- Nem, egyáltalán nem tévedsz - mosolyogva adok választ, miközben enyhén oldalra döntöm a fejemet - Szerintem ez mindenkivel így van. Már magában az is nagy öröm, hogy leszármazott, a találkozás mikéntje e tény mellett talán már nem is annyira fontos. Nekem legalábbis nem. Bár hozzáteszem, én szinte mindenkivel valami tragédia folytán futottam össze, hiszen Artemis az erdőben éppen egy bajba jutott kölykön akart segíteni, Egon hasonlóképpen, aki egy elgázolt kisfiút mentett meg. Annabelle más volt, vele először még úgy találkoztam, hogy Eskához tartozott, így ő egészen más ebben a tekintetben. - Igen, tudom, hogy megvan rá az esély, de bármi is vár ránk, kétlem, hogy olyan egyszerű lenne majd. Újabbat sóhajtok, hiszen elég csak a Vörös Holdra gondolni, Alignak haragjára, az sem volt túl egyszerű és ha ez esetben mondjuk halálról lenne szó, kétlem, hogy csak úgy mindannyian örök álomra szenderülnénk. Félek kicsit. - Hosszú, nagyon hosszú ideje - szerintem ennyi is bőven elég lesz, ki sem kell mondanom, hogy elfáradtam és azt hiszem nem csak nem én vagyok ezzel így - Ne is mondd.. Ennek én magam is elmondhatatlanul örülök. Kilaun, Sangilak, Biisha és a többiek, mindenkit hatalmas öröm volt viszontlátni annyi év után és lehet, hogy itt a vége, ez valóban ajándék. Annak ellenére is, hogy mennyi minden történt az elmúlt egy évben. Bele sem merek gondolni. Én magam is nagyon régen táncoltam utoljára, a bál sajnos tragédiába torkollott azelőtt, hogy Sangilakkal sikerült volna táncolnunk. Az előző életemben sokat jártunk elegánsabb bálokra a férjemmel, talán akkor táncoltam utoljára. Szeretek és valamennyire még tudok is, így nem jelent problémát, az sem zavar különösebben, hogy Tipi jóval magasabb nálam. Már megszoktam, hogy szinte mindenkire felfelé kell nézzek. - Én sem tudom, de félek, hogy idén borzalmasabb lesz még a tavalyinál is.. Hiszen tavaly Alignak nagy terve nem sikerült, hiszen egyikünkkel sem tudott végezni. Egyáltalán az volt a célja? Vagy csupán csak káoszt szeretett volna okozni. Már sajnos semmiben sem vagyok biztos, de félek, hogy idén nem fogjuk olyan könnyen megúszni. És főként az itt élő leszármazottaink miatt aggódom. Sóhajtok és inkább megpróbálok belefeledkezni a pillanatnyi nyugalomba és messze űzni a fekete felhőket. Most jó itt, egészen addig élvezhetem is a dolgot, amíg meg nem állunk, Tipi el nem veszi a kezét a derekamról, ekkor felemelem az arcom és a tekintetét keresem. Kisimít egy tincset az arcomból, haloványan mosolyodom el erre, szavait hallva pedig még halkan kuncogok is egyet. - Ugyan, nem tesz semmit - legyintenék, de most mindkét kezem foglalt, tényleg nem történt semmi, azt azért felelőtlenség lenne állítanom, hogy megszoktam, de tény, hogy Tipi társaságában máshogy mennek a dolgok, mint a többieknél, így fel vagyok készülve ilyesmi dolgokra is. Az első megjegyzést hallva ismét csak mosolygok, az újabb bókot követően azonban halovány pír fut végig az arcomon, a kézcsókról pedig nem is beszélve. Tekintetemben némi zavar jelenik meg, noha nem szakítom el az övétől. - Mit szeretnél ~ Tipvigut~? - a nevét csupán gondolatban ejtem ki, hiszen vannak még mások is a közelünkben, nem lenne tanácsos, bár már eddig is elég kényes témákról beszélgettünk, de most már mindegy. Nem tudom, hogy mit higgyek jelen pillanatban, hiszen újabb bókot kaptam, ismét csókot hintett a kézfejemre, ráadásul ez az egész vacsora dolog… Kíváncsian várom hát a válaszát, miközben végig a tekintetét fürkészem.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Igazából minden leszármazottammal a véletlen hozott össze, egyik sem volt előre elrendezve, noha már tudtam, hogy kik tartoznak hozzám a városban. Nem siettem el a velük való kapcsolatfelvételt és miután úgy döntöttem, hogy én is kiveszem a részem a dolgokból, a szellemek rendezték el a találkozásokat. Én legalábbis ennek tudom be. Nem bánom, hogy így alakult. Yee szavaira bólintok egyet röviden, hiszen a témához érdemben már nem tudok mit hozzátenni. - Előbb-utóbb ki fog derülni, előre parázni miatta meg szerintem nem érdemes. Aminek meg kell történnie, az meg fog. – frázispuffogtatásnak hathatnak a szavaim, pedig egyáltalán nem annak szánom. Mindannyian tapasztaltuk már ezt így, nem újdonság szerintem egyikünk számára sem. Én a magam részéről nem vagyok hajlandó sokat agyalni azon, hogy mi várhat még ránk, de köztudott, hogy nem éppen az elmélkedésnek szentelt időtöltésről vagyok híres. Mindig is azt szerettem, ha a tettek beszéltek helyettem, így éltem le az eddigi életemet. A gondolatokba való merülést meghagyom másnak. Én nem szeretek és nem is szoktam sokat agyalni, elvesztegetett időnek tartom. Sejtem, hallom, érzem és értem, hogy elfáradt. Hosszú évszázadok állnak mögöttünk, nem csoda hát, hogy ezt tapasztalom a nőstény részéről. Én a magam részéről nem vágyom a halált, de nem is tartok tőle. Ha eljön, hát hadd jöjjön, utána viszont nem megyek. Ha van még dolgunk a világban, úgyis maradunk. És az évszázadok alatt megtanultam olyan szenvedélyeknek hódolni, amelyek kifejezetten élvezhetővé teszik a szürke hétköznapokat. Ki mondta, hogy szigorúnak kellene lennem önmagammal szemben, amikor a feladatom végzem a leszármazottaimmal kapcsolatban?! - Eskával találkoztam a szétválás után, de a többiekkel nem. Nem is hittem, hogy látlak még benneteket valaha. Szóval legyen bármi oka annak, hogy haza kellett térnünk, nem bánom, mert így legalább találkoztunk. – és persze jól itt is ragadtunk, de ez már egy más kérdés. - Ne félj. Koránt sem borítékolt a dolog. – hangom meglepően lágyan cseng – magamhoz képest legalábbis –, nem szeretném, ha feleslegesen aggódna olyasmi miatt, aminek sem az eljövetelét sem pedig a kimenetelét nem tudjuk befolyásolni. A szellemek kezében vagyunk, ha tetszik, ha nem és ezen a félelem nem segít. Amikor Yee elmosolyodik és el is pirul, az örömgesztust én is viszonozom egy mosolygörbével. Jól esik látni, hogy jól érzi magát – a mosolyt legalábbis ennek tudom be – a pír pedig olyasmi, ami szerintem minden nőnek nagyon jól áll és ez alól természetesen a nőstény sem kivétel. Zavara viszont engem is megkavar kicsit. Hát még az elhangzott kérdése. Szemöldökeim kicsit összébb szaladnak a homlokomon. Azt hittem egyértelmű a dolog, főleg, hogy egyszer már megjöttünk valami hasonlóból, úgy értem volt idő, amikor egymásra találtunk, csak hát én elcsesztem vele kapcsolatban. - Öhm… tényleg nem… khm… nem egyértelmű ~ Eeyeekalduk ~ ?! – nem számoltam azzal, hogy nem fogja érteni, mivel nem szokásom vacsorázni vinni senkit, erre legalábbis az elmúlt egy évben nem volt precedens, bár ezt ő nem tudhatja. - De semmi olyat, amit te nem akarsz. – szusszanok végül egyet röviden. Megállok a mozgásban és a képembe hulló hajam alól pillantok rá kutatón. Nem vagyunk már oktondi kis kamaszok, abból a korból elég régen kinőttünk mindketten, így nem hiszem, hogy zavarban kellene magamat vagy magunkat éreznem/éreznünk, mert nem csak annyit látok benne, mint a többiek, hanem jóval többet. Nem csak testvéremként kedvelem Yeet, de ha a dolog nem kölcsönös, akkor nyilván nem fogok semmit sem ráerőltetni. Olyat egyetlen nővel sem tettem az évek alatt ilyen tekintetben.
- Én Kaskae-val tartottam egy jó ideig, de amikor ő meghalt.. - pillanatnyi kis szünet - Elég nehéz volt és nem gondoltam volna én magam sem, hogy lesz még olyan, hogy így, mindannyian együtt leszünk. Halovány mosoly szökik ajkaimra, ezért már tényleg megérte. Ráadásul a sok rossz mellett rengeteg jó dolog is történt, köztük az egymásra találás, meg hát a leszármazottak és ráadásul nekem még Annabelle is ott van, így panaszra semmi okom. A következő kijelentésre csupán egy bólintással reagálok, könnyű azt mondani, hogy ne féljek. Sajnos nem olyan egyszerű ez az egész, hiszen Alignaknak előző évben nem sikerült, amiért közénk jött, félek, idén már biztosra akar menni. És nem, magam sem a haláltól félek, csupán a leszármazottakkal kapcsolatban vannak aggodalmaim, hiszen előző évben is elég csúnyán elbántunk azokkal, akik szerencsétlenségükre pont rosszkor voltak rossz helyen. De nem aggódom a jövő miatt, addig még elég sok időnk van, így felesleges ilyeneken gondolkodni. Aztán jön az a bizonyos zavarba jövős dolog és érzem, hogy sikerült Tipit is megkavarnom kicsit. A válaszát hallva elmosolyodom, legszívesebben amúgy kinevetném magunkat, magamat, amiért itt szerencsétlenkedünk, de aztán csak mosolyogva, haloványan megcsóválva a fejem lépek hátrébb, ezáltal kicsusszanva a tánctartásból. - Dehogynem, elég egyértelmű, pontosan ezért is vagyok megkavarodva ezzel az egésszel kapcsolatban. Ez bonyolult, sajnos túlságosan is, azt hiszem ideje, hogy visszaüljünk, így a fejemmel az asztalunk felé intek és ha Tipvigutnak nincsen ellenvetése, akkor én elindulok az asztal felé, hogy egy korty bor után kezdjek bele a magyarázatba. - Tudod ez elég bonyolult.. Nekem férjem volt és gyermekeim és nagyon szerettem őket. Ott kellett hagynom őket, mert nekünk nem adatik meg az olyan élet - szomorú sóhaj, még a fejem is lehajtom, hiába léptem túl a múlton, akkor is fáj, mérhetetlenül fáj. - Ráadásul régebben sem működött ez köztünk, mennyiben lenne más most a helyzet? - teszem fel a logikus kérdést, mert nem akarok én pesszimista lenni, de megváltozott volna? Nem tudom - Nem igazán tudok rád máshogyan tekinteni, mint a Testvéremre - ismerem be végül és nagyon remélem, hogy nem veszem el ezzel a kedvét, vagy nem ölöm meg túlságosan a hangulatot. - Tűz és víz vagyunk, Tipvigut..
