Nem mondhatom el azt, hogy az Utódokat is éppen úgy ismerem, mint az Elsőket. Ezért Róla sincsenek információim, csupán arra támaszkodhatok, amit feltételezéseim szerint Annakpok megőrizni kívánt magából egy újabb generáció számára. Teljes nyugalommal hagyom, hogy falatot hasítson magának a szarvas testéből. Nem szentelek túl sok figyelmet annak, ahogyan lakmározik: egyrészt, mert elsődlegesen jómagam is étkezni kívánok. Másrészt tudom, hogy nem kell Tőle tartanom, hiszen az első megszólalásával több tiszteletet mutatott irányomban, mint a Testvérem valaha tette. Nem róvom fel neki, sosem tenném, hiszen Őt is úgy szerettem, ahogy volt. Ragnar... Nevét és kilétét mélyen az emlékezetembe vésem a pillanatban, ahogy rekedten megosztja velem, s a busa farkas képem aprót biccent, jelezve az értést, a köszöntést és az elfogadást. Rajta időző tekintetem és néha meg-megmoccanó füleim jelezhetik számára, hogy figyelmesen hallgatom. Érzem Őt, érzem a keserűséget, a bánatot és a tanácstalanságot. És azt a határozott tenni akarást, aminek okán úgy döntött, a végsőkig elmegy és a tanácsomat kéri. S bár a farkas arcáról nem olvashat le érzelmeket, engedem, hogy energiáimból érezhesse az örömöt és büszkeséget, ami átjárja évszázados szívemet. Hogy örömmel hallom az elkeseredését, mert ott van mögötte a tenni akarás, a törődés, az Örökséggel való foglalatosság vágya - a megsemmisülés elkerülésének vágya. Ennek ellenére néma maradok, talán túl sokáig is, miután megosztotta velem, miért is tisztelt meg a jelenlétével. Ha nagyon figyelmes, elkaphat egy kósza pillanatot, egy falatot abból a leplezetlen bizonytalanságból, ami elfog a kérdése kapcsán. Mígnem aztán egy csendes, békés pillanatot átvágva mozdulok ültömből, és ösztönösen lépdelek felé a fatönkhöz méltóságteljesen, ám továbbra sem fenyegetően. Közel, már-már túl közel érkezem, és bízom abban, hogy a kilétére való tekintettel nem retten meg az óriástól. Leülök vele szemben, és hirtelen jobb mellső mancsomat a combjára teszem. ~ Hogy hozhatnád helyre azt, ami nem a Te vétked volt, Ragnar? ~ Teljes együttérzéssel, már-már sajnálattal küldöm felé a gondolatokat. Bennem is hasonló kérdések ütik fel a fejüket, már azóta, hogy az első Vörös Hold vérrel festette be az otthonunkat. ~ Ha a Szabadok elvesznek, úgy egy részem bennem is meghal, így tudhatod, hogy számomra sem kívánatos a Sors, ami Rád és a Fakírokra vár. ~ Közlöm vele a legnagyobb őszinteséggel, és közben gyermeki öröm jár át, hogy valakivel magam is megoszthatom azt, ami fáj, ami sért, ami sebessé kaparja a szívemet most, évszázadokkal később. ~ Ám attól tartok, hiába jöttél... ~ - szűköl gyorsan és röviden a hófehéren vérmaszatos farkas, és elfordítom a fejem szemeinek vonzásából, most először, mióta helyet foglaltam vele szemben - Az Áldozat óta egyik Ős sem látogatott meg, csalódtak mindketten, úgy hiszem. Adtak egy lehetőséget az újrakezdésre és a boldogságra, és végül... Végül újra a porba hullott minden. ~ Ha eddig tartottuk a pozíciót, hát most leveszem róla támogató jobbomat, és idegesen kezdek fel-alá járkálásba a farönk előtt. Elönt a kétség, a kétkedés, a tény, hogy már magam sem ismerem a feladatomat a világban, azt leszámítva, hogy például Ragnar is miattam lehet még életben, lehet még Fakír... ~ Úgy tűnik a Teremtőink segítség nélkül hagytak bennünket, Ragnar. Ha tudnám, mi a következő lépés az érdekedben, nem vártam volna rád, én magam kerestelek volna meg. ~ - a haragom, az értetlenségem és a tehetetlenségem ólomsúlyokkal telepszik rá a kisugárzásomra - ~ De abban mindennél biztosabb vagyok, hogyha lesz mód a megváltásra, úgy Tupilek újra megkeres, ahogy mindig is tette ezelőtt is. ~ Nyugtatom meg Őt és talán valahol saját magamat is. Legutóbb évszázadokat vártam Tupilekre, és arra, hogy feltárja előttem, mik azok a nagy dolgok, amiket véghez fogok vinni életem során. De nem hazudott, eljött, és nagy dolgok szóvívőjévé tett, még akkor is, ha egy örökkévalósággal fizettem érte. ~ Csak tartsd életben azokat, akik véredből valók. És legyen hited, hogy a dolgok meg fognak változni.~ Egy ugrással vetem rá magam, ha sikerül, két vállánál ledöntve a fatönkről, amin eddig ült, és reményteli tekintettel nézek esetleges okkereivel is farkasszemet. ~ Mondd meg nekem Ragnar, van hited az Őseidben? ~
Furcsának kellett volna lennie, hogy itt falatozgattam a társaságában, de mivel ő is teljes természetességgel látott hozzá a szarvashoz, én se zavartattam magam. Nálunk sokkal nagyobb dolgok feszélyeztek és tartottak ébren nem egy éjszakán. Mennyivel jobb lett volna fordítva! Feszengve, félszegen enni vele, miközben nyugodtak az álmaim, mert a világ végre a megszokott mederben halad tovább... Próbáltam követni őt, a hangulatváltozásait, a rezdüléseit, hogy ismerjem. Felkészületlenül kerültem az örökösök közé, és egy kicsit még mindig úgy éreztem, hogy le vagyok maradva, így ki kárhoztathatna azért, hogy ilyen helyzetben a lehető legtöbbet akartam megtudni. Főleg, ha azt nézzük, mi forgott kockán. Ő is tudta, épp ezért nem örültem annak a leheletnyi bizonytalanságnak, amit talán csak képzeltem. Igen, a képzeletem szüleménye volt. Megfeszültem, ahogy hirtelen felém mozdult, de nem mozdultam, csendben figyelve kivártam, ahogy elém lépett, mancsát a lábamra rakta, így egészen közelről nézhettem a szemébe. Hamarosan nem lesz más, aki hozzám hasonlóan érti az ezüst érintését... Hogy hozhatnám helyre? - Hogy kaphattunk büntetést olyasmiért, ami nem a mi vétkünk? - fordítottam vissza a kérdést, árnyalatnyi éllel a hangomban. A fenevad ennél többet is elviselt volna. Engem zavart és kétségbe ejtett, őt vérig sértette, hogy pont ezen a téren kötötték meg. Hogy ezt testálták ránk! Szép kis