- Tényleg. Megkérdezem majd Ash-t is. Mit lehet tudni arról, aki megtépte? - Majdnem minden nap találkozok Castorral, de valahogy a hivatalos ügyeket töröltük a beszélgetési listánkról (amit egyáltalán nem bánok). Ha ő szeretne mondani valamit, azt meghallgatom, de magamtól nem kérdezek rá semmire. Egyrészt azért, mert konkrétan semmi közöm hozzá, másfelől meg (és ez a legnyomósabb érv), amikor vele vagyok, csak vele vagyok. Lehetek ezért önző disznó, nem bánom, de ha együtt vagyunk, nem akarok mással foglalkozni. - Félek, ha nem áll egyikünk a nap huszonnégy órájában mellettük, akkor lehetetlen küldetés megvédeni őket. Mindig lesznek olyanok akik a gyengébbet bántják... - hogy rohadnának meg! de ezt már csak úgy magamban teszem hozzá. Az első tányér landol Duncan előtt az asztalon. Éppen ekkor közli velem, hogy visszaköltözik a szállodába. Kezem még a tányéron, az meg félig az asztalon, félig a levegőben dermed le velem együtt a hallottakon. - Oh. - csak ennyit tudok kinyögni hirtelen. Aztán mikor észre veszem mit csinálok, elengedem a tányért Duncan előtt, visszahúzom a kezem tőle, majd a nélkül hogy odanéznék, van-e szék a közelemben (szerencsémre igen), lassan leülök. - Azt hittem rendben vagyunk... Mi a baj? Nem mosogatok elég gyakran? Eldugította a hajam a lefolyót? A porszívó csövét nem én törtem el! Az már amúgy is repedt volt...
- Egyelőre nem sokat, azon kívül, hogy a teremtője, és hogy még a városban van. Nem tudom, pontosan mit tervez vele Castor, de erős a gyanúm, hogy semmi szépet és jót. Sajnos egyet kellett értenem Tarával. Minden kicsit megvédeni egyenlő volt a lehetetlennel. A lehetőségeinkhez mértem megpróbáltuk őket harcképessé tenni, hogy valamelyest kitartsanak, amíg segítséget nem kapnak, ha hirtelen rájuk rontanak. Észrevettem, hogy megdermedt mozdulat közben a hír hallatán, s kicsit úgy ült le, mint akit teljesen lesújtottak. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett jól a reakciója, azon pedig önkéntelenül is elmosolyodtam, hogy egyből saját magában kereste a hibát. Gyorsan megráztam a fejem, mielőtt tovább szőhette volna az alaptalan érveket. - Rendben vagyunk, és nincs semmi baj - néztem rá, s habár halványan mosolyogtam, attól még minden szót komolyan gondoltam. - De testőr vagyok, és Trisha nélkül plusz munkáim is lettek, úgy pedig nem tudok rendesen helyt állni, ha kimaradok a falka sűrűjéből, és futkosnom kell a hírek után - magyaráztam az okokat. - Sajnálom, hogy így alakult, mert jó veled lakni, de... - Pár másodpercig megrágtam magamban a dolgot, aztán kiböktem. - Szeretném, ha te is jönnél. Nem utasíthattam, nem kényszeríthettem, nem parancsolhattam - bár basszus, ha azt nézzük, rangban felette álltam -, de kérni kérhettem. Tudom, miféle ellenérzései vannak/voltak a hotelben lakás kapcsán, ennek ellenére meg kellett próbálnom.
SZóval Ash-t a teremtője nyúzta meg?! - Hogy a holló játsszon a szemeivel... - jah nem, az túl jó neki. Inkább majd Castor fog, ha jól értem. De ha ő nem, akkor majd mi többiek, vagy én verem meg úgy, hogy az anyja se ismerje meg a túlvilágon... Nah erre majd később visszatérek, most sokkolom magam... Míg Duncan a fejé rázza, én meg elhallgatok, mert érzem, hogy közbe akar szólni, a rohadt mikró kerregése valami elviselhetetlenül hangosnak tűnik hirtelen. Persze semmi baja, csak az elmém tréfál velem (elég szar humora van ami azt illeti). Abban az egy másodpercben, míg Dun levegőt vesz a beszédhez, millió magyarázat fordul meg a fejemben amiért ki akar költözni a saját házából, vissza a szállodába... csak az nem, amit végül kimond. Csúnya dolog, vagy sem, én fellélegzek a megkönnyebbüléstől, mintha azt kérdezném "csak enni?", de rögtön szalad ki a levegő a tüdőmből, mikor Duncan előáll a farbával. Az a hülye mikró pedig, hogy fokozza a drámai hatást, ezt a pillanatot választja arra, hogy lejárjon, és rohadt hangosan csilingeljen fel olyan "mikrósan". Összerezzenek. - Az logikus, hogy neked ott a helyed, értem én... de én még nem megyek vissza. Ott lehetetlen pihenni, az Upperben meg nem alhatok, és .... nem lesz hová meneküljek, ha tele van a hócipőm az egésszel. Most még semmiképpen sem mehetek vissza oda... - azért amit mondtam, és Castor miatt egyaránt. Oké, évtizedekig laktam egy házban vele, míg Jeremy halála után úgymond "megörököktem" az ő házát, ez viszont más, most össze is vagyunk melegedve Cassel. Nem költözhetek egy fedél alá vele, még akkor sem ha ez nem egy és ugyanazt a szobát jelenti. Majd idővel igen, meglehet hogy visszamegyek a szállodába, de most még semmiképp. - Oké, akkor holnap én is kicuccolok innen. Vissza a házamba. - felállok, mikró kinyit, tányér ki, vissza az asztalhoz, és: - Jó étvágyat!
Gondolom sokkal rosszabbra számított, mert látványosan megkönnyebbült. Ugyan már, ha vele lett volna probléma, azt már mondtam volna, nem vagyok egy kussban a sarokban kuksoló típus. A nyelvtől se véletlenül szabadított meg Castor pár napra. Az érvei érthetőek, az más kérdés, hogy a magam kis nézőpontjából nem kielégítőek, vagy elég nyomósak. - Köszönöm, neked is - vettem a kezembe a villám, de egyelőre nem láttam neki. - Nem kell kiköltöznöd, sőt, ha semmiképp nem akarsz a hotelbe jönni, akkor itt még mindig biztonságosabb. A te házad túl közel van az őslakosok területéhez és túl messze a miénktől. Ráadásul be sincs riasztva, jól tudom? - Belapátoltam az első falatokat. - Ennyi erővel oda is mehetnél hozzájuk, hogy "itt vagyok, kapjatok el". Öngyilkosság. - Igaz, hogy a hegyiek csöndben voltak, de az ördög sosem alszik, engem pedig érzésem szerint egészséges paranoiával áldott meg a teremtő. Hogy a beharapóm, vagy más felsőbb hatalom, az mindegy. - Ráadásul Castornak, a kölyköknek és nem utolsó sorban nekem is rengeteget segítenél, ha... sűrűn megfordulnál ott. - Igen, redukáljuk le akkor az odaköltözést gyakori látogatásokra, ha ennyire ódzkodik tőle. - És hogy a dolog falkára vonatkozó gyakorlati részét is mondjam: ha megtámadnak minket, minden segítség elkél majd, de ha te kint laksz a bugyberkeben, akkor a te erődet akár ki is húzhatjuk a listáról, mert nem tudsz olyan gyorsan beérni, mint kéne. Ez nem gonoszkodás volt, hanem tény. Az a ház egyszerűen messze volt. Messze ahhoz, hogyha Aaronra vagy rám csipognak, hogy időben odaérjünk, és ahhoz is, hogy ő időben érkezzen, ha a segítségére szorulunk. - És örülnék, ha legalább egy olyan tag biztosan lenne a közelben a falkából, aki nem kérdőjelezi meg, hogy Gabe meg én vagyunk a kis-béták. - Ezt már szinte csak suttogva mondtam, mert ha azt vesszük, a magam részéről ez volt az első számú érv. Tudtam, hogy erő viszonylatok terén hol álltam, és nem tett boldoggá, hogy az újak jóval erősebbek nálam, így minden biztos támogató elkélt. Az a baj, hogyha engem ebben a pozícióban sokan kétségbe vonnak, akkor az megint Casre fog visszaütni. Szóval, igen, kifejezetten boldog lennék, ha legalább egy kétszáz felettit magam mellett tudhatnék, és legalább neki nem kéne bizonyítanom.
