Ahogy Liu válaszolt pár másodpercig úgy éreztem, mintha egy barátnőmmel/barátommal beszélgetnék. Ami elég fura, hiszen tisztában vagyok vele, hogy ez nem így van. Ez csak egy kényszerhelyzet, ami ha nincs, akkor minden bizonnyal ő sem ülne itt... és egyébként sincsenek nekem barátaim. Ezt persze tegnap kitárgyaltuk. Úgy is volt, hogy nem csinálok neki külön "barát" kategóriát. Viszont "barátnő" kategóriám van... A tűzhely fölött kevergettem a tojást, mikor megfogalmazódott bennem egy kérdés, amit már csak azért is felteszek, hogy lássam Liu reakcióját. -Te, Liu... - Szólítom meg, miközben hátrapillantottam. Látnom kell az arcát közben. -Leszel a fiú barátnőm?
Ez már megint milyen idióta kérdés?! Eddig gyerekezett, most meg ... - Trudence, te beteg vagy. - jelentem ki határozottan, de minden különösebb érzelem nélkül. - A jó ég tudja mit kezd majd veled Mortimer ... Nem tudom, a protektornak mihez vannak meg az eszközei, és mekkora a türelme, de ez a csaj egyszerűen hibbant. - Nem leszek sem ötéves, sem lajhár, sem nő a kedvedért. Az emberek nem gyurmafigurás, hogy csak úgy gyűrögesd őket egyik alakból a másikba. És nem lehet őket ki meg bekapcsolni. Akkor is működnek, ha te nem akarod. Akkor is vannak kérdéseik, ha éppen nem akarsz válaszolni, és gondolkodnak is. Remélem hamar kész lesz a reggeli, mert ha ez így meg,y akkor itt hagyom, és inkább koplalok. De már tudom mi lesz erre a válasz: cuki vagyok ilyenkor. A bal kezembe fogom a villámat, és várok. Ha tényleg valami ilyesmivel rukkol elő, akkor az ő cuki kis totojmásza egy laza mozdulattal fogja kettétörni azt a rohadt villát. És aztán örüljön, hogy csak azt. Nem, nem vagyok dühös, csak meg akarom leckéztetni.
Már az első mondata elég volt ahhoz, hogy jókedvűen felnevessek. Én, mint beteg? Nagyon is lehetséges. Még tartott Liu kis beszéde, mikor befejeztem a reggelit, s odasétálva mellé elvettem a tányérját. Visszasétáltam, majd mertem bele a friss rántottából. -Nem kértem, hogy nőnemű legyél, kincsem. - Közöltem vele, miközben visszatettem a tányérját elé, majd fogtam a sajátomat. -Ezért mondtam, hogy "fiú barátnő". Az olyan, mint a barátnő csak fiúba... Mivel "barát" kategóriám nincs... Szóval nem kell nőnek lenned. - Miután a saját tányérom megtöltésével is végeztem leültem Liu-val szembe. Tudom, jobb lenne, ha most nem szólalnék meg, de egy "beteg" lányhoz ez túl értelmes magyarázat lenne. -Úgyhogy elég, ha simán meleg vagy! - Jelentettem ki vidáman mosolyogva, majd vállat is vontam. Ez már csak a szívatás része.
~ Kész! Feladom! Már csak sóhajtottam egyet, és ahelyett, hogy eltörtem volna a villát, szépen nekiálltam megenni vele a rántottát. Minek törjem el? Csak "megejnyebejnyézne" miatta. Egyszerűen értelmét sem láttam, hogy válaszoljak neki. Gyorsan, minden különösebb cécó nélkül belapátoltam a reggelit, megtöröltem a számat, és felkeltem az asztaltól. - Köszönöm a reggelit! Ha dolgozni akarsz, menj csak, majd én elmosogatok. Már vittem is a saját tányéromat a mosogatóhoz, aztán majd a másikat is, ha Tru végez. Utána pedig garantált, hogy ki nem teszem a lábam a szobából amíg nem muszáj.
