Úgy tűnik, hogy már megint sikerült magamból kiindulnom. Én egész biztosan azzal kezdtem volna, hogy bemegyek, és udvariasan jelzem, hogy dolog van, és el kéne vonulni a halandók elől. Minden esetre egy "nekem mindegy" vállrándítással elintéztem a dolgot. Nem érdekel, hogyan csinálja, ha ki tudja hozni onnan úgy, hogy egyben marad. Mármint ő, nem a kóbor. - Nekem így is jó. Reagáltam, miközben megkerültem a kocsit, és beszálltam. Összedörzsöltem a tenyereimet, és igyekeztem minél kisebb méretűre összegubózni. Annyira hihetetlenül elkeserítő, hogy ilyenek miatt kell aggódnunk. Túl hideg van. Ha sokáig vagyunk kint, megfagyunk, és azért nem tudunk verekedni. Meg úgy egyébként semmit sem tudunk csinálni a szabad ég alatt. Lesz itt valaha meleg? - Remélem, hogy követni fog, mert ha nem, akkor meg kell várnunk, amíg végez. Ki tudja, lehet, hogy még bemegy a városba, én meg nem akarok órákig várni rá. Duzzogtam sötét arckifejezéssel, és hátradőltem az ülésen, még a tarkómat is a fejtámaszhoz szorítottam. Fogalmam sincs, mennyi ideig "meditáltam", de amikor magamhoz tértem, akkor már végképp nem akartam tovább húzni a dolgot. - Akkor itt leszek, talán egy kicsit hátrébb sétálok, messzebb a kereszteződéstől. Vagy mi a franc ez. - böktem a fejemmel arra, amerre az út kettévált - Nagyon vigyázz magadra, érted? És ha bármi baj van, azonnal szólj, hogy odaérhessek, mielőtt téged is kicsontoz. Utasítottam nagyon komolyan. Még egy utolsót fújtam, felhúztam a pajzsot odabent, hogy még a jelenlétemet se lehessen érzékelni, aztán kiszálltam, és becsaptam a kocsi ajtaját. Megpaskoltam még a kocsi oldalt, mielőtt elhajtott. Aztán csak álltam az út közepén, néztem, ahogy Gabriel távolodik, és megigazítottam magamon a ruhát. Meglapogattam az öltöny belső zsebét, és voilá. Cigaretta és egy kis doboz gyufa. A szívem kalapált, de így is remegő kezek nélkül gyújtottam rá. Amikor Gabe már elég messze ért, megfordultam, és sétálni kezdtem, aztán, amikor már elég messze értem, egy fának döntöttem a vállamat, és vártam. Percek kérdése, és nagyon súlyos események történnek. De én vagyok az Alfa, és egy de Lucával senki sem szórakozhat büntetlenül...
Nem hibáztattam Tarát azért, hogy ki akart szállni. Elég sok minden megváltozott az utóbbi hónapokban, és lassan már én se tudtam, mihez hogyan állok, vagy hogyan kéne állnom. Elég nagy volt a katyvasz. Követtem Tarát a taxihoz és beszálltam mellé. A sofőr nekem elég ellenszenvesnek tűnt, de hát nem azért volta itt, hogy barátkozzak.
Tara házához érve egyből szimatolni kezdtem. Még érezni lehetett egy másik farkas szagát. - Gondolom kis barátod ellen kéne a pisztoly - mormoltam a bejárati ajtót méregetve. Én ha csapdát állítanék, az ajtót valami kisebbel biztosan felszerelném. Nem az lenne a fő, csak lenyugtatásnak kéne. Általában ha valaki észrevesz és túlél egy csapdát, onnantól akarva-akaratlan megnő a biztonságérzete, és zömében arra számítanak, hogy ezzel kifújt a repertoár. Aztán jön a fekete leves.
A küszöböt szépen elintézték, és a por sem egyenletesen lepett el mindent. Vékony réteg volt ugyan, de aki tudta, hogy valamit találnia kell, az talált is. - Takaros ki ház! - jegyeztem meg félig gúnyosan, majd intettem neki, hogy maradjon egy helyen, és nyugton. Egyrészt nem akartam, hogy bármit is felkavarjon a járkálással, másrészt hogy belesétáljon egy esetleges csapdába. Első körbenézésre a véren kívül semmi olyat nem láttam, ami veszélyre utalt volna. Nos, ha a szem nem segít, jöjjön az orr. Kifejezetten ezüstöt kerestem. Ha vérfarkas tört be ide, és azt is tudta, hogy Tara micsoda, nem hinném, hogy ezüst nélküli csapdákat állított fel. A fémnek és az ezüstnek pedig jellegzetes szaga volt, s mivel én is ilyenekkel dolgoztam, könnyen felismertem.
Ettől függetlenül óvatosan mozogtam, sose lehet tudni alapon. A függönynél önkéntelen vigyorra szaladt a szám. Gabe vérének szagát éreztem a függönyön lévő vérfoltokból, s ahogy óvatosan elhúztam az anyagot, hátraugrottam, mielőtt a csapda belém kóstolhatott volna. - Gabe-nek mázlija, hogy ez nem kapott el, különben legközelebb ezzel együtt fogtam volna kezet vele - mormoltam az orrom alatt, aztán folytattam a szimat után történő keresgélést és csapdahatástalanítást. - Basszus. Ez érti a dolgát...
Az egyik huzalt alig lehetett észrevenni! Nekem is csak azért sikerült, mert az egyik csapda pöckét nekidobtam. Abban a pillanatban, hogy a huzal megmozdult, egy apró tű szinte a semmiből kilőtt és a térdem mellett a falba fúródott. - Ezzel elleszek egy darabig. Addig csicsereghetnél a répáról - mondtam, miközben folytattam a felderítést, és már úgy mászkáltam, mint aki hímes tojásokon lépked.