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Hagyom, hogy hátra lépjen, távolodjon tőlem és már ez a gesztus is bőven beszédes ahhoz, hogy ne legyen szükség semmiféle magyarázatra a későbbiekben. Mindkét karom a törzsem mellé hull, ajkaimat alig észrevehetően préselem össze és amikor Yee jelzi, hogy üljünk le, magam elé engedem, csak eztán követem őt az asztalhoz. A széken hátra dőlök, felszegem az állam, pajzsom még feljebb húzom és hagyom, hogy jeges energiáim szorosan fonjanak körbe. Csendesen hallgatom végig és bár van bennem némi együttérzés a szavait hallva, már csak azért is, mert ez a nőstény fontos számomra, óhatatlanul is felrémlik bennem, hogy valaha én is szerettem valakit. Csak egyszer, egyetlen egyszer merészeltem igényt tartani egy szeletre abból, amit mindenki kerget, a vége az lett, hogy egy egész várost felgyújtottam, lemészároltam egy falka nagy részét és majd’ kétszáz évig büntettek a szellemek a halálban. Visszatérésem után pedig még magunkhoz képest is önfeláldozóbb életet éltem, vezekeltem, tettem, ami a dolgom, így kellett lennie. Kinyúlok a boros pohárért, belekortyolok és bár elhangzik egy kérdés, ez nem olyasmi, amit szóban kellene bizonygatnom. Ha mindünk közül a legÖnzetlenebb sem gondolja, hogy jogom lehet a bizonyítás esélyére, akkor azt hiszem felesleges is lenne bármit is magyaráznom. Természetesen nem azért érdeklődöm iránta, mert ő a mártírok ősanyja, de tény, ha nem látja bennem azt, amit szerettem volna, hogy lásson legalább ő, akkor nincs értelme tovább erőlködnöm. Talán valóban nem való nekem, hogy bármiben is más legyek, mint aki vagyok. - Rendben, vettem. – még csak meg sem rezzen a hangom, megmondtam, semmit sem kell, amit nem akar. És, ha nem akar engem, akkor nem, nincs ezen mit tovább ragozni. Nem tehetek mást, minthogy ezt emelt fővel viselem. Az pedig, hogy egymás ellentétei vagyunk… tudjuk mit tart a mondás erről. Szánalmasan festenék, ha bármit is felhoznék abból, ami a gondolataimban kavarog, így aztán némaságra ítélem magamat. Nincs ebben amúgy sem sok meglepő, egyébként sem bánok jól a szavakkal, nem is szeretek beszédes lenni. - Azért remélem a vacsorát még elfogadod. – küldök felé egy mosolyt is, mert a legkevésbé sem szeretném, ha bármit is érezne vagy meglátna abból, amit valójában érzek és gondolok. Talán még mindig tart a büntetésem a múltban elkövetett hibáimért, talán átok van a fejemen, mint Eskáén. Végül is mindegy, a végeredmény szempontjából tökéletesen lényegtelen. Nem is tudom mit hittem vagy képzeltem…
Annyira féltem attól, hogy ez lesz és a legkevésbé sem szerettem volna megbántani a válaszommal és fogalmam sincsen, most mit tegyek. Két szónál többet nem válaszol és lehet az lenne a legjobb, ha ennyiben hagynám, de megbántottam, amit egyáltalán nem akartam és azt hiszem mindenki tudja, hogy milyen vagyok. Emellett nem tudok szó nélkül elmenni és úgy tenni, mintha mi sem történt volna, vagy mintha jól döntöttem volna. - Elfogadom, igen - válaszolok halkan, szám széle aprót rándul, mosolykezdemény jelenik meg ajkaimon, de hamar lehervad onnan. Sóhajtok és előrébb hajolok, megtámaszkodva az asztalon. - Nézd, ez nekem rettentő nehéz - kezem a halántékomra siklik és egy pillanatra a szemem is lecsukom, hogy utána a tekintetét keressem - Iszonyatosan nehéz volt otthagyni a családomat és azóta képtelen vagyok úgy nézni egy férfira.. Ez érdekesen hangozhatott a számból, de nem tudom normálisabban elmondani. Bizony, vannak olyan esetek, amikor egy nyolcszáz évet megélt nőstény sem találja a megfelelő szavakat. - Sajnálom, Tipi.. - alig több suttogásnál a hangom - Nem tudom, hogy képes vagyok-e még ilyesmire. Elfordítom a tekintetem, micsoda remek helyszín, csak most veszem észre, hogy körülöttünk mindenhol andalgó párocskák vacsoráznak, vagy táncolnak éppen. Mintha csak egy újabb pofon lenne ez az egész, mély levegőt veszek, valami szorítja a mellkasomat. Levegőre van szükségem. - Ne haragudj, megbocsátanál egy pillanatra? - keresem a tekintetét és ha nem bánja, akkor felállok és a női mosdó felé veszem az irányt. Becsukom az ajtót, hátam támasztom a falapnak, lehunyom a szemem és mély levegőket veszek, de a mellkasomat szorító érzés nem akar szűnni. A mosdóhoz lépek és megmosom hideg vízzel az arcomat, kezem fonódik a mosdókagyló szélére és jó pár pillanatig csak a saját tükörképemet bámulom. Mi a fene ütött belém? Nem kellene ennyire letaglóznia ennek az egésznek, hiszen a múltat magam mögött hagytam és azt hittem túlléptem, de ezek szerint mégsem tudok teljes mértékben elszakadni a családomtól. Az elveszített családomtól. Még mázli, hogy a táskámat kint hagytam az asztalnál, mert most egészen biztosan megnézném a tárcámban hordott fényképeket a két kislányomról és akkor valószínűleg eltörne a mécses is, azt pedig végképp nem szeretném. Kezemmel a nyakamhoz nyúlok, hogy megfogva a láncot húzzam ki a póló alól a jegygyűrűmet, melyet aztán tenyerembe fogok. Újabb sóhaj és gyorsan el is tűntetem, vissza a felső alá, csak rosszabb lesz a helyzet, ha hagyom, hogy a múlt előtérbe kerüljön. Megtörlöm hát végül az arcomat és halovány mosolyt varázsolva az arcomra visszatérek a partneremhez. Hihetetlen, hogy felnőtt, nyolc évszázadot a háta mögött tudó nő létemre képes vagyok így viselkedni. - Bocsánat - ülök vissza végül a helyemre, sajnálom ezt az egész helyzetet, ami kialakult, mert tényleg nem ezt szerettem volna. És magamat hibáztatom, mert már a bobozáskor is észrevehettem volna, jobban mondva tudatosíthattam volna magamban a dolgot, akkor ezt az egész kellemetlen helyzetet megelőzhettük volna - A legkevésbé sem szerettelek volna megbántani, de sajnos nem tudok magamon változtatni és az emlékeimet sem tudom kitörölni, vagy elhalványítani..
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Megkönnyebbülten bólintok arra, hogy a vacsorát azért elfogadja. A történtek ellenére nem fogok felugrani és elviharozni, mint egy kisgyerek. Jó pár dolgot megéltünk már az évek alatt, nem ez lesz életem legborzasztóbb estéje az elutasítás ellenére sem. Úgy vagyok vele, hogy ennyiben hagyjuk az egészet, elég világosan fogalmazott, én pedig igen gyorsan felfogtam a lényeget, ezért nem tudom, hogy mi hozzáfűzni való lenne még a dologhoz. Részemről nem sok, nem fogom magamat megalázni bárminemű hosszas gondolatkifejtéssel. Vagyis én annak érezném, ha ilyesmit tennék. Ezért aztán meglep, amikor előre hajol, egyértelműen kifejezve, hogy nem értünk még a téma végére. Én hátradőlve maradok a széken csendesen, még a szemeim is összébb szűkülnek valamennyire, ahogy rá figyelek. Pillantását viszonozom, pontosabban végig Yee tekintetébe fúrom a sajátomat, amikor rám néz. - Megértem. Szükségtelen magyarázkodnod. – bár ez nem volt teljesen igaz. Szerettem volna megérteni, tényleg bennem volt a szándék, de valójában nem éreztem ezt. Nekem sosem volt úgy családom, amiről most ő beszél. Az egyetlen nőt, akit szerettem, megölték. Elragadták tőlem, beharapták és nem élte túl az átváltozást. Meghalt, elment. Nem volt meg a tudat, hogy boldogan élhet nélkülem tovább vagy, hogy teljes és viszonylag hosszú emberi élete lehet. Én pedig ezután nem voltam hajlandó más valaki felé nyitni, túlságosan mélyen az elevenembe mart az eset. Akkor is, ha ezt még magamnak sem vallottam be soha. - Nem kell Yee. – halkan válaszoltam neki, mert nem szerettem volna, ha más is hallja a beszélgetésünket. Engem, a Jégvihart ne sajnáljon senki! Akkor se, ha tudom, érzem, hogy jó szándékkal ejtette ki Yee a szavakat, valójában borzasztóan belém vájt. Nem azért, mert többet képzeltem ebbe az egészbe. Persze, érdeklődtem iránta és nem csak annyira, hogy egyetlen éjszaka legyen az ágyamban, akkor nyilván nem egy vacsora ötletével hozakodok elő neki. Tévedtem, és elfogadom a tévedésem, ahogyan azt is, hogy annak következménye van, maga az elutasítás. Azonban azt nem hagyom, nem engedem, hogy bárki sajnáljon. Nem kell, nincs rá szükségem, nem vagyok rászorulva. Lealacsonyítónak, sértőnek érzem. - Nézd. Én nem erőltetek semmit. – ezt viszont maradéktalanul őszintén gondolom. Eddig sem tettem, eztán sem fogom. Ha ő önmagának nem adja meg az esélyt, hogy kiderítse, képes-e rá vagy sem, az nem az én dolgom. Sosem szerettem mások dolgaiba ütni az orrom, csupán azzal foglalkozom rendszerint, ami rám tartozik. Mikor egyértelműen jelzi, hogy ki akar menni, csak egy bólintással jelzem felé, hogy nem gond, persze menjen. A boromból kortyolok ismét és türelmesen várom, hogy Yee visszatérjen. Eszembe jut, hogy utána menjek és megkérdezzem, hogy jól van-e, de végül arra jutok, nem ment volna ki, ha a társaságomra vágyna jelen pillanatban. Így aztán ott maradok az asztalnál. - Semmi baj. – nyugtatom meg, amikor visszatért és ismét leül velem szemben. - Jól vagy? – egyrészről érdekel, másrészről, így tűnik helyénvalónak, hogy megkérdezzem a dolgot. Eszemben sem volt elrontani a kedvét, ez az egész vacsora nem erről szólt volna. Most már azonban azt hiszem mindegy, hogy miről is szólt volna terveim szerint. - Nem is kértem tőled ilyesmit. Mindannyiunknak megvan a múltja, azzal élünk együtt immáron több, mint nyolc ~ száz ~ éve. Mind máshogyan kezeljük. Nincs ennek jó vagy rossz módja, csak mi vagyunk, akiknek ezt valahogyan rendeznünk kell önmagunkban. Te nem akarsz vagy nem tudsz túllépni, én pedig csak nem akarok beleragadni abba, ami mögöttem van. Azt hiszem kár lenne ebbe bármi egyebet belelátni. – máshogyan gondolkozunk, máshogyan látjuk ezt azt hiszem. Én egyébként sem szerettem se lelkizni, se pedig olyasmin rágódni, ami nem a jelenem része. Túl sok energiát emésztene fel és a legkevésbé sem segítene semmin. És ekkor, mint egy végszóra megjelenik a pincér a vacsoránkkal.
