Háááááát számítottam arra, hogy felhozza majd az ellentétet a farkas és az emberi viselkedésem között. Fel is nevetek hangosan azon, ahogy megborzong. - Ezt nem ér felhozni. Én akkor voltam először gyerek igazán, ennyi jár nekem is... Azt hogy rossz kisfiú volt, nekem semmi okom megcáfolni. Én azért még hozzátenném az "aljas" jelzőt is, mert amit azzal a hússal a villával és a szájával művel, az bizony már törvénytelen. - Hagyd ezt abba, mert a sitten fogjuk végezni közszeméremsértésért! - szemeimet résnyire húzom, és a villámmal böködök felé, csak a drámaibb hatás érdekében, de a szám lebuktat, mert az mosolyra görbül. Így már nem is annyira dorgálás, az a dorgálás. Az amit eztán mesél, bár a mosolyomat lehervasztja az arcomról, teljes mértékben megértem. - Képzeld magad egy kicsit a szüleid helyébe. Ne tudom mi volt a helyzet akkoriban Európában, de itt talán az életedet mentette volna meg az a látszat. A jómód félelmet, tiszteletet ébresztett az emberekben. Mármint akkoriban, nem most... Szerintem a szüleid inkább titeket védtek ezzel, nem a látszatot. Akkoriban másképpen működött a világ. Ha gazdag voltál, vagy csupán annak látszottál, és volt némi esze a családfőnek, akkor már maga a külcsín is lehetővé tette a házasságot egy módosabb családba, és ha a másik jó hozománnyal lép frigyre, az illúzió valósággá válik. Felénk legalábbis bejött... hogy az olaszoknál hogy működött, azt nem tudhatom. - A türelmetlen kifejezést jobban kedvelem, de a telhetetlen is megállja a helyét... - kicsit puffogok. Ezzel is tudtára adom milyen jól csinálja amit csinál. Mond is valamit, de nem is, morzsál is meg nem is, az őrületbe kerget meg nem is... Ez lenne a nagy titok a pasikban? Mert akkor pont most adtam alá még a lovat. Amikor felkér, mert bizony felkér, csillogó kiskutya szemekkel adom kezemet és megyek vele ahová aztán vezet. Sejtem ám, hogy táncolni fogunk, de igazán biztos csak akkor leszek benne, mikor átfogja a derekamat, és felemeli jobbját benne az én balommal. Hogy milyenféle táncot kezdünk, azt nem tudom. A lépések jönnek maguktól. Castor vezet, én meg fogom a jeleket, vele együtt mozdulok. Elfelejtettem milyen könnyen megy ez vele. -Gyertyafény vacsora, élő zene, és most a tánc... Elkényeztetsz. - mert hogy ezzel a húzással jó magasra tette a lécet, az biztos. Nem tartok olyasmitől, hogy elfogyhatnak ötletei későbbre, mert Castor nagyon-nagyon kreatív, és különben sem az én lécemet tolta magasra, mert én azt is élvezem, ha csak ülünk kettesben a tv előtt... Nem folytatom tovább a gondolatmenetet, inkább élvezem a táncot. Megint elképedek azon, hogy mekkora hatással van rám. Az illata, a szívverése, vagy csak úgy a lénye. A farkasom se állja szó nélkül, képzeletben Castor lábainál köröz, és hozzá-hozzá dörgölődzik mint egy közönséges házi macska. Ha látná valaki, most komolyan elszégyellném magam. Azt hiszem a filmekben most jön az a rész, amikor a vállára hajtom a fejem, és andalgunk a reklámig. Ez nem egy film, szóval akadékoskodnék még egy kicsit: - Ha hogyanokat nem is, egy miértet kapok? Erre az egészre... Szóval, miért?
Persze, jobban belegondolva teljesen igaza van, ennek ellenére magyarázza ezt meg négy gyereknek, akik enni szeretnének első sorban, nem pedig habos-babos ingben és mellényben végigsasszézni a Piazzán. A táncunk könnyed, nincs benne semmi formaság, vagy brillírozás, legalább is részemről. Tudok táncolni, de most nem az a lényeg, hogy mindketten rongyosra izzadjunk, hanem az, hogy érezzük egymást, a zenén át is halljuk a másik szívének a dobbanását, és megéljük a közös pillanatot úgy, ahogy van. - Mert jó kedvem van. Idén előbb van Karácsony. Húzom az agyát egy kicsit, és olyan egyszerű arcot vágok, mintha valóban ez lenne az igazi ok. Voltaképpen túlságosan cukormázas lenne azt válaszolni, hogy azért kapja, mert megérdemli, és mert hálás vagyok azért, hogy mellettem van, és persze azért, mert el akarom kényeztetni őt. Ez mondjuk így van, kétség sem fér hozzá, de ennél testesebb magyarázatot is összehozhatnék igazán. Már csak a pillanatra tekintettel is. - Nem érzed jól magad? Én remekül vagyok. Ennyi nekünk is jár, azt hiszem. Csinálni valamit, ami nem merül ki másfél órában,és nem zsizseg körülöttünk az egész falka... Különben is, megőrülök lassan a hoteltől. Kicsi, és sokkal szűkösebb, mint a kaszinó volt. Be fogok dilizni, ha nem jövünk el egy-egy estére legalább a havi egy kötelezőn kívül. Szándékosan nem mondom azt, hogy vadászat, vagy Telihold... Nem akarom, hogy illetéktelen fülekbe jussanak ilyen elcsípett szavak. A dal ritmusa fokozódik, érzem, hogy lassan itt a vége a számnak, így hát kipörgetem Tarát, megforgatom, majd egy bepörgéssel magamhoz szorítom. Persze csak akkor, hogyha nem vagyok túl gyors, és együtt tudunk mozogni. Akárhogy is, a dal végén egy csókot kap a szájára. De csak egy gyorsat, semmi tolakodás! - Grazie... Hajlok meg előtte kissé, majd igyekszem egy udvarias kézcsókot adni a hölgyemnek. Valaki valahol felujjong, de csak ennyi. Örülök, hogy nem tört ki valami irtózatosan nagy tapsvihar, mert akkor lehet, hogy kissé morcos lettem volna... - Kérsz desszertet, vagy mehetünk? Búgom oda neki halkan, és a válaszától függően vagy az asztal felé vezetem vissza,vagy a kijárat felé. Bár ebben az esetben nekem meg kell állnom, és rendeznem a számlát... Kissé izgulok, hogy miként sikerült azt este további része, de nem panaszkodhatom,mert eddig minden több volt, mint remek...
El is felejtem, hogy mások is vannak körülöttünk, bár kezdem megszokni, hogy csőlátásom lesz, ha vele vagyok. Már nem is tartom annyira cikinek. - Bennem fel sem merült, hogy ki akarsz jönni onnan. Azt hittem, csak nekem túl sok... - jegyzem meg válaszul arra amit "miért" címszó alatt mond, és ez egyben néma ígéret is arra, hogy ezentúl többet töltünk majd házon kívül. Már ha lehet, mert a későbbiekben sem akarom azzal rágni a fülét, hogy hagyja abba a munkát, holott még millió dolga lenne. A lényeg az, hogy annyira... elveszettnek tűnt Duncan házában, és attól, hogy ott aludt, hogy komolyan nem fordult még meg a fejemben, hogy neki erre szüksége van a már említett "havibajon" kívül persze. - Vegyük használatba a házamat. Költözz ki hozzám... - az ötlet hirtelen jön, igazán meg sem fontoltam, de ha már elkezdtem, akkor folytatom is. Nagyon-nagyon halkan, és arra is figyelek, hogy ne artikuláljak rendesen. Csak Cas hallja amit mondok. - ...legalább a hétvégékre. Nincsenek emberek, egy kilométerre van a legközelebbi szomszédom, aki soha nincs otthon... még nem olyan biztonságos a ház, dededede azzá lehet tenni, és én is örülnék neked.Ne válaszolj most azonnal. Gondold át mennyit bír a "csapat". - hiába az artikulálatlan suttogás, a falka szót mégsem merem hangosan kimondani. Jah, hogy mi e közben még táncolunk is? Erről is elfelejtkeztem. Csak reménykedni merek abban, hogy nem léptem a lábára, bár azt biztos észrevettem volna. Fenébe... Azt viszont már követem, mikor kipörget. Castor remekül táncol, jól adja a jeleket, így még a mozdulatsort is remekül fejezzük be. Aztán az a csók a végén... egy romantikus filmbe kerültem, és imádom!!! - Én köszönöm. - fogadom a kézcsókot, ami már a tánc végét jelenti, és ha már drámai hatás, illő nekem is hozzátennem magam, mondjuk egy pukedlizéssel. Nem rogyasztok túl mélyre, mert félő hogy kifordul a bokám ebben a magassarkúban, és amúgy sem akarom én túlzásba vinni ezt. A desszert jól hangzik, nagyon szeretném, de egy ember felujjong és... szóval inkább a távozásra voksolok. Szép ruha, meg randevú ide vagy oda, én bizony rágyújtok egy cigire amint Castor oldja az Audi riasztóját és a központi zárat, és ha Ő is igényt tart egy szálra, átadom neki a saját gyújtóját és cigiét, merthogy az övéből nyúltam. Nem hinném, hogy ténylegesen rászoktam a cigire, inkább magára a pótcselekvésre van most szükségem, és csendre. Ha ő beszél, az egyáltalán nem zavar, de az én számon most csak barkóbaféle kérdések jönnének ki. Ezért az a nagy csend részemről. Nem akarok túl sok lenni, vagy elrontani a meglepetést.