Duncan jön, amiért elképesztően hálás vagyok neki, azonban ennek leghalványabb jelét sem adom. Egyrészt azért, hogy befejezzük ezt a "már csak azért sem!" játékot, másfelől meg a fickó magasról tesz arra, hogy mi tetszik nekem, vagy mi nem, ami jó, mert nekem most pont erre a hozzáállásra van szükségem. A "nem foglalkozok veled" még mindig jobb az "úgy teszek, mintha érdekelnél" dolog... A taxi megáll, fizetek, kiszállunk, elküldöm, megjegyzem magamban, hogy megint el kéne durni a havat, illetve mindenfélét művelek, csak ne kelljen egyből bemennem a házba. Hirtelen inamba szállt a fene nagy bátorságom, nah... Csak akkor térek úgymond magamhoz, mikor Duncan megkérdezi, hogy a kóbor miatt kell e a pisztoly. Még mindig nem tudom, hogy hajlandó-e adni vagy sem, így csak bólintok, de szavakkal nem felelek. Nem tudnám eldönteni, hogy a pisztoly mellett, vagy ellene érvelnék a beszéddel. Ezt majd Duncan eldönti... - Volt már jobb formában is. - elhúzom a számat odabent, és persze, hogy megállok egy helyben, mikor a fickó arra int. Ő az okosabb, szemfülesebb kettőnk közül, nekem meg nincs okom nem hallgatni rá. Tehát valahol a nappali és a konyha között állok. Azt már tudom, hogy teljes takarítás kell itt, a szőnyeg meg mehet a kukába, mert beleszáradt a vér. Szinte hálás vagyok amiért kizökkent a keserű gondolatmenetből... - Jah, igen. A répa. - elhallgatok, míg összeszedem a gondolataimat. - Az alfa kezdett ráébredni, hogy 2012-t írunk, a világ meg némiképpen megváltozott a középkor óta... Szóval félretette a mindenért-fenyítek elvet, és a répás dologgal házal. Próbál rá jönni arra, hogy kit-mi mozgat, és ahhoz mérten meghatározni helyzetét a falkán belül. Liu megint edzi a többieket, mellesleg őt átharapta saját vérvonalába is az alfa, aztán Gabe még több anyagi támogatást kapott a kutatásokhoz, és már tesztüzemmódban van az arcfelismerő rendszer, meg az aurafotós... izé... És eddig jutott, mert berobbant a kóbor... Igen,már megint itt tartok. El is hallgatok, hagyom Duncant melózni.
Csak a nappali körülbelül egy órába telt. Nem azért mert lassú vagyok, nem is azért, mert olyan fene sok csapda lett volna, hanem azért, mert elég ciki lenne, ha utánam is maradna valami huncutság. Igen, büszkeség és presztízs kérdése ez most - és némiképp bizonyítás magamnak. Amíg dolgoztam, hallgattam Tara répa-meséjét, ami Castortól annyira új volt, hogy köpni-nyelni nem tudtam. Végül továbbra is diplomatikusan hallgattam, és csak akkor szólaltam meg, amikor a kóbornál elnémult.
- Ugye nem félemlített meg? - pillantottam rá, miközben elmentem mellette, hogy a konyhát is átvilágítsam, az eddig összeszedett vackokat pedig egy kupacba dobtam a sarokba. Tudtam, hogy a kérdés egy idősebb farkasnak elég kényes, és talán nem is fog válaszolni, de egy próbát megér.
- Apropó: a nappalid tiszta, de ha valamire húzod a szád, vagy nem vagy biztos abban, hogy minden okés, akkor szólj és megnézem. - Na most akkor mi is van a szívességbankommal? Lósz*r, csak szeretem jól elvégezni a dolgaim. - Ez a motivációsdi Castor fejéből pattant ki?
Azt nem tudom eldönteni, hogy a "Ugye nem félemlített meg" kérdést Castorra vagy Raffaellora érti, ám a válasz ugyanaz: Ha Duncan éppen rám néz, akkor megrázom a fejem. Ha nem, akkor kimondom hangosan is azt a nemet. A kérdés ugyanis nem az volt, hogy félek, vagy tartok e tőlük, mert az esetben bonyolultabb lenne a válasz...
Zöld utat kapok a nappalihoz, mire én megindultam a kandallóm felé, mint akit puskából lőttek ki. Lekaptam a párkányon felejtett cigimet. Előbb rágyújtok egy szálra, aztán foglalkozok a kandallóval is. Át kell nézetnem még a fűtés rendszert egy szakemberrel, mielőtt bekapcsoltatom a padlófűtést, ezért marad a bohóckodás a kandallóval addig. Nem mintha bánnám, szeretem nézni a tüzet. Tehát begyújtok, amíg a testör valahol a konyhában matat. Ott is rendesen szétkentem a vérem... Fél életbe kerül majd, feltakarítani.
Azt, hogy saját ötlet volt- e, vagy valaki másé, nem tudom, de szerintem nem is bír nagy jelentőséggel. A dolog működött, a többi nem számít. - Vissza fogsz még menni? Mármint a falkába...- Lehet, hogy különösebben nem lopom magam a szívébe a kérdéseimmel... Node nem is öribarit keresek magamnak. Ha már úgyis a konyhában van, felajánlom neki, hogy vegyen ki egy doboz kólát a hűtőből. Kaja ugyan nincs benne, szóval közel sem lehet olyan büdös, mint az övé. Jesszus! Feláll a szőr a hátamon még csak az emlékétől is! Brutális volt. Mire elszívom a cigit, a kandalló tüze is életre kel. Egyelőre még mérsékelten, de már ontja magából a meleget. Jól megrakom a tüzet, aztán rácsukom a fémrácsos, de még átlátszó ajtót a tűztérre.
Ha nem félt, az jó volt. A félelem csak korlátol mindenkit.
A konyhában nem találtam csapdát, s ahogy tovább mentem, a ház többi részében sem. Úgy tűnik, csak a nappalit rendezték át, de azt rendesen. A biztonság kedvéért egy-egy helyet többször is átfötörtem, és csak azután fogadtam el a kólát, hogy végeztem. - Kösz!
A kandallóban már égett a tűz, amikor visszatértem a kólával a sarokba állított csapdákhoz. Épp az ablaktól elválasztott medvecsapdával flörtöltem, amikor Tara feltett egy nem mellékes kérdést. Elhúztam a szám, majd a csapdát félrehajítva felálltam, s mielőtt válaszoltam volna, megittam a kóla felét. Időt húzni? Ki? Én!? - A visszamenetel most nem csak tőlem függ. - Egy darabig Tara arcát fürkésztem, azt latolgatva, mennyit mondjak el neki. Egy rész valamilyen szinten rá is tartozott, mivel a falka tagja volt. - Kiderült, hogy Vincent vérvonalába tartozom. Ha azt vesszük, az "unokája" vagyok. - Ezzel még nekem is akadt barátkoznivalóm, finoman szólva se csíptem a dolgot. - Valószínűleg Castor még nem tudja, de én akarom neki elmondani. Ha találkozok vele, amíg itt vagyok, akkor napokon belül, ha nem... akkor később. Most csak azért vagyok itt, hogy pár cuccom összeszedjem, aztán megyek is tovább.
