A bizonytalanság faktorának előre láthatatlansága teszi izgalmassá az életet. Tehetünk jóslatokat, számításokat a jövőre vonatkozóan, de mindig akad egy minimális százaléka a véletlennek... Arról meg igazán nem tehetek, hogy a kis barátnője buzgómócsingot játszott épp. Szavai ellenére is visszahívja a bolhás hátsójú dögöt, ami azért lássuk be, rettentő megnyugtató valahol. És persze dicséretes, szélesedik is képemen némileg a kegyetlenül szemtelen mosoly, mondván: Ez a döfi! - Hisz kinek kell a farkas segítsége, nagyfiú már, nem igaz? Felhorkanok megjegyzésére, mutatóujjam szórakozottan emelem felé, szinte már nevetős éllel. - Nah... az csak egyetlen egy alkalommal fordult elő! Elragadott a pillanat őszintesége... - Tenyerem tarkómra szalad, mintha csak elmerengenék a kósza emlékképen, holott nincs miért. - Ne mond, hogy szerinted nem érdemelte meg! - Hangom könnyeden csevegő, ha célom van is, rejtetten él csupán a mondatok sokasága között, kifelé nem mutatja magát. - Csak egy bolhafasznyit kellett volna még kibírnia, s máris más lenne a felállás... - Na mit mondtam a véletlen kapcsán az imént? Azt is említettem már, mennyire imádom ezt a fajta rizikófaktorát az életnek? Nem? Hát akkor most megtettem. - Akár még barátok is lehetnénk. Úgy értem, igaziból. - Szusszantam szórakozottan, fintort vágva ezúttal a kiejtett szó kapcsán. Hogy én és az ő fajtája?! Mi sosem lennénk barátok, az már biztos. Felmorranok a falkára tett utalása kapcsán, hangomban az előbbi játékosság ellenére finom figyelmeztetés ölt testet. Mégis kinek néz engem? - Nem rontanám el magam játékát holmi Bezzegek és Pedálok végett! Az persze megint más kérdés, hogy lehet, pontosan az a célom a látogatással, hogy csatlakozzék a falkához. Talán ezért hagytam meg a felderítés örömét is a lelkesebb tagoknak, ismerkedjenek csak vele, kerítsék be, s hajtsák fel, mint a marhákat szokás a vágóhídra. - Ugyan kérlek... - Ingatom meg fejemet és szinte már megadónak hat a mozdulat, amivel széttárom a karjaimat. - A jelentésemet meg fogom tenni feléjük, de mindketten tisztában vagyunk vele, hogy semmi közük a kettőnk dolgához. Vagy talán rosszul látom? - Váltok vissza pillanatok alatt a komoly, elégedetlenkedőből kedélyesen csevegő voltomba, mintha csak azt kérdezném, hány cukorral issza a kávéját. (Bár a keserű képét elnézve ő inkább tisztán kortyolhatja...) Ölelő üdvözlését botorság lenne mindenféle óvatosság nélkül fogadnom, s vice versa, mégis célt ér a mozdulat, tenyér lapogat vállat, miközben legszívesebben egymás torkát harapnánk át eme testvéri közelségben. De mi lenne abban az élvezet? Talán még el is hinném neki a gesztust! Ha vak lennék... és süket. Kibontakozva a gesztusból leplezetlenül tekintek arcára, keresi barna szemeim feneketlensége az övéit. - Örülök, hogy ideértél végre. Komolyan.- Van valami ijesztő abban, hogy tényleg komolyan gondolom mindezt.
- A halottak emlékének meggyalázása még tőled is sok. – Nem mondom, hogy megérdemelte. S azt sem gondolhatja komolyan, hogy nem megszokott a mi világunkban, hogy egy komolyabb konfliktus halállal végződik. Igaz, tulajdonképpen sosem lettem beavatva azt illetően, hogy mégis miért ölte meg a Teremtőjét, nem is tőle tudtam meg, azt is túl későn, ami azt illeti. Most már teljesen mindegy, lévén senkihez sem tartozom és kötődöm igazán, így rajtuk keresztül már nem tud ártani nekem. Kreatív, szóval idővel meg fogja találni a módját, de én sem fogom ölbe tett kézzel várni. - Ha te mondod. – Nem érzem így, már csak azért sem, mert később halt meg a Teremtőm, minthogy ő elkezdjen a közelembe férkőzni, és elhitetni, hogy olyan fene jó cimborák lennénk. - Igen, egy másik idősíkban… talán. – Szerintem életem végéig bánni fogom, hogy bekajáltam a dolgot. Azt elképzelni sem tudom, hányszor fogom még megkapni a pofámba a barát jelzőt, de igyekszem nem különösebben túráztatni magam rajta, mert ha hagyom magam felhúzni, és nekimegyek, feszülök a falka előtt, az meg túlságosan is korai lenne, és ellehetetlenítené a helyzetemet. Nem kockáztatom hát meg. Szám könnyeden számító mosolyra húzódik a morranása kapcsán. Nahát, valaki kényes a hierarchiában elfoglalt helyére, igaz? Bájos. Nem árt megjegyeznem vele kapcsolatban ezt is. Még jól jöhet. - Kár is lenne elrontani. – Ami azt illeti, van abban valami mélységesen felháborító, hogy neki nem volt elég az, hogy tönkretette az életemet, és a családom halálát helyezte kilátásba, még tovább szórakoztatna. Nos, majd meglátjuk, unatkozni azt hiszem, nem fogunk. - Nem, nem látod rosszul. Szégyellném is magam helyetted, ha a falka mögé bújnál. – Nem, gyávának sosem tartottam, ugyanakkor be kell valljam, hogy némileg könnyebbség a számomra, hogy nem pakol az utamba egy falkát, aminek a védelmén át kellene törni, vagy éppen beolvadni közéjük, csak hogy közelebb legyek a célszemélyhez. Nem szívesen tenném meg ez utóbbit, úgyhogy remélem, nem fogok rákényszerülni. Bármennyire is tűnik könnyednek a röpke üdvözlő gesztusom, én magam is tisztában vagyok vele, hogy bármikor megihatnám a levét, miként ő maga is, de nem szándékom kegyelemdöféssel lezárni a történetünket, az nem volna elég, nem okozna örömet, s ha már nincs más célom, csak visszafizetni a kölcsönt, hát nem kell elkapkodni. - Nagyon unatkozhattál. – Szögezem le, mert az, hogy én bármilyen igaznak ható szót elhiggyek, esetében már nem a történet része. Eleresztem, hátrébb is lépek, igazság szerint, nem csak a családom miatt haragszom rá. A bizalmamba fogadtam, és a lehető legocsmányabb módon élt vissza vele. Nem csak családot, de barátot is törölve ki az életemből. Kezdődjön hát… meglátjuk, ezúttal ki lesz nyeregben. - Van még bármi egyéb, amit az orrom alá vágynál dörgölni, vagy elintézettnek vehetjük az itt vagy, ne érezzem olyan jól magam kört? – Nem hülye, gondolom képben van azt illetően, hogy nem véletlenül jöttem pont ide. Ilyen véletlen a világon nem létezhet.
