- Nem – ráztam meg máris a fejemet. Azt hiszem, hogy különleges tehetségem volt ahhoz, hogy állandóan ellentmondjak neki. Vagy egyszerűen csak a véremben volt és már dacból sem lettem volna képes kimondani azt, hogy igaza van. Nem tudom, hogy melyik a valószínűbb, mindenesetre engem cseppet sem zavart a dolog. – Én általában addig nem nyugszom, amíg be nem bizonyítok valamit. Vagy egyáltalán le se írom – vontam meg végül a vállaimat. Nem is akartam esélyt adni neki arra, hogy belekössön az általam elmondottakba. Mert az tény, hogy tényleg nem lehetett mindig minden bebizonyítani, bármennyit kutattam is utána. Ettől függetlenül én még sosem adtam fel, maximum későbbi tanulmányban jegyeztem le a felfedezéseimet. A Bibliás megjegyzésére nem tudtam mit mondani, mert nem is igazán értettem. Én teljesen másra gondoltam, ez meg aztán pláne nem jutott volna eszembe, úgyhogy az ellenszenves pillantásomon kívül nem sok reakcióra számíthatott tőlem ezzel kapcsolatban. Közben nagyon bizonygatta nekem, hogy neki mennyire elege van a háborúból, de én mégis nehezen hittem el. Amióta csak ismertem őt, mindig olyannak tartottam, aki nem tudott megülni a seggén elég hosszú ideig, és állandóan kergette a harcokat. - Csodálatos, micsoda defektes rokonaim vannak! – csaptam a kezeimet össze, bár nem az elégedettségtől vagy örömből, ahogyan máskor tenném. Inkább csak nem tudtam mit kezdeni velük, és lefoglaltam őket, mielőtt a velem szemben ülő irányába kalandoztak volna. Azt hiszem, hogy nem lenne túlzottan szép vége, bár azt nem tartottam valószínűnek, hogy erőszakhoz folyamodna velem szemben. Maximum tanuló célzattal, de én már abból kinőttem és jóval túl is szárnyaltam mindazt, mit fiatal koromban elterveztem. - Igen – bólintottam végül elnézően, és még egy hosszú szusszanást is hallattam közben. – Tényleg elég sokrétű, pont emiatt szeretem. Meg azért, mert kedvelem a rejtélyeket felderíteni – tettem még hozzá, bár már magam sem tudom, hogy miért. Ahelyett, hogy ezen törtem volna tovább a fejem, inkább kiittam a kávém maradékát. Már így is kezdett kicsit elhűlni, pedig nem is ültünk le ide olyan régen. Vagy csak nekem tűnt volna másképp? Furcsa lenne, mert eddig soha nem vettem észre, hogy annyira repülne az idő Nicholas társaságában. Kitudja, talán egyszer majd így lesz, bár ebben erősen kételkedtem még most is. - Ugye most nem akarsz belekezdeni a háborús élményeid megvitatásába? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel. – Majd ha egyszer megint szakterületet váltok és te még itt leszel az élők között, akkor elmesélheted – jó, egyébként azt nem mondanám, hogy annyira nagyon nem érdekelt volna, de még mindig könnyebb volt undoknak lennem, mert ez legalább ismerős viselkedési forma volt vele szemben. Azt most már el sem tudtam volna képzelni, hogy én megöleljem őt. Sőt, ha már itt tartunk, akkor igazából mást se nagyon volt szokásom. Kivéve néha Kylet, de a vele való kapcsolatom olyan egyedi volt, mint senki mással. És akkor megint jöhetett volna a kivéve kezdetű mondat, de arra a személyre most inkább nem is akartam gondolni. - Nos, nekem hamarosan vissza kell mennem! – jelentettem ki, miközben az órámra néztem. Ettől függetlenül azonban még nem álltam fel, csak néhány pillanatra kitekintettem az ablakon.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Biccentek egyet a megjegyzésére. - Helyes. Nem értettem ehhez a tudományos munkához, viszont azt sejtettem, hogy alaposság kell hozzá. Nem is kevés. Így az, amit elmond, elég ésszerűnek tűnik. Talán kicsit hosszabb lesz tőle a folyamat, mire megjelenteti, de hát a pontosságért sok mindent meg kell tenni... ezt szokták mondani a mesterlövészek is, amikor akár percekig is célon tartják a fegyvert, mire egyetlen egyszer is meghúzzák a ravaszt és kiloccsantják valakinek az agyvelejét. Mindenesetre ezt a hasonlatomat inkább nem osztottam meg Kate-el... a végén még alátámasztásnak véli arra, hogy lám, mégiscsak előszeretettel játszanék még háborúsdit valahol, esetleg itt a városban... bár aztán megint a szemébe mondanám, hogy nem és ugyanott vagyunk, ahol a part megszakad. - Nofene, csak nem lett egy újabb tag a családban? - vonom fel az egyik szemöldökömet pimaszul. Kár lenne tagadni, hogy defektes vagyok, jól tudom magamról. De ha nem is fizikailag, de szóban visszakapta. Mint ha csak rákérdeztem volna, hogy nem szült-e nekem egy dédunokát időközben. Hát na, legyünk már reálisak, bármennyire is játssza itt nekem a kemény nőt, ő is csak ember... biztos vagyok benne, hogy volt olyan időszaka, amikor elgyengült a másik nem iránt... akár komolyabb pillanatokra is. Ez mindenkinél előjön, törvényszerűség... talán az én ügyem Adélaide-al erre az egyik legjobb példa korábbról. Ha én képes voltam valaha szerelembe esni, akkor az unokám, ki... "normális" ember, miért ne... és utána már csak egy lépés a dolog. - Ez nem lep meg. Sosem voltál az a fajta nő aki csak úgy elsétál a dolgok mellett és legyint a dolgokra, hogy biztos nem fontos. Talán ezért is vállalta anno, többek közt, hogy én tanítsam. Valljuk be, elég ritka lehet az olyan, hogy egy vérfarkas képez ki harcra egy őrzőt. Elég nagy rejtély, eléggé sok kérdőjellel... olyan dolog, amit talán érdemes felderíteni. Na viszont amikor megemlíti a háborús emlékeimet, akkor felnevetek. - Ah, Kate... akkor rendelek neked egy hordónyi kávét, mert ebben az esetben tuti itt ülünk majd egy hét múlva is. Minden túlzás nélkül... egyszerűen túlságosan sok volt az anyag, amit raktározott az agyam. Viszont a megjegyzésén először meglepődök, majd végül elmosolyodok. - Na, már csak ezért is életben fogok maradni. Vicces lenne... újra valami építő jellegű dolgon munkálkodni, mint a régi időkben... nem, direkt nem tettem hozzá a szépet, mert sajnos nem voltak azok. Ám lassan eljön az idő ami... hát azt hittem hamarabb jelentkezik majd, de én a magam részéről nem bántam meg, hogy késett egy kicsit. Kate szavaira a tekintetem a pult felett levő órára vándorolt. - Lassan nekem is kezdődik a műszak. Menj csak, én ezt még megiszom - kocogtatom meg ujjammal a teásbögrét. Azzal ha elkezd öltözködni, én csak ülök a székemben és kavargatom a teám maradékát a kapott kanállal. Nem szólaltam meg... egészen addig, míg már készülte megtenni az első lépést... akkor már fel is néztem rá. - Vigyázz magadra, Kate. Tisztában voltam vele, hogy meg tudja védeni magát. Aki az őrzők között ilyen magas kort ér meg, az általában nem a két szép szemének köszönheti a dolgot, illetve a legmakacsabb őrangyal se védi meg eddig. Tudtam, Kate erős... de... sajnos volt egy olyan általános törvény az életben, amit se ő, sem pedig én nem tudtunk kijátszani... azt, hogy mindig van egy nagyobb hal. Aztán amikor elsétált, kézbe fogtam a bögrémet és hátradőltem. Hallottam, ahogyan egyre távolabbról jön a lélegzete, a szívdobbanása, a cipője által keltett koppanások... majd ahogyan kinyitja az ajtót s odakint folytatódik mindez... mígnem kiment abból a hatótávból, melyből érzékeltem. Mágikus erejének köszönhetően ez pedig nem kis sugarú kört jelentett. Számhoz emeltem a bögrét. ~Határozottan megérte a bele fektetett időt és energiát~ - szólt odabent Ikina, miközben lefeküdt a földre. Én nem szóltam erre semmit... csak elmosolyodtam.
//Köszönöm a játékot, kisunokám! Emellett ezúton is köszönöm, hogy elvállaltad Kate-t, mert nagyon jól játszod őt //
- Nem mondhatnám – zártam le végül ennyivel, mikor kapcsoltam, hogy kis híján elszóltam magam. Végül is, nem hazudtam neki, hiszen nem most lett az az újabb családtag, hanem már évtizedekkel ezelőtt értesültem a létezéséről, ráadásul hamarabb volt ő ezen a világon, mint ahogy én tervezve lettem volna. Ebből kifolyólag nem is érezhette meg a terelésemből, hogy próbáltam nem az igazságot mondani. Még csak az kellett volna, hogy megismerkedjen Kylelal. Nem tudtam eldönteni, hogy egyből kedvelnék egymást, vagy épphogy a hajamat tépném a vitáik és nézeteltéréseik miatt. Jobb ezt az apróságot egyelőre titokban tartani, ahogyan ismertem ezt a várost, túl kicsi volt ahhoz, hogy hosszú ideig maradjon ez a helyzet. - Hiába, nem tagadom, hogy az ördög mindig a részletekben lakozik, én meg sokszor elég alapos vagyok – vontam meg a vállaimat, azt meg már nem is tettem hozzá, hogy egyébként is jó érzékem volt az apróságok meglátásához. Nekem nem volt vele gondom, hogy ilyen természettel és jellemmel áldott meg a sors, másokat azonban egészen biztos az őrületbe kergettem már vele. Példának okáért az ásatásokon, amikor nem elégedtem meg a felületességekkel, hanem mindig a dolgok mélyére akartam ásni. Ezt a munkát nem is lehetett másképp csinálni, legalábbis szerény véleményem szerint. - Tudom – horkantottam fel türelmetlenül. – Ezért mondtam, hogy nem vagyok rájuk kíváncsi! – vetettem oda félvállról. Tényleg nem akartam a háborúról hallani, éppen elég baj az, hogy félárva lettem miatta, a bátyám elvesztéséről már nem is beszélve. Nem szerettem még csak rágondolni sem, mert számomra túl sok veszteséget hozott az életembe. Tudom én, hogy fontos szakasza volt a történelemnek, de valószínűleg ez volt az oka annak is, hogy nem szakosodtam még véletlenül sem erre a témára. – Rendben, bár nem valószínű, hogy ez valaha is bekövetkezik… - mondtam ki hangosan is azt, ami megfogalmazódott bennem. Ezen felül persze életben maradhatott, ha úgy akarta a sors, de azért felesleges volt, hogy esetleg mesélhessen nekem. - Rendben – vontam meg végül a vállaimat újra, és közben már vettem is magamra a kabátot. Nem kellett ám kétszer mondania, hogy menjek nyugodtan, ha akartam, úgyis itt hagytam, akár köszönés nélkül is. Tudom én, hogy ez még tőlem is szokatlanul udvariatlan elválás lenne, de nem szerettem, ha meglepett a múltamból bárki is. Főleg nem ő, másnak talán még jobban is örültem volna, ha úgy váltak el egymástól az útjaink. Esetében ez ugyebár nem volt lehetséges alternatíva, de csakis ő tehetett róla. – Igyekszem! – mondtam reflexszerűen, mert nekem a mai napig furcsa volt, ha valaki arra kért, hogy vigyázzak magamra. Ez azt jelentette ugyanis, hogy törődött velem az illető és foglalkozott a testi épségemmel. – Öhm… te is! – tettem végül hozzá tétován, majd sarkon fordultam, és meg sem álltam az ajtóig. Odakint kénytelen voltam néhány másodpercre megtorpanni és helyretenni magamban a dolgokat, de olyan rövid idő volt ez, hogy külső szemlélőnek talán fel sem tűnt volna a pillanatnyi bizonytalanságom. Mintha csak meg akartam volna igazítani magamon a kabátot, ráadásul a látszat kedvéért tényleg a cipzárral babráltam, amíg nem folytattam utamat az egyetem épülete felé, vissza a jó meleg irodámba!
