlem kérdezték volna, melyiket csípem jobban Chicagót vagy Fairbankst, egyértelműen az előbbire voksolok. De persze ezzel nem lehetett mindenki ugyanígy... - Szólni fogok - bólintottam, de hogy ezt mennyire gondoltam komolyan, már más lapra tartozik. Gyűlöltem segítséget kérni, mindig akkora lelkesedéssel álltam hozzá, mint vérfarkas az ezüstleveshez. Persze ha már nagyon nagy szar volt és más sorsa, épsége, biztonsága is múlott a büszkeségemen, akkor leadtam az S.O.S. jelzést. - Mihez fogsz kezdeni? Azon kívül, hogy a földbe döngölöd Castor öccsét? Tudtam, mennyire szívlelt a falka közelében lenni, hogy Trishát sem kedvelte különösebben, és ilyen félig falkában vagyok, félig nem állapotban leledzett. Ennyi. De kíváncsi voltam, hogy mik a tervei a mostani helyzettel, vagy hosszabb távon.
Hogy szólni fog, abban egy percig sem kételkedek. Mondjuk majd ha már nincs se keze, se lába, és teljesen rám lesz kényszerülve, előbb semmiképp. Nem azért, mert nem bízik meg bennem annyira, hanem mert Duncan szereti maga intézni a dolgait. Pont ahogy én. Nem is erőltetem tovább. - Hogy mihez kezdek majd? - visszakérdezek, hogy időt nyerjek amíg átgondolom a választ. A csend persze így is idegesítően hosszúra nyúlik, szóval a maradék négy szelet pizzát átteszem egy tiszta tányérra a dobozból, berakom a hűtőbe, a dobozt összegyűröm, megy a kukába, én meg majd csak a mosogató mellett kezdek beszélni. - Semmit. Nincsenek világmegváltó terveim, de még abban sem vagyok biztos, hogy a régi álmokat valóra tudnám még váltani... A világ változik, én változom, és a körülmények is... Nehéz tervezni, ha ilyen sokáig élsz, és nincsenek vezetői ambícióid. - no ehhez értek én igazán: hosszan körülmagyarázni a nagy semmit. Ez feltűnhetett a farkasnak is, szóval nagy levegőt veszek, és megadom a miértjét is annak a "semmi"nek. - Tudod, eddig róla szólt minden. Akármit csináltam, akármerre jártam, mindig az lebegett a szemem előtt, hogy neki megfeleljek. Vagy az, hogy Ő vajon helyesnek vélné-e... - nem mondom ki az alfa nevét, már csak azért se, hogy ne veszítsem el a fene nagy bátorságot amivel beszélek a témáról. - Most, hogy finoman szólva is mellőzött vagyok, nem érzek különösebb motivációt arra, hogy hajtsak valamiért. Csak úgy vagyok. Aztán majd egyszer felébredek, és új célokat keresek. - hűha. meglátszik, hogy néhány hónapja még iskola padban ültem. Kár, hogy az ott meg szerzett tudást csak elméletben mozgatom, a gyakorlatba már nem tudom átvinni... Node lépjünk tovább, repül vissza a labda Duncannek. Ekkor már befejezem a mosogatást, és felülök a konyhapultra. - És te mihez fogsz kezdeni?
- Ez a veszélye a ragaszkodásnak - bólintottam, amikor Castorról beszélt. - Elveszel a másik nélkül. Valahol átéreztem. Nagyon is. Azt hiszem, bizonyos tekintetből egy csónakban eveztünk. Totál elárvultnak éreztem magam Anne, Amber és Castor nélkül. Ez némely fokú szabadságot is jelentett, meg egy nagy adag bűntudatot, mert nem jókedvemből szakadtam el tőlük. Jobb lesz így? Csak remélni tudtam. - Nála most Patrisha van az első helyen, de ez nem jelenti azt, hogy nem törődik veled. A Gyermeke vagy, és ez neki számít, ebben biztos vagyok. Ha nem így lenne, hagyta volna, hogy elhagyd a várost. Nem ragozom tovább, ezt vagy elhiszi, vagy nem, de attól, hogy házalóügynököt játszott, és portékaként kínálgatom az alfát, nem teszek számára semmit sem hihetőbbé. Sőt, a túlzott győzködés olykor az ellenkező hatást éri el, mint kéne. Amúgy sincs időm további Castor-kampányt tartani, mert bomba-mód repül vissza a kérdés. - Elárulom a falkát - feleltem úgy, mintha csak az időjárásról cseverésztünk volna, majd felkaptam a vizesüveget, és kiittam. - Beállok őslakosnak.
