- Úgy lesz. - Mondom neki röviden, és közben figyelek rá.
~ Olyan, cuki tőle, hogy óvatosságra int, hogy most aztán kedvem lenne őt megölelgetni. - Gondolom magamban, de mert idegen számomra, így mégsem teszem meg, bár az, hogy idegen nekem az aztán édes mindegy. Egy igen érdekes választ kapok tőle, amit valahogyan nem tudok hova tenni, hisz nem a munkája felöl érdeklődtem, hanem, hogy ő mit keres itt távol a barátaitól, ha tisztában van a medve támadásokkal. Inkább, akkor már maradjunk a témánál.
- Tehát, ha jól értem, akkor most is dolgozol? - Kérdem tőle, hisz akkor nekem ez jönle a szavából. Kérdésén, nem kell sokat gondolkodnom, amint befejezi a kérdését, válaszólok is rá.
- Egy kicsit unttam már a várost, és a benzin gőzt, szóval ez az egyik oka, a másik meg régen, a kereszt anyámmal is sátoroztunk, mikor még kicsi voltam, így csak egy amolyan nosztalgikus dolog az egész. Ünneplésnek, egyáltalán nem nevezném. - Mondom neki, majd ismét mond valamit.
- Édes vagy, de nem, nem zavartálmeg semmit. - Mondom neki, majd folytatom. - Gyere, és ülj le nyúgodtan. - Kinálom őt helyel, és meg várom, hogy mit mond rá. Érdeklőd ni kezd a munkám iránt, amire szintén az igazat mondom neki.
- Nos, eddig dolgoztam Angliában, volt ott egy kocsmám, a Fekete Farkas, majd azt eladtam, és Chicágoba mentem, ahol egy Caszinóban voltam pincér. Jelenleg, nem dolgozom, mert nincs munkám, de lehet megfordúlt bennem az ötlet, hogy vissza megyek az iskola padba, át kébzésre, hogy azzal foglalkozhassam, amit valójában szeretek. Kertésznek akarom majd magam át képezni, révén, hogy szeretek a természetben lenni. - Mondom neki, egy félmosolyal az arcomon. Majd, Flora elővesz egy dobozt, aminek leveszi a fedelét, és az orromat megcsapja a pogácsa finom illata, és meg is kinál vele. Nem leszek moho, és csak egyet veszek.
- Köszönöm. - Mondom neki, majd a számba helyezem a pogácsát, és ahogy rágni kezdem, mintha a pogácsájától vissza mennék a gyermek koromba. Nem mondok semmit, de élvezettel eszem a pogácsát.

- Értem. - Röviden, a kérdésemre kapot válaszára, majd a sátrazásra is mond valamit, és kérdezek tőle, én is.
- Meddig voltatok ott? Volt a környéken sekélytó? Tábor tűzet is raktatok? Voltak feladatok, meg kirándulás? - Zúditom a kérdéseimet szegény lányra, tőlem nem megszokot izgalommal.
- Csak te voltál velük, vagy voltak ott más vigyázók is? Szép helyen táboroztatok? Hálló zsákban aludtatok, vagy volt ott ágy? - Kérdem tőle, de egyenlőre csak ennyi kérdésem van hozzá. Hát, igen nem voltam még soha táborban, és gondolom a kérdéseimből itélve, erre ő is rájöhet.
- Köszönöm, igyekezni fogok. - Mondom neki, mikor a tervemről van szó. - Tényleg rengeteg szép kertet lehet látni az interneten, néha én is szoktam nézegetni őket, és sok képet le is mentek, és háttérkép ként használom a laptopomon. Egyébként, már találtam egy szakiskolát ahova, befogok íratkozni, és Szeptembertől, már kezdek is ott. - Csicsergem neki, és közben őt figyelem. Látja rajtam, hogy izlik a pogi, ezért engedi, hogy vegyek még amennyit akarok.
- Köszönöm. - Mondom megint, és most viszont, annyit veszek magamhoz, amennyi a kezembe fér. Az egyiket egyből a számba teszem, és ismét élvezni kezdem a pogácsa mennyi izét. Flora, megkérdi, hogy Sirius is kaphat-e, amire én, csak bólintok, hogy igen kaphat, de csak most tudatosult bennem, hogy mire is adtam a lánynak engedéjt. Kissé feszülten figyelem a dolgot, és látom, hogy az eddig nyugodtan üldögélő Sirius, meglátja, hogy felé közeledik valamivel. Sirius, fel áll, és izgatottan kezdi csóválni a farkát, és el is indul Flora irányába, és ki kapja a kezéből a pogácsát, és ő is el csámcsog rajta. Flora, vissza tér, és ismét fel tesz egy kérdést, Siriussal kapcsolatban.
- Révén, hogy még a mult évben, kölyök korában találtam rá, így szerintem idén lesz valamikor egy éves. - Válaszólok a kérdésre, majd Sirius felé nézek, aki kérdő tekintettel nézz felénk, hogy és ő nem kap többet. Megesik a szívem rajta, és elő keresem a kettő az egyben tálkáját, és az egyikbe beteszek egy pogit, és a másikba vízet töltök neki, és odaviszem hozzá, és rendesen eléteszem a tálat, és mondom neki.
- De, ez volt az utólso. - Mondom, és megyek vissza Florához.

A válaszait a kérdésemre, türelmesen végig hallgatom, majd pár dologhoz én is mondok valamit.
- A keresztanyámmal, mi is egy hetett voltunk, sátorozni. De, mi csak a környéken voltunk. De, az is jó volt. A keresztanyám is rakot egy kis tűz félét, és késö éjelig rémtőrténetekkel szórakoztatott. Meg néha, énekelt is. De, az is nagyszerü volt. Éjszakai bátorság próbánk, meg csak a sulinkban volt a nyáriszünetben. De, az is mondjuk csak a hatodikosoktól, a nyolcadikosokig bezárólag. - Mondom neki, miközben őt nézem.
- Áh, Yellowstone Park. Akkor, biztos találkoztatok Maci Lacival, és barátjával Bubuval. - Mondom kissé pojénból, hisz még én is tudom, hogy ők nem valóságos személyek. Bár, kitudja, hogy milyen nevt adnak egy medvének manapság.
- Köszönöm.
Mondom neki röviden, és aztán Siriusra nézek.
~ Talán, mégis elkéne engedni, hogy nyugodtan tudjon szaladgálni. - Gondolom magamban, de azért közben Flora szavaira is figyelek. Hallom, hogy csodálkozik azon, hogy még csak idén lesz egy éves.
- Hát, igen egyszer el sóztam a pogácsámat, de ő mégis evetbelőle, utánna annyit ivot, hogy egy fél délutánt az utcán töltöttünk. - Mondom neki, mindenféle mosoly nélkül.
- Tényleg, akarsz vele játszani? - Kérdezem tőle, és ha igent mond, akkor elő keresem a tenisz labdáját, amivel szeret játszani, és el is engedem, hogy had futkározzon.

Végig hallgatom őt, és nem mondok rá semmit. A második mondatánál, én is meg engedek magamnak, egy halk nevetést, de csak egyet. Jól áll neki, amikor nevet, olyan szépen nézz ki. Olyan szép a nevetése, csak nem tudom mihez hasonlítani. Közben, veszek még egy pogit, és meg eszem.
- Én, sem vagyok válogatos, de azért azt sem szeretném, ha egy nap ez miat kéne őt állatdokihoz vinnem. - Mondom neki. Miközben, Siriust nézem. Játszana is vele, de tovább kell mennie. Amit, én meg is értek.
- Rendben, és remélem, hogy azért majd még fogunku mi még találkozni. Sirius pedig, van olyan okos, szerintem, hogy tudja azt, hogy azért annyira mégse koboroljon el, de vigyázni fogokrá igérem. - Moondom neki, és búcsuzás kedvéért, úgy meg ölelgetném őt, de azért tudom, hogy merre a határ, így csak azt nézem kicsit irigy tekintettel, hogy Siriust megsimogatják. Míg, nekem egy ölelés sem jut.
- Jó utat, és teis vigyáz magadra. - Mondom neki, és közben azt nézem, hogy tűnik el Flora, ott ahol az elöbb felbukkant.