Pontosan az teszi számomra az egész helyzetet olyan rohadt módon izgalmassá, hogy immáron nem tudatlan, vaktában vesztébe gyalogló préda a másik, hanem van fogalma miértekről, tétekről, s noha az égiek látják lelkemet, sosem bántottam a családját, tartva magam adott szavamhoz - Még a kalózoknak is van becsülete! De tényleg! - de ez nem jelenti azt, hogy ne tenném meg. Vagy hogy a halálom minden problémáját megoldaná egyszerre csak. Ódehogy. Sem neki, sem másnak, kinek bosszúságot és keserűséget okoztam élete során, nem lenne megváltás, ha hat láb mélyen feküdnék, de hülye lennék ezt hangoztatni előre. Akkor meg nekem már úgyis mindegy lesz, nem igaz? Az öregével kapcsolatos tervem is kissé összetettebb volt, mint amennyit képes volt kivárni a hím, ekképp módosításra szorult, de nem gáz, ütött az kellően nagyon, noha elsőre komolyan nem hittem volna, hogy képes maga mögött hagyni a családját minden harc és zokszó nélkül. Persze, tudom én, hogy a történet nem ennyire egyszerű, mint holmi matekképlet, több ebben az ismeretlen az egyenlőségjel mindkét oldalán, mint azt teljesen kibogozhatnánk egymás kapcsán, de talán épp ez az, amiért nem hiszem el neki, hogy végleg maga mögött hagyta volna családját, s ausztrál múltját. Bólintok aprót megjegyzésére, valóban kár lenne bármibe is belerondítani még itt, a startmezőn állva. Kissé széttárom karjaimat további megjegyzését hallva, mintha csak ezzel jelezném: eszem ágában sincs a falka mögé bújva várni lépését a következőkben. - Nem mondom, hogy élő díszlet csupán a falka. Hülyeség lenne, hisz nyilván neked is vannak régről ismerőseid a sorai közt, ez pedig csak érdekesebbé teszi az egészet. - Húzódik mosoly a képemre, nem a kedves fajtából, bár ez gondolom nem éri idegenül a téma, az elhangzottak kapcsán. - Sőt, tudod mit! Támogatni fogom, hogy a városban maradhass, ha feljön a téma. - Márpedig fel fog, hisz jönni fog nyakára egy lelkesen érdeklődő kanguyak az untig ismert kérdéssel: mennyit ér meg a maradása a kóbornak? Hangom nettó jófejségtől telített, de tudja jól, ennek vajmi kevés köze van holmi szimpátiához. De még csak nem is alamizsna, egy pillanatig nem érződik annak a könnyed szavak mögött megbúvó kemény taktikai játszma. Az ölelés barátinak tűnhet a távolból, mégis feszültséggel telítődik meg köröttünk a levegő. Nem is felelek reflexiójára, csupán mikor elengedjük egymást és szemeibe tudok rendesen nézni. - Ha épp nagyon untam magam, a kezem ügyébe került egy bizonyos családi fotó. - Húzódik félmosolyra szám széle, sötét tekintetem állja pillantását, minden egyes apró rezdülésére odafigyelek, mi és mennyire billenti ki a látszólagos békéből, mi készteti esetleg támadásra... Csak ő van, meg én vagyok, a világ valóban csupán díszletté lett kettőnk között eme röpke találkára. El kell ismernem, rendkívül hatásos választás az erdő mindehhez háttérnek... - Ó, felőlem érezd magad nyugodtan jól! Csak olykor nézz körül közben, mert ki tudja... - Vonok vállat, s - hacsak másként nem alakulnak mindeközben a dolgok, kezemet nyújtom ezúttal én a hím felé. Nem búcsú ez, dehogy. Sokkal inkább egy határok nélküli hosszútávfutás rajtlövése. Kétszemélyes verseny. Sakkjátszma.
// Hacsak máshogy nem alakulna a dolog, úgy részemről ez lenne a záróm. Köszi! Mindenképp fussunk össze, ha letisztázódtak a dolgok falka-kóbor téren körötted. //
- Ohh, igen, mindent a megfelelő szórakoztatás érdekében, nemde? Kenyeret és cirkuszt a népnek. – Nem célom betartani a falkának, és bevallom, kissé kellemetlenül érint az az „apróság”, hogy közéjük tartozik. Ez azonban nem változtat azon, hogy örvend elszenesedett kis lelkem annak, hogy végre megtaláltam. Nem indultam azonnal utána, mert eleinte megölni akartam, nem egyebet, ám attól nem éreztem volna jobban magam, ráadásul, ez a kis geci túl okos ahhoz, hogy ne hagyjon maga után olyasmit, vagy épp egy hozzá hasonló szemétládát, aki folytatja a vendettáját. Márpedig nekem a családom biztonsága az elsődleges, azt pedig addig tudom garantálni, amíg nem megyek a közelükbe, és él ő is. Szar ügy, de ez van. A másik meg, rendkívül picsásan közelítve meg a kérdést, mérhetetlenül gyűlölöm azért, hogy majd kétszáz évig hajlamos volt a barátomnak tettetni magát, és minden szart elmondtam neki. Ez talán jobban fáj ilyen idős fejjel, mint pár évnyi szerelem hamvába holta, ami meg a gyerekeimet illeti… nem is fognak emlékezni rám, jobb így, nem hozok bajt a fejükre, bár ez sem jelenti azt, hogy ne gondolnék rájuk mindennap. - Igazán előzékeny vagy, már-már azt kell feltételeznem, hogy irreális módon vágysz a társaságomra. – Nem vagyok hülye, egyszer benyaltam a dumáját, de akkorát rúgott belém, hogy aligha fordulhatna elő még egyszer, hogy egyetlen egy szavát is elhiggyem. Nem fogom. Sem most, sem soha, de örvendetes, hogy legalább nem ugat ellenem, mert azzal nagymértékben ellehetetlenítene, de nyilván a saját szórakozását is telibe rúgná vele, ami bizonyosan nem célja. - Ohh, mikor lettél ilyen szentimentális? – Húzódik tökéletesen nyugodt mosolyra szám, tekintetem derűje mögött leplezetten feszül a gyűlöletem irányába, s pajzsom rejtekében aligha láthat át ezen, bár ő sem ostoba, sajnos túlzottan is intelligens, be kell vallanom, nem hiheti, hogy nem kívánom neki, érezze élete minden percében a pokol bugyrainak cirógatását. Ettől függetlenül tizenhat év rengeteg idő, még ma is hiányoznak, de már nem hagyom, hogy felbosszantson a gondolat, nem lehetek velük soha többé. Igazság szerint, egy évtized után nagyjából már eljutottam arra a pontra, hogy ha tehetném, sem lépnék vissza az életükbe, hiszen ha eddig nem voltam ott, már oly fölösleges. Teszek rá, más miként látja a helyzetemet, én már ilyen szinten magam mögött hagytam őket, de ez nem jelenti azt, hogy ne vágynék a bosszú édes ízének végigcsorgására a torkomban. - Azt hiszem, ezt megteheted te magad is. – Egyelőre még nincsenek eszközeim őt illetően, talán a későbbiekben lesznek, de ahhoz még bizony sokat kell a várost járnom, és megismernem a helyieket, bekúsznom a küszöb alatt lehetetlen helyekre, hogy bármit is megtudjak vele kapcsolatban. Megfogok. Idő. Az meg van, hisz se kutyám, se macskám. Gondoskodott róla. Kezet rázunk, nem derogál, engedd közel a barátaidat, de az ellenségeidet még közelebb. Ez ránk tökéletesen igaz. Szavakkal nem búcsúzom, csupán tekintetemmel kísérem végig a távozását, aztán visszavonulok a természet lágy ölét élvezni…
Take a bottle, shake it up Break the bubble, break it up
Pour some sugar on me Ooh, in the name of love Pour some sugar on me C'mon fire me up
Pour your sugar on me Oh! I can't get enough I'm hot, sticky, sweet From my head to my feet, yeah
Lassan fél év is elröppen, amióta meg kellett mérkőznöm a farkaserőt kapott őrzővel. Az ujjaim már rég visszanőttek a helyükre, de a fejem még mindig kettéáll. Egyik fele a farkasom felé, a másik az emberi mivoltom felé, ráadásul harcolnak. Szétgyötröm magam, akkora futóedzéseket végzek, hogy ha nem mágikus erő tartana egyben, súlyvesztés lépne fel. Az idegrendszerem reakcióit meg hagyjuk is. A kollégáim is távolabb maradnak, mert az ingerültség egyre erősebb tulajdonságommá válik. Csak földöntúli oka van, hisz egyébként remekül alakulnak a dolgaim. Összedugtuk az orrunkat egy nősténnyel, aki szinte egy szellem. Puha és finom, de hordozza az örökkévalóság nagyságát. Gyakran szoktam látni, ha mégsem, akkor ott vannak az elektronikus elérhetőségek. Biztosítottam neki egy szobát életem házában és ez nem a vendégszoba. Egyre komolyabbnak érzem az egészet, késztetés késztetést szül. A másik nőstény, a halálangyal, aki egykor szőkébb volt a szőkénél szerencsére nyugszik mostanában. Nem nagyon alkotott semmi sorsrombolót. Tudom, hogy nem játszik gyorsan felszívódó szénhidrátot, de nem aggódom. Inkább igyekszem lépéseket tenni, hogy az újbóli felbukkanására már kész legyek és ne csak egyszemélyes hadsereg várja őt. Emellett pedig ha minden igaz, akkor a munkásságomat a jövő évben el fogják ismerni a professzori címmel. Ez legalább akkora esemény lesz számomra, mint a bajnoki cím megszerzése. Szóval sínen vagyok, akár a déli gyors. Egyszerű póló-farmer kombóban várakozom egyik kedvenc helyemnél, a tátongó üreg szájánál. Asamival ide fixáltuk le a randit. Ma kihajtjuk az erdő vadjait a béketűrésből. Óriási dolog, hogy a nőstény hajlandó kettős játékot játszani. Tudom én, hogy a Falka szabályainak hátraarcot vezényel, aki kóborral cimborál. Szeretném, ha ez változna és sokat gondolkodtam, megérné-e ilyen nagy lépést tenni. Az a helyzet, hogy az utolsó csepp belecsöppent a pohárba, tudom, mit akarok. A nősténnyel viszont meg kell beszélnem, ő lesz az első, akivel megosztom a legújabb tervemet. Miközben és miután keresztül száguldunk az erdőn. A barlangban van egy szimpatikus és sokszor használt rés, amibe a ruháinkat elrejthetjük és utána indulhat a farkasfutam!
