Éreztem a répa szagát... sose fogok tőle megszabadulni, és rémálmomban egy répaföldön leszek napszámos, akinek a répák kihúzkodása a feladata napi 24 órában. Aztán a rémálom tetőfokán jön egy makacs répa, amit nem lehet kihúzni. De jön Tara nyuszó, és megoldja a problémát, aztán pompom szerű farkincáját csóválva elugrabugrál. Tiszta idill. ~ Igen, ha ügyes vagyok, tövises rózsát adok, ami még össze is kaszabol, ha képembe vágja. Simán el tudtam képzelni. Sőt! Az lenne a csoda, ha nem így reagálna... Ha arról volt szó, hogy képzeljem el Ambert kiakadni, akkor a fantáziám egyrészt igencsak meglódult, másrészt még mindig sehol sem volt a valósághoz képest. Ha tudna a répa-fóbiámról, szerintem répaszoknyában állna elém, répamelltartóban és répakalapban. És szúrná a szemem egy répával. Megráztam a fejem, és ettem egy kevés fagyit. Hívnom kell valami répaűzőt, mert tényleg rémálmaim lesznek, az pedig nagyon durva lenne! Amikor Tara visszahuppant mellém, szinte vártam, hogy hoz magával egy tál répát nasi gyanánt. Szinte csalódtam, amikor üres kézzel tért vissza. ~ Megígérte, hogy beugrik? Szerintem név nélkül is pontosan tudta, hogy kire gondoltam, azok után pedig, hogy órát lesett, telefont csekkolt és most még ez is, nem volt nehéz kitalálni...
Megjelenik előttem az élő kép, ahogy Amber üti a rózsákkal Duncant. Hála a botanikus kertnek, biztos lehet kapni tulipánokat is. Ha meg is üti vele a hímet, legalább nem kaszabolja össze a tüskékkel. Ettől persze még ugyanúgy fáj. Egy röpke pillanat erejéig megfordul a fejemben, hogy volna e jogom közbeavatkozni. Úgy értem, megkísérelni kibékíteni őket. Hisz odáig vannak egymásér, csak egyikük büszke, a másikuk meg nyúl. Hoznom kellett volna ide a kanapéhoz egy tál répát rágcsának. Mikor rá nézek Dunra, eszembe jut, hogy talán ő is erre gondol. De ez a kis hülyéskedés elég ahhoz, hogy kiverjem a fejemből az előbbi ötletet. Hogyan avatkozhatnék bele az ők magánügyébe, ha az enyémmel sem tudok mit kezdeni? Kezdjük ott, hogy még definiálni sem. Hogy akkor ez most mi is? Megvonom a vállam. Ez egy határozott "nem tudom" Duncan kérdésére, és az enyémre is. - Valójában nem ígérte meg. Nem hát. Megkérdezte, hogy szeretném-e ha találkoznánk, én rá vágtam egy igent, és ennyi. Ez nem ígéret, csak egy kérdés, meg egy válasz. És ha ígéret lett volna... közbe jöhet valami más. De mih?! Áh! Két kézzel beletúrok a hajamba, de hogy ne tűnjön olyan kétségbeesett, és ideges mozdulatnak, mint amilyen valójában, egy úttal lófarokba kötöm a hajamat a bal csuklómon felejtett hajgumival. - Túl öreg vagyok én már ehhez. Mármint, hogy pitizzek a telefonon, nézzem az órát, leselkedjek ki ha elmegy egy autó a ház előtt... - igen, most lebuktattam magam. Azt hiszem, ez az a szitu, amikor már tök mindegy mit mondok, úgyis lezokog rólam a kétségbeesés. Meg a kapuzárási pánik, a félelem, meg rohadt sok minden. - Ennyi idősen már más dolgoknak kellene fontosnak lenniük. Mint a világuralom, a bolygó megmentése, a szurikáták szőrhullatása, meg hasonlók... - nagyot sóhajtok. - Tényleg szánalmas vagyok, mih? - és szerelmes és naiv és hülye, szóval minden csak nem okos vagy tisztességes ember.
~ De te reméled, hogy jön ~ néztem rá jelentőségteljes pillantással. ~ Tudod egyáltalán, hogy pontosan mit akarsz tőle? Castor a legutóbbi találkozásunkkor finoman szólva is bizonytalan volt. Legalábbis nem állt a helyzet magaslatán. Ha egyikük fixre mondaná, hogy részéről mi van, az sokat lendítene elő ezen az egészen. Felröhögtem, a "túl öreg vagyok én már ehhez" résznél. Azt hiszem, ennyiből is értette, hogy minden egyes ilyen jellegű cselekedetével lebukott. ~ Nyugi, amióta Amber a képben van, én is elég sok... khm... olyan dolgot megtettem ami minden, csak nem kemény és férfias. Pedig én se vagyok már csipogó kölyök. Megkordult a gyomrom. Remélem az a leves hamar kész lesz, a nyelvem meg hamar visszanő, mert bébitápon és levesen él cseppet sem lesz kielégítő. ~ Gondolkodtam azon, hogyan tudnálak legkönnyebben megtanítani lőni úgy, hogy a kvázi éles helyzeteket is gyakoroljuk ~ mondtam, miközben már csak megszokásból is fagyit lapátoltam magamba. Ha ez sokáig megy így, el fogok hízni... ~ Paintballozni fogunk. Oda már amúgy is el akartam nézni. És lehet, hogy nem ártana Gabe-et meg Ash-t is magunkkal vinni. Mindkettejükre ráférne. Előre láttam, hogy Ash-nek ez mennyire nem fog tetszeni, de ha nem akarja, hogy úton-útféle szétrúgják a seggét, kénytelen lesz némi lövészeti önvédelmet is tanulni. Alighogy ezt végigzongoráztam, megéreztem Castor energiáját. Vetettem egy gyors pillantást Tarára, majd felállt, az ajtóhoz siettem, és akár csöngetett/kopogott, akár nem, kinyitottam.
Nem, sajnos útközben nem botlottam egyetlen jetibe sem, úgyhogy a mai verekedés elmaradt. Hát ja, most SE tudok bizonyítani, úgyhogy inkább hű leszek az ígéretemhez, és két legyet ütök egy csapásra. Egyrészt meglátogatom Tarát. Ettől egy kicsit félek... Mármint... Ez a tegnap este, és még a hotelben is belebizsergett minden tagom, ha arra gondoltam, hogy a közelében vagyok. És ha most megint közel leszünk egymáshoz, lehet, hogy elvesztem a fejemet, és nem, nem akarok Dun házában olyat tenni, ami nem ildomos. Ennyire én se... Másrészt pedig egyszerre két falkataggal tudatom, hogy nincs Bétájuk. Mikor az ajtóhoz értem, Dun már nyitotta is, kopognom sem kellett. Zokogást nem hallottam, így ha Tara ki is bukott, már nem sír, de lehet, egyáltalán nem is tette, ennek pedig örülök. Ahogy a készülő kaja illata is megcsap, azt hiszem, hogy megnyugszom, hogy ha főzés van, az nem lehet katasztrofális. - Gáz van. Köszöntem illedelmesen, és amint Dun félreállt, én beljebb léptem. A haragom még mindig ott lüktetett a szívem körül, ennek ellenére ahogy beléptem, és csak egy pillantást is vetettem Tarára.. Ah, istenem. Egyrészt megint fellobbant az izgalom, a játékosság, a vágy, és legszívesebben odamentem volna, hogy felkapjam, megöleljem és körbeforgassam a levegőben. Közben pedig kétségbeesve agyaltam, hogy milyen reakciót vár tőlem most, ráadásként még mindig a fejemben visszhangzottak Patrisha szavai, amik rohadtul fájtak és dühítettek egyszerre. Egy darabig álltam, néztem, és utána odaléptem mellé: ha hagyta, akkor megfogtam az arcát, és adtam egy hosszas puszit a homlokára. Utána, mintha otthon lennék, nekitámaszkodtam a konyhapult szabad felületének. - Beszéljünk a nyelvi kifejezésmódról és a szintaktikai összefüggésekről. Eszerint, ha jól vettem ki az elmúlt egy órából, akkor nekem nincs nőm, a falkának meg Bétája. És, ami a legszebb: a kettőnek az ég világon semmi köze egymáshoz. Mondtam olyan egyszerűen, hogy az már fájt. Persze, lappangott benne némi harag, de inkább lejjebb tekertem a kifele áramló érzelmeimet. Na nem azért, mert titkolni valóm volt, hanem mert nem akartam se Duncanre, se Tarára rázúdítani az orkánt. Karba tettem a kezem, a lábam is keresztbe tettem, totális bezárkózottság. - Mondanom sem kell: arany konfetti hullott az égből, akár valami giccses hóesés. És tényleg! Jó, egy maflást kaptam, illetve azt se én, hanem a "bennem lakó hisztis kisfiú". Azért vicces volt, mert szerinte nem is ilyenekkel kellene foglalkoznom, hanem azzal, hogy ellenséges területen vagyunk, mert ez sokkal fontosabb, mint az én agóniám. Na ja... Mert az én világomban mindenki póniló és szivárványt eszik!És ezért nem vagyok tisztában a hegyiekkel... Chh... Megcsóváltam a fejem, és úgy döntöttem, hogy egyelőre elég volt belőlem, térjünk át rájuk és a falkára. - Azt hiszem, igazatok volt. A kinevezéssel kapcsolatban... Tara és Benito nyíltan közölték vele, hogy nem hódolnak be neki, te meg... - böktem Dun felé - ...erősen utaltál arra, hogy nem tetszik a dolog. És mivel a RÁM való tekintettel senkit nem akart elverni közületek, ezért úgy döntött, hogy lemondd a posztról, mert így nem akarja.. Hogy nem tisztelik érte... De ettől függetlenül azt mondta, hogy a feladatait ellátja, csak poszt nélkül. Bár az elválásunk nem ezt mutatta. Hosszas szünet. - Na, erre mondjatok valamit.
Duncan kérdésére csak megvonom a vállam. Az, hogy mit akarok tőle, nem jelent túl sokat. Hogy mit akarhatok, vagy mit kapok, az más egy fogósabb kérdés. Egyelőre a "kapcsolat" fogalmával nem dobálóznék, egyrészt azért mert nem tudom, hogy mi az, másfelől meg... két szó, meg egy törvénytelenül jó szex szerintem nem egyenlő ezzel. És amúgy is eltelt csaknem egy egész nap, ő pedig nincs itt, szóval nagy valószínűséggel meggondolta magát, vagy megbánta, és akkor nincs is miről beszélni. Én pedig... hát majd elbújok a pajzsom mögött, mint mindig. - Paintball... - ízlelgetem a szót, igazából csak ez az egy ragadt meg abból amit a farkas mondott, hogy ez előtt mi hangzott el, azt már csak kikövetkeztetem. - De vigyünk pár kölyköt is. Nem volt sok időm mostanában velük lógni. Nah igen. Ha nem az Upperben voltam, akkor itt edzett Duncan, aztán kidőltem. Pedig Liu már nagyon hiányzik. Lehet fel is hívom kaja után. Aztán Asht, és a többieket is akiknek megvan a telefonszáma. Vagy eleve egy konferencia beszélgetést kezdeményezek... Hegyezem a fülem, mikor újabb autó halad el a ház előtt, bár csak akkor kapom fel a fejem, mikor lassít is. Kövek ropogása a felhajtón, ajtó nyílik, és megérzem Castor jelenlétét. Végigfut rajtam a meleg, a hideg, meg úgy mindenféle borzongás, aztán Duncannel valami "mész, vagy menjek én" tekintettel nézünk össze. Duncan dönt, feláll, én meg (most, hogy nem látnak) végre engedem elterülni azt a zavart, boldog vigyort a képemen, amit amúgy nem merték megengedni magamnak. Nem vagyok már gyerek, nah... Veszek két mély lélegzetet, a bejárat nyílik, és ha eddig nem is tudtam volna rendezni az arcvonásaimat, akkor azt amúgy is helyre pofozták volna Castor beköszönő szavai. Bele is áll egy rossz féle görcs a gyomromba, ami enyhül valamennyit mikor feltűnik végre Cas is Dun alakja mögül. Egy "szia"-t formálok a számmal, de hang ugyan nem jön ki a torkomon. Basszus, mintha most látnám őt először... és valószínű, hogy így is van. Tegnap éjjel minden megváltozott. Még az illata is másnak tűnik, de nem azért mert Patrisha szagát is érzem rajta... és eddig tartott a pillanat varázsa, a szuka nevére gondolva máris elszállt. De legalább észhez térek tőle egy kicsit, és nem pirulok el amikor Cas homlokon csókol. Csak lágyan ráfogok az egyik csuklójára, lehunyom a szemeimet, de el is engedem rögtön, mikor észlelem, hogy ő is menni akar. Amit eztán mond... Igyekszem kiszűrni belőle a számomra kellemetlen motívumokat, hogy a lehető legobjektívebben nyugtázzam a hallottakat, csak nem igazán megy ez nekem. Veszekedtek, amiben közvetve én is érintett vagyok, és az is kiderül belőle, hogy szakítottak. De ami a legtöbb infót dalolja számomra, az a tény, miszerint a szuka hagyta el őt, nem fordítva... Hát ebben a pillanatban az én pónilovaim kaktuszt legelnek, nem szivárványt, de igyekszem félre tenni, és mérlegelni az infókat amiket a falka ügyekről rostálok ki. Az, hogy Castor mellé kell béta, nem kérdéses. Vannak egyes falkák, akiknél nincs rá szükség, de azok az alfák... hát azok nem a mi vérünkből vannak. Szóval fel sem merem vetni az ötletet arra, hogy maradjon üresen a poszt, ugyanakkor nagyon korai lenne még személyek neveivel dobálózni. Nem is teszek ilyesmit. Arra a "nem akarok senkit elverni" dologra viszont a legszívesebben felhorkannék, vagy csak köpnék egyet. Istenem, de megtépném azt a szukát! Talán majd egyszer... - Ha szabad javasolnom valamit... - hú de utálom magam ezért máris! - ... adj a dolognak pár napot. Ha valamit szeret az a nő, akkor a hatalmat biztosan. Meg fogja még gondolni magát. - értem ezt mindkét szóban forgó témára. Mármint arra, hogy lemondott a postról, és arra is, hogy elhagyta Őt. - Hagyd kicsit ülepedni a haragot, aztán tisztábban fogtok látni majd. - igen, ez is kétértelmű volt... Áh! Nem bírok itt ücsörögni. Fel állok, elszlalomozok a farkasok között, és piszkálni kezdem azt a csóró levest. Úgy szorítom azt a fakanalat, hogy elfehérednek az ujjbegyeim, és nagyjából csak ennyi látszik abból, hogy mennyire kétségbe vagyok esve... talán a szemeim is tűzben égnek már, de ebben nem vagyok biztos.