//én is köszönöm a játékot //

Valahogy éreztem, hogy ez lesz. Abban a pillanatban, ahogyan szeretnék valami mást csinálni azokban a pillanatokban, hogy kint járőrözök az erdőben, történik valami. Valami, amitől úgy gyorsul fel a szívverésem, hogy a vérnyomásom rövid időn belül a fejembe száll. Hogyan lehet valaki ennyire idióta, könyörgök már! Pont most?! PONT MOST!!! Még jó, hogy el tudom rejteni arcomról a dühömet, mert különben olyan sorozatgyilkos pofával vágtattam volna végig az erdőben… szerintem a társaim megtartják a tíz lépés távolságot és inkább nem is nagyon akarnak majd bevonni a munkába. Viszont ha már voltak olyan kedvesek a kirángatással és amúgy is ez a szakmám, nos… olyan ez, mint a hasmenés. Ha menni kell hát menni kell. Így hát kivándoroltunk a hegy egy amúgy megintcsak lezárt területére – no comment -, ahol egy erősen ittas személy – még nagyobb no comment -, egy szál semmiben – mondtam már, hogy no comment? – rázta magát a hegyoldalon egészen addig, míg le nem esett – NO COMMENT!!!!!!!!!! A mázlija az volt, hogy viszonylag alacsonyan alatta volt egy másik kitüremkedés és arra esett rá… így csak a lábát törte el meg valószínűleg influenzás lesz, de mázlijára egy másik mentő megtalálta és ő hívott segítséget. Szóval ezért kellett nekem éjnek évadján kimenni, egyáltalán nem oda, ahova terveztem, ráadásul nagyjából 300-as pulzussal érkeztem meg a helyszínre. Az volt a mázlija a hülyegyereknek, hogy a társam már úgy ahogy ellátta és letörölte a vért, mert komolyan kedvem lett volna ott helyben szétszedni az ipsét. Tény, hogy ezzel meg az őrzőknek csináltam volna munkát, de legalább lett volna Kate-nek megint oka lecseszni engem. Valahol most még az is jól esett volna. Na mindegy. Négyen voltunk tehát arra, hogy Mr. Nagyfarkot összekaparjuk és elszállítsuk biztonságban a legközelebbi óvóhelyig. Ez meg is történt, miután sínbe tettük a lábát, telenyomtuk fájdalomcsillapítóval, majd hordágyra raktuk és elindultunk vele a legközelebbi állomáshelyre. Nem tartott sokáig a folyamat, szerencsére ezek az állomáshelyek viszonylag közel helyezkednek el egymáshoz. Naja, csak hogy mindenkinek megvan a saját állomáshelye, ahol tartózkodnia kell vészhelyzet esetén, ha éppen nem járőrözik. Tehát mit kellett tenni? Igen, visszacaplatni. Remek. Nem elég nekem hülyéket kergetnem 12/6-ban a hegyen, még miattuk végig is kell járnom az egész mindenséget újra és újra. Nem mint ha zavarna, elvégre ifjúként ennek a távolságnak akár az ezerszeresét is megtettem, csak a motiváció volt más. Azt saját akaratból csináltam, ezt meg azért, meg kellett. Kis dolognak tűnik, de egy olyannak, aki évszázadokig volt a maga ura, lényeges különbség. Szóval caplattunk vissza, egy területen le kellett térnünk a hegyről, mert életveszélyes volt az út tovább. Éppen az erdő melletti úton mentünk, amikor hirtelen megtorpantam. Egy darabig csak pislogtam, majd rájöttem, hogy nagyon is jó helyen vagyok. A társaim pedig vagy tíz méterrel tovább mentek, mire észrevették, hogy leszakadtam.
- Minden rendben, Nicholas? – kérdezte Lucien.
Igyekeztem hamar válaszolni.
- Persze. Menjetek csak, majd utolérlek titeket.
Összenéztek, de aztán csak vállat vontak és tovább sétáltak. Megvártam, míg eltűnnek az egyik kanyarnál, majd besétáltam az erdőbe. Nem tudom, mennyit mentem… párszáz métert, mire éreztem, hogy elég lesz. Felpattintottam az egyik gombot a zubbonyomon, előhúztam belőle egy szál cigit, majd meggyújtottam. Az áttetsző füst kitört elém, miközben kifújtam, majd újabb slukkra emeltem a cigarettát. A tekintetem felterelődött az égre. Szép éjszakán van… rég láttam már ennyire tisztának az eget. S valahogy kísértetiesen emlékeztetett engem arra az éjszakára... arra a bizonyos éjszakára, mikor minden megváltozott számomra. A felismerést követően viszont lassan leszegtem a fejem. Tekintse mindenki annak ezt a mozdulatot, aminek akarja… de talán a következő szavaim segítenek ráeszméltetni a szemlélőt.
- Sajnálom, hogy megvárattalak – szólt a tőlem nem messze állónak.

Sóhajtottam egyet a szavai hallatán. Azért ne túlozzunk már kérem. Még hogy másod sincs… csak a képességed is olyan, amiért minden művész ölni tudna.
- A farkas lét szépségei, nemigaz? Mit nekünk párszáz esztendő, ugyanúgy állunk egy jó darabig… pardon, majdnem ugyanúgy.
Ezt azért muszáj volt hozzátenni, főleg az öreg esetében. Neki már a teste meg a belsője se olyan, mint amilyen volt 300 évvel ezelőtt. Azért az ilyesmi valahol riasztó is a számomra. Vajon ezzel az egész… testváltozással a lényeg is megváltozik? Az, amit magával visz? Fogalmam sem volt róla, talán egyszer rákérdezek. Egy olyannak, aki ugyanabban a testben éli le az egész életét, az ilyesmi merő újdonságként, ha nem bizarr tényezőként hat. Én legalább is biztosan nem találkoztam még olyannal korábban, aki képes lett volna ilyenre… vagy de, csak nem tudok róla. Mindegy, lényegtelen. Amikor az ölelést kezdeményezi én minden hezitálás nélkül megyek bele az ilyen jellegű köszönésbe, miközben a farkasom is meghajtja a fejét az idősebb felé. Minek hezitálnék? Nincs gondom különösebben az öreggel, bár szó mi szó, volt egy bizonyos döntése a múltban, amiért bírálatra szorulna. De ennyire most ne rohanjunk előre mert van egy olyan sanda gyanúm, hogy így se nézünk egyszerű beszélgetés elébe. Szóval viszonoztam az ölelést és közben igyekeztem nem felgyújtani a felsőjét, elvégre még mindig világított a kezemben a csikk. Na így nyerjem meg a Skandináv lottót, atyám elő is veszi egyből a beszélgetés megfelelő fonalát. Valahol várható is volt. Azért egy Első vérfarkastól talán elvárható, hogy tájékozott legyen az utódjait illetően. Bár nem tudom, igazság szerint atyámon kívül más elsőt nem nagyon ismertem, a fene tudja, milyen elvárásaink lehetnek feléjük… meg valahol sejtettem, hogy inkább nekik van elvárásuk felénk. Szóval elhangzottak a valahol burkolt fejmosásnak is tekinthető szavak, de nem is válaszoltam egyből. Helyette inkább csak helyet foglaltam. Nem, nem azon a kitüremkedésen, amin atyám is ült, az az övé a foglalás révén. Lecsatoltam az egészségügyi táskámat, meg a hátitáskám is a földre került, elvégre minek lógjon rólam feleslegesen? Szívtam még egyet a cigiből, mielőtt megszólaltam volna ezt követően.
- Mielőtt akármit mondok: verd ki a fejedből, hogy a legutóbbi találkozásunk miatt váratott magára ilyen sokáig a következő alkalom. Ami történt, megtörtént és mindketten tudjuk, hogy okkal volt, nem pedig a pillanatnyi szeszély szülte. Nem pont mintaéletet éltem korábban, amit elképzelhettél nekem és teremtőként jogod van a hasonlókhoz.
Valahogy a leveléből nekem egy az egyben az jött le, hogy magát okolta a hosszú távú távolmaradás végett és szerettem volna éreztetni vele, nem így van. Oké, domináns farkas vagyok, de még egy dominánsban is lehet annyi önkritika, hogy belássa a tettei súlyát. Közben matattam a zsebemben és előhúztam egy cigisdobozt a zsebemből, melyet felé nyújtottam. Ha már én pöfögök akkor meg is kínálhatom akár az öreget. Viszont a doboz alját nyújtottam, szóval az egészet el kell vennie, ha venni akar belőle.
- A problémám, nos… még megvan. Gyakorlatilag mióta találkoztunk nem vettem magamhoz ember vért, olyan mennyiségben, ami elegendő lehet és hát gondolhatod, jönnek a tünetek. Igyekszem visszafogni, de eléggé labilis és ingerlékeny voltam az elmúlt hónapokban. Ezzel úgy ahogy vissza tudom nyomni – felpattintom egyik oldaltáskám gombját, majd kihúzok belőle egy vörös folyadékkal teli ampullát félig, amolyan mutatóban. – De ez csak tüneti kezelés, elviselhetőbbé teszi az egészet.
Körbelengi az ampullát a döglött állat szaga, miközben visszadugom a helyére és lezárom a táskát. Hiába, ha egyszer az ember le akar szokni valamiről az bizony önsanyargatással jár és… nyeh.
- A Vörös Hold… nos… Alignak volt olyan kedves és engem is megszállt, de… megúsztam. Fizikailag nem szenvedtem komolyabb kárt. A lelki utóhatás komolyabban éreztette magát. Több számomra fontos személy is súlyosan megsérült az este folyamán, köztük az egyetlen nagybetűs nő is az életemben, Sarah. Szerencsére egyikükből sem lett áldozat.
Ebből is érezheti, hogy valahogy azon az eseményben a velem történtek számomra kisebb prioritást élveztek, mint a többiek sérülése. Meg voltam karmolva, a vállam úgy sajgott, mint ha szarrátörték volna, ráadásul tiszta kótyagos voltam utána, de nem, nem érdekelt. Az, hogy egy fallal odább Sarah vagy Aimée élete éppen pengeélen táncolt, már jóval fontosabb volt számomra. Túl sokat vittem vásárra a bőrömet ahhoz, hogy akár utólag is keseregjek rajta… de túl keveset voltam távol a fontos személyektől, hogy hidegen hagyjon a szenvedésük.
- A Nyárköszöntő bálra gondolsz? Nos, nem hiába nem voltam ott. Nem akartam megkockáztatni, hogy egy olyan helyen szabaduljak el. Emellett… tudod, a bálok nem az én világom. Meg annak se, akivel a legszívesebben mentem volna, szóval kimaradt.
Őszintén? Előbb húznak ki valamelyik kocsmából vagy kuplerájból, mint hogy ilyen helyen én megjelenjek. Oké, a fesztiválra elmentem, de az már megint egy másik történet.
- Ami a meghívásodat illeti… annak őszintén örülök a mai napig. Csak azért nem mondtam konkrétat, mert szerettem volna élőben lebeszélni a részleteket.
Ez pedig tényleg így volt. Csak hát sajnos ezek a modern szarok mindenre jók, csak arra nem, hogy érdemben visszaadják az emberben lezajló dolgokat. Na de aztán jött a kérdés, aminek hatására felnézek az égre. Annyira tiszta az ég.
- Emlékszel? Hasonló este volt az is. Valahol az erdő közepén, elhagyatott területen, hegyes térségben. A talajt csatatérré változtatta az elhullott bajtársaim teteme, kiömlő vérük, meg a kutyák zsigerei, amiket szépen lassan elpusztítottunk. Egy vérrel áztatott csatatér. Ott feküdtem, amikor rám találtál és a kölyköddé tettél. Azóta rengeteg csatateret láttam, sokkal nagyobb mészárlásokat végignézve. De mégis, hasonló éjszaka csupán egyszer jött el. Hat éve, amikor lelőtték a gépemet Irakban és a társaimmal napokig harcoltunk a hegyekben. Egy ugyanilyen éjszakán, mikor őrségben voltam, elgondolkodtam. Visszaemlékeztem az életemre és rájöttem, hogy ez így nem mehet tovább. Másként kell folytatnom az utamat. Ezért jöttem Fairbanks-be – rá emeltem most a tekintetem. – Azt kérdezed, mi a baj, atyám? Semmi komoly… csupán a változás szele, mely felborogatta az életemet… bár nem mint ha annyira bánnám.
Nem féltem beszélni a témáról. Miért félnék, hiszen ez is hozzám tartozott, ha pedig ő tényleg az a férfi, aki egykoron megharapott engem, akkor joga van tudni róla, mi folyik bennem. Közben a csikk már rég leégett, tenyerembe véve morzsoltam el majd szórtam le magam elé a földre. Egyszer Yvonne rám szólt, hogy nem kéne csak úgy eldobálnom a csikkeket. Nem mint ha megfogadtam volna a tanácsát de talán most büszke lett volna rám, hogy legalább szervestrágyát csináltam belőle.
- No és te hogy vagy? Sikerült már visszaszoknod az anyaföldhöz?