Now playing on iPod: 07: Kiss From A Rose (Piano) - SEAL
Nem dobtam ki a képet. Ott van, hullámosan és keményen, mint a tetőcserép, csak nem vörös, nem barna, fekete és fehér, Árnyék és Fény, nem több, hamis papír. Persze ha azt mondanám, hogy nem futottam át utána magát az írást is úgy, ahogyan azt illik, hazudnék. Hamarosan diplomázik, milyen okos, hát mi történt, jó útra tért Isten elveszett báránya? Csak azt ne mondja senki, hogy a teste fizetségét szelleme ápolására forgatja, mert ez csupán annyira lehet igaz, mint Isten léte maga. Messziről megérzem a parkoló autón a lenge illatot, üdítően részegíti meg a férfiak agyát, mint a tavasz, úgy vág fejbe, úgy teker kéjből sálat a torokra és húz el a megfelelő irányba - abba az irányba, ahol a parkoló autója pihen. Az övé. Annak kell lennie, nem csal a szimatom, ám talán mégis. Az illata mint rég, de mégis más, ezerszer és egyszer itta be magát párnám tollai közé, nem téveszteném össze mással és mégis valahogy más, jobb és több, sárgás színe van és szürke és vörös és facsarja a mocsári szörnyeteg cimpáját, én pedig csak összevont szemöldökkel szemlélem a környéket - ki van itt? Senki, nyilván, senki olyan, akire érdemes volna tekintetet fecsérelni. Bőrömbe lyukat váj az emlék, mintha körme sértené könyékhajlatomat, pedig nincs itt, nem kék, nem látom és nem tudom, meddig kell várakozzak, hogy itt legyen. Nem kenyerem az ilyesmi, de mégis, vitatkozhatnánk, hogy melyikünk a nagyobb vad, egy Gróf vagy egy Mayor, vagy annak a lánya, akitől annyira tellett, hogy engedelmesen feküdjön, amikor azt kívánták tőle. Nem tudom elítélni, ó, dehogy. Lobban a láng, cigaretta narancsa töri meg a nap tompa, fehér fényét, a füst elszáll, felsejlik Angie és az ő füstje, Sárkány gyomra tüdőm s szívem, én magam vagyok a tűz. Bennem él. Tán gyújtó se kéne. A jobb kezem a farmer zsebében pihen hanyag eleganciával, gerincem íve puhán fekszik fel a jármű vezetőülés felőli oldalára, és várok, igen, Lord Derby vár. Várok rád, Lola. És te... Érzel már? Nem hagy nyugodni a gondolat, kétszer négy kéz tapossa a hátamat, vagyok én, van ez a más, és nem tudom, nem merem, képtelen vagyok összekötni a kettőt, kié hát a másik négy, s ha a tiéd, kitől kaptad...?
Ha előre tudok róla miféle "utó-szülinapi" meglepetést tartogat ez a nap a számomra, akkor lehet úri szeszélyemnél fogva lemondom az egészet! Ágyba hozattam volna a reggelit és csak a délutáni közös edzésre másztam volna le a többiek közé. Nem hittem volna, amikor Jez itt hagyott a falka nyakán, hogy valaha is ezt fogom mondani, de élvezem a dolgot. Kemények ugyan az edzések, de már erőnlétileg sokkalta jobban bírom, mint kezdetben és még ki is kapcsol. A közösség - úgy vettem észre - jót tesz ennek a nyugtalan, neveletlen, bundás kishölgynek bennem, akit a Beharapómtól kaptam. Egyfajta fék, mely tisztán kivehető határvonalakat húz az életünkben.
Nem tudtam mi vár rám, még az a kellemetlen, rosszalló érzés sem kerülgetett a délelőtt folyamán, míg a gyakorlatot igazoló papírokkal rohangáltam a városban, hogy végre leadhassam őket és semmi ne álljon közém meg a szakdolgozatom közé. A parkoló felé tartva sem fogtam gyanút, nem is volt időm rá, mert a telefonon keresztül a hokisok edzője üvöltözött velem olyan megengedhetetlen stílusban, hogy annak még vissza kérem az árát idővel, csak győzze kivárni. Bár lehet, ő alapból így vesz levegőt, máshogy már képtelen rá. Akárhogy is, nekem ne akarja megmagyarázni, hogyan végezzem a munkámat, mert én sem szólok bele az övébe! - Én is igazán örültem, hogy hallottam a hangját, Roberts edző! Viszlát holnap! - Bűbájos a hang, amivel elköszönök, de minden máz leolvad, amint a telefont a táskába ejtve a kocsim felé pillantok. Valaki áll ott. Ez a valaki vár. Engem.
Az elmaradó rossz érzés most bepótolni akarva a kieső időt tör rám, hogy érzem, bundásom izma is belefeszülnek. Szőrét borzolja, mint a macskakölyök, aki nagyobbnak akar látszani, mint amekkora... Ugyanakkor kivár. Kivár, de ugrásra készen és én elfogadom a megérzését. Régebben küzdöttem vele, de már megtanultam, hogy nem nevelni kell a bennem lakozót, ahogy én azt hittem, hanem megtanulni szimbiózisban élni vele. És elfogadni. Akkor ő sem mar a gazdája kezébe. Lépteim nem állnak le. Csak egyetlen nüansznyi pillanatra torpanok meg, majd lépdelek tovább az autó felé, keresztül a parkolón, taktikusan igyekezve középtájon maradni, ahol sok a mozgástér és beláthatóbb is az egész - akármennyire félreesik az egész az egyetemtől. Van valami, ami azonban lépteimnek is képes gátat szabni. Ez pedig a felismerés. Ahogy arcát felém fordítja, s tekintete mindent tudóan mered rám, egyszerre futnék el és gyökerezik mégis földbe a lábam. Még szólni is elfelejtek - de kék pillantásom beszél helyettem. Felismerem. Emlékszem rá. Az érintésére, a csókjaira. A bűnös szavakra, amiket a fülembe sugdosott. A fülledt, csatakos hajnalokra, mikor távozóra fogtam dolgom végeztével. Hogy vágyom-e? A legkevésbé sem. Félelem az, aminek szikrái a néma szemekben megülnek. Én magam mögött hagytam a múltad. Azt hittem legalábbis, képes leszek rá, s most egyetlen férfi földig rombolhatja a kártyaváramat, ha nem vigyázok.
Hazugság lenne azt állítani, hogy mit sem változott Boston óta. Persze, őt sosem kellett félteni, indig perzselt a bőre alól valami megfoghatatlan szívósság, valami dobozba zárt felsőbbrendőség, de most látom csak igazán, hogy mennyi mindent próbált eltitkolni a világ elől. A léptei nem csak a maguk nőiességében ragadják el a tekintetet, de ott van benne a határozottság, a tántoríthatatlan egó, ami csak személyem falának ütközve bicsaklik meg, botlik el, s igyekszik feltápászkodni a földről. Nem csak a szabad levegő, a szajha rabláncának tolldíszes bilincsétől való megszabadulás teszi ezt vele, ó, dehogy. Ostobaság lenne ennyire alulbecsülni. Félmosoly, gusztáló, kissé oldalra döntött fej, a szemek fürkészővé keskenyülnek a héjak szűkülésétől... Eldobom a cigarettát, fényes, fekete cipőmre leheli mocskát a hamu, s immár szabad karjaim kígyókként, Sárkányfarokként ölelkeznek össze bűnös mellkasom előtt. A mosoly lassan szélesedik, agyarfogak fehérsége veri vissza a bágyadt napfényt, elégtételt érzek, nem lep meg, nem érzek, üres már belül minden, a hatalmas ég csillagzatai kedvező ketrecként lebegnek a fejünk felett, én vagyok a szerencsés, nekem tesz szívességet a hamis Isten minden egyes kártyalapja. Halk gurgulázás kaparja a torkomat, a mocsári szörny narancsa finoman úszik át a barna-fekete szembogarakon. Rusnya, bűzös pofáját ásításra tátja, ahogy a lány farkasát szemléli, macska ez, nem is farkas, olyan tunya és lassú, akár a mérgező gáz. És ez a szag, ez is annyira ismerős, annyi villanyoszlop körül tolongott már, Alisont is körbeölelte, főnyeremény, áldom a hazug neved, Lola Berger... - Mozgalmas éveid lehettek, darling... Kúszik a lágy hang, selyemfonál, tollpiheként csiklandozza lúdbőrösre a gerincet, és én ellököm magam az autótól. Riadalma ezer kérdést vet fel, de a válaszokkal ráérek később foglalkozni. Inkább közelebb sétálok hozzá, le sem veszem róla ördögi tekintetem, fagyassza meg, ragassza oda, ne akarjon, ne merjen még csak levegőt sem venni, amíg én engedélyt nem adok rá... Ha elé érek, emelkedik a bal kezem, hogy lágyan simítsa meg a puha arcbőrt, mely most forróbban lángol, mint a legfülledtebb éjszakákon. Farkas vagy, hölgyem. Négykezű, akár csak én. Ha nem rántja el porcelántestét, a simító mozdulat nem áll meg, állkapcsához érve irányt változtat, igyekezve ujjaimat a tarkójához csúsztatni, reszketeg madárként tartva meg a koponyát, elveszve a dús haj ölelésében, hogy megtámasszam, ragadozó orromat fúrjam bal füléhez, lassan lehelve cimpájára az emlékeket és az érdeklődésemet. - Mi az...? Hát nem is örülsz? Tán virágot kellett volna hozzak neked. Mondjuk egy rózsát... Dana. Suttogom elhalóan a nevét, és ez az egyetlen szó, ez a két lágy szótag egyszerre hordoz magában tudást, csalódottságot és veszélyt. Lebuktál, kedvesem, és még csak nyomoznom sem kellett utánad.