Gondolatban feljegyeztem, hogy akkor a kisebbeknek is szólunk, aztán mehet majd a buli! Úgy érzem, mindenkire ráférne most már egy kis szórakozás, legalább egy délutánnyi. Ezen viszont nincs sok időm mélázni, mivel Castor jön, lát és tarol. Illetve beszél, a hírek pedig nem a legjobbak, emellett... Köszi Castor! Ettől menten visszanő a nyelvem! Miért azután ismer be valamit és ad igazat, hogy már büntetett? Mindegy, nem haltam bele, és ennél sokkal komolyabb gondjaink voltak. Tara akármilyen jó színész legyen is, egyértelmű, hogy nem igazán bántja Trisha bukása. Én viszont nem örülök neki. A nőstény mellett Cas higgadtabb volt, hogy az elpuhulást is neki köszönhette-e, nem tudom, mindenesetre kevesebb volt az üvöltözés és pofonosztás. Most mit mondjak? Ahogy ott ült, karba tett kézzel, és összezárt lábbal, tényleg úgy nézett ki, mint egy duzzogó gyerek. Ám azt hiszem, nem ez lett volna a legmegfelelőbb pillant ezt közölni vele. Sóhajtva löktem be az ajtót. Legalább az illúzióját tartsuk fenn annak, hogy a ház hangszigetelt. ~ A kinevezést csak elhamarkodottnak gondoltam, de... meglepett, hogy csak úgy lemondott. Patrishát harciasabbnak néztem ennél. Nem üt ok nélkül, de kiáll magért, így ez kicsit olyan megfutamodásnak tűnt. Meg persze újabb pofon Castornak és nem túl jó a falkának. Vhaj mit mutat az, hogy a béta lemond és elhagyja az alfát? Biztos nem azt, hogy teljes az idill. ~ És ez kívülről megint úgy fog kinézni, hogy a magánélet volt a döntő abban, hogy Trisha lemondott. Piszok egy időzítés! Az egy dolog, hogy a magánélet fontos, az már viszont kevésbé vet jó fényt Castorra, ha az terjed el róla, hogy érzelmek alapján irányít, azt teszi, amit éppen a szeszélye kíván. Az ilyesmi nem nagy erény egy vezetőnek. Ki kellett találnunk valamit. Nagyon reméltem, hogy Cas fejében véletlenül sem fordult meg ezek után kinevezni Tarát, mert akkor már láncfűrésszel fogja maga alatt vágni a fát, nem is fejszével! Tara szavaira megráztam a fejem. ~ Ha Trisha kimondta, és Castor "elengedte", nem "fogadhatja vissza". Az következetlenség lenne, és úgy tűnhet, bárki lemondhat bármiről, mondhat akármit, annak kicsit később úgyse lesz súlya, jelentősége. ~ Elhúztam a szám. Ez egy átkozottul vacak helyzet volt, és nem lehetett vaktában kijelentéseket tenni. Az a legrosszabb, hogy egyszerűen nincs másik szóba jöhető béta, mert vagy túl fiatal mindenki, vagy alig egy-két hete van velünk. Ha Trishát - aki azért elég rendesen közeledik a háromszázhoz, és nem km/h-ban - nem fogadták el, akkor egy nála fiatalabbnak még nehezebb dolga lenne. Viszont volt itt még valami, ami szöget ütött. Az öccse komolyan aggasztott. ~ Új bétának mindenképp olyan kell, aki régóta velünk van, és elég talpraesett, a többiek pedig bíznak benne. Az, hogy a testvérednek ki tetszik, ki nem, az már huszadrangú dolog - bocsesz, de ez most így van. ~ Nem akartam túl nyers lenni, mert a végén még a kezembe adja mindkét fülem... ~ Vele neked kell elfogadtatnod a döntéseid, mert azzal, hogy megkérdőjelezte Trisha hatalmát maga felett, föléd is kérdőjelet biggyesztett. Az se lenne utolsó, ha száraz észérvek alapján döntenél és véletlenül se kevernéd bele a magánéleted. Szerintem! ~ Ezt fontos kihangsúlyozni, mielőtt azt hinné, hogy megint meg akarom mondani a tutit. Nagy szart! Korgott a gyomrom. Sóvárogva az edényben főlő leves felé pillantottam, majd Tarára néztem kérdő tekintettel, remélve, hogy hamarosan azt mondja: kész!
Nos, mindkettőnek igaza van valamilyen szinten, a bökkenő csak az, hogy nem mondtuk ki. De azt hiszem, hogy ettől függetlenül elég egyértelmű volt. Nagyokat szusszanva veszem a levegőt, de még mindig be vagyok burkolózva, mintha kényszerzubbony lenne rajtam. - Igazából nem mondtuk ki, hogy vége van, de vége van. Érzem. Mert ahhoz éppen eléggé felbosszantott, hogyha belém csap a villám, én akkor sem fogok nála kuncsorogni. Az meg megint más kérdés, hogy mennyit zuhant a szememben azzal, hogy úgy jött be a szobámba, hogy akkor ő most csak úgy lemond. Ezért, ha ő jönne békülni, én nem lennék rá nyitott. Meg különben is... Levittem a hangsúlyt, de magam sem tudtam, hogy mit és hogyan akarok mondani. Mert nem tőlem függ, hogy az épp levest kavargató nősténnyel mi lesz, vagy egyáltalán mi lehet a sorsom. Patrishának pedig igaza volt abban, hogy fejetlenül zúdítottam rá egy csomó más jellegű dühömet is, ennek ellenére józanul is úgy gondolnám, hogy a lemondása egy rohadt nagy és fájdalmas baki. Rágom kicsit a nyelvemet és a számat, mielőtt megint megszólalok. - Nem is az a lényeg, hogy én adok Benito szavára. Ő adott. Lehetőségem sem lett volna arra, hogy beszéljek a fejével, mert egyelőre még nagyon kóstolgatjuk egymást, semmi bizalmaskodás. De tudom, hogyha én azt mondtam volna neki, hogy márpedig a Béta szava felér az enyémmel, akkor elfogadta volna a rám való tekintettel, ugyanis megmondtam neki, hogyha át találna verni, vagy valami hasonló, akkor meg fogom ölni. Na igen, a zuhanyzó. De megint nem ezzel volt a legnagyobb gond, hanem azzal, hogy nem volt rá időm. És igazából nem is értem, hogy miért nem lehetett nekem azt mondani, hogy héj, Cas, figyelj már, beszélj a tesóddal, mert gáz van. Nem. Ő csak egy nyomatékosító tényező volt Tara mellé, aki nem is lakik a hotelben könyörgöm!!! Meg aztán, nem tesz semmit a falkáért. De azért nem kell szemrehányást tenni, hogy mondjuk a Vezető Testőröm hónapokra szótlanul lelép, de miért is kéne? Hiszen farka van, és nincs közöttünk "családi" kapcsolat. Arrgh! Aztán gondolkozni kezdek. Azon, hogy ki az, aki elég talpra esett, elég idős, régóta velünk van, és a többiek bíznak benne... - Akárhogy spekulálok, az egyetlen potenciális Béta jelölt itt áll előttem, de te alig súrolod még a 150-et... Vagy ez, vagy jobb ötletem adódik, vagy marad az autokrácia. Más választásunk nincs. Esetleg.. Gabe? Na nem, nem, annyira nem lehetek közröhej tárgya, hogy egy 90 éves állandó támogatására legyen szükségem. Ellököm magam a konyhapulttól, és csípőre tett kézzel járkálok fel-alá. Szeretném megölelni Tarát, de továbbra sem tudom, hogy ez hogyan venné ki magát. Bár, a köszöntést jól fogadta... Úgyhogy egyelőre csak ránézek, elbambulok kissé a haján, a vállán... Aztán inkább Duncanhez telepszem. Mármint mellette állok meg, és Tara helyett a cipőmet bámulom. - Ez egyelőre maradjon közöttünk, oké? Minél többen értesülnek róla, annál hamarabb jut el illetéktelen fülekbe. Persze, ha Trisha még nem üvöltötte, vagy ragasztotta tele a várost az információkkal. Összecsapom a kezemet, tapsolok egyet, aztán megszólalok. - Tara... - szólok hozzá figyelemfelkeltően, ám mégis lágyan - Jövő hétvégére szeretném, ha elintéznéd, hogy miénk legyen az Upper szombat estére. Végül is, egy zártkörű Betoli-buli sugározhatja azt, hogy a fenegyerekek jól elvannak, nem? Meg aztán azt hiszem, nem árt, ha kicsit összerázódunk. Mindemellett... Jó esély van terepszemlét tartani. Ki lesz a központi figura, ki köré állnak oda többen, kivel beszélgetnek a legtöbbet... És persze van legalább 100 éves.
Labdázunk. Ez történik. Valaki felvet egy ötletet, a másik megforgatja, majd adja tovább. Csakhogy lovagolhatunk a témán órák hosszat, akkor sem lesz rosszabb egyik ötlet sem. Én azt mondom: várjunk, Duncan azt hogy ez nem így működik, Castor pedig máris agyalni kezd. Duncan, mint béta: határozottan jó ötlet. Fiatal ugyan, de a kölykök felnéznek rá, a nagyokkal is szót ért, ha nem akkor leboxolja őket, ha nem, akkor meg elintézi Castor. Nem is baj az, ha nincs teljhatalma a bétának, hisz akkor az alfa mit csinál? Nem mellesleg elkerülnénk a "megyek, kirúgatlak Castorral!!" és hasonló monológokat, amiket díjaznék. Igazán. Szzól még az is Duncan mellett, hogy jelenleg nincs még egy lény a földön, akiben nála jobban bíznék és... férfi. Bár ez utóbbi csak az én világomban kritérium, és igazából nincs is jelentősége. Magát az észrevételt/helyeslést/kampányt sem osztom meg velük. Nekem most jobb ha "hallgass!" a nevem, mert kitűnő érzékem van ahhoz, hogy rosszkor szóljak nagyon rosszat. A "Benito" gondolom, Raffaello lesz. Korábban is felemlegette már őt e álnéven, de akkor nem nagyon vettem róla tudomást. Most viszont figyelek rá, és némiképp megnyugtat, hogy a jelek szerint nem elvakult vele szemben. Kezdek ráébredni, hogy nem is volt olyan rossz a helyzet ott, mint amilyennek gondoltam, így pedig néhány sérelmem is oktalanná válik... annyira azért nem, hogy elálljak a megbeszéltektől. Raffaelloval tettünk egymásnak egy ígéretet. Előbb, vagy utóbb állni is fogom a szavam, bár nagyon úgy fest, hogy csúszik a projekt. Nem is kicsit. Annyira próbáltam láthatatlan lenni, hogy el is hittem magamról; az vagyok. Így viszont kissé meglep, hogy Castor hozzám szól. Borzongás kúszik fel a gerincem mentén válaszul a hangszínre amivel a nevemet mondja. Képek villannak fel a kocsiról, belehelt szélvédőről, még felsejlik az íze is. Jah, de miről van szó? Upper? Jövőhét? Péntek, vagy szombat? Nem felelek hangosan, csak bólogatok. Ez számomra elég szar kör lesz, de legfeljebb a következő hétvégén majd "2-t fizet 3-at vihet" akciót csinálok, abból megtérül valamennyi veszteség... és kell valami rohadt jó dj is. Amúgy meg ne a falkán fukarkodjak már! Nahde félre ezzel, meg a levessel is. Kel neki még vagy tíz perc, és nem segít, ha kavargatom, szóval lerakom a fakanalat, aztán felülök a konyhapultra. Figyelek, hagyom beszélgetni a nagyokat.