örökség. Az együttérzése bár semmin sem változtatott, némileg csitított. Szusszantam egyet, és megráztam kissé a fejem. A közös gyászból épp elég jutott az elmúlt években, fájt, hogy még mindig nem lehetett innen továbblépni, csak most a múlt helyett a jövőt sirattuk. Villant a tekintetem, amikor közölte, hogy hiába jöttem. - Csalódtak... - ismételtem síri hangon, a bennem lobbant feszültségnek pedig a markomban tartott húscafat látta kárát, amikor ökölbe szorítottam a kezem. - Ez nem porba hullás volt, hagyták, hogy zuhanjunk - morogtam figyelve, ahogy fel-alá mászkált előttem. - Évekig elviseltük a Vörös Holdat, vállaltuk a halált, vállaltuk a felelősséget, és miért? - félredobtam azt a kurva húst és felálltam. - Leköptek minden áldozatot, amit mi hoztunk! - Persze, aki a kulisszák mögé látott, mind tudta, milyen kicsi csavar a nagy gépezetben, de hogy ennyire ne számítson... Az őrzők, a farkasok... mi összezártunk. De mi ez az egység akkor, ha tizenhárom taknyos kölyök nyolc évszázad elteltével is képtelen volt testvérként viselkedni? - Megváltás - ejtettem ki a szót, mintha sértés lenne. - Egységet akarták, rég megkapták az itteniektől, de vakok voltak rá, és most megint mi lessünk kegyeket. - Ez dühített igazán. Én is tudtam ilyen játékot űzni, de nyilvánvalóan rühelltem, amikor nem a játékos, hanem az elszenvedő voltam. Legyen hitem?! Széttártam a karom, majd megadóan visszaengedtem. A fenevad fel-alá járkált, rideg energiáim zaklatottan hullámoztak körülöttem, meg se kíséreltem elrejteni őket. Az ugrása ellen se védekeztem. Minek? Mindenki ereje benne lakott, és egy picike részem talán remélte, hogy most vége lesz. Egy egészen kicsit részem. A kérdés legalább olyan váratlanul ért, mint az ugrás, és ez kiült az arcomra. A hátamon hevertem a hóban, rajtam a hatalmas farkassal, és mint egy régi, szinte teljesen elfelejtett álom kúszott gondolataim peremére a hét évvel korábbi csoda. A feltámadásunk. A súly, amit utána éreztem, mint egy ígéret, egy messzeségekbe vesző fogadalom. De a jelen megkeserítette, mint annyi mindent. - És nekik bennem? - suttogtam. - Esküt tettem, Denaali. Nem tudom, mire, kire, de azt igen, hogy tettem. A farkasommal tudom. - Azzal az arrogáns, északi szörnyeteggel. - Van hitem, mert máshogy nem lehet reményem. - És így voltam én gúzsba kötve, mások szabályai szerint játszva-élve.
Csak gyűjtöm a válaszait, a kérdéseit, a vádjait, amik nem nekem szólnak, mégis úgy ütik meg a fülemet, mintha én tehetnék mindenről, ami történet. Fortyogó lávaként forralják még tovább a lelkem mindezek, a farkasom, az igazi Első utód pedig csak idegesen lázad azért, mert Őseit és Teremtőjét bántás éri. Újra. Megint. Mint ahogyan az történt és gyülemlett a kezdetek óta. Nem védekezik, nem támad. Rá telepszem, mint egy takaró, beterítem minden reményemmel, mert hiszi vagy sem, bennem csupán remény és a történetek, a legendák szereplőit első kézből ismerő ismeretek munkálkodnak. ~ Azért lehetsz ma az, aki, mert Ők bizalmat szavaztak neked! ~ Talán értenem kellene az Ő szempontját is, de hogy is tehetném. Ő az én életem fele, még az Utódok közt is idősnek számít, hogy foghatná fel azokat az értékeket, amik számunkra annak idején teljesen természetesek voltak. Hogy foghatná fel bármelyikük... A korábban támogatólag combján megpihenő mancsom hirtelenjében kerül a torkára. Nyomva, taszítva a hóba, és a lelkem egy része azt kívánja, bár eltemethetném inkább ebbe a földbe, mintsem élete terheit kelljen megosztanom vele. ~ Elég idős vagy már, hogy ismerd az régi idők szokásait, és azt a tényt, hogy akár hét generációra is elátkoztak teljes családokat. Te, ti nem számítotok semmit, Ti csak elszenvedői vagytok őseitek vétkének és a rájuk szabott átkoknak.~ A megváltó halálként vicsorgok hó keretezte arcába, és ha kell, hát a Legerősebb képességével tartom féken, hogy bármit is tehessen ellenem. Aztán ellépek róla, mellőle, magára hagyva a szavaim súlyával. A fehér farkas eltűnik, visszabújik az egykori arcom álcája mögé, Ragnar pedig megláthatja az Ősi testet, az igazit, ami egykoron egy vadászbaleset áldozatává vált. - Az elődöd hibája az, hogy tovább kell szenvednetek a régi vétkeket. Ha valakit gyűlölni akarsz, hát gyűlöld őt! Ha valakit keresel, hogy bűnbak lehessen, ne keress tovább, megvan. Hangom mélyen dördül bele az erdő csendjébe, és mindeközben a barlang bejárata felé lépdelek, magamra öltve néhány állatbőrből készült ruhát, amik a törékeny, emberi testet megóvják a hideg ellen. - Biztos vagyok benne, hogy az általad emlegetett egység jobb sem lehetett volna, de ezt várták volna el az Elsőktől. Nem Tőled. Nem Tőletek. - ciccenek fel - Az otthon farkasai mintegy motivációként kerültek bele a képletbe, veled együtt azért, hogy emlékeztesse az Elsőket a szó jelentésére. Az már a Ti terhetek, hogy azzal kell élnetek, hogy a saját őseitek kevésbé csinálták jól, mint Ti. Égni kezdett a tetoválás, hazahívták őket, megvolt a feladatuk, és elbuktak újra, és miért? - nézek rá szúros szemmel - A Te Ősöd miatt! Megfagy a levegő, madarak reppennek hangos szárnycsattogásokkal tova. Nem Ragnarnakszól a haragom. Hanem a helyzetnek, amibe mindannyian kerültünk, és bár könnyebb lehet azt gondolni, hogy én ettől kívül esem, ez közel sincs így. - Ha Te, Ragnar, a Szabad vagy bármelyik utód azt gondolja, hogy létezni fog könnyű megoldás, hát mind tévedtek! Én közel nyolc évszázadot vártam a sajátomra, és még mindig itt vagyok. Ha nem lenne hitem, már halálra éheztettem volna magam. Ezzel a gondolattal újra elcsitulnak lázongó érzéseim, és teret nyer a hitből merített béke. Olyan szilárd meggyőződés, mint a Magas Hegyek, amik akkor is ott állnak, ha a legádázabb vihart is kell kiállniuk.