Kissé mintha felszegném államat, ahogy magamon érzem gusztáló pillantását. Nincs ebben a mozdulatban semmi fennkölt. Puszta gyerekes dac az, ami ajkaim szegletében megül, azt bizonygatva, hogy elfelejtheti azt a nőt... azt a fruskát, akit ismerni vélt. Én már nem ő vagyok és ehhez tartsa magát! Látszat nyugalmamnak pontosan ellenkezőjéről árulkodik a Fenevadam, mely ugrásra készen méregeti a mocsári rémet. Tisztában van vele, hogy nem lenne esélye ellene, mégis, ha nem csitítanám, érzem, nekimenne gondolkodás nélkül az idegennek. Mert a múltam része és ez által már az övé is. Mert még problémát jelenthet, ezért gyökerestől kell kezelni a vele járó bajt; minimum nyaktőnél húzva ki életemből eme kéjtől csatakos gazt. - Mindig öröm, ha egy régi ismerős ilyen érdeklődő. - Húzódik őszintétlen mosoly ajkaimra. Csss, kicsi bundás, ez most nem a te harcod kell, hogy legyen - és ami azt illeti, nagyon remélem, nem érzem majd annyira fenyegetve magamat, hogy kitekintsen a világra a harapósabbik énem. Az, hogy közelebb jön nem üti meg ezt a bizonyos határt, s a pillantáshoz is hozzá vagyok szokva, ami azt illeti. Lennék, ha nem ülne évszázados fény, mindent tudó(nak ható) csillanás a szemeiben, melyet a gyér neonok és sötét hálószobák fényében nem vettem észre, vagy ha figyeltem is, nem törődtem velük ezidáig. Most viszont egyszerre riasztanak és intenek óvatosságra ezek a sötét árnyalatú szemek, az energiákról nem is beszélve, amiket áraszt maga felől. Hány ilyen... hány vadállat lehetett a múltamban? Hányszor lehetett volna tényleg az utolsó éjszakám az, amikor kérték, úgy csókoljam testüket, mintha ma tehetném meg utoljára... Ha levonhatok egy tanulságot a dologból a kordon ezen oldalán állva immáron, akkor az annyi lenne: Tudatlan embernek lenni totál szívás. Arcomhoz ér, izmaim egy ugrásra kész nagymacskáéi. Továbbvinné a mozdulatot, én pedig hirtelen, határozott mozdulattal kapok a csuklója után és állítom meg a mozdulatban. - Süt rólam a viszontlátás öröme, hát nem látod... Mit keresel itt? - Állkapcsom idegesen feszül meg, ahogy feltekintek rá; nem eresztve, közelebb lépve, hogy alig fél lépésnyire szűkül a távolság kettőnk között. Mellkasom majdhogynem súrolja az övét. - Mit akarsz tőlem? - Szűrődik ki fogaim közül némi idegességgel keveredve a célratörő, nyílt kérdés.
Szerintem még az évei száma sem lehet elegendő ahhoz, hogy egyáltalán felfogja, mennyire gyenge és esetlen, védtelen, haldokló, fulladozó énekesmadár most kertem dísztavában. Fényesen ragyog a büszkeség páncélja, azt csilingeli füleimbe, elérhetetlen vagyok, el innen, és ez a szenvtelen dac olyan mértékű elégedettséget köpöd a szívemre, melyet jobban járok megőrizni magamnak. Hiba lenne engedni, hogy már most tudja, mennyire biztosnak érzem saját győzelmemet. Pedig tépném, tíz karommal szaggatnám azt a tökéletesre festett mosoly-álarcot a zavaróan hibátlan bőréről, de csak lágyan dorombolok, szám tátása nélkül nevetek, ismerheti már, hallattam eleget ehhez hasonlóan elégedett hangokat. - Nem érdeklődtem. Megállapítottam egy tényt. Ne keverd össze a kettőt. Oktatom ki bájos mosollyal, minden fellengzős fenyegetést levetkőzve magamról, kedvesen, mintha csak egy gyereknek magyaráznék, hiszen az, apró, csöpp és éretlen, de ez a jó, ezt szeretem, erre vágyom csak úgy, igazán. Legbelül. Feltüzel, játékra hív a testében vergődő állat, apró nőstény, kecses és zabolátlan. Hárman harcolunk ma egymással, Dana, én és az új nőstény, akinek egy cseppet sem tetszik a társaságom. Milyen kár, hogy tapasztalásából előnyt kovácsolhat, újdonsült ösztöneivel jobban és pontosabban mondhatja meg, hogy mi is rejtőzik bennem valójában. De én továbbra is kifogástalan modorral igyekszem elnyerni a kegyeit, még akkor is, ha kissé megrándul a szemhéjam hirtelen támadt, heves reakciójára. Elégedetlennek kéne lennem. Dölyfösnek, gőgösnek és háborodottnak, mit merészel, hát hogy képzeli... Hagyom, hogy erősnek gondolja magát. Elhintem, hogy békével jöttem, fejem átbillen a másik irányba, olvashat belőle, tán jobban teszi, ha valóban elereszt, mert ha most nem is, egyszer, talán még meg fogja bánni azt, amivel ezekben a percekben oly dicsőn győzelmet kiált ki magának. - Nem hozzád jöttem. - jelentem ki annyira egyszerűen, hogy már az maga bántó lehet - Csak láttalak az újságban. Isten éltessen. Most már elég sokáig fog. Ha még mindig nem ereszti el a kezemet, úgy most jött el a pillanat, hogy szabad kezemmel átnyúljak, és gyöngéden igyekezzek szép egymásutánban lefejteni az ujjait a csuklómról. Törném, feszíteném őket, mint a falatkákat, nassolni valót, s vetném oda a kutyák elé vacsora helyett. Felsóhajtok, mintegy lemondóan, mint aki nem hiszi el, hogy valóban ilyen ellenséges fogadtatást érdemel. - Azt hiszem, felesleges lenne magyarázzam, hogyha valaha is veszélyt jelentettem volna rád... Valószínűleg már nem élnél. Úgyhogy elhiheted, nincs mitől tartanod. - apró szünet, újabb lépés, szinte már tipegés, hogy eggyé forrasszam a mellkasunkat - A segítségedre van szükségem. Lehelem egészen közel az arcához, igen, hidd csak, hogy valóban ennyi az okom, érezd magad megbecsülve, gondold azt, hogy te teszel nekem szívességet, mert ez már csak így működik, nem igaz? Kéresd magad, hagyd, hogy könyörögjek, ajánlatot tegyek, kedvezzek neked, hogy aztán hozzásegíts valami olyasmihez, amit talán még az ellenségednek sem kívánnál.
- Ó, én sem örömködtem! Ezt nevezik iróniának. - Húzódik macskás, sunyi mosolyra ajkam, s tekintetem is ekképp szűkül kissé össze, ahogy Ethanre tekintek. Előre nyomuló magabiztosságom forrására én sem lelek magyarázatot, de feltételezhetően alapvető jellememből fakad, ami az első megszeppent kör után végre kezdi megtalálni a hangját. Elvégre itthon vagyok. Ez az én városom, itt nőttem fel és ide kényszerített vissza a Sors. Itt kaptam a farkasomat is - többszörösen hazai pálya tehát most, hogy már nem csak az utcákat, a beülős helyeket, de az erdő és a környező elhagyott tanyák, kies farmok mindegyikét ismerem, bejártam a portyázásaink során társaimmal. Szavaira dacosan, mégis valami békülékeny megadással engedem el karját, s alig észrevehetően rándul fanyar mosolyra ajkam szeglete. - Meghiszem azt. És... köszönöm. - Udvariassági formula csupán ez a szó; kiolvashatja szempilláim rezzenéséből, kék tekintetem kérdő fényéből a felé irányuló bizalmatlanságomat. Hiába látszok enyhülni, hiába az előbbiekhez képest szinte szelíden elejtett szavak - a farkasom figyelmeztet, hogy legyek óvatos. És én adok a szavára, hiszen ez a férfi nem az, akit én ismertem. Jóval több annál. Egy farkas... egy fajtatárs, aki ki tudja, hány éves is elmúlt már! - Azért remélem, nem bánod, ha ezt nem köszönöm meg.- Folytatnám a mondatot, nevét venném a számra (már ha egyáltalán az az igazi neve, amit ismerek) , de közelebb lép és torkomra forr a szó. Feltekintek rá, állom pillantását, ugyanakkor érezhetően ütemessé, irányítottá válik lélegzetvételem a jégkirálynő-játszmán túl. Mélyeket lélegzem, illatával telik meg orrom, tudatom, szívem... Emlékeket csal elő a múltamból a jelenléte. Emlékeket, melyekről azt gondoltam, egyek azzal a kavargó, szégyenletes masszával, ami a bostoni éjszakáim legjavát jellemezte. De lám... emlékszem rá. Nem egy a sokból - vagy éppen, hogy az, de ugyan úgy emlékszem rá is, mint a többire, akik visszajártak, engem keresve a szórakozóhelynek titulált lebujban. Minden férfi más. Máshogy érint, más hozza meg a kedvét. - A segítségemre? Hiszen nem hozzám jöttél, Ethan... - Hajolok közel hozzá, olyannyira, hogy ajkaim szinte cirógatják arccsontját, mikor fülébe suttogom szavaimat. Mi a frászt akarhat? Rá nem tudok jönni! Abból, hogy meglátta a képem az újságban, feltételezni merem, nem miattam utazott idáig. Ha nő kell neki, kétlem, hogy ne akadna önként jelentkező a városban vagy nem talált volna kedvére valót valamelyik felnőttbárban. Nem, édes, neked nem Lola Rose kell, hanem Dana Berger. Csak jönnék rá, miért...
Ismerem a nagymacska vigyort, nekem is van, előrántom a kabátom bal zsebéből, pillanatok alatt ragasztom láthatatlanul a saját képemre, torz tükröt adva ezzel Dana arckifejezésének. A levegő halkan sziszegve csusszan ki a fogaim közt, zizegő dallam, monoton, mint a tavaszi réten a dongók zsongása. - C-c-c, nem tudom, miből gondoltad, hogy egyáltalán feltételeztem őszinte örömöt a részedről. - rándul össze lassan a szám, mintha csókra mozdulna, de el is nyílik rögvest, nem időzik ilyen beteljesületlen dolgokon - Tudom, hogy azt csak a négy fal közt várhatok tőled. Némi szívességet téve halkítom lejjebb a hangomat, mert gyanítom, nem örülne ez a bizonyos Dana, ha megismertetném a közelben hasaló, kúszó fülekkel Lolát, és Lola minden apró mocskát, sikamlós és nedves, forrón tapad a bőrömre, illetlen szavak csurognak államra, kimondatlanul szakadnak el, koppannak a cipőm orrán, hogy ott sikoltsanak még egy utolsót, mielőtt a némaság elnyelné őket. Egyelőre. Most. Még. Köszönetére néma maradok, beszél a szemünk, az érintés, először puha, akár a víz, hogy az alaszkai fagyban keményedhessen tüskéssé, ahogy elutasítani próbál, szegény pára, nem tudja még, hogy a tűzzel játszik... Szinte falom a szívverését, mélyülő és megnyúló lélegzetét. Orrlikaim kifeszülnek, mint a Sárkány, mit gyermek röptet, dagasztja a szél, domborodik, akár a kebel, élettel teli, vággyal teli, halállal fröcskölt valóság rezzen a szőrszálak közt. És ezen mit sem segít a közelsége, ahogy kiejti a nevem, mintha ólmot öntene a dobhártyámra, visszhangzik a suttogás, szilánkot szór, nem látja, így megengedem magamnak, hogy ráncossá szorítsam a szemem redőit egy kósza pillanatra. Éled a Sárkány, fortyog odabent az állat, hajolok a nyakához, ajkammal simítva a meztelen bőrt, miután ő arcom csontját törte volna majdnem-volt-érintésével. - Vannak dolgok, amiket bűn lenne kihagyni. Belemosolygom a szavakat az artéria lüktető basszusába, táncot jár nyelvem alatt, de mégsem érintem, ellépek, megkerülöm, kapjon levegőt, kapjak belőle én is. Kényelmes, ruganyos és zavartalan léptekkel pattanok fel az autó motorháztetőjére, vagy épp a csomagtartójára - attól függően, mi esik közelebb Hozzá -, lógatom a lábam, gyermekférfi vagyok, lássa hát, érzek talán, lappang még emberség a szörnyeteg sara alatt, amit magára kent a mocsárban. Fejem s hajam oldalra bicsaklik, tekintetem érdeklődő fényben csillan, ütközik frontálisan a hatalmas kékekkel, amik valaha az enyémek voltak, még akkor is, ha csak éjszakákra... - A parókiát akarom. - jelentem ki tárgyilagos könnyedséggel, mintha csak két szín közül kellene kiválasztanom azt, amelyik a szívemhez inkább közel áll - Eddig minden városomban szörnyű halált mért Isten a papokra, de gondoltam itt talán tehetnék kivételt. Benne akarok lenni a városi Elitben. És te a polgármester lánya vagy. - apró mosoly, jelentéktelen, talán meg sem történt úgy igazán. Nem fejtem ki bővebben, okos nőstény, pontosan tudni fogja, hogy miért akadhat tárgyalási alapom. Tárgyalás? Ez el van döntve, úgy érzem. De a kérésem másik felét szebb időkre tartogatom, egyelőre még fel kell mérnem, hogy akkor most végül is hányadán állunk egymással...