Nem baj, hogy nem tűnt fel neki az, hogy elvágyom néha a Hotelből. Mert ez azt jelenti, hogy minden bizonnyal a többiek sem érzékelik azt, hogy sokszor a hócipőm tele van velük. De ami Duncan házában előjött benne, az még most is úgy an, de.. Most nem veszek róla tudomást, de ez csak az egyik könnyítő tényező. A másik az, hogy most nem vagyok alapjáraton padlón, ebből kifolyólag a világhoz való hozzáállásom sem annyira apokaliptikus, mint akkor. Már a lelkem egy apró kis szeletkéje képes elhinni, hogy nem lesz semmi baj. Ennek ellenére a kiköltözéssel kapcsolatban kissé bizonytalan vagyok. Ezért nem is válaszolok, csak akkor, amikor már nem vagyunk bent az épületben. Eléggé furcsa lenne nála héderelni. Azt hiszem, hogy a férfi énem sem örülne túlzottan annak, hogy a nőstényemnél töltöm az időmet. Akkor már nekem illene vennem egy kis legénylakást, és oda telepedni, amikor a szükség úgy hozza. De ez mind csak hiúság kérdése. Nincs benne semmi komoly, vagy sorsdöntő érv, gondolom. És az is csak megszokás kérdése lenne, hogy mindig átviszem a kis alsómat, zoknit, tiszta pólót – ezt mind egy kis szatyorban -, és persze a fogkefémet, hogy aztán popcornt készítsünk, és összebújva megnézzünk valami horrorfilmet. - Bagó csak a kocsin kívül, baby… - dörmögöm oda neki, amikor látom, hogy miben mesterkedik. A felém kínált szálat elfogadom, és jó kiadósat szívók belőle. Amikor az első adag füstöt kifújom, akkor válaszolok csak a benti felvetésére. Legalább eleget tettem annak a kérésének, hogy nem válaszolok azonnal. - Ez nagyon-nagyon furcsa lesz, ha mégis rábólintok, ugye tudod? – kuncogok fel kissé – Persze nem lenne rossz csak ketten, minden nélkül, egy-egy hétvégére. Azt hiszem, tudnám szeretni. – nézek rá rövidet bólintva, majd újabb slukkot tüdőzök le – Meglátjuk majd, jó? Nem felejtem el, ígérem. Az arcához nyúlok a szabad kezemmel, és lágyan megsimítom. Veheti ezt az ígéretem zálogának. Sajátos szentesítési mód, ennek ellenére reménykedem, hogy megteszi. Aztán, amíg tart a cigaretta, én nem szólalok meg többet. Csak pihenek, és teljességgel megélem az ételtől való eltelésemet, azt, hogy Tara itt áll mellettem, ahogy az energiája bizsergeti a bőrömet, na és persze, hogy akár egy dohánygyár közepén is állhatnánk, akkor is érezném az illatát, amitől egy egész más világban érzem magam olyankor, amikor csak rá koncentrálok. - Én a helyedben kibújnék a magas sarkúból – teszek sokatmondó javaslatot, amikor elpöccintem a csikkemet – Nyugi, egyelőre még leszek a sofőröd, de aztán nem viszlek a hátamon! – csípem játékosan a középső-, és mutatóujjaim közé az orrát egy gyors pillanatra – Lesz mit cipelni rajtad kívül is. Ha Tara is elkészül, akkor már vetődök is be az autóba, és indítom a motort. Mielőtt még vezetésbe kezdenék, kioldom a fekete bőrövemet, és kigombolom a nadrágomat. Sokat ettem, na, itt pedig úgysem látja senki, csak Tara. Ő pedig legfeljebb jót nevet majd a dolgon, és kész. A rakpart felé veszem az irányt. Elhaladunk amellett a terület mellett is, ahogy Benito és én verekedtünk össze, de ezt nem teszem szóvá Tarának. Aztán csak megyünk, haladunk a Chena mentén, egészen addig, amíg a betonút el nem kanyarodik a víztől, és bele nem fut az erdőn átmenő főútba. Nem akarok ettől a helytől túl messze menni, szóval az első adandó alkalommal félreállok az út mentén, és leállítom a motort. - Innentől gyalogtúra. – kacsintok rá, majd kiszállok, a csomagtartóhoz megyek, és felnyitom. Ha Tara les, akkor láthatja a rágcsálni valós szatyrot, az italokat, meg a pokrócot is. – Loptam tőled ruhát, ne haragudj – egy sporttáska felé böktem, amiben bizony volt egy egyszerű Tara-póló és egy Tara-bugyi. Ki tudja na, nekem elég lenne egy felső és egy alsó…
Pasik meg a kocsijuk... Megrázom a fejem olyan "ezt nem hiszem el" ívben, vigyorogva, de eleget teszek a kérésnek, és autón kívül gyújtok rá. Én se gyakran cigizek a Gofban, szóval végülis megértem én, csak hát na. Az összebútorozásra csak aztán kanyarodik vissza, mikor már Ő is rágyújtott egy szál bagóra. Megint érzem rajta azt a lehetetlen kettősséget, amit már Duncan házában is észrevettem rajta, de persze az más volt. Sokkal mélyebb, sokkal kétségbeejtőbb. Azt hiszem, éppen most utasított vissza, de eszem ágában sincs megsértődni ezen, mert teljes mértékben megértem. Csak egy másik lehetőséget adtam neki. Egy kiskaput, ha úgy tetszik. Most burkoltan azt mondja, hogy nem, de a kapu marad még nyitva arra az estre, ha egyszer tényleg be akarna lépni. Shejjjjj ezek a belső monológok... - Értem. Ugye tudod, hogy bárhogyan is döntesz, az a kettőnk dolgán semmit nem változtat? Csak mert nem akarom, hogy azt érezd, most érzelmileg zsarollak, meg ilyenek, mert erről szó sincs. A kezére teszem az enyémet, arra, amelyikkel az arcomon simít végig, aztán oldalt döntöm a fejemet, és arccal simítom meg az ő tenyerét. Ez így már nem csak egy ígéret az ő részéről, mostmár fogadalom mindkettőnkéről. Csaknem egyszerre pöcköljük el a cigiket, de a helyett, hogy egyből beülnék az autóba, kérdő ívben húzom fel az egyik szemöldökömet. Hová megyünk mi, ahol nem tudok majd menni a topánkámban? Rafinált mosolyra húzódnak ajkaim, Castornak elképzelése sincs arról, hogy mennyi mindent árult most el nekem. Miként Ő nem rajong azért, ha valaki a nyakkendőjét igazgatja, úgy én kifejezetten utálom azt hogy az ujjai közé veszi az orromat. Már-már a farkas alakos fültövön nyalással vetekedik, komolyan. Egy botrányosan halk morgást leszámítva mégis eltűröm, aztán mire beszállunk a kocsiba, már el is felejtem. Azt már tudom, hogy erdőbe megyünk, de hogy a város melyik szegletébe... ? Ha már oldja a nadrág szíjat, és a nadrág gombját, én nem állom meg, hogy ne simítsam meg nevetve a pocakját, aztán míg ő vezet, én a combján pihentetem a kezem. Jó kislány vagyok, út közben kábé csak ötször jut eszembe, hogy vissza kéne élni a helyzettel...
bejárat előtt türelmesen várakozva ácsorogtam egy helyben, miközben egy futó pillantás erejéig a kezemen lévő órámra pillantottam, hogy megnézhessem az időt, már dél felé közeledett, az idő, ha nem is tökéletes, de megfelelő lett volna arra, hogy az emberek itt hemzsegjenek a stégen, a kávézóban, éttermekben beszélgetve egymással vagy, hogy egy kellemes sétát tegyenek erre, azonban a terület jó részét le kellett zárni az utóbbi robbantás miatt, amelyet – feltételezem – azok a csíntalan betolakodók okoztak, alig pár nappal ezelőtt. Tagadhatatlan, hogyha pont az után kerültek volna a kezeim közé, azok a megátalkodottak, akkor ott helyben – akár emberek szeme láttára – farkasként öltem volna meg őket, nem törődve sem a következménnyel, sem azzal, hogy esetlegesen én is pórul járhattam volna, most már higgadtabb fejjel valószínűleg reálisabban kezelném a helyzetet, és nem esnék neki rögtön az illetőnek, de még mindig roppantul dühített, hogy a forgalom ideiglenesen ezen a részen, leállt, pontosítva le kellett állítani, mert nem igazán volt biztonságos a környék, ugyanis ki tudja, hogy a robbanás, esetleg mennyire mozgatta meg a földet vagy a gerendákat –, amikből néhányat már amúgy sem ártott volna kicserélni, de persze a fölösleges pénzkidobás, ugyanis három hajó is odaveszett, ez nyilván az én helyemben senkit sem derített volna túlságosan jó kedvre. Azonban látva a munkálatok előrehaladtát, egy-két hónap múlva, ugyan úgy fel lehet lendíteni ezt a területet, biztonságosan. Persze, ettől eltekintve sem akartam kevésbé tudni, hogy ki vagy hogy kik okozták ezeket a károkat, amit így vagy úgy, de mindenképpen szándékomban állt megtéríttetni velük, akár csak egy szimpla elbeszélgetés formájában, ami az egyik félnek talán ne végződne túl jól, nyilván ez nagy mértékben függene is a másik személytől. Újra az órámra néztem, majd körbe, ugyanis lassan Darren-nek, valamint Olan-nak is meg kellene érkeznie, feltételezem, hogy együtt jönnek – bár lehet, hogy tévedek, különösebben nem is számítana, de nem lennék meglepve egyik esetben sem. Ahelyett, hogy tovább ácsingóztam volna egy helyben állva, mint egy cövek, inkább elkezdtem járkálni, nem tehetek róla, de az elmém folyamatosan csak azon kattogott, hogy miért történt ez, magamban már rengeteg verziót felvázoltam, de valamiért egyiket sem találtam ide illőnek, meglehet az is, hogy pár kölyök követte el, akik úgy gondolták, hogy a hajóból tök jó tűzijátékot lehetett volna csinálni, de ha ez lett volna, akkor minden bizonnyal nem bombát használtak volna, így ezt az ötletet hamar elvetettem, ebből kiindulva pedig kizárásos alapon nem csak szórakozásból csinálták, talán ez egy feladat lehetett… amolyan beavatási szertartás, vagy csak egyszerűen borsot akartak törni az orrunk alá –, ami ténylegesen sikerült is. Mintha csak villámcsapás csapott volna belém felpillantottam, ugyanis már a távolból legalább egy ismerős hangot hallottam.