A fel-felcsapó indulatai mintha csak az enyéimre rezonálnának, egyszerre kívántam, hogy hevítse még tovább, és hogy oltsa ki végre. Bárcsak ez lett volna bennem az egyetlen kettősség. A mancs a torkomon egyformán hív feladásra és küzdésre, de a szavak felülírják a puszta ösztönlényt és minden önostorozást. Beszélj még! ~ Ezen akarok változtatni! ~ löktem felé gondolatban így, hogy a torkomon taposott. Hiába mocorogtam, nagyobb, erősebb volt nálam, esélyem sem volt ennél többre, legfeljebb vicsorgásomat kaphatta még, amit az egész helyzet fölötti frusztráltságom szült. ~ Miért ne számíthatnánk? Mi és mindenki? ~ Naiv voltam? Nem gondoltam annak magam, háromszáz körül jó eséllyel mind kinőttük a gyermeteg ábrándokat. Szimplán kihívást akartam intézni a konvenciók ellen. Próbaképp. A világ folyamatosan változott, ez jelentette, hogy élt. Mi miért rekedjünk meg, miért ne lehetnénk jobbak, többek, mások, és miért kéne ezt ősi bűnökkel eltiporni? Nem keltem fel, amikor lemászott rólam és felöltötte emberi alakját. A szemem sarkából néztem, ahogy magára vett pár állatbőrt, figyeltem az ősi vonásokat, hallgattam a meztelen talp alatt ropogó havat, aminek a hidege még mindig körülvett. Összeszorítottam a szám, amikor a vétkest felhozta. - Gyűlölöm - mormoltam az orrom alatt, s miközben azt bámultam, ahogy a belőlem kiszökött párapamacsok semmivé lettek, újabbakat küldtem utánuk. - Szeretem. - Azért, aki volt. Annak ellenére, aki volt. Felültem és visszamásztam a farönkre, némileg higgadtabban, mint ahogy a róla való lelökésemkor éreztem magam. Csendben hallgattam őt, ahogy felfedte előttem a miérteket, amiket vagy tudtam, vagy sejtettem, vagy az évek alatt inkább félretettem. "A Te Ősöd miatt!" Lassan, halkan lélegeztem. Igaza volt, de a lojalitásom akkor is felháborodva acsargott volna rá, a képébe vágva, hogy "mert Neki Szabad"! Miközben én talán ennél is erősebben szidtam volna. Energiáim hullámzásnak ritmusa ütemet váltott, farkasom már nem járkált, ugyanolyan mereven bámulta Denaalit, mint én, a levegő jegesen mart körülöttem, ahogy némán hagytam kettőnk közt leülepedni a megkerülhetetlen igazságot. Ő fellázadt. Ők elbuktak. És az összes Fakír elvesztette a választás szabadságát. Irigyeltem a nyugalomért, a rendíthetetlennek tűnő bizonyosságért, ami átjárta. Talán csodáltam is őt, amiért ennyi magányos év után sem a közöny leplébe burkolózott, hanem az odafigyelést, a várakozást és a hitet választotta. Ő megbékélt a saját létével, a rámért feladattal, a neki kirendelt szereppel. Képtelen voltam eldönteni, hogy szeretném-e ugyanezt, vagy jobb a nyughatatlanság, ami folyton hajt valami felé. - Nem vagyok Szabad, Magas Hegy - szögeztem le immár kerteletlenül. - Annakpok megfosztott tőle engem és az összes Fakírt - emeltem rá a tekintetem, miközben ujjaim megfeszültek, karmaim rövid árkokat vájtak a farönkbe. - Ezért vagyok itt. Tarts bolondnak vagy önhittnek, de feltett szándékom visszaszerezni és visszaadni, kerül, amibe kerül. A szabad akarat szent, akkor is, ha ostoba lépésekre sarkall, és súlyos következményekkel jár. Ezért nem tudom úgy elítélni Triát, ahogy esetleg mások. Ezért tudom sokkal jobban elítélni, mint mások. Nem hagyott választást, ezzel az átokkal, ennek az elátkozott vérvonalnak az élén kell élnem úgy, hogy esélyem se volt megmásítani, tompítani a tett következményét. Visszaszerzem, amit eltékozolt. Nem azért, mert nekem szabad, hanem mert muszáj, mert ennek a helyzetnek a rabja lettem, és csak egyetlen kiút létezik belőle. - Ha az Ősöknek újabb Alkura támadna kedve, egy hallgatóságuk már biztosan van.
- Megöltem - suttogtam, amikor az apagyilkosságot hozza fel példaképp, bár nem az emberire, hanem a Teremtőmre gondoltam. A legtöbb mocsok és vétek, amit példaként hozhatott fel, mint megtörtént a kezem által. Ezért tudtam, hogy meddig nem szeretnék, de képes vagyok elmenni. - Ha emiatt a Kölyköm - az egyetlen életben maradt - veszélybe kerülne, vagy bármi érné, az az én büntetésem is lenne. De Ők már nincsenek - mondtam halkan. - Meghaltak és nem térnek vissza - megremegett a hangom. Nem létezett élő elme e földön, ami felfoghatta volna ezt a veszteséget. Én se voltam rá képes, legfeljebb sejtettem, valahol, mélyen belül, az ösztönlény kérlelhetetlen bizonyosságával, a fagyos északi jégszilánknyi részvétével. - Mi értelme így minket büntetni? Talán ez volt a legnagyobb hiányosságom. Nem értettem a miértet. Minek kínozzam a fiút, ha az apja, aki ellenem vétett, már nem láthatja, nem szenvedheti azt? A szellemek közül figyelnének? Kételkedtem benne. Miért tekintgetne valaki vissza oda, ahol évszázadokat küszködött, s olykor voltak jó napjai? Annakpok emléke egyszerre öntött el keserűséggel és melegséggel, amit továbbra is képtelen voltam leplezni, s egy darabig Denaali efölötti mosolyát sem tudtam hova tenni. Kinevetett, vagy örült? Igazság szerint teljesen mindegy volt: a jelenen nem változtatott, ahogy az érzéseimen sem. Hiányzott vérvonalam igazi feje. Nagyot sóhajtottam büszkesége hallatán, arra pedig, hogy Tria is így érezne kissé kétkedve húztam el a számat, de nem szóltam semmit. Francba veled, Dédi, nem lett volna szabad ennyire megszeretnem téged, és akkor most talán élhetném a tudatlanok boldog életét. Egyetlen szó elég, "kettő", és élénkebbé váltam. Követtem a tekintetemmel, ahogy újfent hozzám sétált, és felajánlotta a jobbját. A pillanat töredékéig hezitáltam csak, majd elfogadtam a felém nyújtott kezet és hagytam, hogy felrántson a rönkről. Szinte megismétli korábbi szavait, ahogy ott álltunk egymás előtt, mintegy szövetséget kötve kapaszkodva a másikba. Felszegtem kissé az állam. Nem voltam elbizakodott, csak tisztában voltam vele, hogy jó mentor vagyok. Ekként is tekintettem magamra. Nem voltam én vezető, vérvonalFŐ is csak elnevezésből kifolyólag. De terelgetni, meghallgatni és tanácsolni mindig is tudtam. - Hiszek - ha nem is bennük, hát magamban, abban, akit Victor nevelt annyi éven át. Máskülönben rég szakadékba vetettem volna magam. Lazított a szorításán, de nem engedett el, ami meglepett, s egyszerre gyanakvón és érdeklődve fürkésztem a vonásait. A szemem rebbent, amikor tulajdonképp közölte, hogy a szövetségesem. Önkéntelenül martam rá jobban a kezére, nem azért, hogy belé kapaszkodjak, hanem sokkal inkább, hogy jelezzem: értettem és halálosan komolyan vettem. Számítok rá. Nem úgy, mint nyeretlen tejfelesszájú, aki hisz a világ minden jóságában, hanem mint sokat látott, aki tudja, mennyit ér a bajtársiasság, és mit okoz az árulás. Lassan bólintottam. - Én kész vagyok elmenni a falig, Denaali - mondtam halkan, de eltökélten. Akkor is, ha ez azt jelenti, hogy inkább előbb mint utóbb végzem a szellemek között. De csakis úgy, hogy semmi se lesz, ami megbánással, vagy a befejezetlenség érzetével tölthetne el. Atanerk voltam. Ikkuma, Tark, Innark. Mind az enyém, mind bennem él, megmásíthatatlanul és előbb cserélem aranyra ezüstjeimet, minthogy bármelyiket is megtagadjam vagy nélkülözzem ebben a harcban. - Találkozunk még - szorítottam rá jobbjára még egyszer, ígéretképp.
