Félelmetes mosoly ül az arcán, ahogy kinyomja a telefont, erre várt, pontosan erre a hívásra, ami érkezett. Edward találkozót kér tőle. Nocsak, nocsak, meg kellene lepődni ezen, hiszen a jó múltkor még áradt belőle a gyűlölet, most viszont egészen másról árulkodott a hangja is. Victor egy idióta, egy jól és pontosan időzített megjegyzés, és máris rohan a csürhéhez, hogy kitálaljon mindent. Neveltetése és az illem engedné, hatalmasat köpne a földre, hogy ezzel válaszoljon a Teremtője tetteire, ám ehelyett csak az a mosoly jelenik meg az ábrázatán, amivel tudomásul veszi, hogy minden úgy halad, ahogyan akarja. Kikötői étterem, ahol már nem egyszer futott össze az öreggel, ismerős hely, régen is törzshely volt az, mielőtt elhagyta a várost, ő ne tudná, hogyan ju oda a lehető legrövidebb idő alatt... nyomorultak. Natalja végül azt tette amit kell, egy kölyökkel kevesebb, bár lehetett volna benne ráció, viszont idő híján ez már nem adatott meg a fiatal hímnek, hogy feltárja. Sajnálnia kellene, látszólag, a család előtt biztosan ezt fogja tenni annak ellenére, hogy olyan ridegséggel fogadta a lánya levelét, mintha magától értetődő lett volna, hogy befejezi amit Edward elkezdett. Milyen szép lett volna azt állítani, hogy fia sérüléseit a kölyök nem élte túl, ám erre nincs szükség, sokkal jobban illeszkedik a tervbe, hogy maga Natalja teljesítette be a sorsát, mert rájött a tévedésére.
Pontosan érkezik, úriember, sosem késik, legyen szó bármiről is, akár arról, hogy pillanatokkal később minden romokban hever, vértenger borítja a földet, akkor is halál pontos. Milyen ironikus, halál pontos, akárcsak a kaszás, mely sosem késlekedik, lecsap, amikor itt az idő. Ahogy az étterembe lép, energiái higgadtságot, közvetlenséget, nyitottságot sugároznak, már kint is érezte, hogy Edward itt várakozik. Az asztalhoz lép és kezet nyújt, ahogy hímhez illik, és az egyik kockacukrot megigazítja, mert az rendkívül fontos eleme a felhőkarcolónak. -Edward. Enélkül instabillá vált volna az építményed, és összeomlik, mint egy kártyavár. -szemét megjegyzés, aminek jelentősége van, ahogy mindennek, amit kimond, ám most olyan hatása van, mintha tényleg az építménynek szánta volna. Tévedés, mégsem utal rá semmi, hogy nem így lenne.
Arra gondoltam, hogy egy hűvös mosolyt megereszthetnék felé, mert hát azt boldog-boldogtalan kaphat tőlem, de még csak meg se rezdült a szám sarka, úgyhogy erről letettem. Kifejezéstelen arccal ültem és vártam, hogy odaérjen az asztalomhoz, mikor már csak egy lépésnyire volt, felálltam, és keze fogtam vele. Nyílt titok, hogy nem szívlelem őt, de attól még nem kell taplón viselkednem, se meghazudtolnom a neveltetésem: ők hozták ezt össze Victorral én pedig nem láttam értelmét nyeretlen kölyök módjára itt még plusz duzzogni és játszani a kőkorszaki ősbunkót. Lepillantottam a helyre igazított kockacukorra, s erre már elhúztam a szám, habár a gesztus mögött semmiféle öröm nem lappangott. - És ha pont ez volt a cél? - kérdeztem, majd oda se nézve kilöktem a helyéről az ominózus kis kockát, amitől percek grandiózus munkája omlott össze - ahogy azt Kirill megmondta. Rajtam viszont egyáltalán nem látszott, hogy ez zavarna, se az, hogy ezt eltalálta, se az, hogy bánnám az építmény megsemmisülését. - Ha fel akarok most forgatni és összezilálni mindent? - szórakozottan forgattam az egyik kockát két ujjam között, majd összemorzsoltam és a kávémba szórtam. - Mit szólsz Nathalie húzásához? Egyértelműen Vincentre gondoltam, szerintem ezzel ő is tisztában volt, s ha akart, érezhetett is felőlem némi csalódottságot, dühvel elegyedni. Mulatságos egyébként, hogy valójában nem is igazán miattuk hívtam ide az öregem, de ürügynek tökéletesek voltak, úgyhogy ez mindenképp pirospont Nat húzása mellett... és azt hiszem, ez az egyetlen is. Való igaz, hogy érdekelt, Kirill mégis hogyan gondolkodott erről és mégis mi a fészkes francnak fogadta be őket - nem akartam a Ryan sugallta lehetőségre gondolni, pedig kénytelen voltam. Mindemellett viszont most egy egészen kicsit féltem is. Mi több, a lelkem mélyén rettegtem, hogy valahol ugyanúgy gondolkodok, mint ő, s ha belegondoltam a valós szándékaimba el kellett fogadnom, hogy mind az a rossz, amit neki tulajdonítok, bennem is megvan. Egyedül annyi a kérdés, hogy bennem mindez mekkora mértékben lelhető fel. Fene tudja, lehet év végéig kiderül!
Nyugodtság sugárzik belőle, az arca az energiái mind-mind ezt támasztják alá, és ez akkor sem változik, amikor Edward felteszi a kérdést, kilöki a cukrot, amit az imént igazított meg. Magas labdát adott, olyat, amit csak az nem csap le, aki teljesen hülye, nos, a fia nem ilyen. Értenie kell a célzást, és biztos abban, hogy érti is, hiszen amióta megérkezett a városba, pontosan tudja, a család igencsak nyugtalanná vált. -Magányos harcosként elveszel, a szélmalomharc nem kifizetődő. -ez a válasza, miközben ismét építeni kezd, ám egy egészen másfajta stratégiát mutat be. Kettészedi a kockacukor halmazt, két erős alapot épít, és az egyikből egy híd vezet át a másikhoz, azt emeli magasabbra. Az újabb kérdésre csak elmosolyodik, mégis mit kellene szólnia. -Felelőtlen döntést hozott, ezt maga is belátta. Elő a farbával, fiam. Érdekel, miért találhattak nálam menedéket? Akkor kérdezd meg, ne hátulról gyere. A kölyköm, nem fogom magára hagyni a bajban, bármekkorát hibázzon is, már nem. Veled megtettem, még akkor is, ha tudtam, Victor összeszed. Van fogalmad arról, milyen állapotban találtam rájuk az erdőben? Sérülten dobtad ki őket, Edward, sérülten, amikor még inkább sebezhetőek. -Natalja hibázott, ezt már tudja, és nem azzal van a baj, hogy kölyköt akart, hanem az, ahogyan, és amikor. Az időzítése tragikusan sikerült, ám így már senki nem vetheti a szemére, ha találkozgatnak, végül is köszönettel tartozna a fiának azért, hogy ezzel is a malmára hajtotta a vizet, és az sem elhanyagolandó, ha szembesíti a fiát azzal, hogy bizony-bizony, ugyanolyan kegyetlen, mint ő maga. Vigyorogni tudna, annyira kiszámítható minden egyes lépés, és az, hogy ez ennyire átlátszó, ez már Victor hibája. Az ő szájából viccesen hangzik ez az egyenességről szóló litánia, mégis olyan hitelesnek tűnik, hogy abban hiba egy szem sem. -Mi forog a fejedben, Edward? Gondolom nem arról szeretnél diskurálni, miért is van nálam Natalja. Segítségre van szükséged, hogy elérd a terveidet, ha jól sejtem, hiszen két falka egyesítése, pláne úgy, hogy neked kell fejet hajtanod, nos, lássuk be, nem éppen szívmelengető érzés. Ám miért is ne lehetne előre gondolkodni, nemdebár? -jól sejti, igen, egészen pontosan tudja, mi zajlik a háttérben, és okos farkas márpedig előre tervez, nem állapodik meg a jelennél és a kizárólagos holnapnál. Neki a magányosokkal van kapcsolata, és lesz is, Edward falkája pedig szétzilált, erőtlen és gyenge, széthúzó és vállvonogató, nem egységes, nem összetartó, és itt a hiba. Konkrétan rákérdez a tervekre, minek rabolják egymás idejét, hiszen baráti csevej köztük nem lehetséges, egyelőre még nem, tehát ha Ed találkozóra invitálja, annak nyomós oka van, és nem éppen az, hogy Natalja átharapott egy kölyköt. Értelmetlen dolog tovább szaporítani a szót olyasmikről, amik csak további felesleges köröket szülnek.
