Nem akartam megtudni a nevét, tudom, már amikor megláttam a két szemét, ami hasonló sötétben fénylett, mint a sajátom. Ha volt is bárminemű érdeklődése irántam, gyanítom, hamar magába temette, legalább is próbálta, mert nem omlott a karjaimba. Sosem-volt-csókok fantáziaképei, látom őt, a bokája ívéből már el tudom képzelni a teste folytatását. Álmos ringatásban fújta felém a szél éveken át fantom-árnyékait, ahogy figyeltem paráznaságukat a függöny redőin át. Ennyi elég volna?, sosem tudtam megérteni, tudom, tudtam, hogy én jó vagyok, én több vagyok, mégsem fogad be, nem lát szívesen, öle, lelke, szíve feltáratlan, beomlott barlang marad számomra. Ha csak a halált kerestem volna, mástól könnyedén kisajtolhattam volna, de én tőle akartam, tőle vágytam rá. A nővéremtől, aki nem volt a nővérem többé, de él, és nem felejtem hálóruhája szegélyét, ahogy az ajtóm rése alatt láttam meglibbeni minden reggel. Tőle kellett, tőle kellene a mai napig, de csakis úgy, hogy bár én haldokolnék, mégis neki fájjon. Mert el akarom pusztítani.
És ahogy így szorítom, inkább csak tartom, hercegnőbaba lesz belőle, az én saját hercegnőm, egy rongybaba, kicsi és gyenge, és azt teszek vele, amit akarok. Mert az enyém. És mert hatalmamban áll. Az enyém vagy, megkaptam, amit akartam, mit nyertem hát? Téged. A tested, és a lelked egy darabját. Szűkölni fogsz, hogy a közelemben légy. És én szeretni foglak, ahányszor csak jössz, én simogatással illetlek majd, amíg arra érdemesnek tartalak. Nem jön számra a szó, Gyermekem vagy, és szeretőm, és hogy egy a vérünk, megfertőzzük, és elveszem megint és újra. Mit mondhatnék? S míg arcom könnyelmű és hanyag, addig odabent ezernyi kérdéses kétség vív ádáz csatát. Örökre az enyém vagy.
És most, itt áll előttem a Rokon, a nagyszülő, a királyi vérvonalam feje, és nekem hódolattal teli szívvel kellene felé fordulnom, meglepettséggel... De nem tudok. Nem vagyok meglepve. Gőgöm és hiúságom csak büszkeségemet dagasztja, hogy a legendák isteni alakja idejét és energiáját nem sajnálva velem foglalkozik és nem mással. Gyűlöllek, Mallory. Egy évszázada nem voltam ennyire egyedül, meztelenül, védtelenül, mint most, ezekben a percekben. Ha hazudott volna rokoni kilétéről, mindezek után egészen biztosra venném, tényleg hozzá tartozunk Bastiennel. Rothadt fa rothadt gyümölcsei vagyunk mindketten.
Pose, you've gotta save your reputation | They're close to finding out about your girlfriend | But if you change your mind, you know where I am | Yeah if you change your mind, you know where to find me | 'cause I don't wanna save your reputation | Girls love Girls and Boys
Sátánizmus, falkaszeretet... Zárkózottnak tűnsz, azt a nevet viseled, amit a legjobban imádok és megvetek, de a te szemed kék, és ugyanolyan mocskos titkokat őriz, mint a kékek legtöbbje.
Van ez a Dante, ez a Béta... Tudod mit tett velem? Az autója kipufogójához láncolt, mint egy közönséges kutyát, és a betonon húzott el a Hotelig. Ott aztán láncra vert a pincében, mint holmi börtöntölteléket, ezüsttel marta a gyomrom és a testem, bilincsbe vert és hagyott volna kivérezni odalent, mint egy vágómarhát. Mégis miféle bánásmód ez?! Earl vagyok, valaha egész Derbyshire county az enyém volt, erre feltörli velem... velem az egész várost? Ahh, ostoba, barbár népség, utálom az egészet. Csak hát muszáj, ha itt akarok maradni. Márpedig itt fogok maradni. Már csak azért is, mert LaRusso feje nélkül én nem megyek sehova.
A hozzászólást Ethan O'Neill összesen 11 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Nov. 11, 2014 5:39 am-kor.