//Bocsánat, ez nem lett túl jó. -.-"//
A hozzászólást Zedekiah Eckmann összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Május 12, 2013 2:37 pm-kor.
Hát akkor jó... hajókázzunk... Miután hírül kaptuk, hogy három "ladikot" is felrobbantottak, megint csak a gond, és a meló szakadt a nyakunkba. Természetesen mikor Zed felkért, hogy segítsek, azonnal igent mondtam, elvégre ezért vagyunk egy falka... és nem mellesleg: barátok. Szóval, még a farkaslakban összekapartam Darrent - persze megint várni kellett rá mert azt úgy szeretem -, aztán pedig már indultunk is a kikötő felé. Kivételesen nem motorral, mert bár imádom ezt az idétlen majmot, mégiscsak kényelmesebb, ha autóval megyünk, nem egymás seggébe háta mögött utazva. Tehát, az ő kocsiját kötöttük el, szépen, okosan, és már csikordultak is ki a kerekek, hogy rövid időn belül megérkezzünk a megbeszélt helyszínre. - Hozhattál volna Pinot Noir-t! - böktem vállon Darrent a sajátommal, egészen szórakozottan, miután kimásztunk az autóból, és elindultunk az étterem irányába. A kezeimet félúton zsebre vágtam, és tompa, szinte már hangtalan léptekkel haladtam az érdes betonon. Talpam alatt sercegett az aszfalt, míg arcomat több ízben tépkedte a fáradt, alaszkai szél. Tekintetem ide-oda vándorolt a hajók és a folyó között, olykor elpillantva az étterem felé. Már messziről éreztem Zed jelenlétét, de biztos voltam benne, hogy ezzel nem csak Darren van így, de Zed is érez minket. - Jól láttam, hogy a múltkor a húgommal grasszáltál a farkaslaknál? - cukkoltam kicsit, tapogattam a határait, mindazonáltal én marha jól szórakoztam. Persze, ha fordított esetben ő piszkálna engem Jennyvel, lehet, hogy leverne a víz. Végül Zedet is beértük, pár perc elteltével. Idegesnek tűnt, vagy inkább gondterheltnek, de meg is értem... senki se örül, ha meglékelik a tulajdonát. - Helo. Na mi a helyzet? - léptem a srác elé, kezemet nyújtva felé egy rövid pacsi erejéig, majd már ástam is azt vissza zsebeimbe. - Mik a tervek? Magunkra kötünk pár kötelet, és ide vontatunk egy hajót? ...Kettőt? - próbáltam oldani a halotti hangulatot, noha, lehet nem túl nagy sikerrel. - Bocs. Szóval, mire gondoltál? - komolyodtam meg végül, elvégre neki ez fontos. És ami egy társamnak ennyire rágja a száját, azt én se poénkodhatom el, még úgy se, hogy jobb kedvre kívánnám deríteni. Tekintetem egyelőre csak Zedet fürkészte, lazán, hanyag tartással állva továbbra is Darren mellett, ha csak nem lépett arrébb...
// Hát, ez elég ergya meg rövid lett, de lesz majd jobb is! //
Okkal kérdezhető, hogy miért nem mozdult senki a robbantás éjszakáján, mikor Eden szólt is. Egyszerű a válasz: a kozmetikus teliholdanként egyszer nyírja a banda bundáját és pont egybe esett ez a két esemény. Komolyra fordítva: le akartam szűrni valamit. Sikerült, bár ragacsos trutymó volt, ami nem mondhatnám, hogy elnyerte a tetszésem, és már Victorral se merek annyi ideig egy légtérben tartózkodni, hogy akárcsak gondolati úton is, de szóba kerüljön a dolog. Ő is tudta, én is. Csak én egy ostoba, naiv és reménykedő kölyök vagyok hozzá képest, bár nem tudom, mire várok még ezek után... Mikor Olen rám törte az ajtót bekopogott és elmondta, hogy: Kikötő. Most. Zed. Összekapartam magam és jó szokásomhoz híven, lenyúltam Ryan kocsiját. Olennek persze azt mondtam, hogy az enyém, de vezetni ő vezetett, mivel azon képességeim még mindig csapnivalóak voltak. Jobban jártunk így mind. A célnál egyből jött a megjegyzés, amire igazából már az indulás pillanatától kezdve számítottam. Szám önkéntelenül is vigyorra szaladt. - Meló van, pajtás! Különben is, nem venném a lelkemre, ha még egy egyszer megrontanánk vizuálisan Edent. Szerintem Shane mérgezett kakaót nyomna le a torkunkon. Nem sokkal később már azt kívántam, bár maradtunk volna a pucérestnél, ami számomra tele volt vakfoltokkal - a felvételtől se tért vissza a memóriám, attól az estétől búcsút vehettem. Nem vörösödtem el, annyira kezdő nem vagyok. De kínosan ügyeltem rá, hogy még véletlenül se pillantsak Oen vigyorgó fejére. - Összefutottunk, ez minden. - Az más kérdés, hogy már az összefutáskor is izzik a levegő, amit még mindig nem gyújtottunk be, de ez kivételesen nem frusztrál. Hogy ennek mi volt a hátterében... na, azt tuti nem Olinak fogom elárulni! És ha már itt tartunk, másnak se. Megéreztem Zed energiát, s ennek megfelelően arra vettük az irányt. Az étterem előtt találtunk rá a gondolataiba merülve. Ez az incidens üzletileg okozhatott neki némi fejtörést, így a feszültségét se csodáltam. Én se lennék oda a élvezettől, ha az én bizniszembe köptek volna bele. Mázli, hogy a fő vonulatomat nem kötöm fix helyhez és személyekhez. - Szevasz! - kezeltem le vele én is. Olen fantasztikus és teljesen releváns kérdésére nagy ívet írt le a pillantásom, mire megállapodott rajta. És ma még nem is ivott. - Én meg beöltözök szurkolólánynak és rózsaszín pompomokat lóbálva biztatlak titeket, ugye? - Hülyeségért nekem se kellett a szomszédba mennem, de végül megráztam a fejem és némivel komolyabban Zed felé fordultam. - Van egy olyan tippem, hogy ezért szívesen elégtételt vennél - böktem fejemmel a stég felé, ahol a hajók szoktak állni. - De ha nem vészes, és így is nyugodtan tudsz aludni... Nem fejeztem be. Ez az ő vállalata volt Vinc óta, igaz, hogy haszon a falkának is, de... ha ő nem kíván revansot, én nem fogom szorgalmazni. Miért? Huhú... hadd ne soroljam.