Pontosan tudom mit csinálok. Ahogy azt is tudom, miért. A hím, akivel mostanában együtt szelem a pillanatokat nem problémás. Csak magának való jellem, ugyan nem sokan szeretik az effélét, de tudom kezelni. Minden nap ajándék, bármilyen közhelyes, és minden dolog ajándék, amit egymásért teszünk, mindez nem versenyfutás. Ezen a pályán együtt futunk, kéz a kézben. A nebulóim szépen fejlődnek, egy szem Szép Kölyköm remek kondícióban van és minden nap egyre jobban fejlődik. Visszatérve a hímre, újabb találkozót beszéltünk le és ez a Falka területén kívülre esik, szerencsére. Nem mintha letagadnám a kettőnk között lévő kapcsolatot, érezni az energiámban mindent, amikor csak rá gondolok. Érkezésem pontos volt, sőt! A hím is megelőzött, bár őt senki sem köti meg. Én ég eligazítottam pár Kölyköt, a magam módján. Aztán érkezésemet is egy csilingeléssel adtam tudtára Lester-san számára, bár az illatomat előbb megérezhette. A fák közül érkeztem, a másikat egy mosollyal illettem, aztán egy meghajlással tettem mindezt Asami- sá. Farmerkabát, sötétebb farmernadrág, egy piros ujjatlan póló. ebben érkeztem, bár ennek nem sok szerepe lesz ma. Szavak sem kellenek, elég ha az energiák és a tekinteteink találkoznak egymással. Farkasom is némán, de annál nagyobb örömmel csatlakozik a hím oldalához. Nekidől és hízeleg, olykor- olykor finoman a másik pofájához kap, játszik. - Lester san, csodálatos nap veszi kezdetét. - mosolygok a férfira, miközben a ruháimat hajtogatom össze, elrejtve a kis zugba, majd mezítelenül fordulva felé. Farkasom már indulna, de türelmesen kivár.
Ahogy a várva várt nőstény beúszik a képbe, érzek rajta néhány idegen szagot. Nekem idegen, de falkaillat által dominált kipárolgást. Tanítványok, kisfarkasok, akik talán nem is tudják, mennyire szerencsések, hogy egy ilyen csodálatos kéz alatt alakulhatnak. A mosoly mosolyt kap és egy illendő meghajlást is, derékból, egyenes háttal. Mást nem köszöntök így, csak Őt. A farkasom szintén rárohan, körbekergeti, viháncol és viszonozza a pofáskodást, ahogy egymáshoz kapunk vidáman hörögve örülünk a másiknak. Ugrál és bugrál, kimászna a bőréből, annyira felvillanyozza Asami jelenléte. - Már beleragyogtál az egembe, úgyhogy innentől verőfényes a napsütés! A hacukától én is megválok, gyors és gyakorlott mozdulatokkal. Szépen összetekerek mindent egy gombócba, aztán az egészet bepréselem abba a kis üregbe, amit szoktam használni. Már tele lehet a szagommal, ez a törzshelyem. Egymás előtt állunk teljes valónkban, kendőzetlenül és azt sem kendőzöm el, hogy mennyire izgalomba hoz a nőstény látványa. Végignézem és ahogy közeledem hozzá, először a karjain simítok végig, majd beletúrok a hajába egy kicsit. - Édes kis vadászom, mit szólnál, ha először te lennél a prédám és én a tiéd? Egy csókkal fokozom a közelséget, amitől a hátamon is feláll a szőr. A mennyekbe röpít a finom, selymes bőr érintése. Ha a nősténynek megfelel így, akkor még vadabb csókokkal halmozom el és magamhoz húzom, hogy test a testtől várjon megoldást. Semmit nem szeretnék erőltetni, figyelek a legapróbb jelzéseire is. Ha szabad az utam, akkor felmegy a sorompó és a szerelvény bevonul az olyannyira kívánt alagútba. Ölelem, ahol csak érem, a csontosságában is izmos és kecses hátát, lágy karjait és puha tapintású combikáit. Egyszerűen az enyémnek kell lennie. Grand Canyon, hála neked, hogy összesodortál minket azon a múltbéli utazáson és Fairbanks, még nagyobb hála, hogy itt ismételi meg magát a történelem.
A meghajlása, az energia, amit felőle érzek megnyugvással tölt el és ez csak jobban hozzá fűz. Még ha tilosban is járok, de mindez kettőnként… meg a későbbiekben a falkáért is… Tudom jól, hogy mindez nem helyes, hogy kóborral „játszom”. A farkasom már nem tudja elengedni a hímet, hiányozna mindkettőnknek, ha nem lenne. Kétfajta lehetőség van: az egyik, amibe belebotlunk, és a másik, amit mi magunk teremtünk. Nagy nehézségek idején nem szabad elmulasztanunk, hogy megteremtsük a lehetőségünket. A szex nagy lépés a boldogsághoz és az örömhöz vezető úton. Semmi rossz nincs benne, ha együtt jár vele a hűség és a tisztesség. Az öt érzékünk már működésbe lépett. Mert a szex önálló életet él. Attól a pillanattól fogva, hogy elkezdődik, nincs fölötte hatalmunk: nem mi uraljuk őt, hanem ő ural Minket. És amit beletöltöttünk - a félelmeinket, a vágyainkat, az érzékenységeinket -, az végig ott lesz benne. Használjunk ki minden lehetőséget az életben, mert ha egyszer elszalasztjuk őket, nagyon sokára térnek csak vissza. Nem hinném, hogy a Canyon-os dolgot elmulasztottam volna, hiszen akkor párban volt. Ott volt neki még ő is, hiába dobbant meg akkor is mindkettőnk szíve egyszerre. Hiába mosolyogtunk a másik lelkébe egyszerre, most pedig együtt. A csúcs közel ér és mikor mindkettőnk átér rajta, nagyszerű érzés. Főleg újra magamba engedni Őt. Csókokkal hintem a nyakát, mellkasát, vállgödreit, majd tekintetébe mélyülök. Egy mosollyal adok tudtára Mindent. Farkasom átugorja az övét és visszapillant rá, morran, visszalép és böködi, aprókat morog még így is. Ellépek a hímtől. Japánban úgy illő, hogy a férfi váltson előbb alakot és majd a nő. Hiába a korkülönbség, hiába a kettőnk közt lévő különbség, ami a falka és a kóbor létet illeti. Szerintem semmi különbség sincs kettőnk között. Mindketten ösztönlények vagyunk. Farkasok. Akik eléggé egymásba gabalyodtak és nincs más hátra, mint előre menni az Úton. Ha váltott, megvártam mindezt, ha mégsem, akkor váltottam még előtte. Farkasom vajszínű, mégis hófehér bundáját megrázta és kinyújtóztatta végtagjait, azzal a lendülettel lefeküdt. Így könnyebb a rajtköre lépni, mint egyből elrohanni. Ráadásul a fiatalt is be kell várni… ~ Hogy érzed magad? - érdeklődöm lassan felemelt fejjel, a tekintetét kutatva és most már talpra állva. Aggódok érte, hiszen elég sok minden történt vele és semmi finomkodó nem volt egyik történésben sem. Ha épp talpra állt a másik, egy hirtelen mozdulattal löktem fel, pofámat az övéhez nyomtam és halk morranásokkal adtam tudtára a nyilvánvalót. Szeretlek. Aztán mint akit puskából lőttek ki, szaladni kezdtem, visszapillantva, ha kellett, akkor bevártam őt is. Csak ne egyedül tegyem meg a további utat.