Féloldalasan néztem rá a megjegyzése hallatára, melyre ugyan szóban nem reagáltam, de megjelent valami az arcomon, ami talán emlékeztethette őt a régi kölykére. Egy felemás vigyor, melyre talán lehetne mondani, hogy csibészes. Mondhatjuk, hogy eleven kölyök voltam egykor, hiszen még egy kuplerájba is sikerült anno becipelnem az öreget. Akkor is vigyorogtam, mint egy hülye. Ilyenkor lehetett sejteni, hogy valami rosszban sántikálok... de mégis, ez már nagyon régen volt. Azóta már barázdákat vetettek rám az évszázadok eseményei. Messze voltam még attól, hogy ráncosodni kezdjek, de a ránc nem minden. Az ember szemének csillogása már bőven elég ahhoz, hogy az egész arcnak más megjelenést adjon... az én tekintetem pedig már nagyon régóta sok dologról árulkodik... mindenesetre a kellemesnek is nevezhető köszöntés után én elfoglaltam helyemet a sziklán és kezdődhetett a "program".
- Tudom, de rá se ránts - biztosítom őt az előzőekkel kapcsolatban, majd sóhajtok. - Volt alkalmam hozzászokni a fájdalomhoz. Vitte már le akna a lábam, lőtték át a torkomat, mártottak meg bennem ezüstpengéjű fegyvereket, szakították le a karomat, vagy egyszerűen csak kínoztak, csak úgy, poénból. Szóval igen, nem volt egy fájdalommentes életem. S akkor ezek csak a hús a sebei - sandítok rá ültömben. - Azok, amik belül támadnak ránk, sokkal veszélyesebbek, nemigaz?
Kétlem, hogy ez nagyobb magyarázatra szorulna. Szokták mondani, hogy jó dolga van, kinek hosszú élet adatik. Nagyot habzsolhat az életből, ahogyan több idő jár ki abból, melyből másnak kevés. Igen ám, de ennek is van egy másik oldala. Az, ki sokat él, sokat is lát... sokszor sebződik meg... sokszor játszik a tűzzel... és éppen ezért valahol ezért válik előbb utóbb gyötrelemmé az élete. Talán ez az, ami atyámmal is történt és átformálta őt azzá, amivé mostanra lett. Nem tudom, de elég sokat éltem már én is ahhoz, hogy erre következtethessek. Halvány vigyor kúszik az arcomra, amikor atyám átveszi a dobozt és elteszi. Kitalálta a szándékom.
- Ne is add vissza - jegyzem meg. - Születésnapodra szántam, csak hát azóta nem találkoztunk - közben odaadom neki az öngyújtómat. - Úgy csempészték be nekem Alaszkába, mert embargó van rá.
Naja, kicsit vicces, hogy majdhogynem nyár óta rohangáltam már a dobozzal a zsebemben, de hát elfér, ha már ennyi nyílás van a zubbonyomon. Mindenesetre már az első slukknál érezheti, hogy miről beszélek. Sokkal minőségibb utóhatást kelt az emberben, mint azok a bolti szarok, amiket általában szív az ember.
- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gondolkodtam rajta - tolom vissza a fiolát a helyére. - Hajlanék is rá, csak hát van egy kis gond. A lüke kölyköd makacs, mint egy öszvér - morzsolom szét kezemben az elhasznált csikket. - Tudod, mióta otthagytál engem a falkánál, magamra voltam utalva. Hiába voltak körülöttem sokan, megvetettek, mert más vagyok, mint ők, omega sorba taszítottak csak ezért. S így szinte csak magam voltam a tömeg közepén. Aztán volt egy átmeneti időpont, ahol ez változott... de miután menekülnöm kellett a falkától, magányos farkas lettem. Onnantól pedig, rövidebb megszakításokkal, magamra kellett hagyatkoznom. Nem volt segítség, nem volt támogató kéz, semmi. Még a háborúkban is, ahol ott voltam... nekem kellett megoldanom a nehézségeket, szinte csak nekem. Ez a 200 év pedig nem múlt el nyomtalanul. Valahol még mindig egy magányos farkasnak érzem magam, hiába vagyok falkatag és vesz körbe rengeteg farkas, akik készek segíteni. Hiába tanultam meg azt, milyen csapatban dolgozni és ez milyen előnyökkel járhat. Én makacs barom - sóhajtok. - Emellett pedig... gondolod, hogy ha már ennyit vártam ezzel az egésszel, megérdemelném a könnyebb ösvényt?
Őszinte érdeklődéssel néztem fel rá, tényleg kíváncsi voltam, mit mond erre. A kérdés igazából nyitva állt, semmi se volt eldöntve, csupán volt egy meglátásom. Mert nekem rohadtul egyértelmű volt, hogy amit elvetettem, s hagytam elburjánzani, azt nekem is kell kigyomlálnom és eltakarítani az útból. Mocskos egy meló azt elismerem, talán tényleg nem is méltó hozzám, egy alapító kölykéhez, de valahol ezt láttam helyesnek. Meg kellett ennem, amit főztem... főztünk pontosabban.
- Legalább is egyszeri alkalommal. Pár éve már itt élek a városban és nem ez volt az első eset, hogy tiszteletét tette. Tavaly is elég mocskos dolgok történtek és félek jövőre ugyanilyen éjszaka elé nézünk. Ki tudja, mit hoz a jövő - pillantok fel a Holdra, mely most még szelíd és nem teljes. - Mond csak atyám... hogy lehet valaki ennyire engesztelhetetlen, ennyire dühös, hogy még holtában se lehet képes nyugodni? Alignak ennyire elvetemült lett volna mindig is?
Talán nála jobbnak fel se tehetné ma kérdést. Ismertem a történetét Alignak bukásának, ami feltételezte az egykori személyes ismeretségüket. Az persze nem kerüli el a figyelmemet, hogy milyen reakciót váltanak ki belőle a szavaim. Ezt viszont betudom az új információ hatásának, ami velem történt, no meg a régi sebek feltépésének. Akárhogy is, én nem látok át apám pajzsán, így pedig nem könnyű kikutatni, mi lappang majdnem ezer éves lelkében. Így hát marad az, amire következtetni tudok a meglevő információk alapján. Na de aztán elhangzik egy információ, amire egyáltalán nem voltam felkészülve... pedig következtethettem volna rá.
- Minden testvéred? Úgy érted, hogy...
Nem hiszem, hogy be kell fejeznem a mondatomat a lényeg leszűréséhez. Ez teljesen új megvilágításba helyezne sok dolgot, ha jól szűrtem le a mondandóját. Nagyapám, Tupilek nevére... mi a franc folyhat itt a háttérben? Nem... nem, basszus, lehet jobb lenne, ha inkább nem tudnék semmiről, hisz már így is tudom a titkot, hogy atyám itt van és hordozom ezt... de már késő, hisz kimondtam a kérdést... innentől pedig lelkem rajta.
- Mikor lenne alkalmas? Általában minden második napon éjszakára vagyok beosztva, de át tudom tetetni magam délelőtti műszakra, ha szükséges. Emellett... több helyszínt is említettél.
Mondjuk ez utóbbit elég érdekesnek találtam, elvégre én örültem neki, hogy annak idején egy különálló lakást tudtam szerezni magamnak pár évvel ezelőtt... apám meg itt van egy éve lassan és már két házzal tolja... na igen, tud valamit az öreg, azt el kell ismernem.
- Halandóság? Na igen, végül is... ha nem történik semmi drasztikus velem, talán 500 év múlva engem is utolér a kor és a testem feladja harcot az idővel. Hogy érdekesebbé tenné, nos... inkább változatosabbá, én így fogalmaznék - no aztán jön a viszont kérdés, mely hatására most már én is rágyújtok megint. - Hogyan is? Szeretném megtisztítani magam ettől a fertőtől, amennyire csak lehetséges. Helyrerakni a dolgokat magamban és magam körül. S élni. Ennél több aligha kell. Nem dédelgetek álmokat arról, hogy kitúrjam a helyéről az atanerket, átvéve a helyét, vagy hogy nekiálljak helyezkedni a falka irányításában, mint valami törtető. Élni akarom az életem, ha kell, megvédeni a falka tagjait és azokat, akik közel állnak hozzám. Az is megfordult a fejemben, hogy a falka fiataljait is oktatom majd idővel, ha már annyi tapasztalatot felhalmoztam. De majd mindennek eljön az ideje.
Vannak terveim... vannak elképzeléseim... miután visszafojtom a vérszomjam, rendezem a kapcsolatomat Sarah-val és új életet kezdek a falka tagjaként... de mint mondtam, mindent a maga idejében. Na de aztán a szám már kezd kiszáradni, így hát atyámon van a "beszámolás" ideje, miután már a fejünk is egy magasságba kerül. Vicces, általában én szoktam úgy mesélni, hogy a földön ülök... nem esett messze az alma a fájától. Szóval hallgatom, figyelmesen, ahogyan ő is figyelte szavaimat eddig... de aztán megint meghallok valamit, ami elképedésre késztet.
- Megint?
Már nem azért öregem de túlságosan is jó színben vagy ahhoz, hogy ilyeneket mondj. Valahogy úgy érzem megint egy olyan ponthoz értünk, ami ki fogja verni nálam a biztosítékot. Na de aztán amikor meghallom a boltos tervét, úgy ül ki a megilletődöttség az arcomra, mint ha rámöntötték volna... hogy aztán kiszakadjon belőlem a nevetés. De azonnal lehet érezni, hogy ez nem valami gúnyos kacaj... sokkal inkább az első jókedvű, amit most hallattam a társaságában... hisz vegyül belé a felismerés ereje.
- Ne... ne haragudj, nem téged nevetlek ki, csak... hát... - emelem fel a kezem, mielőtt zokon venné, de aztán úrrá leszek a rekeszizmomon. - Csak azért nevettem, mert megint közös nevezőt találtunk. Az '50-es évek óta regényírással is foglalkozok, hivatalos szinten - bujkál a mosoly az arcomon. - Gondolom te fogod írni őket. Illik hozzád a szerepkör.
Hiába, apám mindig is szeretett mesélni, nem hiába hívják Álmodónak, szóval tényleg eléggé testhezálló hozzá ez a dolog. Meg azért örültem is neki, hogy a levelében említett "nem találom a helyem a világban" mint ha felcserélődni látszik valami kezdeményezésre. Na, gyerünk öreg, így tovább. Hopsz, úgy tűnik előre gondolkodtam, mert amiket ezek után mond, az már felül is múlja a várakozásaimat és valahonnan a szikla tövéből kell előszednem az államat... nane, erre azért már totálisan nem számítottam. Feleség... lány... ráadásul a felesége őrző... hát baszki, ha ezek után valaki kétségbe meri vonni a rokoni kapcsolatot köztünk, azt fellógatom a legközelebbi fára.
- Abigail... őrző... Abigail... csak nem Crossról beszélsz?
Személyesen nem ismertem a nőt, de hallottam már, ahogyan róla beszélnek és megemlítik az őrzők kapcsán. Tényleg ennyire kicsi lenne a világ?
- A lányod is a falka tagja? - mert akkor lehet, hogy ismerem... na az lenne még ciki, ha kiderülni, hogy egész végig itt volt a közelemben.
Na aztán kicsit komorabbra vált a téma, ahogyan elmondja, hogy mi történt a bálon, meg utána. Valahol megértem apámat, amikor apai nézeteltérésről beszél. Annyi, valószínűsíthetően megpróbáltatástól évszázad után megjelenik az életében egy vérszerinti leszármazott, a saját nemzettje. Egyértelmű, hogy megpróbál részt vállalni az életében és gondolom emiatt lehetett a nézeteltérése Sangilakkal... igen, vele... nem akarom látatlanban leszólni a lányát, hogy mennyire lehet erős, de azt kétségbe vonom, hogy miatta halt volna meg majdnem. Mindenesetre azt feljegyzem magamban, hogy a Legerősebb még biztosan itt van... remek, jöhet még valami? Jött... s szépen meg is változtatott mindent. Mondhatjuk, hogy ha görcsös is voltam a megérkezésemet követően, mostanra már oldódott. Jó kedélyű voltam, mosolyogtam, igyekeztem könnyedebbre venni a dolgot és nem karóval a seggemben viselkedni... úgy, mint régen... de amikor meghallgatom a gyónását... érzem, ahogy megfagy ereimben a vér. A cigaretta majdhogynem ráégett az ujjamra, ahogyan mereven bámultam a magam elé, fejemben újra és újra elismétlődtek a szavai. A döbbenet megbénított gyakorlatilag, még lélegezni is elfelejtettem magamtól, ahogyan ott ültem a kőn... majd szépen lassan, már-már horrorfilmszerűen fordul oldalra a fejem, ránézve atyámra.
- Miről beszélsz? - kérdezem, hangom pedig valahol hitetlenkedő, mint ha nem akarná elfogadni a valóságot. - Miről beszélsz? - ismétlem meg, immáron határozottabban. - Ne akard nekem azt mondani hogy... te voltál.
Mindenre gondoltam volna... tényleg, mindenre. Sarah-t direkt nem kérdeztem róla, mi maradt meg neki arról az estéről. Nem akartam feltépni a sebeit, hiába telt el már fél év lassan. Tudtam, hogy mély nyomokat hagytak benne a történtek. S most itt a kegyetlennek tűnő valóság, melyre már a bennem valahol kucorgó, pihenő Ikkina is felkapta a fejét. S bennem... bennem egyre kevésbé lehetett már látni azt a jó kedélyű kölyköt, aki eddig voltam. Az, amit atyám mondott nekem beindított valamit... valami egyáltalán nem jót... de még vártam a válaszra, mielőtt tovább fajulhatna a dolog...