...Üvöltöttem, zokogtam mindenért, amit elvett tőlem, amiért sosem szeretett, amiért báb voltam, egy örökös, egy cím, egy biztos pont a családi vagyon továbbvitelében. Utazni fogsz Fiam, világot látsz, meglásd, jót fog tenni neked, ha megismered Amerikát, mondogatta mindig Apám, miután hazatértem Derby falai közé, úgy szorította a vállamat, mintha kötelező volna, és én csak mosolyba öltem idegenkedő szájhúzásomat. Sokat tanulhatsz, jó eszed van, dicsért a többi Lord előtt szüntelen, még sokra viheted, hát persze, semmire sem vágyom kevésbé, mint a te hamis lábad nyomát taposni. Azóta sem tudom, hogy létezik-e igazság, olyan lábnyom, amibe pontosan illeszkedik a sajátom, de már nem is keresem. Ha Apám tudta volna, hogy egyszer valóban be fogom járni Amerikát, és megtanulom használni a jó eszemet, talán sosem bánt volna velem, velünk olyan kegyetlenül. Akkor talán még élhetne a Fiam. És élhetnék én is.
Úgy egy esztendővel korábban kerültem vissza Derby-be. A helyre, mit otthonomnak kellett volna vallanom, teljes szívemből, hogy apám halála után Earlként szolgáljam, és soha el ne áruljam, Isten engem úgy segéljen! Milyen kár, hogy mindössze néhány napot töltöttem itt, az első hármat, fulladozva, légzési nehézségekkel küzdve a júniusi eső párájában, Anya nélkül. Mert neki derogált Anyának lenni. Kötelesség, házastársi szerződési pont, egy iksz, egy pipa a feladatok listáján. Szülj neki gyereket. Legyen fiú.
Mire tizennyolc évesen hazatérhettem, hogy beletanuljak a gazdaság irányításának ördögi fortélyaiba, a némber, aki kitolt magából, meghalt.
Megharapott, ráztam magamról, elbúcsúzott, belezuhantam a kavargó semmibe, hogy újként éledjek fel. Ó, Bastien. Rossz fegyvert adtál még rosszabb kezekbe. Ez még rosszabb volt, mint az előző, sosem volt egyedül, mindig körüllengte egy harmadik, majd később egy negyedik is. Így voltunk aztán mindig négyen, akárhova szakajtott, rántott az élet, és szerettem volna megölni őket újra, idegesített lappangó érdeklődésük, ne nézzen, ne lásson, ne sunnyogjon, menjen el - de amint szorítottam bundás torkukat, elfogott a pánik, mintha újra és újra megölném a fiamat. Ez majd mindig emlékeztetni fog, hogy nem csak te vagy ezen a világon, szerette ezt mondani, de én leköptem, álmában kíséreltem meg meggyilkolni – Isten oltalmazzon, kívánta nekem, ahogy kihajított a macskakőre, taknyom és vérem az új, levakarhatatlan társam nyalta le az arcomról az olajlámpa fényében.
... Az éjszakába suttogtam üvöltve, hogy halj meg, mintsem lássam, elviseljem, ahogy más vezeti oltárhoz, hogy majd vidékre hintóztassák, nekem pedig mindig legyen okom meglátogatni a férjét és őt magát. Inkább halj meg! Könnyezett, könnyeztem, mindenféle testnedvek keveredtek össze, szorítottam a torkát, még a kék szemek is kiguvadtak nem egyszer, de nem ment, nem ellenkezett én pedig nem leltem benne örömöt, hogy megtegyem. Mindig egy kicsit többet, kicsit tovább, de sosem végig, hogy aztán ledöntsön magáról, fölém kerekedjen, csak még egyszer ma este – talán utoljára -, és úgy érjen a hajnal fénye, hogy a mellkasomra omlik csatakos haja én pedig arról álmodom, hogy amit álmodom, az igaz. Faltam a félelmét, majd a húsát, utoljára, kérlelhetetlenül szaggattam a ruháját, ő sikoltott, én üvöltöttem. Elvettem, olyan hévvel, hogy előbb éreztem meg a belőle áradó vér szagát, minthogy sebet ejtettem volna rajta.