Megölte. Megölte és gyakorlatilag mindent elvesztett, ami fontos volt számára. Nem akkor, nem abban a pillanatban, amikor Atyja vérét ontotta, hanem később. Szomorúsággal sugárzik a tekintetemből meséje hallatán. Valóban felfoghatatlan. A veszteség, a gyász. De bármilyen furcsán hangozzék is, farkasom szívében fellobbant az irigység lángja. Mi ezt sosem tapasztalhattuk meg. Sosem volt senkinek, akit elveszthettünk volna, a gyász érzését atyám és Tupilek tanította meg nekem. És esküm szerint soha nem is lesz. Bárcsak lehetne! Bárcsak egy napra lehetnék én Ragnar, hogy lelkembe véshessem egy kölyök elvesztésének fájdalmát... ~ Ami most történik, az az alku megszegése miatt történik. Ez már nem a büntetésről szól. Ez a bosszú. ~ Ez a tanulság, ez a tény és Ragnarnak is meg kell tanulnia együtt élni ezzel. Tudomásul kell vennie, hogy ez egy olyan teher, amit a világ minden farkasának meg kell élnie és el kell fogadnia. Én is szeretném, hogy vége legyen. Akarom, hogy Atyám békére leljen, hogy tovább tudjon lépni és hagyja élni az örökségét, Ő maga pedig büszkén figyelje örökségét a szellemvilágból. De nem az én tisztem helyette cselekedni vagy döntéseket hozni. És a rám rótt kötelességeknek eleget fogok tenni, legyen szó Atyámról vagy Tupilekről egyaránt.
Engedem, hogy érezze, mennyire elégedett vagyok a szavaival. A motivációjával, a hitével, amiről itt és most tett előttem tanúbizonyságot. A fiatal, ámde eltökélt farkas engem is csak erősít lélekben, tovább lök a számomra kijelölt úton. Egymás nélkül nem létezhetünk, és ha már ebbe a sokak számára kellemetlen helyzetbe kerültünk, dolgozzunk hát együtt, egymásért és ne tépjük a bennünket összekötő kötelet két irányba. Nagyon bízom benne, hogy ezúttal is helyt tudtam állni, hogy Ragnar most más farkasként fog innen távozni. Emelt fővel és a hitével. És ha ez így van, akkor beteljesítettem a feladatom. Szorítását magam is viszonozom és most először lehull rólam a lepel. Már-már emberien, őszintén és végtelenül boldogan mosolyodom el, és a szabad kezemmel ráfogok jobbaink szorítására, és egy utolsót rázok rajta. - Azt merem remélni! Akár társasággal is... Aprót biccentek és elengedem a kezét. Azzal a gondolattal hagyom távozni, hogy bármikor visszatérhet, hogy újdonsült "testvéreivel", kölykével is szívesen látom. Hogy mindig itt leszek érte, értük, az Elsőkért, az Őseinkért.... mert a Magas Hegy nem mozdul sehova.
Felkaptam a fejem a válaszra. Valahol, mélyen belül valami megfeszült bennem, és ebbe, azt hiszem, bele tudtam kapaszkodni. Ezt értettem, mert sose volt értelme, se vége-hossza. - Bosszú - ismételtem, szinte ízlelgettem a szót, mintha ugyan én magam nem űztem volna emberként és farkasként is. Nem akartam kihívni magam ellen a sorsot - bár annak már teljesen mindegy, Alignakkal a világ nyakán - azzal, hogy hetvenkedve kijelentem, én is egész jó vagyok bosszúállásból. És most is van miért revansot vennem sajnos. Csábító motiváció, de távolról sem helyes, és ebben a harcban egyszerűen nem engedhettem meg - kiváltképp magamnak - hibát. Megremegett a szám sarka. - Segítek megszabadítani őt a bosszújától. Nem vagyok olyan, mint Annakpok, esélyesen nem is leszek. De valahogy... valahogy ki fogom vívni magamnak a nevet, ami egyben cím is: Szabad. És nem fogok fukarkodni, hogy másokkal is megosszam. Figyeltem Denaalit, energiáim az övéire hangolódtak, s bár ahogy egyre lejjebb engedte pajzsát, nyomni kezdett az évszázadok súlya, de már korántsem annyira, mint korábban Tria vagy Tipvigut esetén. Néztem őt, a szinte-embert, figyeltem rajta, benne az érzelmek váltakozását, halvány rezgéseit. Különös, de talán pont a benne felbukkanó öröm és remény öntötte igazán formába a saját hitemet. Talán nem tudtam volna pontosan szavakkal leírni mindazt, ami benne végbement, de éreztem, és ezen keresztül értettem. Ennél többre nem volt szükségem. Nem azt kaptam, amiért jöttem, hanem amire szükségem volt, s ennek tudatában könnyedén viszonoztam mosolyát. A társaság említésére szélesebb lett a mosolyom. - Bízom benne, hogy lesz olyan - biccentettem, majd elléptem tőle, és elindultam visszafelé, le a hegyről. Rengeteg kérdésem maradt, de már nem voltam elveszett.
Hosszú hónapok tudattalanságba temetkezése sem oldotta fel a lelkem egy részében a bűntudat mételyező átkát, a kétség úgy marta magát belém, hogy képtelen voltam megszabadulni tőle, bármennyire óhajtottam volna ezt mindennél jobban. Az, hogy két hónapja visszatértem valamelyest az emberi világba, csak tovább mélyítette ezt az árkot a lelkemben, olyan éles határt húzva lényem két része közé, mi soha, farkassá válásom pillanatában sem volt ilyen szinten érzékelhető. Nem tudtam, értettem, a farkas hogyan lehet ennyire békében valamivel, ami engem szétszaggat? Miért nem érzi? Miért nem érti? Mikor lettünk egyből kettő? Gyűlöltem ezt az egészet, és mióta megkaptam az örökségemet, ez volt az első olyan időszak, amikor kételkedtem abban, hogy Sura jól döntött. Bár beszélhetnék vele... bár elnyerhetném a bocsánatát, amiért nem tudtam vigyázni az utolsó gyermekére. Szeretném hinni, hogy az ő olvasatában is jól döntöttem, ha az egész képet kell néznem, mégsem tudok megbocsátani magamnak, ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy lényegesen jobban gyűlölném, ha bele kellene kényszerítenem vérvonalam leszármazottait valamibe, amit én magam megvetek minden porcikámmal. Az a szomorú igazság, és bármennyit gondolkodom rajta, így van, azon a ponton Cassie is meghalt volna. Fogalmam sincs, hogy ez engem milyen lélekké tesz, és talán nem kellene, hogy érdekeljen, a farkast nem mozgatja, én mégis képtelen vagyok túllépni rajta. Senkivel sem beszéltem erről, nem azért, mert ne lenne kivel, hanem mert talán nem is igazán akartam, egyrészt, fogalmam sincs, ki előtt nem gond, ha eljár a szám, másrészt, akivel talán megtenném... azzal számomra értékesebbek a nyugodt pillanatok, szarviharból volt már elég.Viszont volt valaki, aki talán tud segíteni, ha nem is annyit, mint amire szükségem van, de egy keveset igen... Nem fűztem túl nagy reményeket az ügyhöz, egyszerűen csak ki kellett mondanom dolgokat, és valahogy rendet tenni a fejemben, mert a mostani káosz alapvetően mindent felborít bennem, és nem tudok érdemben ott lenni, ahol lennem kell.A barlang közelébe érve kicsit lejjebb eresztettem a pajzsom, hogy beljebb nyújtózzanak fiatal energiáim, puhatolózva, "itthon" van-e, akit látni szeretnék. Nem farkasként jöttem, mert a fekete odabenn most is rendkívüli módon meg van elégedve magával, szerinte rendben vagyunk, a dolgok meg majd alakulnak, miként alakulniuk kell. - Denaali... megtisztelnél, ha volna rám pár perced. Szóltam csendesen pár lépésre a barlang szájától, és vártam. Meg sem próbáltam a lelkem viharát csillapítani, de nem engedtem túlságosan messzire, mert mindenkire közel sem tartozott az, ami általában el van zárva odabenn. A fekete kíváncsian fülelt, szerette az idősebb farkasok közelségét, megtisztelő és értékes idő volt számára mind, bár azzal aligha értett egyet, hogy miért kívánok vele időzni.