Duncan érvei is érthetőek, szó se róla, de azért kötöm még az ebet a karóhoz. -Azt a házat éppen azért választottam, mert elég messze van a szállodától, és amennyiben nem használom, úgy fölösleges bérelnem is. De nem mondok le róla, mert szeretek ott lenni... Ha már kaja, akkor eszek is, míg Dun felsorolja a következő érvsorozatát. Szóval a falkaszellemmel hozakodik elő. - Minden nap beugrok egy kicsit. Nem csak Castorhoz... Tudom, hogy ez neked nem tűnik majd akkora dolognak... - feltűzök ez kisebb darab húst a villámra. - ... Rohadt sokat éltem kizárólag emberek között, mondjuk azt, hogy én inkább lettem ember mint farkas. Aztán egyik pillanatról a másikra belecsöppentem egy 100lélekszám feletti falkába, ami konkrétan lesokkolt. Két hónap alatt nem tudtam megszokni, hogy még álmomban is fejbe vágjon 1-1 farkas túláradó energialökete... Míg nektek ez természetes, engem inkább irritál. Az hogy veled lakok, sokat segít, fokozatosan hozzá szoktatom magam, és ezért megyek a szállodába is gyakran. Szóval... azt akarom mondani, hogy nekem szükségem van még a távolságra, különben megint el fogok cseszni mindent. Becsavarodok. Nem azt mondom, hogy nem leszek ott, ha kellek... a telefonom éjjel-nappal be van kapcsolva. És oké, akkor nem költözök ki innen sem... - öööööhm ennyi. Nem tudok több érvet felhozni erre. Inkább eszek, míg Duncan elárulja, hogy igazából mi nyomasztja őt. Francba... leteszem a villát. - Duncan, néhányunk számára az a meglepő, hogy nem egyből te váltottál le engem a béta pozícióban. A rátermettségedet, az elhivatottságodat és a vak hűséget egyikünk sem vonja kétségbe. Ha meg még is, majd én lefájtolom, úgyis tesztelni akartam már mit tudok. - az utóbbit mosolyogva mondom neki, nehogy véresen komolyan vegye. Azt hiszem előbb tépetné szét magát egy Raffaelloval, mintsem szólna nekem, hogy nem bír el vele. Meg oldja ő egyedül is. Nahde váltsunk témát valami olyasmire ami már az óta böki a csőrömet, hogy megjöttem: - Hogy van Anne? ... Érzem az illatát.
Elmosolyodtam két falat között. - Szeretem, amikor valaki kompromisszum képes - pillantottam rá. - Nem mondom, hogy értem, milyen lehet ez neked, mert ahogy mondtad, nekem az ilyesmi már nem tűnik fel. De elfogadom és nem erőltetem, olyan tempóban... hm, szoksz hozzánk, ahogy biztonságosnak érzed. Csak szeretném, ha a "falka" tényleg falkát jelentene továbbra is, nem csak egy csapat farkast. Azért a rátermettségről tudnék vitatkozni, ha csak azt nézzük, hogy milyen zűrök tudnak körülöttem kialakulni, és hogy az elmúlt hónapokban idegileg sem voltam stabilnak nevezhető. De túlságosan is örültem ahhoz, hogy ezt szóvá tegyem, ráadásul hozzám hasonlóan Tara is elég nyakas volt ahhoz, hogy a véleményén csak nagy nehezen lehessen változtatni. Azon, hogy majd ő "lefájtolja", felnevettem. Éreztem, hogy mennyire nem gondolta komolyan, és ez megnyugtatott. Lesülne a bőr a képemről, ha valaki másnak kéne védenie az én pozíciómat. Elsüllyednék szégyenemben... Épp egy jókora falattal birkóztam, amikor Tara bedobta a nagy kérdést, bennem pedig egy hosszú pillanatra megállt az ütő. Rágni is elfelejtettem. Úgy ért az érdeklődése, mint a villámcsapás, lesújtott, betalált, letaglózott, földhöz vágott. Na, most légy okos Domokos... - Sehogy nincs. Halott - válaszoltam gépiesen. Miért érzem úgy, hogy ezt nem fogja elhinni, főleg ha érzi is az illatát. Hogy lehettem ekkora sügér, hogy nem mostam le magamról rendesen??? - A szobájában voltam, azért érzed rajtam. Kaphatok még? - kérdeztem, de már fel is álltam, hogy ha még van, szedjek magamnak - és ne kelljen Tara szemébe néznem. Nem tudom, ez egyedi átok lehet, hogy néhány farkasnak piszok rosszul hazudok? Mert sokakat meg gond nélkül átejtek a palánkon. Vagy a témától is függ... igen, csak ez lehet az oka.
Nos, a "megrendült" csupán enyhe megközelítése annak a reakciónak amit Duncan produkál. Nemhogy a rágással áll le, a farkas szíve is megszűnik dobogni néhány pillanatra, az arcára meg kiül a "lebuktam" tekintet. Üveges szemek, eltátott száj, táguló orrcimpák pedig csak imitálja a lélegzést... Azt hiszem, ebből már tudtam, hogy bármi is hagyja el a száját, az égbekiáltó hazugság lesz. Bár reméltem, hogy tévedek, mert az azt jelenti, hogy mégsem jelent annyit a barátságunk neki, mint amennyit nekem. Meghalt, mih?! Hát rohadjak meg, ha ezt lenyelem! Hagyom még gyűlni egy kicsit az ideget ott a pajzsom mögött, robbanjon nagyot, ha már ki kell jönnie. Ez akkor történik meg, mikor a második hazugság is elhagyja a száját. Nah ekkor fordulok felé a széken ülve. Úgy kapaszkodok a szék háttámlájába, hogy érzem feszülni kezemben a fát. Még egy kis nyomás és összetöröm... De nem, nem a széket fogom bántani, ha Duncan húzott fel... Szóval a szó szerint vett értelemben vezetem le rajta a dühömet. Olyan hirtelen lendülettel lökök felé egy nagy energiafelhőt, hogy essen ki a kezéből az a tányér, és csapja pofán. - Istenre esküszöm, ha még egyszer így hazudsz nekem, legközelebb én fogom kitépni a nyelvedet! - sziszegem a fogaim között indulattal, halkan, hogy ne fenyegetésnek vegye, hanem véresen komoly ígéretnek. - Ha nem akarsz beszéli róla cseszd meg, akkor mondd azt! Ne hazudj a képembe! Az étvágyamnak becsókoltak, a hangulatnak szintúgy. Azt hiszem, itt az ideje lépni. Ma biztos nem mosogatok. Szóval felpattanok az asztaltól, majd a következő másodpercben már húzom is a cipőmet az ajtóban. - Úgy teszel, mintha rajtad kívül senki se szeretné őt, holott még lehetőséget se adtál arra, hogy megvédjük. Zárj ki mindenkit, ha az úgy jobb neked. Leszarom. Végeztem.