George-nak nevezték az apja után azt a barna szemű apró démont. Évek teltek el, de ő nem sírt. Nem szólt. Nem evett. Nem szaladt, és úgy tűnt, nem akar semmit az élettől. Csak egy igaz párt a saját arcának, keservesen kapaszkodva abba a hitbe, hogy létezik valaki körülötte, aki szokatlan szemének színén osztozik, s így majd megérti őt. Meglett férfiember, kopaszodik. Rám emeli vizenyős, de még mindig barna szemeit, és látom, hogy lát, látom, hogy tudja. De mégis honnan, mondja meg valaki, miért érezte már a dajkája mellén csüngve, hogy hozzám tartozik? Fröccsent a vére, és nem tudom, hogy hallottam vagy csak hallani véltem, hogy apjának motyog a halál küszöbén, de még nagyobb haragra gerjedtem. Hát feloldozlak, nem látod?! Hülyegyerek, ostoba vagy, tényleg ostoba... A vérébe zokogtam el az elmúlt évtizedeket, felszabadítottam, Istent játszva öltem meg, küldtem fel a mennyekbe, az Anyjához, és csak remélhettem, hogy a másik, az a George, aki sosem volt az apja már nem lesz ott, hogy tépje, hogy gyalázza, hogy száműzze még a megváltásból is.
Ó Malcolm, talán nem is tudtad, milyen rossz fegyvert adtál még rosszabb kezekbe aznap éjjel. Vagyonért vettél fiaddá, majd azért, mert szeretted, hogy élvezem azt, amit nekem adtál, hogy utána őszinte ragaszkodással és imádattal hordtam kegyeid elé mindent, amire szükséged volt. Beszéltél, ugrottam, lábaid alá feküdtem, mert törődtél, hálás voltam mindenért, de előbb még ott volt a Feladat. Te leszel a valódi Lord Derby, az Earl, de nekem akkor is csak Ethan maradsz. Nem zavart, sosem akartam fölé nőni. Szabad lettem. A házunk leégett, csak hamu volt, szürke és fekete és borongós, mint felette az angol ég, beleolvadt, elporladt, de én mégis láttam. Éreztem. Elképzeltem még azelőtt, hogy a lángok martaléka lehetett volna. Merev volt, büdös és foszlott, de még biztosan éreztem volna a szagán Alison bujálkodásának nyomait. Megcsaltak mindketten, egymással, a hátam mögött, s mindezt azért, hogy egyedül hagyjanak. Láttam a férget, nem is egyet, ezret, ahogy Teremtőm csontjai közül kúsznak, vonaglanak elő. Megmutatták magukat, évtizedekig csak jeleket adtak, hogy lecsapnak, de most megelevenedtek, én pedig egyesével nyomtam össze őket, elpusztítottam mindet. Mert megtehettem. És megtehetem azzal, akivel csak akarom.
A hozzászólást Ethan O'Neill összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Május 15, 2014 10:35 pm-kor.
Lány volt, fiatal, nagy szemekkel, kékekkel, a haja volt csak fekete, mint a vérem, és ott időzött. Egy szót se szólt, mocskos volt és meggyötört. Ki kellett volna hajítanom, de végső soron vele dőlt el az, hogy nem maradhatok tovább. Ágyamban altattam, ételemből etettem, vizemmel mostam a nyakát, de ő nem szólalt meg, néma volt, mint a sír, mint a kutak mélye, mint a fiam, kis George, aki többé már se nem George, se nem Ethan Robert. Sorsom elébe, vagy épp előle menekültem tán, nem tudom, de nem akartam törődni Vele, nem akartam úgy érezni, hogy pótolni óhajtom a rég elégett évek hiányát. Aztán csak maga maradhatott, nem bántottam, de elkerültem, mint a pestisest, oldd meg magad, eszköz és pénz hevert vékony bokája előtt, de többet nem közösködtem már hallgatag sorsában.
Vállukba, ölemben vonagló testükbe gyúrom az emlékeket, milyen színű a szemed, kérdezem, mert a színkavalkád, a reflektorok mindig elvakítanak és nem látok semmit. Csak testeket, idomokat, mindent a szemnek, semmit mások kezének, de nekem szabad. Fülledt a zene, csók továbbra sincs, de szükségét sem érzem. Veszett kutyaként keresem Ameliát, de nem találom csak Anastasiát, Annát, Annabelle-t, Angie-t, Agahatát, Allisont, két L-lel. Lolát is csak azért, mert túl tágas kék szemekbe zuhantam bele általa, érintettem combját, faltam a vérét, de sosem úgy, mint régen, sosem hevített fel többé semmi úgy igazán. Megesett, hogy bántottam őket. Egyik sikoly sem adta vissza a bujálkodás másfél évszázaddal ezelőtti gyönyörét, hiányzott, nem akartam megölni. Nem akartam, hogy Robertnek hívjon, Ethan volt a nevem mindenki számára, mert az a név csak őt illette, és nem látom többé soha.
Kezdőlap