Közel egy esztendő telt el azóta, hogy utoljára meglátogatott volna valaki. Az elmúlt hónapokban jószerével csak farkasként róttam a vidéket. Sokszor voltam fáradtabb, megterheltebb, mint amire életem hosszú évei során valaha példa lett volna. Nem csoda, hiszen Atyám háborúja nem nyugodott az Árulás óta, és ha nem is minden nap, de gyakrabban ragadta el tőlem önmagam, ki tudja, milyen messzeségekbe jutva el általam bosszúja után kajtatva. Vért ontva. Testvéreimet, Gyermekeit áldozva fel a saját oltárán. Tupileknek nyoma sem volt. Azóta sem szólt hozzám egyikőjük sem, hogy Ragnar nálam járt. Tudtam, hogy ez nem marad így örökre, hamarosan változást reméltem. Persze, nem emberi léptékben mérve. Néhány évtized számomra nem volt több néhány kósza pillantásnál. Egyetlen állandó társam fehér bundájában pihentem csendesen az otthonomnak épp kinevezett barlang mélyén, amikor közeledő energiákra, léptek zajára lettem figyelmes. Nem aludtam, de lehunyt szemeimet kinyitva a emeltem fel a fejem és a bejáraton besütő fénypászmába bámultam. Az Új Élet örököse megszólított, mire a szívembe azonnal boldogság költözött. Mégis lustán álltam fel, szélesre tárt pofával ásítottam és nyújtóztam egyet, és nem sokkal később újra az embernek született két lábamon álltam. Puha szarvasbőrből készült ágyékkötőt kötöttem magamra, aztán barátságos mosollyal kiballagtam Emmához a fényre. - Te tisztelsz meg a látogatásoddal, Új Élet. - szívesen magamhoz öleltem volna, de nem bátorkodtam kezdeményezni a gesztust, azonban ha kaptam, elfogadtam, mert ugyan sok dolog hiányzott az életemből, az érintés is köztük volt - Foglalj helyet... Kitárt jobbommal a tűzrakóhelyem felé intettem és a mellette nyugvó farönkökre. Amik azóta is érintetlenül álltak ugyanott, ahol akkor, amikor februárban Atyám megszólított. Ha leültünk, egy darabig csak némán fürkésztem a nőstény vonásait. Boldog voltam, hogy láthatom, de mindemellett tisztán éreztem, hogy fájdalmat hozott ma nekem. Igaz is. Felhőtlen boldogságában engem senki sem szokott felkeresni. - Nagyon örülök, hogy látlak, Emma. - ezt szerettem volna, ha tudja, mert abban nem voltam biztos, hogy érzi-e, aztán az ujjaimat összefűzve a combjaimra támaszkodtam. - Mit tehetek érted? Fellobbant bennem a remény, hogy talán Őt is úgy ereszthetem majd vissza az útjára, ahogy Ragnart sikerült. Ugyan konkrét válaszok nélkül kényszerültem hagyni a Szabadot is, de tudom, hogy mégis erőt merített a szavaiból. Reméltem, hogy Emmával is hasonló sikereim lesznek.
Az arcomon illékony a mosoly, ami a megszólításra felvillan, eshetne jól, tulajdonképpen valahol szeretem, viszont most nem érzem úgy, hogy méltó lennék rá. A farkas nyilvánvaló nemtetszése jeleként morran rám odabentről, mintha csak azt mondaná, ne legyek hülye... Sokat talán nem tudunk egymásról, de én magam határozottan azon farkasok táborát erősítem, akik szeretnek mások érintésében fürödni, mert ettől egész egyszerűen jobban érzem magam minden tekintetben, azt meg azért sejtettem, hogy Denaali oly sokszor nem részesül ilyesmiben. Éppen ezért megöleltem, mert talán szükségem volt rá, én pedig olyan lélek voltam, aki általában megszerezte, amit akart. - Kedves Tőled, hogy ezt mondod, de most vajmi kevés tiszteletreméltót lelek a személyemben. Ő ettől függetlenül teheti, hisz mindenki azt gondol, amit akar, szíve joga. Számomra mondhatni kincs, ha ő ekképp érez, magamban kellene helyretennem a dolgokat, hogy képes legyek újra emberi aggyal is hinni abban, hogy jól vagyok a helyemen, és nem csesztem el visszafordíthatatlanul mindent.Leültem hát a tűzrakóhely mellé a farönkre, ujjaim a barázdákon pihentek, feszülten matatva egy-egy mélyebb vonulaton. Fogalmam sem volt, hol kezdjem, azt sem tudtam, vajon miféle tudomása van az elmúlt időszakról, beszélt-e valakivel közülünk, vagy a szellemek súgtak-e neki... De nyilván azért jöttem, hogy ezekről is informálódjak. - Az öröm kölcsönös részemről is. Mosolyogtam rá röviden, mert bár a személye számomra valami megfoghatatlan kellemességet sugárzott mindig, olyan nyugalmat, amit igazából senki mellett nem éreztem soha, valahogy ez... hozzá tartozott. - Azt nem tudom, hogy segíthetsz-e, de talán már attól is jobb lehet kicsit, ha beszélek valakivel az egészről, mert harcban állok önmagammal, és fogalmam sincs, hogy béküljek meg. Sóhajtottam fel, felpillantva a vonásaira, és tudom, hogy ki kell majd mondanom hangosan a kétségeimet, mert ha nem teszem, felemészt, és bár közel fél évig menekültem előle, de még ha nekem lenne is időm évtizedekig vagy épp még tovább rágni önnön lelkemet, az általam ismert világnak bizonyosan nincsen ennyi ideje... - Tudod, világ életemben szemtelenül magabiztos lélek voltam, és soha, egy pillanatig nem hittem, hogy van olyan, ami ne sikerülne, ha igazán akarom. Mindenben jó voltam, amibe belekezdtem és energiát tettem bele, és a Vörös Holdig meg voltam győződve róla, hogy Utódként sem vallok kudarcot. Viszont akkor... Alignak elvett tőle valamit, és már egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy Sura jól döntött azzal, hogy belém fektette a bizalmát. Nyögtem ki, a mondandóm felétől inkább a talajjal szemezve, mintsem az ő vonásait fürkészve, sosem voltam kifejezetten lelkis nőszemély, és a saját lelkem sem szedtem ízekre, egyszerűen éltem a pillanatnak, de ezt most képtelen vagyok így kezelni. Szar dolog azzal szembesülni, hogy a felelősség, ami a vállamon nyugszik, képes olyasmivel arcul csapni, amire egyszerűen nem lehet felkészülni, és kétlem, hogy valaha ez lehet-e egyszerűbb. - A döntésem miatt megölte Sura utolsó kölykét. Nem tudtam megmenteni, és képtelen voltam feláldozni a hitem, a meggyőződésem, a vérvonalam minden más tagját, hogy megkímélje az életét. Az eszemmel tudom, hogy nem dönthettem másként a saját tapasztalataimból kiindulva, de a szívem egyszerűen... nem tudom, hogy fogalmazzak, mintha meghasadt volna, és szándékosan kerülök mindenkit, akit szeretek, hogy legközelebb ne vehessen el olyat, aki fontos számomra... Nem szoktam sírni, nagyon ritka az, hogy hagyom megülni bármely külső jelleget öltve az érzéseimet vonásaimon, de most ott remegnek a könnycseppek a szemzugaimban. - Nem tudom, tudsz-e valamit Alignak terveiről, beszéltél-e azóta közülünk bárkivel, de én borzasztóan aggódom, hogy valami olyasmi jön, amire mi nem vagyunk készek, Talán az Elsők sem lettek volna...