A nyilvánvaló hazugság hihetetlen dührohamot váltott ki Tarából. Mondjuk annyira nem hihetetlen, Cas sem egy birkalelkű nyugalom farkasa. A tányér kirepült a kezemből, az arcomba csapódott, onnan meg a földre esett és hangos csörömpöléssel ezer darabra tört. - Sajnálom - mondtam a törött darabokra meredve. A haragja ezernyi apró tűként szurkált az energiája révén, de nem baj. Nem fájt, megérdemeltem, sokkal jobban kellett volna hazudnom. Bár nagyon remélem, hogy többet ilyesmire nem lesz szükség. Ha dühös rám, az rendben van. Nem akar velem szóba állni az is. Amíg velem kapcsolatban egy ideig ez lesz nála előtérben, szavam nincs. Csak ne firtassa Anne-t, ne kérje, hogy hazudjak még, mert az izgat nem mondhatom. Illetve igen, de az sem neki, sem Anne-nek nem lenne jó eben biztos voltam. A szemem sarkából láttam, ahogy haragosan a cipőjéhez trappolt és szedelőzködni kezdett. Nem szóltam utána, meg se próbáltam megállítani. - Ha kell, mindent felégetek magam körül - guggoltam le, és láttam hozzá a tányérdarabkák összeszedéséhez. - De azt nem hagyom, hogy ti igyátok meg a levét az én tehetetlenségemnek. - Tarára pillantottam. - Nem akartalak megbántani, de ez személyes ügy, ami nem a falkát, hanem egyedül engem érint. Ha ügyetlen hazugságokkal távol tarthatlak titeket a saját mocskomtól, akkor megteszem. Ha ezzel tőlem is távol kerültök annál jobb. Nem akarnak majd felhasználni. - Egy darab megvágta az ujjam, de a vérzés hamar elállt a seb pedig pillanatok alatt begyógyult. Inkább azt figyeltem beszéd közben, amit csináltam. - Te egyébként is pengeélen táncolsz azzal, hogy ilyen fontos vagy Castornak. Plusz egy célkereszt szükségtelen. Összegyűjtöttem a nagyobb szilánkokat és kidobtam őket. Hamarosan nekem is indulnom kellett, ha még az Orfeum előtt ki akartam pakolni a hotelben - habár nem volt sok cókmókom. Halványan Tarára mosolyogtam. - De ha túlélem és még érdekelni fog, elmesélhetem, hogyan lehet valaki tökéletes balf*sz. Bár ezt félig-meddig láthatod is... - tettem hozzá halkan, majd a seprű után nyúltam, hogy a kisebb darabkákat is összekotorjam. Ez az este se kerül be sikerlistám kurta sorába az biztos...
Már nem csak sejtem, biztos vagyok abban, hogy Duncan nagyon- de nagyon el van cseszve. Én is konok vagyok, és van egy sajátos életszemléletem, amiből rohadt nehezen engedek, de ő... Most komolyan! A képembe hazudott! Személyes ügy? Akkor mondja azt. Annyira ostoba még én sem vagyok mint amilyennek néz. Ha nem akar beszélni róla, elfogadom, ha diszkréciót kér, megadom, ha sírni akar, itt a vállam. Nekem ezt jelenti egy barátság, és ő a barátom. Gondoltam én... - Ez most rohadtul nem arról szól, hogy ki-kit-mire használ fel. A megszavazott bizalom sem számít igazán, sem az hogy mekkora szmötyit kavarsz. Nem a falka- vagy lakótársad áll itt, és nem az alfád szeretője, hanem az aki tűzbe tenné érted a kezét, úgy szeret. Cipő fent van, kocsikulcs következik, meg a táskám. Duncan eddigre már felseperte a tányér szilánkokat. Tökéletes összkép, mondhatom. Én majd fel robbanok a dühtől, de az ő élete megy tovább ettől függetlenül, úgy tüsténkedik, mintha itt se lennék. Fasza. - Ha egy oldalú a dolog, akkor inkább mondd meg, ne bújj be a mártír álarc mögé. De tudod, mit? Ne mondj semmit! Vettem, felfogtam, vágom... - meg az ajtót is be magam után.
//köszönöm a játékot ^^ Zárót tessék írni, most ne rázzál le szó nélkül, mert érdekel a kari reakciója //
A seprű megállt a kezemben, szorosan becsuktam a szemem és még véletlenül se néztem felé, legfeljebb a tarkómat láthatta. Tűzbe tenné értem a kezét? Szeret? A szavak amilyen természetesen hangzottak tőle nekem annál idegenebbül hatottak. Nem arról van szó, hogy ezt ne tudtam volna viszonozni, dehogynem! Csak... nem tudtam elhinni, hogy valakinek tényleg számítok, hogy érdekli, mi van velem. Nem tudtam mit kezdeni vele. Persze, ott volt Amy, Anne, Cas meg a többiek, de mindegyikükre úgy tekintettem, mint akiket védenem kell, akikért ha kell, meghalok, és ebbe a kategóriába tartozott Tara is. Hogy esetleg ezt ők úgyszintén megtennék értem azt képtelen voltam felfogni, valóságként elkönyvelni. Gyárilag lettek elkúrva bennem ezek a dolgok, egyből gyerekkoromban, s hiába telt el azóta annyi év, ebben ha vért izzadtam se tudtam változni. Láttam magam körül a normális családokat, apa-anya-gyerekek, idill, béke, szeretet. Aztán hazamentem és mindez a mások köré épült mese eltűnt, a saját valóságom pedig kegyetlenül törölt képen minden egyes alkalommal. Korán megtanultam, hogy ne panaszkodjak, hogy mindent mélyen eltemessek magamban, mert ha bármi kiszökött, azért verést kaptam. Ez nem puszta büszkeség volt, hanem pavlovi-reflex, ami ellen egyszerűen tehetetlen voltam. Az, hogy ennek hála mindig maradt köztem és a többiek között egy fal - még ha csak plexiből, vagy üvegből is - már csak amolyan mellékhatás számba ment. Féltem, hogyha az nem lenne, akkor kiszolgáltatottabb lennék, mint gyerekként. A legrosszabb az, hogy Anne-el vészesen közel kerültem ehhez az állapothoz - és itt a másik probléma, hogy az ilyesmit bajként élem meg. Megszólalni se tudtam, a torkomra forrt minden szó, s csak álltam a konyhában mozdulatlan. Hallgattam, ahogy Tara szedelőzködött, éreztem a belőle sütő haragot, amit a beszéde is híven tükrözött. Az ősök látják lelkem, nem ezt akartam. Felszólítás nélkül is hallgattam volna. Le voltam sújtva, le lettem cseszve. Összerezzentem az ajtócsapódásra, mint egy ijedős kölyök, és utána is legalább fél percig remegtem, de nem a félelemtől. Képtelen voltam meghatározni az érzést, ami bennem gomolygott, egyszerre volt összetett, és semmilyen. Üres? A következő pillanatban azon kaptam magam, hogy teljes erőből meglendítettem a seprűt és a mosogató fölötti üvegese konyhaszekrénybe vágtam. A seprű eltört, az üvegszilánkok pedig szanaszét repültek, itt-ott megkarcoltak, de egyáltalán nem érdekelt. Az én házam, az én váram, ha porig akarom rombolni, azt is megtehetem. Jah, hadd jöjjön vissza arra Tara, mi? Amúgy sem volt kedvem hozzá, elegem volt mindenből. Leültem a törmelékek közé, felhúztam a térdem, kezem közé fogtam a fejem és a homlokom a térdemre támasztottam. Tényleg elmarom magam mellől azokat, akik a barátaim, vagy azok akarnak lenni, vagy többek annál. Miért nem tudom ezt normálisan kezelni? A padlóba boxoltam és üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért...
//Én is köszönöm a játékot, és remélem, elégedett vagy a zárással! ^^//
Alaszkába visszatérni… Minden tekintetben véve furcsa. Azért, mert amikor elindultam, nem gondoltam bele, hogy egyáltalán vissza akarok-e még jönni ide, és azért is mert valahol legbelül arra számítottam, hogy többé nem is lesz alkalmam rá. És fura ez a rohadt koradélutáni sötétség is. Meg a cudar hideg és a sok hó is. Nem az autópályán hajtottam be Fairbanksbe, hanem az egyszerű főúton, ahová még nem értek el a kisváros hókotrói az elmúlt egy órában. Ez annyit tesz ebben a szakadó hóesésben, hogy fel kellett tennem a hóláncot is a kocsira. Kanadától kezdve minden tízedik benzinkútnál megálltam venni egy csokit, meginni egy kávét, üdítőt venni, mert valamit mindig elfelejtettem… Igazából egyikre se volt szükségem, csak az időt akartam még húzni. Pedig jobb lesz mielőbb túlesni ezen, tudom. Duncan házához hajtok, mert az enyémet visszavette a tulajdonos miután felújíttattam romjaiból, tehát nincs is máshová mennem. Szerettem volna előbb ide szólni, és megérdeklődni, hogy itthon van-e egyáltalán, de az előző telefonom csúfos véget ért, Duncan számát pedig nem tudom fejből. Szóval csak hiú reményeimre hagyatkozok, no meg arra, hogy nem cserélte még le a zárakat, mert a kulcsom megvan még a régihez. Egy percet még biztos ülök ott a volán mögött, Duncan házát figyelve a szélvédőn át. Próbálom nagyerőkkel visszanyelni a kényszert arra, hogy kitolassak a felhajtóról, és padlógázzal húzzak vissza a civilizációba. - Megjöttünk? - kérdezi az álmos hang a hátsó ülésről, és én válaszul előbb leállítom a motort, aztán fordulok hátra Jacobhoz. A gyerek valami hihetetlen jó érzékkel méri fel, hogy mikor kell engem visszarángatni a valóságba. -Igen, itt vagyunk. Vedd fel a kabátodat, és tudod… amiben megegyeztünk… - A fiú rábólint, és szedelőzködik. Az „egyesség” annyiból áll, hogy ha Duncan dühös lesz attól, hogy itt vagyunk, akkor ő a hátam mögé bújik, és csendben marad. Erre minden embert külön fel kellene készíteni ha vérfarkas társaságba megy… Kiszállunk a kocsiból, amit már reflexből zárok is, aztán kézen fogom a fiút és a bejárat felé vezetem. Látszólag kényelmes tempóban tesszük meg azt a néhány métert, de én most is inkább az időt húzom. Pedig Duncan nincs is itthon… Nem baj, akkor is ráérősek vagyunk, és én, a magam részéről még óvatos is. Az utóbbi hónapok tanulsága: ha túl könnyű bejutni valahová, ott csapda van. Ha Duncan vár még fél órát az érkezéssel, akkor meleg lakásba fog haza térni, a pizza is meleg még, amit idő közben rendeltem, a fiút és engem pedig a kanapén ücsörögve, tv-t bambulva talál.