Nem omoltam össze, hogy Trisha és Castor szétment, de nem is örültem neki. Egyelőre a semleges zónában parkoltam, mert az nagyobb pofon volt, amit a lemondása jelentett, és szemmel láthatóan Cas is ezt látta súlyosabbnak. Vajon miért? Tarára pillantottam, aztán sóhajtottam, a kanapéhoz sétáltam és kikapcsoltam a TV-t, majd a távolabbi ablakhoz sétáltam, s a sötétítőfüggöny mögül kilestem a hátsó udvarra. Minden nyugodtnak tűnt. Afelől nincsenek kétségeim, hogy meg tudná fékezni az öccsét szükség esetén, afelől viszont akad, hogy ez a kis tesót meghatja-e. Bár addig nem akarok semmi messzemenőt levonni, amíg személyesen nem beszéltem vele. Alapból temettem bizalmi szempontból mindenkit elsőre. Eddig nem is lett károm belőle. ~ Hé, már több mint három éve elhagytam a 150-et! ~ húztam fel kicsit az orrom, de emögött semmi komoly nem volt. Én is tudtam, hogy átkozottul fiatal lennék ilyesmihez, ezért csak megráztam a fejem. A fenébe is, hiszem még testőrnek is majdhogynem kezdőnek számítottam - ha a kort nézzük. Mellesleg az sem utolsó ellenem szóló érv, hogy két hónapra se szó, se beszéd leléptem. Kihívás mindenképp lett volna a dologban, nem is kevés, de ez most nem a tesztelgetések és játszadozások ideje volt. Sziklaszilárd farkas kellett, aki elég idős... Ja, mintha ezrével tolonganának nálunk az ilyenek. Castorra néztem. Nemrég megfosztott a vezető testőri posztomtól, most pedig béta lennék, ez azért több, mint nagy ugrás, kockázatos, és az sem biztos, hogy meg tudnám ugrani. ~ A Te döntésed lesz, bárkit is válassz. ~ A falka pedig vagy elfogadja az új felállást, vagy nem, nagyon mást nem lehet tenni. ~ Úgyse vagyok most fecsegős kedvemben ~ húztam finom mosolyra a szám, s ismét az éjszakába kémleltem. ~ Egyébként a hegyieknek is épp eléggé betett a vezetőváltás, az, hogy megtépted az egyik fiataljukat, és szerintem a kollektív önbecsülésükön sem fog lendíteni, hogy egy idősebb farkasukat is úgy kell összekanalazni a garázssorról. Előnyben lehetünk velük szemben, ha csak egy kicsivel is. Ellöktem magam a faltól, és a konyhába sétáltam Tara mellé, hogy belekukkantsak a készülő levesbe. ~ Répamérgezést fogok kapni ~ húztam el a szám, amint megláttam a kis, úszkáló, narancssárga darabkákat. Hogyan is mondják a romantikus-csöpögős filmekben? Érezni a szikráklat? Nos, Cas és Tara között határozottan volt valami bizsergető, amihez nekem semmi közöm, és nem is akarok jelen lenni, amikor a bizsergés komolyabbá válik. Remélem akkor elvonulnak, vagy legalább S.O.S. jelzést nyomatnak, mert nem akarok gyertyatartóvá avanzsálni. ~ Kirúgnál a hámból? ~ pillantottam Castorra vigyorogva, és elképzeltem, ahogy azokra a rémes duc-duc diszkózenékre riszálja magát. Hogy ott mennyi kompromittáló kép készülhetne!
Tara nem szól, Dun mondhatni ellenkezik, de lehet, hogy csak kelleti magát, fogalmam sincs róla. Ha mást nem, akkor pozíciómnál fogva felrúgom az évszázados szabályokat, és alapítok egy új tisztséget, amibe Duncan "véletlenül" pont bele fog passzolni, és kiemelt hatalmat kap. De ennyire nem akarok előre szaladni. Tarának abban a részben igaza volt, hogy idő kell, hogy kitisztuljon a fejem, hogy lehiggadjak, a dühöm nagy részét kiadjam magamból, hogy aztán elszálljon, mint a győzelmi zászló. - Nem csak az egyik fiataljukat készülök megtépni... Tettem hozzá kissé sötéten, és csak úgy mellékesen. Felmerengett, amikor azt hiszem, éppen a pólómat kerestem, és valami hasonlót vágtam Trish fejéhez. Legalább tartsam be a szavamat, ne a szám járjon... És végre egyszer ne a szívemnek kedveseken vezessem le az aktuális idegbajomat. Hogy erről mi Trisha álláspontja? Nos, nagy kár, hogy nem osztotta meg velem. Sőt, nem osztott meg semmit, csak hogy 200 éve hibás vagyok. És csodálkozik bárki, hogy kikopott a bűntudatom? Kac-kac. - Meglátjuk, mi lesz. Csak akartam, hogy tudjatok róla. És egyébként is, megígértem, hogy benézek. Felsandítottam kissé, mert szerettem volna elcsípni Tara tekintetét. Ha ez sikerült, akkor egy apró félmosoly ült ki a szám szegletére. Ha nem nézett felém, akkor csak a talajt néztem a lábánál. - Mivel mindenképp ki kell jelöljek minden tiszt nélkül valaki olyat, akinek átmenetileg nagyobb a szava, így Duncant mindenképp ki fogom. A hangsúly az átmenetin van. Tehát, nem a nap 24 órájában intéznéd a dolgokat, csak akkor, ha hívnak. Rád ruházom az emocionálisabb részeket és a harci képzést, illetve ha gáz van, akkor te leszel az ügyeletes parancsosztó, ha nem vagyok a közelben. És beszélni fogok Gabriellel is, ő viszont olyan területeken lesz érintett, mint a diplomácia, a struktúra, és minden egyéb, amihez agy kell. Mit szóltok? Teszem fel a kérdést. Azt valamiért hirtelen, nem tudom miért, de... Csak nézem őket, ahogy ott állnak egymás mellett a készülő ételnél. A ház tényleg egy ház, családias, és nem olyan, mint egy kényelmesnek látszó hotel szobája. Semmi nem hat művinek, minden olyan természetes. És ők itt laknak. Kissé elszomorodom, mert azt hiszem, hogy vágyódom kissé valami ehhez hasonlóra. Nem érzem magam idevalónak. Egy vendég vagyok, aki belerondított a családi vacsiba. Persze, gondolom, hogy ha zavarnék, akkor szólnának, de úgy vélem, hogy a felfokozott érzelmi állapotom miatt vagyok ilyen... Izé. - Nem akarlak feltartani titeket, vacsorázzatok nyugodtan. Én nem bírnék lenyelni egy falatot sem. Remélem, mindenki tudja, amit tudnia kell. - igen, ez főleg Tarának szólt, és igen, utalás volt - Megyek is. Mondom szelíden (???) és csendesen.
Duncan fel-alá járkál, kikapcsolja a tv-t, kinéz az ablakon, és mindenfélét csinál miközben sorolja az egyébként igen gyenge lábakon álló indokokat maga ellen. Kicsit irigylem, amiért képes járkálni, én meg ülök a konyha pulton lengetem a lábaimat, de kapaszkodok a munkalap szélébe, mintha még mindig a pofára eséstől tartanék. Milyen igaz. Cas pedig... a cipője orrát nézi. Innen, ebből a szemszögből valahogy megint olyan kicsinek látom, elveszettnek. Nincs ez így jól. Bár ott az a sötét mosoly az arcán, ami félmosollyá szelídül, mikor összetalálkozik a tekintetünk, az összképen mit sem változtat. Értem én, verekedni akar még ma éjjel, de... de biztos abban, hogy ilyen állapotban akarja tenni? Félreértés ne essék, nem esek abba a hibába,hogy alábecsüljem Őt, és megállítani sem fogom. Csak aggódom. Valami sosem változik. Duncan jön, néz a fazékba, és a répa megint kiütéssel győz. Ha nem lenne itt Castor, szerintem beleboxolnék a vállába, így viszont csak röviden (és kissé idegesen) felnevetek. Ez már a mi védjegyünk lesz. Mármint a répa. Szóval akkor eldőlt. Duncan lesz a kicsi béta, Gabe pedig az ő jobb keze? Nekem ez úgy hangzik, mintha éppen az alaszkai A Team alakulna meg. Imádom az ötletet! De ha már felmerül a "mit szóltok"... - Jól hangzik. - Gabe nagyon intelligens, remek beszélőkéje van, Duncan pedig képes kivívni magának a tiszteletet, és teljes mellszéllességgel kiállni a falka érdekeiért. És ők ketten támogatják majd hivatalos keretek között is Castort. Hát mi ez, ha nem ok egy levakarhatatlan mosolyra, és némi örömre a kétségek között? - Ne... - lecsúszok a konyhapultról, és elindulok Castor felé, miután közli, hogy menni akar. - Csak most jöttél. Persze, hogy nem érzi magát ide illőnek, hisz minket is úgy lefoglaltak a hallottak, hogy nem is tettünk semmit ellene. Ismerem ezt a tekintetet. Ez nézett rám vissza minden nap a tükörből, míg a szállodában laktam. Nem akarom, hogy kellemetlenül érezze magát itt, közöttünk. Ha engedi, akkor önkényeskedek, segítek levenni a bőrdzsekijét, és felrakom a fogasra. Aztán hellyel kínálom az asztalnál, ha már úgyis mind a konyhában vagyunk. HA tényleg menni akar, akkor csak állok ott mellette, vagy kikísérem. Így vagy úgy történik, de rákérdezek arra is, amiről eddig nem beszélt, de szerintem Dun-t is, engem is ugyanannyira érdekel. - És TE hogy vagy?
Castor mosolya nem sok jót ígér, ám ahogy közte és Tara között jártattam a pillantásom, egy kicsit elmosolyodtam. Miközben a pulthoz ballagtam, hallgattam az alfát. Más esélyünk, lehetőségünk azon kívül, amit felvázolt, nem igazán volt. A mondandó végére biggyesztett "mit szóltok" meglepett. Persze, oda szokott rá, hogy figyelni, hogy falkán belül ne nagyon legyen zúgolódás - egy-két atyai pofonnal eltántorította tőle a próbálkozó szelleműeket -, már véleménye viszont ritkán érdekelte. Pláne akkor, ha olyasmiről volt szó, hogy ő utasítana valakiket valamire. A parancs, az parancs volt, senkinek semmi beleszólása. Tarát megvette az ötlettel, ami nagy szó, tekintve, micsoda ellenzéki tudott lenni. ~ Gabe kitűnő ötlet ~ bólintottam, bizalmatlanul szipuzva a leves gőzét. Igen, a répa örök és elpusztíthatatlan. ~ Én pedig ~ pillantottam Casre az edény fölött, és halvány mosolyra húztam a szám ~ köszönöm a bizalmat. Igyekszem nem csalódást okozni. Ha segítség kellett neki, és úgy érezte, én tudok ilyennel szolgálni, akkor már hálátlanság lett volna tovább kardoskodni amellett, hogy miért nem lennék jó. Ő így akarja, az ötlet nem halva született, és majd csak feltalálom magam, ha valami gáz van. Aztán kicsit mintha feszélyezve érezte volna magát, és már indult is az ajtó felé. Ne már! Az egy dolog, hogy az "üzleti" részét elintéztük a dolgoknak, Tarával is letudott némi szemezést, de ki az ördög mondta neki, hogy menjen? Tara, mint a villám, pattant le a pultról, és sietett utána, hogy megállítsa, marasztalja. ~ Kihagynád Tara fantasztikus... ~ ebbe erős teátrális túlzás volt, de nem akartam megbántani a lányt, ezért kissé bocsánatkérően rámosolyogtam ~ ínycsiklandó répa-gomba levesét? Az őslakosok nem mennek sehová, mi örülünk neked, és jó lenne, ha csak úgy... "lennél" velünk.