A helyzet eleve kissé feszült, erre van képe feszegetni is a határokat! Pontosabban farkasoméi azok, melyek bizonytalanok, hiába élek már vele szimbiózisban közel két éve. A férfi szavaira halkan rezgő, figyelmeztető morgás hallatszik felőlem, s izmaim megfeszülnek ezzel együtt - nem támadó, inkább koncentráló, visszafogó szándékkal, ahogy erről energiáim tanúskodnak. A kislánynak nem igazán tetszenek a rácsok, de nekem ezt most nem cseszi el... én irányítok, ha mondom és nem a bundásabbik felem! Könnyed formaiságok jönnek, mintha egy hullámvasúton ülnénk mindannyian: Ethan, a farkasom és én... - Most nyugalom van, völgyhöz értünk, de ahogy közelebb lépek és felé hajolok, az már egy újabb emelkedő. A tetejét az jelenti, amikor a férfi testeink közelségét kiaknázva cirógatja nem is ajkaival, inkább csupán a puszta leheletével nyakam puha bőrét. A pihék égnek merednek tarkómon, finom borzongás fut végig hátamon, mely egyszerre hordoz magában veszélyt és valamikor-volt szenvedélyt. Ajkaim ösztönös bujasággal nyílnak néma szóra. Aztán meglelem a hangomat is, ahogy távolodik. - Lehet, valóban vétek volna. De én végeztem mindezzel, Ethan. Lola Rose halott! - Nem hittem volna, hogy valaha valamiért is hálás leszek egy hozzá hasonló pasasnak, de jelen helyzetben kifejezetten értékelem, hogy ellép. Hullámvölgy következik, kérjük, kapaszkodjanak, mert ki tudja, mikor érjük el megint az emelkedőt! Addig is élvezzék a kilátást kedves utasaink! - Van is mit nézni a kocsim motorháztetőjén, ami azt illeti. Régen láttam a pasast, de mintha tegnap lett volna. Ő nem változott, én felnőttem. Más lettem a farkasomnak, de főleg a farkasom elfogadásának hála. Az, hogy Lola végleg eltűnt, még igaz is lehetne. A tekintetem és az elmém is elhiszi a kimondott szavakat, holott Lola Rose nem halt meg végleg... ő csak egy gyerek, egy lány, aki azt szeretné, ha szeretnék. Őszintén, feltétel nélkül. Ha nem hagynák cserben, egy éjszakára, egy hónapra, egy életre. Ha így vesszük, a "Lolábbik-énem" továbbra is bennem él, elzárva lényem egy rejtett zugába. Eddig csak pofára esések sorozata lett belőle, mikor ez az egyszerű, naiv kis lélek előmerészkedett onnét. Szavaira felnevetek és látni, érezni: hiszem is meg nem is szavait. - Nos, Williamson atya biztosan roppant hálás a tényért, hogy meghagyod az életét! - Szórakozott mosolyom és hangom egyik pillanatból a másikba vált át komolyra. Mintha csak megnyomtak volna egy gombot: bekapcs - mosolyog, kikapcs - komoly képet vág. - Gondolom, mindezt a kölcsönös hasznú hallgatásodért cserébe szeretnéd... Tudod mit? Legyen. Két napot kérek és elintézem, hogy tiéd legyen a parókia és a templom dolgai. Cserébe mindenről hallgatsz. Sőt, a legjobb lenne, ha nem is ismernénk egymást! - Biccentek is aprót, ahogy megtartva a tisztes távolságot, szemlélem Ethant. El kell kapnom Dantét, ha beérek a hotelbe, a rohadt életbe is!
Még hogy halott... Ha halott lenne, nem érezném ilyen közel magamhoz. Nem változna meg a szívdobbanása, nem suttogná el titkát a farkasának, aki a feszültsége tényétől úgy fészkelődik, úgy morog, mintha tüzes vas volna sóhajom a bőrön, s ostorcsattanás minden halk szavam. Én nem öltem meg. Én nem adtam rá engedélyt. Tehetünk úgy, mintha elfelejtettük volna, de vibrál, ébredezik az óriás, árnyékot, vattacukor bárányfelhőt, és beláthatatlan árnyékot vet a parkolóra minden együtt töltött éjszaka. A körülöttünk beinduló autók kipufogói élveteg sóhajt böfögnek a betonra. Egy csapásra megelevenedik minden hamis pillanat, amikor törődést és figyelmet hazudtunk egymásnak. Finoman hümmentek, megcirógatva a mély basszussal a bőrét, mielőtt elhajolnék tőle, ragadjon csak ott, fertőzze meg, mintha csak kiszívtam volna a nyakát, hagyjon lilásfekete nyomot maga után, látni akarom... - Meglehet. De éledt helyette más... Mosolygok rá tenyérbe mászó magabiztos utalással, eresztek a pórázon, hagyom, hogy a négykezű forrósága cirógassa a bőrét, a dolog, amit energiának neveznek, úgy maszatolja a bőrét, mint a méz - lassan és levakarhatatlanul. Nem akarom én bántani, de mégis... Így vagy úgy, de a sikolya még mindig Lola torkából törne fel. Édes volna a nosztalgia, mint hálóm magányában, a fényképével, sőt, talán még édesebb volna az élő hús, a farkassal fertőzött kezek és lábak bekebelezése... Nem várok hálát se tőle, sem pedig az atyától, csupán jeleztem, hogy "békével jöttem". Éppen ezért csak hetykén rántom meg a vállamat, mit nekem hála, mit nekem gunyoros mosoly, ami szinte gombnyomásra foszlik semmivé az arcán. Nem ezért vagyok itt, ámbár ha kell, én is eljátszom a legmegfelelőbb szerepet. Ő pedig sosem fogja megtudni, melyik a valódi arcom, az, akit Bostonban ismerni vélt, az, aki most a kocsiján ül, esetleg egy harmadik, harmincadik másik, akit éppen előrántok a feneketlen-mély kalapomból... És ez most meg is fog történni... Még csak egy elégedett mosolyt sem engedek meg magamnak, pedig talán minden okom megvolna rá. Természetesnek veszem, ennek így kellett lennie, megkapom, amit akarok, de ne lássa rajtam a világon senki, hogy nyertesnek hiszem magam. Pedig valljuk be, igen szórakoztató, hogy egyetlen levegővételre teregette elém fehér parlagra minden gyengeségét. Nem mintha nem sejtettem volna, de így már egészen biztos lehetek benne. - Oh, darling... - csóválom meg lassan a fejemet - Meglep, hogy tényleg azt gondolod, hogy visszaélnék ilyesmivel. Attól, hogy már tudod, mi vagyok, az nem jelenti azt, hogy kegyetlen is vagyok... - magyarázom egyszerűen, és nem is hazudok, mert ebben a mondatszerkezetben valósat állítok: nem azért vagyok kegyetlen, mert farkas lettem - Sőt, ami azt illeti, szeretnék együttműködni. Folytatom tovább, elveszem róla a tekintetem, de csak addig, amíg újabb cigarettáért nem nyúlok, felé nyújtom a fém cigarettatartót, megkínálom, békepipa, ha kell, elfogadja, ha nem, hát nem veszem a szívemre. Lobban a láng, ráérősen játszom a füsttel ajkaim között. - Nem hinném, hogy ostoba vagy, nem is próbálom elhitetni veled, hogy érdek nélkül kell mindez. Ugyanakkor tudom, hogy az itteni falka elég nagy létszámú, éppen ezért szükségem lesz egy audienciára. - újra rápillantok, barna fény, sárga, narancs, őrült villanás, egyszerű szavak, logikusnak mondható kérés - Az Alfádnak nyilván nem hazudhatod, hogy nem ismersz, ahogyan én sem. Én pedig nem csak a lábamat lógatnám a városotokban, készséggel szolgáltatnék vagyont és információt azért, hogy vendégül lássatok. Mit gondolsz, ez kellően elfogadható volna a behódolásom zálogául? Tudom, ő csak egy kölyök, a szava elhal a nagyok üvöltései közt, de mégis... Alisonon keresztül nem haladhatok, de itt van nekem Dana, akit talán a származása miatt valamivel mégis csak többre tartanak, mint egy átlagos kölyköt. Aranymadár, aranykalitka, arany élet... Sosem ártottam neki, sosem bántottam, sőt, talán csak az ijesztheti meg, hogy farkas vagyok és hogy olyan titkot őrzök, amit nem szívesen eresztene ki a világba, de... Eddig sosem adtam okot arra, hogy rögvest azt feltételezze, hogy tönkre akarom tenni. - Ha az segít, elmesélhetem, ki vagyok valójában... Újabb füstfelhő, ezúttal pimaszul felé fújom lassan, hogy függönyként omoljon a kis nőstényre puhán és simogatóan, nem töményen, hogy bántóan csípős legyen a drága dohány édeskés aromája.