Egy pillanat erejéig sem lepődtem meg, hogy együtt érkeztek, édes kettesben, voltaképpen már meglehetősen távolról megéreztem a jelenlétüket, de inkább türelmesen, továbbra is elmélkedve vártam meg még ide érnek, amint ez megtörtént tekintetemet elfordítottam a romokban lévő stégről, hogy először Olennel, majd utána Darrennel is kezet rázhassak, részemről csak egy bólintással üdvözöltem őket. – Láthatod – a fejemmel a stég felé intek, azt hiszem ezzel meglehetősen tömören össze tudtam foglalni, hogy mi is a tényállás jelen pillanatban, ennél jobban nem tudtam volna magam sem kifejteni. Természetesen Olen ötlete egy másodperc erejéig valóban felvillanyozott, minden bizonnyal az elmémben lejátszódó képek hatására, ahogy elképzeltem a jelenetet, ugyanis tagadhatatlanul érdekes lett volna ha két férfi húzza be a hajókat a kikötőbe, valamint egy harmadik – Darren személyében –, aki lelkes szurkolót alakítana. – Ne aggódj, Darren – szólaltam meg nyugodt hangon, ahogy ránéztem – a pompomokhoz járna miniszoknya, hogy mutogathasd a szexi szőrös lábaidat, valamint egy valamit alig takaró felsőrész – szerencsére, annyira nagy fantáziával nem áldott meg a mindenható, hogy esetleg ezt is elképzeljem, viszont az már egyszer biztos, hogy a nőknek imponálna ez a látvány. – Komolyra fordítva a szót, jelen pillanatban úgy terveztem, hogy három hajó kerül vissza, úgy ahogy volt, de esetleg lehet két nagyobb is. – Még azelőtt kellene ezt eldönteni, mielőtt véglegesen felépítik a stégnek azt a részét. – Szerintetek melyik lenne a jobb? – Nézek rájuk kérdőn, csak merem hogy nem két különböző választ fognak adni, mert akkor nem sokat segítenének, legalább is látszólag, ugyanis ettől függetlenül a véleményük kifejezetten érdekelne, én vezetem ezt a részt, de az emberek kényelme kell, hogy fontos legyen, így eszerint tervezem kialakítani is. – Egyelőre még csak a deszkákat cserélik, néhány már eléggé elöregedett, nem vetne jó fényt az sem a boltra, ha esetleg véletlenül valaki alatt beszakadna – kissé gondterhelten húzom el a számat, így is el kell tusolni ezt az ügyet, hivatalos közlemény pedig egyelőre nem lett kiadva, ugyanis nekem még nem sikerült megnézni a kamera felvételeket, aminek alapján akartam volna kiadni egy nyilatkozatot, hogy mi is történt itt pár napja. – Az elégtétel egyelőre várat magára, előbb ezt kell itt lerendezni – előbb a munka, aztán a "szórakozás", örültem volna egy láthatatlan vérontásnak, nem kell senkinek tudnia róla, hogy mi történt, főleg nem az embereknek, ilyen esetben mindig óvatosnak kell lennie az embernek. – Inkább üljünk be, együnk valamit – vetettem fel az ötletet, végtére is nem véletlenül hívtam őket ide – farkaséhes vagyok. – Teszem hozzá némi magyarázatként.
Csak vicceltem. Már ami a bort illeti. Tisztában voltam vele, hogy ez most meló, és eléggé fontos ahhoz, hogy ne a hülyeségen járjon az eszem. Bár, mostanában inkább azon vagyok, hogy ne is gondolkozzak. Mindegy... lényegtelen. Azt sem állt szándékomban firtatni, hogy valóban összefutottak-e, vagy kicsit több ez annál. Tulajdonképpen ez sem tartozott rám. Rohadtul nem. Szóval, miután kiszúrtuk Zedet, és megvoltak a "tisztelet körök", sietősen bele is csaptunk a dolgok lényeges részébe. Legalábbis belekezdtünk... - Ha ennyire ragaszkodsz hozzá Darren, én nem fogok ellenkezni. - nevettem fel halkan a pomponos megjegyzését illetően, de végül hamar lehervasztottam az idétlen vigyoromat, még úgy is, hogy Zed is elpoénkodott ezen a kis közjátékon. Végül csendesen hallgattam a Tarkot, olykor átemelve testsúlyomat egyik lábamról a másikra, el-elpillantva a megrongált stég irányába. Nem volt túl szívderítő látvány, és valójában pártoltam volna Darrent, hogy ez megtorlást igényelne, de persze... mindent a maga idejében. Zed kérdésére újra felemeltem rá tekintetemet, kicsit elmélázva a kérdésén. Igazából ha reálisan gondolkozom, több hajóval többre megy, mint két nagyobbal. Tekintve, hogy Fairbanks forgalma nem épp a legnagyobb... - Szerintem jó lesz három kicsi is. De ez az én meglátásom. Talán kettő kisebb is elég lenne, de ezt már neked kell tudni, Zed. - halkultam el végül, számat oldalra vonva. Mondjuk a deszkás beszámolóján akaratlanul is elvigyorodtam, ahogy elképzeltem egy-egy barmot, átsétálva a roskadozó stégen, majd eltűnve alatta. Jól van, jó... túl vizuális vagyok, ezt aláírom. A felajánlásra, miszerint üljünk be kajálni, csak bólintottam. A magam részéről annyira nem voltam éhes, de kétségtelen, hogy fért még a gyomromba egy s más. Amennyiben pedig mindketten megindultak, úgy én is velük haladtam befelé az étterembe. Pillantásom ide-oda cikázott az asztalok között, felmérve a nem túl sűrű társaságot. Ha pedig választottak asztalt, úgy én is ledobtam magam az egyik székre, úgy, hogy mindkettőjüket jól láthassam. Ujjaimat egyszerűen összefontam az asztallap tetején, alkarommal támaszkodva meg rajta. - Honnan hozatod a hajókat? - fordultam féloldalasan a Tark felé, érdeklődőn fürkészve arcát. - És persze... mikor kell értük menni? Vagy, már nem mi hozzuk el? - nem volt túl világos, hogy mik voltak a tervei, noha meg mertem kockáztatni, hogy ő is volt annyira zavarodott mikor felkért segíteni, hogy még maga se tudta hogyan tovább. Ellenben... mostanra már biztos voltam benne. hogy kész tervvel áll elő, hiszen volt ideje gondolkodni. Mindeközben a pincér is kiérkezett, nyakigláb, gebe fickó volt, elég erőteljes nyúl fogakkal, és koszos barna szemekkel. - Csak egy melegszendvicset kérek, ha van. Meg egy hosszú kávét. Három cukor, kevés tej. - emeltem rá szürkés íriszeimet, egyszerűen darálva el a rendelésemet, majd újra a srácok felé fordultam. - Egyébként, pontosan mi történt? Mert csak félinformációkat hallottam az esetről... - vagy lehet többet. Mindenesetre elég sok dolgom volt az utóbbi napokban, szóval nem feltétlen emlékszem mindenre. Így is tele van már a tököm az O'Connorssal is. Na jó, ez nem egészen igaz, de ott is annyi balfasz fordul meg, hogy nem győzöm őket rendszabályozni... Ilyenkor "áldom" Vinc-et, hogy rám bízta ezt anno...
Elvetemült állatok, velem együtt, de pont ezért csíptem őket és jót nevettem, ahogy elképzeltem magunkat abban az abszurd helyzetben. Na, de mókázni ráérünk. - A három kisebb szerintem is jobb - biccentettem -, de ez a te tereped. Ha a deszkáknál kell segítség, ismerek egy jó szállítót, kitűnő fái vannak, strapabírók és korrekt is. Bár megkéri az árát. Ahogy elnéztem a megrongált kikötőt, a farkasom unottan oldalra csapta a fülét és nagyot ásított, de éreztem rajta némi feszültséget, elégedetlenséget, ami egyúttal a sajátomé is volt. Mindezek együtt egy morranást eredményeztek, majd a többiekkel együtt bemenetem az étterembe. Nem voltam elragadtatva a helyzettől, de azt hiszem, ezzel nem voltam egyedül. - Csak egy kávét, két cukor, kevés tej - adtam le a rendelésem én is. Míg a kajára vártam, hátradőltem és kényelembe helyeztem magam, Olen pedig feltette a leglényegesebb kérdést. - Van felvételünk a műsorról - mondtam Olenre pillantva -, de mondtam Edennek, hogy senkinek ne mutassa még meg, szóval premierre jöttünk, uraim! Vont némi cinizmus a hangomban, de ne csodálkozzon senki, mostanában egyre több okot éreztem rá, s ennek a tetejében, a farkasom is úgy döntött, hogy némiképp elevenebb lesz a szokásosnál. Baromira nem tudtam neki örülni. - Mili már tervezi a visszavágót, de nem vagyok teljesen meggyőzve - mormoltam, mert kiknek is mondjam el ezt, ha nem pont nekik? A famílián kívül. - Vele megyek, de Shane-nek is igaza van, és azzal, hogy mi is ingatlant támadunk, csak futunk a másik csapat után. Oké, hogy nem tombol bennem a dominancia és a versenyszellem, de valami piszkált és a szörnyetegemet is. Őszintén szólva, féltem, hogy rossz vége lesz. - Idehívtam Edent, bármelyik pillanatban befuthat, ő majd megmutatja a felvételeket - magyaráztam, majd elhallgattam, mert kihozták a kávét. Megköszöntem és szórakozottan kevergetni kezdtem. - Zed, szeretnélek némiképp kárpótolni a veszteségeidért. - Hogy én milyen aranyos vagyok! Elvigyorodtam. - De csak hogy ne mondhasd rám, hogy tróger vagyok. Ebben pedig te is kellenél Olen, Előredőltem, az asztalra könyököltem, és ittam a kávémból. - De erről rajtunk és Edenen kívül senki nem fog tudni... esetleg Shane. Milinek se árulom el. - És ez most adhatott némi találgatásra okot, de nem érdekelt. - Na, de már jön is Eden! Pillantottam a kis nőstény felé, mikor megéreztem az energiáit.