Esküszöm, mindjárt elbőgöm magam... De nem, most komolyan - vicc nélkül. Meg is látszik, ahogy kiül az arcomra egyfajta még számomra is ismeretlen kifejezés, némi hálával, fáradtsággal és meghatottsággal vegyítve. Hát tényleg puding vagyok basszus... De ezen most nem akarok filozofálni, és nem is nagyon lenne lehetőségem rá, mert Tara a dzsekimért nyúl, én pedig automatikusan bújok ki belőle, még az előtt, hogy bármit is mondanék. Most annyira más. Nem is tudom, hogy mikor volt velem ilyen előzékeny utoljára. Vagy... Törődő. Most nem a lázadó kamaszlányt láttam benne, hanem valami egészen mást. És ez is roppantul furcsa volt, de szívmelengető. Duncan pedig... Nem veszített a formájából. Még az ilyen helyzetekben is képes volt a legkomolyabb téma után hirtelenjében belökni valamit, ami megmosolyogtatott. Egek, ha tehetném, most azonnal visszatapasztanám a nyelvét, vagy kitépném a sajátomat, és odatűzném tűzőgéppel... Nagyon hiányzott nekem, és erre is ebben a labilis, érzelmileg rokkant állapotban vagyok csak képes rájönni... - Hát, ha ennyire ragaszkodtok szerény személyemhez... - sóhajtok fel, és igyekszem némi játékosságot csempészni a hangomba, hogy elfedjem a meghatottságot - De enni tényleg nem tudok. A répa nem nekem való, az a tietek. A gombát pedig mindig is gyűlöltem. Hogy őszinte legyek, már a szagától is gyomorforgató élményeim vannak, de azt hiszem, hogy ez most annyira tízmilliomod rangú, hogy egyáltalán nem zavar a konyhát átható gombás leves illata. Leülök oda, ahová Tara irányít, az asztalra könyökölök (az, hogy ez illetlenség, úri szeszélyeimnél fogva nem érdekel), megtámasztom a fejemet az állam alatt, és kissé összevonom a szemöldökömet. - Hát... - fordítom a fejem Tara felé - Cefetül, ami azt illeti. Olyan össze-vissza. De most veletek sokkal jobb. Nem akarom túlragozni a dolgot, mert hát... Eleget beszéltem ma már az érzéseimről, azt hiszem. Mondjuk le merném fogadni, hogy ők ketten sokkal megértőbb és türelmesebb hallgatóság lennének, mint Patrisha volt, ennek ellenére a franc se akarta felszaggatni az épp alvadó vértől tacsakos sebeket. Szadista vagyok, nem mazochista... - Nem tudom, meddig fog tartani ez az egész. De csak ti vagytok azok, akikkel kivételesen maradéktalanul őszinte vagyok, úgyhogy Alfaság ide, vagy oda, nyíltan felvállalom, hogy iszonyatos méretű kérdőjelekkel vagyok körülvéve. Ezen kicsit felnevettem, mert végső soron, lehet, hogy nem is ez volt a megfelelő leírás. Inkább én magam vagyok egy nagy kérdőjel. - Na, valaki dobjon egy sört, berúgok, amíg esztek, aztán önfeledten fogom riszálni magam az asztal tetején, mint Berger a Hairben, de... számítok a diszkréciótokra. Fene se tudja, lehet, tényleg mini-buli lesz. Nekem jó, legalább csinálok valamit és addig se kattogok. Talán még jól is érezhetem magam, mert úgy gondolom, hogy a társaságom jelen pillanatban ennél nem lehetne jobb.
Hát Duncan... ő Duncan. Egy alkalmat se hagyna ki, hogy bekóstoljon. Az a leves jó lesz, és rohadt hamar elkészül. Nem a kedvencem, ezért nem vádolom meg azzal, hogy "nagyon" jó... De nah. Amolyan "ha-nem-tetszik-a-rendszer-rendelek-egy-sztéket-és-előtted-falom-fel-hagy-csorogjon-a-nyálad" féle, szemét tekintettel sandítok Duncanre. Szóval a szemeim résnyire szűkülnek, a képemen meg gonosz félmosoly villan. Aztán már leginkább Castoré a figyelmem. Nem szereti a gombát? Visszakérdeznék, hogy "valóban?", de... nem illik a helyzethez. Viszont amíg a kabátját akasztgatom, megjegyzem magamban, hogy Castor ugyan szereti a gombát, csak nem tudja, hogy azt raktam elé anno... Akkor is azt mondta, hogy utálja, én meg nem mondtam meg neki, hogy pont azt eszi. Nahde hagyjuk is, ennek már... anyám, de rég volt már az! Cas azt mondja, szarul van. Nézem őt, és igen... semmi okom megcáfolni ezt az állítást. A szemei beestek, táskásak, az arca nyúzott, de legalább marad még, és azt mondja, hogy ez így jobb valamivel. Biztatónak szánt mosolyt küldök felé, aztán már fordulok is a konyhaszekrényhez... Előveszem a botmixert, kicsomagolom a dobozból, lehúzom a fazekat a tűzhelyről, aztán Dun kezébe adom a botmixert, hogy vegye ki a részét a munkából. Puha a gomba, puha, csak nyelv nélkül hogy tuszkolja le a torkán? Pépesítse csak össze. Én addig bíbelődök a tejszínes habarással. Castornak kell egy ital. Nem tudom, hogy fogadja majd a sört, mert drága wishky-t itt nem szolgálnak fel, de "egy próbát megér" alapon visszaslisszolok a nappaliba, hozok be két dobozzal. Így amikor kéri, már koppan is előtte az asztalon, én meg máris menekülök vissza a konyhapulthoz bíbelődni a habarással. Nagyon szeretném most megcsókolni, vagy csak megölelni, ugyanakkor... áh! Nem közeledek felé, amíg nem kapok egyértelmű jelet. Már ha kapok olyat egyáltalán. Castor össze van zavarodva. Aljas, önző patkány vagyok, ha most visszaélek a helyzettel. Ezt egyébként megkönnyíti Duncan jelenléte is. Két pajzán emlékkép között visszaránt a valóságba. Egek! Valaki dobjon fel egy témát, mert megbolondulok!
Tara pillantására elnevettem magam, értettem a célzást, és abbahagytam a heccelést, mielőtt a nyakam közé kapom az egész levest. Kár, hogy Cas nem kér belőle, mert akkor a rá való tekintettel talán kimagyarázhatnám, hogy miért is nem kéne meggondolatlanságot csinálni. De amíg a veszély nem fenyeget, nincs gond. Most amúgy is jobban lekötötte Castor, tett-vett körülötte, ilyen gondoskodónak ritkán látom. Az ablak felé pillantottam. Lehet, hogy csak paranoia... Kaja után körbeszaglászok. ~ Ladies and Gentlemen! Sit down please, and shut up!Épp bébitápot készítek, koncentrálnom kell! Az az áldott jó botmixer valami csúcs. Elsőre egy középkori kínzóeszköznek néz ki, amit olyan helyekre kell betenni, amiket az ember nyilvánosan nem mutogat. Aztán elkezdett berregni, meg forogni a feje. Azt hiszem ilyenkor szorítja össze mindenki a seggét reflexszerűen. A legszebb: minél tovább botmixereztem, annál gusztustalanabbul nézett ki! Szóval ezért nem szoktam én soha ezt a vackot használni! ~ Na, mi van aranyapám?! Nem tudsz aludni a stressztől? Akkor szoktál kérdőjeleket látni ~ lestem Castorra azzal a pépes izével hadakozva, egyre bizarrabb képet vágva, és komolyan elgondolkodtam azon, hogy nem lenne-e jobb, ha még egy napot kibírnék táplálék nélkül. A kakaó egész laktató tudott lenni például! ~ Öhm... Tara... ez biztos, hogy nem fog kinyírni? NAGYON furán nézett ki! A színe, az állaga... Komolyan, már azt vártam, mikor vetődik ki az edényből, és telepszik meg rajtam, mint valami idegen bolygóról jött szimbióta. ~ Nem kell mindennel egyedül megbirkóznod, azért vagyunk többen a falkában, hogy senki ne legyen magányos. ~ Rámutattam a botmixerrel, amiről az a meghatározhatatlan valami csöpögött. ~ Még te se! Ettől függetlenül én továbbra se szerettem más segítségét kérni, és gondolom ezzel a másik két jelenlévő is így volt. Sóhajtottam. Nehezen tudom elképzelni, hogy lenne a falkában nálunk konokabb trió. Tara elkészült a habarással, összekotyvasztottuk az egyetlen olyan ételformát, amit le tudtam nyelni, aztán az asztalhoz ültünk. A könnyebb fogyasztás érdekében kistálba töltöttük a tápom, kanál nem kellett, egybe benyakalom, hogy lehetőleg ne nagyon érezzem az állagát. Az illata jó volt, nem-pépes formában szerintem semmi gondom nem lett volna vele, de így... Elég ijesztő. ~ Ha bármi történne velem ~ vettem a kezembe nagy komolyan a tálkát ~, akkor Nickelback Rock Starja szóljon a temetésemen! ~ Ránéztem a legyűrendő akadályra. ~ Ne foglalkozz semmivel, egyél zsemlét kiflivel. Anne szokta ezt mondogatni eleinte, amikor a konyhaművészetem vetekedett a rendmániámmal, és szénné égetett sültek, halomban álló mosatlan és oltári kupi volt a chicagói lakásban. Azóta határozottan sokat fejlődtem. Nagy levegőt vettem, és inni kezdtem. Jó nagy kortyokban nyeltem nyelvecském csonkocskájával, hogy minél hamarabb letudjam. Miután végeztem, pár másodpercig csak ültem, és azon agyaltam, vajon visszaköszön-e, amit leküldtem. Hála a jó égnek nem tett látogatást újfent, de azért a biztonság kedvéért ittam rá egy kis vizet. ~ Köszönöm, Tara... holnap én főzök... ~ A lányra pillantottam, és leesett, hogy ez hogyan jött ki. ~ Nem azért, mert nem volt finom!!! Imádtam, ha tehetném, repetáznék ~ álltam fel, és a mosogatóba tettem a tálat. Megint az ablakra siklott a tekintetem, és bosszúsan morrantam egyet. Öles léptekkel átvágtam a nappalin, s már a kezemben volt a függöny,a mikor még visszanéztem. ~ Cas, ha gondolod, maradj nyugodtan éjszakára. ~ Vetettem egy jelentőségteljes pillantást Tarára, ami benne volt az is, hogy huncutkodjanak, ha ahhoz van kedvük, meg az, hogy az ajánlat természetesen csak akkor él, ha a lányt sem zavarja. Kint megzörrent egy bokor. ~ És ha táncolni kezdene, Tara, holnap mutass felvételt róla! ~ vigyorodtam el, ám a szemem ezúttal nem mosolygott. Fejben már másra koncentráltam: az alakra, aki akkor eredt futásnak, amikor kinyitottam az ablakot. Vagy egy mezei tolvaj volt, aki be akart törni, vagy az én, vagy valaki más házába, vagy más, aki úgy gondolta, érdekes dolgoknak lehet fültanúja. Egyik verzió se volt a szívem csücske, szóval kiugrottam az ablakon, és utána eredtem. Futás közben Castoron kattogtam. Sose láttam még ilyen sebezhetőnek, elveszettnek. Nem tudtam ezzel mit kezdeni, annyira szokatlan volt a helyzet, vigasztalásban amúgy is szar vagyok. Az se biztos, hogy vigasz kellett... áh, mindegy. Tara ott van vele, baj már nem lehet.
Megkapom a sört. És épp akkor nyitom fel, és harsan fel a szisszenés, amikor Duncan szolidan lekussoltat bennünket. Megdermedek a mozdulatban, és először nagy, kerek szemeket meresztek Tarára, aztán pedig Duncan felé fordítom a fejemet. Aztán csoda történt. Elkezdtem röhögni ezen az állaton, és azt sem vettem észre úgy mellesleg, hogy a sörnyitás következtében a szép kék felsőm és az asztal elázott. A rohadék, a mellemre bukik! Aztán Duncan hirtelen az aranyapjának titulál. Majd halálosan megfenyeget egy botmixerrel. Azon kívül, hogy ez egyszerre röhejes, gusztustalan és enyhén csipkelődő, el kell gondolkoznom azon, hogy ezt most azért csinálja-e, hogy felvidítson, vagy alapjáraton defektes lett. Túl nagy lehetett a tegnapi maflás... - Aranyapa, mi? Hát ezért lett GoldenWolf a lebujodból, te szégyentelen... - nevetek fel szolidan, aztán meghúzom a sört. Remek, jól esik, köszönöm szépen. - De még egy ilyen öregítő megjegyzés, esküszöm, kitalálom, mi lehet rosszabb a nyelved elvesztésénél. Ha fehérnemű lehetnék, tanga lennék, mert az elég szadistán be tud vágni. Mondjuk, ha választhatnék, akkor minden bizonnyal nem Duncan popójába szeretnék bevágni, legyen akármilyen izmos, és formás. - Három dolgot szeretnék mondani: Egy, te teljesen hülye vagy. Kettő, én azt hiszem azért felülmúllak még téged is. És… ennyi. Ennyi. Elég volt a jópofaságból. A kaja érkezik, és áldom a teremtőt, hogy valóban nem bírok enni. Inkább elvonulok, és iszom a sört, mint egy proli. Duncan le se tagadhatná, hogy pusztán azért áldozza fel magát és a gyomrát,mert egész egyszerűen nem akarja megbántani Tarát. Nézem, nézem. Hol őt, hogy Tarát. A pokolian kaján és kárörvendő vigyor egyre szélesedik, ahogy Duncan küzd a bébitáppal. Aztán amikor végre megszólal, akkor nem bírom tovább, és az eddig tartogatott nevetés is előtör belőlem. - Kamuzik! Jobban érzem a szagát, mint a babatápét! Árulom be, aztán amikor a nevetés elül, megdörzsölöm a szemeimet, és bocsánatkérően nézek Tarára. Aztán nem sokkal később... Duncan megint megszólal, én pedig rohadt gyorsan visszaveszek, megint bezárkózok a kétségeim közé, és csak némán bólintok az ajánlatára. Mi lesz így a hotellel? És ha éppen ma csapnak le a hegyiek? Ha Patrisha összezúz mindent, amíg nem vagyok ott? Ha Liuval baj van? És mit fogunk most Tarával csinálni? Vagy... Mit fogunk beszélni? Fogunk egyáltalán? Mondom, csupa kérdőjel van körülöttem, és ez még nem is az összes. Az asztalon táncolós kommentárra kicsit elhúzom a számat - de csak azért, mert megint süppedek a mocsárban - és nem állom meg, hogy ne vágjak vissza. Legalább egy kicsit. Ennyi nekem is jár. - Ha megcsodálhatom habtestedet zuhanyozás közben, akkor utána írok róla egy ódát, és előadom a helyi kábeltévében. Végül is, nem tudom, én sértettem-e meg, vagy valami más oka volt, de a mosolya nem hatott őszintén, és a zuhany helyett a kijárat felé ment, és ahogy érzékeltem, le is lépett. Hamar. És gyorsan. Mi van vele? El akart menekülni, mert azt hitte, hogy amint kilép a szobából, egymásnak esünk Tarával? Mondom, megint kezdem, rémeket látok.