Azt mondja, nem csak tőle függ, hogy vissza megy-e a falkába, aztán csak néz egy ideig. Nem őt figyelem, már csak tapintatból sem, szóval csak érzem, hogy engem néz, én meg leteszem magam a kanapéra, és a tüzet bámulom. Nem sürgetem. Ez az a pillanat amikor azon morfondírozik, hogy mit mondhat el nekem, vagy hogy egyáltalán megbízhat-e bennem. Ezt a folyamatot nem lehet manipulálni, én pedig kísérletet sem teszek rá... Így amikor beszélni kezd, úgy érzem, hogy átmentem valamiféle vizsgán, de örülni nincs miért, mert azt mondja, hogy az ellenséges exalfa vérvonalából származik. ~Uhh~ gondolom, de csak egy bólintással jelzem felé, hogy megértettem a hallottakat. Nem állíthatom azt, hogy tudom min megy keresztül, mert elképzelésem sem lehet erről... Persze, hogy nem fogok erről beszélni az alfával, tehát amennyiben ez titok, akkor nálam biztonságban fog maradni. Millió kérdés merül fel bennem, csak nem tudom, hogy melyiket tehetem fel, ahhoz, hogy ne zárkózzon be teljesen. A "munkával" már végzett, így kétségem sincs afelől, hogy amint valami ennél is kényelmetlenebb dologba nyúlok bele, angolosan távozik. - Tudok segíteni valamiben? Végül a mellett voksolok, hogy nem teszek fel kérdéseket. Akkor talán sem hazudni, sem lelépni nem fog... mármint azonnal nem. Nem kínálom hellyel. Ha akar még beszélni, talán lesz úgy, ha matat, vagy nézelődik még közben a lakásban. Én viszont megülök egy helyben, pedig már nagyon szeretném elkezdeni a takarítást...
Többek között azért szeretek elárulni dolgokat Tarának, mert nem reagál látványosan, nem kezd el sajnálkozni, nem válik anyáskodóvá, és megkímél a felszínes tiszteletköröktől, amiért veszettül hálás vagyok!
A kérdésére finoman elmosolyodok, és iszok. - Ha csak nem vagy profi a vérvonalakban, és abban, hogy a hovatartozás mennyi mindent befolyásolhat, akkor azt hiszem, nem. - Megfeszült egy izom az állkapcsomon, majd leültem a kanapénak egy olyan részére, ahol nem volt vér. Vagy legalábbis elhanyagolhatóan kis mennyiség. - Amíg ezt nem tudom biztosra nem merek huzamosabb ideig a falkával lenni. - Megráztam a fejem. - Mondd csak, nem keresel inkább egy másik házat? - néztem körbe. - Az a farkas már tudja hol laksz, azt is, hogy egyedül, ha meg akar lepni, nem lesz nehéz dolga. És még ha kapsz is fegyvert, az sem garantál semmit, csak a biztonság illúzióját.
A helyében én ziher, hogy szedtem volna a sátorfám. Lehet, hogy ezt néhányan gyávaságnak tudnák be, én inkább túlélésnek nevezem. Igaz, hogy szag után akkor is megtalálhatná Tarát - Fairbanks nem túl nagy -, de legalább egy kicsit meg lehetne nehezíteni a dolgát. Gondolom ő sem akar nyilvánvaló, kirakatba pakolt célpont lenni. Ez alapjaiban ellenkezik a farkasok természetével. Mi üldözünk, ne minket üldözzenek!
- Kutatásban jó vagyok Duncan. A saját vérvonalamat is fel kellet derítenem, mert Castort nem érdekelte annyira, hogy megkérdezze Jeremyt... vagyis az ő teremtőjét. Az esetleges lappangó tulajdonságokat pedig ki lehet jojózni, ha maga a vérvonal már megvan, de ez személyég függő is... - elhallgatok, hisz ennek jelenleg semmi jelentősége nincs. Elég kényes ez a téma Duncan számára így is, ezt vágom, szól nem cséplem tovább a szavakat sem. - ...ezzel a részével ráérsz foglalkozni, ha már fény derült a vérvonaladra. Tehát? Kinyit az a szívességbank amíg befutok törleszteni?
A másik felvetett téma inkább számomra kellemetlen... dehát úgy fair, ha én is válaszolok... - Okosabb lenne költözni... De ha megteszem, az mit mond el rólam? Azt, hogy gyáva vagyok. - felpattanok, és fel-alá kezdek bicegni a nappaliban. Ez valami olyasmi, amit agyalás közben teszek, és most történetesen azt csinálom. Rágyújtok még egy cigire (legutóbb akkor szívtam ennyit amikor Castor itt járt, az óta talán rá se gyújtottam még. Nem vagyok függő.) Szóval kezemben a cigi, fel-alá járkálok, és gondolkozok. Számba veszem az összes létező variációt, és azok következményeit, meg hogy mit bír még el l a méltóságom. Tehát minden lehetséges nyíl arra mutat, hogy: - Nem futamodhatok meg. Ennyi, ezen nincs mit ragozni.
- A vérvonal tulajdonságai annyira nem is mérvadóak inkább... - egy pillanatra eltűnődtem, hogyan tudnám érthetően és egyértelműen megfogalmazni a fő aggályom. - Mondd, mennyire befolyásolja a hűséget és a lojalitást? - Az egy dolog, hogy saját kezűleg öltem meg a beharapóm, de ő közel s távol nem volt annyi idős és olyan erős, mint most Vincent. Ezen a téren eléggé összezavarodtam, s félek, hogy addig nem is tudnám rendesen védeni Castort, amíg ezt a pár kört le nem futottam. Már így is elég megbízhatatlannak tűnök, erre rá jön még ez a lapát. A testőrök gyöngyszeme vagyok...
A költözéssel kapcsolatos hozzáállása nem ért váratlanul, csak az a baj, hogy én is voltam olyan makacs, mint ő. - Az azt mondaná, hogy óvatos vagy. A gyávaságnak ehhez semmi köze, de ha mégis: legalább segít abban, hogy tovább élj! - Jó, aláírom, a helyében lehet, hogy én is ilyen csökönyös lennék. Bár, nem. A címem ne tudja olyan flúgos, aki csapdákat állít és ki akar nyírni. - Ilyen állapotban - mutattam végig bicegő járásán - nem tudnád megvédeni magad. - Előre dőltem és a térdemre támaszkodtam. - Különben is: később visszajöhetsz, amint lerendeződnek a dolgok, de addig tényleg jobb lenne, ha máshol laknál. Mondanám a hotelt, de valószínűnek tartom, hogy nem véletlenül vettél külön házat.
- Tehát erről van szó... - Vincenthez nem volt még szerencsém, csak Rowenhez. Annyit azonban hallottam már a riválisok exalfájáról, hogy ritka nagy pszichopata... De hogy ezt örökíthette a vérével? Meglehet, ám Duncan közel sem mutat olyan viselkedést, ami erre utalna, nem mellesleg most a lojalitást emlegeti, nem az elmezavart. - Amiről te beszélsz, az egy roppant személyes döntés eredménye, aminek semmi köze a felmenőidhez. Vegyél alapul engem és Castort. Elég... hogy is mondjam... lobbanékony a természetünk, ez lehet a farkas-, vagy az emberi vérvonal átka is, ezt nem lehet eldönteni. Viszont... míg ő emberek százait mészárolta le, addig én egyet sem öltem meg az évszázadok alatt amit eddig leéltem. Meghoztunk egy döntést, ennyi az egész... Érted mit próbálok mondani? Ha te érzelmileg elkötelezed magad valami mellett, legyen az egy tárgy, személy, hit, bármi, azt nem fogja felülírni az, hogy rossz vérből vagy. - Próbálok mindvégig tárgyilagosan beszélni. Túl kényes ez a téma ahhoz, hogy elanyáskodjam. Nem is teszem. Inkább hallgatok nagy "bölcsen", illetve a reakcióit figyelem.