Elhúztam a szám a szélmalom harcra, majd figyeltem, ahogy újabb formációt épít az összedőltből és talán engem lepett meg a leginkább, de tetszett, amit láttam. Ami azért lepett meg, mert róla volt szó. Olyan volt, mintha köztünk is kezdett volna egy híd épülni, nem olyan masszív, mint amit a stratégiájában mutat, a miénk legfeljebb egy kósza, széltépázta függőhíd lehetett egy elfeledett dzsungel mélyén. Viharvert és ugyanannyi szerencse, mint vakmerőség kell ahhoz, hogy át lehessen rajta menni, mert alatta több méter mély szakadék húzódik. - Nathalie nincs porcukorból, a kölyök pedig így is kevesebbet kapott, mint kellett volna. - Elnéző voltam még így is, de igaz: megkísértett annak a gondolatnak a lehetősége, hogy egy fabatkával se vagyok jobb, mint Kirill. Ha a farkas az ösztönnek hála felerősíti bennünk a legmarkánsabb tulajdonságainkat, akkor én milyen vagyok? Hideg, arrogáns, közönyös, önző, kegyetlen... türelmes, ragaszkodó és védelmező. Hasonlítok rá, talán jobban is, mint szeretném, de nem vagyunk egyformák a Teremtőmmel, soha nem is leszünk, mert annak ellenére, amiért ide jöttem és őt ide hívtam, ezt tudatosan nem fogom hagyni. Jól értesült, túlságosan is, ez egyfelől aggasztó, másfelől megerősít, s mivel egyelőre az utóbbi az erősebb, így kissé előre dőlök, de mielőtt megszólalnék, vetek egy futó pillantást az építményére. Nem fogok, nem tudok és nem is akarok neki megbocsátani, s habár nem hittem volna, de jelenleg a személyes kis bosszúvágyamat más dolgok háttérbe szorítják. Érdekek. Érdekek és célok, amikért hajlandó vagyok messzire elmenni, oda is, ahol a gerincesség fogalma rég elfelejtődött. Végső soron... tényleg az ő kölyke vagyok. Ha pontosan tudnám, hogy mit forral ellenünk az se változtatna a jelen álláson - előbb ki akarom használni az ittlétének minden előnyét, ahogy nyilvánvalóan ő is fel fog engem használni. Ebben nincs semmi kedves, jó, tiszta vagy apa-fiás, de nincs is rá szükség. - Nem, valóban nem, amiatt csak részben hívtalak - ismertem el, mert minek tagadjam? Az most már ciki lenne. - Akár egyesül a két falka, akár nem, így is, úgy is tovább kell gondolni a dolgokat, amik felétek, a kóborok felé mutatnak. Kellenek nekem - böktem ki, mialatt szórakozottan kevergettem a kávém. - Azt hiszem, a falkámat nem kell bemutatnom, ahogy azt se, hogy mi lesz eleinte, ha összejön az egybevonás, éppen ezért nem rájuk akarok elsősorban építeni, hanem egy kisebb körre. A miénkre. Ó, igen, a mi idilli kis családunk! Röhej, de még a vérszemet kapott pillanataink ellenére is többet nézek ki ebből az... egységből, mint a falkából, amiben éppen vagyok, mert itt ha valamin látjuk, hogy működhet, akkor talán egy irányba evezünk és nem kisstílűsködünk. Arra ráérünk később. Én pedig hülye lennék elszalasztani pusztán érzelmi alapon egyetlen lehetőséget is. - Nem hiszek a nagy családi idillben, rólunk lévén szó, de abban igen, hogy eredményesen tudnánk együttműködni. - Legalábbis eredményesebben, mint egy falka. Bár ahányan vagyunk, már egy is tekinthető falkának, csak ez jobb. Nem hittem volna, hogy valaha ennél a gondolatnál kötök ki, de sikerült, köszönöm a közreműködőknek!
A konstrukció amit épít, érthető többféleképpen is, ám jelen esetben talán nem szorul magyarázatra a dolog, Edward sejtheti, mire gondol. Adva van két erős alap, amiből az egyik meggyengült, de nem elveszett, viszont ott a megoldás. A gyengébbnek lehetősége van az erősebbikkel társulnia, és így együttes erővel elvágva a másik oldalt, megszerezni azt, amire vágyik. Mivel tud az egyesítési tervekről, egyértelmű, hogy nem a másik falkát szimbolizálta a felfelé emelkedő híd túloldalán. -Minek vitatnám, ha nyilvánvaló, viszont ennek ellenére akkor is drasztikus megoldást választottál. Biztos vagy abban, hogy ez a viselkedés csak és kizárólag Vincent hibája volt, vagy kiváltotta valami, aminek nem jártál utána? Vajon az erőszak a legjobb módszer mindenre? -igazi gennyláda, hiszen ha rajta múlt volna, ott és akkor megöli a kölyköt azonnal, nem engedi élve távozni, most mégis arra akar rávilágítani, hogy nem mindig ez vezet célra. -Tudtál arról, hogy ez a kölyök nem akarta az átharapást? Bele lett kényszerítve a helyzetbe, és Natalja itt hibázott igazán. A nagyobb büntetést nem a kölyök érdemelte, hanem ő maga, persze az, hogy belátta, hibát követett el, és ezt orvosolta, mindenképpen dicsérendő dolog. -a lánya őrültsége az volt, hogy eldobta magától a bizalmi posztot, a többi nem érdekes, nem számottevő, könnyedén megoldható részfeladat csupán. Vár, arra vár, hogy Edward kimondja végre, mire készül, mit akar, amit amúgy is tud. Az a falka gyenge, esélytelenek arra, hogy bármit is elérjenek úgy, ahogyan most állnak, és ezen egy csatlakozás sem segít, mert ettől még ugyanolyan gyengék és lenézettek maradnak, mint eddig. Az érdekek irányítanak mindent, legyen szó családról, bármi másról, az az első. Szótlanul hallgatja a fiát, csak egy barátságos mosoly telepszik meg az arcán, semmi több. Lehetetlen megmondani, hogy esetleg egészen más ár a fejében, mint amit mutat. -A kérdés az, mit akarsz ezzel elérni? Hosszú távon gondolkodni kifizetődő, előnyös, és ha cinikus akarnék lenni, akkor azt mondanám, jó reggelt, fiam! Szükséged van a kóborokra, hm. -micsoda meglepetés, mintha eddig nem tudta volna, hogy problémák vannak -erős magányosok kóborolnak a környéken, való igaz, a közös cél, összekovácsolhat egy csoportot. Sem ti, sem ők nem akarják, hogy más diktáljon a területen, ám vajon elég-e az, hogy csak addig terjed a figyelmed, mi lesz az egyesítés után a harcokat leszámítva? Nos, a válaszom nem. Miért is ne gondolkodhatnánk tovább? Hogyan válik erősebbé a fajtánk? Egyedül harcolva, kis csoportokban, vagy teljes erőbedobással? Kik állnak az utunkban, kik azok, akik miatt nem tehetjük azt, amit akarunk? -az ő terveibe bőven belefér az, hogy esetleg abba beszálljon egy-két családtag, hiszen ez a célja, viszont azt nem hitte volna, hogy ennyire könnyen megy majd minden. A válasza egyértelmű, már rég meglépte azokat, amiket kellett, már rég kisakkozta, mi kell a sikerhez, és ebbe tényleg minden belefér, a cél a fontos, semmi más.
Ránéztem, amolyan "na ne most szívass ezzel a hegyi beszéddel" módon, de szóban nem reagáltam rá, amúgy is folytatta némi hatásszünet után Nathalie-ék esetének boncolgatását. Az a baj, hogy túljutottam már azon a ponton, amikor még hosszan és sokáig tudok ragaszkodni az erőszakmentes megoldásokhoz. Sajnos a jelen állapotok gyors és határozott lépéseket követelnek, a meggyőzéshez, beszédhez pedig mindig sokkal több idő, energia és türelem kell, mint egy jól irányzott nyakleveshez. Persze ez utóbbiból lehet aztán a haláltól a bosszúig minden, de senki nem mondta, hogy a gyors és éppen hatékony megoldások hosszú távon is megoldások. Nem örültem, hogy sietni kellett, ez ellen viszont nem tudtam mit tenni. Inkább elmormoltam egy szeletét mindannak, ami a fejemben járt, volt még ott pár dolog, de Kirill nem bizalmasom, és azt nem akarom, hogy esetleg később, ha neki ahhoz lesz kedve ellenem fordítsa, amit mondok. Hogy kinéztem-e belőle ezt? Simán!
Hallgattam a kóborokról, az egyesítésről, a távlati tervekről tartott kérdésekkel tűzdelt szónoklatát, s egy pillanatra azon kaptam magam, hogy úgy figyelek rá, mint régen, amikor még mit sem sejtettem és az egyetlen dolog, ami köztünk húzódott, az a tény volt, hogy összeszedett az utcáról. Vajon mennyire alakul másképp minden, ha mellette maradok? Hűvös mosolyra húztam a szám. - Azt hiszem, ez már olyasmi, amit nem nyilvános helyen kéne megbeszélnünk. - Oké, hogy a falkám tulajdonában álló étteremben voltunk, de vannak ügyes Árnyak, Informátorok és ki tudja miféle szerzetek még, arról nem is beszélve, hogy az egész hely be van drótozva. Hogy nem bíznék az enyéimben? Nos, amilyen széthúzást tudunk bemutatni azt hiszem nem árt, ha odafigyelek ilyen téren is. AZ óvatosságba még senki nem halt bele tudtommal. Menési szándékom komolyságát jelezve megittam a kávém és felálltam, majd magamra kanyarítottam a szemem és vártam, hogy jön-e, valamint ha igen, akad-e élből javaslata az útirányra.