Szeretném, ha megértene, ha tudná, hogy mit miért csinálok és miért is utasítottam most vissza. Azt mondja megérti és szükségtelen magyarázkodnom, rendben, én elhiszem és nem fogok akadékoskodni, hogy csak azért had mondjam el. Ha nem kíváncsi rá, akkor legyen, én nem erőltetem magam és a múltam sem senkire. Nem mászom hát bele jobban a témába és nem is mondom el a pontos indokokat, hiszen megérti. ”Nem kell Yee” Azt hinné az ember, hogy ennyi idősen már kevés olyan dolog van, ami rosszul eshet neki. Nos, mindig újra és újra rájövök, hogy de, igenis vannak olyan dolgok, amik nagyon is a taccsra tudnak vágni. Ez a megjegyzés pont ilyen. Mindig csak az a férfi büszkeség! Nem kell neki a sajnálatom, az együttérzésem és ekkor érkezem el arra a pontra, hogy lehet valóban jó döntés volt az, hogy az előbb nemet mondtam. Megfeszül az arcom, pillanatnyi változás meg végbe az energiáimon is, ám nem hagyom, hogy ezt megérezze, felhúzom a pajzsom, apró rést hagyva csupán rajta. Valószínűleg nem fog túl jól esni neki, hogy ezzel is kizárom és eltaszítom magamtól, de akár ezt szerette volna, akár nem, az előbbi kijelentésével ő is pontosan ugyanezt érte el. - Jól van - válaszolok kimérten és szinte minden érzelmet mellőzően. Ezúttal közel sem vagyok Önzetlen és valószínűleg abban a pillanatban, hogy becsukom majd a házam ajtaját, már bánni fogom, hogy így reagáltam, de ezúttal sajnos nem tehetek mást. Kimegyek a mosdóba, mert szükségem van néhány perce, egyedül. Egyetlen pillanat erejéig megfordul bennem, hogy hívok egy taxit és mégis hazamegyek, de azt mondtam, maradok, nem másítanám meg a szavaimat. Ráadásul felnőttek vagyunk, el tudjuk intézni a dolgainkat anélkül is, hogy bármelyikünk is gyerek módjára viselkedne és inkább elmenekülne a probléma, vagy a kellemetlen szituáció elől. - Nem, nem mondanám, hogy jól vagyok - megrándul a szám széle, mosolyogni szeretnék, de most valamiért ez sem megy. Nem szeretném, hogy magát okolja amiatt, amiért így alakult az este és a hangulatom is rohamos ugrásnak indult meg. Lefelé, természetesen - De nem érdekes, ne beszéljünk erről, kérlek. Pillantok rá, a tekintetét keresem, soha nem szerettem magamról beszélni, ezzel ő is nyilván tisztában van és azt sem szeretem soha senkinek elmondani, hogy nem vagyok túl jól. Hazudni azonban nem fogok, felesleges volna és nem is hazudnék soha, egyetlen testvéremnek, mert az undorító volna. Egész egyszerűen nem szeretnék beszélni róla. - Igazad van - bólintok a szavaira, más egyebet sajnos nem tudok mondani. A pincér pedig ebben a pillanatban érkezik meg, véleményem szerint talán a legjobbkor, kedves mosollyal és egy köszönömmel hálálom meg, amikor elém teszi a tányéromat és amikor Tipvigut is megkapja a saját adagját, kezembe veszem az evőeszközömet. - Nos, akkor jó étvágyat! - mosolyom immár őszinte, habár még mindig egészen halovány, de nem szeretnék erről az egészről beszélgetni. Tényleg igaza van, nem tudok túllépni, bármennyire is szeretném. Legszívesebben elmondanám neki, hogy igazándiból szeretném és megannyi esélyt adnék neki, hogy bebizonyíthassa, hogy megváltozott, de nem lehet. Egyrészt ott a múltam és ebből következik a második is. Nekünk nem adatik meg az ilyesmi és nem szeretném őt is elveszíteni. Persze a mi esetünk más volna, de a gondolkodásmódomat nem tudom megváltoztatni. Túl sokat nem eszem, sajnos az étvágyam sem az igazi, persze igyekszem, hogy azért a felénél többet is megegyek és nehogy végül azt lássa, hogy kényszerből tegyem. Az esetlegesen felmerülő desszert gondolatára nemet mondok és ehelyett inkább arra kérem, hogy vigyen haza. Fáradt vagyok és pihenni szeretnék.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Nem csak a férfiúi büszkeségemről van szó, hanem rólam. Mindarról, amit talán szerettem volna, ha megismer belőlem. És ehelyett inkább sajnál, ami rosszabb bárminél, amit tehetett volna. Azt még el tudom fogadni, hogy nem kellek neki és nem kíváncsi rám, de azt, hogy lealacsonyít, egyszerűen nem. Mert számomra ez ilyen. Ha elérhetetlen akar lenni számomra – vagy akárki számára – legyen. Ez viszont fájó és bántó, amit kapok tőle. Hűvös válaszára és elzárkózására csupán a szemeim szűkülnek összébb, de nem teszem szóvá. Nem érti. Nem értheti. Ám legyen. Kimegy a mosdóba és bár bennem a szándék, hogy utána menjek, nem teszem. Nem hiszem, hogy különösebben látni akar, én pedig farkas vagyok, egy bestia, fenevad és nem pitiző kiskutya. Nem óhajtom megalázni saját magam. Van bennem büszkeség, elég sok ami azt illeti. Visszajön és tényleg érdekel, hogy jól van-e, mert ez az este ide vagy oda, még nem szűnt meg fontosnak lenni a számomra. Valószínűleg soha nem is fog, csakúgy, mint a többi testvérünk. Egyikükkel kapcsolatban sem tudom elképzelni, hogy valaha is közömbösek legyenek számomra. - Ahogy akarod. – bólintok egyet lassan. A hangomban benne van, hogy nem azért, mert nem érdekel, hogy mi a baj, hanem tiszteletben tartom azt, hogy nem akar beszélni róla. Én pedig nem fogom erőltetni. Nem vagyok jó ebben, soha nem is voltam, de azt hiszem neki nem kell bemutatkoznom ilyen téren. Pillantását viszonozom, nincs okom arra, hogy ne tegyem. Nem sok mondanivalónk van egymás számára, én kifejtettem, amit hozzáfűzni akartam, és azt hiszem mindent hallottam, amit hallanom kellett tőle. A pincér pedig a lehető legjobbkor érkezik meg. Leteszi elénk az ételt, én pedig a kezembe veszem az evőeszközöket. - Neked is. – bólintok, aztán én is enni kezdek. Csendesen, szavak nélkül, de azért Yeere figyelve. Nem szeretem, amikor milliónyi gondolat cikázik a fejemben, most mégis kavarognak, zavarosak, akár egy vihar és fárasztóak is. Nekem azok. Megkérdezem tőle, hogy szeretne-e még valamit, amikor látom, hogy befejezte az evést és mivel elutasítja, így nincs más hátra, minthogy kikísérjem az autóhoz és hazavigyem. Megint ráfordulok a felhajtóra és amilyen lelkesen – már amennyire tőlem telt – tettem meg néhány órával korábban ugyanezt idefelé jövet, most pontosan olyan mértékű keserűséggel teszem meg. Kiszállok és a terasz/verandáig elmegyek a nősténnyel, de az ajtóhoz már nem megyek fel. - Örülök, hogy eljöttél ma velem. Jó éjszakát Eeyeekalduk. – köszönök el tőle csendesen majd hátat fordítok és elhajtok a háztól.
//brühühü de azért köszöntem, ettől függetlenül élveztem ^^ //
Igaz, az orvosok már ígértetik egy ideje, hogy a húgom végre kijöhet a kórházból, de mind jól ismerjük a fajtájukat, ígérgeti azt tudnak, meg köntörfalazni, csak győzze kivárni az ember! Mindenesetre, ahogy úgy tűnt, tényleg kezd aktuálissá válni a dolog, Erinnel is megbeszéltük, hogy hogyan tovább, elvégre nem mindegy, hogy New Yorkban folytatja az életét anyáékkal, esetleg megkapja kölcsönbe az ottani kis lakásom kulcsait, vagy marad itt fenn északon egy darabig. Mivel felejtős volt, hogy az egyetemre jöjjön lakni, így végül intéztem egy hotelszobát neki - ha már az öregek otthona említéséért olyan nyaklevest kaptam, hogy csak na... pedig ott teljes ellátást kaphatott volna! - és még a jegyeket is elintéztem a hazaútra. Igaz, végül annyiban módosult a terv, hogy mégsem utaztunk együtt, csak itt, Fairbanksben vártam az érkezését, de hát ki számított arra, hogy pont pár nappal korábban sikerül úgy esnem a jégen, hogy egy felkötött kar legyen a vége? Így aztán csak itt, Fairbanksben ölelgettem meg, majd miután átvette a szobát és a csomagok is sikeresen a hotelben kötöttek ki, elhívtam egy kisebb csavargásra a városban. Nem, eszem ágában sem volt városnéző körútra vinni, hisz lesz bőven szabadideje, tekintve, hogy én nap közben dolgozok, és egyébként is, amúgy sem nagy ez a város, és ismerem a húgom... Izgalmasabb, ha magad fedezheted fel a helyet, mint ha mindent készen tolnak az orrod elé, úgyhogy csak egy-két olyan helyet kerestünk fel, ami nálam is tervbe volt véve egy ideje, csak még nem sikerült eddig időt szakítanom rá. Mint például a kikötő... - Nos, hugi, milyen érzés végre klór- és szmogmentes friss levegőt szívni, meg emberi ételt fogyasztani? Komolyan mondom, a kórházak direkt azért játszanak rá az ehetetlen diétás kajákra, mert így minél előbb szabadulni akar az ember onnan... -csóváltam a fejem elégedetlenkedve, miközben felcsaptam az étlapot, átnézve a kínálatot, hogy mi legyen az ebéd. A hajókázás úgy is eltart egy darabig, a jegyeket meg már előre megvettem, szóval nem árt, ha nem pont a nyílt vízen akarunk éhen halni. - Jut eszembe, anya nem kérdezősködött felőlem mostanság? -kérdeztem rá óvatosan, mert mióta megtudtam, hogy az ő kezük is benne volt ebben az egész tíz évvel ezelőtti szarkavarásban, azóta kínosan ügyelek rá, hogy nehogy véletlenül is összefussunk. Sem Anchorage-ban a kórház környékén, sem pedig telefonon nem voltam hajlandó kommunikálni vele, és ha eddig Erinnek gyanús is volt, csak leráztam annyival a dolgot, hogy sok a munkám, meg összekaptunk valami apróságon. Az amúgy sem olyan hihetetlen esetünkben, lévén jól megvagyunk családon belül, de ha néha nagy ritkán valami vita van, akkor ott aztán nem semmi harci állapotok tudnak uralkodni. Na, ezt a mostanit inkább még a vihar előtti csendben mondanám.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
Úgy kirittyentettem, mintha Nikolaj Coster-Waldau-val lenne randim. Cseppet sem érdekel, hogy "csak" hajókázni megyünk Jackie-vel, mert már alig vártam, hogy végre ne csak pizsamában meg köntösben járkálhassak. Egy shoppingot mindenképp megejtek a napokban, mert csak az a bőröndnyi ruha van nálam, amit még májusban pakoltam össze, és nincs köztük annyira sok melegebb darab. Az egyik kedvenc fehér ruhámba bújtam, amit eredetileg arra az eshetőségre hoztam el magammal, ha valamilyen puccosabb, konzervatív helyre kéne mennem, mert hát sose lehet azt tudni előre. Lettek volna sokkal inkább alkalomhoz illő választási lehetőségeim is, viszont azok kivágottak voltak, én meg nem akarom, hogy azt a ronda heget megbámulják az emberek. Abban egyébként már totál biztos vagyok, hogy 2015 nem a Carterek éve. Amikor megtudtam, hogy mi történt a bátyámmal... megajándékoztam a nővéreket egy cifra orosz szitokáradattal. Egy kukkot se értettek belőle. Akkor nyugodtam meg, amikor megpillantottam az állomáson, és láttam, hogy a karját leszámítva jól van. Kibújtam a dzsekimből, és leültem az egyik székre. Az ablakon kipillantva látni lehetett a kikötői partszakaszt. - Kész felüdülés, elhiheted... de az öröm azért nem teljes, mert járhatok majd ellenőrzésekre. Viszont az ételek minőségét már én szelektálhatom, ami pozitív. És a takarítónők se csörtetnek be reggel hatkor a szobámba, hogy akkor mossák fel a követ azzal a rozsdásan nyikorgó fémizével. Forgatom meg a szemeimet, majd én is fellapozom az étlapot. Alapesetben már tudnám is, hogy mit választanék, de már nagyon oda kell figyelnem életem végéig arra, hogy mit eszek. A kórházban elkezdtek hozzászoktatni a szívdiétás étrendhez, de még mindig nem tudom teljes körűen fejből, hogy mit ehetek meg, és mit nem. Semmit, amiben K-vitamin lehet. Lényegében eddig K-vitaminban dús ételeket fogyasztottam, és most át kell/kellett állnom egy teljesen más étrendre. A mobilomat nyomkodom az asztal alatt. Megnyitom azt az applikációt, amiben meg tudom nézni, hogy miben van K-vitamin. Mély levegőt veszek, kifújom a szőke tincset az arcomból. - Csak annyit kérdezett, hogy milyen a lakásod, de mondtam neki, hogy szállodába vittél mert nem engedtek be amiatt a balhé miatt a kollégiumba, amiről meséltél. Nem volt elragadtatva, mert szerinte így nem tudsz rám vigyázni. Mondtam neki, hogy nagy lány vagyok már, a hotel szupi, és ha valami probléma lenne, úgyis leszólnék a telefonon a portára. Oldalra biccentem a fejem, majd a szemeim enyhén összeszűkülnek miközben a bátyámat bámulom. - Még mindig tart köztetek a durci? Természetesen kíváncsi vagyok rá, hogy mi történt ami miatt mosolyszünet van, és már rá is kérdeznék, hogy végül is mi történt, amikor a pincér odalép az asztalunkhoz. - Igen, nekem sikerült választanom. Felelek a kérdésére, aztán Jackie-re pillantok, hogy neki sikerült-e. Ha még nem, akkor megvárom a rendeléssel, de ha már sikerült neki, akkor le is adhatjuk. - Én ezt a vajon párolt alaszkai pollock filét kérem, de zöldsaláta köret helyett csak párolt rizzsel. Illetve egy mentes víz lesz még, köszönöm. Csukom be az étlapot. Amint kettesben maradtunk, összedörzsölöm a tenyereimet, aztán enyhén előre dőlök, és fülig érő mosollyal megszólalok. - Szóóóóóval... mikor nézhetek meg egy edzéseteket, Carter edző?
A hozzászólást Erin Carter összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Szept. 19, 2015 6:09 pm-kor.