Idejét se tudom, mikor voltam utoljára a házamnál. Néha ránéztem, hogy mégse legyen annyira elhanyagolva, leellenőriztem a zárakat, hogy nem telepedett-e be valaki és Anne szobáját is bezártam. A kulcsot el kellett volna dobnom. Ő is, én is jobban jártam volna, de főleg ő, ha megszabadul tőlem és a velem járó szartömegtől, csakhogy ehhez önző voltam. A szoba kulcsa mindig a zsebemben lapult: totális mazochizmus. A ház is... jobb lett volna hónapokkal ezelőtt felgyújtanom, minthogy itt álljon és egy normális családi élet illúziójával kecsegtessen. Ez se ment. A viselkedésem hiába lett egyre nyersebb, hajazott az évekkel ezelőtti állapotra, a hülye reménykedés konokul maradt a helyén. Már ez is idegesített.
Kocsi állt a ház előtt. Leparkoltam mögé a Yamahával, s már nyúltam a pisztolyom után, hogy az alkalmatlankodót kidobjam a házamból, amikor az ismerős szag eljutott a tudatomig. Annyira meglepődtem, hogy el se tettem a fegyvert, úgy nyitottam be. Friss pizza illata csapta meg az orrom, hívatlan vendége(i)m pedig a kanapét nyomták teljes testsúllyal. Nyitánynak egy bazi nagy sóhaj szakadt ki belőlem, folytatásnak végre eltettem a stukkert, aztán betettem magam után az ajtót. Mit mondhatnék, nem voltam elragadtatva: Tara, ráadásul nem is egyedül. Egy gyerek! Basszus! Tényleg a pofámba van dörgölve minden, amiről legalább egy percre meg szeretnék feledkezni. Fogalmam sincs, mi mehetett a TV-ben, momentán sokkal jobban lefoglaltak azok, akik a műsort nézték. - Ezúttal meddig maradsz? - Oké, ez nem volt épp szívélyes köszöntés, inkább foghegyről odavetett... akármi. A kissrácra pillantottam, aztán megráztam a fejem és a konyhapult mögé sétáltam, hogy valami ihatót kerítsek a hűtőből - üzemen kívül volt, ásványvizet is csak vészhelyzet esetére tartottam itt. Reméltem, hogy Tara vette a lapot és jött ő is - lehet, hogy egy őstulok voltam, de egy gyerek előtt akkor se fogok patáliázni, tapasztalataim szerint nem tesz jót nekik a feszültség. Amúgy is érzi szerintem, hogy nem rózsás a hangulat. - Ki ez a kölyök?
Duncan motorjának hangját már messziről meghallom. A gyereket ölelő karom reflexből fog valamivel szorosabbra, az arcomra meg jeges verejték ül ki. Sosem hittem, hogy én egyszer még pont Duncantől fogok félni -vagy bárki mástól itt Alaszkában- de hittem vagy sem, most éppen ez történik. Észre se veszem, hogy bezárkózok a falak mögé, és ha tudnám, szerintem védeném vele a gyereket is. Motor leparkol, léptek óvatosan reccsennek a hóban, ajtó nyílik, Duncan belép... és nesze nekem üdvözlés. - Egy darabig. -húzom el a számat, és amikor elindul a konyhapulthoz, én követem. Oké, nem vártam, hogy majd vigyorog, és átkarol, mint egy kedves régi ismerőst, hisz ő Duncan. Arra már inkább számítottam, hogy leüvölti a hajamat a gyerek miatt, meg úgy általánosságban amiért eltűntem. Erre a hűvös fogadtatásra azonban nem voltam felkészülve. Ha jól emlékszem, még valamiféle barátok voltunk, mikor utoljára találkoztunk. Való igaz, hogy az óta Castor kidobott. Nem, erre most nem fogok gondolni! Ami a másik dolgot illeti: kihúzom magam: - Ő az enyém. Én felelek érte. - Olyan elszántság süt le rólam, amit csak nagyon ritkán látni a magam fajta -inkább megalkuvó, mint céltudatos- szukán. De amint látom, hogy célt ért a mondanivalóm, vissza is veszek kicsit magamból. Nem akarok több feszültséget. - Itt maradnánk pár napot. Csak amíg kibérelek egy másik házat... Addig én megvagyok itt a kanapén, a fiú meg a szobában ahol én aludtam. - hadarom a végét, mert tudom, hogy mennyire vigyáz Anne szobájára. Meg se fordult a fejemben oda vinni Jacobot. Ha még nem válaszolt, akkor én még hozzátennék valamit, csak úgy kampányolásképpen. - Nem tudom a számodat, különben hívtalak volna már. Az emeleten egyébként még nem voltunk, és a holmi is a kocsiban van, szóval ha ki akarsz rakni... - nah jó, ezt a mondatot már neki kell befejeznie.
Élesen beszívtam a levegőt és egy nagy szusszantással engedtem ki. Pont ettől féltem. - Mégis mit értesz az alatt, hogy a tiéd? - szűrtem fojtott hangon a kérdést a fogaim között, hogy lehetőleg a pöttöm ne hallja. - És az "egy darabig" alatt? - szegeztem neki az újabb megválaszolandót. Azt hiszem, mérges voltam. Hogyne lettem volna az? Lelép, köddé válik, aztán egyik nap megjelenik a házam egy gyerekkel! Én meg legyek nyugodt és mosolyogjak? Hát az nem fog menni. - Állj, állj, állj! - emeltem fel a kezem a nyomaték kedvéért, hogy valahogy belé fojtsam a szuszt. - Menjünk sorba, jó? - Megmasszíroztam a halántékom, hogy működésre bírjam az agyam. - Miért jöttél vissza? És ezt most nem bunkóságból kérdezem, hanem azért, hogy tudjam, meddig és milyen fronton számoljak veled falkaügyileg is. A ház nem érdekes, úgyse lakom már, felőlem maradhattok - legyintettem. Kisebb gondom is nagyobb volt ennél a tákolmánynál. - A céljaid érdekelnek, micsodák, mennyire hosszú távúak, meddig tartanak Fairbanksben és mennyire köthetők... a falkához. Falkát mondtam, de elsősorban Castort értettem alatta, közben pedig tartottam valamiféle nyakatekert, női logikával dúsított választól. - Ja, kérsz vizet? - nyitottam ki megint a hűtőt, felajánlva a számtalan üveg egyikét. Lassan belövöm, hogy mi merre hány méter, csak kissé időigényesen. - Vagy a gyerek? Levettem a bőrdzsekimet, a konyhapultnak támaszkodtam, felkészülve egy esetleges hosszabb beszélgetésre. Ha rövid lesz, az se gond.