Kicsit elszontyolodtam, amiért nem válaszolt, s különösebben nem is reagált. Végül hagytam az egészet, s követve Liu példáját én is nekiálltam a reggelinek...ami igazából ebéd, de ennyi baj legyen... Lassabban ettem, viszont magamnak kevesebbet is tettem, mint Liu-nak, így nem sokkal utána én is végeztem. -Most szünetet tartok... - A munkára gondolni sem akarok! Most egy időre elegem lett belőle. -Mesélsz még kínáról? - Pillantottam a fiúra bociszemekkel, hátha megered a nyelve és tényleg mesélni kezd. -Kérlek... Addig sem kell a hülyeségeimet hallgatnod! - Ha ez nem elég ok neki, akkor semmi.
- Szeretnéd megtalálni a bekapcsológombomat, Tru? Hátha újra majd úgy működöm, ahogy neked kényelmes? - kérdeztem, vissza se fordulva a mosogatótól. Ó, a mosogatásban mostanában kezdek nagyon profi lenni, az jól megy. Igaz néha fáj, de egyre technikásabb vagyok. A bal kézben fogom a holmikat, a jobban a szivacsot, mert azt nem baj, ha néha kiejtem. Így tulajdonképpen bármit el tudok mosni. - Minek meséljek neked Kínáról? Úgysem értenéd ... nincs mihez hasonlítanod, hiszen nem ismered a világot ezen a házon kívül. Ó, ez aljas volt, így visszaadni. De nincs kedvem már bazsalyogni vele. A tányér kész, jöhet a serpenyő. - Nem kell hallgatnom téged, visszamehetek a szobámba.
Olykor elég nehéz elviselni a természetem, de mivel nem lakom együtt senkivel, ezért ezen sosem akartam változtatni. Úgy gondolom ráérek még változni. A napokban pedig már felesleges lenne. Az emlékeim miatt úgyis fogok... Az még kérdéses, hogy jó vagy rossz irányban e. Ideges vagyok a munka és az elkövetkezendő napok miatt is. Reménykedtem abban, hogy Liu majd eltereli valamivel a figyelmem, de úgy tűnik nem kellett volna. Értem én, hogy kicsit felbosszantottam... vagyis azt hiszem, kicsit. Ennyire nem húzhattam fel. Illetve igen, felhúzhattam...de nem szándékosan tettem. Nekem ilyen a "humorom". Akik ismernek azok tudják és sosem reagálnak rá így. -Nem szükséges. Megyek dolgozni! - Gépiesen felállok az asztaltól, majd sietve kiindulok. Alighogy beérek a nappaliba, érzem, ahogy könnyek gördülnek végig az arcomon. B@sszus! Bal kezemmel nekiállok a szemeimet törölgetni, de a könnyeim egyre csak gyűlnek. Tovább sietek, s csak a folyosóra érve állok meg. Belehalnék a szégyenbe, ha Liu azt hinné, hogy miatta... Nem érdekel mit gondol rólam! Higgyen amit akar. Miután visszakapom az emlékeim úgysem fogunk többet találkozni. Egyszerűen csak ideges vagyok... ez pedig így jön ki rajtam.
Na, most aztán megsértettem. Nem kell látnom az arcát, hogy tudjam, most pityereg. Most két váalsztásom van. VAgy nem veszek róla tudomást, és akkor én leszek a szemét, vagy kiengesztelem, és akkor folytatódik minden elölről. Az utóbbihoz nincs erőm. Befejezem a mosogatást, mindent rendberakok a konyhában, bár nem ezért szerződtettek, de az időmbe belefér. Elvileg nem kellene engem vendégül látnia, és akkor kopoghatna a szemem az éhségtől két napig. Amint mindennel végeztem, elvonulok a szobámba, és meghúzom magam. Mindenkinek az a legjobb, ha szépen láthatatlanná válok, mintha itt sem lennék.