- Nem is értem, mi bajod a korán keléssel, hiszen sokszor suli előtt, nulladik órában is volt edzésünk. Nosztalgiából dobjak reggelente egy "jó reggelt!" sms-t, csak hogy nehogy túlaludd magad? -ajánlottam fel nagylelkűen, mert ha éppenséggel ha nem is minden nap keltem ilyen korán, azért volt ilyen is a héten - Apropó, ellenőrzések. Mondtak valamit? Itt, Fairbanksben is el tudják végezni őket, vagy kénytelen leszel Anchorage-ba visszajárni miattuk? -kérdezősködtem, hisz éppenséggel nem mindegy, hogy elég 2 utcányit utaznia a helyi kórházig, vagy egy fél napos kocsikázás vár rá, mielőtt letudnák azt a fél órás vizsgálatot. Pláne, hogy télen azért a közlekedés sem lehet egy leányálom Alaszkában, igaz, erről annyira még én sem tudom nyilatkozni, lévén, csak májusban érkeztem. - Csak nem valami lovagodnak pötyögsz? -pillantok felé, hogy mit nyomkodja a telefonját, amikor étteremben vagyunk, de sajna takarásban van, így nem látok rá. Meg amúgy is érdekel, van-e most valaki aktuális az életében, bár ha volt, akkor képzelem, biztos jót tett neki ez a pár hónap kényszer szünet. - Épp mondani akartam. Ha egyfolytában a nyakadon lógnék, akkor meg azért lenne a vérnyomásod az egekben. Egyébként meg ha együtt laknánk, sem tudnék napi 24 órában melletted lenni, mert ott vannak az edzések, az óráim... És naná, hogy valami ritka szar órarendet bírtak megint összeállítani a tanulmányisok. Kapásból ütötte némely edzést, szóval nyár végén járhattam hozzájuk egyeztetni. És én még azt hittem, többet nem kell a saját tantárgyaimmal szenvednem, miután lediplomáztam a Harvardon. Hát, tévedtem. -vontam vállat, bár nem ez lett volna az első olyan dolog, ami másképp alakult, mint ahogy arra korábban számítottam. - Yupp, tart. -felelem nemes egyszerűséggel, és eszem ágában sincs magamtól tovább boncolgatni, hogy miért is - Amúgy emlékszel? Még egyszer régen mesélte a nagyi, hogy milyen balhé volt annak idején, mert anya egy amerikaihoz ment hozzá... Nagyapa szóba sem állt velük, amíg meg nem születtünk. Na jó, apuval még mindig nem beszél, bár az már a saját makacssága meg büszkesége, de hát ismered... A témához visszatérve, kíváncsi vagyok, sikerül-e megdöntenem ezt a "nem beszélünk egymással" családi rekordot. -utaltam rá, hogy nem csupán átmeneti a "durci", hanem igenis hosszú távra van tervezve, szóval jobb, ha hozzászokik a gondolatához. Másrészt pedig ő is sportoló - volt - tehát tisztában lehet vele, hogy az ilyen olyan rekordok - legyen akár egyéni, országos, vb, olimpiai, vagy akár családi - megdöntése úgy is sajátos perverzió ebben a szakmában. - Nekem egy fehérboros vajban párolt lazac lesz, grillezett zöldségekkel, és szintén ásványvíz mellé. -adtam le én is a rendelésem amikor felbukkant a pincér, persze csak azután, hogy a húgom is eldöntötte, hogy mit szeretne ebédelni. Az étlapot visszaadom a pincérnek, majd miután elsietett a dolgára, csendben felnevetek Erin kíváncsiskodására. - Amikor szeretne, Miss Carter. Vagyis... annyira azért mégsem, de majd átdobom e-mailben a szokásos heti beosztásomat, aztán egyeztetünk. Egyébként attól függ... azt szeretnéd inkább nézni, ahogy a versenycsapatunkat edzem, ahogy a gyanútlan egyetemistákat nyüstölöm akik a potya-kredit reményében jelentkeztek a kurzusra, vagy azt, ahogy a totál kezdőkön próbálom nem túlzottan felhúzni az agyam? Egyik jobb, mint a másik. Amúgy meg ne számíts semmi extrára, legalábbis ahhoz képest, amikor még az otthon, New Yorkban nézted meg egy-egy edzésünket. -akárcsak náluk, a műkorcsolyánál, itt is igaz, hogy egy-egy meccs azért több izgalommal és látványossággal kecsegtet, mint egy szimpla edzés, pláne, ha még csak jégre sem lépnek az emberek, mert edzőtermi erősítés van. - Tényleg, te verseny kapcsán jártál már korábban ezen a környéken? Mármint Alaszkában? Vagy teljesen új számodra a terep? -kérdeztem vissza, mert azért elég sok helyen megfordultunk mi már a nagy világon.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
Megforgatom a szemeimet. - Nem a korán keléssel van a bajom, hanem az ébresztés módjával. Mintha valami rossz horrorfilmben statisztáltam volna. A végén már arra is felriadtam, ha csak a folyosót takarították. Borzadály! Valószínűleg az is közrejátszott ám, hogy a kórházban való dekkolást is elég nehezen tudtam elviselni, a végére már minden zavart. Megszoktam a szabad mozgást, azt, hogy folyton elfoglalhatom magam, a kórházban viszont elég korlátozottak voltak a lehetőségeim, amit még tetézett az is, hogy ténylegesen érzem magamon a műtét óta, hogy gyengébb lettem. Már nem bírom úgy a pörgést, mint korábban, és ez egy sportembernek elég frusztráló tud lenni. - Winter doki azt mondta, hogy amíg Alaszkában vagyok, addig szívesen nyomon követné a gyógyulásomat, de szimpla ellenőrzésért nem kell Anchorage-ba felmennem. Két hetente vérvétel, hogy kell-e módosítani a vérhígító adagolásán, meg ha elvágom az ujjam, már azért is kórház a vérhígítózás miatt. A vérvételt elviselem, az nem probléma. Élsportolóként többször is vettek tőlem dopping teszthez, meg amúgy sincs tű fóbiám. Csak a korlátozásokat viselem nehezebben, amik a betegségemmel járnak, de állítólag idővel majd megszokom ezt az új életmódot. - Nem… ezt az глупый K-vitaminos listát nézem, de elég siralmas, hogy a jövőben szinte csak húsokon, gabona és tejtermékeken élhetek. Morgom, a szitokszót oroszul ejtve ki a számon, hogy a környezetünket ne botránkoztassam meg. Imádtam a zöldségeket és a gyümölcsöket, most meg alig van olyan, amit meg szabad ennem. Persze minek nyávogok, inkább örülnöm kéne, hogy nem haltam meg… csak hát elég nyűgös vagyok, ami szerintem tök érthető. Nem csoda, hogy New Yorkba se volt kedvem visszamenni, bármennyire is imádom azt a várost. Egyszerűen nem érdekelnek a sajnálkozó pillantások, és Sergeit is el akarom kerülni, bármennyire is hiányzik. Utálom, hogy hiányzik! - És neked? Bevált a társkereső? Elég sokan írtak az elején. Kíváncsiskodok, ha már témánál vagyunk. - Isten őrizz! Imádlak, de a jóból is megárt a sok. Hagyd rá, csak aggódik. Azt szerette volna, ha hazamegyek velük New Yorkba. Vonok vállat. Mondjuk apa se örült túlzottan, hogy inkább Jackie-t választottam, mint őket. Én ezt betudom annak, hogy szülőként nehezen viselik el, hogy teljesen kiürült a ház, és a gyerekek jó pár állammal odébb vannak. Persze ha tudnám a valódi okokat, amiért nem örültek annak, hogy Fairbanksbe jövök… Felvonom a szemöldökömet. - Nyugtass meg, hogy nem nősültél meg, amíg a kórházban voltam. Akkor én is nagyon morcos lennék! Én úgy képzelem el, hogyha egyszer Jackie megtalálja a tökéletes nőt, akkor én is részese leszek a nagy napnak. Imádom a bátyámat, de ha ezt az élményt elvenné tőlem, akkor biztos én is nagyon megsértődnék. - Ugyan már. Csak nem lehet akkora a gond! Mégis mi történt? Elég hülyén érzem ám magam, hogy nekem senki nem mond semmit! Tudtommal eddig nem volt divat a mi családunkban az ilyen titkolózás, szóval ki vele! Addig nem fogom békén hagyni, amíg el nem mondja, min kapott össze anyáékkal. Nem szeretem a családi békétlenséget, és nem szívesen játszanék közvetítő szerepet közöttük csak azért, mert nem hajlandók szóba állni egymással. - A versenycsapatod edzését is megnézném, és kikapcsolódás gyanánt az egyetemisták nyüstölését is. Vigyorgok. - Büszke vagyok rád, Jackie! Ha sikerül komolyabb eredményeket elérned a csapattal, akkor át tudsz menni nagyobb csapatokhoz is edzőnek. És a határ csak a csillagos ég! Egyenlőre nem tudni, hogy Jackie mikor térhet vissza a pályára a sérülése miatt, viszont edzőként is szép karriert futhat be. Én tudom, hogy a bátyám képes kihozni a csapatból a maximumot. És ezt most nem az elfogultság mondatja belőlem. Ő szívvel lélekkel szereti ezt a sportot, és nem csak üzletet lát benne, mint sokan mások. - Nem, Alaszka kimaradt. Amit eddig láttam Fairbanksből az alapján elég nyugis vidéki városnak tűnik. Ha még itt leszek tavasszal, akkor szerintem elmehetnénk majd egyet túrázni a hegyekbe. Addigra remélem már jobban bírja a rozzant ketyegőm a terhelést is.
- Ó, hát így már egy fokkal érthetőbb. Bár látszik, hogy sosem voltál kolis, ott azért cifrább dolgokra is kel az ember, mint egy rozzant, nyekergő felmosó. -jegyeztem meg cinikusan, már ha egyáltalán el tud aludni, és nem valamelyik szomszéd szobában megy a bulizás ezerrel. Vagy más. De tény, hogy a kórház sem épp a legnyugodtabb hely ilyen téren, még jó, hogy azért van ott az ember, hogy pihenjen és mihamarabb meggyógyuljon, erre ugyan mikor mossák a folyosókat, ha nem hajnalban? Hogy a vizitet, a gyógyszereket, meg a többi "ébresztőt" már ne is soroljam. - Az... Örülök, hogy végre kiengedtek. -felelem együttérzően, mert igaz, én nem szívműtét, hanem lábműtét miatt voltam legutóbb sokat kórházban, de az is egy rémálom volt. Pláne, hogy tudom, ilyen téren eléggé hasonlítunk a hugival. - Ez aztán bíztatóan hangzik. Akkor ha lehet, kerüld a konyhákat, meg ne vágj meg magad. -jegyeztem meg. Igaz, legalább az pozitívum, hogy nem kell Anchorage-ba rohangálni túl gyakran, de hát na, elég siralmas a helyzet így is. Mondjuk ezt a több hónapnyi ingázást már én is kezdtem unni, elég kimerítő tud lenni hosszú távon. A kajalistára csak elhúztam a szám, na nem mint ha az említett ételtípusokkal olyan nagy gond lenne, csak na, tekintve, milyen ipari mennyiségű zöldséget és gyümölcsöt ettünk eddig, képzelem, mi kínszenvedés lesz Erin számára az átszokás. Én is nehezen viselném. - Passz. Gondolom, még mindig sokan írnak, de idő közben rájöttem, hogy kell kikapcsolni az e-mail értesítést, szóval különösebben nem zavar a dolog. Bár annyiból mindenképp bevált, hogy annak segítségével bukkantam rá az egyik new yorki barátomra a közelben. És ha még egy hasonlóra be mert regisztrálni, letagadlak. -villantottam rá egy komoly pillantást, hogy még csak véletlenül se forduljon meg a fejében ilyesmi. Sem hasonló. - Hmm... meghiszem azt. Kirepültek a gyerekek. Meg gondolom érted is betegre aggódták magukat. -tettem hozzá, sőt... gondolom anyu sokkal többet bánkódott emiatt, tekintve, hogy a két szülőnk közül ő volt a sportoló, mégiscsak jobban átérzi a helyzetünket. Előbb az egyik gyereke kénytelen szüneteltetni a karrierjét, aztán a másik karrierjének fellegeznek be... Arra, hogy megnősültem volna, csak egy gyilkos pillantással reagálok, mert... édes istenem, mondd, hogy nagyanyámék után nem kezdi már a húgom is! Hiába faggat, csak kelletlenül szuggerálom az asztalterítőt, morcosan pöckölgetve-igazgatva az előre kikészített evőeszközöket az asztalon, mígnem felbukkan a pincér, megmentve a helyzetet. Utána meg témaváltás ugyebár... - Rendben, akkor várlak szeretettel. Tekintve, hogy most az egyik karomat használni sem tudom, még inkább megy a nyüstölésük. Amikor jó kedvem van, már óra előtt gondoskodok a felszerelésről a pályán, most azt is csináltathatom velük. -magyarázok tovább, amikor pedig szóba kerül a komolyabb csapat, csak mosolyogva dőlök hátra. - Lehetséges, bár inkább szeretném a hokit folytatni, mintsem edzőként befutni. Persze nem mint ha az olyan rossz lenne, csak mégis... nem ugyanaz. Érted... -ha meg felejtős a további jégkorongozás, még mindig jobb lenne befutott edzőnek lenni, mint utolsó, éhbérért dolgozó edzőnek... de hát na, gondolom ezzel nem vagyok egyedül. - Őszintén? Szerintem New York után olyan, mint egy nagy falu... Amúgy a túrában benne vagyok, reggelente is a túraútvonalakon szoktam futni, meg pár nagyobb túrát is beiktattam már a hétvégeken. -ergo egész ismerős lettem a környéken ilyen rövid idő alatt, eltévedni csak nem fogunk. Visszatér a pincér az italokkal, én pedig egyből megragadom a poharam, hogy igyak belőle, mert szükség lesz rá. Miért nem kértem valami töményebbet... Jah, igen, mert a húgommal ebédelek, és úgy sem hagyta volna szó nélkül? - Visszatérve az előző témára, hogy miért nem beszélünk egymással anyával... -meg apával, bár anya az "erőszakosabb", az öregem meg a "jámborabb" ilyen téren - Nem értem, miért akadt ki azon, hogy egy ő korabeli, elvált nőt vettem el, három gyerekkel úgy, hogy jön az újabb is, és csak utólag jelentettem be náluk, mert sejtettem, hogy mit fognak reagálni. Most komolyan, mit számít a kor, ha szerelmes az ember?! -hadartam egy szuszra, némi felháborodással a hangomban, ám mielőtt még Erin valahonnan a pincéből kaparná fel az állát, gyorsan átváltottam komolyabbra - Na jó, csak vicceltem. Nincs sem nő, sem esküvő... Ellenben gyerek az igen. Igaz, csak egy. - foglaltam össze a lényeget röviden-tömören, hogy aztán ma-született-bárány képpel kortyoljak bele az ásványvizembe, mielőtt lavina módjára maguk alá temetnének a "várva várt" kérdések.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