- Pontosan azt értem alatta, amit mondtam... - én is csak halkabban beszélek, bár a tv elég hangos, és leköti a fiú figyelmét. Illetve amikor a kanapéra sandítok (minden második levegővétel után) akkor éppen a tévét nézi. - Az enyém és kész. Hagy ne kelljen pont neked megmagyaráznom hogyan működik ez... - esküszöm, hogy nem akartam ezzel érvelni, és erre külön figyelmeztettem is magamat mikor számításba vettem az esetleges történéseket... most mégis kimondtam. - Bocsánat... Védekező mechanizmus. Új ez még nekem. A kérdéssorozatra először csak pislogni tudok. És kábé másodszor is. Ha ki akarja küszöbölni a női kombinálást, akkor a lehető legrosszabbat kérdéseket tette fel, mert erre én mást sem tudok reagálni. - Mi történt? - ahogy kezd összeállni a fejemben egyféle kép, úgy érzem egyre inkább szükségét annak is, hogy leüljek. Szóval leereszkedek az első utamba kerülő székre.- Úgy beszélsz mintha áruló volnék. - nem kérdőre vonom, dehogy is! Inkább csak tény-megállapítok. Azt nem állítom, hogy nem esik rosszul a gyanakvása, mert márciusban még fordított felállásban voltunk itt, amikor nekem meg sem fordult a fejemben megkérdőjelezni az ő lojalitását, pedig ő is eltűnt hónapokra. Nem beszélve az ötletéről, amikor át akart állni a hegyi falkához "beépülés" címszó alatt. Ez történt volna? Idő közben mégis végrehajtotta a nagy tervet? Hát csessze meg a kérdéseit, én így biztos nem felelek rájuk! - Holnap kihallgatást kérek az alfától, utána majd többet tudok mondani.Ugye Ő jól van? - jesszus! Még ezt sem tudtam megállni... Nem akartam róla kérdezni, és utálom ezt a választ-sürgető-kislányos-aggódós- szinte-már-könyörgős színt a is hangomban. Azt hittem, hogy a hülye-pitsa énemet sikerült elnyomni az elmúlt hónapokban. Van mit gyúrni még ezen is, látom... A vizet megköszönöm, de visszautasítom. Megvan mindenünk. Azért megkínálom még én is őt a pizzával. - Mondj amennyit lehet. Nem többet. - Igen, azt hiszem az esetleges válaszból már megsejthetem, hogy mi mozog a háttérben. Vagy nem.- Kezdd mondjuk azzal, hogy mire fel ez a bizalmatlanság. Mintha nem bizonyítottam volna még elégszer... -Ez utóbbit más helyzetben talán csak úgy magamnak jegyeztem volna meg, egy gondolat erejéig. Most azonban szükségét érzem a verbális megerősítésnek is. A mi fajtánk nagyon szeret elsiklani a "legszebb" részek felett, vagy csak elfelejtkezni róla, mondván hogy az "élet megy tovább". Hát valakinek nem megy az olyan k*rva könnyen tovább. Nekem nem.
Pont azért kérdeztem rá, mert halványan reméltem, hogy talán nem ugyanaz a helyzet, mint nálam, de amikor ez megerősítésre került, szinte éreztem, hogy egy árnyalattal sápadtabb lettem. - Fogalmad sincs, mibe mászol bele - mondtam halkan, szinte csak magamnak. - Nagyon meg fogod szívni, és ő is - intettem a fejemmel a kissrác felé. Nem fenyegettem, nem figyelmeztettem, csak tényt közöltem. Egy élő céltáblát vett magához, amit ha ne adj isten valaki eltalál, akkor... Végigfutott a hátamon a hideg ahogy Anne-re gondoltam. Láttam Tara arcán, hogy nem tudta mire venni ezt a vallatást, sajnos kissé rossz passzban kapott el, és időbe telt, mire egyik hangulatból, gondolatkörből a másikba értem. - Nagy szart tartalak árulónak! - csattantam fel méltatlankodva, még a hangomat is felemeltem, aztán gyorsan vissza is csitultam. - Ne haragudj. Csak nem értelek. Hallottam róla, hogy mi történt a lelépésed előtt - szép ki csevej volt Casszal -, ezért nem értem, hogy mit keresel a városban. - Azt hiszem, kezd helyreállni a kommunikációs rendszerem. Én a helyében, bármennyire legyek belezúgva az illetőbe, száz mérföldes körzetébe se mennék egy olyan este után. (Jó, mondjuk azt is megvárom, Amy mikor művel ilyesmit - szerintem még élvezném is, ha megpróbálná...) Nem értettem, ez egy olyan téma volt, aminél a fejemben megjelent az "ERROR" felirat és képtelen voltam az ilyesmit másképp látni. Ugyanakkor ismertem Castort annyira, hogy érezzem, valami bűzlik ekörül, csak nem volt már kapacitásom ezen is kattogni. - Nem tudom, hogy van. Egy ideje csak SMS-ben beszélünk. - Ja, amióta hazajött, egyszer sem láttam, a hotelben is néha érzem csak a jelenlétét, valószínűleg az erdőt járja, amikor teheti. Tara ragaszkodása, érdeklődése őszinte, legalábbis nem érzek semmilyen mögöttes szándékot, ez pedig mindennél tisztábban megmutatta, mennyire különbözőek vagyunk. Ha lett volna kedvem, elmosolyodok rajta. A pizzát ugyanúgy fogadtam, mint ő a vizet. Mostanában alig volt étvágyam. - Mondtam: amíg akartok. - Megvakartam a tarkóm. - Nézd, ez nem nagylelkűség. Én a hotelben lakok, ott is maradok, a ház üres, nektek fedél kell, bármilyen szar lett a modorom nem fogok határidőt kitűzni, hogy aztán kilakoltassalak titeket. Szóval kérlek, csak fogadd el, jó? És nekem hadd ne kelljen tovább irgalmas szamaritánusként tetszelegnem! Ha valamit felajánlok, fogják, fogadják el, ne szőrözzenek - úgyis keveseknek teszek felebaráti szívességet, legalább azok ne kéressék magukat. Aztán a bizalmatlanságomra terelődött a téma. Egyre jobb vizekre evezünk... - Én csak... szeretnék legalább egy dolgot tisztán látni ebben a városban, ebben a falkában, ebben a tetves életben. Csak egyet. - Tanácstalanul széttártam a karom. - Szeretném megérteni, hogy mi miért van, ez minden. A feldúltságom apránként apadt, a helyébe fokról fokra erősödő fejfájás érkezett. De jó!
A választól Duncan elsápad. Esküszöm, hogy nem értem a pasas reakcióit. Mi fészkes fene történt itt?! Meghalt valaki, vagy mi?! A pokolban nincs annyi bánat, meg emós világfájdalom, ami Duncanből árad felém. Jó, ez utóbbi enyhe túlzás volt, de akkor is változott valami, és még nem is tudom hogy mi az, de már most utálom. Egyébként nagyon jól tudom, hogy mibe másztam bele... Ennek jegyében telt el az utóbbi néhány hónap, de amíg nem rajzolódnak ki előttem Duncan tervei, és vallatásának célja, addig nem vagyok hajlandó beszámolni neki erről. Mikor felcsattan, mert nem tart árulónak, akkor egyrészről megkönnyebbülök, másfelől pedig már nyitnám a választ, hogy ugyanolyan hangszínben vonjam kérdőre: akkor mégis mi a baja velem?! Csendben maradok, mert látom, hogy még folytatná. - Fasza... - fűzöm roppant bölcsen a hallottakhoz. A mondat második feléből az is kiderül számomra, hogy ő még a "sok"-nál is jóval többet tud, de nem vagyok képes eldönteni, hogy ezen most szégyelljem el magam nagyon mélyen mert ez mégis az én szégyenem (Castor az alfa, szóval ami történt az csakis az én szégyenem lehet a veszekedéstől kezdve a ... a többin át, egészen a szakításig MINDEN); vagy legyek mocskosul dühös amiért Ő még el is mesélte másnak. Végül abban maradok, hogy elcsapom a fejem Duncanről, és inkább az előbbi választási lehetőségeket fontolgatom, és arra még véletlenül se gondolok, hogy maga a téma miként érint még engem. A kérdést hagyom megválaszolatlanul... És a továbbiakra figyelek. SMS... Az sms jó ötlet. Elő is veszem a telefonomat és írok neki, ha már így az eszembe jutott ez a megoldás is. Így legalább biztos nem csapja rám a telefont. Ami pedig a házat illeti... hát rábólintok. Persze így is keresni fogok egy "sajátot", de így már nem fogok kapkodni, vagy sietni. Jah hogy meg akarja érteni. Sóhajtok előbb még egy nagyot. - Nincs hová mennem. Ezért jöttem vissza. Ami meg vele történt, az nem fog felülírni kétszáz évet. Ő mindig a teremtőm lesz, akit imádok. - ekkor a kanapé felé sandítok, majd vissza Duncanre. - Csak más dolgok lesznek fontosabbak. - és ezt akár tekintheti ő vagy én is, meg úgy mindenki egy ígéretnek. Egy ingoványon álló, de egyelőre még stabil ígéretnek. Aztán majd a holnap megmondja - már ha fogad egyáltalán- hogy mennyire szedtem össze magam az elmúlt időszakban. - Januárban beharapom. - gondolok itt a fiúra. Hát ki másra? - Szeretnék előbb egy igazi karácsonyt neki, mert még nem volt része benne. Aztán majd meglátjuk.. Nem merek hosszú távon tervezni még... Te jössz. Mi lelt téged? - közben megint elé tolom a pizzás dobozt, hátha ez úttal már elfogadja. Úgy ráncolja a homlokát, mint amikor fájlalja a fejét. Biztos lement a vércukra. Az evés talán segít, még akkor is ha nincs étvágya. Én mindenesetre előveszek egy szeletet, hátha ő is kedvet kap hozzá.