Az én életem arról szólt, hogy nagyon kevés nő érdemli meg az igazi tiszteletet. Aki mégis képes kivívni azt, olyat kap, amiről nem is álmodott. Donna, aztán Imelda, most pedig Asami. Az élet körforgásának különböző szegleteiről jöttek. A farkasom mindőjüket kedvelte, most Asamiért van odáig és visszafelé. Meg akarja teremteni azt a bizonyos biztonságot, ami mindkettőnknek vagy mindnégyünknek megfelelő. Bestia a bestiáért, szem a szemért. Ahogy egymás előtt lelepleződünk, a lehető legtermészetesebb és legösztönösebb cselekvéshez nyúlunk. Rögtön a legtisztább, legmélyebb öröm húrjait pendítjük meg. A simítások kiegészítik az egymásba fonódást és az ölelés csókkal teljesedik be. Nincs távolság, nincs különbség. Egység van. Emlékezet és vágy egységben. Asami hajába markolok bele finoman és magamhoz húzom őt a hátánál fogva. Karjaim között akarom tartani és úgy érzem, ez a pillanat az örökkévalóság után is még 1 napig kitart. Nem kapkodjuk el, de nem is nyújtjuk végtelenül hosszúra a beteljesült szerelem tésztáját. Jöhet a fűszerezés, jöhet a színtiszta, vérre ható, húsba vágó élvezet. Ahogy Asami ellép tőlem, a kulturális különbségek ellenére is megérzem, hogy a férfias kezdeményezésé a szerep. A hústorony foltos farkassá válik, fekete és a tetkók helyén különös színezetű erdei ragadozóvá. Végignézem, mint alakul át szívem hölgye is. Még nem láttam tőle ezt és a farkasát is inkább az asztrális síkról ismerem. Ha megtörténik, aminek meg kell történnie, száguldani kezdek. Merem remélni, hogy nem állít lehetetlen célok elé és végül be tudom érni. ~A jelenlétedben? Úgy érzem, ez a kérdés felesleges! Egyébként is csodálatosan, a hétköznapjaim is repülő szőnyegen szállnak~ Éééés indulhat a nagy időmérő edzés! Amik történnek velem, azokat csak a boldogság szolgálatába állítom. Nem mindig könnyű, de a harcos annál jobban élvezi a feladatot, minél embert próbálóbb. A részleteket később ki fogom fejteni, most viszont az izmokat és a lendületet kell bedobni! A figyelemre szükségem van, mert a nőstény felülmúl engem, bármennyire is nehéz elfogadni. Farkasként ez nem szégyen. Rohanok, ahogy csak bírok. Akkora zajt és levéltömeget verünk fel, hogy egy őz félve indul meg. Távolodik tőlünk. Emlékszem még Anguta intésére és nyugalommmal vegyes izgalommal konstatálom, hogy ez nem Patás. Ez nem az az állatka, akit a vérvonalam atyja kijelölt örökké elkerülendő prédaként. Testem apró jelzéseivel üzenek Asaminak, hogy én kerülök jobbról, övé pedig a bal oldal. ~Szívem két pitvara és két kamrája! Szeretnék veled megosztani egy szívből jövő indíttatást! Ami közöttünk zajlik, azt illene egy újabb szintre emelni. Említettem már neked, hogy a minneapolis-i Falkából érkeztem és tanulmányi utam végeztével, nagyjából 10 év múlva várnának engem vissza oda?~ A lényeg pedig épp az, ami sejthető. Tíz esztendő hatalom, tíz esztendőm nem adom. Csak felhasználom és élvezni szeretném. Az idők állása más, mint akkor volt. Már nincs mellettem, akivel örök hűséget fogadtunk, de van egy másik, akiért szintén fogadnék. Nyílt lapokkal akarok játszani, hisz úgy élvezet igazán a parti. Az őz pedig rohanásba kezd, kanyarogva szökell és még a közeli domb oldalát is megtalálja, hogy felfelé vágtasson. Ez az, a lejtőn pont abba az irányba kell tartani, nem is lefelé!
Szavai jól esnek, tulajdonképpen jómagam is hasonló képen érzek. Jó, persze. A kölyköm mellett is remekül érzem magam, de a kettő ugye nem ugyanaz. Nem ugyanolyan. Lelkembe még nagyobb melegség költözik, még ennél is több, mit eddig éreztem. A változás hamar elénk kerül, immár 4 lábon és bundában állunk szemtől szemben. Nincs mi megállítana két ekkora fenevadat. Igaz az én méretem kisebb, mint más társaimé, de az emberi alakom a 175 cm-t sem éri el, így nem csodálkozom. Lester- san farkasa igen csak érdekes jelenség, ami a tetovált bundát illeti. A célunk ugyanaz. Menekülőre fogta és ez jó jel. Ahogy a jelzést is érzékelem a hím felől, lecsapom a fülem a koponyámra. Lassan az irány is változik, nem túl feltűnően, de változik. Kerülve az akadályokat. Sem akadályok, sem nehézségek, sem más emberek nem állíthatnak meg. Érzékeim a hímet és a szarvast is figyelik, nem beszélve a körülöttünk lévő terepről. Tarkként ez alapvető feladat, farkasként meg…. igen. Szavait érdeklődve hallgatom, füleim hol felé, hol a patás felé irányulnak, tekintetem pedig a hímre szegezem. ~ Csatlakoznál…? – teszem fel az egyetlen kérdésem, de mint említette, a kapcsolatunkat akarja más irányba terelni… csak ne 10 évig tartson mindez, kérlek. Hanem több 100 évig. De várják őt vissza… valamit tuti hogy ki fog erre találni. Az őz gyorsabb tempóra vált, jómagam is gyorsitok, a kisebb bokrok és sziklák nem térítenek el. - Örömmel venném… - pillantok rá, majd kedveskedő energiákkal ölelem őket körbe. Bár én megtudom említeni mindezt a Felsőknek, de beszélnie neki kell…~ Tudni szeretnék a terveidről... megosztanád...kérlek?
A hétköznapjaim sem találnak mélabúban, de az ilyen találkozások még rátesznek egy lapáttal. Focipálya méretű lapáttal. Megcsodálom a nőstény farkasát, elgyönyörködöm a testalkatában, kecses lábain, harmonikus színösszeállításában. Az én fenevadam bonyolultabb, olyan mintázatai vannak, amikből így csak sejteni lehet mindenféle formát. És az hajnalba hajló éjszaka színét hordozza, fekete és fehér egyvelegét. Amit szürkének is lehetne mondani, de így sokkal izgalmasabb. Mint futók a rajtpisztoly eldördülésére, megindulunk és a stratégiában sincs vita. Mi ketten valahogyan egy pályán futunk. Talán régen is azt tettük, csak külön-külön. Ilyen nem születik véletlenségből. Amikor a kapcsolatunkra gondolok, elhiszem, hogy nincsenek véletlenek. Néhány nagyobb kő jön közbe. Egyiket kikerülöm, a másikat elsodrom. Botlásról szó sem lehet! Miénk lesz a szarvas, még egy közös pont az életünkben. Látom, hogy Asami mennyire szemfüles. Én is készülök majd néhány különlegességgel, ami a vérvonalamat jellemzi. ~A fejemből vetted ki a szót! Amit én már kaptam ettől a Falkától hozzáállásban és kapcsolati tőkében, az erre sarkall, egyre inkább. A legnyomósabb érv pedig épp egy szarvast hajszol a társaságomban.~ Ez egy nagyon nehéz döntés a számomra. Purcell nem tiltotta meg, hogy a távollétemben más Falka tagjává avanzsáljak. Csak azt kötötte az orromra, hogy Minneapolis visszavár, az az én hazám, ott jelentek kis időre elengedett, de gyakorlatilag birtokolt farkast. Donna távozásával - kirúgásával - már eleve más lett a leányzó fekvése. Az ígéret szép szó, de a betartása még szebb. Ezért estem én most a nagy dilemma nagy kelepcéjébe. ~Azért távoztam távoli földekre, mert a nemzetiségem a Fülöp-szigetekre szólított. Az anyavárosban túl sokan ismerték a bajnokot és az én termetemmel nem olyan könnyű elbújni. Az egyetemi tanulmányokat céloztam meg és azt a helyi biogazdaságot üzemeltető Falkában nem értem volna el. Úgy engedtek el, hogy felkészülhetek, tanulhatok, világot láthatok, de vissza kell térnem oda, ahol beharaptak. A hűség és a szükség mezsgyéjén mozoghatok.~ Ez volt az eredeti elképzelés. Tudom magamról, hogy meg fogom oldani, de a kulcsot még nem találtam meg a rejtélyes szerelemládikához. Hogy legyen ebből nem ideiglenes, hanem időtlen kapcsolat? Az őszinte kételyeimet osztom meg. ~A kérdéses időpontig még van vagy 10 év, addig ráérünk kitalálni. Ha szeretném, hogy velem jöjj, 10 év elteltével, mikor már a kölyköd is nagy lesz, képes lennél velem egy repülőgépre ülni és hazát váltani? Ismét?~ Közben jelzek, hogy maradjon hátul, mert az állat most kapja meg a műsor első felvonását. Rátaposok a gázpedálra és az agancsos elé vágok. Most következik az, hogy felvonultatok néhány alakot, amit életemben láttam, amit le tudok másolni. Senki nincs a környéken, szemtanútól nem kell tartani. Óriási, fekete farkassá válok, hátamat kidomborítom, majd amikor a pofámat kitátom, már karcsú, de sejthetően villámgyors szürkésbarna teremtmény alakját öltöm. És emberi szemekkel nézek ki a fejből, majd emberi manccsal integetek a fejét kapkodó, idegesen dobogó állatnak. Hüpp-hüpp-hüpp, morftrükk!