- Hát ez sajna kimaradt az életemből, de ahogy látom neked meg túlságosan is bevált a kolis élet. Szekálom kicsit. Nem is értem komolyan, hogy miért nem vett ki inkább egy kis lakást az egyetem vagy a Carlson Center közelében, hiszen anyagilag ő is simán megengedheti magának. Felelőtlenül sose szórtuk a pénzt, az tény és való… de el nem tudom képzelni, hogy az a koliszoba annyira otthonos lehet. Talán ezért nem is akar bevinni oda, nehogy véleményezzem a látottakat. - De miért? Jackie ne legyél már ennyire fafej! Ez nem egy ratyi társkereső, utána néztem, hogy kiszűrik a hülyéket. Ha megnézed kik írnak, talán találsz közöttük valamilyen szimpatikust csajt, akinek érdemes visszaírni. Az, hogy leveleztek, még nem jelent semmit kötelezettséget. Nem is muszáj vele személyesen találkoznod, ha időközben kiderül, hogy mégse annyira szimpi, mint elsőre volt. Ez gonosz volt! Pedig épp akartam mondani, hogy találtam egy kifejezetten olyan oldalt is, ahol sportolók vannak fent. Hozzánk olyan pár illik, aki szeret sportolni. Sergei nem gyúr, mégis kisportolt a teste… ráadásul rendszeresen szokott motortúrákra menni. Ééés már megint Sergei-en jár az eszem. Utálom, hogy nincs itt, el akarom felejteni… és mégis befurakszik a gondolataim közé. Túl kéne végre tennem magam rajta, mert így is hat évet elpazaroltam rá. Semmivel nem jutottunk előrébb, mint ahol elkezdtük hat éve ezt a viszont. Én már abban se hiszek, hogy valóban annyira szar lenne a kapcsolata a feleségével, mint állítja, és csak a fia miatt nem akar válni. - Nehezet emelni egy darabig még nekem se szabad… komolyan, tiszta katasztrófa a családunk. Bár ez nem feltétlenül vicces, de kínomban elnevetem magam. Furcsa az élet, mi? Egyikőnk se gondolta volna még pár éve, hogy így végezzük. Nem elásni akarom magam, inkább csak a sportkarrierem végébe igyekszek úgy beletörődni, hogy ne idegrohammal a zártosztályon végezzem. Annyira nem mutatom ki, mint amennyire valójában megvisel ez az egész. Egy sportolónak erősnek kell lennie, és tartania magát, még ha olykor ez nagyon nehéz is. Rend, és fegyelem… ahogy anya mindig mondani szokta. - Értem hát. Egyébként hogy javul a lábad? Mikor voltál utoljára megnézeti? Van itt egyáltalán olyan orvos, akire rá mered bízni magad? Oké, gondolom van sportorvos a csapat miatt, de az csak egy dolog. New Yorkban könnyen válogattunk neki orvosok között, hogy a legjobb kezelje, de Fairbanksben azért gondolom nem rohangálnak tömegével a dokik. Dr. Winter megmentette az életem, én benne maximálisan megbízok ezért. Amíg Alaszkában vagyok, addig biztos, hogy hozzá fogok visszamenni ellenőrzésre. A vérhígító beállítását bármelyik labororvos el tudja végezni a vérképem alapján, szóval az nem igényel külön macerát. - Kicsit olyan, mint amikor a nagyiéknál szoktunk nyaralni, csak ott másabbak az épületek. Moszkva persze sűrűn lakott, de a nagyiék környékén se laknak olyan hű de sokan. Én imádom a nagyvárosi zsongást, de elég könnyen tudok alkalmazkodni más környezethez is, köszönhetően annak, hogy nagyon sok helyen megfordultam már, és anyáék is sokfelé vittek minket nyaralni. - És hogy bírja a lábad? Remélem nem erőlteted túl magad. Mintha csak anya szólt volna belőlem. Megértem, hogy minél előbb vissza akar kerülni a jégre… talán én értem meg a legjobban, hiszen a profi karrieremnek annyi… de remélem, hogy ésszel csinálja, és nem hajtja túl magát, mert még a végén sokkal rosszabb helyzetben találja magát. - Ühüm… kiböknéd már végre? Nagyon kerülgeti a témát. Szőke vagyok, de nem buta… érzem én, hogy itt komoly dologról lesz szó. Le se veszem a tekintetem a bátyámról, miközben a poharamat az ajkaimhoz emelem, hogy én is igyak egy kortyot a mentes ásványvízből. A szemeimet megforgatom, majd a poharam talpa egy kicsit erélyesebben koppan a kelleténél a terítővel letakart faasztalon. - Ez nem volt vicces. Jackie, ne bosszants fel! Vágok morcos ábrázatot, és már egyre türelmetlenebb vagyok. Ha nem mondja meg végre mi van, én esküszöm, hogy most azonnal felhívom anyát, vagy apát, és addig nem szállok le róluk, amíg ki nem bökik végre, hogy mi a fene folyik itt!? - MI!??? Ahogy felkiáltok, a hangom egészen elvékonyodik. Nincs ugyan telt ház, de pár pillanatig mindenki tekintete a párosunkra szegeződik. - Jackie! Ez megint valami hülye vicc? Továbbra sem vagy vicces! Bukik ki belőlem a hitetlenkedés. A pohár megbillen, és a víz ráborul a terítőre, ahogy a pohárért kapva inni próbálnék, de elvétem a mozdulatot idegességemben. Felemelkedek, átnyúlok az asztalon Jackie poharáért, majd kiiszom egy húzóra a tartalmát, és lehuppanva a fenekemre rá szegezem szúrós pillantásomat, arra várva, hogy elnevesse magát, hogy már megint csak szívatott.
Nem veszem magamra a szekálását, csak elmosolyodok ahogy hallgatom - amúgy valóban, bár elsőre furcsa volt megszokni, de így visszagondolva, szerettem a kolis éveimet. Valahol ez a mostani helyzet is arra emlékeztet, még ha nem is épp az. - Minden társkereső ratyi, és a hülyék annyian vannak, hogy hiába szűrik őket, így is, úgy is átcsusszannak a rostán. -közöltem a véleményemet vele, mert valahol tényleg így éreztem, a papolására meg csak egy szemforgatással reagáltam. Bla-bla-bla... - Csak hogy örülj, ha már annyit fáradtál vele, adtam egy esélyt neki. Akadt is olyan akivel leveleztem egy darabig, sőt, telefonáltunk is. Amúgy ő is fairbanksi, de lévén, mindketten most kaptunk munkát, nagyjából itt tart a történet. -a poén, hogy még kevesebbet is beszélünk, mióta ide költöztem, ami azért valahol vicces. Eddig a távolság volt a szűk keresztmetszet, most meg az időhiány. - Ha meg sportoló párt akarok magamnak, akkor elmegyek sportolni. -ilyen egyszerű, nem értem, ezt is miért bonyolítják túl egyesek. Külön társkereső sportolóknak? Na ne röhögtessenek már... ¬- Na ja, az. Egy pár hétig nekem sem ártana kímélni a karom, vagy kapok a dokimtól a fejemre... -sóhajtottam fel, ahogy újra végignéztem a rögzített karomon. Na ja, vagy még rosszabbat kapok, Maeve-t ismerve. Mellesleg vicces, hogy a külső szemlélők előtt mennyire úgy jön le, hogy milyen boldog, tökéletes családunk van, ahol csupa jó dolog történik és mindenki sikeres - közben meg ha kicsit is ismernének, tudnák, mennyire más a valóság... - Még New Yorkban voltam, azóta nem. Amúgy képzeld, az a doki, aki műtött, szintén úgy volt, hogy ide költözött... Szóval már épp kezdtem volna megörülni, erre? Most, hogy lesérültem, tudtam meg, hogy odébb állt. Mondjuk egyelőre az új dokinő is bejövős. -jegyeztem meg, hisz lehet, hogy annyira még nem ismerem, de valami különös oknál fogva bízok benne. Lehet, hogy nem kéne, azokból nagy pofára esések tudnak lenni. - Meg több a részeg. Meg a hülye, de az is csak azért, mert sokkal nagyobb város. - sóhajtottam, és egy pillanatra az is megfordul a fejemben, hogy miért nem mentem inkább Moszkvába Fairbanks helyett, mennyivel nyugodtabb lenne az életem. A nagyiék is örülnének, nem győzném enni a főztjét, ismerősből se akadna annyi... gondolom én. - Bírja, bírja... igaz, még mindig nem úgy, mint kéne, de hát na. És nem kell aggódnod, nem esek át a ló túloldalára. -felelem, mielőtt még jobban belelovallná magát a témába és átmenne anya2-be, mert most kivételesen nehezen viselném a dolgot. Aztán bevetve a népszerű stratégiát, megpróbálom első körben jóval súlyosabbnak felvázolni a problémát, mint amilyen, utána csak valami olyasféle reakcióra számítva, hogy "jah, csak ennyi? Már azt hittem, rosszabb a helyzet...", de úgy tűnik a drága húgom túlságosan is jól ismer ahhoz, hogy bedőljön ilyesminek. Marad hát az igazság, bár amikor még azt sem igazán akarja elhinni, csak fáradtan sóhajtok fel - érzem én, nem lesz ez egyszerű kör - a felkiáltására meg egyenesen a tenyerembe temetem a képem. Istenem, ez de kínos. Lehet, hogy inkább valami elhagyott parkba kellett volna mennünk sétálni, és ott közölni a nagy hírt, bár utólag könnyű okosnak lenni, ugyebár... Ahogy borul a pohár, akaratlanul is kapok felé, de hiába... Azért a poharat felállítom, amíg ő húzóra megissza az ásványvizemet. Az ÉN ásványvizem. Tudtam, hogy valami töményebbet kellett volna kérnem! - Nem, halál komoly. Gratulálok Erin, nagynéni vagy! -felelem halál nyugodtan, miközben megpróbálom a szalvétákkal felitatni az asztalon lévő víztócsát, közben pedig tovább magyarázok - Vagyis... Na jó, még nem 100%, a doki a jövő hétre ígérte az eredményeket, de elég jó esélyekkel vagyok versenyben. -szusszantam a végére, hisz magam sem voltam biztos benne, hogy melyiknek örülnék jobban, ha kiderülne, hogy Miminek volt igaza, vagy az, ha mégsem én vagyok az apa... Azt hiszem, inkább hangulatfüggő, melyik nap milyen lábbal ébredek. - És tudod mi a szép az egészben? Hogy én csak pár hete tudom, anyuék ellenben már előttem tudták ezt az egészet, és mégis csesztek szólni, sőt... Na EZÉRT nem beszélünk egymással. -jutottunk el lassan a lényegig, rávilágítva a lényegre. Legalábbis az én szemszögömből, aztán Erint ismerve úgy sem elégszik meg ennyivel.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
- Iiiigeeen? Csúsztatom ujjaimat az állam alá fülig érő kaján vigyorral, amikor beszámol arról, hogy mégis csak van értelmes ember is azon a társkeresőn. - És… hány éves? Hogy néz ki? Sportol valamit? Mit dolgozik? Mikor találkoztok személyesen? Ugye bemutatod majd nekem is? Zúdítom rá kérdésáradatomat. Még szép, hogy meg akarom nézni magamnak azt a nőszemélyt aki a bátyám körül legyeskedik. Az legalább pozitívum, hogy dolgozik, és nem valami lusta ingyenélő, aki majd el akarja tartatni magát. - Jaj Jackie, nem látod át a lényeget! Azért jók ezek a társkeresők, mert amíg potyára elmész ismerkedni, jó ha egy-két olyan lánnyal találkozol, akik esetleg bejönnek. Ha ezeken az oldalakon keresgélsz, akkor különböző szempontok szerint szűrheted a találatokat. Több a választék, érted? Próbálom megmagyarázni a bátyámnak, bár szerintem úgyse tudok felülkerekedni a makacs elutasításán. Nem tudom miért nem érti, hogy csak segíteni akarok neki. Úgy örülnék, ha végre valami normális csajt találna magának! - Nem csak a dokidtól fogsz kapni, ha nem vigyázol magadra. Fenyegetem meg negédes mosollyal az arcomon. Kíváncsi vagyok, hogy meddig bírja szuflával, és mikor jön el az a pont, amikor azt mondja: „Erin, kérlek menj haza!” - Azóta nem? De hát Jackie… már csomó idő eltelt azóta! Nem kellett volna megnézetned? Hitetlenkedek elképedt arcot vágva. - Bejövős? Mármint? Orvosilag… vagy mint dokiNő? Nyomom meg a szó végét, hogy értse, mire célozgatok pontosan. Remélem, hogy nem valami sportolókra kiéhezett pipi, aki jobban foglalkozik Jackie kisportolt felsőtestével, mint a lábával, és a mielőbbi gyógyulásával. Totál antialkoholista vagyok, de egy ilyen hír hallatán ha bor lett volna abban a pohárban, azt hiszem gondolkodás nélkül megittam volna azt is. Nem… az az igazság, hogy még mindig nem látom a komisz vigyort a bátyám arcán, ami után olyan hevesen kutatok azt remélve, hogy ez csak egy vicc. - Jaj, fejezd már be. Kit érdekel az a víztócsa a terítőn, amikor most fontosabb dolgokról van szó? - Eredményeket? Versenyben? Micsoda? Mi folyik itt? Ezt most úgy értsem, hogy nem is biztos, hogy a bébinek te vagy az apja? Jézusom Jackie! Azt ne mond, hogy már megint összeszedtél egy olyan… Elharapom a mondat végét. Majdnem kibukott a Ribike neve a számon, még jó, hogy az utolsó pillanatban sikerült visszafognom magam. Nem akarok Jackie-vel veszekedni. Megáll az eszem! Képes volt Azok után már megint ilyen helyzetbe sodorni magát? Jaj Jackie, miért nem tanultál a korábbiakból? Ez a Carter gyerekek átka, másodhegedűsnek lenni egy kapcsolatban? Most őszintén? Nem csodálom, ha ezek után anyáék ki vannak bukva rá, és nem állnak szóba egymással! Egész nagy lehet már az a baba, ha tudnak DNS tesztet csinálni. Vajon mikor fog megszületni? Na és hol ismerte meg a bátyám azt a nőt? Nem hiszem, hogy New Yorki lenne, mert akkor már visszatért volna oda. Szerintem tuti valami itteni vidéki csaj. A vidékiek sokkal termékenyebbek! Biztos a vidéki levegő teszi. Ám a történetnek még nincs vége. Hátra dőlök a széken, és megadóan széttárom egy pillanatra a karjaimat. - Ne kímélj... Most már úgy is tök mindegy, nem? Legalább stressz-tesztelem kicsit az új billentyűmet. Winter doki valószínűleg nem díjazná, de ő most elég messze van innen. - Előbb tudták? Ezt nem értem. Vonom össze a szemöldökömet. Akkor mégis New Yorki a lány? - Kezd előröl! Teljesen összezavarsz! Ki az, ismerem?