Nem repesett az örömtől, hogy tudtam a dologról, és mi tagadás, nekem is meséltek már szívderítőbb dolgokról, de durvábbakról is. Csupán annyiból érintett meg, hogy ez velük történt, meg a magam kis emlékeit is elő-előcsalogatta, viszont a jelen sokkal jobban izgatott. Sajnáltam, de ennél többet nem tehettem, s ahogy elnéztem, jelenleg nem szorult szánalomra, vigasszal pedig nem szolgálhattam, abból mostanában szegényes a felhozatal. Amíg az SMS-sel bíbelődött, ittam egy keveset, majd elnéztem a kanapé felé. Akkor sem fordítottam el onnan a tekintetem, amikor Tara ismét beszélni kezdett, csak egyetértően bólogattam. Na, igen, a vérséget nem lehetett letagadni, megmásítani egy bizonyos kor után. A beharapósdira viszont rákaptam a tekintetem. Itt valami turpisság van, az ziher, ekkora véletlen a világon nincs: visszajön egy gyerekkel és a beharapását tervezi a közeljövőben, mi az isten folyik itt, mások élik azt, amit én akarok? Fanyar mosolyra húztam a szám. A jelen állás szerint Tara megtehette azt, ami után én csak sóvároghattam, ez pedig életemben először féltékenységet okozott. Hol tudom non-stop elcseszni a dolgokat, hm? - Ilyen bizonytalanságban élsz és mégis magadhoz láncolod - mondtam halkan. - Ennyire rossz volt neki korábban, hogy még ez is a javára válik? - Fürkészőn méregettem Tara arcát, próbáltam a vonásaiból is kiolvasni,a mit lehetett. - Egy puskaporos hordóhoz hozod, egy olyan alfa közelébe, akivel magad sem tudod, hányadán állsz, miközben bivalyerős kóborok flangálnak az utcákon. Már ne is haragudj, de azt hiszem, keresve se találhattál volna veszélyesebb várost egy átváltoztatandó gyereknek. Nem emeltem fel a hangom, nem voltam dühös sem, csupán a rideg tényeket soroltam. A huszonévesen beharapottaknak sem könnyű kölyökként az élet, de nekik legalább van annyi előnyük, hogy emberként felnőttek, van veszély- és felelősségérzetük, nem gyerekek. Továbbra is éltem a gyanúval, hogy Tara valójában nem is sejti, mire készül. Nekem már lassan nem volt választásom, ő meg önként hozza ide a fiút. Hatalmas ostobaságnak tartottam. Továbbra sem éreztem indíttatást az evésre. - Hogy engem? - Enyhén felvontam a szemöldököm, majd fancsalin elhúztam a szám. - Megrágtak és kiköptek, túl inas voltam. - Megráztam a fejem és a pultra támaszkodtam, üres tekintettel meredtem a TV felé, de nem láttam, mi ment, nem fogtam fel. - Zsarolnak, csupán ennyi. Zsarolnak, mert eszközt adtam a kezükbe, mert hagytam, hogy valaki drágább legyen mindennél, mert ragaszkodtam hozzá, de ahhoz már gyenge vagyok, hogy megvédjem. - Tara szemébe néztem. - Higgy nekem, bárhogy is érzel most, hülyeséget csinálsz és drágán meg fogsz fizetni érte, méghozzá a fiún keresztül. Ha visszamehetnék az időben egy mozzanatot változtatnék csak meg, annyi pedig bőven elég lenne ahhoz, hogy most minden jobb legyen - legalábbis a magam kis világában. - Remélem meggondolod magad és megszabadulsz tőle, amíg nem késő - mondtam szárazon, majd visszatettem a palackot a hűtőbe és felvettem a dzsekimet.
Szánalomra, vagy vigaszra valóban nem szorulok. A haragomat kiéltem már az embereken akiket megöltem, mikor még "nem voltam önmagam". Mennyi hullát rejtenek Fairbanks erdejei, és az országút melletti területek egészen Chicagoig! Szóval nem, én nem haragszom senkire. A többit pedig már tudom kezelni. (Mi sem bizonyítja ezt jobban annál mint hogy megint itt vagyok.) A lényeg: ha van is szánalom Duncanben irántam, azt a legcsekélyebb mértékben sem mutatja ki, és ezért tulajdonképpen még hálás is vagyok.
Figyelem Duncan arcát míg beszélek, és mire befejezem, rá sem ismerek már. Nem tudom megfogalmazni, hogy mi azaz érzelem amely kiült az arcára, de számomra vadidegenné teszi az egész embert, úgy ahogy van. Valami nincs rendben vele. Mondjuk ezt a következtetést levonhattam volna akkor is, mikor megérkezett, de azt még betudhatom a haragnak is, amiért idepofátlankodtam. Gyanakvóan összeráncolom a homlokom, a szemöldökeim, de várom, hogy kibökje amit akar, mert biztos vagyok abban, hogy előbb utóbb beszélni kezd. És nem is csalódok. Azt hiszem, kezdem érteni mi a baj, de nem kérdezek még rá nyílt egyenest az Anne ügyre. - Chicagoból hoztam el őt. Tudod, hogy mi van ott? - költői kérdés, mert hát persze hogy tudja. A telefon közben rezegni kezd a kezemben, végül felcsendül az smst jelző hang is megerősítve azt a tényt, hogy igen, az alfa visszaírt. Nem nézem még meg, folytatom amit elkezdtem, ki kell kerülnöm a további kérdéseket amit a város említése meríthet fel benne. - Ennél többet nem mondhatok, előbb Vele beszélek. - hogy mi a válaszom Duncan következő felvetésére, azt most még csak sejtem, de miután elolvastam az alfa válasz sms-ét, már sziklaszilárdan tudom is. "Ok." Csak ennyi. Egy "OK." Hát így már részemről is oké. - Őt nem fogja érdekelni, hogy mit csinálok, a gyereknek meg még csak a közelébe se megy. - valószínűleg ránézni se akar majd, ezt tudom én is, Duncan is; szóval ezt már nem mondom ki hangosan. Lógjon csak ott a levegőben kimondatlanul. - A fiú még érzékeny a szellemvilágra. Kicsit jobban, mint a többi, vele egy idős gyermek... Nem kockáztatnám meg, hogy Todd felvegye a kapcsolatot vele is. - ugyan elméletiekben sikerült elintéznem ezt az ügyet (is) Chicagoban, de értek már korábban is meglepetések. Nem lehet bízni az őrzőkben. Csúnya lecke volt, de megtanultam. Éppen ez az egyik legnyomósabb érvem a beharapás mellet. Az őrzők akarták a gyereket. Hisz tőlük hoztam el... Ha azt az oldalát nézem, hogy engem a vérfarkaslét kigyógyított a rákból, akkor nagyon valószínű, hogy elvágja a köteléket majd Jacob és a szellemvilág között is. Úgy már értéktelen lesz az őrzők számára, a fiúnak pedig akkor lesz majd csak igazán esélye egy boldog gyermekkora. Mondhat bárki azt amit akar, vérfarkasnak lenni nem szörnyű dolog. Én szentül hiszem, hogy jót teszek a gyerekkel, és azt hogy képes leszek megvédeni majd. Elég erős és idős vagyok ahhoz, hogy meg tudjam tenni, ha akarom. Márpedig akarom. Ő az enyém, és kész! Amit Duncan ezt követően mesél, az tisztára mos előttem mindent. Anne. Anne