Darrentől jött az üzenet, hogy ma lenne a nagy "premier", így kénytelen-kelletlen szakítottam a melóm közepette egy "ebédszünetnyi" időt rá és a felvételre, melyet egyébként elemezgettem már magamnak, de sokra nem jutottam vele. Minden esetre egy alak megvan róla, ez pedig jó kiindulási alap lehet - nem mintha számítana névre, arcra, hogy ki tette: kollektívan a betolakodók és pont. Kollektívan érdemelnek megtorlást is érte, ha engem kérdeznek. Egyszerű feliratos pólót viselek a könnyű dzseki alatt, farmerrrel és converse cipővel párosítva, s mikor kiszállok a parkolóban a Dustintól még ajándékba kapott luxuskocsiból, apró szusszanással emelem ki az anyósülésről a laptopomat, majd lezárom a verdát és a ketyerét magamhoz ölelve lépdelek befelé az étterembe. A srácok energiáit már messziről kiszúrom - gondolom, ők is az enyémet - így nem nagyon kell keresgélnem az asztalt, ahol ülnek. Addig semmi probléma nincs, míg oda nem lépdelek. Hanem amikor tekintetem Olenről Darrenre, majd vissza vándorol... - Uraim! - szélesedik ki mosolyom, noha ezzel együtt hatalmasat nyelek zavartan, s arcom pirospozsgás színre vált. - Remélem, nem vártok régóta. - szusszanok lehuppanva Zed közelébe valahova - nem mintha bármi bajom lenne a két másikkal, de így talán van némi esély arra, hogy nem vörösödik ki még jobban a képem és értelmesen tudok szólni is. Egyébként, ha mér elcsípem a pincért, kólát rendelek tőle, majd - hacsak nincs hozzám intézve bármiféle megjegyzés vagy kérdés - a laptopot is beüzemelem az asztallapra helyezve magam elé.
A hozzászólást Eden Sinclair összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Jún. 28, 2013 12:00 pm-kor.
Nem túlságosan bőbeszédűen, csupán egy bólintással jeleztem, hogy részemről rendben van az ő hozzáállásuk, voltaképpen már előbbre is gondolkoztam, ugyanis mindkét verziónak megvan a tervrajza – s tekintve, hogy nem könnyítették meg ebből a szempontból a dolgomat kikérdeztem az ő véleményüket, ugyanis ez a rész nem csak nekem épül, hanem mind az idelátogatóknak, mind pedig a helybélieknek, elsősorban pedig arra törekszem, hogy öröm legyen ide jönni, másfelől pedig – a mai világban – már az sem árt, ha környezettudatosan gondolkozik az ember, legalább is sokaknak ez imponál, noha kicsit nagyobb befektetéssel jár, bár ez nem volt különösebben probléma. – A fáknál nem ártana a segítséged, ha tudsz egy jó ajánlatot mondani a beszállítónál, akkor intézhetjük velük az ügyet – e tekintetben nyitott voltam, nem mellesleg bíztam Darren véleményében, végtére is kettőnk – sőt szerintem hármunk közül – ő volt az egyetlen, aki értett a fákhoz, profi módon, számomra a fa az csak fa, ő pedig nem valószínű, hogy így áll hozzá. – Ugyan onnan, ahonnan az előzőeket – feleltem Olen kérdésére, ugyanis miután leellenőriztem a céget, hogy nem úsznak-e adósságban és hasonlóakban jeleztem feléjük, hogy a közeljövőben tervezek tőlük ismét hajókat rendelni, végtére is ha nem robbantották volna fel az előzőeket, akkor is még egy jó pár évtizedig – évszázadig – is bírták volna, de persze, idővel egy renoválás nem ártott volna a hajókon, végtére is nem árt nekik, ha karban vannak tartva. – Előbb a deszkázást kell befejezni, jó lenne, ha nem csak felszedetten, üresen állna itt, utána még van velük egy-két megbeszélésem, a körülményektől függ, aztán elkészítik a hajókat és ha jól emlékszem, ők is szállítják, ha bajuk esik az idő alatt még ide érnek kártérítést is kapunk – ezt mindenképpen pozitívnak tartottam, főként mert így nagy valószínűleg a kiszállítás alatt is megbízhatóbbak, ugyanis ügyelnek, hogy minden rendben legyen, hogy ne kelljen semmit a saját kárukra kijavítani a hibát, amit okoztak. – A szokásosat – mondtam, a pincérnő már tisztában volt mi is az, ugyanis elég gyakran jártam le ide, kellemes hely volt legalább is szerintem, valamint az ételnek sem volt rossz íze. – Reméljük hamarosan akkor mind megtudjuk, hogy pontosan mi is történt, ha szerencsénk van, még árulkodó arcokat is láthatunk a felvételeken. – Ez vitathatatlanul jó kedvre derített, mégpedig azért, mert már vártam azt a pillanatot, hogy átharapjam annak a torkát, aki ilyen komoly károkat okozott, tagadhatatlanul, de dolgozni kezdett bennem némi gyilkos vágy, kártérítést nem követeltem volna, revansot... annál inkább. – Nem tartom én sem különösebben jó ötletnek, hogy ingatlant támadjunk, egyrészről pontosan, amiatt, amit Shane is mondott, másfelől, ki tudja kinek eshet baja, egy esetleges ballépésnek köszönhetően – lássuk be, hogy ez bármelyik akciónál benne van a pakliban, végtére is lehet, hogy egy személy egészen véletlenül, gyanútlanul sétára indul, ha szerencséje volna könnyebben megúszná, ha nincs... akkor nem, az pedig már a mi felelősségünk lenne, legalább is részben. – Én személy szerint egyesével mennék rá az illetőre, illetőkre, végtére is egyenként gyengébbek, könnyebben támadhatóak, bármilyen módszerrel – mi tagadás, ha az ellenségeimről van szó, van bőr az én pofámon is, mindenkit meg lehet fenyegetni bármivel, mint ahogy bárkit meg lehet venni bármilyen áron, bár az előbbi verzió általában hatásosabb, már csak a saját életemből kiindulva is. Kérdőn néztem Darrenre, egyenlőre nem tudtam pontosan mire is kellene gondolnom, így csak kérdő tekintettel merengve néztem rá, hogy vajon, mit it ötletel ki, azonban mielőtt kibökhette volna frenetikus tervét – természetesen tökéletes időzítéssel – megérkezett az említett nő is. Egy biccentéssel üdvözöltem, majd kicsit arrébb húzódtam, hogy legyen neki is elég helye. – Szóval, mi is a terved Darren? – Kérdeztem rá megint csak. – Gondolom Olan is kíváncsi, nem csak én. – – Nos, találtál valami használhatót Eden? – Nézek rá kérdő tekintettel, valahol legbelül valóban reménykedtem azért, hogy találjon valamit, bármi megteszi, amiből már kiindulhattunk volna.
Csendesen hallgattam a fennmaradó párbeszédet, tekintve, hogy én magam a fához, és a deszkához pláne nem értek. Ez valóban Darren asztala volt, szinte már szó szerint, szóval jobbnak láttam, ha nem is vágok közbe. Addig pedig meg sem szólaltam, míg nem rendeltünk, és végezetül nem foglaltunk helyet. Igazából ezer felé kattogott az agyam, főként ezzel kapcsolatosan, hiszen bárki is tette, bármilyen okból kifolyólag, azt én magam sem néztem jó szemmel, és nem is hagytam volna megtorlás nélkül. A nézeteink pedig ilyeténképpen egyeztek is, már csak az nem volt egyértelmű, hogy miként is fog lezajlani az a bizonyos revans. Hiszen a tervezgetés alapja, miszerint mi is egy ingatlanra repülünk rá, nem túl ajánlatos megoldás. Legalábbis én így gondoltam... - Az a baj, hogyha tényleg hasonlóképpen cselekszünk, maximum kiröhögnek. Ezek gyermeki csínyek, és hogy őszinte legyek sem hozzájuk, sem hozzánk nem méltó. Valójában én is jobban pártolom Zed elképzelését, hiszen ez az oda-vissza dobálgatás teljesen felesleges... - vontam vállat, kicsit hátrább dőlve a székemben. Tisztában voltam vele, hogy bármit is mondok, az sajnos nem mérvadó. Ha Mili úgy döntött ez lesz, akkor ez lesz. Én pedig a legkevésbé sem szegülnék vele szembe, tekintve, hogy nem csak az Atanerkem, de a barátom is. Ellenben, Darren ötlete felkeltette az érdeklődésemet, annak viszont a legkevésbé sem örültem, hogy lógva hagyta a levegőben. Ez nem az a helyzet, ahol elnyammoghatnánk egy-két szón, vagy mondaton. Mindennek súlya van, az idő pedig jelenleg eléggé szorít, akárhogy is nézzük... Mindenesetre csak biccentettem, hiszen már lehetőségem se volt bármi más reakcióra. Eden jelenléte azonnal képen vágott, tekintetem pedig ezzel együtt kereste meg az apró nőstény közeledő alakját. Ajkaimra halovány mosoly ült fel, noha ez valójában egészen kellemetlen arcjáték volt, tekintve, hogy tudtam, a múltkori kis műsorunkat premierplánból nézhette végig. Zavartsága pedig nem is lehetett volna erre nagyobb bizonyíték. Mindenesetre csak bólintottam egyet felé, ahogy helyet foglalt, folytonos figyelemmel követve a többieket is. - Eden. Mennyire használható a felvétel? - tettem fel a kérdést rögvest Zed szavait követően, hiszen nem elég az, hogy talált-e valamit, hanem az sem elhanyagolható, hogy látunk-e bármi beazonosíthatót a tetteseken. Bármit, mai alapján a későbbiekben fel ismerhetjük őket, hacsak már nem találkoztunk velük ez eddig... Mindeközben a rendelések is megérkeztek, én pedig nem átalltam meg azonnal leönteni a fél adag kávét a torkomon, majd egyszerűen rácsúsztattam az asztalra a csészét. A melegszendvicsbe azonban még nem kezdtem bele, részemről annyira nem voltam éhes, szóval ráértem még, ameddig kihűl. A továbbiakban pedig nem szólaltam meg, ameddig nem tudtam valamihez érdembe hozzátenni bármit is...