Erin érdeklődését látva csak megcsóválom a fejem, és hagyom, had zúdítsa csak a kérdések áradatát... hogy aztán gyorsan és elegánsan hárítsam őket. - Persze. Ha lesz bármi említésre méltó belőle. Amúgy meg megkíméllek a felesleges izgalmaktól-aggodalmaktól. -feleltem nemes egyszerűséggel, hisz ha valami komolyabb irányt vesz a kapcsolat, nem pedig csak ilyen hébe-hóba találkozó barátok maradunk, akkor úgy is megismeri Erin is, pláne, ha hosszabb ideig tervez itt maradni. Mondjuk kíváncsi vagyok, meddig fogja bírni az itteni vidéki életet New York nagyvárosi pörgéséhez képest. A társkeresőkről azonban úgy tűnik, csak nem bír leszakadni, akármennyire is igyekszem jelezni felé, hogy nem igazán tud lázba hozni a téma. - Jah, képzelem, olyan, mint on-line könyvet venni. Lehet, hogy a borítóba beleszeretsz első látásra, még a leírás is megragad, aztán amikor megkapod és elkezded olvasni, az első bekezdés végére rájössz, hogy úgy szar az egész, ahogy van. Amúgy ha már ennyire pörögsz miatta, ki vele, te hány órát lógsz fent naponta-hetente? Vagy hány srácot vadásztál már le magadnak róluk? -veszem át tőle a faggatózó szerepét, mert ne már csak én beszéljek itt magamról, amikor engem is legalább annyira érdekel az, hogy az ő élete hogy alakult mostanság, a műtét előtt. - Tudom, tudom... tőled, anyától, a főnökömtől, a diákjaimtól, a csapatomtól... meg úgy mindenki mástól. Csupa agresszív ember vesz körbe. -vigyorodtam el komolytalanul, mert hihetetlen, mennyire túlzásba bírják vinni az aggódást. - Nem, mert nem láttam szükségét. Rosszabbnak nem rosszabb, sőt... javult is valamicskét azóta. Ami meg a fájdalmakat illeti, a frontokra még mindig érzékeny, de azt mondta a doki, hogy az jó eséllyel már életem végéig el fog kísérni. -vontam vállat - De ha attól nyugodtabban alszol, akkor majd kérek egy időpontot valamikorra. -ajánlottam fel nagy kegyesen, ezen aztán végképp nem fogunk összeveszni. Meg őszintén szólva, lehet, hogy tényleg aktuális lenne bejelentkezni egy kontrollra, csak a biztonság kedvéért. - Óóó, hát nő még úgy nem rakta helyre a vállficamomat ezelőtt, mint ő. -vigyorogtam tovább, felidézve az ominózus estét - Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ez a második vállficamom, és az elsőt férfi orvos rakta vissza... Amúgy meg nem kell minden szavamba mögöttes tartalmat fantáziálnod. -csóváltam a fejem. Eddig egyszer találkoztunk, első benyomás alapján szimpatikus, de nagyjából ennyi. Csak mielőtt drága húgom még nekiállna szimatolni utána, vagy valami hasonló. Nézem, ahogy a húgom felvedeli a vizem, aztán meg ahogy a tócsa-felitatás közben még le is tol, csak dacosan vágom le a szalvétát az asztal közepére. A fenébe már! - Mert mióta kapjuk az orvosoktól a versenyeredményeket, te nagyon szőke? -csóváltam a fejem, ahogy meg tovább darálja a mondandóját, csak egy gyilkos pillantással igyekszem belé fojtani a szót - a világ nyolcadik csodája, hogy sikerült! - Nem szedtem össze, és amúgy is, milyen bébiről hadoválsz? Azért megnyugtató, hogy milyen jó véleménnyel vagy az egy szem bátyádról, köszi szépen. -felelem dacosan, majd innentől kezdve oroszra váltva folytatom a társalgást, mert na, a kutyának se hiányzik, hogy holnap valamelyik címlapról köszönjön vissza, vagy erről pletykáljanak az egész városban. - Az apasági teszt eredményeit. -közöltem, ahogy lassan azt is felvázoltam, hogy miért tart a durci anyuékkal, de úgy tűnik, csak nem sikerült elérnem a várt hatást vele. - Jajj, ne csináld már... -morgolódok Erin értetlenkedésére, majd ahogy megkér, hogy kezdjem előröl, igyekszem egy mondatban összefoglalni a lényeget, azzal csak sikerült megbirkóznia, meg egy kalap alatt választ kapnia egy csomó kérdésére... - Van egy kilenc éves lányom. -feleltem, de közben már kezemben is volt a telefonom, s míg az előbb Erin pötyögött rajta az asztal alatt, most én, igaz, csak addig, amíg meg nem találtam azt a képet, amit még télen készített az egyik volt csapattársam, amikor Mayával a nyakamban koriztunk a Central Parkban. Ha a 9 év alapján nem sikerült volna kisakkoznia, hogy ki az anyuka, akkor mást nem akkor csak leesik neki végre, amikor a kezébe nyomom a telefont a képpel. - Van még kérdésed? -dobtam be végül a költői kérdést, reménykedve a csodában, hogy nem lesz túl sok...
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
- Nekem arra nincs, vagyis nem volt időm. Tudod mennyit kellett készülnöm a versenyekre! Egyébként se fért bele az életembe egy normális párkapcsolat, amikor egyik nap még New Yorkban voltam, a másik nap meg két hétre elutaztam Norvégiába. Ez a fajta életforma elég kapcsolatgyilkos tud lenni… most meg már szerinted ki akar egy olyan csajt akinek majdnem húsz centis vágás ocsmánykodik? Majd ha már kiheverte a szervezetem a műtéti traumákat, és teljesen felépülök, akkor konzultálok Winter dokival egy plasztikai műtétről. Állítólag elég szépen el tudják tüntetni a hegeket. Tagadok, és terelek. Nem keresgéltem magamnak senkit a társkeresőn, mert ott volt nekem Sergei, és bármennyire is volt káoszos a kapcsolatunk, nem tudtam megtenni, hogy más pasik után nézelődjek mellette. A hegemet pedig tényleg szégyellem. Nem hiába nem hordok kivágott ruhákat, mert nem akarom, hogy az emberek megbámuljanak. Sajnos a műtét elég nagy trauma volt a testemnek, ezért nem lehetett még egy szépészeti műtétet is elvégezni. A bordáimat, amiket átvágtak és szétfeszegettek, hogy a szívemhez hozzáférhessenek, már összeforrtak, de van egy kötelező idő, aminek el kell telnie ahhoz, hogy újra kés alá fekhessek. Nem akarom a hátralevő éltemet azzal az ocsmánysággal leélni, ami a szegycsontomtól lefelé majdnem húsz centi hosszan éktelenkedik. Bőven elég volt ahhoz is hozzászokni, hogy esténként az ágyban fekve hallom a műbillentyű ketyegését, mintha egy órát ültettek volna a mellkasomba. Öröm az ürömben, hogy lassan átállhatok a hasba szúrt vérhígító injekciókról a tablettás változatra. Úgy néz ki a hasam, mint egy rossz drogosé a begyulladt tűszúrásnyomok miatt. - Oké, csak ismerem én a női nemet. És tudom, hogy bomolnak érted a csajok. Vonom meg a vállamat. Ha beismeri, ha nem… elég szép kis rajongótábora van nem csak New Yorkban, hanem szerintem bárhol, ahol megfordul. Jóképű, fiatal – természetesen az én bátyám csak jó parti lehet – ráadásul egyedülálló. Ki ne akarna egy pasira rákattanni? Na ezért jó, hogy van Jackie-nek egy húga! Én ismerem a kis női praktikákat, és azonnal kiszúrom, ha valaki meg akarja környékezni. A férfiak ehhez olykor elég vaksik. - Hát amelyikről te is! Húzom fel az orromat sértetten. Most akkor még én vagyok a hülye, mert nem tud konkrétan fogalmazni? Tudja nagyon jól, hogy nem szeretem a szőkézést, de csak azért is beszólt! - Lehet, hogy a bátyám vagy… és imádlak Jackie… de ti pasik néha annyira… Forgatom meg a szemeimet. Inkább ne menjük bele mélyebben, nem akarok veszekedni… meg aztán nem akarom rajta levezetni a Sergei miatt érzett férfiutálatomat. Arról aztán Jackie igazán nem tehet. Nem lenne fair. Szóval a lényeg, hogy jelenleg mindketten puffogunk, pont mint a gyerekek, akik valami pitiáner dolgon összekaptak. Amikor átvált oroszra, én is ugyanígy teszek. Ha kellőképpen kiakaszt, legalább senki mást nem botránkoztatok meg vele, ha nekiállok káromkodni. - Oké, ezt már eddig is sejtettem. Mondhatnál végre valami újat is. Fűzöm össze magam előtt a karjaimat. - KILENC ÉVES??? Jackie!!! Bukik ki belőlem a rémült kiáltás, s mivel oroszul látszólag senki nem tud körülöttünk, ezért most már hosszabb ideig szegeződik ránk a vendégek tekintete, mint első alkalommal. Ha így folytatja, tutira ki fognak minket hajítani az étteremből a nyugalom, és a rend megzavarása miatt. A telefonért nyúlok, majd a képre pillantok. - Jackie… ugye nem azt akarod mondani, hogy… A képet kinagyítom, és a kislány arca szinte teljes egészében kitölti a telefon kijelzőjét. Nagyon cuki kislány, és kiköpött olyan, mint… Ezt nem hiszem el! Jackie láthatja a megrökönyödést az arcomon, és azt is, ahogy az idegesség szülte pírt sápadtság váltja fel az arcomon. Akár hányszor arra a nőszemélyre gondolok, legszívesebben… - Azt mondta, nem a tiéd. Ha a tiéd, akkor miért csinálta ezt veled, és miért pont most tálalta ki az igazságot? Miért nem jutott korábban az eszébe? Eddig hol volt ez a kislány, mert hogy nem ő nevelte fel, az is biztos. Adom vissza a telefont Jackie-nek. Nem nagyon hiszem el azt, amit mondani próbál. Nekem elég zűrös és érthetetlen ami itt folyik. Most komolyan, mi baja van ennek a nőszemélynek, hogy kilenc év után képes mély sebeket felkaparászni? Mi van azzal a másik pasival, akiről azt mondta annak idején, hogy a gyereke apja. - Mit fogsz csinálni, ha kiderül, hogy tényleg a lányod? Visszamész New Yorkba? Megbocsátod neki az elmúlt kilenc évet, és mindazt a szenvedést amit neked okozott? Egyáltalán miért hazudott? Normális ember nem tesz ilyet! Anyáék mióta tudják? Mondom őszinte felháborodottsággal. - Egyébként nagyon aranyos a kislány. Hogy ismerted meg, és hogy hívják? Még szerencse, hogy Mimike jó messze van innen, különben megtépném. Nagyon felhúztam most magam ezen az egészen. Viszont ha ez a kislány tényleg Jackie-é… amire utána számolva van ráció, akkor ő az unokahúgom. Akármennyire is gyűlölöm az anyját, ő nem tehet semmiről…