a baj. Azt tudtam, hogy Duncan "megszabadult" tőle. És azt is, hogy később még találkoztak egyszer. Tudom, mert éreztem rajta az kislány illatát, és ezen össze is kaptunk egy kicsit. Nem a kislányon, hanem azon hogy Duncan a szemembe hazudott miatta. - Ha anno neked is elmondták volna ugyanezt, te mit feleltél volna rá? - kérdezem halk, fojtott hangon, mert a farkas odabent most az diktálná, hogy üvöltsek vele, ahogy a torkomon kifér, és csak így tudom visszatartani. - Mert én csak azt tudom mondani, hogy nincs az az áldozat, amit ne hoznék meg érte. -Duncan, ne érezd úgy, hogy én élem meg az álmaidat. Mert te most erre gondolsz, ne is tagadd. Ha vissza akarod kapni, ne hagyd magad zsarolni, mert ezzel adsz adut a kezeikbe. Vérfarkas vagy, nem öleb, hát vedd vissza az irányítást. És ha segítség kell, én... - nem fejezem be a mondatot, mert Jacob közben feláll a kanapéról, és felénk közeledik; de szerintem Duncan tudja már ennyiből is, hogy mi a kijelentés folytatása. Jacob nem hozzám jön, hanem megkerülve a konyhapultot, Duncan elé lép, aki éppen a kabátját húzza fel. A fiú megvárja, míg Dun befejezi a mozdulatot, aztán kinyújtja felé a jobb kezét, mintegy kézfogásra invitálva a farkast. Annyira felnőttes, és aranyos ez a mozdulat egy 6 éves gyerektől, hogy akárhányszor látom ezt tőle, nem tudom megállni ezer wattos mosoly, vagy kacagás nélkül. Most csak az előbbi történik, szóval vigyorgok. - Jacob Farrell Junior. - mutatkozik be a fiú, kezét még mindig kitartja, várja azt a kézfogást. - Te pedig Duncan bácsi vagy. Tara mesélt rólad. Megmutatod a farkasodat? - Khömm. - megköszörülöm a torkomat, és ha éppen innék, szerintem ki is köpném, vagy félrenyeltem volna. A fiú ebből már tudja, hogy ezt most inkább nem kéne erőltetni. Veszi is a lapot. - Hát jó. Akkor körbe vezetsz? - intézi a kérdést megint csak Duncanhez. Azt hiszem, azt próbálja elérni, hogy a farkas maradjon még.
//Szólj rám, ha nagy túlzásba estem //
A hozzászólást Tara O'Ryan összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Dec. 11, 2012 2:57 pm-kor.
Megráztam a fejem a magyarázatára, Chicagóra, és arra, hogy Cast mennyire fogja érdekelni, Tara mit tesz a gyerekkel. Arra akartam rávezetni, azt próbáltam valahogy elmagyarázni, hogy a gyerekkel és önmagával mit készült tenni, mert még ha ki is hagyja belőle Castort ez akkor is öngyilkosság. Újabb halántékmasszázs. - Tudom, mit érzel - mondtam a szemébe nézve. - Ismerem ezt az áldozatkészséget, ahogyan azt is, milyen könnyű ezt kihasználni. És eljön majd a pillanat, amikor kihasználják, neked pedig olyan áldozatot kellene hoznod, amivel olyanoknak ártasz, akikért szintén kész lennél bármit megtenni. - A kesztyűmmel kezdtem vacakolni. - Tudom, hogy erős vagy, nem tegnap lettél vérfarkas, de akkor sem tudod mindentől megóvni. Nem lehetsz mellette a nap huszonnégy órájában és te sem vagy legyőzhetetlen. Elhúztam a szám. Ne hagyjam magam, vegyem vissza. Mindezt könnyű mondani, elképzelni is, tervezgetni ugyancsak, a kivitelezés azonban teljesen más tészta. Figyelnek rá, őrzik, én pedig nem masírozhatok be csak úgy az egyetemre, bár szívem szerint azt tenném. Tudtam, hogy ha megkérném, segítene, de egyfelől ide ketten is kevesek voltunk másfelől ezt Castorral is át kell rágnom még egyszer. A tavaszi köddé válásom és az azt követő bizalomvesztés elég volt egyszer, hacsak nem szülinapi zsúrról van szó, én többet a háta mögött nem keverek szart. Épp mondani akartam, hogy mi is konkrétan a helyzet, hogy tisztán lásson, amikor az apróság odajött hozzánk. Pontosabban hozzám, és felnőtteket megszégyenítő bemutatkozást produkált. Az első gondolatom az volt, hogy soha többé nem akarok húsz év alattiakkal találkozni, a második, hogy mekkora paraszt vagyok. ~ Castor és a falka elárulásáért cserébe Anne pöpec nevelést kap. Ha nem dalolok, az egyik őrző megöli. ~ És ezzel kettőre növeltem a beavatottak számát. Kár, hogy ezzel párhuzamosan nem lett használható ötletem. Kezet fogtam Jacobbal, és már nyitottam a számat a bemutatkozásra, amikor kiderült, hogy fölösleges, mert biza hallott már rólam. Tarára sandítottam, egy amolyan "mégis mennyit tud?" pillantással. Nos a farkasomról biztosan tud. - Semmi vész - mondtam a kérésre és a torokköszörülésre, majd leguggoltam a fiúval szembe. - Jól figyelj! - suttogtam, mélyen a szemébe néztem fogva tartottam a tekintetét, ha képes lettem volna rá, a fejébe mászok. A szemem lassan, kényelmes tempóban megváltozott, hogy figyelemmel kísérhesse a folyamatot, ami alatt a kéket elnyeli a sárga, és a vadállat egy része a felszínre bukik. A szem a lélek tükre, a lelkem pedig egy farkas. Az energiám lomhán áramlott körülöttünk, egyre többet engedtem ki, hogy mind jobban érezhesse, ha valóban olyan érzékeny. Az arcom alapvetően nem változott meg, de bestiálisabb lett, ahogy az egész lényem is. Nem alakultam át farkassá, jelenleg túl nagy macera lett volna, de a fenevadat megmutattam. Bennem élt, én magam voltam az, akár két, akár négy lábon jártam, nem téphettek már szét minket. Elvehetik az átalakulási képességem ideig-óráig, de akkor is farkas maradok. Visszaszippantottam az erőm, a szemem pedig újra emberi lett. Megsimogattam a fiúcska fejét, majd felálltam. - Legközelebb a bundámat is láthatod - mondtam egy halvány mosoly kíséretében. - És akkor a körbevezetést is megkapod, ha még lesz olyan része a háznak, ahol nem jártál. Fojtogatott a jelenléte, fájt ugyanazt látnom, amit évekkel ezelőtt én is elkövettem. Nem bántam, de visszacsinálnám, ha tehetném. Sose hittem, hogy valaha ezt fogom kívánni, és csak reméltem, hogy Taránál nem jön el ez a nap. - A ház a tiétek, használjátok nyugodtan. Ha kell valami, esténként a Goldenben vagyok, ott megtalálsz. - Még egyszer megborzoltam Jacob haját. - Légy óvatos - mondtam még Tarának. - Lehet, hogy ez a város rosszabb, mint Chicago. Ha csak nem volt még valami, távoztam, ellenkező esetben már a házon kívül folytattuk a beszélgetést, mert amilyen gyorsan tudtam, "elmenekültem" a gyerek közeléből. Ez a találkozás felért egy piszok durva tökön rúgással.