A válasz nem érdekli, ahogyan Edward pillantása sem, hiszen pontosan tudja, mennyire nem bánja, és ösztönös cselekedet volt a részéről. Mulatságos azt figyelni, ahogyan a fia rádöbben arra, micsoda kegyetlenség rejlik benne, és szembesül az igazi énjével, amit Victor mellett eddig soha nem használt. Szíve szerint odaszúrna, egy tükröt tartana elé, hogy igen, ez vagy te Edward, fogadd el végre, és ne akarj másnak látszani, ám nem azért jött, hogy ilyesmivel nyisson, az majd ráér akkor, amikor a fia saját maga hozza fel a témát, majd egyszer. Bizalmatlan, érthető dolog, bár ha tudná, hogy már réges régen tisztában van azzal, Edward mit képvisel, hangosan röhögne rajta. Victor mit hitt? A valódi természetét kiölheti belőle, és a saját képére formálhatja? Dehogy. A fia domináns, egyértelműen domináns, csak ezt eddig elrejtette, mert a kedves nagypapának ez így volt kényelmes. A tárgyalások, a meggyőzések más oldalt képviselnek, ebben is járatos, nagyon is, hiszen gyakorolta eleget, az eredménye pedig nyilvánvaló, túl sok úgymond rajongója van, akik hiszik, hogy milyen segítőkész, mennyire rendes valójában. A baj az, hogy ha kutakodni akarnak utána, bizony nem találkoznak mással, sehol nem fogják azt hallani, hogy Alekszej milyen álnok, milyen kegyetlen, nem, ezt senki nem mondja róla. Aki megtehette volna, már rég nem él, mindenről gondoskodott. Amit az előbb szemléltetett, az kézenfekvő megoldás, ráadásul Edward egyik gyenge pontja, amire olyan érzékkel tapint rá, ahogyan kell. A falka biztonsága, neki ez az első, nem más, pedig egy kezén meg tudná számolni, hány farkast kellene magával vinnie, akik érnek is valamit, akikkel megéri tervezni. Nos, az nem falka lenne, hanem egy nagyon pici klikk. Mosolyogva pillant Edwardra, elgondolkodott, ami azt jelenti, bizony-bizony, az általa mutatott jövő kép nem áll messze tőle, és kell neki a segítség, hiszen anélkül elbukott. -Azt hiszem, igazad van, ehhez már senkinek semmi köze. -rajta ne múljék, azonnal feláll, indulhatnak, tud biztonságosabb helyet arra, hogy a továbbiakat ott megbeszéljék. Az, hogy a fia a sajátjaiban sem bízik már, ebből előnyt kovácsolhat, és meg is fogja tenni, ezért van itt, ezért érkezett, nem másért. Az öccse pedig ha minden jól megy, akkor követni fogja Edwardot, mert ahogy értesült róla, ők ketten sülve-főve együtt vannak, még Victort is kihagyják a megbeszéléseikből. -Akad egy hely, ahová illetéktelenek nem jutnak be. -mutatja az utat, egyenesen a házához, ott lehet hallgatózni, ott lehet bármit is próbálni, ami azon falak között hangzik el, ki nem jut soha. Hiba lenne lebecsülni azért, mert öregszik, ettől függetlenül az esze a helyén, abból él, majd biztosan kibérel úgy egy házat, hogy azt előtte tüzetesen nem nézeti át, nem védi le, és nem oldja meg a biztonságot. Hogyne, az nem ő lenne, akkor nem hívnák Alekszej Ivanovics Kirillnek, akit hazájában istenítenek.
Annak is megvannak a maga előnyei, ha az ember tökig be van táblázva. Ma például éjszaka kellett őrjáratozni, kifejezetten imádtam. Az agyam zsongott gondolatoktól, sok-sok ezertől, de nem szóltam róluk semmit a társamnak. Örültem annak, hogy itt van, és van valaki, aki nem hagy teljesen elmerülni a gondolataimban, de ezek a dolgok most csak rám tartoztak. Na, nem mintha arról lettem volna híres, hogy csak úgy bárkinek kiöntöm a szívem… De szerettem arra gondolni, hogy valamiféle barátság kezdett szövődni köztem és az Őrző között, amikor lementünk a garázssorból nyíló járaton. Az utcák ma éjjel kifejezetten csöndesek, ami a legtöbb esetben jó lenne, de most egészen… Zavar. Azt hiszem ez a jó kifejezés. Szeretném, ha történne valami, ami segít dönteni, ami segítene elfelejteni a kétségeimet, és azt mondhatnám, hogy rendben, akkor belevágok. Ilyenkor nem szeretem a farkasom által rám testált nyugalmat. Képes vagyok kivárni, hogy megvizsgáljam a probléma minden oldalát. Mindennek ellenére nem vagyok ma éjjel sem csöndes, sem visszahúzódó. A farkas ötszáz év alatt megtanulja, hogy több felé is tudjanak áramlani a gondolatai. – Na jó, szerintem ma éjjel nem lesz kapásunk – mondom, miközben fészkelődök kicsit ültömben. Nincs idebent hideg, de így is azt a ruhát kell viselni, amiben nem fagyunk szét a külvilágban. Nemrég hagytuk el a kikötő melletti kajáldát, és eszembe jutott, hogy még nem is vacsoráztam ma… Mire a gyomrom úgy kordul meg, mintha egy egész rezesbanda csak erre várt volna odabent, hogy elkezdjen koncertet adni. – Mit szólsz, menjünk vissza, és harapjunk valamit?
Észrevettem, hogy újabban a kedvesnek éppen nem nevezhető társam túlontúl sokat gondolkozott. Mintha nem is az a kötekedő alak lett volna, akinek megismertem hónapokkal ezelőtt. Azt nem mondanám, hogy aggódtam érte, mert nem. Azt túlzás lenne állítani, pedig elég empatikus személyiség vagyok. Sejtettem, hogy a falkák egyesülése miatt ilyen gondterhelt és merül el többször is a saját kis világában, így vagy nem szóltam hozzá, vagy próbáltam elterelni a figyelmét. Engem ez különösebben nem viselt meg, de egy kicsit mégiscsak tekintettel akartam rá lenni, hogy úgy mondjam. Én is nagyon figyelmes tudok ám lenni azzal, aki megérdemli. Ő éppen nem tartozott ezek közé és még barátoknak sem igazán mondtam volna magunkat, de adtam neki egy esélyt, maradjunk ennyiben. Ma éjszakára voltunk beosztva, amit nagyon nem szerettem. Sajnos nem mindig volt elég rendőr, ráadásul tudták, hogy nekem nincs családom. Sokszor ezzel visszaéltek, de talán valahogy fel fogom tudni ezt dolgozni, csak az alvást sajnáltam, mert arra még nekem is szükségem volt, bármennyire hiperaktív is tudtam lenni. Egyáltalán azt sem értettem, hogy miért nekem, mint tisztnek kell járőrözni, az egyszerű járőrök helyett. Én nyomozó voltam, vagy mi a fene, ezen felül hadnagy is, de ma még úgy gondoltam, hogy kivételesen megteszem. Úgyis csendes volt újabban minden farkas fronton, szóval őrzőként abban bíztam, hogy ma nem kell helytállnom. Gondolataimból a mellettem megszólaló Benjamin zökkentett ki, mire kisvártatva felé fordítottam a fejemet és ránéztem. Igen, igaza volt, úgyhogy bólintottam is egyet. Ilyenkor volt a legunalmasabb minden és ez borzasztóan ki tudott ám akasztani egy idő után. Ha már fent voltam, legalább történjen valami, nem? Persze a másik oldalam örült neki, hogy nincs tennivaló, mert ez azt jelentette, hogy a város lakói nyugodtan aludhatták az igazak álmát, mert nem fenyegette őket semmilyen veszély. Leszámítva azt, ami már általánossá vált, úgymond hétköznapivá. Igen, a farkasokra gondoltam és az ő egyre növekvő számukra. - Szerintem sem, pedig nem bántam volna, ha történik valami – húztam el kicsit a számat, miközben tekintetem végül újra ide-oda cikázott az előttem elterülő jeges úton. Nem szerettem ezt a hideget, ilyenkor nagyon lefagytak az utak és könnyedén megcsúszhatott az autó, ha nem elég tapasztalt a sofőr, vagy kicsit fáradtabb és nem elég figyelmes. Nálam valószínűleg inkább az utóbbitól kellett tartani, ugyanis volt már rá példa, hogy épp csak nem mentem neki a kertemben álló fának. Azért mulatságos lett volna, annyi szent, de az már korántsem, ha ki kell fizetnem a javíttatást. Nem mintha pénzügyi gondjaim lettek volna, de kinek van kedve kocsi nélkül lézengeni napokig? - Oké, úgysem ettem még ma sokat! – sóhajtottam végül beletörődően. – Ha valami van, akkor rádión úgyis hallani fogjuk a riasztást – tettem még hozzá, és amint lehetőségem nyílt rá, már meg is fordultam, hogy visszamenjünk az étteremhez. Azt hiszem, hogy még pont nyitva volt ezen a kései órán, bár valószínűleg hamarosan már be fognak zárni. Abban reménykedtem, hogy rajtunk kívül amúgy sem sokan lesznek ott ilyenkor, főleg, hogy hétköznap volt. – Majd én meghívlak, mostanában úgy nézel ki, mint aki citromba harapott – ajkaim szegletében csupán halványan jelent ugyan meg a mosoly, de attól még ott volt. Közben pedig szépen leállítottam a kocsit a parkolóban, készen arra, hogy kiszálljunk. Az eddig derekam köré letolt új kabátomat most felhúztam, a sapkát a fejemre tettem, és ki is szálltam.