Az egész lényemet melengette Emma ölelése, ahogy a karjaim közé finoman szorítva egy hosszabb pillanatra lehunytam a szemem, és mélyen magamba szívtam az illatával együtt a hűvös hegyi levegőt. Sosem voltam mohó, így hát igyekeztem nem az eltávolodás fájdalmára, hanem a ritkán megszerzett élmény okozta boldogságba kapaszkodni, ahogy hellyel kínáltam. - Szíved joga így érezni. Ahogy az enyém is az ellenkezőjeként. Haloványan mosolyodtam el. Az összes Örökös felé eképp éreztem, hiszen egytől egyik olyan feladatot vállaltak magukra önként, amibe a Testvéreimnek, az Őseiknek is beletört a bicskája nem egyszer. Már csak azért a bátorságért tiszteltem őket. A feszült szomorúságáról igyekeztem nem nyíltan tudomást venni. Éreztem, de az arcomra nem hagytam kiülni semmiféle aggodalmat. Nem hinném, hogy arra van szüksége, hogy ilyesmivel árasszam el. Helyette inkább kifejeztem, hogy mennyire örvendek a jöttének és hogy bármiről is legyen szó, állok rendelkezésére. Legalább is meg fogom próbálni. - Ahogy tapasztaltam, egy őszinte beszélgetés mindig segít. - nem áltatni akartam, de amióta kiléptem az árnyékok közül, így tapasztaltam - Mint mindenki. - feleltem szelíden arra, hogy harcban áll önmagával - Aki így, vagy úgy, de nem áll harcban önmagával, az bajt jelent. Nézzük csak meg Atyám. Ő az, ki önmagával megelégedve, minden kétség vagy kritika nélkül csupán másokkal harcol a saját igazáért. Nekem is megvoltak a magam terhei. A beletörődésem sem jelentette azt soha, hogy nem emésztett lassan belülről. Aprót biccentettem, amikor a sóhaja fátylán át rám nézett. Itt vagyok. Hallgatom. A most derékba törő ifjúság reccsent a szavain keresztül, a tény, hogy mindenki életében eljön a pillanat, amikor a Szellemek emlékeztetik arra, hogy senkinek sem jár a Mindenség. Ez jó, ez szükséges: a beismert és megélt hibák emlékeztetnek arra, hogy nem állunk a világ felett. A javításukon való munka pedig célt ad az életünknek. Csak akkor engedtem meg magamnak, hogy akár Ő is érezhesse a szomorúságomat, amikor Sura utolsó gyermekének halálával állt elém. De hittem... Hinnem kellett, hogy ez volt az útja, hogy ezzel végezetül Emmát, és kicsit a világunk alakulását is oda viszi majd, ahol lennie kell. A halál közelről indig értelmetlennek tűnik, távolabbról tekintve minden elmúlás egy hangos visszhang a Nagy egész alakulásában. A nőstény megszületni készülő könnyeinek sóssága felkavarja az erdő aromáját. A felé eső tenyeremet finoman tettem a vállára, és egy óvó, simító mozdultot tettem, talán még a Kört is érintve a hátán. - Sura sosem volt tökéletes. Egyik Első sem. És ők sem álltak készen arra születésükkor sem, ami késbőbb rájuk várt, sőt, volt, aki a halála pillanatában sem igazán. Egyikünk sem áll készen. Csak engedjük megtörténni. Szerettem volna, ha néhány lépéssel eltávolodik saját maga marcangolásától, és tényleg azzal foglalkozna, amire Sura szánta őt. Egy egész világra, a benne élő, hozzá tartozó lelkekkel, emlékeikkel, és meglátja, hogy a maga szintjén mindenki hibázik és mindenkit próbára tesz az élet. A jók pedig megküzdenek a próbatételekkel. Ahogy talán most Ő is elkezdte azzal, hogy meglátogatott. - Nagyon sajnálom, hogy az utolsó sarj ifjan hagyta itt ezt a létet. - annyi meg nem ismert tapasztalat, annyi sosem látott élmény - De most már ott van, ahol lennie kell. Az Anyja mellett. Odaát. Mindig is végtelenül nehéz volt meggyőzni a mai világ és más kultúrák emberét arról, hogy a halál nem a Vég, csak egy állomás. Még a közülünk valók is gyászba temetkeztek, holott pontosan tudták, hogy visszajárnak, ahogy Aligak és Tupilek is, hogy védőszellemként újra élnek mások is a láthatatlanban. - Az Áldozat óta egyikük sem látogatott meg, a Szabad is csak egy évvel ezelőtt. - válaszoltam neki őszintén, és kissé megvontam a vállam - Tudod, Emma... Mióta az Elsők megölték Atyámat, sem Ők, sem más nem beszéltek hozzám egészen addig, amíg haza nem hívta őket a Kör. Szörnyű dolgok történtek a világban évszázadok alatt... Mészárlások, háborúk. De csodák is, hisz nézd, hol tart most a világ, hova fejlődtünk együtt... - hiába nem volt az életem része sosem a haladó technika, de elismertem annak vívmányait és mindazt, amit a világnak adtak - De mindvégig egyedül voltam. Csendesen. Egy jó szó, barát, egy tanács nélkül, és biztos vagyok benne, hogy rengeteget hibáztam az utam alatt. És most, mégis itt vagyok, egyszerre őrizve az örökségeteket és szolgálva azt, aki életet adott. Akkor is, ha a szívem a Testvéréjé. Mert ez a dolgom. Máshogy talán Ti sem létezhetnétek. A jó és a rossz koncepcióját már akkor elengedtem, amikor a Napisten arra kért, hogy oltsam ki az életét. Borzasztóan fájt, igazságtalannak éreztem, de most már tudom, hogy célja volt, olyasmi, amit akkor képtelen voltam elfogadni, és elárvult gyermekként megsirattam a távozását. De nem miatta. Magam miatt. Mert nekem hiányzott, én nem tudtam többé felkeresni. - Te vagy az Új Élet. - kihúztam magam és rámosolyogtam, aztán adtam neki időt arra, hogy ezen kicsit el tudjon gondolkodni - Láttál már valaha tűz pusztította erdőséget? A rombolást, a halált, ami sebeket, amiket a lángok okoztak? Ha nem, hát mondok neked valamit... A pusztulás hamva alól kibúvó új világ sokkal szebb lett, mint az, ami a lángok martalékává vált. Nézz rá az életedre. Hányszor tűnt úgy, hogy mindennek vége? És nem kerekedett ki belőle mégis valami szebb és jobb? Ahogy öregszünk és tapasztalunk, visszatekintve mindig úgy érezzük, hogy bármi tragikus is történt, annak értelme és célja volt. Hálásak vagyunk azért, mert megtörtént. Túljutottunk rajta. Többként emelkedtünk fel belőle. És biztos voltam abban, hogyha eljön az ideje, Emma is pontosan így fog erre az időszakra visszatekinteni.