Farkasom bundáját borzolja a kéretlen társaság moccanását megérezve. Idegen számára a mocsárszínű, épp olyannyira idegen, mint amennyire ismerős Ethan közelsége emberi mivoltomnak. - Más, amihez szeretném, ha a múltnak nem lenne köze. - Egészítem ki szavait apró sóhaj keretében. De ezt már ott elcsesztem, amikor szóba álltam a pasassal, nem igaz? Előáll a farbával, én pedig hozzá hasonlóan igyekszem rövidre fogni ezt a találkozót. Hanem ő nem ereszt - sosem eresztett könnyedén - így megadóan engedem le vállaimat és dőlök a kocsi oldalának mellette, onnét emelve felé kék tekintetemet. - Egy szóval sem mondtam, hogy kegyetlen lennél, Ethan! De lássuk be az, hogy van pofád ennyi év után felkeresni és rajtam keresztül csikarni el a parókiát, eléggé... számító. - Az emberek nem keresik csak úgy fel évek múltán a szajháikat, pusztán mert csevegni akarnak vele, ez tiszta sor. Még tetszene is ez a fajta hozzáállás egyébként, ha nem én lennék a másik fél, akiből ki szeretnének csikarni valamit. A cigaretta kapcsán csak megrázom a fejemet lemondóan. Kihagyom ezt (is) ezúttal. Szavai fanyar mosolyt csalnak ajkaimra, felciccenve fejemet csóválom, ahogy elpillantva róla a parkolón túl időzőket figyelem, közben ujjaimmal hajamba túrva és ez által hátraigazítva pár kósza tincset arcom elől. Na mit mondtam... számító. Alig öt perce tudja, hogy farkas lettem, de máris ebből a "karomból" is csípne egy darabot. Talán tényleg Danténak volt igaza és ki kellene játszani az "apám hajszolt bele az egészbe"-kártyát. A titkok csak elemésztik az embert. Mégis vallom, hogy ügyesen forgatva azokat, sokkal nagyobb hasznot ki lehet hozni belőlük, mint amennyit a bevallásuk magukkal vonna. - Fogalmam sincs, hogy elfogadható-e Ethan, én csak egy kölyök vagyok! - Pillantok vissza rá szinte már bocsánatkérően. Ajkaimon szelíd mosoly ül. Nem hazudok, csak éppen elfelejtem hozzá tenni, hogy a Béta szárnyai alatt nevelkedem jobb és kevéssé jobb napjaimon; az említett pedig az egyetlen - ha állta a szavát és nem adott mindent le az Alfának - aki ismeri a múltam, melynek Ethan részese volt. - Egy említést azért talán tehetek rólad valamelyik fejesnél. Az nem kerül semmibe. - Jegyzem meg némi (ön)iróniával hangomban, ahogy kiszélesedő mosollyal tekintek felé. Továbbra sem attól tartok, hogy farkas, hanem hogy túl sokat tud egy olyan időszakról az életemben, ami az egész itteni jövőmet tönkre teheti egyetlen rosszul (esetében jól) irányzott pletyka formájában is akár. Az ilyesmiket jobb szeretem csírájában elfojtani, ha már megtehetem, noha van egy olyan érzésem, érdekesebbnek fogja a pasast találni Dante, minthogy ész nélkül leöljük. Kölyök vagyok, nem hülye. Ő a falka érdekeit nézi, nem az enyéimet elsősorban. Egyetlen mozdulattal kavarom meg a felém kígyózó füstöt, arcom elől elhessegetve dacosan fennkölt mozdulattal. Ne kísértsen, a fenébe is! - Hagy találjam ki... egy unatkozó gazdag vagy gazdaggá lett pasas voltál, aki nem kellett a szívszerelmének, esetleg valami oknál fogva sosem lehettetek együtt. - Habár az előbb "elkaszáltam" a füstöt, most teszek mégis egy fél fordulatot felé, hogy vállammal dőljek az autónak és így tekintsek fel rá. Közöttünk visszapillantónyi a távolság, s kék tekintetem kérdő: eltaláltam-e a dolgot.
- Tiszta sor. Hajtok fejet az akarata előtt. Persze azt nem fogom keskeny állára köpni, hogy magam is hasonlóképpen hagytam magam mögött a múltamat a farkassá válásomat követően. De én... Én precíz voltam. Én mindenkit lemészároltam magam körül, aki tudott a titkaimról, nemes életem nemtelen mocskait úgy töröltem ki a világból, mintha sosem léteztek volna. És mégis, minden szívdobbanásomban benne van Ő, és a Kicsi, és Apám és a döglött libák sora... Ez vagyok én. A titkaink vagyunk. Felnevetek. Lágyan és angolosan, a nyelvem hegyéről szalad ki könnyed kacajom, ahogy pofátlannak merészel nevezni. Nem harapok érte, ha késztetést éreznék sem tenném meg, ez nem az a helyzet, és egészen biztos vagyok benne, hogy nem is abban az értelemben tenném, amelyiknek halálos végkimenetele kellene, hogy legyen. Főleg nem így, hogy már azt tehetnék vele, amit akarok. Következmények nélkül. - Számítónak nem nevezném... Csak élek a lehetőséggel. Egyszerűbbnek tűnt. Ha nem lennél az, aki, talán én sem lennék most itt. Remélem valahol, a szíved mélyén azért ez kissé fájt, induljon meg a vérpatak, de hogy lásd, szép emlékek őrzője vagyok, megajándékozlak egy alapos gusztálással, végig a lábaid vonalán. Tudod, hogy tetszel. Tudom, hogy tetszem neked. De itt és most valóban nem ez a lényeg. A saját magát becsmérlő szavakra összehúzódnak a pupilláim, ó, ugyan, a jó kifogás sosem rossz, hát persze, csak egy kölyök, na de milyen kölyök? És ha nem is volna annyira érdekes, nyilván ismeri annyira a felette állókat, hogy tudja, mi a módi, hiszen egy test, egy hús, egy lélegző tüdő, ezért falka. Elpillant, én pedig lusta macska módjára dőlök el felé, az oldalamat felfektetve a szélvédőre, felkönyökölve a tetőre, egészen közel hajolva hozzá, így a hangomat is halkabbra fogom, dorombolok, és ez... veszélyes. Az ígéretére halkan nevetek fel. Azt hiszi, hogy nem ismerem fel a saját módszereimet? Ugyan, kérlek... - Említést vagy riasztást? Kérdezem szinte suttogva, bele a hajába, felhúzom az egyik lábamat is, talpamat a térdemhez helyezem, kedvem volna megcirógatni a tincseket, de csak a szememmel falom lágy hullámukat. A hanghordozásomból pontosan érezheti, hogy jól válogatta meg a szavait, nem hazudott nekem, de mögé látok, sejtetni engedi, hogy abból az említésből akár a Poklot is rám szabadíthatná, ha akarná... De miért is tenné... Száll a füst felé, lágyan, elkavarja, elsöpri, és ez szórakoztat. Nem láthatja rajtam, hogy bármi reakciót is kiváltott volna belőlem ez az egyértelmű elutasítás, de mégis. Mintha elégedett volnék... A leírására kacagva fordulok hanyatt, el tőle, arcomat az égnek ajánlva fel, de elnémítom magam, a száma, a fogam közé teszem a cigarettát, fojtson belém mindent. A két kezem oldalra terül, Isten fia fekszik a motorháztetőn... Beszív, kifúj... Száll a füst, egy hang suttog, az egyetlen hang, amire képes voltam hallgatni, a szerelem, ami sosem lehetett az enyém, gazdagság, mit önként dobtam el, Amelia... - Miért, aki kurvázik, az következetesen a beteljesületlen szerelmet hajszolja, és gazdag, mert megfizeti a luxuskategóriát? - kérdezem az egyik felhőtől, aztán kiveszem a cigit, utolsó slukk, eldobom az út közepe felé - Sosem voltam szerelmes. - hazudom a pajzsom mögött - De abban igazad van, hogy van mit a tejbe aprítanom. Egyszer, egy másik életben Earl voltam. Egy igazi brit seggfej. - fordítom oldalra a fejemet, hogy mosolyogva elkapjam a pillantását - Nem volt az olyan rég, lassan százhatvan éve. Most már ezt is tudod. És azt is, hogy mindketten elég... magas körökbe születtünk. Talán ezért jövünk ki olyan jól. Pillantok el róla, eméssze csak. Ugyanazok az ütőkártyák, hasonló habitus... Csak nekem jóval több időm volt elsajátítani mindezt.
- Szólnom kell apám sajtósának, hogy ne kerülhessen ki több cikk vagy kép rólam a helyi újságba. - Ciccenek szórakozott rosszallással szavai kapcsán, holott tudom, hogy ez elkerülhetetlen. Főleg, hogy polgármesteri babérokra fáj a fogam... Annak pedig erőteljesen része a közszereplés. Tudom, mert ebben nőttem fel, láttam apám mindennapjait - már amikor otthon volt és nem az irodában dugta a titkárnőjét. Ethan szavai puszta közönyt hoznak maguk után - igaz, nem adom sem ennek, sem pedig annak jelét, hogy fájnának az őszinte szavak. Nem vagyok olyan buta, mint amilyennek szeretek látszani... Az érdekbarátságnál csak szebb van, jövedelmezőbb nem nagyon, főleg, ha mindkét fél egyenlően jól jár a dologgal. Közelről hallom a hangját, lágy selyemként csorog felém minden kiejtett hang cirógatva, nyakamat körbeölelve, hogy még én, aki ismeri eme hangszínt, sokszor élt trükkjével fülledt éjszakák során... még én is kellemesen borzongok bele, arra várva kissé elnyíló ajkakkal, mikor ránt azon a szép szavakból font selyemsálon. Mikor dönt úgy, hogy szorít rajta párat... - Reakcióm és az egész folyamat felismerése megijeszt. Nem, és nem! Annak az időnek vége, hogy bárki kényére-kedvére kezébe vegye "láncaimat", s mindez mellé igézően kék tekintetemmel úgy tekintsek fel rá, mintha ő lenne az egyetlen férfi a világon! - Gondolod, kiplakátoltam a falkában a múltamat? Említést. Egyelőre. Szeretnék hinni a kölcsönösen előnyös együttműködésben. - fordítom oldalt arcomat, hogy rá tekintsek. Ajkaimon ártatlan, édes mosoly játszik, csupán tekintetemből olvasható ki valós, számító énem szikrája. Tényleg jövedelmezhet ez az egész, amennyiben Ethan képes hallgatni a múltról. Olyannyira, hogy idővel talán a városi képviselő testületben is helyet kaphat, ha jól viselkedik. Mindezt persze nem vetítem előre neki, elégedjen meg a parókiával és a templommal. Kis léptek... ruhát sem veszünk felpróbálás nélkül. Felnevet, én pedig teljesen felé fordulok immáron. Tenyerem szórakozottan pihen meg a szélvédőn, válla mellett, ahogy teszek egy lépést oldalra, feléje. Hallgatom szavait, s ajkaim szegletébe apró, szinte már majdhogynem mindent tudónak nevezhető mosoly költözik. Hát persze, hogy nem voltál szerelmes! Ó, Ethan... még a végén kiderül, hogy nem csak számító, de szentimentális is vagy. A szavad megcsalhat, hazudhat, de a múlton te sem tudsz változtatni. A mozdulataid, tetteid - vagy éppen nem tetteid - árulkodóak annak, aki odafigyel a jelekre. Ez a meglepetések találkozása, úgy fest. - Meglehet. Csak tudod... - Mosolyom kiszélesedik egy pillanatra, ahogy megtámaszkodva a motorháztetőn mellette, felé hajolok ismét. - ... én tényleg nem voltam még sosem szerelmes. Ellépek könnyed, szemrevaló mozdulattal a kocsitól, majd nemes egyszerűséggel oldom fel zárját a kulcsot meglelve táskámban és nyitom ki a kormány felőli oldal ajtaját. - Mesélj a nőről. Vele mi történt? - Firtatom könnyedén és hacsak máshogy nem alakul, beszállok a kocsiba. Meg kell szemlélni Ethan hátsóját is, megvan e még.