– Ó, fiatal még az este – mondom. Tény és való, bármi megeshet, bármi megtörténhet, de próbáljuk a dolgok jó oldalát nézni: hátha senki nem akar hajókat robbantgatni, amíg mi itt vagyunk. Igen, hallottam a sztoriról, és mivel nem vagyok benne teljesen biztos, hogy a nemzetközi terrorizmusnak a célpontjában egy alaszkai városka kikötője állna, ezért erősen feltételezhetem, hogy a farkasok keze volt a dologban. De nem nagyon érdekelt a múlt, ahogy az sem, hogy melyik oldal tette. Ma már amúgy sincsenek igazán oldalak. Ami a mellettem ülő nő csapatának még lehet jó is, de nekem nem hiszem, hogy az lenne. Én nem aggódok különösebben a nő vezetési képességei miatt. Életem asszonyai megtanítottak már, hogy vagy bízok abban, hogy tudják, mit csinálnak, vagy harapófogóba kapják a golyóimat és péppé zúzzák őket. Mondtam már, hogy mindig is szerettem a vérmérsékletüket? Most amúgy is hálát adhatok az égieknek, hogy Emelie a város közelében sincs, mert ha ő meg Aimée egy helyen tartózkodna, abból valószínűleg valóságos természeti katasztrófa kerekedne ki. A rádiós megjegyzésére bólintok. Igen, egészen biztosan hallani fogjuk, de azért reménykedem, hogy nem kell majd futnom, mert néha még az is tíz percet vesz igénybe, hogy fölálljak. Alapvetően szerintem nyugtatókat is lehetne reklámozni az én arcommal, de hát sosem keresnek azok a szemét gyártók. Így jár az ember, ha egy ötszáz éves farkas. Arra viszont, hogy úgy nézek ki, mint aki citromba harapott, keserűen elvigyorodok. Tény és való, nem hozom a legvidámabb, életigenlő formámat mostanában. – Csak gondolkodnom kell – mondom. – Az meg nálam lassú folyamat. Volt már olyan, hogy egy háború véget ért a múlt században, mielőtt én a gondolatmenet végére értem. – Megvonom a vállam. Tény és való, nem volt valami nagy szám, csak a híres-nevet Hatnapos Háború, de hát mindig is büszke voltam magamra, hogy tovább tudtam agyalni, mint az arabok tartani a frontot. – De lehet, egyszer ki kellene próbálnom a citromba harapást. Biztosan mókás dolog. Amennyi marhaságot én csinálok, ez már csak a megkoronázása lenne. Időközben elérjük az ajtót, én pedig kinyitom, hogy előreengedjem a hölgyet. Még mindig úriember vagyok, vagy legalábbis ügyesen játszom. És odabent is van fűtés! Oh, a boldogság szavakkal leírhatatlan…
Igen, tényleg fiatal volt még az este, bár én a magam részéről nem is bántam volna annyira, ha ilyen eseménytelen marad. Legalábbis most így belegondolva, mert akkor hátha hazamennénk hamarabb. Jó, tudom én, hogy be vagyunk osztva, úgyhogy nem tehetjük meg, de azért jó volt ebben reménykedni egy kicsit. Amíg nincs meló, addig legalább lazíthattunk, bár én jobban örültem volna, ha mindezt az ágyamban fekve tehetem meg és nem a kocsiban gubbasztva, a mínusz nem is tudom, hogy hány száz fokos időben. Most kicsit túloztam, de a lényeg az, hogy nem ez volt a legjobb esti program, amit csak el tudtam képzelni magamnak. Miután sikerült kikászálódnom a kocsiból, csak annak örültem, hogy hótaposót vettem fel ma is, így nem ázott át azon nyomban a csizmám, ahogy kitettem a lábamat a jó kis száraz helyről. Alig vártam, hogy beérjünk, és miközben a bejárat felé tartottunk, időnként felnéztem a mellettem baktató Benjaminra, hiszen reagált a korábbi megjegyzésemre. Gondoltam, hogy nem fogja szó nélkül hagyni, még akkor sem, ha nem volt igazán elemében. Lehet, hogy az emberek néha túlontúl kiszámíthatóak? Ez még talán a farkasok esetében is igaz lehet. - Erre annyira nem lennék büszke a helyedben… - vontam fel a szemöldökömet, ahogy felsandítottam rá oldalasan. – Ha lassan pörög az agyad, az nem nagy erény. Bár, a te korodban ez talán már elnézhető – piszkálódtam egy kicsit, hátha felrázhatom valamelyest. Miközben kinyitotta előttem az ajtót és besétáltam, máris fordultam hátra hozzá. – Nem ettél még citromot? – kérdeztem meglepetten. Én szoktam néha, különösen, amikor megfázom esetleg, de akkor fordulhatok akár Abihez is, hogy kúráljon ki, neki biztosan hamarabb menne ez a dolog. Mondjuk mostanában szerencsére nem voltak ilyen gondjaim és mertem remélni, hogy a közeljövőben ez nem is fog változni. Mikor egészen bentebb sétáltunk a bejárattól, már húztam is lefelé a kabátom cipzárját, ugyanis itt egyből megcsapott a kellemes meleg. Egy pincér jött elénk, és amíg közölte, hogy rengeteg hely van és oda ülünk, ahová csak szeretnénk, ezt már én magam is megállapítottam, elég volt csak bekukkantani a vendégtérbe, ahol az asztalok sorakoztak egymás mellett szétszórtan. Alig ültek vagy kettőnél, így választási lehetőségünk bőven akadt. Közben azt is megtudhattuk, hogy már nem minden fogást tudnak elkészíteni ilyen későn, közeledve a zárórához, de ez nekem nem okozott gondot. Számítottam rá amúgy is. - Hová üljünk? – kérdeztem, hátrapillantva újra. Ha nem válaszolt vagy rám bízta, úgy én odasétáltam egy nekem tetsző, kissé félreeső helyhez és máris leültem rá, amint a kabátomtól megszabadultam és a szék hátuljára tettem szépen.
Ha az ember az elmúlt harminc évben ugyanazt a szívós, kemény bakancsot hordja, akkor elvárható, hogy keletkezik rajta néhány lyuk. Apróbb, nagyobb, nem számít, de ezeket már nem éppen az alaszkai tél tökig hóban baktató teleire tervezték, főleg nem ennyi idő után. De a boltba elmenni és újabbat venni az luxus. Miért? Nos, nagyjából azért, mert tudom, mennyi értelmesebb dolgot tehetek még az életemben ezen kívül. Példának okáért megehetek pár müzli-szeletet. Máris jobban telik az idő, ami azt illeti… – Hát, mindenesetre az talán elismerésre méltó, hogy a drága kis szőrgolyómnak vagy háromszáz évébe telt, mire ténylegesen rám tudta ragasztani a majdnem statikus nyugalmát – vonom meg a vállam. Nem valami nagy szó a dolog, látott mostanában, pontosan tudja, milyen tudok lenni, főleg ha éppen nincsen kedvem semmihez. Ha van, akkor két és fél órán belül talán ráveszem magam, hogy kimásszak a fotelből. – Egyébként is, idő kell ahhoz, hogy minden eshetőséget megvizsgáljak. Bár lehet, tényleg érdemesebb lenne az öregkor számlájára írni. Majd hozzácsapom a listához, ha elkezdek kopaszodni… Még mindig félek attól a pillanattól, de nem is számít igazán. Még odébb van, addigra a jelenlegi helyzetben akár föl is koncolhatnak és felköthetnek a város valamelyik pontjára látványosságnak. Imádom, milyen kellemes jövőképek vannak a fejemben, tényleg nagyon megnyugtatóak. – Nem szoktam beteg lenni – vigyorodtam el. – És mindig túlságosan… Furának tűnt. Látni azoknak az arcát, akik megtették. Öreg vagyok, nem pedig mazochista, szóval úgy döntöttem, kihagyom. Nem tudom, mennyit veszítettem, lehet, ez a legfinomabb édesség a világon, csak mindenki fanyalog, hogy megtartsa magának. Ha így van, szólj, mindenképpen kipróbálom. Hát, annyi biztos, hogy nem vagyok teljesen normális. Amikor kérdezi, hogy hova üljünk, csak a fejemmel biccentek az egyik asztal irányába. Ott áll az ablak mellett, onnan még a kocsit is láthatjuk, meg a teret, ha nagyon akarjuk. Szóval valószínűleg azok a legjobb helyek az egész helyiségben, azt leszámítva, hogy a legközelebbi az a mosdó bejárata előtt foglal éppen helyet. Mondjuk, az én gyomromat már semmi nem zavarja, miután hónapokon át szagoltam a lócitromot a lovardában. Valószínűleg sosem fogok már ugyanúgy érezni semmilyen szagot.