- Ez így van. Bólintottam, mikor kimondta a bennem ugyancsak megfogalmazódott gondolatokat. Vitába aligha óhajtottam vele szállni. Miért is tenném? Én magam sem voltam soha az a típus, akit olyan könnyedén lehet másik irányba terelni, s ha már a gondolataink se lennének a sajátjaink, hát mi maradna végül nekünk? Már-már szórakozott volt a felhorkanásom szavai nyomán. Ezek szerint eddig baj volt velem, lévén nekem aztán semmi problémám nem volt magammal jó ideje, na jó, ha nagyon boncolgatni szeretném, egy életre megbélyegzett a teremtőm azzal, hogy eldobott, de mostanra úgy gondolom, hogy ez az ő hatalmas tévedése volt, és nem a személyem ellen irányuló akármi, hisz sosem ismert meg igazán. Ettől függetlenül értem, amit mond, de attól még ezt a cipőt most szívesen lerúgnám magamról, lévén van nekem elég bajom, nem akarom még ezt a sok lelki kórságot is cipelni. Egyszerűbb lenne csak haragudni, és ha nem olyat ölt volna meg, akiért felelősséggel tartoztam, nem pusztán azért, mert a vérvonalam tagja, hanem mert megígértem, hogy vigyázok rá, akkor csak a dühöm táplálna, de nem így történt. - Nem is hiszek a tökéletességben, tudom, hogy nem volt az, miként senki sem lehet az. De nekik egyszerűen sokkal több idejük volt, és… és mégsem érték el, amit akartak. Most pedig itt vagyunk mi, és nem úgy tűnik, mintha évszázadok állnának előttünk, hogy beleszokjunk ebbe, és képesek legyünk… nem is tudom… bevégezni, amit be kell? Ami meg van írva? És ha végül ez az egész a fajtánk kihalásához vezet, akkor nekünk az a sorsunk, hogy elbukjunk? Káosz az, ami a fejemben van, és bár a szavaim súlyosak, és valahol igenis érzem, talán mind érezzük, főleg a fakírokkal történtek okán, hogy ez bizony reális veszély, mégsem akarom elhinni, hogy ennek így kellene lennie. Csak éppen… köztünk érzésem szerint még annyi egység sincs, ami az Elsők közt volt, és nem hiszem, hogy ne akadna olyan Utód, akit Alignaknak végül sikerült maga mellé állítania. Az pedig már egy olyan feloldhatatlannak látszó ellentét, amit nem tudom, miképpen lehetne jól kezelni. - Nehéz abban hinnem, hogy ott kell lennie, ha egyszer önkényesen vetettek véget az életének. De bízom benne, hogy valóban ott van, és jó ott neki, más úgysem maradt nekem ennek kapcsán. Idővel biztosan leülepszik majd bennem ez az egész, de jelenleg nem tudom még úgy nézni, hogy ez szükséges rossz volt… hogy ennek meg kellett történnie. Elgondolkodtam azon, hogy kapcsolatba lépjek Surával… hogy megkérjem az Őrzőket, kössék hozzám, mert most úgy érzem, szükségem lenne rá. De a másik, nagyobb részem szeretné hagyni pihenni, túl sokat foglalkozott már így is földi dolgokkal. - Vele én is találkoztam a Vörös Hold előtt. Sokakkal nem, bár van, akivel időről-időre telefonon tartottam a kapcsolatot, illetve nyilván mióta a városban vagyunk, és visszatértem önkéntes száműzetésemből, Castorral azért szeretem eltölteni az időmet, de beszélni a lényeges dolgokról valahogy egyikünknek sem igazán akaródzik. Talán bizonyos tekintetben könnyebb csukva tartanunk a szemünket. - Nem mondom, hogy az év nagy része, amit egyedül töltöttem farkasalakban, nem esett jól… és őszintén szólva el tudnék viselni még pár évet, esetleg évtizedet úgy, de évszázadokat egyedül… Minden elismerésem, hogy még ép eszednél vagy. Szavakba önteni nem tudnám, milyen magányos útnak tűnik az övé, mondanám, hogy eztán gyakrabban meglátogatom, de ki tudja… lehet, hogy ő meg már másként nem tud igazán létezni, nem hiába él elvonultan. A szavai csendes visszhangot vertek a lelkemben, és ha létezhet olyan, hogy az ember egyszerre akarja büszkén kihúzni magát és szégyenkezve leszegni a fejét, ez most velem megtörtént. Pont ez az… milyen Új Élet az, akinek a nyomában halál jár? - De ha minden elpusztul, vajon marad még ott világ, ami képes lesz kibújni? Sóhajtottam fel csendesen, én tényleg, minden porcikámmal reménykedni akartam, hinni abban, hogy bármi történik, az azért jön, hogy utána jobb legyen, de annak fényében, hogy a háttérben ki állt, nehéz volt ebben hinnem. - Őszintén, Denaali, egyetlen korábbi problémám sem ért a nyomába ennek, mindegyik gyermeteg hisztinek tűnik ahhoz képest, amiben most vagyunk. Pedig majdnem ott maradtam három Vörös Holdon is… lehet, hogy eddig mázlista voltam. Csóváltam meg a fejem mosolyogva, igazából értem, hogy mit mond, de azt hiszem, nem láttam eleget ahhoz, hogy teljesen fel tudjam fogni, az itt és most nélkül éppen úgy nincs jövő, miképpen Connor halála nélkül sem lenne az itt és most. - Tudom, hogy mindennek oka van, de olyan borzasztóan nehéz ezt elfogadni, amikor ilyen ára van. Sokkal szívesebben adtam volna oda a saját életemet… Sóhajtva dőltem neki kissé, csak hogy érezzem, ott van, kicsit jobb volt tőle, nekem biztosan, de azt hiszem, ő sem bánta. - Fog még ennél jobban is fájni, igaz? A fizikai fájdalomért rajongtam, de a lelkit nem tudtam a helyén kezelni, megbolondultam tőle, ezért fájt az is szörnyen, amikor az Áldozás után a Falka sem volt már ugyanolyan, nekem legalábbis nem, azok nélkül semmiképp, akik igazán fontosak voltak nekem. A sors különös fintora, hogy többen közülük ugyanezt a terhet cipelik…
Örültem, hogy nem kellett belefeledkeznünk egy olyan apró és jelentéktelen vitába, mint hogy megszabjuk egymásnak, hogy melyikünk miként érezhet. Engedte, hogy én örömmel és tisztelettel fogadjam, ahogy magam is elfogadtam, hogy erre nem érzi magát méltónak. Nem telt olyan sok időbe, mire az is kiderült, hogy pontosan miért. Hagytam beszélni, és hagytam azt is, hogy a gondolataimra felhorkanjon, mert megint csak: évszázadok választottak el bennünket egymástól. Én is átéltem azt, amin most Ő kénytelen keresztül menni, de már magamra is esendő, csenevész kölyöként tekintek vissza, holott tudom, hogy megélni micsoda tortúra és szenvedés: jobbá tűnik igazságtalannak az egész, mintsem helyénvalónak. Ezt a tényt elfogadva pedig úgy éreztem, hogy most nem az az én dolgom, hogy bármiről is meggyőzzem. Szükségtelen volt. Mint minden fiatal farkas, úgy Emma is csak dacolna és ágálna. Én csak azt szerettem volna, ha látja, hogy mi, akik már több telet megértünk nála, egyszer átéltük