- Már nem is kell. Gondját viseltem annak, ami hozzám került. Vigyorodok el, ördög lakik a fogsoromban, szarvat tűzök egyenes homlokomra, kettőt is és ha kell, hát vasvillával nyársalom fel Dana szépséges torkát. Izgat a gondolat, nem tagadom, villanásként hasít a függöny résein át az ágyamra és a fényképre vetődő zavaros, tejfehér fény... Érzem a háborúját, láthatatlan harmadikként és negyedikként vagyok jelen, jóllakottan vagyok képes eltávolodni tőle, reagál, emlékszik a teste, nekem csak ez számít. nem vágyom a lelkére, nem akarom, hogy ragaszkodjon, azt sem, hogy szeressen vagy hogy szeretettel gondoljon rám. Ennyi az egész, biológia és ösztön, a gátlástalan vágy és vonzódás, ennél sosem kellett több, és ami azt illeti, nem igazán szeretem visszafogni, ha egyszer a hatalmába kerít. Hát te miért tennéd? A négy fal közt minden nő kurva, miért lennél te a kivétel? Elragadjalak hát, és zárjalak a saját kolostoromba a parókia falai közé? Ott talán tetszene, amit kapnál belőlem? A szentség nevében rontanánk meg mindent, ami fenséges és hatalmas, és amit Istennek csúfolnak, de aki bennem él, és akit én irányítok... - Hinni... nos, azt majd legfeljebb két nap múlva, nálam... a parókián. Játszom az élettel, most nem alkudozom, játszom a szavakkal is, miként vele és a múltunkkal, de más választás híján kénytelen vagyok ennyivel megelégedni. Ha most erőteljesebben dobbantok a lelke peremére, elriasztom és elűzök mindent, amit ez a kölcsönös haszon tartogathat. De mosolygok, szavaimmal újfent megerősítem a pecséttelen alkut és üzletet, előre vetítem a közös érdek szépségeit, és bízom benne, hogy nem fogja megszegni...
Nem akarom, hogy felém forduljon, most nem, mégis megteszi és nem mondhatom, hogy hagyjon és menjen el, most nem fizetek, most nem köteles lesni az úri kényelmem, csak azért, mert én azt akarom. A vonásaim kőszoborként merednek bele a múltba és a jelenbe, kifejezéstelen és üres a kacagás után, a történetem elmesélése után, hazugnak hisz, miért teszi ezt? Ki hatalmazta fel arra, hogy megkérdőjelezzen? Nem akarom, nem is látom hát a mosolyát, el innen, a kékségek sem vonzanak most, fertőzővé váltak néhány pillanat alatt, és míg ő úgy véli, hogy ismeri annyira az életet, hogy fals cicomával fessen tele, én szeretnék azon nyomban felrobbanni. Kívül jeges nyugalom, belül a Sárkány tüze, így megy ez már... Ki tudja mióta. Nem válaszolok, ő megkerüli az autót, beszállna, én pedig éppen összeszedném magam annyira, hogy felkeljek, és szó nélkül távozzak, de nem tudom megtenni. Továbbra is csak fekszem az oldalamon, s bár már nem vagyok Krisztus... Mégis érzem beütődni a hatalmas szegeket a tenyerembe. Hol a gyerek?! Forog a gyomrom, undorító, hullaszínű szemek tekintenek rám, a kék mögött vörösre zokogtak, én szorítom a csuklóját, harapja, marja a számat a sajátjával, de már nem kell. Sikolt és nyög, a magzat meghal, míg én élvezek, és aztán már nem marad más, csak vér és bűz és rothadás és üveges, kék szemek, és a húgom, és nem mozdul már többé, mert...
A villámnál is gyorsabban pattanok fel, kerülök oda Dana mellé, s akkor is, ha már beszállt, megragadom a felkarját, kirángatom, és a mellettünk parkoló kocsinak lököm, ámbár továbbra sem eresztem azt a tökéletes izomzatú karját... Narancssárga mocsári lámpás a szemem, fortyog a bőröm alatt, éget és fáj. És ami fáj, azt elpusztítom... - A kölcsönös haszon érdekében... Ezt a témát nem fogjuk megbeszélni, Dana Berger... - éled a négykezű, lángnyelvek nyaldossák a tarkómat - Hacsak... - lapolok oda hozzá szemérmetlenül, altestemmel ketrecbe zárva az övét, és megint elfog a beteges vágy, nem is titkolom, nem lenne miért, érezheti ennem minden egyes centijét - Nem szeretnél igazán felbosszantani... Döntöm oldalra a fejemet kissé, erőteljes légzésem a száját vagdossa, és addig nem fogom elereszteni, amíg meg nem értette, hogy milyen helyzetbe is keverte magát pillanatok alatt...
Táskámat az anyósülésre dobom hanyag mozdulattal. Nem igazán foglalkozom azzal, hogy egy férfi ül az autó elején. Kulcs kerül a helyére, válasz pedig nem érkezik a kérdésemre. Helyette határozott fogással kapják el karomat, farkasom pedig ösztönösen tör előre bennem védelmezőn-védekezően. Morgásom halkan rezignáló, fenyegető. Szabadulnék, de biztosan tartja karomat a hatalmas férfikéz, s egy határozott mozdulattal parancsol a kocsi oldalának. Sárgán villanó tekintetem találkozik a mocsárszín pillantással, nem ereszti, magyarázatot követel-ne, ha elmémben nem válaszolnám meg magamnak a kimondatlan kérdésemet szavait hallva. Szóval érzékeny pontra tapintottam, drága? Érdekes, igazán érdekes. Ahogy szinte a kocsinak passzíroz hirtelen, határozott mozdulattal, s csípőm az övének feszül - igen, lehet, ösztönösen kissé... hasonlóképp mozdulok felé, mint ő teszi irányomba - , egy hirtelen, figyelmeztető mozdulattal kapok szabad kezemmel válla után. Nem vágytól kéjesen gyűrődik most ruhájának anyaga... ez egy riadt kölyök védekező mozdulata. Eddig és ne tovább! - üzenhetné, ha felirat volna egy ajtón. Lélegzetvételem szapora, bár már én magam sem tudom, a közelsége vagy a hirtelen, erőszakosabb megnyilvánulása váltja e ki mindezt belőlem. Talán kicsit mind a kettő. Ajkam szóra nyílik, de beletelik pár pillanatba, mire meg is találom a hangomat: - E...eszem ágában sincs, atyám. - Farkasomnak nem igazán tetszik a meghunyászkodás. Mostanában kezdte el próbálgatni csekély kis dominanciáját a többi kölyök és Dante nagy örömére, így érthető, hogy derogál neki pont egy idegen előtt meghunyászkodni, ugyanakkor nem ostoba jószág. Szerencsére... legalább ez nem elcseszett a beharapóm részéről, ha már a szülőséget sikerült alapjaiban tönkre vágnia. Nem kérdezek többet hát, nem is fejtem ki, honnét következtettem élete nőjére és hogy mennyire alátámasztja hirtelen viselkedése a szavaimat. Megtartom mindezt magamnak, neki csak a pihegő lélegzetvétel és a sárga, állatias pillantásba keveredő kék cirmok jutnak.
Morog, szűköl, fenyeget... Egy mozdulattal dobbantom csendre, hörrenek rá, bizsereg az ínyem, hogy túlnőjön rajtam a szemfogam, és vájjon ártatlanul szennyezett, tintás húsba. Ez nem én vagyok, ez nem a szerepem, ez Ő, a négykezű dominanciája, s legyek bármilyen magabiztos, még nem láttam elég telet ahhoz, hogy mindig, minden körülmények közt szájzárral tompítsam habzó csaholását. Nyugtázom, hogy velem mozdul, nekifeszülök hát még jobban, kell nekem, akarom, túl kék, túl sok az emlék, ő is, Amelia és még ezer másik, és Angie és Laura, és én már azt sem tudom, hogy kit szorítok, csak egy test, és egy szörnyeteg, nem több többé, nem Dana és nem Lola, csak hús, feláldozható, Krisztus teste... És az enyém... Szavai bizonytalanul, nehezen ömlenek ki a fogai közül, szinte hallom, ahogy rezegnek a hangszálai, milyen bájos, kapkodva pillantok hol a jobb, hol a bal szemébe... Válaszára lassan, idővel vicsor-vigyort kenek a képemre, ez legalább őszinte, ezt nem kell megjátszanom. Egészen közel hajolok a szájához, ahhoz, amit sosem érintettem meg, mindig is tabu volt, és sosem vágytam rá, képtelen vagyok, undorodom az ilyesmitől, nemtelen és fájdalmas. - Jó... Suttogom az ajkaira, nem tudni, hogy a bőröm vagy csak a leheletem tapadt-e oda kissé, elidőzve, tűnődve azon, hogy mit kezdjek vele most, amikor már olyan közel az áhított győzelem... Döntök, csak egy apró és gyors nyalintás a szája szegleténél, odatapad a sós bőr és az omlós félelem kipárolgása, mélyet lélegzem, eleresztem a karját, észre sem veszem, hogy a vállamat markolja, csak most, amikor már elmozdulnék tőle. Odafordítom a fejem, vegye el, ne merészeljen engedély nélkül így hozzám érni... - Este hatkor a templomban. Akkor kezdődik a vasárnapi mise. Nyomatékosítom a találkozásunk helyszínét és időpontját, pontosan kettő napnyugtával később. És ha csak nincs más, amivel szemtelenül tépkedné gyenge idegeim húrját, úgy némán távozóra fogom...