Ketten maradtunk. Tényleg fogalmam sincs, mit mondjak, vagy hogy hogyan. Kerülöm a pillantását, de nem azért, mert nem akarok vele őszinte lenni, hanem, mint ahogy tegnap is elmondtam, félek a reakciójától. Egy darabig csak forgatom a sört az ujjaim között, aztán bedobok valami lazábbat. - Most, hogy Dun lelépett... Rendeljünk valamit? Kérdezem, és egy pillanatra megint visszagondolok a srác arcára. Mosoly átkúszás: pozitív. De éppen hogy. Érzem, mintha az egész lelkem, a bensőm valamiféle rituális zene lenne, ami először halkan szól, és aztán egyre csak erősödik és erősödik odabent. A dögnek is tetszett a szitu, ráadásul követelőzött is, a fene a pofáját. Hát hogy akarjak én így bármit is? Nem bírom, ha elérem, akkor megragadom a karját, és megcsókolom úgy, mintha ezer éve nem láttam volna. Ha nem tol el magától, akkor érzem, ahogy az a bizonyos lüktetés kihat már az egész testemre, és egy lélegző kéjgombócnak érzem magam, bár se lelkileg, se fizikailag nem érzem magam olyan állapotban, hogy most azonnal készen álljak... De a vágy ott volt, rohadt erősen, és fogalmam sem volt arról, hogy honnan az istenből szabadult rám két perc alatt megint, annak fényében, hogy 200 évig nyoma sem volt. Vagyis hát... Biztos volt, csak ugye a hazugságok. Ahhw. Ha hagyta a csókot, akkor még mielőtt átlendültem volna azon a bizonyos határon, inkább elhúzódtam - és ziháltam. Az szép. - Beszéljünk! Beszéljünk, jó? Muszáj. Én meg... megfogadom most neked, hogy teljesen őszinte leszek veled, de légy te is az. Ha már ennyi minden megváltozott egy nap alatt, akkor talán ez is menni fog. Vártam némi megerősítésre, és ha megkaptam, vagy esetleg túl sok idő telt el reakció nélkül, akkor folytattam. - Van bármi, amit tudni szeretnél? Vagy meg szeretnél kérdezni? Néztem rá őszintén, és mivel az agyam már minőségi funkciókat is ellátott, a lüktetés egyre elcsendesedett, de rettegek attól, hogy ha majd újult erővel csap le, akkor nem leszek eléggé észnél. És azt egy pillanatra sem akarom, hogy Tara azt higgye, hogy csak azért vagyok itt, hogy megismételjük a tegnapot. Nincs ellene kifogásom, de nem ez az elsődleges.
Vigyázz, hogy mit kívánsz... Azt akartam, hogy dobjanak fel egy témát, erre mindenki fulladozik a röhögéstől.. Ezek bolondok. A szó legpozitívabb értelmében. Jeszus, hogy kellett ez már nekem! A kétségek köszönik, megvannak még, de legalább az egész napos feszültségtől elköszöntem, így amikor Nickelback Rockstarja kerül szóba, kis híján elkezdem énekelni a refrént Duncannek. Csak úgy jelzésképpen. Meg amúgy is szeretem azt a zenét. És igen, Duncan hazudik, de isten láétja lelkem, megértem. Ez a pépesített cucc nagyon bizarr. Olyan fajta kaja amit bekötött szemmel kell enni... Nem is nagyon kanalazok, csak kavargatom a "levest", és majd csak akkor borítom ki miután Duncan elment. Duncan... most komolyan arra adott engedélyt, hogy lefeküdjek Castorral az ő házában, vagy az én fantáziám jár valami ilyesmin? Öhm. Azt hiszem, mindkettő. Viszont innen nagyon úgy tűnik, Hogy Castorba visszatért a feszültség. Nem néz rám, csak forgatja a sört. No akkor ez most mit jelent? - Nem vagyok éhes. - illetve ételre nem, inkább rá. Csak megint ezek a hülye körözések, meg határ tapogatások. Egyszer saját magamat fogom az őrültbe kergetni ezzel, esküszöm. Ilyen beszari, óvatoskodó szuka, mint én, nincs még egy a világon. És hiába forr a vérem, diktálja, hogy igenis vegyem el ami kell, még mindig szükségem van egy nyavalyás mankóra, hogy legyen merszem lépni egyet előre. Rohadj meg Todd! Nos... hamarosan nemhogy egy, hanem egy egész tucat mankót kapok azzal, hogy Cas megragadja a karom, és végre (!!!!!) megérzem arrogáns ajkait az enyémeken. Nem is kérdés, hogy viszonozom-e a csókot, és talán egy kicsit túl gyorsan is pattanok fel a székemről, hogy átüljek az ölébe. A vérem máris ezerrel lüktet az ereimben, amint szorosan hozzásimulok, és folytatom, szítom a tüzet. Aztán történik valami. Azt nem tudom, hogy a perzselő szenvedélyből mikor lesz birtokló kéjvágy, de kétség kívül az lesz. Nem panaszkodnék, ó dehogy is. Nagyon élvezem, csak meglepő, hisz Castor nagyon össze van zavarodva. Talán éppen ez az oka. Mindenesetre: adom amit kér, és bár úgy folytatnám még, tudomásul veszem hogy elhúzódik. Szaggatottan veszem a levegőt, a testem tűzben ég, amitől kicsit remegek is, de... de feladom, ez alkalommal dühkitörés nélkül. - Rendben, beszéljünk. Nappali? - felállok az öléből, és már megyek is adott irányba. A mozgásom kicsit fürge, de most nem azért, mert haragudnék, mert nem. Csak... felpörögtem. Le kel kicsit hűtenem magam. Le is veszem a szabadidő felsőmet miután letámadom a kanapét. A fagyit is itt felejtettük, szerintem Duncan nem bánja majd ha most megeszem az egészet. Attól tartok, ez sem lesz elég. - Kérdezz- felelek. - Raymonddal bejött a játék. Amíg meg nem találtuk az a gusztustalan rózsaszín papírt a hűtőben. Csakhogy vele megtartottam a ha lépés távolságot, Castorral nem szeretném ha lennének tabu témáink. Csak kérdések, amik érdekelnek, és őszinte válaszok, amik nagy valószínűséggel egyikünk lelkét sem fogja simogatni. Kezdem is rögtön egy ilyennel, és szerintem a válasz elhangzása után már nem lesz gondom a pezsgő véremre... - Mi bánt jobban? Az, hogy elveszítetted a bétádat, vagy hogy elveszítetted őt? Tudom, hogy nagy valószínűséggel két nap múlva már más felelet érkezik rá, és azt is, hogy iszonyat nagy kreténség tőlem még most ilyet kérdezni, hisz a sebek frissek. Leszek önző dög, mindenek előtt azt akarom tudni, hogy milyen mély az a seb...
Felpattant az ölemből, és én mentem utána, mint egy nyomkövető. Még úgy beleharaptam volna abba a... ajj. Most állítottam le magam, nem kellene megint. De még vetkőzik is! Eleresztem inkább, gyorsan visszamegyek még a sörömért, aztán leülök mellé. Közel. De belátom, hogy ez nem volt valami bölcs döntés, mert a teste melege nem hagy nyugodni. Ennek ellenére azt gondolom, hogy kell és igen is szükség van arra, hogy ne távolodjunk el egymástól, mert mindig azt csináltuk. Amint egy kissé közel kerültünk egymáshoz, azonnal egymásnak estünk, félrekaptuk a fejünket, és nem voltunk képesek túllépni bizonyos gátakon. Akármi is lesz, ezeket a gátakat muszáj megszüntetni. Úgyhogy, most elkezdem. A kérdése igazából egyáltalán nem lep meg, mert mi más is érdekelhetné jobban jelen helyzetben? Nem akarok hazudni neki, sőt, én kértem, hogy legyünk őszinték, de erre talán még magamnak sem tudok válaszolni. Meghúzom a sört, és belekezdek a "szónoklatba", hátha nem fogja mentegetőzésnek vélni. Egyszerűen nem tudom. - Ez egy jó kérdés, számítottam rá. Tudod, persze hogy tudod, de szóval... Az én szememben egy farkas akkor ér valamit, ha erejéhez és lehetőségeihez mérten pakol az asztalra. A hatalom... A poszt... Szent. Nem voltál ott velem, nem tudhatod, de ha én akartam volna lemondani az Alfa posztról csak azért, mert nem akartak elfogadni, vagy mert megkérdőjeleztek, akkor már legalább százszor megtettem volna. Ennél viszont valamivel magasabb rangúnak tartom magam, és vagyok annyira öntelt, arrogáns és erkölcstelen, hogy gondolkodás nélkül likvidáljam azt, aki az utamba akar állni. Még egy korty sör. Igazából azt hiszem, hogy ez a bevezető csak magamnak kellett, hogy lássam magam a mentális tükörben, felidézzem kicsit, hogy honnan indultam, és ki vagyok én valójában. És bár némi csiszolódással ugyan, de szeretném azt hinni, hogy még mindig ugyan az vagyok. - Kis szaros korom óta ezt csinálom, hisz tudod. Nekem nem ok az egy lemondásra, hogy ketten nem ismerik el. Ezt mondtam neki is: vívja ki. Ez a rám való tekintettel dolog azért kicsit sántít... Benito persze két perc alatt megölte volna. Nálad nem jöttek be az észérvei és a hidegfejűsége, nem tudtatok kooperálni, messzebbre meg nem ment. De tudod mit? Nem is bánom... Amikor elmondtam neki...A tegnapot, azt is hozzá tettem, hogy békén kellett volna hagynia téged, nem pedig keresgetni azzal az állásajánlattal. Igazam volt? Álltam meg egy kicsit, és amíg a válaszára vártam lassan, óvatosan hajoltam oda a nyakához, csak hogy beszívjam az illatát, és egy röpke pillanatra súroljam az ajkaimat a bőréhez. Kis adagok. Ez jó lesz. - Szerelmes macsó pedig hivatalosan csak 4-5 hónapja vagyok. Nem hivatalosan több, mint 200 éve, de ez most nem lényeges. Sose tudtam, és szerintem még most sem tudom, hogy miként kell kezelni egy kapcsolatot - nélküled is rendesen egymásnak estünk párszor. Nem ismertük egymást. Régen üzletelgettünk, de akkor még mással volt. De mit számít a mi életünkben 4-5 hónap? Még ezüstláncokon is túl lehetne élni. Ezért gondolom azt, hogy inkább az fáj jobban, hogy elképzeltem őt egy erős, magabiztos tekintélyt parancsoló nőnek, a bálványommá tettem, mert törődött a lelkemmel, és most kiderült, hogy gyenge. Hibáztam. Rossz döntést hoztam, mert rengeteget tett a falkáért, és nagyon sokat köszönhetek a lélekjelenlétének, de ez ennél sokkal, de sokkal rosszabb helyzetben is kibukhatott volna, akkor viszont nem csak mi sérülünk, hanem az egész falka. Összegezve: ha nem történt volna meg a tegnap este, de lemond, akkor sem lennék képes úgy tekinteni rá, mint eddig. Lehet, hogy nem szakítottunk volna, de nem ment volna ugyan úgy. Igen, ennyit tudok mondani most, és egész racionálisra sikeredett, sőt, még csak nem is bőgtem el magam. De még a határán sem jártam. Lesz ez még így se, csak maradjak egyedül. Most nem közeledek Tara felé, mert nem tudom, hogy milyen reakciót vált ki belőle a válaszom, de örömmel fogadom, ha ő kezdeményez. Kérdezz-felelek, adok kapok. Ez jópofa. - Nah, én jövök. Nem is tudom... De. Tudom. Ha eltekintünk a falkától, és a kötelességektől és csak saját magunkról beszélünk: Te mit vársz tőlem a jövőben? Úgy értem... Viselkedés, hozzád állás, találkozások... Bármi. Nem akartam a kapcsolat szót használni, mielőtt bárki csapodárnak nézne, vagy esetleg én nézném annak magamat. Semmit nem akarok elhamarkodni, és senkit nem akarok szar helyzetbe hozni azzal, hogy holnaptól egymást falva vonuljak Tarával, és a homlokára tetováljam, hogy a csajom. Lehet, hogy az lesz idővel... Lehet, hogy nem ezt akarja. Ezért szeretném tudni, hogy milyen viszonyulást szeretne, mekkora diszkréciót, vagy hogy mit tehetnék azért, hogyan viselkedjek, hogy neki jó legyen.