Sajnos ez megint olyan dolog, amit el lehet hallgatni, de attól még a tényt nem teszik semmissé, hogy mindezen átmentem. Milyen kényelmes lenne abba a hitbe ringatni magunkat, hogy a múltunk, benne a rengeteg szenvedéssel csupán egy pillanat a tudatunkba, ami már olyan régen lehetett, talán meg se történt. Persze az igazság mindig az, hogy de fiam, azokon túlestél... és túlélted, ami még fontosabb. Az összes rohadt fájdalom, depresszív időszak, melyet magad mögött hagytál. Mondanám azt, hogy nekem könnyen megy ezeken az átlépés, de téves. A múltamnak voltak olyan részei, amin nem tudok átlépni csak úgy... mi ad Tupilek, ezek pontosan azok, amiket felemlegettem atyámnak belső dolgok címszó alatt. Sarah-ügye pontosan egy ilyen volt... azt magammal hordoztam másfél évszázadon át, s milyen jól is tettem...
- Most mondanám, hogy egészségedre, de szerintem a dohányellenesek megköveznének - kuncogok. - Még meg vagy lepve, atyám? Fiatalon se voltam az ártatlanság mintaképe.
Lehet atyám nem díjazná, ha mondanám, hogy ez bizony illuzionista betegség. Apám álmodóként hivatkozott magára mindig is, azt már csak az utókor akasztotta ránk, ahogyan most hívnak minket. Az már más kérdés, hogy átvettem én is, mert a saját életvitelemet nézve sokkal inkább illett. Állandó megtévesztések, munkálkodások a háttérből, vagy éppen mások tudatába beépített hazugságok... ez jelentette a túlélést a magam fajtának, aki nem csak a fizikai erejét tudja bevetni a repertoárjából.
- Tudod, én hiszek abban a mára már klisének tűnő megjegyzésben, hogy hibáiból tanul az ember. Legyen szó arról, hogy valaki nem eszik kétszer abból az ételből, amitől gyomorrontást kap, vagy lövi el ugyanúgy az ujjait - veszek egy mély levegőt, miközben kifújom a levegőt. - Meg akarok szabadulni tőle atyám, ez a legbiztosabb. S belátható időn belül. Nem 100 év múlva, vagy 200. Elég időt hagytam neki így is. Hagyok időt rá, mert a hirtelen változás gyakran fordul az ellenkezőjére... de nem fogom elmismásolni a dolgot.
Kihagytam az ömlengést, a fölösleges nyálat, vagy akár az ünnepélyes fogadalmat. Nincs szükség rá. A végén az fog ítélni, hogy sikerül-e vagy sem. Lehet nagy szavakat használni de annál nagyobb lesz a bukás, ha én most nekiállom verni a mellkasomat, hogy igen, én leszek a faszagyerek. Olyan voltam, aki igyekszik realistán állni a földön és tudtam, bukásfaktor mindig van. Az más kérdés, hogy megtesz az ember mindent amit tud.
- Egykoron nagy volt és dicső - ismétlem el a szavait. - S most ide jutott? Elmondjam neked, hogy azt leszámítva, amit a testemmel művelt mi maradt meg ebből a farkasból? Mérhetetlen düh... megvetés... méreg... s valahol... nagyon mélyen szomorúság. Nem tudom, mennyi ideig volt a testemben, de ennyi maradt meg egyedül abból az időből. Voltam már dühös, atyám de... ez ahhoz képest gyerekes hisztinek tűnik gyakorlatilag - miközben újra felnézek az égbe, egy újabb kérdés jut eszembe. - No és a nagyapám, Tupilek? Az ő sorsa mi lett?
Abban most nem erősítem meg őt, hogy helyesen cselekedtek-e egykoron. Az adott tetteinket mindig az utókor ítéli meg és persze most jöhetne az, hogy mi lett volna, ha. Ha nagyon ki akarnám forgatni az egészet most a fejéhez vághatnám, hogy köszi fater az évente visszatérő lidércnyomást. De nem teszem, utólag egyszerű okosnak lenni. A sokat mondó pillantásra én csak nyelek egyet, miközben újra felírom magamban, hogy újfent fogalmam sincs, mi folyik az orrom előtt. A fene essen bele, eddig legendákba vesztek az alapítók, talán én se hinnék bennük, ha nem a teremtőm lenne az egyik. Erre? Paff, megjelennek. Vajon drága atanerkünk mit reagálna, ha hirtelen beállítana hozzá az egész brancs teára? Mindenesetre innentől tuti, hogy más szemmel fogok tekinteni az ismeretlen farkasokra a környéken. Mindenesetre ezeket követően beleegyező bólogatásokat küldök apám felé, hogy rendben, én úgy alakítom az időpontot, nem támasztok kritériumot, majd visszatérünk erre. A két lakhelyre meg csak kuncogok egyet. Jól megy, én meddig túrtam a várost mire találtam egy egyszerűbb lakást, ami bőven megfelelt az ízlésemnek. Hát hiába, úgy tűnik vannak azért pozitív oldalai is egy alapító létének, még ha ilyen "kicsinyes" dologról is van szó.
- Szép is lenne úgy nem szentimentálisnak lenni hogy olyan képességünk van, amilyen - elvégre ismerni kell az emberi dolgokat ahhoz behatóan, hogy eredményesek legyenek az illúziók. - De nem feltétlenül a szentimentalizmus végett. Akárhogy nézem atyám, kikezdhető vagyok. Vannak olyanok, akik közel állnak hozzám, fel tudnák őket használni ellenem, ha valaki játszani akarna az életével ilyen téren. S sose lehet tudni, hol inognék meg. Emellett... tőlem már az is rohadt nagy szó, hogy egy falka tagja vagyok. Az már erősen nagy ugrás, hogy az élére is álljak.
Nem hiába hagytam ott annak idején a falkát is, miután megöltem Maximert és hivatalosan én lettem az alfa. Persze, ott hozzátartozott az is, hogy gyűlöltem azt a falkát. Nem kértem belőle, elég évet raboltak el tőlem a múltban. De nem is akartam őket vezényelni. Domináns farkas vagyok, de ez nem jelentette azt, hogy akkor kötelezően hatalommániásnak is lennem kell.
- Óóó, lestem ám el, attól ne félj. De még nem tanítok atyám, ezek csak távlati tervek. Persze, volt a múltban rá példa, hogy segítettem a kölyköknek és a fiataloknak valamit elsajátítani. A falkában például az egyetlen pozitív dolog, amely ért, hogy én képeztem ki a vadászokat. De a nagyobb volumenú dolgok csak ezután jönnének - na aztán elgondolkodok. - Csak egy Hattie nevű nőstényről tudok a városban, aki a te véredbe tartozik. Elég ritka madarak vagyunk, amennyire észrevettem - na de aztán felvonom a szemöldökömet. - Eddig még senkinek se adtam meg az ajándékodat, atyám. Nem azért, mert nem akartam, egyszerűen... nem találtam olyanokat, akiket megfelelőnek találtam volna. Pontosabban... akiket találtam, azok meghaltak, mielőtt sort keríthettem volna rá.
Ezeket az embereket kivétel nélkül a csatatéren találtam meg... a csatatereken, ahol másodperceken múlik egy élet és mindig elvitte a halál a megfelelőnek látott embereket. Talán az egyetlen, aki még él, az MacTavish volt Irakban, aki úgy ahogy megfelelő lehetett volna, de ő meg azóta tudja a halál, hol van... talán már ő is cafatokra robbant a gépével együtt egy stinger rakéta végett. Na de már halál... hát láthatja a megrökönyödést az arcomon. Nanemé, most ennyire madárnak néz... nem, nem néz, ezt a tekintetéből kiveszem.
- Reinkarnálódtál? - teszem fel az első értelmesnek tekinthető kérdést, ami nem hápogásból vagy hasonlókból állna, de aztán valami még eszembe jut. - Hol történt ez?
Valahogy egy régi emlék elevenedik meg a tudatomban, de egyelőre még nem adok neki hangot.
- Ööööö... megtisztelsz a lelkesedéseddel, de picit más piacra dolgozok. Háborús regényeket írok, ráadásul szó szerint naturalisztikus módon, akár undorító akár nem. Deee... tudod mit, megnézem a könyveket, hátha találok bennük valami használhatót.
Oké, háborús regényeket írok, de ez nem jelenti azt, hogy ropognak a fegyverek 300 oldalból 299-en. Voltak ott is könnyedebb megmozdulások, csak nem azokon van a hangsúly. Bár lehet ha atyám elolvasná a fejemen szétverné, hogy tudtam ilyeneket írni... mondjuk akkor meg megmutatnám neki a fórumokon levő véleményeket. Éljen a technika.
- Vannak dolgok, amik nem vesznek ki az emberekből. Ha valakinek fontos vagy, valami módon ki fogja mutatni még a legérzelemmentesebb is - kuncogok megint. - De azért örülök, hogy érnek téged pozitív tapasztalatok is Fairbanks-ben. Mikor lesz a jeles alkalom?
A szám meg persze becsukom, bár szerintem a tüdőm röhög atyámon, amiért ilyeneket feltételez róla.
- Nem ismerem - mondom egy kisebb gondolkozást követően. - Pedig pár éve már itt tengődök. Hogy néz ki?
Na öreg, ha ebből most azt szűröd le, hogy érdeklődök a lányod után, akkor megtapsollak. Nekem most egy másik szőke tartja rabláncom a szívem... hupsz, spoiler...