Csak a vállaimat vontam meg, nekem fogalmam sem volt arról, hogy mi lehetne ezen elismerésre méltó. A farkasok dolgait mondjuk sokszor egyébként sem értettem, úgyhogy ez talán most sem volt olyan meglepő. Néha nekem nagyon elvont volt, nem is értettem a legtöbbször, hogy mi a fenét magyaráz nekem. Állandóan a müzli szeleteivel volt megáldva, elég szegényes életnek tartottam ezt, de nem is várhattam talán mást egy olyan öreg vénembertől, mint amilyen ő volt. Még szerencse, hogy nekem nem lesz ilyen hosszú életem, mert ezt egészen biztos, hogy én nem bírnám. Már az is természetellenes volt, hogy nekünk ennyire hosszú élet jutott, hát még több száz év! - Mit nem mondasz… - forgattam a szemeimet, mert ezért az egyért irigyeltem őket. Az, hogy nem tudtak betegek lenni, vagy legalábbis nem volt egyszerű dolga a természetnek velük szemben, tényleg irigylésre méltó volt. Néha én sem bántam volna, de az igazsághoz azért az is hozzátartozik, hogy annyira sűrűn azért nekem sem sikerült megfáznom, hála a jó istennek! – Elárulok egy titkot! Nem csak akkor lehet citromot enni, ha valaki beteg lesz! – félvállról vetettem oda, megint úgy, mintha valami teljesen hülyéhez beszélnék. Néha azt gondoltam róla, hogy tényleg az, de ezt nem kötöttem az orrára. Mostanság egyébként is próbáltam toleráns lenni vele szemben, ez több-kevesebb sikerrel ment is. Voltak rossz pillanataim azért nekem is. - Nem mondtam, hogy édesség. Fura is rá ezt a szót használni – húztam el a számat, amikor rágondoltam a citromra, mint édességre. Te jó ég, még mit nem! – De legalább egészséges. Sok benne a vitamin – tettem hozzá, miközben leültem a választott asztalhoz. Egy pillanatra kinéztem a sötétbe burkolózó parkolóra, majd újra befelé fordultam, hiszen a pincér megállt mellettünk és a rendelésünk felől érdeklődött. Még csak bele sem néztem az étlapba, ezt utáltam a legjobban az ilyen helyekben! – Egy jeges teát fogok kérni, bár jeget nem kérek bele – adtam le így első körben a kívánságomat, hátha egy időre békén hagy minket, amíg átnézzük, hogy mi a választék. Amennyiben Benji is kért valamit, azt még megvártam, de mire a pincér távozott, már a felsorakoztatott fogásokat bújtam. Nem sokat kellett gondolkoznom, hogy mit fogok kérni, de türelmesen megvártam, míg kihozták az italainkat. Csak utána csuktam össze az étlapot és néztem fel a férfira, aki eddig kiszolgált minket. - Lazacot fogok kérni garnélás-tejszínes szósszal és krumplival – ezzel én már lezártnak is tekintettem, már csak ki kellett várni, amíg elkészítik és ki is hozzák. Úgy voltam vele, hogy ez nem nehéz feladat, a halat megsütni gyorsan senkinek nem okozhatott nagyobb problémát, hogy azzal jöjjenek vissza, ezt már nem készíthetik el nekem ilyen későn. Ugyan már, akkor majd villogok a jelvényemmel és kész! Miután újra magunkra maradtunk, szemöldökömet felvonva néztem a társamra. – Miért akartál a múltkor beülni velem valahová? – kérdeztem kíváncsian, mivel azóta sor nem került rá, én meg nem érdeklődtem efelől azóta sem, hiába érdekelt.
– Ugye? Mondjuk annyira talán nem jó, egyszer ütne be valami krach, és menne el a farkas, mint karácsony után a vérvonalak, és valószínűleg az egész populáció belehalna a náthába – vontam meg a vállam. Nem mintha különösebben érdekelne, hogy fogok meghalni – sokkal jobban érdekelne a mikor –, de ha választanom lehet, akkor nem szeretnék taknyos zsebkendők között, csorgó nyállal elpatkolni. – Szóval csak úgy magában is szokás? Szórakozásból? Az mondjuk érdekes lehet, az arcokból ítélve ritka mazochista emberekből állhat az emberiség. Föl sem veszem, hogy miként veti oda nekem a szavait. Nem mintha ő lenne az első, aki síkhülyének gondol engem. Szeretem ezt a dolgot álcának tekinteni, és azt gondolni, hogy ha majd szükséges lesz, le tudom vetni, és meglepni az embereket, ha kell. Mert jobb, ha elhitetjük, hogy képtelenek vagyunk valamire, mintha azt látják, hogy bármit meg tudunk tenni, ha akarunk. Csak nehéz eldönteni, nem jártak-e el fölöttem annyira az évek, hogy az álca, amit magamra öltöttem, valósággá váljon. Reménykedtem, hogy nem. Amikor a pincér jön, hogy fölvegye a rendelésünket, gonosz kis vigyor kúszik a képemre. Na, ha már így szóba került, akkor itt az ideje próbát tenni… Gondolkodok? Áh, ugyan már, ha megtenném, talán eszembe jutna, hogy ez nem a legzseniálisabb ötlet a világon, de ha valamit tenni is akarok, akkor jobb, ha nem kezdek el agyalni. Ez is olyasmi, amit megtanultam már. – Egy citromot kérnék – mondom, és látom a pincér arcán, hogy nem érti, hogy szabadulhattam ki a vigyorgóból. Szóval csak bólintok, jelezve, hogy igen, a szándékom komoly, nem kell így nézni, mert a végén még kiesnek a szemei. – És egy fűszeres sertéstarja lesz, hagymás törtkrumplival. Hát, nem egy francia ételkülönlegesség, de ha azt akarok enni, majd megkérem Aimée-t, hogy csináljon valamit. Egészen biztos vagyok benne, hogy csiga lesz belőle, de hát ha az ember lusta főzni magára, akkor megeszi, amit egykori tanítványa elébe pakol. Remélem, a következő nem rántott lábtörlő lesz, mert akkor lehet, el kellene gondolkodnom a költözésen. Bár igaz, azon esélyesen így is. – Gondoltam, megismerhetnénk egymást jobban is, ha már egy kocsiban töltjük a napot – vonom meg a vállam. Nem volt különösebb, hátsó szándékom, egyszerűen csak úgy gondoltam, jobb lenne, ha jobban megismerném azt, aki hátsón lőhet, ha a helyzet úgy alakul. – Úgy okoskodtam, erre talán jobb a szolgálaton kívüli idő.
Én nem tartottam olyan valószínűnek, hogy a farkasaik elmennének csak úgy, mint a képességük, így nem is szálltam vele vitába. Helyette csak nemes egyszerűséggel vontam meg a vállaimat, és ezzel lezártnak is tekintettem. Ki vagyok én, hogy okoskodjak? Bár tény, hogy meg szoktam tenni, ha éppen olyan hangulatom van, de most inkább voltam éhes, minthogy a számat járassam feleslegesen. Valószínűleg úgysem mondta teljesen komolyan, ráadásul a náthára bizony voltak remek kis gyógyszerek, amelyek segítettek abban, hogy a beteg ember túllendüljön a legkritikusabb napokon. Milyen jó, hogy mostanság nem kellett mindezt megtapasztalnom! - Miért ne lehetne magában enni? Nincs megszabva annak, aki citromot vesz, hogy csak akkor eheti, ha beteg. A betegség megelőzésére is nagyszerű, mint már mondtam. Sok benne a vitamin – magyaráztam, immár az asztal mellett ülve. Szerencsére az egyik fűtőtest pont mellettünk volt, így egy kicsit jobban éreztem magam. Neki is dőltem félig-meddig, mert egy kicsit még mindig fáztam ám. – Egy kis cukorral egészen finom – tettem hozzá mintegy mellékesen, hiszen közben máris ott ácsorgott mellettünk a pincér, arra várva, hogy mit szeretnénk. Még mindig idegesített ez a kitartás náluk, de gondolom ez volt a feladatuk. Ha tetszik, ha nem. Amúgy sem voltak túl sokan ilyenkor, biztosan számított némi borravalóra is tőlünk. Hát, majd meglátjuk… Amikor Benjamin közölte, hogy kér egy citromot, csupán a szemöldököm ugrott meg és eldöntöttem magamban, hogy tényleg nem normális. Mondjuk én úgyis a szájába akartam tömni, mert a halhoz én valószínűleg fogok kapni néhány szelet citromot, de így legalább nem lesz felháborodva, hogy beléerőltetem, hanem ő maga fogja ezt megtenni. Nekem pedig semmi más dolgom nem lesz, mint végignézni és jól szórakozni azon, hogy milyen fejet vág közben. Talán még meg is örökítem majd, aztán lesz min nevetni később, ha valami rossz történik. - Viszont most szolgálatban vagyunk – mutattam rá a dologra. Tudom, hogy igazándiból azért jöttünk be, mert éhesek voltunk mind a ketten, de azért na! Amúgy is akart velem tölteni egy kis időt, én meg nem vágtam hozzá, hogy nem tudom elképzelni, hogy mi olyan remek barátok legyünk. Valahogy nem fért nekem össze a kezdéssel, de kitudja még, hogy mit tesz le az asztalra. Ha valami igazán meggyőzőt, akkor talán hajlandó leszek adni neki egy esélyt csak úgy, ha nem, akkor meg így járt. Tudok én csendben is járőrözni, ha kell, sőt, egyedül is, ha megszökök előle. Mondjuk nagyon reméltem, hogy a közeli jövőben ilyen feladat nem rám lesz kiosztva. Jobban szerettem akkor már ülni az irodában és kimenni a riasztásokhoz, mint egész nap körbe-körbe mászkálni. Az bizony elég unalmas tudott lenni. - És mégis hogyan tervezted ezt a jobban megismerést? – érdeklődtem, miközben belekortyoltam a teámba. Nagyon finom volt, hümmögtem is egyet halkan. Észre sem vettem eddig, hogy mennyire megszomjaztam útközben.