Hát ezt a házat csak bérlem, de sajátomként szeretem, és tervezem is megvenni amint összejön annyi folyamatosan ledolgozott munkanapom, amitől már szóbaállnak velem a bankok, hogy hitelt vegyek fel rá. Számításba sem veszem azt a lehetőséget, hogy a teremtőmtől kérjek rá pénzt. Szeretnék egyedül boldogulni. Duncan ésszerű érvekkel áll elő, nem is tudok nagyon vitatkozni vele. Fegyver ide, vagy oda, a dög tudja ol lakom, szóval bármikor ideeheti a fene... Igaz, a kutyának egyelőre nem állna érdekében, hogy kicsináljon. Elállnék ugyan az útjából, ugyanakkor elültetném a gyanú magját a többiekben is, az meg mire jó. Nem ettől tartok, hanem a kiszolgáltatottságtól, amit ott az Upperben éreztem, mikor fölém magasodott farkas alakjában. Nyála az arcomra csorgott, és az őrült csillogás a szemeiben... Több mint száz éve halott már Todd, de még mindig kísért a rohadék. Most Raffaello tekintetében. Soha többé nem akarom úgy érezni magam, mint az irodában, és mint régen Toddal. Fáradtan megdörzsölöm az orrnyergemet. Nem, most nem fogok visszaemlékezni... Inkább kérdezek Duncantől. -Jól gondolom, hogy most elő fogsz állni egy javaslattal?
Figyelmesen hallgattam, amit mondott, majd bólintottam. Értettem, és én is így gondoltam, ám ilyen téren annyira tájékozatlan voltam, hogy ezt a dolgot még kicsit körül akartam járni. Tara felelete azonban némiképp megnyugtatott. Viszont nem a helyiktől fogok érdeklődni. Tudom, hogy az őrzők kapcsolatban állnak a más városokban élőkkel is, és a fülükbe jut, hogy szimatoltam, de akkor sem akarom ebben a városban nagy dobra verni. Épp elég volt, hogy annyian olyan sokat tudtak rólam meg Anne-ről. Ezt innentől befejeztem. Az tudjon a dolgaimról, akinek beszélek róluk, más ne!
Láttam rajta, hogy forgatta magában amit mondtam. Volt benne ráció? Naná! Százötvenegynehány évesen még az én eszem is megjöhet ilyen-olyan téren. És ez mindenkit meglep! Felháborító! Kérdésére elvigyorodtam.
- Jól. - De persze nem avattam be azonnal, előtte megittam a maradék kólám. - Költözz hozzám. A házam még jó darabig üresen fog állni, nincs túl messze a hoteltől, de olyan közel se, hogy zavarjon a falka. Viszont bajban gyors segítség érkezhet. Plusz előny, hogy a cuccaim miatt ott inkább az én szagom terjeng, a tiedet eleinte nem is lehet majd érezni. - Igaz, hogy az energiája ettől függetlenül elárulhatja, de legfeljebb azt hiszik, hogy együtt lakik valakivel, aki leárnyékolja az erejét. - Lakbér nincs, csak rezsi, és csak az fogja tudni, hogy ott vagy, akinek elárulod. - Abban a házban ugyanis elsősorban még mindig rám számít az, aki a közelébe megy, ráadásul annyira más helyen fekszik, mint Taráé, hogyha ennek a fekvéséből indul ki a kóbor, akkor a büdös életben nem talál rá. - Mit szólsz?
Ezzel mondjuk én is jól járnék, fenn lenne tartva a lakás, és nem kötnének ki semmit.
Pislogok egyszer. Aztán megint. Jól hallottam? Felajánlja a házát nekem? Oké, nem a vad bulikról vagyok híres, meg a széjjel hagyott cuccokról, csak... fura. Nemrég még alig akart félreállni az ajtóból, most pedig már felajánlaná nekem az egész házat? Hmmm. Az érvek ellen egyébként nem tudok mit felhozni. Számomra biztonságosabb lesz ott, annyi szent, és lesz aki úgymond vigyáz a házra. Port töröl és... és ki kell takarítsam az a rohadt büdös hűtőt... Ellenben lakbér nincs, ami egy jó pont. - Legyen. - bólintok, és ez alkalommal én is megengedek magamnak egy rövid mosolyt. Fogom, a hamutálat, a két eloltott csikket beöntöm a kandallóba, majd ha már úgy is ott vagyok, rágyújtok még egy bagóra. A farkas házában nem fogok bagózni. Itt sem szoktam gyakran. Hogy akkor most mégis miért szívom? a dohányzás önmagában csak egy nagyon egészségtelen pótcselekvés. Olyankor szokásom rágyújtani, ha nem tudom merre tovább, vagy az időt akarom húzni, illetve (mint most is) próbálok megfontolni egy okosabb kérdést. -És te? Elutazol? Persze, hogy utazik, hisz mondta, hogy csak összekap néhány cuccot... Abban a reményben kérdezek vissza, hogy elárulja merre veszi az irányt. Nem szükségszerű tudnom, csak szeretném. Meg azt is, ha tudná, hogy nem kell egyedül végigcsinálnia ezt az egészt, de természetesen nem fogom ráerőszakolni magam ha nem látom jelét annak, hogy szüksége van rá. Elég konok fajtánk vagyunk. Ha egyedül akarja csinálni, legyen. Csupán megerősítésre várok.
Most mit mondjak. Amíg "csak" fegyverkérésről volt szó, elég fog húzva álltam a dologhoz, mert ha az a stukker elsül, vagy elhagyja, akkor előbb-utóbb talán én is előkerülök. Az pedig nem hiányzott. De látva a házat, a csapdákat és, hogy Tara milyen állapotban volt... Azért így már más. Elég nagy rohadék tudok lenni, ám ismerőstől, falkatagtól nem szoktam megtagadni a segítséget.
Szerencsére elfogadta az ajánlatot, így nem kellett tovább erősködnöm.
- Igen - bólintottam. - Van még pár dolog, amit el kell intéznem, és meg kell tudnom, azt pedig itt nem lehet. Lehet, hogy visszalátogatok kicsit Chicagóba, aztán felkeresem pár ősöm, ha még élnek. - A "pár ősből" természetesen Vincent kimarad. A fenének se hiányzik a fajankó képe! Ráadásul Anne körül is akadt még tennivalóm egy kevés.