A hím rám talált és én rátaláltam a hímre. A fényem rátalált egy másik ember fényére és ennél szebb nincs is. A szarvas üldözés vicces. Főleg amikor semmi sem állhatja az utad… Lester- san is így van ezzel. Visz mindent magával. Tör- zúz, nincs mi megakadályozza a tervében. A céljában. Csak szusszanok amikor látom mit is művel, keresztül vágtat mindenen, de tényleg, szó szerint. Finomabb módja is lehetne, de nem is Lester- san lenne. A falka azt adja vissza, amit kapott. Csak kicsit szemmel lett tartva a balhéijait nézve. De egyre jobban viselkedik, ez pedig nagy szó. Elhiszem, hogy nehéz döntés előtt áll, hiszen elmesélte. Visszavárják, mert ott is szeretik… ott harapták be és ott élte kölyökkora éveit. Vissza kell térnie hát. Később. Bár kérdése megakaszt, pofámra ez ki is ül és úgy pillantok rá lassítva kissé gyorsaságomon, hiszen beértük a növényevőt. Nem is akárhogy. Figyelem a hímet és a trükkjeit, megéltem már több évet, de ez még engem is elakaszt, nem sűrűn találkoztam még Morf farkassal… De még mindig kérdése kattog a fejemben, közben egy illúzióval bombázom a szarvas elméjét. Falak húzódnak fel körénk, nincs kiút. Tisztán hallani, ahogy kiemelkedik a földből a kőfal, hatalmas robajt hagy maga után, sőt, még omladozik is a teteje. Érzem és hallom a szívének vad ritmusát. Innen már tudja jól, nincs menekülés. Ez az én trükköm. Szóval ha ki is tör Lester- san agyarai közül, sarokba szorítva érzi magát… pedig semmi sincs körülötte a fákon és bokrokon kívül. Max csak tiszta terep, de ő ezt most nem képes felfogni. Leblokkolt. ~ Gondolkodtál már egy átharapáson? - rázom meg a bundám, tekintetem visszatér az űzött vadra. ~ Mindenképp vissza kell térned? - még ha át is lenne harapva? Nem én szeretném kölykömmé tenni, a farkasom fülig szerelmes a másikéba, megszakadna a szíve ha el kellene engednie őt. ~ Az a tíz év…még messze van, addigra sok minden történhet. - mindennek eljön a maga ideje, ahogy annak történnie kell rendje és módja szerint.
A mi kettősünk tökéletesen mutatja a yin és yang, fehér és fekete, szelíd és fékezhetetlen kettősségét. Mindketten elismerjük és elfogadjuk a másik stílusát, ami sok szempontból differens, de így szép. Tény, hogy az elmúlt néhány hétben kitettem magamért és nem dúltam fel se utcát, se közös teret. Pedig még a tőr is furkálja az agyam oldalát! Nyilván nem csupán bennem merült fel a gondolat, hogy a rosszcsont is képes jobb csonttá válni. Még ha időlegesen is. Az arc- és termetváltásaim sokkolják a szarvast. Ilyenkor belenéznék a fejébe, kíváncsi lennék, hogy értelmezi a természet újabb csodáját. Asami is megdöbben, mint a legtöbb olyan farkas, aki a vérvonalunk képességével nem szembesül túl gyakran. Plusz még nehéz kérdésekkel is bombázom. Olyan bombák ezek, amiket nem csak túlélni, hanem eldobni is nehéz. Szinte velük együtt esem a harcmezőre. A szarvas idegesen dobog és körbe-körbe forog, ahogy kínnal teli hangot hallat. Nem megy előre, se nem hátrál, csak a saját maga által alkotott körében toporog. Gondolom, Asamitól is kapott egy fincsi látomást. ~Egyáltalán nem. Ami azt illeti, a kezdetekkor is kaptam egyet, mivel az eredeti teremtőm csúnyán és felelőtlenül mellényúlt. A beharapásom éjjelén lelte halálát, ezzel köszönték meg neki a tettét. Én pedig három napra rá kiválasztásra kerültem és Purcell, aki az átharapóm lett, remek farkas. Olyan nehéz természet, mint én, de elnyerte a tiszteletemet, távolról is támogat, tanácsokkal lát el. Ha ő nincs, nem kerülök ide a világ tündöklő végére és ki tudja, mikor találkoztam volna veled? Nem akarok más foga alá hajolni.~ Egy erőszakos átharapás magyarázat lenne, de én nem magyarázatot keresek, hanem megoldást, saját döntésből eredő kiutat. A farkasom jelez Asaminek, hogy nagyon-nagyon közel, még közelebb érzi magához. Tudja, mi volt a kérdés célja és ez csak fokozta a tisztelettel vegyes szerelmet. Az ígéretekhez való ragaszkodásom már sokszor hasznomra vált. Ez a stílusom, nem akarok ferde gerincet, semmilyen okból kifolyólag. Ha halál a juss az egyenességért, akkor se görbülök. ~Visszavárnak és a szívem is oda húz, ahová az ígéretem köt. A tíz esztendő valósággal hosszú idő, de előre akartam szólni, nehogy akkor boruljon a bili, mikor már túl sok lesz benne. Egyetlen jonatánalmám, élvezzük ki a pillanatot még sokáig és az idő meg fogja szülni a megoldás gyermekét, aki egy helyen termeszt káposztát és tenyészt kecskét. Hiszel nekem, ugye?~ Asami bizalma fontosabb nekem, mint Zsugás Jimmy-nek a nagybetűs Nyerő Lap. Ő kell nekem, nélküle már máshogy szívnám a mindennapok levegőjét. Ha nincs azonnali válasz, majd lesz jövőbeni. Az idő tárt karokkal áll előttünk, rohanjunk hát bele az ölelésébe. Most pedig ki akarom zökkenteni a szarvast, így ugrom és játékosan elcsapom az egyik lábát. Durva játék ez, mert akkora erőt adok bele, hogy törjön a csont. Utána már csak egy háromlábú fejőszék sebességével menekülhet, ha még akar. Metakommunikatíve jelzek a nősténynek, hogy övé a következő kör.
A szarvasunk bekapta a horgot elég szépen, fogalma sincs merre és hogyan tovább. Mi már tudjuk ennek a csatának a végkifejletét. Már az elején megíródott csodás története ennek a vadnak. Az első teremtőjét megölték. Felelőtlenség lehetett attól a farkastól… de az, hogy átharapták teremtője halálát követően, ez egyszerűen jó érzéssel fog el. Nem volt egyedül és ez mindig számítani fog egy farkas életében. Ráadásul bírja is a mostani teremtőjét és nincs szíve megválni tőle. Én is ismerem ezt az érzést. A Teremtőmtől nekem se lenne szívem búcsúzni ennyi letelt idő után… sőt, egy szem Kölykömtől sem. Megszakadna mindkettőnk szíve. Megértem tehát szavait, ekképp nem is boncolgatom tovább a témát, ami az átharapását illeti. Tiszteletben tartom… Ahogy a hímet is. Ahogy Lester- san-t is. De választ most még tényleg nem tudok neki adni... majd eljön annak is az ideje. Pillantásom a hím lelkébe kúszik, érzem az összes érzelmi kicsapongását, mit felém, irányomban érez és ez melegséggel áraszt el. Dorombolnék, ha tudnék. De helyette majd mást kap. ~ Hiszek szavaidnak. - szerintem nem is kell több, bár ezt szavak nélkül is tudjuk mindketten azóta a nap óta. Az érzékeim a prédán van, egy újabb támadáson van túl. A hím nem kegyelmez, páratlan patás ő már ezúttal. Én következek. Lépek felé morranva, majd egy ugrással szökkenek elébe, majd átszlalomozva lábai között kerülök mögé, ahol aztán egy méretes ugrással kerülök a hátára, megrogyasztva ezzel a prédát. Karmaim a testébe mélyednek, kapaszkodót keresve ezáltal már rajta. Pofámat nyalom meg, újabb illúziót küldve a préda elméjébe. A falak leomlanak, körülötte leomlik a talaj, csak a lábai alatt marad némi talaj. Ahol lehullott a szikla, onnan láva tör fel, forróság öleli át. A vadászpajtásra pillantok, övé az utolsó csapás. Most nem falka és kóborként állunk, nem is kor szerint... hanem, mint a hímé az elsőbbség. A férfié.