Castor iszik, kivár egy keveset, majd beszélni kezd. Az ajkait figyelem, de persze azt is hallom amit mond, és még fel is fogom (!), pedig isten látja lelkem, rohadt nehéz. A fagyi segít. Hűt is egy keveset, nem mellesleg pedig: ha nagyon nem bírok magammal még mindig ráharaphatok a kanálra. Nem erősen, mert hajlik az is, szóval csak úgy módjával. Egyenlőre ez is megteszi. A bevezető gondolatot akár én is ki tudtam volna egészíteni, ha félbehagyja, hisz azt a Castort ismerem akit abban felvázolt. Azt a néha kegyetlen zsarnokot, a lelke mélyén iszonyat nagy szívvel, aki egykor beharapott. Lehet, hogy sosem volt másmilyen. Talán sosem volt más. Lehet, hogy nem is ő változott meg, hanem én, csak könnyebb volt elviselni egyes élethelyzeteket azzal, hogy ráfogom: ő változott meg, és hogy már nem az aki régen volt. Igen, valószínű, hogy ez történt. És valahogy jobban is örülök ennek a verziónak. A másik téma viszont... - Ha Te kerestél volna meg azzal az állásajánlattal, akkor téged is ugyanúgy visszautasítottalak volna mint őt, és ahogy Duncant is, független attól, hogy te a teremtőm vagy, Dun pedig a lakótársam. Nem azért tettem, hogy neki nemet mondjak... Amikor eljött hozzám béke kampányolni, nem ilyen viszonyban váltunk el. De amikor megkapta azt a nemet... mintha egész végig arra várt volna, hogy elmondhassa mennyire szánalmas vagyok és önző, és leköplek téged ezzel a döntéssel... Nade komolyan... Te mit választottál volna a helyemben? Egy előmelegített széket valahol az Isten és az Ördög háta mögött pusztán egy felmenőd társadalmi helyzete miatt, vagy egy ugyanolyan széket, amiért Te magad küzdöttél meg? - költői kérdés volt, a választ mindketten tudjuk. - Az utóbbi felé jobban billent a mérleg. Plusz... - ezt már nem fejtem ki, csak jelentőségteljesen nézek rá, miközben újabb kanál fagyit tömök a számba. A féltékenységet egész jól kezeltem, ami azt illeti. Lehetett volna rosszabb is, bár sokat jelentett számomra, hogy volt mivel elterelni a figyelmemet. Hála a munkának az Upperben, és annak hogy nagy ívben kerültem a szállodát... Nahde hagyjuk ezt a részt, hallgatom tovább, hisz választ még mindig nem kaptam. Érdekel minden más is, amit mond, nem erről van szó.. Amit Patrisharól ez után mond... Számomra az derül ki ebből, hogy nem érti őt. Így amikor végig mondja, felvázolom az én álláspontomat is. Akármennyire utálom azt a nőt, azért érdemes más szempontokat is figyelembe venni. - Ő ahhoz van hozzá szokva, hogy amit mondd, az maradéktalanul elfogadják, betartják, és imádják érte. Én is utána néztem kicsit, mikor csatlakozni akart a falkához... Az kevésbé imponál, hogy hónapokkal a szerelme halála után úgy állított be hozzánk, mint a végzet asszonya, és a veszteség legapróbb jelét nem láttam rajta... Jerry elvesztése után évekig nem álltam meg zokogás nélkül, ha valaki kimondta a nevét, vagy csak úgy az eszembe jutott, pedig őt nem szerelemmel szerettem... Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Patrisha nem szerette igazán a teremtőjét, hanem ha így volt, képes volt felülkerekedni a veszteségen. Ez nem egy olyan tulajdonság, ami arra utal, hogy gyenge... Egyébként ő kimondottan a béta posztra jelentkezett, nem a falkatagságra, annak ellenére, hogy akkor én töltöttem be azt a pozíciót. Nem sajnálom, hogy elhalászta, ne érts félre. Utáltam béta lenni... ő pedig értett is hozzá valamennyit, elismerem. Már amíg nem kezdett el fenyegetőzni a neveddel, meg azzal, hogy kirúgatja a falkából Dunt és engem is. De már eltérek a tárgytól... Szóval ő ezért van itt, hogy béta legyen, mert csak ezt az egy utat ismeri. Bolond lenne lemondani a rangról, ami az egész életét jelentette. Viszont... nőből van. Az fel sem merült benned, hogy mi van ha csak megerősítésre várt tőled, mint alfájától? Ha igazából nem akar lemondani, csak buksisimire vár, amiért jól végzi a dolgát? Ez önmagában még nem a gyengeség jele, csak azé, hogy nő. Persze így már teljesen más, mert ha jól értem veszekedtetek, és jól megmakacsoltátok magatokat mindketten. Én meg idióta vagyok, mert eszem ágában sincs a szuka mellett kampányolni, mégis így jön le... Kifújom magam, elhúzom a szám, és megint eszek egy kanál fagyit. Már nincs sok a dobozban. Amit ő kérdez... Hát rendesen meglepett. egyrészt, mert a folytatás gondolatát is felveti, bár ténylegesen nem mondja ki, másfelöl meg. Hát ilyesmire nem számítottam. - Ha eltekintünk mindentől... Akkor is azt kell mondjam, hogy nincsenek elvárásaim, ahogy eddig sem voltak. Te alfa vagy, és egy szállodát vezetsz, én egy diszkót egyengetek, így miért várnám el, hogy halál pontosan érkezz hozzám, és még virágot is hozz. - ezen elmosolyodok. Nem tudom elképzelni őt egy csokor virággal a kezében toporogva az ajtóban. Nem is akarom, szó se róla, ezért hát a mosoly. Észre se veszem, hogy a keze után nyúlok, és az ujjaival babrálok. -Bármi közbe jöhet neked is, nekem is. Ha igazán akarjuk ezt, akkor meg kell tanulni nyelni. Mindkettőnknek. De ha valami nagyon nem jó, azt észreveszed majd alacsonyan szálló tányérokból is. - a mosolyomból vigyor lesz, mikor megjelenik előttem a kép... Várok egy keveset arra, hogy ő is megválaszolja a saját kérdését, aztán érkezik az enyém is, de előbb lerakom az üres fagyis dobozt, és ha még mindig rendelkezésemre áll az egyik keze, akkor én már kettővel babrálom azt. - Chicago... ha rendeződnének a körülmények, visszamennél? A kérdés miértjét hagyjuk. A válasz annál fontosabb.
Amikor felemlegeti Jeremy-t, azt hiszem, hogy még jobban összefacsarodik a szívem. Mi lenne, ha még élne? Mit mondana nekem? Szerintem leköpne, vagy nem tudom. Sőt, ha igazán őszinte akarok lenni, akkor neki kellene Alfának lenni, én pedig csak... Megtisztíthattam volna előtte az utat. Nagyot nyelek, de a gombóc még mindig ott van a torkomban, és a sör sem képes lemosni onnan. Nem akarok róla beszélni most... Az ő emlékével még megküzdeni ezek mellett egyszerűen képtelenségnek tűnt, a megfelelési kényszerem nagy piros szirénája őrült tempóban kezdett volna villogni, ha tovább feszegetem a témát. Úgyhogy, inkább átugrom a témát. - Megértem a dolgot az állással kapcsolatban, ennek ellenére nekem egy kicsit sántít valami. Használtam ki azt a leheletnyi szünetet, amit hagyott. Ekkor már a kezemmel babrált, én meg kissé megszorítottam, mint régen, amikor valami mélyebb dologról beszélgettünk egymással. Új értelmet nyelt a nosztalgia szó, ámbár még mindig felfoghatatlan ez az egész. - Én is így tettem volna tudod. De Patrisha pedig pontosan arról van meggyőződve, hogy rajtam élősködsz. Nem, ezt így nem mondta ki, egyszerűen csak... Úgy gondolja, hogy neked mindent szabad volt és szabad lesz, csak azért, mert én vagyok a Teremtőd. És hogy egy szalmaszálat se teszel arrébb a falkáért... Pedig... - tartok egy sóhajjal egybekötött sóhajt - Tudom, hogy teszel. Például azzal, hogy Liu-t pátyolgatod a magad módján. De ahogy Benitóval is közöltem, hogy nem ússza meg, ha balhézik, szerintem te is tudod, hogyha arról lenne szó... - hagytam egy kis szünetet, és jelentőségteljesen néztem á. Igen, volt rá a múltban néhány példa, hogy Tarát magát is vissza kellett fognom. Mondjuk soha nem okoztam neki maradandó sérüléseket, de akkor is. - Azt sem értem, hogy miért gondolná azt, hogy csak veled kivételezek. Neki is járt volna büntetés, amikor az érkezésünk után ott volt az a Rowenes civil gyilkos ügy. Persze, azt rákentünk a másik farkasra, ennek ellenére mindenhol hirdettem az igét, hogy Ms. Bennett is elnyeri méltó büntetését. Aztán nézd meg... Mindegy igazából. Kicsit forrongott bennem az is, hogy mindig mindenkitől védtem őt is, amikor nem is volt rá szüksége. Ott volt a kedvenc Szuperhősöm esete is... (gyk.: Westmoreland). Az, hogy Patrisha mihez van szokva... Én is ahhoz vagyok szokva, hogy nekem nem mondd ellent senki sem, de én nem várom el, hogy ezért tiszteljenek és imádjanak. Ahogy azt sem értem túlzottan, hogy miért gondolja azt bárki, hogy mostanában szemét vagyok amikor... Kijárok edzeni Liuval, Gabrielt anyagilag támogattam, lebeszéltem Mortimerrel, hogy engedje az egyetemen kísérletezni, ha akar. Ash... Nos, ő Ash! Neki már az elég a boldogsághoz, ha hozzá szólok. Mindegy. Amikor Tara felvilágosított, hogy Patrisha nőből van, és buksisimit vár, felnyihogtam. - Többet is kapott, mint egócirógatást, Tara. De hadd ne kelljen magyaráznom, légyszíves. Általában olyanokon veszekedtünk, hogy miért... fojtom el a dolgaimat. - ránéztem megint Tarára, és már megint egy rakás emlék zúdul rám. Túl sokáig és túl szívesen éltem egy olyan farkas árnyékában... "Neked az a dolgod, hogy ölj és uralkodj. A többiek félnek tőled, Castor, mert soha nem látnak gyengének. Neked a világ számára nincsenek személyes problémáid, és ez így jó. Tedd azt, amit eddig: használd az eszedet, tarts rendet és ölj, ha a kedved úgy kívánja. És szolgálj engem. Megteszlek Bétának, de ehhez tisztában kell lenned azzal, hogy ha csak egy pillanatra is meginogni látszol, megöllek." Mondanom sem kell, kinek a szájából hangzott el az ajánlat. - Mindig én voltam a rossz, én voltam a hibás, én álltam hozzá rosszul a dolgokhoz. Szerintem ő nem fogja fel, hogy nem csak az ő módszereivel lehet életben tartani egy falkát. Én nem vagyok olyan, hogy mindenkit magamhoz édesgetek, megszeretgetek, aztán ha meg valaki beszól, akkor elvágom a torkát. Miért áltassak bárkit is? Keménykezű vagyok, de azt hiszem, aki eljött ide velem, az ezzel pontosan tisztában van, és nem fog azért szemrehányást tenni, amiért folytatom a lassan 100 éves szabályrendszert. Legyintek egyet, és kiiszom a maradék sört. Aztán az asztalra teszem az üveget, kiveszem a kezem Taráéból, és átvetem a vállán. De a már felszabadult jobb kezemet azonban odaadom neki, ha igénye van arra, hogy tovább gyömöszölje. Magamhoz húzom, ráteszem az állam a feje búbjára, aztán megpuszilom, beszívom az illatát, és lehunyom a szemem, amíg a válaszát hallgatom. - Csak ezekkel a tányérdobálós közhelyekkel ne fenyegess, mert az a könyökömön jön ki. - nem vagyok ellenséges, egyszerűen csak... tényleg. Ha Tarával úgy alakul, hogy hosszútávon és több, és több, nem azt akarom, hogy úgy éljünk, mint a házasok. Kötetlenebbül talán? Igen, azt hiszem, hogy ez rá a jó szó. Én nem akarom, hogy bármibe is belekényszerítsük egymást. Egyébként is, baromira furcsa lenne, hogy az ember lánya egyik napról a más otthonkára cseréli a balerina ruháját. Most jó így. Jó megérinteni őt, jó itt ülni mellette, jó beszélgetni és jó csak úgy létezni egy kicsit mellette. De nem akarok olyanokat, hogy "nem foglalkozol velem", "hol voltál?", "nem is szeretsz" mondatokat. - Nem mennék vissza. - felelem egyszerűen - Már csak azért sem, mert én egész életemben ott voltam, és amennyit köszönhetek annak a helynek, annyira tönkre is tett. Chicago már soha nem lesz olyan, mint akkor, amikor még csak egy ki kölyök voltál. És most, végre sikerült túllépnem a szakításon. Úgyhogy nem tépném fel megint a saját sebeimet, ha egy mód van rá. De ha az időben is visszamehetnék, akkor visszamennék oda, amikor még hárman voltunk, és sok dolgot másképp csinálnék. Nekem azt hiszem, nincs több kérdésem, de neked szívesen válaszolok. Elfáradt a lelkem. A testem nem, de az most nyugiban van. Az emlékek és a gondolkodás kikapcsolták kissé a kéjvágyamat, úgyhogy most valamiféle lebegő állásban érzem magam. Egyszerre vagyok könnyű és nehéz. Nem érzem, hogy a kanapé hozzám ér, de mégis mintha lehúzna valami. De még mindig sokkal jobb minden, mint egyedül a lakosztályomban. Most mindennél jobban gyűlölöm azt a helyet, úgyhogy reggelig biztosan nem megyek vissza.