Mintha fejbe vágtak volna egy pallóval, vagy baseball ütővel, úgy szédülök meg és hőkölök hátra egy ültő helyemben attól amit Duncan üzent nekem. Pont nem ez a kategória ugrott be a "zsarolás" címszó alatt... Eddig azt hittem, hogy átlátom én a helyzetet, most még vagy kétszer arcba vág a felismerés, miszerint nem értek én szart se... Rosszabbkor nem is csatlakozhatott volna hozzánk a fiú, persze ezt eszem ágában sincs éreztetni vele, hiszen ő nem tudhatta. Bár ha folyton, azaz a leggyakrabban úgy viselkedik (vagy ahhoz hasonlóan), akár egy felnőtt, előbb utóbb tényleg emlékeztetnem kell majd rá magamat, hogy nem az. Amíg Duncan megmutatja Jacobnak a fenevadat, a fiú pedig ámulva, csodálva nézi őt, én visszagondolok arra, amit még az imént mondott Duncan. Nem a zsarolásra, hanem eggyel előbb. Akkor még átugrottam a témát, mert nem akarok már vitába szállni vele... Már csak azért sem, mert Duncannak igaza van. Veszélyes itt a fiúnak, de veszélyes ez mindenki másnak is, ha úgy nézzük - márpedig én úgy nézem, mert már belém égett a tudat, hogy én fel akarom nevelni ezt a gyereket; és én most a létező összes kibúvót fel akarom kutatni, ami végül engem igazol majd. Tudom, hogy szánalmas, de attól még így teszek; holott Duncan helyében én is ugyanazt vallanám, amit ő... De már csak azért sem "szabadulok meg" a gyerektől, mert jelenleg ez a kölyök az egyetlen dolog az életemben, ami egy egészben tart engem, aki egyaránt elsimítja az én és a farkasom idegeit is. Ha ő nincs, akkor megint össze fogok roppanni; de arra még gondolni sem akarok, mert már komolyan rettegtem saját magamtól. Amióta van ez a kölyök, van értelme is annak, hogy felkeljek reggel. Önző vagyok, persze... de ezt is eltakarhatom egy "ez a gyerek érdeke is" feliratú takaróval. Mindenre van magyarázat, csak nézőpont kérdése... Mellesleg biztos sokkal könnyebb volna megtenni amit a józan ész diktál, ha gyerek egyáltalán nem kötődne hozzám, és a farkasokhoz. És azt hiszem, éppen ez a lényeg. Mármint, hogy Jacobnak is pont ugyanannyira kellek, mint ő nekem. Nehéz lesz, biztosan... de ha megint csak a saját álláspontomat akarom igazolni, akkor most feltenném magamnak a kérdést, hogy "mégis mi volt eddig egyszerű az életemben?!" Semmi nem volt az, mégis itt vagyok... Krisztusom! Most komolyan saját magamnak érvelek?! Nah jó.. Vissza a valóságba! MOSTAZONNAL! Úgy látom, Duncant mégse sikerül maradásra bírni, ezért felállok, hogy kikísérjem. Jacobnak szólok, hogy legyen még egy kicsi türelemmel, vagy nézzen egyedül körbe a házban, a felnőttek meg (azaz Duncan és én) kivnulunk a ház elé folytatni a csevejt. - Erről ki tud még? És mi a terved? - kérdezem a farkast, amint becsukódik mögöttünk az ajtó. - És... és... mennyit tettél meg.. eddig ?
Na, most értette meg. Láttam, éreztem rajta, ennek pedig épp itt volt az ideje. Tudom, milyen makacs, hogy mennyire kitart az elhatározásai mellett, így aligha hathatok rá úgy, ahogy szeretnék, de legalább elmondhatom, hogy én megpróbáltam, és ő is tudni fog már mindent. Aztán hogy innentől hogyan alakulnak a dolgok, az már majdhogynem csak vakszerencse. Sejtettem, hogy Tara kikísér, nem kellett csalódnom, ahogy arra is számítottam, hogy lesz még kérdése. Micsoda mék, hogy nekem meg válaszaim voltak! Szeretem a gördülékeny társalgásokat, némivel jobb téma, és a mostani egyenesen mesés lehetne! - Castor és most már te is. Hogy az őrzőknél hányan vannak beavatva, azt nem tudom. - Ami szar ügy. - Volt egy "A" terv, de az mellékvágányra került. Most megyek találkára az új Protektorhoz, megcsillantom diplomáciai tehetségem - mondtam nagy adag öniróniával. - Meglátjuk, mennyit ér a szép szó. - Hitem szerint egy marék levegőt. De majd elválik, már nem Mortimer csücsül a bársonyszékben. - Úgy érted mennyit mondtam nekik eddig, vagy mit tettem azért, hogy Anne-t visszakapjam? - Nem mindegy! Habár a válasz szempontjából azt hiszem mégis: - Semmit. És most szembe lehet köpni.
- Is-is. - felelem, ha már úgy az egyenes válaszok jegyében zajlik ez a beszélgetés. Nekem ugyan semmi közöm hozzá, mert jelenleg azt sem tudom, hogy Duncannel hányadán állunk, arról nem is beszélve, hogy az alfával, meg a falkával kapcsolatban mi a helyzet... Ettől azonban nem érdekel kevésbé, hogy mi mozog itt a háttérben. Bár maga a tény, hogy Duncan elárulta ezt nekem, már önmagában is arról árulkodik, hogy valamelyest azért még bízik bennem. Meg is adja saját kérdésének válaszát, ha jól értem, akkor mindkettőre. Szemen köpni ugyan nem akarom, első reakcióm csupán egy nagy sóhaj. Azt nem tudnám megmondani, hogy mi a fajsúlyosabb ebben: a megkönnyebbülést, amiért nem árulta (még) el az alfát, vagy az aggódás a kislány miatt... Az újkeletű, őrzőkkel kapcsolatos aggályaimat nem vezetem fel, mert nem akarom sem lehangolni, Duncant, sem esetleges vak reménnyel kecsegtetni. Mit lehet mondani ilyenkor egy barátnak?! - Légy óvatos. - dörmögöm az orrom alatt, mert nehezemre esik visszanyelni a többi mondandómat is, meg a személyes véleményemet erről az egészről. Ez egy patt helyzet, és Duncen csak annyit tehet, hogy megpróbál beszélni velük - már amennyit tudok, csak erre következtetek. - de a mellékelt ábra szerint ezzel maradéktalanul tisztában van ő is. Mit mondhatnék hát? Semmit... Az ég egy adta világon semmit. Inkább másik témára terelek. - Tudom, hogy most ez az a dolog amiről a legkevésbé akarsz hallani, és nem vág a témához sem... Holnap elugranál olyan 3 körül, vigyázni Jacobra, míg beszélek az alfával? Nem viszem el magammal, és idegent sem akarok a közelében tudni... de ha nem megy, azt is megértem...
Az óvatosságra csak biccentettem, szerintem nagyjából mindkettőnk fejében ugyanazok a gondolatok kergették egymást, láttam rajta, hogy szíve szerint még mondana egy-két szót, de nem tette. Hálás voltam érte, így is épp elég dologtól zsongott a fejem. A kérése kissé meglepett, ugyanakkor jól esett, hogy annyira bízott bennem, hogy a fiút rám meri hagyni pár órára. Mondjuk, tudomásom szerint nem is nagyon volt már, akihez ezzel fordulhatott volna. - Persze - mondtam végül, egy biccentéssel megtoldva. - Ha valami balul ütne ki, és nem lennék itt fél háromra, ne várj, vidd magaddal, vagy hívj mást, akiben bízol, oké? Szeretek minden eshetőségre felkészülni, ami olykor úgy tűnhet, hogy pesszimizmussal és paranoidsággal vegyül, de inkább ez, minthogy egyszer nagyon durván benézzek valamit és mások igyák meg a levét. Elvégre ez a munkám, nem? Tara pedig még ha fel is húzott ezzel a gyereküggyel, és még ha nem is értem az elmegyek-visszajövök játékát, akkor is a barátom. Azt is értem, hogy mit jelent neki Jacob - hogyne érteném! -, de aggódni attól még szabad, hogy ő is belefut olyan dolgokba, mint én. - Egy kalappal a holnapi jelenésedhez - mondtam, ha esetleg úgy alakulna, hogy már nem futunk össze. - Vigyázz magatokra! A motorhoz mentem, felvettem a bukósisakot, berúgtam a Yamahát és az egyetem felé indultam.
Kezdőlap
//
//