A saját szobámba érve becsuktam magam mögött az ajtót és az ágyra vetődve átöleltem az egyik párnám. Belenyomtam az arcom, s próbáltam elfojtani a feltörekvő sírógörcsöm. Na, így én most sokkal gyerekesebbnek tűnök, mint Liu bármikor... Pár perc elég volt ahhoz, hogy elfogyjanak a könnyeim és összeszedjem magam. Felültem az ágyon, de a párnát még mindig magamhoz öleltem. Már nem vigaszként, simán csak jó puha. Az ilyen jelenetek miatt azt hiszem nem lennék jó író. Mármint... olyan, aki felvállalja a nevét és dedikálni jár, stb... Ha túl sok kritikát kapnék lehet minden héten eljátszódni egy ilyen szituáció. Bár azt hozzá kell tennem, hogy a könyvkritikákat sosem vettem komolyan. Ízlések és pofonok. Nincs olyan szerző, aki olyat tudna alkotni, ami mindenkinek egyformán tetszik. Miután sikerült megszabadulnom a párnától, magam elé húztam a gépem. Miután bekapcsolt megnéztem az e-mail üzeneteim. Csak egy érdemleges levelem volt, az is Laurent-től. Amilyen szerencsés formában vagyok tuti ócsárolni fogja a fejezeteket. Határeset. Azt írta tetszik neki, de változtassak néhány dolgon. Aztán szépen felsorolt minden, szerinte változtatásra szükséges sort, szót, bekezdést, oldalt... Elküldtem neki azt, amivel tegnap, illetve ma hajnalban végeztem. Ha ezen is talál változtatni valót, akkor próbálja feldolgozni, mert ez a végleges változat. Az első két könyvemnél is kifogásolt jó néhány fejezetet...mégis hasznunk lett belőle. Kikapcsoltam a gépet, miután az üzenetet elküldtem. Legszívesebben átmennék a barátnőmhöz, vagy elmennék bevásárolni kicsit...de Liu miatt egyiket se tehetem meg úgy, hogy élvezzem is.
Mire tényleg mindennel végzek a konyhában, persze lehiggadok, és győz a lelkiismeretem. Felballagok az emeletre, el egészen Tru szobájáig, bekopog, majd kis idő múlva benyitok. Látom rajta, hogy bánatos, és csak ül az ágyon. Odalépek hát, és leülök vele szemben. - Sajnálom, Tru. Neked is rázós napjaid vannak, meg nekem is. Így tényleg nehéz békében meglenni egymással. Felhúzott az, hogy ennyire gyereksen viselkedsz, amikor közben meg holnaptól elvileg mások élete lesz a kezedben. Persze gondolom nem dobnak rögtön a mély vízbe, de akkor is. Kissé leromboltad az illúzióimat, és ez nem esett jól, mert nincs sok minden mostanság, amibe kapaszkodhatnék. Hát, azért jöttem be, hogy vigasztaljak, de ez nem igazán olyanra siekrült végül. Már meignt inkább bírálok. De legalább most nagyon szelíd a hangom. Én próbálok megértő lenni, de közben a falra tudnék mászni a gondolattól, hogy a következő zűrös ügyben betelfonálok az őrzőkhöz, és valaki Tru stílusában kezeli a problémámat. Nem lenne jó ...
Nagyon meglepő volt ezek után Liu-t látni. Pontosítva nem az volt meglepő, hogy láttam, hanem hogy a szobámban...és úgy, hogy önszántából jött ide. Bárcsak ne tette volna. Ilyen szöveggel nem lett volna muszáj megkeresnie, nyugodtan magában tarthatta volna. A padlón vagyok és ő még belém is rúg! A legrosszabb pedig az, hogy látom, részben igaza van. A másik részét pedig nem értem. Mások élete a kezemben? Nekem? Hát ha orvos lennék, akkor még csak-csak elhiszem... -Ha a saját életemre nem tudtam vigyázni, akkor el sem akarom képzelni máséra hogyan fogok... - Az életem alatt az emlékeimet értem, amik így vagy úgy, de mégis elvesztek. Az én számból az sablon szöveg, "úgy vigyázok rá, mint a szemem fényére" sem hangzana jól. Teljességgel megbízhatatlan vagyok. Erről pedig jó lenne tudnia Mr. Appletown-nak. A párnát, amit nem is olyan rég ölelgettem, most a bal kezemmel megragadtam a szélét és egy határozott mozdulattal fejbe kólintottam vele Liu-t. Kizárt, hogy komolyabb fájdalmat érezzen tőle, azonban még így is jól esett ilyen formában bosszút állni. -Akkora egy totojmász vagy...!