Megráztam a fejem, aztán kivettem az egyik pisztolyom a tokjából. Kicsi volt, elég nagy lő távú, és könnyen kezelhető. Mindemellett: remekül el lehetett rejteni. - Spórolósan bánj a tölténnyel - magyaráztam, majd egy tartalék tárat is felé nyújtottam. - Két tárad van összesen, azzal együtt, ami a pisztolyban van. Ezüsttel van megtöltve. Ha gyakorolni akarsz, akkor lőtér és vaktöltények. Emellett - leakasztottam az egyik tőrt is a csípőmről, tokostól, mindenestől -, ez is legyen mindig nálad. Végszükség esetére.
Nos, egyik fegyver sem tartozott igazán a legálisan tarthatók közé: a pisztoly a ezüst miatt, a tőr pedig azért, mert nem volt rá engedélyem - hivatalos -, ilyen hosszú pengéért ugyanis már büntettek. Hm. Én úgy voltam vele, ha el tudnak vele csípni, megérdemlik, hogy megbüntessenek.
- A házam be van riasztózva... még annó megcsináltam Anne miatt. A hotelhez kötöttem be, hogyha gáz van, azonnal tudjak róla. A falka részére érkezik a vészjelzés, szóval ha zűr van, tudni fogják. - Valójában: ezért - is - tartottam olyan biztonságosnak. - Csak jó lenne, ha a falkából valaki tudná, hogy itt vagy, nehogy vaklármának higgyék, ha esetleg beriaszt.
Huhh. Ezek ám a tervek... - Nyomod van-e már amin elindulhatsz? Az ősök után. Levéltárakban lehet kiszúrni az ilyesmit, ha van türelmed hozzá. Olyan embereket kell keresni, akiknek nincs adata a haláláról, aztán érdemes belesni a rendőrségi adatbázisokba is, hogy kiszűrhesd az eltűnteket a kapott listából, stb... Ezt akár innen, helyből is megtehetem... Tudod, lakbér helyett. - bizakodó mosolyra húzom a szám. Mire feleszmélek, Duncan már kis túlzással fegyverarzenált pakol le elém. Kézbe veszem a pisztolyt, megforgatom. Kicsi, sunyi, de jó kezekben halálos. Már csak lőni kell megtanulni... A késsel viszont nem tudom mit kezdjek. Az ilyesmi jobban áll egy fickónak, én meg sem az a cuki retikülös, sem a harisnyatartós-szoknyás csaj nem vagyok, hogy méltón elrejthessem. No majd kitalálok neki valamit, eszem ágában sincs visszautasítani. De egy pillanat erejéig felötlik bennem a kérdés, hogyha ezeket ide adta nekem Duncan, akkor vajon mi lehet még nála? De amint megfogalmazódik a kérdés, rájövök, hogy igazából nem akarom én ezt tudni. Testőr. Az lenne szégyen, ha nem lennének még rejtett tartalékai.
Hogy be van kötve a riasztó a szállodához is? Első dolgom lesz kikapcsolni. - Nem mondom el nekik, hogy oda megyek, mert nem akarom, hogy tudjanak róla. Ha visszajut a kóbor kutya fülébe, ugyanott vagyok ahol a part szakad... Az se neked, se nekem nem használ. Legfőképpen, ha visszatér majd egyszer, Anne-el. Maradjon csak az ők biztonságos házuk. - Rendben, akkor mielőtt mész, ugorj be a kulcsokkal. Addig én kiglancolom ezt. - mármint a házamat. - És ha ráérsz annyira, akkor összedobok valami kaját is. Mikor ettél utoljára?
A segítségen most először gondolkodtam el komolyan. Végtére is, több szem többet lát, én meg amúgy se vagyok egy levéltárba-járó fajta, ráadásul ezen felül is akad dolgom. Nem is kicsi. - Én pedig... megköszönném. Főleg, ha kettőnk közt marad. Azt hiszem, jobb farkast erre keresve se találhattam volna. Hiába a falka tagja, abból mégis kilóg, de ismerjük egymást, már azt is tudja, mi a helyzet... Jó lesz ez így. Remélem.
Nem kezdtem el kardoskodni amellett, hogy árulja el valakinek az ideiglenes lakhelyét. Már az is nagy szó, hogy ennyit elértem nála. Nagylány már, csak tudja mi a jó neki. Bár szó, mi szó... a büszkeség rohadtul tudja gátolni a logikus gondolkodást. - Rendben - bólintottam. - De ha nagy gáz van, nekem azért szólj. - Azt ugyan nem tudtam garantálni, hogy hipp-hopp segíteni tudnék, de két farkas mégiscsak könnyebben megold egy problémát, mint egy.
- A kulcsokat mindjárt hozom, nem tervezek sokáig maradni. - Most is adhattam volna, de a cókmókom még a házban volt. - Valami ehetőnek pedig nagyon örülnék - mosolyodtam el, mert mostanában tényleg nem jutottam valami sok és ételnek nevezhető... izéhez.
Fél órán belül megfordultam az ő háza és az enyém között, s immár egy sporttáskával állítottam be hozzá, a kért kulcsokat pedig odaadtam. Még Anne szobájáét is - igaz azzal harcoltam egy darabig, de ha tényleg pontot akartam tenni a végére, muszáj volt.
Az egész beszélgetés kettőnk közt fog maradni. Ezt a magam részéről már akkor eldöntöttem mikor kiszálltam Duncan háza előtt a taxiból, és a helyzet az óta sem változott. Persze, ha beköltözök a farkas házába, le fog zokogni rólam, hogy találkoztunk, mert érezni lehet majd rajtam az illatát. Tagadni nem fogok hát, ha lebukok, csak a részleteket tartom meg magamnak... Duncan elszelel haza, én meg addig elindulok a legközelebbi boltba, ami úgy fél órára lenne tőlem. Szerencsére van egy új lakó a szomszédomban (majdnem egy kilométerre tőlem), aki éppen nagy kartondobozokat pakol be a házába, és aki történetesen egy farkas. Ős öreg, ami azt illeti. Leszólított, én meg nem mentem tovább, még segítettem is volna neki dobozokat cipelni, de tekintettel a bicegésemre, visszautasított. A lakásomra úgy 20 perccel később térek vissza szatyromban egy tucat tojással, baconnel, a zsebemben pedig a fickó telefonszámával, és egy javaslattal, hogy fussak át máskor is, ha szükségem lesz valamire, és holnap átjön megszerelni a bejárati ajtómat. Amíg összeraktam egy rántottát Duncannek, (és akkor már magamnak is), és helyreraktam a konyhát, egész jó kedvem volt. Repült is az idő, Duncan pedig pont időben érkezett. Illetve: mire ő visszaért, elkészült a gyors kaja is. Semmi extra, csak egy rántotta, és néhány szelet sült bacon, amit a szomszéd farkas adott. A bolt rohadt messze lett volna, a hűtőmben meg 1 hetes cuccok vannak. Nem feltétlenül romlottak már azok, de nem akartam kockáztatni. Még ma kidobom őket, mielőtt még szaga lesz... Duncant leültettem, elé rakom a tányért, ha pedig nincs más, akkor kaja után átveszem tőle a kulcsokat, és ha nincs ellene kifogása, telefonszámot is cserélhetünk. Valahogy mégis el kell érnünk egymást. - Vigyázz magadra, Duncan! Aztán meg... hívj, ha van valami... - köszönök el a farkastól, és ha nincs ellene kifogása, megölelem. Ha úgy látom, hogy zokon venné, akkor csak mosolygok rá kedvesen.