Nos... szerintem nincs az a farkas, aki ha tényleg szeret valakit, csak úgy elmegy ez mellett a dolog mellett. Alapvetően ott lakik bennünk még az emberi tényező, de van még valami. A farkasok lehetnek magányosak... de bármelyik tenyésztő elmondhatja, hogy párban kell őket venni, mert úgy élnek teljes életet. Ha valaki pedig talál egy olyan személyt, akit ha óvatosan is közelítget, de a párjának véli, ahhoz ragaszkodik és érzékeny a vele kapcsolatos dolgokra. S ez velem kapcsolatban megmutatkozott. Nem féltem levetni magamról az erős, rendíthetetlennek tűnő férfi maszkját azokban a napokban, amikor Yvonne-al ott ültünk Sarah kórterme előtt, várva, hogy találkozhassunk fele és felépüljön. Még emlékszem a bennünk jelenlevő félelemre, féltésre, amit iránta éreztünk. Belém égett, örökre. Még most is éberen ott van a tudatomban, pedig lassan már félév is eltelt azóta. A sebek hegedni kezdtek azóta... de most ez az egész feltépte, engem pedig folyamatosan ragadnak magukkal az indulatok. Mikor atyám először szólal meg gyakorlatilag el se ér, hogy mit mond, mert már a fülemben lüktet a méreg. Meginog a szellem, a nyugodtnak talán mondható lélek, hisz eddig az voltam, talán könnyed is... érzékeny pont az, amire most tapintottunk viszont... de ezzel nem csak én voltam tisztában. Mielőtt még a gondolata, az ingere is megfogalmazódna bennem, érzem a "harapást" a karomon. Ikina mart belém, mintegy átvéve a testem felett az uralmat, makacsul vésve szürke tekintetembe a borostyánsárga szemeket. Érzem, ahogy kivonja a karmaimat az atyámtól távolabb levő kezemen és szinte belemélyeszti őket a szikladarabba, amire leültem. Nem akart bajt... kivételesen most ő volt az, aki nyugalomra akart inteni. Nem akart az apjával viaskodni, de tudta, hogy valamit tennie kell. Köztes megoldást választott, ahogyan egyre csak markoltatta velem a sziklát. A fejemet is előre engedtem, remegett a karom, a szemem lecsuktam, ne lehessen látni az indulatokat, melyet levezetődtek abban a kínos csendben. Mindez tartott addig, míg majdhogynem a karmaim is beletörtek a sziklába. A célját viszont eléri a farkas, ahogyan megszűnik a remegés, majd elengedi a kezem lassan. Csak ezután nyílnak ki a szemeim, ahogyan jellegzetes hang közepette a karmaim visszahúzódnak és újra emberi a kezem, pár a repedések a végén jelezték, milyen terhelésnek is lett kitéve.
- Adjak hálát - ízlelgetem a szavait. - Ó, én hálás vagyok. De azt már ne várd el tőlem, hogy csak úgy elmenjek az felett, hogy a teremtőm és a számomra kedves nő ilyen helyzetbe keveredett - szürke szemeimet csak ezután emelem rá. - Adjak hálát. Minden egyes napon hálát adok, hogy újra találkozhattam a teremtőmmel. Minden egyes napon hálát adok, amiért Sarah nem halt meg másfél évszázaddal korábban, amikor ezt a hírt közölték velem és én el is hittem, mert nem kételkedtem és éltem ebben a tudatban tavalyig.
Nem támadtam rá, fenyegető jellegnek még csak a szagát se érezhette, ahogyan beszéltem. Tisztában voltam vele, felesleges lenne ilyen próbálkozást tenni. Az életben nem tudnék benne kárt tenni, bezúzni a koponyáját vagy akármi. Főleg szemtől szemben nem. De a hangom az színtelen, érzelemmentes, csak a ridegség süt belőle. Olykor nincs szükség rá, hogy üssünk... a szavak olykor mélyebbre hatolnak, mint megannyi karom. Eddig féloldalasan ültem apámhoz képest, de most teljes testemmel fordultam felé, karjaimat ölbe véve és megtámaszkodva a térdeimen, ahogyan várakozóan néztem rá.
- Szeretném tudni, mi történt azon az éjszakán.