Kicsit megszorítja a kezem, mire én elmosolyodom, a vadállat meg odabent cseppfolyós állagúra olvad. Szinte látom magam előtt, hogyan csillognak vöröslő szemei, és pitizik, mint a Shrekből a macska, hogy "méééég". Amíg újra szilárd állagot nem ölt a dög, addig sokkal könnyebben figyelek Cas szavaira is. Az élősködést szívesen cáfolnám, de ennyiért nem fogom félbeszakítani Castort. Inkább megvárom, míg végigmond mindent, és majd csak aztán teszem hozzá a magamét. Ekkor már átkarol, én pedig közelebb szökkenek még egy kicsivel, hogy kényelmesen hozzá tudjak bújni. Az illata, a teste melege most inkább csak békével tölt el, nem szexuális izgalommal. Ez jó, így nem fogok dadogni. - Visszatérve az élősködésre... A Egy pillanatig sem rejtettem véka alá azt, hogy miattad jöttem ide, nem a falkába tartozásért, így ezt az állítást nem érzem jogosnak, mert gyakorlatilag nem is tartozok a falkához. Úgy értem: Évtizedeken át éltem tök egyedül úgy, hogy egyetlen fajtám-bélivel sem találkoztam, és ez idő alatt inkább lettem ember, mint farkas... Az a pár hónap Chicagoban pedig... ennyitől nem fog visszaköltözni belém a falkaszellem, inkább kimondottan idegesít, hogy annyian vannak körülöttem nulla- huszonnégyben. Tudom hol a helyem, mi a dolgom, és ezentúl a lehetőségeimhez mérten próbálok megfelelni minden elvárásnak... de mindenek előtt magamat kell helyre raknom. Különben tényleg csak feltartóztatom a falkát. Szóval... csak egy kis időt kérek. Nah igen, idő kell még. Itt ez a dolog Cas-el, a disco, a rémálom -aminek remélem, hogy nem lesz folytatása már. Hogy aztán mi lesz... elképzelésem sincs. Cas kicsit lehurrog, de ez most inkább szórakoztat, mint dühít. Ha még mindig átkarol, akkor fészkelődök kicsit, a fejem számára keresek valamivel kényelmesebb pontot a mellkasán. Kicsit csalódott vagyok, amiért túl hamar találok rá. - Arra próbáltam utalni a közhellyel, hogy ha összekülönbözünk, az akkor is nagyot fog csattanni, ha valaki másnak adjuk ki magunknak az elvárások miatt, mert alapjáraton heves természetűek vagyunk. Meg úgy egyébként is el van cseszve az egész, ha nem jó úgy a másik, ahogy van... Úgy értem, nem várom el, hogy én legyek a legfontosabb a számodra, de arra valószínűleg megkérnélek, hogy hanyagold a melót, ha velem vagy. - Hát... csak remélni merem, hogy érthetően magyaráztam az elképzelést. Nahde... minden állítás felvet egy ellenállítást is, én meg nő vagyok, szóval kombinálok. Illetve most inkább kérdezek... - És Neked vannak elvárásaid velem szemben? Nem tagadom, kicsit tartok a választól. Most nagyon jó vele, nem érzem azt a nyomást ami eddigi találkozásainkat jellemezte részéről, még ha nem is tudatosan... ám ha most előhozakodna pl azzal, hogy vissza kell költöznöm a szállodába... Ha elég erélyesen követelné, engednék neki, de hogy később az arcába csapnám, az is biztos... Nah jólvan, nem kombinálok, inkább meghallgatom a választ. Amit Chicagoról mond, az kissé megnyugtat, bár ő Castor, és Alaszka ötlete is nagyon hirtelen jött. Lehet, hogy holnap már meg is gondolja magát. Vagy az után, vagy az után. Bár nagyon határozottnak tűnik... Nagy nagy levegőt veszek, amivel megint sikerül kiverni pár kétséget a fejemből. Ez most nem olyan, mint mikor hosszú hetek után találkozunk, és annyira szép meg jó és olvadok a találkozástól, hogy arra a kis időre elfelejtem ami bánt. Most ténylegesen eloszlanak a kétségek. Nem mind... - Beszélsz nekem Raffaelloról? Szeretnék többet tudni róla. Hogy aztán ártani akarnék neki a hallottakkal, vagy megismerni általuk, az majd a legközelebbi találkozásnál fog eldőlni. Lassan ideje lesz felkeresni őt is. - Nála van a medálom. Akkor vette el amikor összeakaszkodtunk az Upperben. Vajon megvan még? Mihez kezdett vele? Csak őrizgeti, hátha egyszer megjelenek és megpróbálom elvenni tőle? Meglehet. Megint fészkelődök egy sort. Lábaimat keresztben átvetem Castorén, a fejem meg a mellkasáról a nyakához kerül. Bele is csókolok a bőrébe.
- Tudom, hogy miattam jöttél. Mosolyodok el kissé. Kár lett volna tagadni, nem volt szép az elválásunk, és igazából számíthattam volna rá, hogy meg fog keresni. Csak azt nem hittem, hogy ilyen hamar, és hogy itt fogunk kikötni. - Én meg pont fordítva érzem! - vetem fel csak úgy érdekességként - Most is, ha belegondolok, hogy nem a hotelben töltöm az éjszakát, az egyik felem kissé elborzad és máris összeesküvés elméleteket gyárt. Ha nem vagyok ott, nem tudom, mi történik, akkor védtelenül érzem magamat is, és a többieket is. De megígérem, hogy hozzászokok, nekem is jól esik egyedül lenni kicsit, csak egyszerűen baromi szokatlan. Nem akarom, hogy azt gondolja, hogy inkább szívesebben lennék a hotelben, mint itt most vele. Ez nem igaz. Egyszerűen csak furcsa, mert ilyen "kimaradásokra" nem volt még példa. És csak remélni merem, hogy az egerek k*rvára nem fognak cincogni, amíg a macska máshol alszik. Ha igen, akkor gúdbáj sajt, répa, cukorka és társaik. - Nem kérem, hogy gyere vissza. Most főleg nem. Örülök, hogy nem csak itthon ülsz, és fagyit eszel, hanem a kezedbe vetted az életed. Legalábbis egy jelentős részét biztos. Annyit kérek, hogy fogadd el Duncan segítségét, ha mást nem, legyen ő a bizalmasod. Folytassátok a gyakorlásokat, erősödj és tanulj, amikor lehet. Tartsd nyitva a szemed és a füled a diszkóban, mindig is a "kocsmárosok" voltak a legjobb informátorok. Attól nem tartok, hogy a hegyiek rászállnának a hotelre, hiszen tízszer annyi ott a civil, mint a farkas. De ha esetleg bármi nemű készültség van, akkor el fogom várni, hogyha hívlak, gyere. Sose küldenélek ki az élvonalra harcolni, de megteheted, hogy menekíted, akit tudsz. Legyen az kölyök, civil, vagy sebesült. Szerintem ez igazán nem nagy kérés. Igazából Duncannek kellene visszaköltözni, ha mást nem, akkor csak a hét néhány napjára. Ha már egyszer Testőr, akkor legyen ott. Majd nekifekszem egy új beosztásnak, és fel fogom hívni Dominic barátomat, hátha át tudom csábítani az orfeumba. Elvileg Aaron is idetalál a sokadik világ körüli útjáról. Szóval nem lesz itt akkora probléma, ha csak nem mondják vissza a meghívást. Tetszik, ahogy fészkelődik. Bár nem tudom, hogy azért, hogy minél nagyobb területen hozzámérjen, vagy csak azért, mert ennyire kényelmetlen vagyok. Talán a kényelmi szempont a hájas kövér mangalicák első és egyetlen előnye az edzettekkel szemben. A kérdésére azonban igenis van mondandóm, amihez minden történtek ellenére ragaszkodok, így a hangom ugyan még mindig lágyabb az átlagnál, de érződik belőle a szilárd komolyság is. Az az atyai... Na nem,inkább nem,mert az atyai megszólalások sose vezettek még jóra az utóbbi időben. Úgyhogy inkább az Alfai szilárd komolyságot veszem elő. - Vannak, Tara. De egyúttal magam szemben is, úgyhogy hidd el, nem azért mondom ezeket, hogy szadizzalak és ketrecbe zárjalak. - kap egy puszit a fejére - Nem szeretnék több kicsinyes kirohanást, rendben? Hogy kivel miért foglalkozom, miben hogy döntök, hogy kinek mennyi bizalmat szavazok meg. Nem látszik, de tanulok a hibáimból, csak beismerni nem szeretem őket. És akármennyire fáj, nem foglak tudni megvédeni. Ha valakivel összeakaszkodsz a falkán belül egy személyes, vagy dominanciai dologban, mosom kezeimet. De ez nekem is baromi nehéz lesz, mert példának okáért Benitót is felkentem a falra a verekedés után, mert tiszteletlenül beszélt rólad. Csak beszélt! Annyit kérdezett, hogy kóstoltalak-e már. És annyira bepöccentem, hogy felnyomtam a csempére, és ekkor mondtam neki, hogy megölöm, ha nem hordoz a tenyerén a jövőben. Hülye vagyok, mi? Röhögtem fel szánalmasan, de sajnos ezek miatt a dolgok miatt már nem emelhetem fel a szavam többet. Az egy dolog, hogy Patrisha mit hisz, vagy mit gondol. Az nem érdekel ebben a helyzetben. De ha netán próbálná másokkal is megosztani a kétségeit, nekem be kell bizonyítanom, hogy nem igazak. Lehet, hogy eddig azok voltak, de mostantól nem lesznek. Aztán Benitóról kérdez. Mennyire nem áll a számra ez a "Raffaello"... Nála van a medál? Hát rendben. Majd megkérem, hogy adja vissza. Ha nem, akkor kiverem belőle. - Meséljek neked egy 10 éves gyerekről? - húztam fel a szemöldökömet - Hm. Imádtuk egymást. Rengeteg dolgot csináltunk együtt, amik nagy részére szerintem csak én emlékszem. Lovagolni tanítottam, mindig nézte, ahogy a nagybátyánk tanít engem a kardforgatásra. Olyan akart lenni, mint én. Rossz kölyök volt, egy istentelen csibész, de rám mindig hallgatott, mert felnézett rám. Úgy csillogtak azok a fekete szemei, amikor magamhoz hívtam. Mindig várta, hogy na most vajon mit fogunk csinálni... A nosztalgia kiül az arcomra, és egész ellágyulok az emlékektől. Megint érzem a lagúna halszagát, a Piazza San Marco köveinek kopogását a lépteim alatt... - Most meg mi lett belőle! Egy jó képű, erős hím. Aki azért akart megölni engem, mert azt hitte, hogy elraboltam a családunk nevét. Ami egyébként egy szép gesztus szerintem... Csak persze szarul jött ki, és ezért keveredtél bele te is. Sajnálom. Átkarolom mindkét kezemmel, és megszorítom egy kissé. - Azt mondta, hogy csak miattam időzik itt egy kicsit. Szeretnénk közelebb kerülni egymáshoz. Én nagyon vágyom rá. De ha kiderül, hogy egy szar ember, akkor bármennyire fáj, ki kell iktatnom, mielőtt bajt okoz. De ha minden jól sül el, és képesek leszünk egymásra hangolódni, akkor rohadt nagy szerencsém van nekem is,és a falkának is. Szerintem harcolna értünk. Értem, legalább is, de ez magába foglalja a falkát. Szerintem nem lesz vele baj, csak még hajtja a vére. Vannak még adósságai a nagyvilágban, és neki még azok állnak az első helyen. Még. Lobban fel a szemeimben a bősz elhatározás, miszerint mindent megteszek, hogy ez változzon. - Ezért mondtam neki, hogy rendezzétek az ügyeiteket. Tudom, hogy nehéz, de bocsásd meg neki. Értem tette, a bátyjáért, csak nem tudta, hogy ezzel ellenem cselekszik. És szerintem ezt megtenné mással is, ha rólam lenne szó. Ha nem adja vissza a medált, akkor szólj.Mikor vonuljunk el? Kérdezem hirtelen. Még beszélgethetünk, de jobb szeretném, ha ez vízszint közeli állapotban történne. Egyelőre nyugalomban vagyok, és úgy érzem, hogy tudom türtőztetni magam, de nem tudom, hogy akarom-e. Vagy hogy Tara akarja-e.