Hoppá. Jake berágott. Nem, ez nem elég jó szó rá. - Fogjuk fel úgy, hogy nekem nem volt elég egyértelmű a kérés, így én nem szegtem meg az adott szavam, és ön sem csalódott akkorát. - szar alku, de hirtelen nincs jobb ötletem. Próbáltam, de tényleg próbáltam eleget tenni a kérésnek... Nem ment. Rohanó világban élünk könyörgöm! Én meg elég messze a munkahelyemtől. Ideig óráig ment nekem a sétálás, ám amint ráéreztem mennyi időt spórolok a vezetéssel... hát hülye lennék gyalogolni. És bevallom már lusta is vagyok hozzá. Puszta formalitásból bólintok arra, hogy az ő kocsijával menjünk, e nélkül is eldőlt már, hogy Jake fog vezetni... Tudom, hogy bunkóság a részemről, mégis meg kell jegyeznem, hogy egy kicsit mulattat a helyzet. Eltereli a figyelmemet. A kocsi utasterében csak navigálás céllal szólalok meg, mint valami elcseszett GPS, és ez így is marad amíg megérkezünk a házamhoz. A motor leáll, de még nem szállok ki az Mitsubishiből, előbb még letapogatom a terepet, nehogy kellemetlen meglepetés érjen. Csak akkor szállok ki a kocsiból mikor megbizonyosodok a felől, hogy egy farkas sincs a környéken. - Nem éhes? Van pár fagyasztott hamburgerpogácsám és mirelit krumplim. - ez ám a nagy kínálat, igaz? - Mentségemre szóljon, hogy jelenleg nem itt lakok, tehát... a fagyasztó tartalma amolyan aranytartalékként funkcionál, ha netán hirtelen felindulásból jönnék ide... és ez most egy ilyen alkalom, szóval a konyhában leszek. Azért még mielőtt eltűnnék a hűtőben, elkérem Jake kabátját, hogy felakasszam az enyémmel együtt, kapcsolok némi fűtést, a bejárati ajtót pedig kulcsra zárom. - Esetleg kólával vagy sörrel meg tudom kínálni, de ha maga is a drága whiskey szlopáló típus, akkor utálni fog... Ha ő nem is kér enni-inni, én mindenképpen fogok. Aludni akarok, meg végre a hátam mögött hagyni ezt az álom témát, tehát ennem és innom kell, hogy csökkenjen a vérnyomásom. Hogy Jake miért kell ehhez? Fene! Nem baj, előbb konyha és kaja, aztán elmagyarázom neki. Ha Jake szeretne körülnézni a házban, akkor hagyom, tegye csak nyugodtan. Ha viszont úgy dönt, hogy letelepszik a konyhaszigethez, akkor kérdezek. - Mesél a képességéről? Úgy általánosságban kérdezem, mert gyakorlatilag semmit nem tudok róla, így pedig okos kérdéseim sem lehetnek.
Nem, az távolról sem jó szó, hogy berágtam. Nem is tudom, kire haragszom jobban, magamra, vagy Tarára. De nem is ez az uralkodó érzésem a dologgal kapcsolatban. - Szerintem ne próbáljon alkudozni, és nem beszéljünk róla többet. Valószínűleg ezt a hangszínt tőlem még nem hallotta. Ennyire távolságtartóan ritkán beszélek. Ha tényleg próbálta volna, akkor megtette volna, és kész. A taxitól elkezdve a buszon biciklin át annyi megoldás lehetne… De nem. Hát, úgy látszik Tara adott szavára ennyit lehet és kell adni. Mondjuk ez az egész nem befolyásolja, hogy mennyire szeretnék neki segíteni. Most én sem erőltetem a beszélgetést, a problémára koncentrálok inkább, a többit ráérek még átrágni, ha ezen túl vagyunk. A ház előtt leállítom a motort, és miután Tara is kiszállt, bezárom az autót, és én is besétálok a lakásba. A kérdésre nemet intek. - Köszönöm, nem kérek semmit. Nem vagyok éhes. Ami azt illeti, egyáltalán nem jelentene színvonalcsökkenést a mirelitkaja, lévén én sem tudok főzni, és ha nagy ritkán otthon eszem, és nem rendelek, akkor én is hasonló kaliberű kajákat készítek A kabátomat minden vonakodás nélkül átadom, aztán leülök a konyhaszigethez, ahol előreláthatólag nem leszek útban. A kijelentésre halványan elmosolyodom. - Én is a jó whiskey-t szeretem, de csak ritkán iszom. A víz tökéletesen megfelel. Nem zavartatom magam attól, hogy Tara vacsorázni fog, végülis nem sietek sehová, és megígértem, hogy segítek megoldani a dolgot. A kérdésre odakapom a tekintetem Tarára. Eddig csak felmértem az ülő helyzetben is látható részeit a lakásnak. - Mit szeretne tudni róla? Hogy pontosan hogyan működik, azt én sem tudom. A mágiaérzékenységet örököltem, valószínűleg anyai ágon, és valószínűleg mindig is működött, az első pillanattól. Jók a megérzéseim, rátapintok dolgokra, Sokszor egyszerűen tudom, vagyis érzem, hogy mire nem szabad, vagy éppen mire kell rákérdeznem, hogy mit nem szabad szóba hoznom, vagy hol kell keresnem valakit vagy valamit. Persze ez nem annyira látványos, mint amilyennek hangzik. Sokan mágiaérzékenység nélkül is tudják hasonlóan profin csinálni. Bár ha jól mérték fel a dolgot, akkor ez az egész mágikus nyavalya nagyon erős bennem, és állítólag az én kitartásommal nagyon komoly eredményeket lehet elérni vele idővel. - A durvább részei később jelentkeztek. Nagyjából tizenhárom éves voltam, mikor először láttam olyasmit, amire nem volt magyarázat. Akkor még elmondtam, és a reakciók alapján megtanultam, hogy ez olyasmi, amit titkolni kell, úgyhogy soha többé nem hoztam szóba senkinek, és amennyire tudtam, kizártam a fejemből. Persze nem voltam rá képes véglegesen és elvágólag, úgyhogy néha előjött, sokszor pedig szörnyen fájt a fejem. Mióta itt vagyunk, és dolgozunk rajta, már nem fáj a fejem, és néha valamennyire irányítani is tudom. Sóhajtok egyet, és kigombolom az ingem nyakát. - Azt hiszem az alapelve az egésznek, hogy segítsen nekem. Olyasmit látok, ami valamiért fontos lehet nekem. Nem mindig tudom azonnal, hogy miért, van, hogy csak utólag nyer értelmet. Sokféle lehet. Van, hogy csak egy kép, egy villanásnyi időre, van, hogy kitart egy egész mozdulatig, csak azután tűnik el. Néha egész villanás-sorozat, sokféle eseményről, folyamatában, de nagy lépésekben. Van, hogy csak egy-egy érzés, egy benyomás, vagy valamilyen hang, esetleg szag. Ezek soha nem egyszerre. Például az előbb, mikor az álmáról mesélt. Abból is láttam egy képet. Többnyire olyasmit látok, amit nem én kérek, amit nem én akartam, de ezt most látni akartam, és egy pillanatra sikerült is.