Én is már csak mosolygok azon, hogy vannak még ilyen dolgok. Mert talán valahol ez a komiszság lehet az egyetlen dolog, ami kellemes emlékeket idézhet velem kapcsolatban benne. Nem éltem olyan életet, ami büszkeségre adhat okot a számára és félek, eddig csak a jéghegy csúcsát látta. A fontos dolgok mindig a mélységekben rejlenek.
- Ha önként eszel a rothadó ételből, még ha valahol nyomás miatt teszed is, azért az már nem számít kis dolognak atyám – mondom az elismerésnek szánt szavaimat. – Igen, tudom, és köszönöm is neked, hogy mindezek ellenére fenntartod ezt. Mindenesetre már vannak bíztató jelek.
Az az undor, amit éreztem, mikor pár nappal ezelőtt beledugtam a vérpocsolyába az ujjamat és megízleltem a szerencsétlenül járt túrázó vérét… az nagyon árulkodó volt, elvégre ilyet utoljára emberként tapasztaltam, amikor betörték a számat egyszer és a saját véremet szopogattam egy darabig. Apró jelek, de valahol bizakodással tölt el, hogy nem hiába vagyok kvázi vegetáriánus, hanem igenis használt a diéta… de ha még sok olyan rohamot élek meg, mint augusztusban, akkor ez még fájni fog. Na az ezt követő fejmosás hatására felvont szemöldökkel nézek fel az öregre.
- Egy szóval nem mondtam, hogy megérteném őt, vagy akár szánnám. Már csak azért sem, mert másokkal végezteti el a piszkos munkát, miközben neki semmi vesztenivalója már. S mos ne menjünk abba bele, hogy test nélkül más lehetősége nem igen van – morgom magam elé. – Azokat, amiket felsoroltál, nem tudom felidézni. Amikor megszállta a testemet, a tudatomat delíriumba taszította, nem voltam magamnál. Tompán érzékeltem azt, ami a tudatomban lezajlik, de olyan féktelen volt a dühe, hogy ha volt ott más is, szinte elmosta őket. Ennyit tudtam kihámozni, semmi mást. Egyik pillanatban még az orvosi szobában ültem, a következőben már a földön feküdtem – a hangomból érződik, hogy ezt soha az életben nem akarom még egyszer megismételni. – Ha érzek is valamit iránta, az a megvetés… a megvetés, hogy valaki ilyen mélyre süllyedhetett ahhoz képest, aki egykoron lehetett.
Röhögni tudtam volna azon, hogy ilyet feltételez rólam, de nem jókedvemben. Hogy érthettem volna meg ezt a rohadékot mindazok után, amit tett? Túl sok kárt okoz, időről időre veszélybe sodor minket, akik egyszerűen csak rossz helyen vannak rossz időben és gyalognak használ. Az ilyen a részemről nem érdemel meg megszánást, csak megvetést.
- Biztos vagy benne, hogy meghalt? – teszem fel a legelső kérdést, ami eszembe jut. – A világért se akarom kétségbe vonni a szavaidat, biztos jobban tudod, de azok alapján, amit mondasz, olyan, mint ha te is feltételezésekbe bocsátkoznál. Emellett, azok alapján, amit mondasz az életedről, már az is elég hihetetlen még egy vérfarkasnak is. Más testek, halál… nem lehet, hogy mégis kint van valahol a világban, csak elzárkózva mindentől és mindenkitől?
Na viszont ha valakit, őt tudnám szánni. Szegény nagyapámnak nem elég, hogy végig kellett néznie, ahogyan a gyermekeik a halálba űzik a testvérét, de még közbe se avatkozhatott. Mindezt végig kellett néznie aztán magával hordozni az élete súlyát. A történetet mindenki ismeri, aki egyszer vérfarkas volt, de sokan legendának tartják, mások még a fikcióig is elmennek. Nem sokan élvezhetik azt a luxust, hogy egyenesen az egyik kölykétől hallhatják a történetet… hm… kölykétől, ebbe valamiért olyan humoros belegondolni Kilaun kapcsán. Aztán csak halványan mosolygok.
- Most mondanám azt, hogy rendben, de sosem lehet tudni, mikor fordul ellenünkre a szél.
Örök igazság, amit a magányos farkasok tudnak a legjobban. Amikor valaki megkapaszkodik egy adott helyen és úgy tűnik, hogy most már semmi se vetheti ki onnan, mindig jön egy hullám, ami bebizonyítja, hogy de. Egyelőre jól álltak a dolgaim a falkában, egy voltam a sok közül, nem hivalkodtam, csak voltam. Viszont az is tagadhatatlan, hogy jó ideje fűrészeltem már magam alá a fát és pont atyám kapcsán. Ki tudja, mikor szakad el valami… de amíg tehetem, nem adok rá okot.
- Nofene, akkor ennyit arról, hogy tudok újat mondani neked – mosolygok, de aztán eszembe jut valami. – Tudja, hogy ki vagy igazából?
Azért ezt az apróságot nem árt tudni, szerintem. Nem mint ha félteném a privilégiumomat, amiért tudom, ki is igazából Kilian Kenway.
- Ha eljön az idő, nagypapa leszel általam is – ígérem meg.
Valahol tényleg fura amúgy, hogy pont nekem nincs kölyköm. Kedveltem őket, előszeretettel segítettem nekik, még ha nem is az én véreim voltak. De mégse mártottam bele még másokba az agyaraimat, hogy kölyökké változtassam őket, megadva nekik atyám örökségét. Olykor tényleg elgondolkozok rajta, hogy én valami paradox masina vagyok… meg most is, mi vicceset mondtam? Jaaa, hogy jaaa.
- Ez most úgy hangzott, mint valami véráldozat – mondom, valahol a reinkarnáció barátságosabbnak tűnt. – Bátor lehetett az az őrző, aki hajlandó volt ilyenre adni a fejét. Bár ezen nincs semmi meglepő, évszázadok óta arra áldozzák az életüket, hogy minket felügyeljenek – hiába, tudtam tisztelni ezért őket, de aztán valami szöget üt a fejemben. – Miért nem akartál visszajönni?
Valahol van egy sejtésem, hogy mi lehet a háttérben, de szerettem volna az ő szájából hallani és nem felesleges találgatásokba, okoskodásokba bocsátkozni. A végén még mondok valamit, amivel vérig sértem, az meg nem hiányzik… hopsz, megint spoiler. A szavai hatására elgondolkozok aztán, miután lebiggyesztem az ajkaimat, amikor megtudom, mi történt azzal a szelídnek nevezhető, szerethető farkassal, ami ő volt egykoron, legalább is a testével. Lübeck-bár már jártam a vándorlásom idején, tudom, hol fekszik, de ezzel nem vagyok kisegítve. Jó pár ország számításba jöhet, ha keletre megy. Lengyelország… a Balti-államok… Csehország… esetleg Magyarország… vagy még messzebb. Mindenesetre egy újabb kérdés fut ki a számon.
- Véletlenül nem mond neked valamit az a helynév, hogy Trencsén?
Fogalmam sincs, miért jut eszembe már megint ez a történet. Talán azért, mert azóta se találtam megoldást arra, ami ott történt és valahol idegesített. Én már csak ilyen voltam, kerestem a válaszokat a kérdéseimre, még akkor is, ha nem tetszik a válasz. Ez pedig már gyakorlatilag két évszázados kérdés és akárhogy kutakodtam választ azt nem kaptam. Elég rossz keresztrejtvény fejtő vagyok ilyen szempontból, néha szó szerint megdöglenék a papír mellett. Aztán biccentek, rendben, majd utánanézek.
- Általában mindig a képlékeny dolgok sülnek el a legjobban. Remélem most is így lesz – kacsintok egyet vigyorogva.
Az igazság szerint rá is fér atyámra egy asszony a háznál. Félelmetes, mi mindent ki tud hozni az ember fiából, farkasából, ha van mellette valaki, aki tiszta szívből szereti őt és megadja mindazt, amire más nő nem képes. Új ember alakulhat ki, gyógyír ez minden szenvedésre. Remélem az idill is megmarad sokáig. Viszont utána szégyen, nem szégyen, hiába töröm a buksimat, egyáltalán nem ugrik be az arc, amit párosítani tudnék… a személyleírással!
- Nem, tényleg nem rémlik – csóválom meg a fejem, de aztán elvigyorodom. – Oh, én abból nem csinálok ügyet. Ha meg „csak” ennyi baja lenne velem, nos… inkább emiatt, mint a stílusom miatt.
Valljuk be, azért elég gyakran ki tudom nyitni az emberek zsebében a bicskát egy-két megjegyzésemmel, megszólalásommal.