azt, ami neki most új, ijesztő és borzasztóan kellemetlen. A mi jelenünkben nekünk is az volt. Elmosolyodtam az elméletére. Megmelengette a szívemet. Azokban az évszázadokban, amikor a sápadtarcú alakját a Teremtő erejével magamra öltve jártam a világot a szennyes pocsolyáktól a macskakövekig, rengetegszer láttam azt, amit most Ő érez. Másoktól. Emberektől, Őrzőktől, Farkasoktól egyaránt. Az ég felé néztem, és már szinte gyermeteg könnyedséggel mosolyodtam el. - Minden Fiú attól retteg, hogy sosem ér az Apja nyomdokába... - kezdtem bele eltűnődve - Minden Lány attól retteg, hogy sosem lesz olyan jó Anya, mint a sajátja volt... Aztán valahol... A valóság és a félelem árnyékában találkozik a valóság... Nagy kört írtam le kezeimmel azért, hogy a mozdulat végén kinyújtott kézfejem ujjai találkozzanak a mellkasom előtt, ott maradjanak egy darabig, aztán újra az ölem békéjében találjanak mozdulatlan nyugalomra. - Sura mindig is pragmatikus volt, az összes változót és lehetőséget számításba vette, még akkor is, amikor csupán a begyűjtött rönköket és ágakat szemlélte, hogy vajon melyik lesz a legalkalmasabb a tűzgyújtáshoz? Szükség van kicsire és nagyra egyaránt, hogy feléledjenek a lángok, és egész éjjel kitartson a melegség. Hidd el nekem, ha nem Téged talált volna a legalkalmasabbnak, most nem ülnél mellettem. - először is, tényleg a saját pozíciójában akartam megerősíteni, minden megpróbáltatásai mellet is, de a Nagy Kérdés, az Igazi... az még mindig ott csengett egy kissé még a sóhajom után is - Nem tudom, mi a sorsotok. Vagy a sorsom. - tettem hozzá, kissé félszegen - De úgy gondolom, hogy lesz majd olyan, aki elbukik. Abban viszont kételkedem, hogy Atyám valós, végső célja ez lenne, hogy bennünket eltöröljön a világból. - hogy is lehetne, hiszen... - Tetszik vagy sem, Ő a Holdisten, a Legelső Farkas a világon, aki annyira büszke, hogy már saját magát is megvakítja vele... Nem hiszem, hogy ki fog bennünket irtani. Legfeljebb... Válogat. Mert megteheti. Mert úgy fest, hogy hatalmában áll. De a saját emlékeim fényében kötve hiszem, hogy az lenne a végső célja, hogy kipusztítson minket. Azzal a saját bukását idézné elő, a neve pedig elhalna a semmiben - erre pedig még fiatalon sem állt készen. Hiába igyekeztem meggyőzni arról, hogy a legfiatalabb Új Élet gyermeke a célját teljesítette be - ahogy arra számítottam, nem ért igazán célt a mondandóm. Finoman vettem le róla a simító kezemet, és csak a tegnap esti tűz előttünk lévő hamujába meredtem. - Ahogy a Testvéreink nagyjától is önkényesen veszi és vette el valaki ezt az életet... - pillantottam rá, hiszen minden halottunk más vagy saját keze által veszett el eddig, minket sem betegség, sem a látszólagos öregkor nem szólít el ebből a létből - Úgy hiszem, hogy ha Surának ez olyasmi lenne, amit nem tud és akar elfogadni, megtalálta volna a módját, hogy a tudtodra adja. Ha valaki, hát én pontosan tudom, hogy milyen az, amikor a Szellemvilágban valaki nyughatatlan, és Sura természetét ismerve addig és addig járt volna egy Őrző nyakára, amíg el nem érte volna, hogy megfeddhesse Emmát a maga módján. De erre nem került sor, a Gyermek halálát pedig igazából csak Emmának kellett látszólag tényleg feldolgozni. Meg talán azoknak, akik közel álltak hozzá. Csak bólintottam, amikor Ragnar kapcsán mondta, hogy Ők is találkoztak. Ennek örültem, azt hiszem, minden apróságnak örültem, ami az Utódokat közelebb hozta egymáshoz. Ami engem a megszokott utamon még távolabb sodort. De ez nem olyasmi volt, amivel akartam, hogy komolyabban foglalkozzon, egyszerűen csak próbáltam neki megint perspektívát mutatni. - Megteheted. - válaszoltam arra, hogy még szívesen kóborolna a Farkas testében akár évtizedeket is - Senki sem tiltja meg, ha ez esik jól. Örülök, ha így érzel. - most először néztem félre a barlangom bejárata felé - Csak azért vagyok ép eszemnél, mert muszáj. Én mindig is a testvéreimmel akartam lenni, de még csak arról sem tudhattak, hogy létezem. Ne érts félre, csupán... Irigylem a lehetőséget, ami a kezeidben van. Nincs eltiltva, nincs magányra kárhoztatva és mégis élvezi azt, és mindeközben... Én az életem adtam volna már fele annyi szabadságért, amivel Ő most rendelkezik. Mert ez nekem sosem járt, és mire megadatott... Csak eltemetni tudtam azokat, akikre évszázadokat vártam. De ez nem az Ő hibája. Nem is akarom úgy éreztetni, hogy az lenne, a legkevésbé sem. És mindez elvezetett oda, hogy úgy beszéljek az Új Életről, ahogy azt megilleti. Elismeréssel. Méltósággal. - Nincs "új" régi nélkül, Emma. Csak ennyit dörmögtem neki a kérdésére, hogy maradna-e világból bármi is, ha minden elpusztulna. A Neve, a Léte, a Vére lenne nevetség tárgya, ha nem a pusztítást követné az, ami belőle fakad. Mert különben... Fájdalom és sérülés nélkül semmi szükség sem lenne rá. Minek az Új élt, ha a régi is pont megfelel, nem igaz? Csendesen hallgattam az utolsó vallomását, kérdésit, szavait. Bárcsak tehetnék valamit... Bárcsak lenne olyan képesség a véremben, ami segíthetne rajta... De talán van... Kicsit mozgolódtam, hogy úgy tudjam átfogni a vállát, hogy azokra a pillanatokra szinte elvesszen a karom ölelésében, aztán segítségül hívtam az Álmodót. A közelgő tél helyett tavasszal, virágok közt ültünk. Az eddiginél könnyebb és vékonyabb karom a vállán szinte súlytalan lett, főleg azért, mert másik kezemmel is átöleltem, és csak lógtam a nyakában. Fiatalos hangon nevettem fel, ahogy eltávolodtam tőle, és ragyogó kék szemekkel és friss borostával néztem rá nevetve. - Rád szükség van, Emma! Nem csak nekem, hanem sok hozzám hasonló kis Trollnak. És igen, fog még fájni, de mindenkinek fáj, ugye tudod? Nekem is sok minden fájt, de már... Már semmi sem. Te tudsz tenni dolgokért, én még annyira sem álltam készen, mint te. Ne hagyd, hogy felesleges legyen... Nem tudom, mennyit tudtam átadni a személyiségből a beszéddel, nem is az volt a fontos. Csak az Illúzió, hogy a magam helyét az eltávozott kölyök vette át, hogy talán így "el tud búcsúzni" és meghallja azokat a dolgokat, amikben szinte teljesen biztos voltam, hogy Sura utolsó Gyermeke átadna neki helyettem, és helyette is.
Kezdőlap
//