– Tudod, néha nagyon nehéz nekem megérteni titeket, embereket – jegyzem meg vigyorogva, amikor megemlíti, hogy csak úgy magában, minden ok nélkül is szokás enni a citromot. Miféle őrült az, aki csak úgy bevállalja ezt, már az arcuk alapján is? Na mindegy, vannak dolgok, amiket sosem értettem bennük, vannak, amiket szerettem, és van, amit ziher, hogy sosem fogok fölfogni. Ha csak a citromevés lesz a legkisebb problémám, én boldog ember leszek. A cukor meg… Nehezen tudok arra gondolni, hogy cukorral egyek citromot. De hogyan is jutottunk egyáltalán el addig, hogy én, a közel ötszáz éves farkas a citromon agyaljak? Látom, hogy megemelkedik a szemöldöke. Oké, legalább már tudja ő is, hogy nem vagyok teljesen és totálisan normális. Mondjuk sosem voltam az, főleg az utolsó százötven évben, amióta a farkasom nyugalma átragadt rám, mert azóta jobb, ha nem hagynak egyedül az égő gázzal. Vagy megpróbálok lángszórót szellenteni, vagy pedig leégetem a házat, meg persze a szemöldökömet is. Jobb, mintha a hajam égne le. – Az ember elfogadja, ami jut neki – mutatok rá egy vállvonás kíséretében. Nem mintha különösebben zavarna, hogy most szolgálatban vagyunk, én bármikor, bárhogyan szívesen csinálok marhaságokat, vagy ülök le szép nőkkel vacsoraasztalhoz. Miért, talán elkerülte volna a figyelmem, hogy a társam egy jó nő? Áh, ugyan, csak alapvetően hideg volt sokáig velem, mint a jégcsap, én meg tudom, hogy hol van a képességeim határa. Más határt nem nagyon ismerek, de ha erre sem figyelnék, már régen halott lennék. Mint ahogy minden más farkas is. Szerintem ez a fiatalok legnagyobb gondja is. – Egyébként is, ez is ugyanolyan jó alkalom, mint bármelyik másik. – Na, addig a pontig még nem jutottam el – jegyeztem meg. Hiába, nem vagyok a legélesebb elme a Földkerekségen, és lehet, nem ártott volna ezt az egészet végiggondolni, mielőtt belevágok, de hát már így jártam. Nem mintha bánnám. Nem bánok valami sok dolgot az életemben, és amit igen, azok nem ennyire… pitiánerek. – Kérdeznék is valamit – mondom végül. Na, az biztos, hogy ez ki fog vágni egyfajta biztosítékot, de nem probléma. Nem mintha szórakozásból csinálnám, már régóta nem azért mászok rá az idegeire, még ha egyszer sikerülne is. Mondjuk a kérdés nem éppen átlagos, de summázza a problémáim felét. – Mit gondolsz a gyereknevelésről?
- Pedig alapvetően te is az vagy – vágtam rá egyből, miközben a vállamat vonogattam. Oké, igazából benne lakozott egy veszélyes bestia is, de ettől függetlenül ugyanúgy evett, gondolkozott, aludt, és vécére is járt, mint mi mind. Akár tud az illető erről a világról, akár nem. – Vagy, ha más szemszögből nézzük, akkor ennyi erővel én sem számítok annak – tettem hozzá, hiszen a hétköznapi emberek nem tudtak varázsolni, nem éltek olyan hosszú életet, mint mi és természetesen arról sem tudtak, hogy micsoda veszélynek vannak kitéve abban az esetben, ha az erdőben sétálnak éjnek idején. Inkább ittam egy kortyot a teámból, minthogy belekezdtem volna, hogy nem feltétlenül fogadja el mindenki azt, amit jut neki. Ha valaki elégedetlen, akkor általában küzdeni szokott azért, hogy megtalálja a céljainak megfelelő dolgokat. Én sem elégedtem meg mindig azzal, ami jutott nekem, és lám, most mégis ott tartok, hogy egészen jól érzem magam a bőrömben. Rossz napjaim persze nekem is akadnak, de kinek nem? - Nem állítottam, hogy nem, csak te mondtad, hogy arra gondoltál, a szolgálaton kívüli idő alkalmasabb erre – világosítottam fel, hiszen én egy szóval sem mondtam, hogy nem megfelelő számomra az alkalom. Egyszerűen csak kötekedtem, amikor közöltem vele, hogy most bizony nem vagyunk szolgálaton kívül, így dolgoznunk is kell a beszélgetés ellenére. Jó, enni mindig kell, ha meg bármi lesz, hát a rádió itt volt mellettem szépen az asztalon, mert a kocsiból való kiszállás előtt a kabátom zsebébe mélyesztettem. Én aztán mindenre készültem, de tényleg! - Értem – biccentettem, és még mindig a teámat fogva, hátradőltem a széken. Tekintetemet le sem vettem róla, csupán a szemöldökömet vontam fel egy kicsit. – Akkor megvárom, amíg eljutsz addig – türelmes vagyok én, ha nem sietek éppen sehová, szóval most is tudtam várni. Kíváncsi voltam, hogy mire lesz majd kíváncsi, vagy mivel akar indítani. Az ilyesmi szerintem elég sokat elárult egy emberről, ha valaki nem ért velem egyet, akkor az így járt. Én ettől függetlenül még kötöttem az ebet a karóhoz, főleg, hogy eleve én kezdtem most is a társalgást azzal, hogy feltettem egy véleményem szerint teljesen ésszerű kérdést. - Hogy micsoda? – kérdeztem vissza elkerekedő szemekkel, kis híján még a teát is félrenyeltem. Ebből okulva gyorsan visszaraktam inkább az asztalra, egy kicsit távolabb a kezem ügyétől. Csak ekkor dőltem hátra újra és fontam össze két karomat magam előtt. – Ez egy igencsak váratlan kérdés… - állapítottam meg, leginkább csak azért, hogy nyerjek magamnak némi gondolkodási időt. – Már rég volt, hogy utoljára ilyeneken gondolkoztam. Régen szerettem volna gyereket, de akkor nem volt rá végül lehetőségem, azóta pedig az életem gyökeresen megváltozott. Az a véleményem, hogy egy gyereknek nem való ez az élet, amilyen a miénk. Ha mégis akarnék, akkor nagyon alaposan meg kellene fontolnom – meredtem néhány pillanatig elgondolkozva az ablakon túli tájra, majd tekintetem újra visszatért a velem szemben ücsörgő férfira. – Amíg ebben a városban vagyok, és ilyen helyzet van, nem hiszem, hogy bármikor is támogatnám ezt – neki ugyan nem mondtam, de volt egy botor őrző, akivel ez történt. Adam párja, ha minden igaz. Kicsit sajnáltam őket, az esetről is csak hallomásból értesültem, de egyértelműen ostobaságnak és felelőtlenségnek tartottam. - Remélem, hogy kielégítő volt a válaszom - az ajkaim szegletében halovány, szomorkás mosoly bujkált. - Miért kérdezted éppen ezt? - érdeklődtem akkor már én is.