Miután a fás témát letárgyaltuk és beígértem Zednek a szállítót, bementünk étterembe. Jó, kicsit húztam az agyukat, de addig nem akartam semmi konkrétat mondani, míg Eden nem mutatta meg a felvételeket. Ennek ellenére Zed fején találta a szöget. De min csodálkozom? Olen meg pártolta is! Ó, édes kis Tupilek, nem lesz gond! Erre a gondolatra pedig sunyi mosolyra kúszott a szám. - Szeretem, amikor egy rugóra jár az agyunk - ingattam a fejem Zedekiah szavaira. - És igen, én is erre gondoltam, ezért kell Eden. Ezért is kértem, hogy másnak ne tartson még bemutatót, nem szeretném, ha valaki túlbuzgó magánakcióba kezdene... mint most mi. De nekünk most szabad, mert így döntöttem - mormoltam el a mondat végét, mert egyrészt megérkeztek a rendelések, másrészt még a végén hozzáfűztem volna olyan maszek véleményt is, ami nem épp dicséret számba ment volna kedves vezetőnkre nézve. - Szóval én is inkább a robbantás résztvevőit kapnám el egy körre. Ha szerencsénk van, akkor pár támadó arca kivehető, ha csoda történt, akkor mindé, de mindenképp lesz kiindulónk. - A kávémba kortyoltam. - Egyszerre akarom őket elkapni. Nem kellenek egy csokorban, sőt, a legjobb, ha még a hoteltől is éppen távol vannak, de egy óra különbséget se akarok egy-egy gyilkosság között, hogy ne legyen idejük se figyelmeztetni, se felkészülni. És csak az ő fejük kell egyelőre. Ritka alkalmak egyike: halálosan komoly voltam, a szememben sem csillogott játékos fény, szám sarka se rándult. Mindezt Eden érkezéséig adtam elő, a kishölgy amúgy is biztos sejtette, hogy mire megy ki a játék, legfeljebb a kis részleteket tudtuk előle elhallgatni. A zavara vigyort csalt a számra, Olené még szélesebbet. Én nem tudom mikor, de úgy látszik, rég elvesztetettem a szemérmességem. - Pontos voltál - mondtam mosolyogva Edennek, majd az asztalra könyököltem és elkortyolgattam a kávém. - Lekötelezhetnénk, ha elejétől a végéig megcsodálhatnánk, ahogy a levegőbe repítik Zed hajóit. - Bocsánatkérő pillantás a pajtásra. - És utána még kéne egy arcfelismerő-program, ha van olyanod, a város térfigyelői és... egyelőre ennyi. - Előbb azért látnunk kellett, hogy látunk-e pár jóvágású pofit.
- Egy pillanaat... - duruzsoltam a kérdésáradat közepette, fel sem pillantva a laptop képernyőjéről. Arra vártam természetesen, hogy betöltsön a megfelelő felvétel, melyről az étterem nyugalma végett a hangot levettem. Nekünk úgysem a zajok, hanem az arcok kellenek most. Szusszanva helyeztem a laptopot az asztalra és perdítettem meg, hogy a srácok felé legyen a monitor, én pedig kissé fészkelődtem, hogy ne csak a szemeim és a fejem búbja látszódjon ki mögüle, hanem kissé fölé hajolva átnyúljak a képernyő felett és az entert lenyomva elindítsam a felvételt. - Voálá. - szusszantam és miközben nézték a monitoron megjelenő történéseket, persze, válasszal is szolgáltam a kérdéseikre. - Mint látjátok, a felvétel egészen jó lett, mondhatni, használható, hála a kikötő erős, reflektoros kivilágítottságának, bár minőségileg még mindig nem egy HD-s mozi... mindegy is. Nézzétek csak, aztán mondom tovább... - Szusszanok, hiszen egyetlen embert sikerült teljesen véletlenül beazonosítanom. Nekik pedig lehet, sikerül majd még többet, anélkül, hogy én bármit is tennék az ügy érdekében. Azért oda kell koncentrálni a képekre olyankor, ha fel akarunk ismerni valakit. De például az a magas, tar kopasz alak eléggé jellegzetes lehet. Kétlem, hogy errefelé annyian mászkálnának csillogóra waxolt búrával a mínuszokban. A felvétel végén végigpillantok a három hímen, majd szusszanva állítom meg a felvételt és pörgetek vissza oda, ahol kivehetőbbé válik az egyik delikvens arca. - Ez a pasas az egyetemen tanít. Ismerős volt arcra, mivel elég sokat bejárok a könyvtárba és az informatikai tanszéken is akadnak ismerőseim, így utólagos engedelmeddel Darren, utána jártam kicsit. A neve Tyler McQuaid és kétség sem fér hozzá, hogy betolakodó farkas. Főleg az egyetemi dolgairól tudnék mesélni, a falkán belüli posztjáról nem derítettem ki semmit, de azt hiszem, nem is érdekel minket, mivel ugyan úgy benne volt a dologban, mint a többi. - indítom tovább a felvételt innét szórakozottan. Nem árt többször is újranézni, de nekem már unalmas, mondhatni, ZS kategóriás akciófilm szintjén van. - Az arcfelismerő kissé időigényes, de nem lehetetlen a Holliday körötti köztéri kamerák felvételeivel összevetni... csak több napig is eltarthat a dolog. De a térfigyelőket bármikor elő tudom vakarni nektek, csak szóljatok. - Szélesedik ki mosolyom aprón, belekortyolva végre a kólámba.
// elnézést, csak most jöttem rá, hogy én jövök. :$ XD //
Minden bizonnyal nem csak a magam nevében beszélek,– bár főként igen –, ha azt állítom, hogy szinte lélegzetvisszafojtva várakoztunk arra, hogy Eden megmutassa azokat a csodálatos felvételeket, amelyeket a kamerák azon az estén rögzítettek, amikor felrobbant az a három hajó –, minden bizonnyal ez a hír még egy jó pár hétig Fairbanks egyik nagy tragédiája lesz –, s ezzel nem csak a területet veszélyeztették, hanem a tudatlan, gyanútlan embereket is, akiknek még csak fogalmuk sem volt arról, hogy mi is zajlik körülöttük igazából, s míg a tudatlanság olykor megkönnyíti az életünket, legalább annyiban gátolja is. Tekintetemet a laptop monitorjára szegeztem, miután a kis hölgy felénk fordította a készüléket, s bár ha legalább magamhoz őszinte akarnék lenni, nem sok reményt fűztem ahhoz, hogy úgy igazán felismerhetnénk bárkit vagy bármit is a felvételen, azonban mégis igyekeztem némiképpen bizakodóan állni ehhez, elvégre hármunk közül valamelyikünk csak felfigyelhet valamilyen gyanús jelre – legyen az bármi, egy autó vagy éppenséggel egy kissé sántító személy –, mert jelen pillanatban csak a sötétben tapogatózunk, hiszen pontosan még gyanúsítottunk sincsen, azon kívül, hogy a betolakodó farkasok közül háborgatták és tették tönkre ezt a területet, azonban személy szerint nem sok mindent tudtam kivenni, így némiképpen elégedetlen lettem, a felvételt látva, azonban úgy tűnik, hogy Edennel valóban hatalmas mázlink volt – még akkor is, ha a többiek felismertek valakit. – Remek! – Biccentettem Eden felé, egy személy már megvan, ez pedig határozottan jó kiindulás, főként pedig, hogy már ennyi mindent meg is tudott róla, ez által pedig még könnyebb lesz megtalálni. – Szerintem egyikünket sem érdekli, hogy mi a francot csinál az egyetemen, legalább is engem különösebben nem. Egynek már mindenképpen el tudjuk kapni a nyakát. – Határozottan komolyan gondoltam, nem különösebben voltam oda azért, ha az engedélyem nélkül tervez valaki robbantást a kikötőn, ami egyelőre az én tulajdonomban áll és amit nem szerettem volna rossz színben feltüntetni. – Nos, valamelyikőtök felismerte esetleg a másik két személyt? – Egy pillanat erejéig várakozóan nézek a két mellettem ülő férfira, annak ellenére is, hogy miután a pincér kihozta a csirkét, az ínycsiklandóan csiklandozta az orromat, azonban még türelmesen vártam, előbb a komoly dolgokat kell előtérbe helyezni. – Akkor, szerezd meg a térfigyelőket is, talán láthatjuk milyen kocsival utaztak, ha pedig szerencsénk van, akkor az egy újabb férfihoz vezet el – ennek már határozottan örülni tudtam volna.