Rövidke életem során sokszor éreztem úgy, hogy lángolok. Persze nem abban az értelemben, mintha tényleg felgyújtottak volna, csak hát azért mégis. Akartam dolgokat, lelkesedtem dolgokárt, úgy éreztem, hogy majd én aztán megváltom a világot. Persze mindig pofára estem, vagy éppen az a bizonyos tűz tartott fájdalmasan rövid ideig. De ez most más. Ez a feketeség sokkal határozottabb és erősebb mindennél, amit a saját testemben és lelkemben eddig tapasztalni tudtam. Most először hiszem el, hogy egyszer tényleg nagy és erős farkas lehet belőlem. És azt gondolom, hogy ezt az érzést mindenképpen tudatnom kell Naomival. Bízom benne, hogy ő még hisz bennem, hogy minden eddigi szerencsétlenkedésem ellenére még nem adta fel, mert most már én is készen állok arra, hogy valóra váltsam ezt a lehetőséget. Persze roppantul kérdéses, hogy miként fogunk viszonyulni hozzá. Ahogy az utcákat járom egyedül, felügyelet nélkül, egész egyszerűen úgy érzem, hogy minden sokkal kényelmesebb. Persze akad néhány zavaró tényező. A feketeség minden apróságra felkapja a fejét, de eddig még egyszer sem éreztem rajta semmiféle vérszomjat. Egyszerűen csak tudni akarja a körülötte lévő világ mozzanatainak rejtelmeit. Hogy milyen alapanyagtól válik a sarki pék kenyere ínycsiklandóbbá, mint a többi. Hogy a mellettünk elhaladó emberek miért dühösek vagy éppen feldúltak. Ilyenkor mindig elfog a vágy, hogy alakot váltsak és megszaglásszak mindenkit, aki az utamba kerül, de eddig elég volt az emberi érzékeimre hagyatkozva információkat nyerni. Azonban herripotterrel még nem találkoztam, nem tudom, hogy az a viszkető érzés, amit eddig a közelükben éreztem, most mennyire lesz jobb vagy éppen rosszabb. Ezért is tartok kicsit ettől az egésztől. Egy gyors sms-partit rögtönözve kérdeztem meg Nonót, hogy ráér-e ma, és ha igen, akkor jó lenne-e neki, ha valami olyan helyen találkoznánk, ahol akadhat a környéken más herripotter is, vész esetére. Azt mondta, hogy az egyetemen dolgozik pár kolléga, úgyhogy a parkolóban állapodtunk meg végül is, úgyhogy a megbeszélt időpont előtt bő negyed órával én már a kocsik közt rúgom a havat. Jobb felkészülni a dologra, mint lélekszakadva berontani, nem? Amíg várakozom, csak elmerengve nézegetem a hatalmas épületegyüttest, elfog a vágy, hogy én is ide tartozhassak. Persze azt lehetetlennek gondolom, hogy normálisan járhatnék a többi emberrel együtt, legalább is az elkövetkező pár évtizedben. Lehetnék mondjuk mérnök is akár. Vagy... orvos az nem hiszem, mert azért mégis csak vér meg minden. Vagy filózófus! Feltalálnám a Connorizmust, ami szerint minden embernek alanyi jogon jár a sör. Ilyen és ehhez hasonló megállapítások ösztökélnek néma kacagásra, amiből csak az zökkent ki, hogy a feketeség megint felkapja azt a böszme fejecskéjét. Apró, zöld árnyék suhan át a szemeimen, ahogy a közeledő Naomi felé pillantok. Igen, határozottan érzem a szőrszálhasogató energiákat, mégis, valami egészen furcsa egyvelege ez a békés vonzalomnak, mintha valami azt súgná, hogy Naomi apró erőgombóca rokona a mi apró erőgombócunknak. Nem értem. Össze is ráncolom a szemöldökömet, és közben még annak is elfelejtek örülni, hogy végső soron pozitívum, hogy nem akarom megenni egyből. - Köszi, hogy van időd! Tudom, elég furcsa lehet így köszönteni, de láthatja rajtam, hogy cseppet be vagyok sózva. A reflexeim azt diktálják, hogy öleljem meg, egyelőre mégis jobbnak látom, ha óvatosabb maradok, és úgy két lépés távolságból szemlélem a lányt. Aki az enyém, úgy nem mellesleg, még akkor is, ha ezt nem igazán beszéltük meg előre. - Érzel valamit...? Kérdezem óvatosan, és igazság szerint nem tudom, hogy mire kellene számítanom, meg aztán nem is csinálok igazából semmit azon kívül, hogy állok és veszettül próbálok minden apró ingerre koncentrálni. Azt sem tudom, hogy a herripotterek egyáltalán be tudják-e úgy azonosítani a farkasokat és az energiáikat, mint ahogyan mi tesszük egymással...
//Remélem, hogy nem gond az sms-es rész És azért írtam azt, hogy dolgoznak itt kollégák, mert tényleg van ott háttered, hazudnod sem kell, és azt sem kell közölnöd, hogy amúgy ez a Roxfort bázis //
Elképesztően jó érzés, hogy végre levizsgáztam, nem mintha bármivel is többnek érezném magam, de már van egy pár varázslat, amit tudok úgy használni, hogy értelme is legyen, ne csak egy erőtlen kislány értelmetlen próbálkozása. Nem mondom, hogy hú de fantasztikusnak érzem magam, de kicsit azért jobb a helyzet, bár én már inkább a mágiaszintemre feküdnék rá, de nyilván ez nem kívánságműsor. Az sms-nek megörültem, mert bár sok szabadidőm nem akadt, de azt a keveset szerettem volna vele tölteni, ezt persze ilyen kategorikusan nem jelentettem ki, mert tudom jól, hogy farkaséknál ez azért nem így meg. Könnyen lehet, hogy egyes napokon mindenki jobban jár, ha nem vagyok a közelében. Ma azonban volt némi kitöltetlen időm, úgyhogy természetesen belementem a dologba, miért is mondtam volna nemet. Mivel egyébként is az Egyetemen tartózkodtam, kézenfekvő volt idehívni, ezzel még nem biztos, hogy elárulom magam, mindenesetre az sem biztos, hogy akkor tragédia lenne, elvégre a falkától esetleg tudhatja. Ettől még kerek-perec nem fogom elárulni neki. Nem mondom, hogy olyan hú de romantikusnak tartom az összefutást egy parkolóban, de tudomásul kell vennem, hogy nem megy másként. Azért egy jó tíz perccel a megbeszélt időpont előtt megyek ki a parkolóba, előtte kicsit kifújom magam, megpróbálom elűzni az izgatottságomat, fogalmam sincs, milyen érzésekkel váltok ki belőle olyat, ami felpirickálja a farkasát. A félelem biztos, de én úgy tudom, hogy a pozitív, de markáns érzések is képesek előhozni. Egyébként, bárki bármit mond, személyes véleményem, hogy a kellemes érzések sokkal erősebbek. Amikor végül észreveszem, elindulok felé, és annyira nehéz visszafognom magam, hogy ne legyen semmiféle fizikailag is érzékelhető jele annak, hogy mennyire örülök, hogy látom, pedig teszem azt szívesen vetném magam a nyakába. Így csak kissé félszegen állok meg pár pillanat múlva előtte. Csak idiótán mosolygok, és valamiért nem adok még egy puszit sem, talán megérzés, fogalmam sincs, de valami megállít, apró figyelmeztetés, én pedig csak csendesen, félredöntött fejjel figyelem, mert érzem, hogy valami más, de nem tudom, hogy micsoda. Kissé zavartan pislogok rá, a kijelentésére némileg ledöbbenek, ez olyan, mintha legalábbis valami munkamegbeszélésről lenne szó. Megvakarom a tarkóm, majd legyintek egyet. - Ugyan már! Miért ne lenne időm? A kérdésem végére már mosoly honol az arcomon, bár tökéletesen kínban vagyok, mert ez így nagyon rossz, még egy egyszerű öleléstől is tartok, nevetséges. Láthatólag ő is, tehát lehet valami alapja az ösztönös óvatosságomnak, a kérdése hallatán pedig már egyértelművé is válok a dolog. Valami tényleg más, de… vajon micsoda? Egy bólintásra futja, aztán úgy döntök, kockáztatok, szeretném kideríteni, mármint, magamtól, segítség nélkül, márpedig az nem megy úgy, ha kérdezek, akkor nem fejlődöm, s nem leszek jobb, márpedig, ha van egy ilyen különleges képességem, akkor tudnom is kellene használni, irányítani, értelmezni is. Annyit teszek, hogy kinyújtom a keze felé a kezemet, miután lehúztam róla a kesztyűt, úgy nem megy, legalábbis, sokkal erősebb minden, ha a bőr ér bőrhöz, legalábbis én ezt vettem észre. - Szabad? Kérdem halkan. Komolyan, nevetségesnek érzem, hogy szükségét érzem megkérdezni, megérinthetem-e, mindenesetre, ha rábólint, akkor az ő testhőmérsékleténél lényegesen hűvösebb ujjaimat rázárom a kézfejére, és lehunyt szemmel próbálok koncentrálni. Azonnal jön a kép, hisz hagyom, hívom, sőt, csalogatom, hogy ajándékozzanak meg a szellemek egy újabb látomással. Újat nem kapok, régit azonban igen.
Hirtelen egészen máshol vagyok, az időpont azonos lehet, körülöttem mindenütt csak havat látok, a bőrömön mindösszesen egy vékony nyári ruha van, mezítláb állok, mégsem fázom. Kezek fonódnak a derekamra, bizsergeti tagjaim az érintés, olyan érzésem támad, mintha már nagyon rég várnék erre a pillanatra. Belesimulok az ölelésbe, sodródom a történésekkel, s hagyom, hogy a hozzám képest rendkívül fiatalnak tetsző fiú megcsókoljon. Elveszek, úgy tűnik, megnyílik alattam a föld, ujjaim megtalálják a barna hajzat kósza tincseit, beletúrok, mintha vágynék a tapintására. Kicsit esetlenül suta az egész, mintha csak két gyerek próbálgatná, milyen is csókolózni, mégis tökéletesnek találom. Légyszomjjal küszködök, mikor vége szakad, ajkaim kiszáradtak, s csak arra vagyok képes, hogy belenézzek a szürkéskék szemekbe. Hallom a madarak csiripelését, lágy, hűvös, kellemes fuvallat simít végig a bőrömön, megcirógatja az arcom, táncra hívja vörösségem, s mikor képes vagyok elszakadni a tekintetétől, hogy körbenézzek, észreveszem, hogy kitavaszodott. Nem győzök ámulni, ám mikor visszapillantanék a fiúra, már nincs sehol, a helyén egy fekete, zöld szemű farkas áll, én pedig minden félelmemet félredobva, barátságosan nyújtom ki felé a kezem, mintha csak azt akarnám, döntsön ő, mi lesz a sorsom.
Mikor újra kinyitom a szemem, lassan elhúzom a kezemet, próbálom lecsillapítani szívem heves dobbanásait, miközben azon gondolkodom, hogy mi ez az egész. Kicsit más volt, volt folytatása is, mintha csak most állt volna össze a kirakós egy egésszé. Létezhet az, hogy ilyen kifacsart módon is, de beigazolódjon egy látomásom? - Tavasz, virágok, minden zöld, a megújulás időszaka. Más a vendéged. Új élet? Kérdezem suttogva, annyit tanultam róluk az utóbbi időben, hogyha álmomból felkeltenek, akkor is fel tudnám sorolni az összes vérvonal alapítót, a ragadványnevükkel együtt. Mégis, annak ellenére, hogy meglehetősen biztosnak érzem magam a dologban, kicsit megilletődötten állok, nem tudom, mennyivel kell másként viselkednem ezen farkasával.