Csak figyelmesen hallgatom a húgom kifogásait, közben pedig próbálok nem túl látványosan elvigyorodni rajta. Azért megvárom, had érjen csak a végére, mielőtt újra magamhoz ragadnám a szót. - Ahhoz képest, hogy nincs időd ilyenekre, egész jól kened-vágod ezt a társkeresős témát. Azt meg nem fogom elhinni, hogy csak az én kedvemért tanulmányozod ilyen bőszen őket. -vonom fel a szemöldököm, mert be is cseszne, ha a húgom játszana kerítőt nekem... köszönöm, de magam szeretném intézni ezen ügyeimet. Én sem szólok bele az ő választásaiba. - Honnan tudod? Lehet, hogy van akinek ez jön be. -vonok vállat. Mondjuk a sebészeket biztos nem zavarja. Valahol azonban megértem Erin érzéseit is, nekik azért elég durván oda kellett figyelni a megjelenésre is a versenyek alkalmával, mert már csak azért is repkedtek a pontlevonások, ha a bírók nem találták megfelelőnek esztétikailag a megjelenést. Félrecsúszott ruhapánt, meg társai, csak hogy egy idióta példát mondjak. - Amúgy ha annyira nem tetszik, miért nem csináltatsz valami tetoválást rá? Az én vállamon is alig látni a heget tőle. -adom az újabb ötletet. Amúgy vicces visszaemlékezni, hogy meglepődött mindenki a családban, amikor kiderült, hogy minta került a hátamra. Mondjuk igaz, különösebben én sem jelentettem be a dolgot, de hát na... az meg a másik, hogy őrző ismerősökön kívül nem győzök mindenkinek minden mást összekamuzni, hogy milyen indíttatásból is varrattam magamra őket. Felvettek az egyetemre, elvesztettem egy fogadást, megnyertük a bajnokságot... meg akad még egy pár. Nem mondom, eleinte fura volt megszokni őket, de mára egész megszerettem őket. - Ajj, maradj már. -legyintek neki, mert most valahogy semmi kedvem ehhez az egész témához, úgy is mindjárt sokkal komolyabb vizekre evezünk... - Néha annyira... mi? Tudod mit? Inkább nem is akarom tudni... -gondolom meg magam menet közben, mielőtt még átváltanánk oroszra, és vallok, reménykedve, hogy nem kap itt menten szívrohamot. - Pssszt, az isten szerelmére már! Erin! Ha nem hagyod abba a visítozást, akkor egy szóval sem mondok többet. -szólom le, miután már megint a fél étterem minket bámul, mert tizenéves csitri módjára visongani támadt kedve. - De, pontosan azt. -közlöm fapofával, amíg a telefonomon babrál, és ha nem lenne ilyen szar komoly a helyzet, talán még jót is mulatnék az arckifejezésén, vagy ahogy rekordidő alatt sápad le, de valahogy most nem igazán vagyok vicces kedvemben. - Ez egy elég hosszú történet... -hárítom a kérdések első áradatát egy fáradt sóhajt követően, aztán a telefon újra a zsebemben landol, én meg csak kapom az újabb és újabb kérdéseket. Te jó ég, mint valami lavina! - Az apja leszek, ha igényt tart rá...? -gondolkozok hangosan - És biztos, hogy nem megyek haza. -rázom a fejem hevesen, nem, nincs az a pénz... Ha már innen is tovább kéne lépnem, inkább mennék már Kanadába, a jégkorongozók paradicsomába. - Ami meg a megbocsájtást illeti, dolgozok rajta, csak elég döcögősen megy. -húzom el a szám, mert azt hiszem, neki sem kell bemutatni a híres-neves Carter féle "tegyél meg egy szívességet, köpj a plafonra és áll alá" - féle megbocsájtást. Elég nehéz legyűrni, pláne ennyi év után. - Mert kényszerítették...? Ami pedig anyáékat illeti, olyan 9 éve és 8 hónapja? Vagy kilenc? Vagy valami hasonló, tudja a fene. Emlékszel, amikor kihallgattad őket telefonon Mimi anyjával? Na, gondolom azóta. Pont a lényegről maradtál le, Miss Columbo. -jegyzem meg cinikusan, de eszem ágában sincs a nyakába varrni a balhét, amikor csak jót akart nekem. Veszekedni meg pláne nincs most hangulatom. - Mayának hívják, és mint utólag kiderült, ugyanabba a suliba járt, mint ahol tanítottam. Én voltam a tanára, nagyjából hetente mentünk együtt az orvosiba. Ki gondolta volna, hogy már azok voltak az első családi programjaink? -kérdezem elmerengve a múltbéli emléken.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
- Meghibbantál? Anyáék megölnének, és így is eleget szurkáltak, szurkálom magam tűvel. Nem fogok magamra tetováltatni semmit… és te is meg fogod bánni, amikor majd öreg leszel, a bőröd meg ráncos, és a röcögőid a bokádnál fognak lógni. Öltök rá nyelvet. Sose voltam híve a tetoválásoknak, és egy olyan sportágban mint amit én űztem, elképzelhetetlen is lett volna. Testékszerem sincs a kilyukasztott fülemben lógó fülbevalókat leszámítva. Nem tennék magammal semmi véglegest, amivel elcsúfítanám a testemet. Persze le lehet ezeket szedetni. Egyszer láttam a TLC-n lézeres tetoválás eltávolító kezelést, és majdnem rosszul lettem, szóval gyorsan át is kapcsoltam más csatornára. Köszönöm, de nekem erre nincs szükségem. A plasztikát is azért akarom megcsináltatni, hogy eltüntessem ezt az izét, amitől úgy nézek ki, mintha az ufók elraboltak volna, és emberkísérleteket hajtottak volna végre rajtam. Slussz-passz, semmilyen más testi beavatkozást nem akarok azután – hacsak nem életmentő dologról van szó. Egyáltalán nem ujjongtam akkor se, amikor Jackie annak idején megmutatta a tetkóját. Szerintem hülyeséget csinált, és ezt akkor is az orra alá dörgöltem. Inkább meg se kérdezem tőle, hogy azóta bővült-e a repertoár. Úgy hallottam, hogy aki elkezdi, nem bír leállni, és előbb-utóbb teletetováltatja az egész testét. Borzasztó! - Nem visítoztam. Szögezem le duzzogva. Oké, talán egy kicsit felemeltem a hangomat, de azért ez még távol áll a visítozástól. Amúgy meg nem tudom miért csodálkozik, hogy így reagálok, amikor ilyen súlyos dolgokat közöl velem!? - Ja, tudom… 9 éves story. Húzom el a számat nemtetszésemet kifejezve. Az eszem megáll, komolyan mondom! Sok mindenre számítottam, de erre aztán végképp nem. Hogy lehet, hogy nem jöttem rá? Lehet, hogy nem is volt semmilyen pasi, azt is csak hazudta Mimike? Végül is nem láttam soha senkivel, miután kiderült ez az egész… de akkor ezt nem tartottam furcsának, mert az a hír járta, hogy a pasi leszarja, hogy felcsinálta. Mindez csak színjáték lett volna? Micsoda beteg elme talál ki ilyet? - Kényszerítették? De hát ki? Hitetlenkedve csóválom a fejemet. Rengeteg alkalma lett volna arra, hogy kitálalja az igazat. Továbbra se értem, hogy miért várt ezzel 9 évet… már ha az a kislány tényleg Jackie-é, és nem csak hülyíti már megint. Nem bízok meg benne, egyszer már átvágta a bátyámat. Nagyokat pislogok, amikor kiderül, hogy lényegében anyáék a kezdetektől tudtak róla, és… - Jackie. Remélem ezzel nem arra akartál célozni, hogy engem hibáztatsz!? Már megbocsáss, de akkor menj a francba! Én mindig csak jót akartam neked! Azt mondtam, amit hallottam. Mimike anyja azt mondta anyának, hogy Mimike gyereket vár. Én akkor meg voltam győződve róla, hogy tőled. Ezért is hívtalak fel rögtön, ha jól emlékszel. Arról nehogy már én tehessek, hogy amikor odamentél hozzá, és számon kérted, a jelek szerint egyenesen a szemedbe hazudott! Fegyvert fogtak a fejéhez? Nem hiszem! Az elmúlt kilenc év minden egyes napján fegyvert fogtak a fejéhez? Ezt se hiszem! Jó duma, hogy kényszerítették, és te talán be is nyalod, de én ezt nem hiszem el. Egyszerűen nem hiszem el azt, hogy anyáék ilyet tettek volna! Ők nem olyanok! Ráztam a fejem tagadóan. Anya nagyon szereti a gyerekeket. Nem csak engem edzett, sokszor foglalkozott más gyerekekkel is. Apáról se tudnám elképzelni, hogy ezt tette volna Jackie-vel! Nem, az teljesen ki van zárva. Nem hiszem el, és kész! - Hát ez remek. Reagáltam kurtán arra, hogy ráadásul még tanította is Mayát. Ez az egész olyan, mint valami szar spanyol családi dráma, amit előszeretettel bámulnak a nyugdíjasok a TV-ben. Nem akarom elhinni ezt az egészet. - Van még valami, amiről tudnom kell? Sóhajtok fel megadóan. Kétlem, hogy tudna a hallottaknál cifrábbat mondani, de sose lehet tudni. Ezek után már nem merek semmit se biztosan állítani. Az étvágyam már elment, szóval amikor a hal elém kerül a pincér jóvoltából, csak a szám szélét húzogatva méricskélem. Kár, pedig az illata nagyon jó.