Az önkritka szép dolog, de csak kb. 5 másodpercig tart, aztán jön a párna. Hiába lendíti, mert mire a fejemhez érne, már az ágy mellett állok, mit több a párna is a kezemben van. A mozdulatsor gyors volt: hárítás, párna elkobzás, felpattanás. Mindez pillanatok alatt, könnyedén, de persze továbbra is bal kézzel. - Szerintem túl gyors vagyok totojmásznak, bármi legyen is az. - közlöm, és belegyömöszölöm a párnát az ágyba, csak éppen Tru is az ágy meg a párna között van. Persze csak "gynedégen", nem akarom, hogy baja essen, csak végre ki akarom zökkenteni ebből az állapotból. - Holnap fel kell nőnöd újra! Nem akarod esetleg már ma elkezdnei? Cska úgy módjával, lassan ... - kérdem, amíg még a párna alatt "senyved", s várom a választ. Nem ügy kiszabadulni, elvégre fél kézzel nyomom csak le, jelenleg ahhoz, hogy lenn tartsam, rá kéne ülnöm, azt meg azért mégsem teszem meg.
Néhány pillanatig csak pislogtam magam elé. Nem tudom, lehet, hogy csak én vagyok túl lassú hozzá képest... de ez akkor is elég gyors volt! Meg se merem kérdezni hogyan csinálta. A végén hülyének nézne. Pedig szerintem ez egy átlag emberhez képest is gyors. -A totojmászok már csak ilyen gyorsak... - Vonom meg a vállam lazán. Vajon tényleg létezik olyan faj, aminek ez a neve? Majd később talán rákeresek a neten. Fogalmam sincs milyen állatcsoportba tartozhat egyáltalán, de a blobfish-nél biztosan aranyosabb. Azt hiszem Liu átvette a gyerekes stílusom egy kis időre. A párnával való akciózásából legalábbis ezt sikerült leszűrnöm. Mondani azonban nem akartam. Többek között azért sem, mert a nevetés túlságosan lefoglalt ahhoz. -Pont azért leszek ma gyerekesebb az átlagosnál is! A továbbiakban már nem tehetem majd meg, nem igaz? Kiélvezem hát azt a kis időt, amíg még lehet... - Ültem fel ismét, miután sikerült kikecmeregnem a párna alól és visszaszerezve azt ismét átöleltem. Ez a második kedvenc párnám.
Ez egy jó indok, vagy ürügy arra, hogy gyerekes lehessen. De engem nem ver át. Nem ver át, mert nem ma láttam először. Én hoztam haza, amikor elkóborolt az erdőben. És ha Morimrnek nem lennének kétségei a csajt illetően, most én sem lennék itt, azt hiszem. - Amikor először találkoztunk éppen ilyen gyerekes voltál. - szegezem neki a puszta tényeget ellenérvként. - Szeretnélek csak fél órán át olyannak látni, akinek lehet adni a szavára, aki képes partnernek tekinteni valaki mást, ismeri a kölcsönös tisztelet fogalmát, és így tovább ... Nem kérek egy kicsit sokat? Nem. Fél óra igazán nem agyon idő egy egész napból. De elég lesz 20 perc is. Vagy tíz ... öt ...
Bőszen ráztam a fejem a felvetésére. -Arról már lekéstél. - Jelentem ki őszintén. -Ha nagyon nagyon nagyon muszáj, akkor tudok viszonylag normális is lenne, de csak az olyan emberekkel, mint mondjuk Mr. Appletown, vagy a főnököm, Laurent. Rád viszont már-már LBB-ként tekintek, ami a tisztelettel köszönőviszonyban sincs. - Azt nem ragozom, hogy mit is jelent az a bizonyos három betű. Ha nagyon kíváncsi úgyis rákérdez...bár nem tudom válaszoljak e majd neki. Szerintem kiakadna rajta, ha tudná a jelentését. -Próbáld meg beérni azzal, hogy időnként kedves vagyok... Jó?