Ha víz, akkor legyen víz. Pohár, csap, szervírozás... de ezek mellett azért megfordul a fejemben, hogy ennyire berágott volna rám a rendőr? Úgy értem, discoban legalább kávéra megvendégelhettem, most meg csak vizet kér... Ez nekem, mint "vendéglátónak" kicsit sértő. Viszont ha berágott, és ő az a bosszúszomjas típus, akkor vegyük úgy, hogy máris elégtételt vett. ~Amúgy rohadt jó, hogy ez most a legnagyobb problémám. Hahóóó! Rémálommal mi lesz?!~ Igaz, a rémálommal ráérek foglalkozni úgy egy óra múlva is, szóval most az is elég, ha ezen a vendéglátói sérelmem túl teszem magam, és hallgatom az őrzőt. Tehát amíg előpakolok, meggyújtom a gázt, és sütni kezdek, pontosan ezt teszem: hallgatom Jake-et és próbálom felfogni amiről beszél. Az első felvonástól nem lesz tisztább a kép. A korábbiakból már megértettem, hogy képeket lát, de ennél többet most sem tudok meg. Viszont kérdéseim már vannak, ami abból a szempontból jó, hogy már kezdem kapiskálni miről beszél. És már azt is értem, hogyan jutott ilyen magas beosztásra ennyire fiatalon. Mennyi lehet? Ha jól saccolok, még harminc sincs. A múltkor már megemlítette, hogy nem rég őrző, szóval nem csak kölyökképű, hanem még az is. Mármint külsőre, mert úgy egyébként érett felfogása van. A második felvonással már tudok azonosulni én is. Halandóként titkoltam a démont ami bennem élt, hisz akkoriban talán megégettek volna érte. Bár szó sem volt boszorkányságról, és mint később kiderült, démon sem létezett. Illetve igen, csak ma már agydaganatnak nevezik. Tudom, Jake esete a különleges képességével közel sem azonos az én rákommal, de megértem min ment keresztül. - Nah várjon. - olyan hirtelen fordulok a rendőr felé, hogy kis híján magamra borítom a forró serpenyőt, meg ami benne van. - Úgy érti, hogy másokkal kapcsolatban lát dolgokat? Nem csak magáról, illetve az emlékeiből? Bár ezt az előbb meg is válaszolta azzal, hogy felvillant neki ez-az az álmomból... De ez megint felvet még néhány kérdést. - A jövőt látja, a múltat, vagy a jelent? Ha a múltat, akkor csakis álmokat lát, vagy emlékeket? Maga dönti el, hogy kiről víziózik? - megfordítom a hamburgerpogácsákat, meg ne égjen. - És... velem kapcsolatban... látott még valamit... ?
Eszembe sem jutott, hogy megsértem tarát, ha csak vizet kérek. Éhes nem vagyok, a sört kizárólag a nyári gutaütéssel fenyegető hőségbe iszom meg alaposan lehűtve, a kólát pedig egyáltalán nem… De ha tudom, hogy ennyire szívügye a dolog, akkor kértem volna egy sört, legfeljebb úgy csináltam volna, mintha szeretném. Így azonban marad a lehetőség, hogy meséljek. Az, hogy mennyire bántódtam meg, vagy csalódtam, úgyis csak rám tartozik. Mondjuk én azt sem mondanám, hogy ennek a dolognak bármi köze lenne a beosztásomhoz. Egyszerűen csak ezerrel melózok, és nincs más az életemben, mint a rendőrség. Legalábbis eddig nem volt, de mostmár itt vannak az őrzők is. A hirtelen mozdulatra megrezzenek, mintha onnan, ahol ülök, megakadályozhatnám, hogy leforrázza magát. Szerencsére nem lesz baleset a kapkodásból, és pedig ellazíthatom a vállam, és kivárhatom a kérdést. A válaszhoz megcsóválom a fejem. - Rólam csak a legritkább esetben szólnak ezek a képek. A múltamból szinte soha. Inkább laza, vagy kevésbé laza kapcsolatban vannak velem azok a dolgok, illetve személyek, akikkel kapcsolatban látom őket. A következő kérdés is egyszerű még. - A múltat és a jelent. A jövőt azt hiszem még sosem láttam. A többire is kötelességtudóan válaszolgatok. - Emlékeket, álmokat, teljes képeket, mintha csak kívülről nézném az illető életének azt a pillanatát, mint például egy fényképész… a szemszög változatos, de nem én döntöm el, kiről, és azt sem, hogy mit látok. Talán majd egyszer legalább részben tudom irányítani, de most még annak is örülök, ha azt meg tudom határozni, mikor jöhetnek elő… Az utolsó kérdés… Na, az szívás. Elég Tara tétova kérdése, és a lehető legkevésbé ide illő képeket hívja elő a memóriám, amit csak találhat. Még valamit? Egyből a tenger puha hullámaiban álló nő bőrén megcsillanó vízcseppek ugranak be, meg persze Castor simogató keze a derekán… Brrrrr…. Most sem élvezem jobban, mint a múltkor. Megköszörülöm a torkom, és inkább a Tara mellett jobbra lévő szekrényajtóra fókuszálok, míg válaszolok. - Igen… Miután először találkoztunk. Maga foglalkoztatott engem, a jogosítványa, és az a kedves gesztus, ahogy átadta a hajtincset, ami ráadásul erősen mágikus, és órákig nálam volt az ingzsebemben, úgyhogy láttam jópár képet magáról, az élete különböző pillanataiból, akármennyire is nem akartam… Miután sikerült berúgnom, utána már nem emlékszem semmire abból, amit még láthattam, és azóta nem fordult elő újra. Sóhajtok egyet, és most újra visszanézek Tarára.