A kérdésére csak vállat vonok, és elmotyogok egy diszkrét nem tudomot. Furcsán vegyes minden, nem tudom, hogy miért, de egész egyszerűen félek, hogy nem tudnám neki megmagyarázni. Annyi új inger keveredik annyi régi érzéssel, hogy idiótán viselkedem a helyzetben, még akkor is, ha szemmel láthatóan nem tűnik úgy, hogy az új pajtásomnak gondja van vele. Pedig szeretném nézni, hogy milyen a hidegben kipirult arca. Szeretnék belefeledkezni a vörös hajába ebben a nagy fehérségben, de mintha képtelen lennék átadni magam az érzésnek. Félek, hogy most ez mindent elronthatna kettőnk közt. Mintha azt is érezném, hogy ő is tudja, hogy valami nem teljesen kerek, és nagyon remélem, hogy csak a következő pár perc lesz ennyire esetlenül szerencsétlen, és ha sikerült elmondanom neki, hogy mi történt, akkor feloldódik ez az egész katyvasz. A röpke kérdésre finom természetességgel bólintok. Nem is tudom, mintha lenne az egészben valami fennkölt, ahogy lehúzza ujjairól a kesztyűt, ahogy meglátom a fehér bőrt, és ahogy felém nyújtja a kezét, valahogy a világ legotthonosabb dolgának tűnik beleveszni az energiáiba. A pajtásom mintha orrával böködne belülről, hogy ne féljek, csak engedjem megtörténni, mert ő nem árthat nekünk. Működjünk együtt, ezt érzem, hogy mondani szeretné. Minden esetre kifújom a levegőt, és bár elképzelésem sincs, hogy pontosan mi fog történni, hagyom, hogy Naomi tegye a dolgát. Az energiák finoman hevesednek hóolvasztó hőfokra, de mégsem mondanám, hogy perzselő, mint a vágy, amit a csókunkkor éreztem. Hasonlatosnak érzem a sajátomhoz, de mégsem ugyan olyan. Mintha kiegészítene, mintha megtöltene bennem mindent, ami belőlem hiányzik. Néhány pillanattal később lehunyom a szemeimet. Nem tudom, hogy pontosan miért, hiszen nem látok semmit, csak sötétséget, meg némi zöld világítást odabent, de lehet, hogy csak képzelem, nem tudom. A Nonó felől érkező érzések egyszerre tűnnek valóságosnak és földön túliaknak, mégsem érzem, hogy meg akarok fulladni a hatásukra. Hevesebben kalapál a szíve, ettől az enyém is felzárkózik az övéhez, hiszen nem tudom, hogy pontosan mi okozza, de izgatott, az leszek hát én is. Amikor elereszti a kezem érzem, hogy a mellkasom fel-le jár, indokolatlanul hevesen, és csak akkor nyitom fel a szemeimet, amikor meghallom a hangját. Persze a pofám az úgy instant leszakad, amikor azt mondja, hogy új élet... De most őszintén... Oké, tudtam, hogy voltak már velem látomásai meg minden, de azér tígy élőben tapasztalni marhára más. Mert ezt aztán tényleg nem tudhatta, hacsak nem küldött utánam valami katonai drónt, amivel 24/7 megfigyel. - Hát ez elképesztő... Láthatja rajtam, hogy oda és vissza vagyok ettől az egésztől, még el is nevetem magam kissé, aztán megvakarom a tarkóm, és egy nagy nyelés után az lesz a legjobb, ha elmondom, hogy mi történt. - Átharaptak. - suttogom, szinte csak némán tátogom a szót - Egy kóbor volt. Végre van Teremtőm, Nonó! És nem hagy el! Legalább is az elmúlt napokban még nem tette meg... - teszem hozzá kicsit vicceskedve - De te honnan...? Mégis hogy lehet ez? - még mindig nem tudok napirendre térni a dolog felett - Ne haragudj, csak ez... baromi király! - nevetek fel megint kicsit - Mindegy, szóval... Azért vagyok ilyen óvatos, mert ez a dög egy tank. De tényleg. És lövésem sem volt, hogy pontosan hogy fog rád reagálni, de azt hiszem, bír téged. Jó, hát ezt most nagyon durván leegyszerűsítettem, de attól még tény: nem akarom bántani, és ő sem. Talán majd elmesélem neki, hogy pontosan mi is ez az egész, bár egyelőre még saját magamnak sem tudnám rendesen megfogalmazni.
Szeretem a szemeit, a korábbi farkasa szemei valahogy túl hidegek voltak, ez a mostani azt hiszem szimpatikusabb, kicsit melegebb, élettel telibb. Talán ez nem meglepő, ha az a vérvonala, amit leszűrtem a látottakból, tévedni persze lehetséges, de ebben valahogy egészen biztosnak érzem magam. - Ezek szerint nem tévedtem. Mosolyodtam el, nem is tudom, talán olyan ez, mint egy új esély, bízom benne, hogy jó irányba megy el ezzel Connor élete, őszintén, tiszta szívemből ezt kívánom neki, sokat szenvedett már annak ellenére, hogy mennyire fiatal, szerintem végre kijárna neki valami jó, a biztonság érzete, hogy ne érezze azt végre valakitől, hogy eldobja. Némileg elkezdem magam rosszul érezni magam, elvégre én is megtettem év elején, pedig nem szolgált rá, én viselkedtem akkor is önző módon. Már mindegy, igyekszem helyrehozni a hibámat, bízom benne, hogy sikerülni fog egyszer. Figyelmesen hallgatom, mivel az arcát nézem, még sikerül értelmeznem az átharaptak szót, aztán persze némileg belelkesedik, és érthetőbbek a szavai. Olyan jó hallani, hogy ennyire vidám, úgy tűnik, jól fogadta a dolgot, és azt hiszem jót is tett neki, legalábbis első pillantásra nekem ez jön le. - Meséltem már a látomásaimról, ezzel kapcsolatban már volt, csak nem tudtam, hogy erről szól. Nagyon furcsa, mert olykor fogalmam sincs róla, hogy mi a valódi értelme valaminek, ezt már láttam egyszer, februárban, de csak most értettem meg. Ecsetelem csendesebben, hogy más erre kószáló még véletlenül sem hallja meg, amiatt nem aggódom, hogy ő nem értené, tökéletesen fogja. Akkoriban eszembe sem jutott, hogy ennek az egésznek lehet más értelme is, mint egy csók, amire a szívem mélyén vágytam már tavaly is, csak éppen nem jutottunk el odáig, mert nem adtam esélyt rá. - Ugye? Szerintem is nagyon király, főleg mióta tudom is irányítani, előtte azért nem volt olyan fényes, meg akkor még el is ájultam. Szerencsére azok az idők már elmúltak, bár lehet csak azért, mert nem viszem túlzásba a dolgot, és nem terhelem le vele magam, meg ugyebár mivel én kezdeményezem a dolgot, ezért nem ér váratlanul, nem sokkol. - Mindenesetre, üzenem neki, hogy a szeme nagyon szép, na meg a bundájára sem lehet panasza. És egyébként, jól vagy? Hogy viselted? Állítólag nem épp kellemes a dolog, de úgy vagyok vele, hogy ezt inkább nem jegyzem meg, mert lehetséges, hogy akkor visszagondolna a történtekre, esetleg némileg felfokozottabb idegállapotban, és nem biztos, hogy jót tennie. - Izé, ez most tök béna kérdés lesz, de… szeretnélek megölelni. Szerinted lehet? Vagy inkább ne? Hogy ez mennyire kínos, soha nem kellett ilyeneken gondolkodnom, úgy tűnik, ennek is eljött az ideje, mindenesetre jelen állapotában inkább biztosra megyek, aztán majd lesz, ami lesz. Ha jobban megszokja az új farkasát, ki tudja, talán még jobb is lesz a helyzet, de egyelőre nem lovalom bele magam a dologba, mert még a végén csúnya pofára esés lenne a vége.
- A-aa. Rázom meg a fejem, miszerint nem tévedett. Sőt! Egyenesen beletalált a dolgok közepébe. Nem tudom, kicsit olyasmi ez, mint az előző vérvonalam lehetett volna, csak hát itt nem emlékekről van szó, hanem látomásokról. Bár nem tudom, lehet, hogy az emlékeimbe látott bele? Fogalmam sincs, hogy működhet ez. És amikor már azt gondoltam, hogy ennél nem lehet királyabb a dolog, akkor Naomi még rátesz egy lapáttal, mivel közli, hogy már februárban látta ezt... ezt a valamit. Félelmetes. - És mondd csak, van valami más is? - csapok le némileg szemtelenül a kérdésre - Mármint olyasmi, amit lehet kettőnkre értelmezni? Elég bénán próbálok arra célozni, hogy esetleg most akkor tudja-e tudat alatt előre, hogy mi lesz velünk. Hogy sikerülni fog-e vagy sem. Persze lehet, hogy jobb lenne, ha nem tudnék semmiről, mert akkor lehet, hogy én maga fogom előidézni, és akkor ilyen önbeteljesítő jóslat lesz az egészből, de ha már ő tud valamit, az úgy fair, hogy én is. Hülyeség, de ha mondjuk látna valamit, ami a kapcsolat végét jelentené, akkor nem lenne jó, ha ennek tudatában azért még eljátszaná, hogy minden oké. Jó, ezt még feltételezni is parasztság, de akkor is. - Akkor mégiscsak jó, hogy herripotter lettél. Segítenek neked. Nehéz ezt kimondani, de mégis könnyebb, mint amikor szembesültem ezzel az egésszel. Azt nem tudom, hogy mifelénk lett volna-e bárki, aki képes lett volna megtanítani a látomások kezelésére, de az ájulás veszélyes, ezt tudom. Ha olyan helyen esik össze, betörheti a fejét vagy még rosszabb, és... Nem, egyáltlán nem kellene ilyesmikre gondolnom, szóval mielőtt elkapatnám magam, reflexből nyúlok a keze után, csak hogy foghassam, és inkább felmelegíthessem, érezzem az életet a testében, mert ez számít. És nem az, hogy meghalhatott volna egy szerencsétlen ájulásban. Felkuncogok a bókra, bár a zöldike inkább marhára büszke magára, amiért ilyen szépre sikerült. Persze ez nem a mi érdemünk, hanem Anyáé. - Jól, azt hiszem. - mert tényleg, csak... - Még nagyon szokatlan. Annyira más, annyira... több. Nehéz ezt így leírni. - nem tudom, hogy miket tanulnak rólunk, de azt fixre veszem, hogy átérezni nem tudják - Ez volt a második átharapásom, szóval tudtam, mire számítsak. És mégis... Az egy dolog, hogy fáj, mármint fizikailag, de az a kín, ahogy hallod a fejedben a másik szűkölését, ahogy meghal... Mert meghal. - csendesedek el kissé, és inkább az emlék fáj, mint a tény, hogy elszakadtam Colintól - Azt tudom, hogy Jyotsana nagyon erős és idős. Azt mondta, hogy emlékeztetem egy másik kölykére és segíteni akar. Nagyon kedves, képzeld el, tudós! És indiai. És a zöldike is nagyobb és erősebb valahogy, mint a barna volt. Egész másként tekint a világra. Nem szoktunk veszekedni. Azt hiszem, hogy talán ez a része a legfontosabb. Tisztán emlékszem még a barna gondolataira akkorról, amikor Naomira akart támadni. Elnyomott, felém kerekedett és lenézett, harcolnom kellett vele, de zöldikével eddig olyan, mintha a zsák találta volna meg a foltját. A kérdésére először meghökkenek, aztán rá kell jönnöm, hogy voltaképpen én is hasonló félelmekkel és vágyakkal jöttem ma ide, szóval... - Hát, nem is tudom. Hajtom le a fejem szomorkásan, de csak azért, hogy elrejtsem az arcomra kiülő vigyorkezdeményt, és néhány pillanat múlva átfogjam a derekát, és olyan könnyedén kapjam fel, mintha súlytalan lenne. Kiemelem, a pocija valahol az arcomnál lehet, amikor elkezdek vele forogni, hogy letegyem és rendesen megölelhessem. Zöldike marhára nem érti, hogy most mi a fene van, de azt hiszem, hogy rám hagyja a dolgot, én engedi, hogy jól érezzem magam, és hogy örüljek kicsit annak az életnek, amit végül is ő és Jyotsana tettek lehetővé nekem. - Megfelel? Kérdezem nevetős hangon, amikor már a földön van újra, és az arcom valahol a füle mellett pihen.
Kezdőlap
Emellett ezúton is köszönöm, hogy elvállaltad Kate-t, mert nagyon jól játszod őt 
//
//
És azért írtam azt, hogy dolgoznak itt kollégák, mert tényleg van ott háttered, hazudnod sem kell, és azt sem kell közölnöd, hogy amúgy ez a 
500 
//