Nos, mit is mondhatnék. Alapvetően nem vagyok már olyan farkas, mint régen. Amikor az ember elkezd korosodni, kinövi a kölyökkor/gyerekkor hülyeségeit, szépen elkezd benőni a feje lágya. Egyre több hülyeségtől szabadul meg, mondhatjuk, lesz felnőttesebb. Mígnem már nagyon kevés dolog marad, amivel ki lehet őt kezdeni. Persze egyesek örök gyerekek maradnak. Ez tagadhatatlan. Hogy erre az eszmefuttatásra miért volt szükség? Nem volt már olyan sok minden, amivel ki lehetett kezdeni. A sértegetések fölött át tudok már rég lépni, az atrocitások, sérüléssel való fenyegetések se csengenek már olyan fenyegetően, mint párszáz évvel ezelőtt. Amikor viszont tudomásomra jutnak olyan dolgok, hogy veszélyben vannak azok, akik fontosak a számomra, már más a helyzet. Alapvetően nem maradt sok ember nekem, akikhez valami kötődésem van. Maroknyian vannak, akikhez több fűz, mint haverság vagy valami ilyen szint. S ha megtudom, hogy bántották őket… mint ahogyan Sarah-val is történt… nos, szerintem az valahol nagyon is rendben van, hogy nem megyek el csak úgy a dolgok mellett. Ha nem így lenne, az azt jelentené, hogy minden egyes kibaszott szó, amit ezzel kapcsolatban kiejtettem a számon, semmis. Talán nem viselkedek ilyenkor érett férfiként, talán tiszteletlen vagyok, de nem tagadom meg magam. Ilyen vagyok és kész. Ikina is jól tudja ezt és inkább a kőn vezeti le a feszültséget, minthogy hagyjon garázdálkodni és valami nagyobb tragédia legyen belőle. Sajnos úgy tűnik, ez nem volt elég és a számat is össze kellett volna szorítania, akkor talán megússzuk mindezt. De nem így lett és így jártunk. Szerintem ha a szavakkal szúrni lehetne, már mindketten fetrengenénk a földön és ordítanánk a felcserért, de egyelőre ezt még nem találták fel. Az igazság az, hogy nevezzetek mazoistának, de kellett az a csuklótörés. Nem csak azért, mert emlékeztetett hozzá, mennyire alacsonyan állok… hanem mert az ilyen jellegű fájdalomnál jobb élesztő nem nagyon létezik. Mikor a csuklóm megadja magát azt csak egy szisszenéssel adom a világ tudtára, de nem kiáltok fel. A testemen azzal a lendülettel szalad végig valami hidegzuhany szerűség, mely úgy ahogy kitisztítja a fejemet a méregtől. Hiába vezette le a farkasom a mérgét, az csak a kezdeti indulat, a méreg az velősebb és könnyebben tapad. Na de ezzel nem volt vége. Atyám szavai mint megannyi súly nehezednek rám, mondatról mondatra, amint megtudom az igazságot. Igen, valahol tényleg ennyit akartam volna csak tudni, de ami utána jön… nos… nagyon régóta tapasztalt dolog markol bele a nyomromba. A rémület jéghideg keze. Valamit nem árt rólam tudni: nagyon nehéz megijeszteni. Túl sok minden történt velem az évszázadok során, hogy könnyen a gatyámba piszkítsak. Lehet akkor se ér sokat ez a fenyegetés, ha más teszi… nem… azoknak jó eséllyel letépném a karját és feldugnám nekik, hogy kipiszkáljam vele a belük tartalmát. Most viszont… egyszerűen letaglóz a félelem. Atyámtól nem tudom megvédeni Sarah-t, ha erőszakig fajulnak a dolgok. Beállhatok elé, ha kegyelemdöfésre adná a fejét, de azzal csak azt érném el, hogy az én testemet is átlyukassza az övével együtt. Voltak helyzetek, ahol még én is tehetetlen vagyok, ez pedig bőven olyan lenne, már ha a közelben lennék. A végeredményen ez sem változtatna. Lehunytam a szemeimet a nyílt fenyegetés hatására, ahogy egy szó se jött fel a torkomból. Pedig valahol a rémületem alatt igenis lett volna mit a koros farkas fejéhez vágnom a mondandójához kapcsolatban. De nem tettem, ahogy mérsékletre szorítottam magam. Nem… most nem kezdhettem el feleselni, mint valami engedetlen kölyök. Nem fogom Sarah-t veszélybe sodorni még jobban. Ha ehhez pedig az kell, hogy lenyeljem azt a kicseszett büszkeségemet, akkor kurvára megteszem és még vodkát is kérek hozzá, hogy leöblítsem. Csendbe burkolóztam tehát, ez pedig nem az a fajta kushadó, vagy akár dacos csend volt, hogy csak azért se szólalok meg. Nem, inkább nyugvó csend volt, hogy kitisztítsam a fejemet és mérsékeltebben tudjak állni a dolgokhoz, mielőtt újra szóra nyitom a számít. Így üldögélek hát jó darabig, kezem sajgása közepette, mielőtt szemeim felnyílnak. Mélyet sóhajtok, miközben felállok. Sokan lehet most választanák azt az időpontot, hogy kushadva elhagyják a terepet, mint a vert sereg. Ja, ezt tennék sokan, de nem én. Igenis felemelt fejjel, törött kezemet a másikkal fogva odaálltam atyám elé, megkeresve szürke szememmel az ő tekintetét. Talán már lehiggasztottam magam, de aki ismer, tudja, hogy ez nem jelent semmit. Nyugodtan voltam csak igazán veszélyes, mert sokkal fókuszáltabb voltam, mint dühösen. Ikina is jól tudja ezt, feszülten várta, hogy mégis mit akarok. Én pedig szóltam. Hallani fogja, amit mondani akarok, ha tetszik, ha nem. Elvégre, az már régen rossz, ha meg se mernék szólalni mellette.
- Köszönöm, hogy megmentetted Sarah életét – szóltam. – Ahogyan azt is, hogy az életet választottad végül.
Hogy elfelejtettem volna neki, hogy mit tett? Nem, ezt nem mondanám. De beláttam azt, hogy igaza volt egyes dolgokban. Hagyhatta volna vérben fagyva meghalni Sarah-t, nem tette. A mérgem jogos volt, de túl hamar engedtem ki, mielőtt megtudtam volna, hogy mi történt. Hasonlítunk egymásra a teremtőmre… talán túlságosan is. Mindketten ölni tudunk, ha veszélyeztetik a szeretteinket. A bocsánatomat kérte, mondta, hogy az övét sosem kérték… de vajon hányszor kapott hálát mindazért, amit csinál az életben? Csupán akár azért is, hogy él, lélegzik és nem adta meg magát a halálnak. Valahol féltem, nem elégszer. Ez volt az a pont, ahol elengedem a sérült kezemet, mely lefittyen, de nem érdekel, sem az, hogy belémhasít a fájdalom. Felé nyújtom a kezemet. Ellentétek ide, múltbéli események oda, én nem akarok méregben élni vele. Nem helyeslem, amit tett, de belátom, hogy mind nehéz időket élünk meg, ahogy elismerem az igyekezetét is, hogy végül nem lett tragédia… én pedig hajlandó voltam békejobbot nyújtani felé. Hogy mit kezd vele, rajta áll. Elfogadhatja, félrecsaphatja, hogy mit köszöngetek ezek után, letépheti, nem érdekel. Elmondtam, amit akartam és most már utánam az özönvíz.

//Szerintem nekem már visszamenőlegesen is ráment volna a gatyám XD //

Az élet elmaradhatatlan partnere, vetélytársa és csalfa szeretője a halál. Vérfarkasként ma összetoltam a két létezőt, nevezzük őket entitásnak vagy akár elvont fogalomnak és hogy az én létem a csúcsokra hágjon, egy agancsos bestiától vettem el a testet mozgató ősalapelemet, azaz szépen kivéreztettem, mint tapsifülest a nyúlpörkölthöz készülő gazdája. Az üldözés hosszasan tartott előtte, felpörgettem a jávorszarvas idegrendszerét, űztem, akár imába fojtott vágyak a fiatal apácákat és végül szembe kellett néznie veszedelmével, az utolsó emberrel, akit életében látott. Az agancsa vágásait és a harapását is megízlelhettem néhány kisebb heg erejéig, de ezeket már begyógyította a nyer szarvashús elfogyasztása. A dögevőknek is hagytam, hogy ne legyen olyan rusnya az ökológiai lábnyomom. Csupán a beleit fogyasztottam el és a fejhúsát aggyal. Az erdő szabadságában még sokáig hajtottam az utamba kerülő madarakat és apróvadakat, mígnem visszatértem a kiindulópontomra, a bázisra.
Egy ilyen barlangnyílás csodálatos tuisztikai célpont. Csak nem hétköznap este 11-kor. Se kutya, se ember, se fosztogató tolvaj szarkát nem esz ide ilyenkor a fene. A holmim a barlang mélyén egy üregbe gyömöszölve vár, hogy a vad halálosztó szörnyeteg után ismét felvegyem Dr. Lester J. Edison, a kiművelt emberfő álcáját, amit egyébként hasonló mód szeretek, mint a monstrum formámat. Épp a nyílásnál alakulok vissza kétlábon járó, fáról lejött majomszármazékká, megvillantva az éjszaka sötétjében csak a legkiválóbb szemek számára látható tetoválásokat, melyek többsége vonalak kusza labirintusa, nonfiguratív művészeti alkotás csuklótól lapockáig, a bal vállamon pedig a Fülöp-szigetek csillagos ege királykék tengerrel és vértől veres háborús hangulattal. Hirtelen, mintha csak egy pár lesben álló szem ugrott volna ki rejtekéből, pásztázó tekintetet kezdek érezni a közelben. Nocsak, vadásztalálkozóra jöttem volna? Ha nem és egy sanyarú sorsú kirándulót hoztak ide az átkos lábai, akkor a szarvason felül még egy áldozata lesz a környék rémmedvéjének, mely a vérfarkasoknak számos alibit szokott szolgáltatni.