Az LBB már nem először merül fel. Tudom, már az első találkozáskor is emlegette, csak akkor jött az a telefonos leskelődős húzása, és az elterelte a figyelmet róla. - Mi az az LBB? - csapom le a labdát reflexből. Szóval nem tisztel. Na, legalább tudom. Jó, én nem vagyok egy Mortimer, de ő sem egy Patrisha, egy kicsivel lejjebb is kezdhetné a tiszteletet. De mi az az LBB, hogy azokat nem lehet tisztelni? Ez is olyasmi lesz, mint a totojmász. Látszik az arcomon a gyanú, hogy megint valami szemtelenséget fogok hallani, valamit ami rosszul esik. Az önbecsülésem amúgy is a béke s3gge alatt van, de Tru még azért tudott egy kicsit rontani rajta, az kétségtelen.
Valahogy éreztem, hogy ráfog kérdezni. Elmosolyodtam. Nem azért, mert úgy örülök neki...ez inkább csak kínomban történt. -A szó szerinti jelentését hagyjuk. Olyasmi, mint a fiú barátnő. Én pedig a barátnőimet...mármint az az egyet, ami van...azt nem tisztelem, csak simán szeretem...és ezért vagyok vele kedves. - Egy kissé furcsán hangzott a vége, de szerintem nagyobb dolgok foglalkoztatják annál, minthogy kiforgassa a szavaim.
Na, ez érdekes. Szóval már megint a virtuális kasztrálásomnál tartunk. Nem lehetne erről a témáról is leszállni? - Nézd, Trudence, nekem jelenleg nincsen egy barátom se, de mikor volt, akkor mindet, egytől egyig tiszteltem. És nekem meg soha nem lesz olyan barátom, akit nem tudok tisztelni. Mert aki nem méltó a tiszteletemre, az a barátságomra sem az. - felelem nagyon szelíden, de egyben komolyan. Csak később esik le a tantusz, hogy itt szeretetről is szó volt. Ettől inkább megriadok, minthogy megörülnék neki. A buksisimizós lekisfiúzós majomszeretetből inkább nem kérnék többet.
-Ahány ház, annyi szokás. - Vontam meg a vállam gyengéden. -Nálam a barátság és a tisztelet nem jár együtt. Akit tisztelek azzal sosem kerülök olyan közeli kapcsolatba, mint egy baráttal. Annál mindig megtartom a tisztes távolságot. Viszont egy barátban tudok bízni... Például a barátnőmben alapjáraton bízok, Mr. Appletown-ban ellenben nem... Nem ismerem, bármikor becsaphat. Tisztelni tisztelem, de valójában fogalmam sincs, hogy milyen ember. - Nem terveztem, hogy ennyire mélyen belemegyünk ebbe a tisztelet-barátság témába. Ha viszont már itt tartunk, akkor egyszer elmagyarázok mindent. Talán több szó nem esik majd róla a későbbiekben. -A tiszteletet először mindenkinek megadom. Neked is megadtam, mikor először találkoztunk. Az más, hogy utána kezdtelek megkedvelni, mert olyan kisfiús voltál... Lehet, hogy a barátaimat nem tisztelem, de hidd el, az én esetemben örülhetsz, ha inkább a fiú barátnő kategóriába tartozol. Tiszteletet nem tudok adni, viszont ha úgy adódik számíthatsz rám... - Nah, ez kezd egy kicsit túlságosan mélyenszántó lenni. Valamivel muszáj kompenzálnom. -Az LBB egyébként a Legjobb B*zi Barát rövidítése.
Tru filozófiája érdekes, még rétem is nagyjából, de nem tudnám a magamévá tenni. Én másképpen működök. - Tudod, ez olyan, mintha kissé lenéznéd magad, és úgy vélnéd, hogy azokkal az emberekkel, akiket tisztelni tudsz, nem lehetsz egyenrangú, vagy egyforma súlyú. Akkor magadat se tiszteled? De aztán feloldja nekem a betűszót, és noha sejtem, hogy nem ez a jelentése, mégis úgy vélem, itt kéne ennek a beszélgetésnek a végére pontot tenni. - Hagylak dolgozni. - jelentem ki egyszerűen, és kivonulok a szobából. Eddig, és nem tovább. Innentől tényleg azt tesz, amit akar, felőlem a párnáját is vizesre sírhatja.