Kerüljek be a falkába. Magamat ne szopjam le? Oké, nem akkora ár - dehogyem! - azért, hogy magasabb szintre emeljen, de akkor is. Arra gondolok, hogy falka és legszívesebben menekülnék, mint egy kiéhezett buzihaddal körbevett mutatós heteró faszi, akit szívatásból transzinak adtak el. Volt tervem, annyira szar pozícióból se indultam, de mégis... napok óta ezen hisztiztem, mint egy mensis kiscsaj. Kellett valami szórakozás, buli vagy balhé, bánom is én, egyre megy a kettő! A pajzsom majdnem teljesen lent volt, úgy radaroztam, remélve, hogy valami kakaskodó faszkalapba futhatok így. Nem baj, ha esélyes sincs, vagy jóval erősebb, leszarom, csak ezt a viszketeg érzést akartam végre lelőni magamban, így nem lehet normálisan élni! Reiner, anyám, a kölyköt is ide kell hívnom, ha esetleg plusz fedősztorira lesz szükségem, igazán pompás. Meg a cirkuszt elintéztem Anchorage-ben, hogy amíg távol vagyok, ne forgassanak ki belőle. Nem lenne nagy szívfájdalmam, de ahhoz sokan vannak, hogy a következő száz évemet a levadászásuknak szenteljem. Öt áldozat után ráunnék. Túl fiatal, túl csoffadt, visszabújt a farka olyan gyáva, kis kurva, ember, nagyon kölyök... Na ilyen felhozatal mellet gecire nem lep meg, hogy az állóvíz tajtékos tengeri vihar az itteni helyzethez képest. Bassza meg Dijon, ha ő nincs, eszembe nem jut ide tolni az ótvaros pofám, nem találkozok a GroßMuttival és nincs ez az egész sem... NYUSZÓ! Már be is vettem az éles jobbos kanyart, mint akit dróton rántottak meg, és fél pillanattal később már az étterem belsőterét csodáltam. Valójában leszartam, a nőstényt kerestem a tekintetemmel. Az egyik asztalnál ült, hát nem édes? Nem, kicsit sem édes, pont ezért indultam meg felé mindennemű teketória nélkül. Menet közben egy flangáló pincért kissé durván arrébb tessékeltem az utamból - mit tessékeltem? Taszajtottam úgy, hogy mivel nem akart élből pofára esni, ezért berohant a konyhai lengőajtón. Utána csak a tányércsörömpölést hallottam. - Leülhetek? - kérdeztem köszönés helyett és a választ meg se várva naná, hogy egyből letettem magam kétszemélyes asztalának üres székére. Ha táskával vagy bármivel befoglalta, az se érdekelt, a mögöttem lévő ipse alól kirántottam a székét, menet irányba fordítottam és úgy dobtam le magam. Ha az ürge pattogott, szép szemem nem-kedves világával küldtem a fenébe. - Rég láttalak, mintha bögyösebb lennél azóta. - Nagyjából ez fedte nálam a "helló, szia, örülök, hogy megint látlak" sablon tiszteletkört. Nem mellesleg így a puszta pofátlanságon túl úgymond okom is lett a csöcsbámulásra. Már-már gyermekien elmosolyodtam. Szeretem, ha valakinek ilyen kerek a világképe.
Szokás szerint szikrázó jó kedvem van. Hát persze, hogy nem. Üzleti megbeszélésem lett volna, de az a seggfej öt perce felhívott, hogy karambolozott idejövet, és ezt most halasszuk, ha lehet. Rohadtul nem lehet, én tán lopom az időt, vagy mi van? Egyébként is, mekkora szerencsétlen gyökérnek kell ahhoz lenni, hogy valaki karambolozzon? Már, ha épp nem direkt megy egy fának. Ha már elevett ide a fene, megiszom a kávém, kényelmesen hátradőlve a székemen, már amennyire megengedik ezek az ülőalkalmatosságok, az öreg csontjaim, ugyebár jobban díjaznak egy karosszéket. Vagy kerekeset, részletkérdés. Lassan már befejezem, bár lehet nem ártana megvacsoráznom, attól egy leheletnyivel kevésbé lenne szar kedvem, és nem potyára öltöztem volna nőnek. Nálam közel sem mindennapos viselet a csinos ruha és a magas sarkakkal rendelkező szandál. Ónanemár… Az előző gondolatom duplán áthúzva. Feltűnés nélkül behúzom a jobb lábammal a szemközti széket, nehogy ide találjon leülni. Nem mondom, hogy nem szórakoztam jól aznap este, de egy nő sem viseli túl jól, ha ott hagyják, mint egy darab használt rágót, beletaposva a kárpitba… hát még Säde Saaristo. Mikor is volt? Kurva rég. - Nem. Vágom rá, de természetesen közben nem zavartatva magát helyet foglalt, és még volt akkora genyó, hogy kirántotta egy pasas alól a széket. Jobb napjaimon még akár mosolyra is görbülhetett volna a szám, de nem ma. - Csak tudnám, minek jártatod a szád, Cukorborsó, ha letojod, mit mond a másik. Mintha halványan derengene, hogy ez már legutóbbis problémát okozott. Vagy az nem ő volt? Tudja a rák, tán már szenilis is vagyok, egy gonddal több, hasra nem fogok esni a dologtól. Meg tőle sem, ha már itt tartunk. Az nem újdonság, hogy nem sok ember kötekedik a magunkfajtákkal, már azok, akikbe némi ösztönös élni akarás szorult, szóval viszonylag hamar áldásos csend köszönt reánk. Nem ám felőle… mert ő csak beszél. - Kösz, szilikon. Most erre a faszságra mi mást lehet mondani, de ha már így sasol, hát némileg helyezkedem, hogy jobban domborodjon a domborodni való, essen csak ki a szeme, mit érdekel engem. Legalább legyen értelme valamin úgy istenesen felhúznom magam. - Nincs jobb dolgod? Kérdezek aztán, mert hát, ez a békés bájcsevej nekem nem pálya, és tudom, hogy neki sem, annyira azért már sikerült pajtiba keverednünk. Ettől függetlenül azért ráemelem metsző kék tekintetem, hát, rondább nem lett, kár, akkor könnyebb lenne visszaküldeni az anyjába.
- Muszáj mindig nemet mondanod? - fintorogtam és grimaszoltam, mint egy kényes királylány. - Az oké, hogy nem vagy taxisofőr, de ilyen rongyban bármire is nemet mondani... - ráztam a fejem, mert vaknak és impotens homár eunuchnak - igen, így együtt - kellett volna lennie egy hímnek ahhoz, hogy ne mérje végig és ne játsszon el a gondolattal. - Azért Nyuszó, mert megvillantom vele, hogy udvarias is tudok lenni, de egyesek ezt kurvára leszarják, és akkor megvillanthatom, mennyire az lesz úgyis, amit én akarok. - Szépen néztem, pislogtam, kár, hogy ezt a napszemüvegem miatt nem igazán láthatta. - Megkérdezném, hogy ez így kielégítő válasz volt-e, de már hallom, hogy "nem" - affektáltam túl több oktávval magasabb hangon ezt az egy szót, és remélhetőleg kegyetlenül realisztikusra sikerült a mimikautánzásom. Jó, túljátszottam, ez van. Jah, múltkor otthagytam, mint romlott citromot a kozmás mikróban, de baszki, egy hulla volt a csomagtartóban! Ki nem szarja le, mi? Nem hittem volna, hogy így a lelkére veszi egyébként, egyemmeg, mégiscsak nőből van. Jobb cici ring, bal cici ring. Igen, határozottan nőből van. Feleletére felröhögtem, és nem érdekelt, hányan néztek felénk esetleg. - Sejtettem, hogy nem maguktól ilyen feszesek, a te korodban... Amúgy mire föl ez a nagy kiöltözés? Azt ne mondd, hogy randid van, mert letépem a zacsim. Meg be is szarnék rajta itt helyben. Ő az a VérNyuszó fajta, nem csak sima Nyuszó igazából, szóval elképzelni nem tudom, mennyire vérbő fasza lehet annak, aki odaáll elé és megmondja neki, hogy randi ma este. És ő nem mondom NEM-et neki. A-a, ilyen nem létezik. A kérdésre kissé felhúzom az orrom. Kitüntetem a társaságommal és ilyet hozzám vág, eszem a szívét! Sikerül a didik helyett a szemére zoomolnom, a napszemövegemet meg lejjebb tolom kicsit, hogy a pereme fölött tudjak skubizni. A viharoskék zavarosan elegyeik a borostyánsárgával, mintha nem tudnám eldönteni, hogy most akkor farkasszem, vagy emberi. - Nincs. De nem zavarlak, különben már kivágtál volna innen a picsába. Nem hiszem, hogy ez a pár szarjankó zavarna - intettem fejemmel a többi vendég felé, de amúgy a kóceráj személyzetét is beleértettem. - Nem falunk valamit? Ha már így kicsípted magad, kár lenne nem leenni! - naná, hogy közelebb araszoltam hozzá a székemmel. - Pincér! - rikkantottam reményeim szerint azelőtt, hogy megakadályozhatta volna, s ha csak nem hallgattatott el valahogy, akkor bizony pofáztam tovább a kis csicska megérkeztekor. - Jó estét, tudja az asszonnyal most ünnepeljük a huszonötödik házasságit, szóval kérünk valami baromi drágát és rohadt finomat. - A pincér csak lesett, én betudtam az ezüstlakodalom hírének. - Jah, korán vettem el az én kis töltött galambomat. - Ha álltunk volna, ziher megpaskolom a seggét, így "csak" a dekoltázsát lapogattam meg, ami elég hülyén nézhetett ki ahhoz, hogy én kurva jól szórakozzak rajta. Már ha mindezt nem hiúsította meg valamivel Nyuszó.