//Ezer bocsánat, hogy csak most, nem láttam, hogy én jövök (azaz álnok mail nem küldte ez üzit) //
Még fél évvel ezelőtt is körberöhögtem volna azt, aki olyan hülyeséggel traktál, mint például: baráti csevejre invitálom a Teremtőm; mezei beszélgetést akarok vele, gyilkos szándék nélkül; nem az az első, mikor felhívom, hogy "dögölj meg!"; etc. Hm, még a végén kiderül, hogy kezdek felnőni... na neeem, ennyire azért nem fajzott el a világ, sem én, mindössze - akármilyen hihetetlen legyen - tudok gondolkodni. Sokan megkérdőjelezik ezt, sokszor nem is ok nélkül, de tudok azért nem kevés kivételt is produkálni, ez az alkalom pedig pontosan ilyen. Legalábbis ilyennek tervezem, de hát mostanában könnyebben felhúznak, mint a vekkert, úgyhogy még bármi lehet. Jelenleg teljesen nyugodt vagyok, a farkasom távolságtartó közönyt mutat minden és mindenki felé, a pajzsom félig fent/félig lent, mindenki lője be tetszés szerint, s épp azzal ütöm el a várakozás perceit, hogy az előttem lévő kockacukor tartóból egyesével szedegetem ki a kockákat és lassan fél New York előttem fog tornyosulni a felhőkarcolóival. Elvan a gyerek, ha játszik. Kár, hogy nem a Nagy Almát makettezem, hanem a városi helyzetet: mi, a betolakodók, az őrzők, a magányosok... Brooklyn, Manhattan, Bronx... Ó nem, Kirill nem késik, én érkeztem előbb, hogy Zeddel közöljem, este újfent igényt tartok egy raktárra és igen, megkapja a maga kis részesedését a bunyós eseményből. Mivel vele gyorsan lezavartam, amit kellett, így maradt időm várni. Tisztára, mint egy vakrandi, annyi különbséggel, hogy ez se nem vak, se nem randi... de tényleg majdnem olyan, ja-ja. Mindemellett: rohadtul zavart, de hálával tartoztam neki, amiért befogadta Natet és Vincentet. Csúnya ügy. Hogy van-e miattuk bűntudatom? Atanerkként nincs... nem lehet, mert abból az aspektusból azt tettem, amit kellett - azóta is fohászkodom Tupilekhez, hogy hasson a falkára a kölyököléses fenyegetésem -, testvérként és/vagy szeretőként viszont bántam. Hogyne bántam volna? Családtagtól megválni mindig sokkal nehezebb, mint "mezei" falkatárstól, de az azt hiszem, rosszabb lett volna, ha lelépnek a városból. Szóval most akkor marha hálásnak és boldognak kellene lennem, amiért Kirillnél vendégeskednek, de... Ryan meg a bolha, amit a fülembe ültetett...
Így agyaltam és kockacukor-váraztam egészen addig, amíg a Teremtőm be nem futott. Egyből megéreztem a jelenlétét, s rögtön rá kaptam a tekintetem. Mint valami engedelmes öleb "juhú, itt a gazdi!" Szánalmas... De hállelúja, hogy a farkasom nem sokat moccant a másikéra, az örömködést letudta az O'Connorsban, elég volt az a következő ötven évre.
Félelmetes mosoly ül az arcán, ahogy kinyomja a telefont, erre várt, pontosan erre a hívásra, ami érkezett. Edward találkozót kér tőle. Nocsak, nocsak, meg kellene lepődni ezen, hiszen a jó múltkor még áradt belőle a gyűlölet, most viszont egészen másról árulkodott a hangja is. Victor egy idióta, egy jól és pontosan időzített megjegyzés, és máris rohan a csürhéhez, hogy kitálaljon mindent. Neveltetése és az illem engedné, hatalmasat köpne a földre, hogy ezzel válaszoljon a Teremtője tetteire, ám ehelyett csak az a mosoly jelenik meg az ábrázatán, amivel tudomásul veszi, hogy minden úgy halad, ahogyan akarja. Kikötői étterem, ahol már nem egyszer futott össze az öreggel, ismerős hely, régen is törzshely volt az, mielőtt elhagyta a várost, ő ne tudná, hogyan ju oda a lehető legrövidebb idő alatt... nyomorultak. Natalja végül azt tette amit kell, egy kölyökkel kevesebb, bár lehetett volna benne ráció, viszont idő híján ez már nem adatott meg a fiatal hímnek, hogy feltárja. Sajnálnia kellene, látszólag, a család előtt biztosan ezt fogja tenni annak ellenére, hogy olyan ridegséggel fogadta a lánya levelét, mintha magától értetődő lett volna, hogy befejezi amit Edward elkezdett. Milyen szép lett volna azt állítani, hogy fia sérüléseit a kölyök nem élte túl, ám erre nincs szükség, sokkal jobban illeszkedik a tervbe, hogy maga Natalja teljesítette be a sorsát, mert rájött a tévedésére.
Pontosan érkezik, úriember, sosem késik, legyen szó bármiről is, akár arról, hogy pillanatokkal később minden romokban hever, vértenger borítja a földet, akkor is halál pontos. Milyen ironikus, halál pontos, akárcsak a kaszás, mely sosem késlekedik, lecsap, amikor itt az idő. Ahogy az étterembe lép, energiái higgadtságot, közvetlenséget, nyitottságot sugároznak, már kint is érezte, hogy Edward itt várakozik. Az asztalhoz lép és kezet nyújt, ahogy hímhez illik, és az egyik kockacukrot megigazítja, mert az rendkívül fontos eleme a felhőkarcolónak. -Edward. Enélkül instabillá vált volna az építményed, és összeomlik, mint egy kártyavár. -szemét megjegyzés, aminek jelentősége van, ahogy mindennek, amit kimond, ám most olyan hatása van, mintha tényleg az építménynek szánta volna. Tévedés, mégsem utal rá semmi, hogy nem így lenne.
Arra gondoltam, hogy egy hűvös mosolyt megereszthetnék felé, mert hát azt boldog-boldogtalan kaphat tőlem, de még csak meg se rezdült a szám sarka, úgyhogy erről letettem. Kifejezéstelen arccal ültem és vártam, hogy odaérjen az asztalomhoz, mikor már csak egy lépésnyire volt, felálltam, és keze fogtam vele. Nyílt titok, hogy nem szívlelem őt, de attól még nem kell taplón viselkednem, se meghazudtolnom a neveltetésem: ők hozták ezt össze Victorral én pedig nem láttam értelmét nyeretlen kölyök módjára itt még plusz duzzogni és játszani a kőkorszaki ősbunkót. Lepillantottam a helyre igazított kockacukorra, s erre már elhúztam a szám, habár a gesztus mögött semmiféle öröm nem lappangott. - És ha pont ez volt a cél? - kérdeztem, majd oda se nézve kilöktem a helyéről az ominózus kis kockát, amitől percek grandiózus munkája omlott össze - ahogy azt Kirill megmondta. Rajtam viszont egyáltalán nem látszott, hogy ez zavarna, se az, hogy ezt eltalálta, se az, hogy bánnám az építmény megsemmisülését. - Ha fel akarok most forgatni és összezilálni mindent? - szórakozottan forgattam az egyik kockát két ujjam között, majd összemorzsoltam és a kávémba szórtam. - Mit szólsz Nathalie húzásához? Egyértelműen Vincentre gondoltam, szerintem ezzel ő is tisztában volt, s ha akart, érezhetett is felőlem némi csalódottságot, dühvel elegyedni. Mulatságos egyébként, hogy valójában nem is igazán miattuk hívtam ide az öregem, de ürügynek tökéletesek voltak, úgyhogy ez mindenképp pirospont Nat húzása mellett... és azt hiszem, ez az egyetlen is. Való igaz, hogy érdekelt, Kirill mégis hogyan gondolkodott erről és mégis mi a fészkes francnak fogadta be őket - nem akartam a Ryan sugallta lehetőségre gondolni, pedig kénytelen voltam. Mindemellett viszont most egy egészen kicsit féltem is. Mi több, a lelkem mélyén rettegtem, hogy valahol ugyanúgy gondolkodok, mint ő, s ha belegondoltam a valós szándékaimba el kellett fogadnom, hogy mind az a rossz, amit neki tulajdonítok, bennem is megvan. Egyedül annyi a kérdés, hogy bennem mindez mekkora mértékben lelhető fel. Fene tudja, lehet év végéig kiderül!