A válasz előtt (néha közben is) megcsóválja a fejét, ami önmagában már nem sejtet túl sok jót. Nem repes az örömtől, hogy erről beszélhet, ez világos. Viszont ha oly nagyon kellemetlen lenne ez a számára, gondolom nyílt egyenest a szemembe mondaná, hogy semmi közöm hozzá. De Jake válaszol, aminek örülök. Ezzel is többet tudok meg róla, és a természetfelettiről, aminek idáig még a létezésében is kételkedtem, holott magam is ebbe a fogalomba tartozok. Furcsa... Na nem mintha a vérfarkasok létezését olyan könnyen elfogadtam volna. Hiába láttam a saját szemeimmel átalakulni embereket farkas formába, nem hittem el, amíg magam is át nem alakultam a beharapásomat követő első Holdtöltén. Node most vissza a jelenbe: fordítok még egyet a húsokon, majd megpiszkálom a krumplit is, de mind e közben Jake-é a figyelmem. Megtudom, hogy leginkább csak a múltat látja, hogy magáról csak ritkán vannak villanásai, azt is, hogy még nem képes irányítani, csak valamelyest megzabolázni a képek, érzelmek, benyomások feltűnését, és hogy rólam is látott a reakciója alapján elég... számomra és számára egyaránt kényes történeteket. Ez utóbbira kétségbeesés és szégyen önt el. Vajon mit és mennyit tud? Nem, az nem érdekel, ha látta a részeg tivornyákat, mikor úgy ittam mint egy férfi, de úgy táncoltam akár a szajhák, az sem hat meg (bár zavarna), ha Jake végigmozizta a szeretkezésemet Castorral, vagy az első botladozásaimat farkasként, ha tudna a fiaimról és a férjemről, a rákról és arról a pokoli fájdalomról, vagy arról a tehetetlen magányról amivel Európában szembesültem először... Nem, az előbb felsoroltak egyike sem ok még a szégyenre. Az már sokkal inkább, amit Todd művelt velem. Nah az már ok a szégyenre... meg a tehetetlen dühre még egy évszázad múltán is. Vajon azért ilyen segítőkész a rendőr, mert látta, mit tett az előző alfám, és sajnál miatta? Mert erre igazán semmi szükség. Mr Westmoreland csupán annyit vehetett észre az iménti gondolatmenetből, hogy egyik pillanatról a másikra a vörös morbidabb árnyalatai ülnek ki az arcomra, aztán fal fehér leszek. Mikor ellépek a tűzhelytől, és rátenyerelek a konyhaszigetre, hogy azon áthajolva szinte a rendőr képébe másszak; már leginkább a tehetetlen düh ural. Ehhez mérten pedig az agyaraim megnyúlnak, a szemeim vörösben lángolnak fel, a látásom meg egyre homályosul, amint sós folyadék kezd gyűlni benne. Ha Jake hátrálni akarna, akkor megragadnám a vállánál, ha kell, akkor még a karmaimat is bőrébe vájom. - Ehhez nem volt joga!! - szűröm fogaim között a szavakat, bár az indulatom igazából nem is neki szól. Elmém egy még tiszta gondolkodásra képes része tudja, hisz Jake nem képes irányítani... Szóval nem rá vagyok dühös. Magamra. Meg arra a nőre aki 150 évvel ez előtt voltam. - Mit tud?! - észreveszem hangon élét, ami ebben a formában inkább hangzik életveszélyes fenyegetésnek, mint kérdésnek. Lehunyom a szememet, hogy átgondoljam, mit és hogyan kellene mondanom, de azon kívül, hogy kipréselek néhány dühös könnycseppet a szemeimből, semmire nem jutok. Szóval úgy nyitom ki a számat, hogy fogalmam sincs mi fog kibukni belőlem. - Esküszöm, hogy nem fogom bántani, de... tudnom kell.
Nekem ez roppant kellemetlen, de nem mondhatom, hogy nincs köze hozzá. Nekem nem volt közöm az ő magánéletéhez… De megtörtént, bármennyire is nem akartam, és most joga van tudni. Legalábbis én így érzem… Látom rajta, hogy rosszul érinti a dolog, és ezen nem is csodálkozom. Engem is rosszul érintene. Én sem akarnám, hogy valaki szabadon járkáljon a múltamban, az érzéseimben, azokban a pillanatokban, amiket talán örökre el akartam temetni. Mikor a képembe mászik, akkor sem mozdulok. Most a szemébe nézek, de nem hőkölök meg a vörös izzástól, a fehéren csillanó agyaraktól. Mikor meglátom a szemébe gyűlő könnyeket, csak akkor mozdulok önkéntelenül, de sehová nem jutok vele, nem tudom felemelni a karom, érzem a satukemény szorítást a vállamon, a bőrömbe mélyedő karmokat, a z ingem alatt kicsorduló vért. A szellemek a tanúim, nem tudok félni tőle. Ezt az arckifejezést soha máson nem láttam, csak a bántalmazott nőkön. Nem láttam, nem tudom mit tettek vele, vagy hogy ki volt, de mostmár majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy bántalmazták. Fizikailag, pszichésen, verték, vagy megerőszakolták… azt nem tudhatom. De megalázták, és szenvedett, a harag és a szégyen pedig most is épp úgy ég benne, mint abban a pillanatban. Nem szánom, de sajnálom, és dühös vagyok, én szégyellem magam az egész férfinem nevében, amiért ez megtörtént vele. Mikor az arcomba morog, akkor sem fordítom el a tekintetem, nem próbálok kiszabadulni a szorításából. - Tudom… Nincs jogom a magánéletében turkálni. Ha lett volna választásom, sosem teszem meg. Őszintén sajnálom, hogy megtörtént… Érzem a belőle áradó gyilkos indulatot, a tomboló haragot, kihallom a fenyegetést a hangjából. Ha ezt most rám akarja zúdítani, esélyem sincs ellene, pontosan tudom. A nyakszirtembe figyelmeztetés nélkül robban be a feszítő, sürgető figyelmeztetés, és ahogy a szemhéja lecsukódik, a sötét szempillákon megcsillannak az első könnycseppek, felvillan a kép, amit annyira el akart rejteni a világ elől. Nem szabadna a közelemben ennyire erősen arra koncentrálnia, amit nem akar megmutatni. Ahogy a kép felvillan, rögtön tudom, hogy most az következik, ami a legsötétebb titok, ami miatt ennyire elveszítette a kontrollját, úgyhogy lehunyom a szemem, és teljes erőmből mozdulok. Kirúgom a széket magam alól, és lendületből megpróbálok felállni, elrántani a karom. Tudom, hogy pokolian fog fájni, ahogy megpróbálom kiszakítani a vállam a fogásából, de pont ezt akarom elérni. Segít is, ha nem enged el, ha elég fájdalmasan szakít a húsomba a karma, akkor nem tudom, mit kellett volna látnom. Ha elenged, akkor nem fogjuk megúszni... - Tara, hagyja abba! Ne gondoljon rá, nem akarom látni… Koncentráljon akármi másra, ha nem megy üssön meg, vagy bármit, csak fájjon! Ő fenyegetően morgott, én kiabálok vele… Nem akarom megtudni a titkát, nem akarom, hogy újra és újra megalázva érezze magát, nem akarom, hogy azt gondolja, szánom őt, hogy így próbálok kompenzálni. Nem akarom látni a szenvedését, ha nem ő osztja meg önként. Én nem akarok tőle elvenni semmit.
Kezdőlap
//