Nem is volt kérdés, hogy akit, amit kiszemelünk, az élőként avagy holtként végzi-e? Az én történetem úgy látszik, eléggé lenyűgöző. No igen, szerelemféltésből farkast teremteni kellően galád tett. Amit kaptam, nem a bolond gondnoktól kaptam, hanem a felelőt Teremtőmtől. Övé a tiszteletem, tőle származik az új életem. A neveletlen és nehezen nevelhető farkas. Anguta tudja, mit jelent ez? És én tudom, mit jelent fekete Nappal kelni és a naplementekor világosságot látni? Tudom, bizony. De nem fedhetem fel. Érzem Asamiban a tiszteletet, az egyenesség előtti hódolatot, amihez két s is elégséges. A válasza a jövőé, a jelen pediglen a miénk. Csak a miénk, senki másé nem lehet, nem engedjük! Nem adjunk a sikolyunk! Az érzéseim körbefonják őt, méhkast alkotnak körülötte és már mézet is termelnek. ~Iszom a hitedet, drága lélek!~szólok vissza és a szarvas lassan kiszenved. Ahogy én lábát döntöm ki, Asami a hátára hág. Ahol a házad, ott a kincsed és ahol a kincsed, ott a szíved. Együtt találjuk meg a csigaházban. Kihámozzuk, a szarus, kemény rétegből kitépjük önnön lakóhelyünket. A szarvas úgy omlik össze, mint egy mustárral bekent kártyavár, ízletesen és ízlésesen. Torkunk és gyomrunk telik vele, együttesen táplálkozunk, egymást megvárva. Ahogy feltör a láva, teli hassal ismét elkap az, ami egy egészséges hímet megihlet. Újra a vágyva várt ágyékára vágyom, ebben a formánkban is meg akarom tölteni kedvező és kedves akarattal, ahogyan azt ő is kívánja. A leterített vad felett akarok vele vad együttlétet farkasként, a legletisztultabb, brazil olimpiai formában. Enyém az elsőbbség és mielőtt pofámat tömném nyers hússal, a nőstény üregét tömöm inkább nyers hússal. ~A szíved örökre belém költözött, ugye, tudod, csodálatos szamuráj?~ Ahogy kezdtük, úgy folytatjuk és úgy is végezzük, roninként avagy harakirit elkövető kamikaze harcosként, aki tamagocsit nyomogat, ha unja a mangáit. ~Édesem, szeretlek, mindennél jobban, a szénhidrátoknál beindítóbban!~- szólok, amint a jól ismert mozdulattal környékezem meg hátulról, de egyenes tartással.
A vad a miénk. Kívülről belülről a magunkévé tehetjük őt. A húsával, a csontjaival, az inaival megosztja velünk az összes tudását és életének mozzanatát. Mi ketten pedig részesei vagyunk mindennek a csodának. Az élet szép és akkor a legjobb ha teljes. Az enyém már eddig is teljes volt. Találkoztam a Teremtőmmel, a Kölyköm itt van és a Hím akiért oda és vissza vagyunk farkasommal… szép az élet. A másik energiája feltölt mindennel és tekintetem is úgy irányul rá. Akarjuk őket. Farkasom is vonzza magához, csalogatja, tekintete egyenesen csábító… A hím érkezését is ekképp fogadja. Ő is követi a másik alakját, még nagyobb bestiává formálódik, csak hogy az összhang közöttük meglegyen szintén. Felkínálja mindazt, amije van. Magába fogadja a hímet, hogy ekképp is megörökítsék azt mi köztük, mi köztünk zajlik. Az erdő részese a kettejük együttlétének, látja hallja mindazt ami történik. Magába fogadja és őrzi a végtelenségig. A hangok pedig igencsak árulkodóak. Akarjuk is őket. Nem engedjük át másoknak. Megfogtuk, tehát nem eresztjük. Még jobban magunkba kívánjuk... ~ Lester-san, szeretlek. - bukik ki belőlem, miközben kimorogtuk magunkat farkasommal, érzéki együttlétünk közben. Hátra pillantok a tekintetébe, remélem nem adja meg magát hamar és folytatja, de ha mégsem, hát ennek végeztével a hátamra perdülök és morogva forgolódok a talajon, a pofámat beledörgölve a földbe. Majd felpattanva bundát rázok és a hímhez lépve testéhez bújva értesítem arról, szeretem őt.... Még akár fel is döntöm a hatalmas testét, hogy kicsit megnyalogassam a szőrzetét... majd rajta maradtam, megpihenni. ~ Maradjunk még így egy kicsit... - minden más ráér pillanatnyilag.
A hús szakad a tépéseink alatt és a fogaink átjárják, mint havas hegycsúcsra tévedt mászót a metsző északi szél. Amit eddig üldöztünk, abból hamar kiszáll az élet és már csak hentesáruban túrnak a pofáink. Asamit látni falatozni, így táplálkozni a vadból új élmény, ahogy a közös vadászat is. Olyasmi ez, mint embereknél a közös ivászat. Ez a mi fajtánk közösségi élménye. És csodálatos részesülni benne! Elnyertem annak a nősténynek a bizalmát, akiért a farkasom is él és hal. Ez az igazi. Ha a tarkabarka nem kedvelné, problémák adódnának. Szerencsére eddig mindig sikerült jól választanom és most is, ebben száz százalékig biztos vagyok. Végül azt is átéljük egymással, amit akárkivel nem lehet. Emberi formánkban is csodálatos, de amikor így, a legtisztább valónkban leszünk egymáséi, az az igazi. A tökéletes, a visszafordíthatatlan összhang. Nagy bestia fogadja a nagyobbat. Vicces, hogy az erő a párom oldalán nagyobb, mégis ő kapja az áldást és én adom. Csodás szerelemjátékot játszunk itt a fák között. A felhők között járok, ahogy Asami farkasának combjai között játszadozom. Minden meg tud érinteni, a hangok, a szagok, az érzések, minden, ami ezzel jár. Kimondjuk végre, amit már hónapok óta érzünk. Ez az első alkalom. Korábban is tudtuk, éreztük, nem csak magunkban, de most színt vallottunk. Innen már nincs visszaút, elérkeztünk a kereszteződéshez és eldöntöttünk, hogy mindketten ugyanazon zebrán kelünk át. Nem adom fel, bizony nem. Addig akarom közel tudni magamhoz a nőstényt, amíg csak mozog, amíg lélegzik. Kifulladhatok, akkor is tartani akarom őt és magamat is. Mikor felborít, a farkasom megmorran és játékosan nekiugrik, hogy a hátára kapaszkodva legyen egy vele. Végül úgy terülünk el a szarvastetem mellett, hogy mancsaim átölelik Asami nemes és tekintélyes farkaskáját. Mindig jelzem, hogy szükségem van rá, hozzáérek, beledörgölőzöm a fülébe harapok finoman, óvatosan és odamorgok egyszer-egyszer úgy, ahogy egy igazi szerelmes hím teszi. ~Ne csak egy kicsit, inkább sokáig. Érezni akarlak, széparcú szamuráj!~ A mozgásigényem előbb vagy utóbb tovább fog hajtani, de most a farkasomnak is megfelelő ez az együttes hentergés. Vagy fél órát el tudnék így tölteni. És azon gondolkozom, hogy a jövő mit tartogat a számunkra? Be akarok tagozódni közéjük, a részükké válni, megismerni mindenkit és feloldani a tilalmat. Az biztos, hogy vagy egyedül vagy Asamival tiszteletemet fogom tenni pár falkatulajdonban és megmutatom, hogy tudok én tisztességesen is viselkedni. A nőstény új szintre emeltem az életemet, vissza arra a szintre, ahol korábban már jártam. Az ember társas lény és én újra megtaláltam, akivel igazat adhatok ennek a megállapításnak. A farkasom orra Asami farkasának orrához dörgölőzik.