Nyugodtság sugárzik belőle, az arca az energiái mind-mind ezt támasztják alá, és ez akkor sem változik, amikor Edward felteszi a kérdést, kilöki a cukrot, amit az imént igazított meg. Magas labdát adott, olyat, amit csak az nem csap le, aki teljesen hülye, nos, a fia nem ilyen. Értenie kell a célzást, és biztos abban, hogy érti is, hiszen amióta megérkezett a városba, pontosan tudja, a család igencsak nyugtalanná vált. -Magányos harcosként elveszel, a szélmalomharc nem kifizetődő. -ez a válasza, miközben ismét építeni kezd, ám egy egészen másfajta stratégiát mutat be. Kettészedi a kockacukor halmazt, két erős alapot épít, és az egyikből egy híd vezet át a másikhoz, azt emeli magasabbra. Az újabb kérdésre csak elmosolyodik, mégis mit kellene szólnia. -Felelőtlen döntést hozott, ezt maga is belátta. Elő a farbával, fiam. Érdekel, miért találhattak nálam menedéket? Akkor kérdezd meg, ne hátulról gyere. A kölyköm, nem fogom magára hagyni a bajban, bármekkorát hibázzon is, már nem. Veled megtettem, még akkor is, ha tudtam, Victor összeszed. Van fogalmad arról, milyen állapotban találtam rájuk az erdőben? Sérülten dobtad ki őket, Edward, sérülten, amikor még inkább sebezhetőek. -Natalja hibázott, ezt már tudja, és nem azzal van a baj, hogy kölyköt akart, hanem az, ahogyan, és amikor. Az időzítése tragikusan sikerült, ám így már senki nem vetheti a szemére, ha találkozgatnak, végül is köszönettel tartozna a fiának azért, hogy ezzel is a malmára hajtotta a vizet, és az sem elhanyagolandó, ha szembesíti a fiát azzal, hogy bizony-bizony, ugyanolyan kegyetlen, mint ő maga. Vigyorogni tudna, annyira kiszámítható minden egyes lépés, és az, hogy ez ennyire átlátszó, ez már Victor hibája. Az ő szájából viccesen hangzik ez az egyenességről szóló litánia, mégis olyan hitelesnek tűnik, hogy abban hiba egy szem sem. -Mi forog a fejedben, Edward? Gondolom nem arról szeretnél diskurálni, miért is van nálam Natalja. Segítségre van szükséged, hogy elérd a terveidet, ha jól sejtem, hiszen két falka egyesítése, pláne úgy, hogy neked kell fejet hajtanod, nos, lássuk be, nem éppen szívmelengető érzés. Ám miért is ne lehetne előre gondolkodni, nemdebár? -jól sejti, igen, egészen pontosan tudja, mi zajlik a háttérben, és okos farkas márpedig előre tervez, nem állapodik meg a jelennél és a kizárólagos holnapnál. Neki a magányosokkal van kapcsolata, és lesz is, Edward falkája pedig szétzilált, erőtlen és gyenge, széthúzó és vállvonogató, nem egységes, nem összetartó, és itt a hiba. Konkrétan rákérdez a tervekre, minek rabolják egymás idejét, hiszen baráti csevej köztük nem lehetséges, egyelőre még nem, tehát ha Ed találkozóra invitálja, annak nyomós oka van, és nem éppen az, hogy Natalja átharapott egy kölyköt. Értelmetlen dolog tovább szaporítani a szót olyasmikről, amik csak további felesleges köröket szülnek.
Elhúztam a szám a szélmalom harcra, majd figyeltem, ahogy újabb formációt épít az összedőltből és talán engem lepett meg a leginkább, de tetszett, amit láttam. Ami azért lepett meg, mert róla volt szó. Olyan volt, mintha köztünk is kezdett volna egy híd épülni, nem olyan masszív, mint amit a stratégiájában mutat, a miénk legfeljebb egy kósza, széltépázta függőhíd lehetett egy elfeledett dzsungel mélyén. Viharvert és ugyanannyi szerencse, mint vakmerőség kell ahhoz, hogy át lehessen rajta menni, mert alatta több méter mély szakadék húzódik. - Nathalie nincs porcukorból, a kölyök pedig így is kevesebbet kapott, mint kellett volna. - Elnéző voltam még így is, de igaz: megkísértett annak a gondolatnak a lehetősége, hogy egy fabatkával se vagyok jobb, mint Kirill. Ha a farkas az ösztönnek hála felerősíti bennünk a legmarkánsabb tulajdonságainkat, akkor én milyen vagyok? Hideg, arrogáns, közönyös, önző, kegyetlen... türelmes, ragaszkodó és védelmező. Hasonlítok rá, talán jobban is, mint szeretném, de nem vagyunk egyformák a Teremtőmmel, soha nem is leszünk, mert annak ellenére, amiért ide jöttem és őt ide hívtam, ezt tudatosan nem fogom hagyni. Jól értesült, túlságosan is, ez egyfelől aggasztó, másfelől megerősít, s mivel egyelőre az utóbbi az erősebb, így kissé előre dőlök, de mielőtt megszólalnék, vetek egy futó pillantást az építményére. Nem fogok, nem tudok és nem is akarok neki megbocsátani, s habár nem hittem volna, de jelenleg a személyes kis bosszúvágyamat más dolgok háttérbe szorítják. Érdekek. Érdekek és célok, amikért hajlandó vagyok messzire elmenni, oda is, ahol a gerincesség fogalma rég elfelejtődött. Végső soron... tényleg az ő kölyke vagyok. Ha pontosan tudnám, hogy mit forral ellenünk az se változtatna a jelen álláson - előbb ki akarom használni az ittlétének minden előnyét, ahogy nyilvánvalóan ő is fel fog engem használni. Ebben nincs semmi kedves, jó, tiszta vagy apa-fiás, de nincs is rá szükség. - Nem, valóban nem, amiatt csak részben hívtalak - ismertem el, mert minek tagadjam? Az most már ciki lenne. - Akár egyesül a két falka, akár nem, így is, úgy is tovább kell gondolni a dolgokat, amik felétek, a kóborok felé mutatnak. Kellenek nekem - böktem ki, mialatt szórakozottan kevergettem a kávém. - Azt hiszem, a falkámat nem kell bemutatnom, ahogy azt se, hogy mi lesz eleinte, ha összejön az egybevonás, éppen ezért nem rájuk akarok elsősorban építeni, hanem egy kisebb körre. A miénkre. Ó, igen, a mi idilli kis családunk! Röhej, de még a vérszemet kapott pillanataink ellenére is többet nézek ki ebből az... egységből, mint a falkából, amiben éppen vagyok, mert itt ha valamin látjuk, hogy működhet, akkor talán egy irányba evezünk és nem kisstílűsködünk. Arra ráérünk később. Én pedig hülye lennék elszalasztani pusztán érzelmi alapon egyetlen lehetőséget is. - Nem hiszek a nagy családi idillben, rólunk lévén szó, de abban igen, hogy eredményesen tudnánk együttműködni. - Legalábbis eredményesebben, mint egy falka. Bár ahányan vagyunk, már egy is tekinthető falkának, csak ez jobb. Nem hittem volna, hogy valaha ennél a gondolatnál kötök ki, de sikerült, köszönöm a közreműködőknek!
A konstrukció amit épít, érthető többféleképpen is, ám jelen esetben talán nem szorul magyarázatra a dolog, Edward sejtheti, mire gondol. Adva van két erős alap, amiből az egyik meggyengült, de nem elveszett, viszont ott a megoldás. A gyengébbnek lehetősége van az erősebbikkel társulnia, és így együttes erővel elvágva a másik oldalt, megszerezni azt, amire vágyik. Mivel tud az egyesítési tervekről, egyértelmű, hogy nem a másik falkát szimbolizálta a felfelé emelkedő híd túloldalán. -Minek vitatnám, ha nyilvánvaló, viszont ennek ellenére akkor is drasztikus megoldást választottál. Biztos vagy abban, hogy ez a viselkedés csak és kizárólag Vincent hibája volt, vagy kiváltotta valami, aminek nem jártál utána? Vajon az erőszak a legjobb módszer mindenre? -igazi gennyláda, hiszen ha rajta múlt volna, ott és akkor megöli a kölyköt azonnal, nem engedi élve távozni, most mégis arra akar rávilágítani, hogy nem mindig ez vezet célra. -Tudtál arról, hogy ez a kölyök nem akarta az átharapást? Bele lett kényszerítve a helyzetbe, és Natalja itt hibázott igazán. A nagyobb büntetést nem a kölyök érdemelte, hanem ő maga, persze az, hogy belátta, hibát követett el, és ezt orvosolta, mindenképpen dicsérendő dolog. -a lánya őrültsége az volt, hogy eldobta magától a bizalmi posztot, a többi nem érdekes, nem számottevő, könnyedén megoldható részfeladat csupán. Vár, arra vár, hogy Edward kimondja végre, mire készül, mit akar, amit amúgy is tud. Az a falka gyenge, esélytelenek arra, hogy bármit is elérjenek úgy, ahogyan most állnak, és ezen egy csatlakozás sem segít, mert ettől még ugyanolyan gyengék és lenézettek maradnak, mint eddig. Az érdekek irányítanak mindent, legyen szó családról, bármi másról, az az első. Szótlanul hallgatja a fiát, csak egy barátságos mosoly telepszik meg az arcán, semmi több. Lehetetlen megmondani, hogy esetleg egészen más ár a fejében, mint amit mutat. -A kérdés az, mit akarsz ezzel elérni? Hosszú távon gondolkodni kifizetődő, előnyös, és ha cinikus akarnék lenni, akkor azt mondanám, jó reggelt, fiam! Szükséged van a kóborokra, hm. -micsoda meglepetés, mintha eddig nem tudta volna, hogy problémák vannak -erős magányosok kóborolnak a környéken, való igaz, a közös cél, összekovácsolhat egy csoportot. Sem ti, sem ők nem akarják, hogy más diktáljon a területen, ám vajon elég-e az, hogy csak addig terjed a figyelmed, mi lesz az egyesítés után a harcokat leszámítva? Nos, a válaszom nem. Miért is ne gondolkodhatnánk tovább? Hogyan válik erősebbé a fajtánk? Egyedül harcolva, kis csoportokban, vagy teljes erőbedobással? Kik állnak az utunkban, kik azok, akik miatt nem tehetjük azt, amit akarunk? -az ő terveibe bőven belefér az, hogy esetleg abba beszálljon egy-két családtag, hiszen ez a célja, viszont azt nem hitte volna, hogy ennyire könnyen megy majd minden. A válasza egyértelmű, már rég meglépte azokat, amiket kellett, már rég kisakkozta, mi kell a sikerhez, és ebbe tényleg minden belefér, a cél a fontos, semmi más.
Kezdőlap
//