- És neked valamiféle hobbi olyasmit akarni, amit én nem akarok, vagy mi a lótúró van? Kérdezek vissza, és megkísértett a késztetés, hogy ráborítsam az asztalt, de kicsit sajnáltam volna a kávém maradékát. Meg az asztalt.. - Jól megy a hercegnő imitálás, parókában nem gondolkodtál? Műtéti átszabásban? Biztos csini lennél. Egy pillanatig sem vagyok hajlandó érdemben foglalkozni a jelenlétével, menjen az anyjába, egyébként sem biztos, hogy túl jó neki, ha sokat csacsog, bár értelmeseket nem beszél, de így is, úgyis el kell dalolnom, hogy itt van. Rohadj meg, Cukorborsó, miattad még a gyökér olasszal is beszélnem kell. Kurvajó. - Uuuu… randim van. Vágtam rá, mert hát efféle kísértésnek nem lehet ellenállni, de nyilván fölösleges, hisz én lennék az utolsó nő a földön, aki randizásra vetemedne. Ettől még le kellett csapnom a magas labdát, bár egyébként nyilván nem kunszt, visszanő, és azt legutóbb sikerült megtudnom, hogy nem nagyon hatná meg a célszerszáma elvesztése. Biztos nem használja olyan gyakran, hogy számítson. Na erre már egy mosoly árnya megjelenik az ábrázatomon. A szemeibe nézek, halálos unottsággal, bár egy hangyafasznyit érdekel, hogy vajon mivel fog megdobni, mit dobni, bombázni, mert az már kiderült, hogy nem kicsiben játszik. - Igen, drágám, mert én annyira erős vagyok, hogy kivágok egy nagydarab gyökeret egy étteremből. Annyira igen, bazdmeg, épp ezért idegesít, hogy nem tehetem meg, mert kurvára feltűnő lenne. Hülye. Biztos tudja, csak idegesít vele. Tutira nem érdekelne egyébként, hogy mit szólnak hozzá, de a cselekedetsor lehetetlensége sajnos túl egyértelmű lenne. - Hát én egyáltalán nem leenni szándékoztam. Sűrítem a mondatba a ruhákról alkotott véleményemet, és noha nem célzok semmi olyasmire, de az ilyen vadbarmok úgyis szeretnek játszani a szavakkal, én is, szóval nem fog meglepni a dolog. Mikor pincért hívott, a kezeimbe temettem az arcomat. Én megölöm, istenemre mondom, darabjaira tépem, ha sikerül innen ép eszem birtokában kijutni innen. Hát vacsorázzon vele a hóhér. Felsóhajtottam, ezt a faszságot is én találtam ki, szóval magamra vethetek, úgy tűnik, nem szabadulok a látszatfeleség szerepkörtől, bájos mosollyal emelem meg a fejem, miközben legszívesebben sikítanék. - Jah… de sejtheti, hogy nem a pénzéért mentem hozzá… vagy a modoráért… vagy az ágyban nyújtott teljesítményéért… Tényleg, Cukorborsó, miért is? Pillantottam rá egy szájhúzás keretében, nesze neked a töltött galambért, a pincérnek közben a kezébe nyomtam az étlapot, és bemondtam a kért fogások számát, ne legyen szegény annyira kínban, így sem tudja, hova ájuljon ettől a pofátlanságtól, amit levágunk. - Hogy nem darabolt fel még téged senki? Kérdezem lemondó sóhajjal, de ha már itt vagyok, megvacsorázom, ebben nem állíthat meg senki sem, maximum pár falat után ráborítom, azt bármilyen hisztérika simán megtenné. Óóóóóó… már megvan az agyzsibbasztó tervem is.
- Nem én tehetek róla, hogy besavanyodtál és semmi nem kell már - vontam vállat, az átszabatársa meg összehúztam a szemem és nemes egyszerűséggel nyelvet öltöttem, tovább fokozva az előbbi hatást, de biz isten leszarom, ki minek néz vagy tart. Tisztában vagyok teljes elvetemültségemmel, szóval ilyen téren új diagnózist nekem senki nem tud mutatni az elmeállapotom felől. Ezek után meg pláne! Annyira tudtam, hogy a randis dologra le fog csapni! Beteg vigyorra szaladt a szám, amolyan "baszd meg, asszed, nem merem, mi?" típusúra, hogy utána felálljak. Ebből se lesz kefélés ma már, ha csak valami csoda folytán meg nem állít, amiben erősen kételkedek, lévén róla beszélünk, szóval...
//Szóval ha nem állítasz meg, akkor így folytatódik a történet:...//
Letoltam a gatyám, meg az alsóm - az összes szem rám szegeződött az étteremben, ami nem csoda, két markosabbnak tűnő pincér már meg is indult, hogy a faszkodásomat leállítsam, de minden késő -, közszemlére tettem, amit a jó Isten adott és amit több évszázadon át nevelgettem, edzettem, majd zacsin ragadtam magam - kicsit átváltoztattam a kezem, úgy mégis egyszerűbb - és letéptem. Spriccelt a vérem, a szemem könnybe lábadt, mert bassza meg, ez fáj, ennek ellenére a kiáltásomat sikerült megtartanom magamnak. A cuccost odatettem Nyuszó elé, a terítő már úgyis véres lett az akciómtól, szerintem ő is kapott belőle. Mondjuk a gecimet szívesebben láttam volna rajta, mint ilyen formán a vérem, de hát egy randi sem tökéletes! Sikoltozás, döbbenet, szék- és asztalfelborítás, teljes fejetlenség, én pedig állok mindennek a közepén - oké, szélén, mert nincs központi helyen az asztal -, vigyorogva-vicsorogva az én egyetlen kis Nyuszómra. - Szuvenír, tedd el, magányos estéiden pedig cirógasd vele a didid, azt mondják, fasza érzés. Valaki mentőt tárcsázott, vagy rendőrséget, esetleg mindkettőt, nem tudom. Megmondhattam volna nekik, hogy semmi pánik, jól vagyok és hogy előbb gyógyulok még ebből is ennyi idősen, semmint hogy elvérezzek, de olyan megható volt ez az értem való kapkolódás és aggodalom. Mellesleg még azért eléggé véreztem de négy liter nem csorog ki belőlem csak úgy. Remélem! Kurva gáz lenne azért ilyen öngyilkosságban elpatkolni, bár a kellő publicitás megvan hozzá, szó se róla. Ahhh, Nyuszó viszont egy szót se szólhat, ha ez így alakul, elmondhatja, hogy meghaltam érte. Pontosabban miatta...
Megvonom a vállam. Ó, kiskutyus, hogy én mennyire vagyok savanyú, arról ódákat lehetne zengeni. Különösképpen nem fogom magamra venni, mert leszarom a véleményét, mint mindenki másét, Sakarién kívül persze. A nyelvöltés egész bájos, már majdnem elmosolyodom. Láthatólag igencsak belenyúltam ezzel a randis dologgal a közepébe, visszavigyorgok rá, és felvonom a szemöldököm. „Na mi lesz? Várom a műsort!” Kinézem én belőle, úgyhogy elégedetten dőltem hátra a székemen, ajkaimhoz emelve a kávéscsészémet, hogy megigyam az utolsó cseppeket. Az tuti, hogy leállítani nem fogom, nem ettem én meszet. Azért, nem vagyok rest megnézni a célszerszámát, ha már közszemlére tette, majdnem sajnálom a dolgot, de csak majdnem. Visszanő, nem ügy… - Izgi a műsor, Cukorborsó, ennél szebb viszontlátást el sem tudtam volna képzelni. Tízes skálán mennyire fáj? A zacsiját diszkréten letakartam egy szalvétával, mintha ettől minden semmisé válhatna, nyilván nem fogom bedobni a táskámba, hogy kipreparáljam, vagy valami. Hülye állat. Istenem… azt mindenesetre elérte, hogy kárörvendő vigyorom állandósulni látsszon. A vér nem zavart, az sem, honnan érkezett pontosan. A szavaira nem reagálok, csak egy elegáns, higgadt mozdulat kíséretében felállok, és odasétálok elé, közben mintegy nem épp véletlen mozdulattal pofátlanul beharaptam az alsó ajkam, és még egy pikánsnak, célzatosnak szánt kacsintással is megdobtam. Itt az ideje, hogy bevigyük a kegyelemdöfést. Jobbommal belemarkoltam a hajába, és annyira hátrafeszítettem a fejét, hogy ne tudjon menekülni buja közelségem elől, ám nem épp kellemetlen szándékok vezéreltek. Azaz, később lehet az lesz, de éljünk a pillanatnak, nem? Arcom egészen közel kúszott az övéhez, ajkaim puhán érintették a fülcimpáját, mikor elkezdtem suttogni. - Úgy vélem, Cukorborsó, most, hogy már egy dugásra sem vagy jó, az esténk itt szomorú véget ér. Légy jó! Haraptam rá nem oly finoman a fülére, majd, hogy még véletlenül se legyen pofája visszatartani, jobb kezemmel eleresztettem, míg balommal eltaszítottam magamtól, használva vérvonalam adottságait, hogy levehessem a lábáról, aztán fogtam magam, és minden további nélkül eltűntem a felbolydulásban, meg sem állva a parkolóig, hogy bevágódjak a kocsimba, és elhúzzak a vérbe. Istenem… hülye állat. Mikor már legalább egy perce elhajtottam, szakadt fel belőlem a röhögés, komolyan… ezt el sem hiszem.
Kezdőlap