Hűha. Jól értem, hogy maradni akar ma éjszakára? És hozzá akar szokni ehhez?! Csak pislogok magam elé, amíg nem tudom hová tenni ezt az infót. Oké, az egész eddigi beszélgetésből az jön át, hogy létezik az a bizonyos T/1-es kifejezés, azaz "mi", de ettől még nem lesz valószínűbb az egész... Az hogy itt van velem, érzem az illatát, a szívverését, a teste melegét, és ráadásul még maradni is akar. -Ha ezt tudom, leborotváltam volna a lábamat... - jegyzem meg csak úgy mellékesen. Nagyon elgondolkodik, kicsit tartok attól, hogy meggondolja magát. Most, hogy felmerült a maradás lehetősége, szeretném meg is ragadni azt. Így hát máris betárazom az "nem lesz semmi baj" és az "amúgy is csak négy saroknyira vagy a szállodától" kezdetű kampánybeszédeket, és nem félek használni is őket ha a szükség rávesz. A feltételek, amiket mint alfa kér... ezek eddig is magától érthetőek voltak számomra, ezért meglep velük. A telefonom éjjel- nappal be van kapcsolva, olyan még nem volt, hogy ne fogadjak egy a szállodából érkező hívást. Ha szükség lett volna rám, nem kérdés, hogy sérelmek ide-vagy oda, ugrottam volna az első szóra, és a többi dolog is stimmel. Mint Duncan tréning-bizalom és a fülelj projekt, meg a harc. A beszélgetés ezen része már kezdi sérteni az önérzetem. Mit hisz, mi vagyok én? Az rendben, hogy nem farkasok között szocializálódtam már jó ideje, és nem vagyok Chuck Norris sem, de idős és erős nőstény vagyok, aki igenis harcolna ha kell, nem kölyköket menekítenék, akik egyébként nagyon leleményesek is. Veszek pár mélyebb lélegzetvételt, és esküszöm,, büszke vagyok magamra amiért nem szóltam vissza egyetlen apróbb rossz élű szóval sem. De ami eztán jön. Azt hiszem, félreértett. Én a férfi elvárásaira gondoltam, nem az alfáéra. Amit egyébként már nem állok meg szó nélkül, bár a kérés "kirohanásokra" vonatkozó része még rendben is van... Felülök amíg beszélek, hogy a szemeibe tudjak nézni. -Cas... Mikor kértem tőled azt, hogy vívj meg valamit helyettem? Hogy védj meg, vagy állíts le valakit? Ki tudok állni magamért, és rend szerint meg is teszem. Ha nyíltan kiállsz mellettem, akkor nemcsak az én maradék tekintélyemet ásod alá hanem támadási felületet is kreálsz magadnak. Raffaelloval lerendezzük majd a magunk módján. Ebbe sem lett volna szabad beleszólnod. - nem vagyok dühös, bár a hangomból nekem is lezokog, hogy a nyugalomtól is távol állok már. De amint visszaheveredek, már el is felejtkezek az egészről. Mint egy drogos, szívom magamba az illatát. Ez sokat segít. Elvonatkoztatok a Raffaello iránt érzett ellenszenvemtől, és lehunyt szemmel hallgatom amit mesél. Tényleg megjelenik előttem a kép az emberkölykökről, bár nagyon valószínű, hogy az arcoknak amiket elképzelek, semmi köze nincs a valósághoz. Érzem, hogy Castort kenyérre lehet kenni, úgy ellágyul, talán még mosolyog is, ahogy átszellemülve mesél a múltról. Elképedek azon is, hogy emlékezhet még a testvére, én pedig a fiaimra miért nem. Már emlékképeim sincsenek róluk, csak annyit tudok, hogy elevenek voltak, de áldott jó kölykök. Castor kicsit erősebben szorít magához, de ettől még... ettől még nagyon nincs rendben az amit Raffaello velem tett. A megbánás legapróbb jelét nem tanúsította napokkal később sem, amikor találkoztunk. De nem is tudom mit várok tőle. Vagy Castor hogy várhatja el azt, hogy megbocsássak neki... Nem is tudom, mit feleltem volna erre, ha választ várna tőlem most erre, de úgy tűnik, hogy nem így van. A kérdés váratlanul jön, de megkönnyebbülök kicsit. Kezdett már egyre kellemetlenebb irányt venni ez a beszélgetés, de vessek csak magamra érte mert én tettem fel hülye kérdéseket. - Most. - húzom kaján vigyorra a szám. Az éledező sóvárgásról nem veszek még tudomást, csak felkelek, adok egy puszit az arcára. Muszáj legalább csak felületesen rendet raknom a konyhában, különben képes vagyok még éjszaka is lejönni megcsinálni. Egyszerűen zavar. Szóval kidobom a szemetet, az én félbehagyott sörömet kiöntöm inkább, aztán elpakolok. Elmosogatni nem fogok, csak elöblítem a tányérokat, hogy ne keljenek önálló életre reggelig. Ennyi. Azt hiszem. Villany lekapcsol (a kintit hagyom égve, majd Duncan kapcsolja le, ha megjön), aztán irány az emelet emelet ahol rögtön balra mutatok, és ideges magyarázkodásba kezdek arról, hogy mi hol van. -Dun rezidenciája. Ez itt vele szemben az Anne-é, egyel tovább pedig az enyém. A mosdót ott találod. - mutatok a "folyosó" végi ajtóra. A fürdőszoba az enyémmel szemben van, de azt már nem mondom hangosan is. Most, hogy nyílik a szobám ajtaja, még jobban eluralkodik rajtam a kislányos izgalom. Nah jó, ez nem egészen így van. A kislányok (nagyon remélem, hogy) nem olyasmire gondolnak mint én. A legszívesebben Castor nyakába ugranék, lábaimat bilincsként kulcsolnám a dereka köré, és csókokkal zsarolnám ki belőle, hogy ismételjük meg a tegnapot. De... Na neeeem. Nem fogom megint lebeszélni saját magamat... Akarom őt, mostazonnal!!!.Ha Cas eddig még nem lépett, akkor én mozdulok felé, és ha nincs ellene kifogás, akkor megteszem amiről az előbb csak képzelődtem.
Jó, valóban nem kért tőlem soha ilyet, de ettől függetlenül én mindig kötelességemnek éreztem. Amikor kirepült a fészekből és elhagyta Chicago szemetét, akkor én egy fiatal, gyengébb nőstényt eresztettem el magam mellől, és kissé nehéz hozzászoknom ahhoz, hogy már nem az a fiatal kis szuka, hanem igenis idős és erős. Vessenek meg érte. De akkor úgy tűnik, hogy ez (is) a sajt kereszteshadjáratom lesz, de üsse kő, ennél rosszabb ne legyen. Bár, úgyis lesz, ahogy a jószerencsémet ismerem. - Jó, tudom, tudom. Akkor ez is inkább legyen az én saram. Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit. Mondtam kicsit ingerülten,de nem neki szántam a hangnemet, hanem a saját hülyeségemnek. Amikor felkel és kiadja a vezényszót, én azonnal pattanok, ennek ellenére ő még leáll pakolászni és mosogatni. Nők... Nem baj, egy kicsit körbejártam a nappalit, meg-megérintettem a berendezési tárgyakat, elméláztam a békés otthon hangulatán. Hihetetlen, hogy pár bútor és néhány szín mennyire fel tudja dobni a béke-szintet. Aztán, amikor végre elindulhatunk felfelé, csendben követem, és a lépteink dobbanására koncentrálok az előttem haladó ringó csípő helyett. Azért még mindig hihetetlen, hogy ez történik. De nem akarok megint elkezdeni agyalni, mert annak rossz vége lesz. Bár, ha bekerülünk a meghitt,békés franciaágyba, meglehet, hogy még azt is rövid úton elfelejtem, hogy mi a vezetéknevem. Hümmögve hallgatom az instrukciókat, és a bemutatást. Hova megyünk, hova nem megyünk. Nekem jobb híján marad Tara hálója és a fürdő. Betántorogtam Tara szobájába. Elfogott valamiféle illetlenség gondolata, de azt nem értettem, hogy miért. Kis szoba, az övé, az ő kis szentélye, én meg idejövök és bemocskolom... Esküszöm, mintha valamiféle kisebbfajta kegyeletsé... Hoppá, ja, hogy máris fent van a nyakamban, és magáénak követel? Az más, bár arra gondoltam, hogy összebújunk, alszunk, és kész. Ennek ellenére ahogy hozzám simult, én pedig reflexből a feneke alá nyúltam, minden gátlásom elszállt, és ott pezsgett, égetett a gondolat, hogy kell. A Bestia lihegve pattant fel: kicsapta a nyelvét, a nyála a képzeletbeli padlóra csepegett, és mindkét szeme úgy szórta magából a tüzet, hogy mentálisan majd megvakultam. - Telhetetlen vagy... Morogtam bele az ajkai közé, és elvittem őt az ágyhoz, szépen hanyatt fektettem, és ledobtam magamról a felsőt, mielőtt mellé telepedtem volna. Nem rá, mellé, a jobb oldalára. Szerettem volna egy kicsit játszani vele, mielőtt kiteljesednénk. Fölé hajoltam, mintha csókra kínálnám magam, de csak súroltam, a döntő pillanatban mindig elhúztam a fejem, és közben a karját és a hasát cirógattam. De minél tovább húztam - és most csak másodpercekről beszélünk -, annál kevésbé bírtam magam féken tartani. Képek villantak fel a tegnapról, és valahonnan a távoli múltból, amiket eddig álomnak gondoltam. Úgyhogy csak kigomboltam a nadrágját, és akár segített, akár nem, némileg letuszakoltam róla, és határozottan az oldalára fordítottam, hogy a háta a mellkasomhoz lapulhasson. Végigleheltem a nyakát és a vállát, közben pedig a magam szabaddá tételéről gondoskodtam. Amint ez megvolt, átvetettem a karomat a csípőjén, rászorítottam, magamhoz szegeztem, és érzéssel igyekeztem elkezdeni a tegnap este ismétlését egy kicsit családiasabb, és nyugodtabb ütemben. Egyelőre.
Castor gördült le rólam, vagy én róla? Fogalmam sincs, csak úgy fekszem ott mellette, és a plafont bámulom. Mellkasom még nagyon sűrűn emelkedik-süllyed, a fejem zsong az élménytől, a bőröm izzadtságtól csillan, és a szobában még fel-fel sejlenek az őrjítően jó szex hangjai... Úgy összességében: minden k*rva jó. - És még csoda, hogy telhetetlen vagyok? Boldog vigyorral a képemen fordulok Castor felé. Mielőtt hozzábújnék, még játékosan beleharapok a vállába. Nem úgy, hogy felsértsem a bőrt, csak jelzés értékkel. A mozdulat közben megakad tekinteten a nyakán, ahol viszont sikerült istenesen megharapnom. Korábban még nem csináltam ilyesmit, ez pedig már a második alkalom. A farkasom elégedetten dorombol a friss seb láttán, de ő a legszívesebben nyakláncszerűen harapdálná körbe Castor nyakát, hogy még az emberek is lássák: ez a hím már foglalt... - Nem bánod? - értem ezt a sebre, de gyengéden végig is húzom ujjamat a harapás környékén. Minél tovább nézem, esküszöm annál jobban tetszik is, de ha az ő számára kellemetlen, nem kérdéses, hogy le fogok szokni róla. Bár sajnálnám. Mikor bebújunk a takaró alá, és fejemet Castor vállára hajtom, még eszem ágában sincs aludni. Nem a rémálomtól tartok, az egyébként meg sem fordul a fejemben, és már azon is túl tettem magam, hogy más mellett képtelen vagyok elaludni. (Castor mellett tudnék.) Inkább az alvásra pazarolt időt sajnálom. Azt, hogy abban a néhány öntudatlan órában nem látom, nem érzem, nem hallom őt. Kétszáz évet vesztegettem el az életemből, egy perccel sem akarok többet másra fordítani. Még félálomban is erre gondolok. Aztán valamikor később is megfordul a fejemben mikor csak úgy felneszelek. Ilyenkor közelebb bújok hozzá, vagy kényelmesebb helyzetbe fészkelődök, aztán visszaalszok. Ezen az éjszakán semmi nem álmodok, mert életemben először történik meg velem, hogy az álom maga a valóság.
Kezdőlap
//