Liu utolsó kérdése elgondolkodtató volt. Én még sosem beszéltem erről senkinek. Minden olyan magától értetődő volt, hogy meg sem fordult a fejemben az értelmét keresni, vagy valami hátsó jelentést, de most... -Miért tisztelném magam? Senki vagyok. - Jézusom. Két évig tartott, mire ez megfogalmazódott bennem. Na jó, nem egészen két évig. Ez viszont akkor is ijesztő kicsit. Liu pár nap alatt jobban kiismer engem, mint én magamat! -Most már ne merj itt hagyni! - Szóltam utána szinte felháborodva, mikor kilépett a szobám ajtaján. A hatás kedvéért még az egyik kispárnámat is az ajtónak hajítottam. A nagyobbikat továbbra is magamhoz öleltem. Túl puha volt ahhoz, hogy elengedjem. -Csak holnapra terveztem depressziót, de miattad most előbb jött elő... - Fűztem hozzá már normál hanglejtéssel, s egész halkan. Nem érdekelt, hogy meghallja e vagy sem. Még távol állok a depressziótól, viszont a felismerés így is elég nyomasztó volt.
Még jó, hogy eddig párnát szorongatott, és nem egy vázát, vagy egy súlyos könyvet. Nem mintha az meghatna, ha az repül utánam! Felőlem deperssziózhat kedvére. Ma is, holnap is. Úgy veti meg magát, meg a barátait, ahogy akarja. Az, aki ilyen feltételek mellett a barátja akar lenni, az meg is érdemli. Én viszont szeretnék kimaradni ebből az illusztris társaságból. Átballagok a szobámba, becsukom az ajtót, és elterülök az ágyon. Előkotrom a mobilomat, és megnézem, mennyi az idő, mennyi van még hátra. Ha lehetne az időt gyorsabb múlásra ösztökélni, én most szívesen tekerném a kurblit. De ne. Nem, és nem! Nem olyan sürgős nekem visszamenni. Itt jó. Itt a szobában, itt tökéletes.
Őszintén szólva reméltem, hogy visszajön, de nem tette. Én viszont már csak azért sem hagyom magam lerázni! Összeszedtem az erőm és lemásztam az ágyról. A párnát az ágyra tettem, majd kisétálva a szobából magam után csuktam az ajtót. Kizárásos alapon rögtön kikövetkeztettem hova mehetett. (És az sem mellékes, hogy hallottam, amint a két szobával odébb lévő ajtót becsukja.) Elszánt tekintettel sétáltam a vendégszobáig. Megálltam. Bekopogtam. Nem tudom mitől féltem, de nem mertem egyből benyitni. Szeretnék előtte engedélyt kapni rá. -Bemehetek?
Már akkor éreztem, hogy közeledik, amikor még meg sem közelítette az ajtót. Elbúcsúztam a nyugalomtól, és megpróbáltam megacélozni magam, és főleg a béketűrésemet. - Persze, hiszen a te lakásod. - feleltem, és felültem az ágyon. Próbáltam mindenre felkészülni: újabb sértések, könnyek, kiabálás, komolytalanság, ökörködés, röpülő berendezési tárgyak ... Fogalmam nem volt róla, hogy most mégis mi következhet még.
A választ megkapva lassan benyitottam. -Igazából a főnökömé... Ez az egyetlen háza, amiben úgy tud elrejteni, hogy ne figyeljen fel rám senki... Legalábbis ő ezt mondta. - Jegyeztem meg ezt a talán mellékes információt, miközben beléptem a helyiségbe. Lassan becsuktam magam mögött az ajtót. -Tudod, emlékeztetsz valakire... - Nem mentem hozzá közelebb. Az ajtónál álltam, s hátamat a falnak vetettem. Ezek után már rá se pillantottam. Az ujjaimmal való malmozás sokkalta jobban lekötötte a figyelmem. Szótlanul vártam valami reakcióra, bármilyenre.
Kezdőlap