A gyermeke? Ha még egyszer meghallom ezt a baromságot, esküszöm, hogy sikoltani fogok. Nem vagyok az. Volt egyszer apám, és voltam anya is. Nem könyvekből olvastam hát, hanem tapasztalatból tudom, hogy mit jelent a szó. Castor újabban csak olyanokért döngöl földbe, vagy hanyagol, akiket csupán két perce ismer. A szeretet nem ilyen. Köszönő viszonyban sincs azzal, mint amit ő érez irántam. Igaz, ebben elbizonytalanodtam a múltkori után, amikor egymásra szabadítottuk az energiáinkat... De becsapom magam, ha tovább ragaszkodok a múlthoz, hisz a jelen teljesen másról árulkodik. Nem tudom miért fáj ennyire beismerni... pedig tudtam, hogy ő fontosabb nekem, mint fordítva. Talán majd egyszer elcsendesedik a ragaszkodásom. Akkor könnyebb lesz a létezés is... -MIVAN?! - rivallok rá, ám még bízok abban, hogy csak félrehallottam, de aztán Duncan folytatja. Nem basszus, nem értettem félre. - Mi a f@sz baj van vele, he?! - lepattanok a konyhapultról, és konkrétan az arcába mászok. - Hónapokra eltűnsz, tök jogosan megfosztanak a rangodtól, erre te inkább áruló leszel a helyett, hogy bizonyítanál?! Hát nem vagy te egy kicsit kapdbeaf@szom, Duncan?! - amíg levegőt veszek, beszélhet. Egyébként nem fog lerázni, ha kell kiütöm belőle azt a miértet... Addig is csak remélni merem, hogy elő áll valami magyarázattal, mert nem akarom elhinni, hogy Duncan helyből ekkora rohadék.
Hú, de kiakadt! Nem is értem miért... Egy pillanat alatt előttem termett, a haragja úgy feszült a bőrömnek, hogy az már egyenesen égetett. Ej de felpaprikázta magát. A szóhasználata is ezt bizonyította, és ahogy fújtatott... Csupán pár másodpercig bírtam a kirohanását követően, hogy ne húzzam sötét mosolyra a szám. - Elismerem, elég nagy seggfej tudok lenni - ingattam a fejem szórakozottan, aztán megkomolyodtam. Ha lehetett, inkább elkerültem volna egy-két ütést. - Ennek az egész szarságnak, a vérvonalnak meg a szó nélküli lelépésemnek egy rakat negatív következménye lett. Castor nem bízik benne, sejtésem szerint hozzá hasonlóan a falka többi tagja is haragszik rám, tökéletes háttérsztori! Hihető, de ami a legjobb benne, hogy igaz. Az érzéseim és a gondolataim állandóan kavarognak, zavarosak, így nehéz megállapítani, hogy mikor vagyok őszinte, mikor nem, ezen felül az átigazolási vágyam se puszta hun-bung. Valahol tényleg úgy érzem a vérem miatt, hogy inkább közöttük lenne a helyem, és amíg ezt elhiszik, talán kevésbé gyanakodnak. Nem remélem, hogy egyből keblükre ölelnek, mindenesetre a gyanakvásuk megkophat. Szünetet tartottam, a szemem sunyin csillogott. - Érted már? Persze ettől még ugyanúgy őrültség ez az egész, elvégre nem egy életbiztosítás, amit tervezek, de kockázatok nélkül nincs nyereség, én pedig k*rva zabos vagyok, amiért ilyen senkiházi nyikhaj hegylakók meg a minden lében kanál őrzők miatt kénytelen voltam megválni a lányomtól! Hogy itt is maradhatott volna őrző-növendéknek? Attól még nincs biztonságban. Chicagóban nem volt gáz, az ottan ellen-tábor hétvégenként pinkink-partit rendezett és virágot szedett a réten. A helyiek nem.
Kezdőlap