Könnyed és kezelhető a kibontakozó dolgok egyvelege. Tetszik, sőt imádom. A hím hamarosan csatlakozni fog falkánk tagjai közé. Ő is egy lesz közülünk és reménykedem benne… nem fog rend bontás történni utána. Szeretném ha kissé vissza venne és nyugisabb életet élne… már amennyire ez lehetséges. Nem szabom és nem is szabhatom meg a történések folyamát. Nem is tudnám, a szellemek nem hagynák, szóval mindennek a saját maga iramában kellene folynia és senkinek se lehetne beleavatkozása. Mindig van egy pont, ahol az út kettéválik. Abban a hitben válunk szét, hogy az útjaink egyszer újra összefutnak. Ahogy távolodunk az úton, a másik egyre kisebbnek tűnik. De nem baj, egymásnak vagyunk teremtve. Érintései, morgása jól esőek, bundájába szimatolok, bele nyalok és tekintetébe meredek. Hogy belé lássak. Az orra puhán érkezik a farkasom orrához, tekintete lágyan simul a másikéba. ~ Beszélned kell egyikünkkel a csatlakozásod felől. Én csupán egy közvetítő vagyok, a Fő feladatot a nagyok végzik. - nem mintha ezt nem tudná, de megosztom vele mindezt, mert kell. Akarom érezni, hogy ekképp is közel lehet majd hozzám. És nem csak egy álom. Ez már 100% - san is valóságos. Megfogható. Farkasom elugrik a hímtől és csalogatni kezdi halk morranásokkal, farokcsóválással. ~ Gyors is vagy? Vagy csak remek "váltó"? Megtudhatom mindezt, Kedves? - verseny. Tisztán. A fülem hirtelen reccsenésre fordul a hang irányába, majd tekintetem is követi mindezt. De csak egy nyúl iszkol el a közelünkből. Tekintetem ismét Lester- san hatalmas testén van.
A heverészés a mi esetünkben sokkal mélyebb tevékenység, mint bárki gondolná. Erős jelenlét, a lelkek összekoccanása, a szívek egymásba fonódása történik, miközben a testek nyugodtan tespednek. Most csak a lelkek érnek egymásba, a testi közelség csúcsra járatása már megvolt és csodás volt! Szinte érzem, hogy dolgoznak a fogaskerekek abban a gyönyörű buksiban. Elmélkednek a lehetőségeken és a jövőn. Begyűrűztünk abba, amit jövőnek, jövőnknek hívunk. Már nem tudom, nem is szándékozom elképzelni az életet a nőstény nélkül és bízom benne, hogy ugyanígy érez, sőt hajnalban sem lesz rosszabb, amikor kelni kell. Kis érintésekkel jelezzük egymásnak, hogy azért testileg is itt vagyunk. Annyira aranyos jelenet ez, mindjárt el is érzékenyülök! ~A nagy szőke vezért, Nessa-t már van szerencsém ismerni. Szerinted lenne okom aggódni, ha őt keresném meg, hogy döntsön a sorsom felől?~ Meghallgatom a véleményt. A főnökasszony elé fogok állni és bejelentem neki, hogy letelepedési engedélyt kérek, asszimilálódnék. Az egyéniségem nem vész el, attól nem tartok. Túl erős, hogy bármelyik Falka kettéharapja. Nessa testi és lelki ereje felől nincsenek kétségeim. A megbízhatóságát és az egyenes gerincet nem látom még, mivel annyiszor nem találkoztunk, hogy biztosan intrikamentesnek és a hátbaszúrást elutasítónak tudjam minősíteni. Asaminak hiszek annyira, hogy ha úgy érzi, a tűzzel játszom, akkor figyelmeztet, mielőtt vállig leégetném a karomat. A farkasom felkapja a fejét és behajlított mancsokkal nézi az ugrabugráló másikat. Van ilyen, hogy nem én unom meg először a mozdulatlanságot? ~Az ágyúgolyó hozzám képest csiga az akácerdőben. Váltófutásban is remekelhetek. Nos hát...iszkiri, én egyetlenem gyorslábúm, hadd érlek utol!~ Egy kiadós inalás, egymás hajtása. A véget nem érő rohanások örök győzteseket szülnek. Ketten állunk a dobogón, hisz nincs vesztes: ha és amikor beérem, diadalt aratok és ő is ezt teszi. Minden erőmet beleadom, úgy futok, mintha Alignak lihegne a hátam mögött. Most finomabb stílust alkalmazok, törődöm az ugrálva igyekvő nyulakkal és az orvul elém nőtt fák gyökereivel, nem öntöm ki a gyerekkel a fürdővizet. Az erdő békésebb futást lát, mint az előbb, kevesebb törött ággal, de annál nagyobb irammal. Ha Asamit egy ideig magam mellett tudom, jóérzésűen meglökdösöm és vidám fejmozdulattal élvezem ki a nagy száguldást. ~Mi lesz a jutalmam, életem fájának legfényesebb levele?~kérdezem nagy mellénnyel, pedig egyáltalán nem garantált, hogy előbb tépem szét a célszalagot, mint a drága nőstény.
Olyan hímet sodort mellém az élet, akiért megéri cselekednem. Megéri tovább küzdeni a jóért. Nem mintha feladtam volna, de a Vörös hold kezdete óta másság van a levegőben és nem csak én érzem…. Mind érezzük. A csatlakozása miatt nem félek. Inkább izgatottan várom, mit fog hozni a következő pár nap. A Béta miatt nem aggódom… ő csak akkor kegyetlen, ha szükséges. Ahogy az egész falka erről hírhedt. Meg minden másról. Lester- san pedig pont bele illik ebbe az idillbe. A hím jelenléte a jövőben is jelen lesz, igaz, a továbbiakon már nem szándékozom gondolkodni, a Sorsra bízom. A nagyját meg magunkra. A versenyre mindketten felkészültünk, hát előre szaladok, szavaira pedig felnevetek jóleső vidámsággal. Az elénk kerülő látvány, táj, egyre szélesebb körben tündököl előttünk. De mégis. Nem csak ebben gyönyörködünk. A másikban is. Kérdésére újabb apró kacaj szökik ki pofámon, még pillantásom is a másikra siklik. ~ Már rég megnyerted. Az hogy melyikünk nyeri meg a mérkőzést.... nos... mindketten megnyertük már ezt. A folytatás pedig elkerülhetetlen. A találkozás pedig eldöntetett.
Aki engem az elmúlt időszakban, nagyjából fél évvel ezelőtthöz képest 1 éve ismert meg, az a legcsélcsapabb farkastnak tarthat. Pedig ismerem én a hűséget, régi jó barátom, csak kicsit megcsalódtam. A tűz is kívánja néha a pihe-puha ágyikót és aludni akar. Vagy az undor kapja el. Ezeken túl vagyok és aki nemrég vált a szerelmem tárgyává, azt semmiképp nem engedem el és nem is kívánok mást. Egy kis ölelgetés, egy kis komolytalan incselkedés belefér, de a szándékaim már csak Asamihoz kötődnek. És a falkájához, aminek rengeteget köszönhetek. Tőr ide, toll oda, mi tökéletesen kiegészítjük egymást. A futás nem szégyen, most főleg a párocskámnak hasznos, de én is ki akarok tenni magamért. A győzelem nem minden. Imádom, magamhoz ölelem, keblemre szorítom, de akivel most megmérkőzöm, arról is elmondható mindez. Nem lesz itt vesztes. ~Pontosan tudom, mi amor!~ Szólok kis spanyolsággal megszólítva szívem egyetlen királynőjét. Csak futunk és loholunk és szaladunk, nyelvünk lóg, állja a szelet, ahogy testünk is dacol a súrlódással és mindennel, amivel egy vadászó-versenyző farkas szokott. Csodás együttlét ez, maga a teljesség. Hogy kívánok-e többet? Igen. Mindig kívánok.