Egy olyan éjszakán, amikor az ember a munkától megszabadulva kényszerül kitölteni estéjét, olykor akadályokba ütközik. Például: ha éppen ma lenne kedve leginkább a munkához, vagy ha ma este legszívesebben egy más nemű egyed ágyában töltené idejét, ha már egy hete nem volt senki, aki örömet tegyen a tétlenség áldozatának.
Egy ilyen szép éjszakán a farkast megigézik a csillagok és a hegyek misztikumja, és kedve támad a portyára. Így jártam én is. Egyáltalán nem volt ínyemre, hogy ma nem mozgathatom csípőm és fenekem a kaszinó hímjeinek, akik közül talán találtam volna egy nekem való lepedőharcost.
A vérfarkasok ösztönlények, ezért, ami a fejükben jár az többnyire két legfőbb dolog: a szex és a zabálás. Valami erotikus és obszcén kapcsolat áll a kettő között, ha megfigyeljük.
Az éjszakai erdő nem csendes. Állatoktól, patak csobogástól és a széltől lengedező ágak szimfóniája édesgeti a fület. Ha lenne egy megfelelő üteme, még a tánchoz is megfelelő lenne.
Robosztus, izmos, mezítelen vérfarkas kilétem mindig is szexinek tartottam. Az a tipikus domináns nőstény, akit kihívás megszerezni, és dicsőség a kanoknak magukévá tenni.
Szimatolva éreztem meg egy kívülálló szagát. Nem tartozott a falkához, mégis, a városban talán már éreztem egyszer-kétszer ezt a szagot.
A fák és bokrok rejtekében követtem, s gasztronómiai élvezet - tetemillat kúszott az orromba. Egyértelmű jel, hogy valaki vadászott. Ezen tény pedig el is vette kedvem a saját prédám ledöntésétől. Hm... szimat... hím... Lehet másmilyen prédát fogok ma ledönteni. Egy farkas hím, aki nem falkatag. Milyen izgató lázadás, milyen fantáziát csiklandozó szabálysértés.
A barlang szájánál megfigyeltem a visszaalakuló hímet és szomorúan vettem tudomásul, hogy nem a legerősebb farkas, akivel az utóbbi időben találkoztam. Épp ellenkezőleg.
Ahogy a bejárat fele fordul megismerem. Láttam már őt korábban...
Belegondolva, hogy ruháim néhány mérföldre odébb csüngenek egy fán előlépek bozontos fenevad formámmal.
A szemérmesség fontos. Hiszen a férfiak a nőket mindig mezítelen akarják látni, és ha ezt azonnal megkapják érdeklődésük menten tova száll. Szerencsére a vérfarkas küllem elég prémmel látja el az intim részleteket.

A fürkésző szemekhez hamarosan tudok más érzeteket is társítani, ahogyan erre fókuszálom a képességeimet. Bizonyára követett már és talán a szarvasűzést is tisztes távolból kísérte figyelemmel. Ismeretesnek tűnik a szaga, talán Minneapolis gyermeke, de tűzbe nem tenném a kezemet a bizonyosságért, hogy így van. A nőstény ereje teljében igen kívánatos és mint látom, az első lépést a bátor és tettrekész hítmől várja. A kóbor hímtől, aki neki, mint falkatagnak nem más, mint területidegen alak, akiről hallhatott. A habitusa fogja eldönteni, mi születik e találkozás nyomán, hirig avagy a kétoldalú kommunikáció békésebb formája, netán valamilyen egészen kellemes és szívet-farkas melengető formája.
Nem kívánok a leggyöngébb alkomban tündökölni, így én is átlényegülök medvényi kreatúrává. A bundám követi a tetoválások színeit, csak tisztán kivehető csíkok és ábrák helyett pacák és foltok díszítik. Igen, a palettakedvelő, tarkabarka farkas áll elibé.
~Üdv nőstények nősténye! Csak nem vadászat hajtott az éji barlang tátongó szájához?~
Az érzéseit csak akkor fogom megismerni, ha a pajzsát nem húzta fel. Az enyém teljes mértékben le van engedve, mint a vitorla kikötés után. A felesleges titkolózásra nem pazarlunk drága mágikus energiákat. Első gondolatom, hogy a szarvashoz hasonló vadra vágyik, de megzavartam a nagy hajszát vagy épp megelőztem. Övé a lehetőség, hogy kinyilvánítsa, mit vár ettől a késő esti inflagrantitól. Volnának ötleteim, hogy én mit várok és a tiltott gyümölcs gyakorta csábítóbb a tömegterméknél, de még várjunk ezzel egy cseppnyit.

A hím átvedlik, s bundáján a tetoválások viccesen jelennek meg. Mintha egy kisgyermek pacázta volna össze-vissza, amíg a nagy vadállat durmolt.
"Nőstények nősténye". Milyen hízelgő megszólítás! Pajzsom leengedett állapotban adja tudtára, hogy nincs sok esélye, ha pölyhösködni mer. De másra még lehet...
Ugyan Pru! Mégis mit képzelsz! Úgy volt, hogy a ranglétrán felfele fogod begyűjteni a trófeákat, nem pedig kóbor, hozzád ifjonc farkasokkal állsz össze.
Nos, jelentést azonban tenni kell. És lehet olyan képességekről is jelenteni tudnék, amiket más nem derített eddig ki. Ha pedig nem vagyok elégedett lehet elveszít egy farkat... vagy kettőt. Ez a nőstény igen bosszús, ha nem elég kielégítő a műsor.
De ne szaladjunk ennyire előre! Egyenlőre ő csak egy betolakodó. Bár már hallottam felőle. És a szaga is ismerős... ééés rémlik valami egy sztriptíz bárból.
~Szép estét, medvefiú. A hold csábított éjszakai portyára, s nyelvem vágyott vadhúsra, mikor a szagodba botlottam. Ismerősnek tűnsz nekem. Hosszú életem során láttalak-e már körömben?~
Állam peckesen megemelem, egy kis flegmasággal és felsőbbrendűséggel jelezve helyét ő-hiúságomhoz képest.
Az előadás, csak úgy, mint a színpadon rendkívül fontos a mindennapi életben. Sok mindent elérhetünk, vagy elérhetetlennek tűnhetünk, ha elég magasztosan fejtjük ki magunkat.

Mint látom, ez a nőstény se híve az oktalan védekezésnek, nem veszi fel a sündisznó alakzatot, ha semmi értelme. Szeretem az ilyen nyílt lapokkal játszó nőstényeket, könnyebb velük bánni, ha épp kéznél vannak. Atyaég, ez is hányszáz éves? 2,5 századnyi tengervíz már biztos kicserélődött körötte. Ilyenkor mindig szívből kívánom, hogy valaki találja már fel végre az időutazást és hadd hozzam be a behozhatatlan hátrányomat, mint egy hősies maratoni futó. Sajnos azt a tudóst még nem szülte meg a világ és Őrzőék se alkottak meg ilyen mágiát. Vagy csak hallgatnak róla, mint jelöletlen sír a tartalmáról. Erős asszony áll előttem, karcsú teste éppoly sugárzóan sziklaszilárd, mint az érzései. Szinte táncosi könnyedséggel mered rám ebben az alakjában is.
- Medvehagymát is hoztam volna a szarvashúshoz, ha tudom, hogy ilyen vendégem lesz az éj delén elköltött früstökhöz - reagálom le a medvés hasonlatot összekeverve a napszakokat, amint csak lehet.
A nőstény szavajárása igencsak tetszetős, nemesi udvarokban abronocsozott szoknyájú úrihölgyekhez is illene. Lehetséges, hogy egykoron trubadúrlírával udvaroltak neki az oldalukon karddal büszkélkedő ifjú fehérgallérosok és hasonlókat vár el. Erre is fel vagyok készülve és bár sokkal kevesebb időt éltem meg, a szókincsemet latba vethetem. A testtartása viszont nem ínyemre való, mert túlságosan is kihangsúlyozza, hogy a kezében akarja tartani az ostort és engem igavonó baromnak néz. Hát ez nem lesz olyan egyszerű menet, mindjárt tudtára adom keményfejű ellenkezésemet egy puha XVI. századi John Donne-szonettel.
- "A lélek úgy teljes, ha testtelen, s a test akkor egész, ha meztelen." Nem gondolod, hogy könnyedebben ismernélek meg oly formában, amilyben te engem ismerősnek vélsz?
Futó találkozást gyanítok, az 100 %, hogy nem beszéltünk még, különben emlékeznék egy ilyen karizmatikus nőstényre. A kérdésére majd kap választ is, de jobb szeretném, ha a teljes valójában látnám. Ízletesebb is lenne és az emlékezetemre jótékony hatású. Az egóm pedig kézzel-lábbal kapálózik az elvárt behódolás ellen, mivel az nálam nem úgy megy, hogy micsoda matuzsálem, na térdre, Jay! Ki kell érdemelni, hogy elismerjem és ez még döcögős út lehet.

A medvehagymás megszólalást megmosolygom, s látva, művelt egyeddel beszélek, már többre tartom az ifjoncot.
~ A női bájat van miért rejtegetni. Főleg a mai világban, ahol már minden második reklámban női keblek feszítenek. De ha ide véled adni egy ruhadarabod, talán beszélhetünk róla. ~
Mikor a nők a férfiak ruháit hordják, teszem azt, szex után a hím ingét aggatják magukra, az főként azért minősül szexisnek, mert ilyenkor a nő a férfi birtokolt tárgyává lesz.
Ám én ezt megfordítom, és a pólót vagy inget a saját birtokolt holmimmá teszem, ezzel a tulajdonosát is.
No, de azért nem vagyok én olyan, aki kiheréli a férfi nemet. Aki az én ölembe akar jutni, annak játszani kell. Annak birtoklásom ellenére is át kell venni a helyzet felett az uralmat. Egy igazi férfi minden nőnél dominánsabb.