- Fújj már, ne legyél gusztustalan. Elveszed az étvágyam itt kaja előtt... Meg amúgy is! Én öregként sem ilyen leszek - ha meg mégis ilyen bűn ronda csotrogány, akkor a tetoválások inkább dobnak majd az esztétikai értéken, mint rontanak. -amúgy is, amennyit sportolok, kétlem, hogy ilyen összeszottyadt öregapó lenne belőlem. Ha meg valahol túl a 150-en mégis hasonlóan kezdenék kinézni, azt meg Erin jó eséllyel már úgy sem fogja soha látni, hogy szekáljon miatta... és erre a gondolatra elöntött valami keserű szomorúság, hisz most is csak a szerencsének köszönhető, hogy nem vesztettük el. Annyira megszoktam már, hogy mindig ott van, amikor szükség van rá, beleüti az orrát mindenbe, meg osztja a kéretlen jó tanácsait, hogy el sem tudom képzelni, milyen lenne, ha soha többé nem nyúzna velük. Csak vágok egy grimaszt arra, hogy nem visítozott, nevezze, ahogy akarja, a lényeget akkor is érti. A műsorra meg nem vagyok kíváncsi mellé. - A szülei. A mi szüleink... mittudomén! Annyira pontosan én sem tudom, milyen szarkavarás ment itt 10 évvel ezelőtt, ott se voltam. -forgattam a szemeimet, mert hát ha akarnék, se tudnék olyan részletes történetet előrántani a tarsolyomból, amilyenre vágyik. Valahogy eddig egyszer sem sikerült annyira elmélyedni a Naomival való társalgásban. - NEM! Nem-nem-nem, az ég szerelmére, a legkevésbé sem. Tudom, hogy csak jót akartál... Meg akarsz... -korrigálom magam gyorsan, mert naná, hogy pont azt érti félre, amit nem kéne. Ellenben ahogy tovább magyaráz, most rajtam a sor, hogy némileg ingerültebben vágjak a szavába. - Befejeznéd ezt a Mimikézést? Komolyan, mint ha valami debil öt évesről beszélnénk, pedig nem. Van rendes neve is. -vagy ha sehogy nem utal rá, akkor is tudom, hogy kiről beszél, szóval nem hiányzik, hogy csak ezzel is tornáztassa az amúgy sem alacsony vérnyomásomat. - Amúgy eddig én sem akartam elhinni. De nyáron volt egy hétvége, amikor nem tudtalak meglátogatni a kórházban... Nos, azért, mert hazaugrottam New Yorkba néhány napra, és a lakásomon találtam egy levelet Mimitől. A szakításunk után írta, karácsonykor, csak kedves édesanyánk volt oly kedves és elfelejtett szólni nekem róla... Ez pedig a másik fő ok arra, hogy nem beszélünk. Írt egy cetlit is a levél mellé, szóval biztos, hogy tudtak erről az egészről. -pukkasztom ki az illúziólufit anyuval kapcsolatban. Amúgy meg nekem mondja? Én is nehezen akartam elhinni, még nehezebb feldolgozni, pláne azok után, hogy a költözésemig egész jó volt a viszonyunk. Hiába éltem külön, egész gyakran hazalátogattam, hétvégente együtt ebédeltünk, telefonáltunk, meg tudomisén... Gyerekként is kimondottan anyás voltam, bár nehéz lett volna apás lenni úgy, hogy alig volt otthon a munka miatt. Mindegy, majd túlteszem magam rajta, hogy ő s hazudott. - Most miért? Amúgy tök vagány kiscsaj. Kicsit két ballábas, de aranyos. -keltem a lányom védelmére, majd megvártam, hogy a pincér letegye a tálakat, csak utána reagáltam Erin kérdésére. - Van. -feleltem kést és villát ragadva, majd nekiláttam feldarabolni a halat meg a nagyobb zöldségeket, legalább addig se a húgommal kell farkasszemet néznem, amíg közlöm a további jó híreket. - Mimi is a városban él. -tártam elé a csodás hír első felét, miközben bekaptam egy falat halat, majd miután lenyeltem, jöhetett a hír többi része is - És ha minden jól megy, akkor hamarosan összeköltözünk. Hármasban. -jöhetett az újabb falat, ezúttal a grillezett zöldségből - Amúgy ezt még anyáék sem tudják. -néztem fel a tányéromból egy pillanatra, amikor kapcsoltam... - Ó, és mielőtt még elfelejtem... jó étvágyat! -értem a "jó" hírek végére.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
- Ha te mondod… Vonom meg a vállamat. Én akkor se tetováltatnám magam, és pláne nem egy hegemet. A gondolatától is ráz a hideg, hogy ott bárki hozzám érjen. Ez tuti, hogy valami lelki defekt, amit a műtét váltott ki. Remélem, hogy ha elvégzik a plasztikai műtétet, akkor ez is elmúlik, mert amúgy nem vagyok az a hű de gátlásos típus, aki még nyáron is garbóban szaladgál, nehogy megvillanjon a dekoltázsa. Csak nemlegesen ingatom a fejem. - Nem, Jackie. Anyáék nem tennének ilyet az unokájukkal. Ha a tiéd, és ők tudtak róla, biztos, hogy elmondták volna. Számomra mindig is borzasztóan fontos volt a családunk. Mindig mindenki védelmére szoktam kelni, és egyszerűen elképzelhetetlennek tartom, hogy anyáék ilyen aljasságra vetemedtek volna. Hiszen… hiszen anya is és apa is látta, hogy Jackie mennyire szenvedett, amikor ez az egész kitudódott. Nem lehetnek ennyire könyörtelenül lelketlenek! - Biztos csak félreértettél valamit. Én nem hiszem el, hogy direkt ilyet tettek volna. Mi okuk lett volna erre? Én nem hiszem el. Hajtogatom lényegében ugyan azt, csak pepitában. Teljesen ledöbbentett azzal, amit mondott. Minden porcikám tiltakozik az igazság ellen! Világ életemben imádtam őket, és felnéztem rájuk, de ha igaz amit Jackie mond, akkor nem tudom ezek után, hogy tudok a szemükbe nézni. Iszonyú vádakkal illeti őket, amik mellett nem tudok csak úgy elmenni. Fel fogom hívni anyát is, és apát is. Tőlük kell hallanom, hogy ebben az egészben semmi szerepük nem volt, hogy egyáltalán semmiről nem tudtak, és ők is csak most értesültek… ahogy én. - Rendben, akkor Naomi. Forgatom meg a szemeimet. Komolyan nem tudom felfogni, hogy miért védi még mindig ennyire. Remélem, hogy nem azért nincs neki azóta se komoly kapcsolata, mert még mindig Mimike után sóvárog. - Emlékszem. Bólintok, majd tovább hallgatom. Összevonom a szemöldököm, és így talán még az egyik Angry Birds-re is hasonlítok pár pillanat erejéig. - Na várjunk. Jól értem, hogy azt akarod mondani, hogy már akkor megírta neked levélben… de anya nem adta át, csak most nyáron? Tiszta idegroncsot csinál belőlem Jackie! Úgy érzem, kezdem egyre jobban elveszíteni a fonalat… mintha a szívbillentyűm elvesztése a logikai érzékemet is hazavágta volna. Idegesen túrok bele szőke tincseimbe, és nagyon nehezemre esik, hogy nyugton maradjak a seggemen. Ha most otthon lennénk, már fel-alá járkálnék erőteljes gesztikulációval őrjöngve a képtelen történet hallatán. - A remeket arra értettem, hogy tanítottad és fogalmad se volt arról, hogy lehet, hogy a te lányod. Igazítottam helyre, mivel érezhetően félreértett. A kislánnyal aztán semmi bajom nincsen… a gyerekek sose tehetnek a felnőttek baromságairól. Az meg hogy szegény kétballábas… hát az anyja se épp az ügyességéről volt híres. Kézbe vettem én is az evőeszközöket, de csak piszkálgattam a rizsszemeket a villám hegyével. - Ki vele. A késsel ráhúzok a pergő szemű rizsből egy adagot a villámra, és a számhoz emelem. Amikor jóízű rágásba kezdek, akkor hallom meg az újabb csodás hírt. A szemeim kigúvadnak, aztán ahogy közli, hogy már az összeköltözést tervezik, megint felkiáltok. - JACKIE!!! Ijedtemben a rizst félre nyelem, és kisebb csörömpöléssel ejtve le a tányérra az evőeszközöket torokszaggató köhögésbe kezdek. Az arcom kezd paradicsomszósz színben pompázni, a szemem sarkából pedig könnycseppek csordulnak ki az erőlködéstől. Az egyik pincér azonnal berohan a pult mögé, majd egy pohár vízzel száguld oda az asztalunkhoz.
Látom, csak nem fogunk közös nevezőre jutni soha az életben ezzel a tetoválás kérdéssel, pedig én tényleg csak jót akartam neki. Nem tehetek róla, hogy ennyire irtózik mind a tetkóktól, mind a hegektől. Na jó, nem mondom, én se ugráltam örömömben a vállamon lévőért, de ma már nem zavar különösebben, sőt... mondhatni, emlékeztető örök életemre. Meg amúgy is, így, hogy rátetováltak, szinte nem is látni. Arra, hogy anyuék nem tennének ilyet, már nem is reagálok semmit, hamarosan úgy is megtudja, amit. Nem fogok leállni vitatkozni vele, az biztos. Mondjuk a helyében én sem hittem volna el, ha bárki ilyennel vádolná őket, mert hiszem, ha látom... de most, hogy láttam, ráadásul anyu beismerő kis üzenetével együtt, egy világ omlott össze bennem. Ennyit arról, hogy a mi családunkban nem menő a titkolózás. Én naiv... Hol bólintok, hol vállat vonok, ám csöppet sem beleegyezőleg, inkább csak hogy érzékeltessem, felfogtam amit mondok, meg itt vagyok agyilag. - Köszönöm. -bököm ki a szemforgatása ellenére, aztán, hogy ezt sikerült tisztáznunk, mesélek is tovább, megosztva a levél történetét vele, amivel azt hiszem, megint sikerült jól összezavarnom, de ha a fene fenét eszik, sem fogja megkapni a levelet olvasásra. Max. ha jó lesz, távolról megnézheti, mert... az aztán tényleg nem olyasmi, ami rá tartozna, imádjam akármennyire is. - Jah, valami olyasmi. -erősítem meg végül a nagy bizonytalanságában, mielőtt még Mayáról is szólna pár szót, de úgy tűnik, sikerült nagyszerűen félreértenünk egymást, így csak egy "jaaaa"-val veszem tudomásul, hogy hogy értette azt, amit. Meg egy vállvonással, mert most őszintén, tudok mit kezdeni vele? Valahol szerintem is vicces, de hát na. Sokat már nem lehet kezdeni vele. Örülhet szegény gyerek, hogy ezek után nem fogom tanítani, úgy is tök szívás lehet az, amikor a saját apád vagy anyád a tanárod. Volt ilyen osztálytársam, nem irigyeltem. Megérkezik a kaja, neki is látunk, és az első falatokkal együtt a végső nagy vallomásaimat is megosztom a húgival, de amikor már épp belemerülnék az önfeledt falatozásba így, hogy legördítettem azokat a hatalmas súlyokat a szívemről, hallom a kiakadását, az evőeszköz koppanását a porcelánon, bennem pedig az ütő is megáll egy pillanatra. Nem többre, mert aztán pattanok is fel, hogy néhány erőteljesebb ütéssel paskoljam meg a hátát, hátha az segít, ha meg nem, akkor... a picsába, hogy fél kézzel nem lehet kivitelezni a Heimlich-manővert. Amennyiben a hátba veregetés nem lenne elég, és a pohár víz sem segítene, akkor egyből ráállítom a pincért a témára, aztán szóban asszisztálok neki, hogy hogy kell kivitelezni a dolgot - persze ha csak nincs képben az elsősegéllyel, de egy pincér miért is lenne? Ellenben ha elbénázza, esküszöm, megverem őt is... - Erin, könyörgöm, meg ne fulladj nekem... !-hadarom idegesen, miközben azon vagyunk, hogy ne fulladjon meg, az óra meg ketyeg megállás nélkül. Én hülye, kellett nekem mondani ezt az egészet... Bár talán még mindig jobb, mint ha szívrohamot kapna, ez ellen legalább van némi esélyünk.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
Alapjáraton is elég kellemetlen tud lenni az, amikor az ember úgy érzi, hogy majd' megfullad egy félrenyelt falat miatt, de az én esetemben ez egy fokkal rosszabb. A mellkasomba mintha késeket döfnének, az alighogy összeforrt bordáimon pedig erős sajgást érzek, ami Jackie ütéseivel csak hatványozódik. Míg az egyik kezemmel a torkomat fogom, a másikkal a levegőbe kalimpálok, de nem tudok megszólalni, hogy fejezze be, mielőtt a bordáim friss összeforradásai ismét szétválnának. A francba már, utálom, hogy olyanná váltam, mint egy hímes tojás, akire mindig vigyázni kell ezután. A víz megérkezik, nagy nehezen tudok belőle inni pár kortyot úgy, hogy ne köhögjem vissza. - Ne! Köhögöm fel tiltakozva, amikor látom, hogy mit akarna a pincértől, majd hevesen a mellkasom felé mutogatok. Remélem ebből Jackie rájön, hogy nem szabad ilyennek kitenni még a testemet. Nem akarok visszakerülni a kórházba, hogy megint hetekig a plafont bámuljam tehetetlenül, márpedig ha a pincér megpróbálkozik azzal, amire Jackie most a keze miatt képtelen, akkor megint a kórházban végzem. Inkább legyűröm a maradék vizet is, és próbálom valahogy felköhögni a félrenyelt rizst. Nagy nehezen végül sikerül. Egy szalvétát kapok a szám elé, hogyha már felborítottam az étterem déli nyugalmát, legalább ne gusztustalankodjak itt a falat nyilvános kiköpésével. - Már jól vagyok. Jól vagyok. Köszönöm. Lihegem, majd párszor megköszörülöm a torkomat, és a táskámból elővarázsolok egy zsebkendőt, hogy letöröljem az arcomra kicsordult könnycseppeket. Inkább nem is nézek körbe, így is érzem magamon a ránk szegeződő pillantásokat. A tányért félretolom, most már biztosan nem fogom megenni. Ujjaimmal megérintem a halántékomat, és körkörösen masszírozni kezdem, hogy elmúljon a sajgás. - Jackie én azt hittem, hogy olyan lesz minden, mint régen. Szólalok meg kis idő elteltével. Eléggé letört és kiborított az, amit hallottam. Nem is csoda, hogy félrenyeltem a falatot, ami éppen a számba került, amikor közölte a híreket. - Azért indultam útnak tavasszal, mert csak te vagy nekem a biztos pont. Én azt hittem, hogy beköltözhetek hozzád és vigyázunk egymásra. Szükségem van rád, de talán neked nincs annyira szükséged énrám, mint azt sejtettem, amikor útnak indultam. Ne érts félre, ha Maya tényleg a te lányod, akkor helyes dolognak tartom, hogy meg akarod végre ismerni, de Naomi... Felpillantok a bátyámra. - Te tényleg átgondoltad ezt az egészet? Annyi szenvedés után most képes lennél vele egy fedél alatt élni? Én nem akarom, hogy megint bántson, Jackie! Maya... más. Ha ő tényleg a mi vérünk... de Naomi? Jackie. Miért? Nem kell ahhoz összeköltöznötök, hogy a lányodat megismerd. A lányod anyja, de nem vagytok egy család.
Kezdőlap
de azért köszöntem, ettől függetlenül élveztem ^^ 
//