To Darren: No price to great, no distance too far If I can wish upon a Blackstar It makes no difference where they are They'll grant my wish upon a Blackstar
Mázsás hanggal karistolja a havat az elesett szarvas teste, ahogy torkát a fogaim közt szorítva húzom, vonszolom magam után. Nekem mégis pillekönnyűnek tűnik, csupán a röpke harc miatt füstöl lélegzetem párát a fagyos, hegyi levegőbe. A vér és a hús fémes íze rátelepszik a nyelvemre, megkongatja a gyomromat, de még nem lakomázom. Egy aprócska, belső hang arra késztet, várjak. Néhány perc csupán, míg a barlanghoz érek, amit otthonomnak jelöltem ki az elmúlt napokban.... Hetekben... Hónapokban. Az idő számomra már évszázadok óta egy megfoghatatlan, nem létező valami, ami úgy jár el felettem, hogy közben tudomást sem vesz rólam. Egy utolsót puffan a szarvas teste a barlang bejárata előtt, én pedig fehér farkas képében emelem magasra a vörösre színezett pofám, majd halkan morranva szimatolni kezdek a levegőben. Ismerősen idegen illatot hoz a szél. Bár csábított a gondolat, hogy az új korszak eljövetelével végre én magam is részese legyek Atyáink örökségének, mégsem tudtam rávenni magam. A közösség iránti sóvárgásomból rutin lett, majd egy olyan tulajdonság, amit megszokott magánynak is nevezhetünk. Fogalmam sem volt, miként kellett volna egyáltalán belekezdenem egy elképzelt "családfői" szerep felvállalásába, és a szellemek tudják, lett-e volna rá igény egyáltalán. Egy részem azt hitte, hogy talán újra fogom élni azokat az éveket, amiket csak távolról, lesből figyeltem hajdanán. Amikor volt egyszer egy törzs, a testvéreim törzse, akik az ősi törvények szerint éltek békében és szeretetben, egymást tanítva és támogatva. De ezúttal a törzs közepére képzeltem magamat, és mint jó nagybácsi, erős kézzel, de szeretettel nevelem a jövő vezetőit. Ebből az álomból azonban csupán néhány kellemes érzés maradt, a képzeleté, hogy mi lenne, ha. Ajkamat sosem hagyták el a szavak, csupán annyit ígértem, hogy én itt maradok. A Magas Hegy sosem mozdul el a helyéről, és bár már nyíltan megtehettem volna, mégsem választottam az emberek, őrzők, farkasok közt élést. Maradok... S maradtam hát az, aki az évszázadokon keresztül mindig is voltam.
A felém szálló illatok egyre intenzívebbek lesznek, lihegős vigyorra húzom farkas ajkaim. Hátamon megremeg a bunda az izgatottságtól, de ebből egy fikarcnyit sem engedek át a pajzsomon. Azonban leeresztem azt annyira, hogy egy távolban pislákoló fáklyaként melengetően, barátságosan hívogassam magamhoz a vendégemet. Hogy tudja, merre jöjjön, ha valóban elszánta magát arra, hogy felkeressen. ~ Gyere közelebb, osztozz velem a vacsorán! ~ A gondolatban küldött megszólítás koránt sem parancs, csupán egy határozott meghívás. Tipvigut gyorsaságával és Sangilak erejével hasítom fel szarvas hasfalát, felfedve a legízletesebb falatokat, és akár csatlakozik hozzám, akár nem, enni kezdek. Az első falat az enyém. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem foglalkoztat a tudat, hogy mi lesz ezután a Fakírok vérével. És bár szeretik ezt feltételezni, nekem sincs válaszom minden kérdésre. Egy hosszú, merengő pillantást vetek a hímre, ízlelgetve őt, a farkasát, az erejét. Azt a valamit, ami talán egyszer vele és az összes leszármazottjával együtt eltűnik majd, s akkor velük együtt talán egy részem nekem is meghal majd. Keserűvé válik számban a szarvas húsa, elhúzom a fejem és arrébb lépek a tetemtől, hogy kényelmes távolságban leüljek. ~ Nyomós oka lehet annak, hogy a Szabad önszántából felkeresett. Az elődödtől ebben a megtiszteltetésben csak úgy részesülhettem volna, ha átvághatta volna a torkomat. ~ - szólalok meg újra Darren elméjében kissé bohókásan, ám cseppet sem viccelve - ~ Gyanítom, Te nem ezért vagy itt. Mit tehetek érted? ~ Ha nem kér meg rá kifejezetten, nem áll szándékomban emberi formát ölteni, így hát továbbra is óriási, az övével rokon, fehér farkas képében várakozom arra, hogy megossza velem jöttének okát.
Zsebre tett kézzel baktattam felfelé a hegyen, hólepte ösvényeket taposva. Az itt-ott sorjázó nyomokból kitalálhattam volna, mi járt arra, milyen vad kergetett milyen prédát, de nem érdekelt. Igazán észre se vettem őket, gondolataim hóviharként kavarogtak, az északi fenevad rideg nyugalma is bele-beleremegett. Nem volt ínyére, éreztem felőle a sürgetést, és igen, gyorsabb lett volna négy lábon, rohanvást, mint emberi alakban szinte bukdácsolva, de ez volt. Húztam az időt. Így, hogy már szinte végtelen mennyiségű állt rendelkezésemre, megtehettem, kiváltképp, hogy akihez mentem, annak se kellett a percek múlásától tartania. Mások most nem számítottak. Ennyi önzést talán megengedhettem magamnak.
Leeresztettem a pajzsom, félig üdvözlésképp, félig jelzésképp: én vagyok, nincs ártó szándékom. Nem mintha tudtam volna bántani. Tettleg semmiképp. Éreztem őt, a kavargó energiákat, szinte beléjük ütköztem, egy pillanatra meg is torpantam. Öt év telt el, mióta utoljára hasonlót tapasztaltam. Öt év elég volt, hogy szinte elfelejtsem. A fenevad éberen megfeszült, főleg mivel volt benne valami távolról ismerős, valami, ami hasonlóvá tette őt Hozzá, és ezzel hozzánk. Bizonytalanság futott át rajtam. Egy dolog valamit elhatározni, de egészen más aszerint cselekedni, enélkül viszont hogyan nevezhetném magam... minek is? Lényegtelen. Ahogy a közelébe érek, a vacsorájához invitál, miután annak rendje és módja szerint magának tulajdonítja az első falatot. A feltépett tetem belsőségei gőzölögnek, ennél frissebb nem is lehetne a zsákmány. Összefut a nyál a számban, de elfordulok ettől az ösztöntől. ~ Köszönöm, Magas Hegy ~ fogadtam udvariasságból, és karmos kezemmel téptem magamnak egy darabot, amivel a legközelebbi fatönkig mentem, hogy arra letelepedve lássak neki a maroknyi falatnak. Egy ideig egyikünk sem szól. Ő méregetett engem, én őt. Egészen szürreális volt az élmény, némileg arra emlékeztetett, amikor Tipvigutot először láttam Jégvihar mivoltjában. Mindkettejük jelenlétének súlya volt, a megélt évszázadok ott hömpölyögtek a bunda alatt, én pedig ahelyett, hogy tartottam volna a Magas Hegytől, megnyugvással fogadtam az ismerős tapasztalatot. Ettem egy falatot. Vér csorgott le harapásom nyomán az államon, de nem töröltem le. Karmok, okkersárga szempár, véres arc, ezüsttel végiglyuggatott fül - ez voltam én, talán a legőszintébben. Újabb mentális üzenet, a szó pedig ostorként hasított végig a gerincem mentén. Megrándultam tőle, szám sarka grimaszra húzódott, a hús elvesztette ízét, a szolid viccelődést elsodorta a szél. Mindkét könyökömmel a térdemre támaszkodtam, hangom reszelős volt, amikor megszólaltam. - A nevem Ragnar. - Úgy illett, hogy bemutatkozzak, azt már nem tudom, miért az igazi nevemen tettem, de azt igen, hogy a Szabad megnevezés egy ideje nem volt igazán ínyemre. Gúnyt űzött belőlem a név. A hatalmas farkas szemébe néztem, mintha a lelkébe láthattam volna, vagy épp azt akartam, hogy ő nézzen körül az enyémben. Nem kértem, hogy váltson, jobb volt így. - A vérvonalam miatt jöttem, de szerintem ezt sejtetted - kezdtem halkan, minden szót alaposan megfontolva. - Nem maradhat így - ujjaim megfeszültem a húsdarabon -, és nincs más, akihez segítségért fordulhatnék. Eltemettem az öcsémet, és nem maradt utána semmi. Semmi, ami egy töredékét őrizte volna hajdani lényének, ha akart volna se tudott teremteni utolsó éveiben, mert elvették tőle a lehetőséget, a döntést. Hamarosan - évszázadok múlva, de mi az az örökéletűeknek? - egy se marad. Mind ugyanolyan nyomtalanul tűnik el. Meseszámba megy majd, hogy volt hajdan egy vérvonal, amely kiforgatta sarkaiból a világot és fittyet hányt a farkasok legnagyobb gyengeségére. Szellem leszek az élők közt, furcsa anomália, a szerepem céltalan, én magam felesleges, és meghalni se tudok végleg. - Helyre akarom hozni és visszaadni, amit elvettek tőlünk. - Ők ketten, együtt, mindent. Haragudtam Rá. Szerettem, de voltak pillanatok, napok, amikor a szeretetemmel versenyre kelt a dühöm.
Kezdőlap
Mindenképp fussunk össze, ha letisztázódtak a dolgok falka-kóbor téren körötted. 
//
//
Köszönöm a játékot 
//
