~ Én sem azt mondom, hogy agresszívvé kell válnom, vagy, hogy el kell azt érned, hogy az legyek. Csupán csak szeretném, ha nem lennék teljesen védtelen. Elsősorban nem az a dolgom, hogy nekimenjek bárkinek, de te is tudod, hogy benne van a pakliban, kerülhetek meleg, vagy gázos helyzetbe. Főleg, hogy most is kapcsolatban állok az egyik hegyivel. ~ a lényeg, hogy fel akarok készülni. Főleg, hogy a koromhoz képest nagyon nem ott állok, ahol már régen kellene. Egyikünk sem tartotta fontosnak, hogy átessek azon a "képzésen", amin a legtöbb farkas még kölyökkorában átesik. Nekem ez nagyjából kimaradt, ha nem is teljesen, de jórészt. Szóval van mit bepótolni. ~ Vagy élve... ~ fejeztem be a felém küldött gondolatát. ~ Eddig nagyon ellenkeztem, de azt hiszem mégiscsak kell egy fegyver. Elővigyázatosságból. ~ soha nem akartam magamnál tartani stukkert, mert úgy voltam vele nem kell. Nem kerülök én olyan helyzetbe, hogy kellene, de most mégis azt mondom, hogy talán nem lenne rossz ötlet, ha lenne egy. Tudok velük bánni, kedvencem is van, és azt hiszem fogok ahhoz eleget "játszani a tűzzel", hogy jobb lesz, ha van egy. Nem fűzöm tovább a szót, inkább elveszem a növényzetben, hogy aztán onnan figyeljem Jesset és a megfelelő pillanatban onnan ugorjak ki és kapjak felé, majd menjek is tovább, mint aki ott sem volt. Csak a bundáját kapom el, de nem számít. Megpróbál utánam jönni, de én újra az aljnövényzetbe lapulok és óvatosan kúszok arrébb, hangtalanul. Nem haladok túl gyorsan, hacsak nem követett a növényzetbe és nem jött utánam. Ha igen, akkor megszaporázom a lépteimet. Úgy helyezkedek, hogy megint jól lássam. Olyan közel megyek hozzá, amilyen közel csak tudok, de közben eszembe jut, hogy ennek a macska-egér játéknak csak akkor van bármi értelme, ha én akarok támadni. Ami pedig nem fog megtörténni. Egyszerűen azért nem, mert ha meleg helyzetbe kerülök, akkor vagy lelépek, vagy a másik fog először támadni, de akkor nem lehet ezt játszani. Kiugrom a takarásból és Jesse hátsófelére vetődöm, belemarva a lábába. Vagy legalábbis megpróbálva azt. ~ Azt hiszem senkire sem fogok úgy támadni, hogy ez a bújócska alkalmazható legyen... Azt mutasd meg, mit tegyek, ha engem lepnek meg?! Ha valaki kirobban a fák közül és a földre szorít? ~ tekintve, hogy ez már megtörtént, jobb lenne, ha erre mennénk rá. Főleg, ha a másik farkas idősebb és erősebb is nálam. Hogyan szökjek meg előle, vagy csússzak ki az agyarai közül?
~ Tudom, de jobban örülnék annak, ha nem kellene bajba kerülnöd. Jobb volt, mikor még nem kellett ilyen miatt aggódnom, hogy valaki esetleg darabokra szed téged munka közben, vagy csak úgy megmar, mert egyedül vadászol, és nem vagyok ott, hogy feltépjem a torkát.~ Válaszolom neki vissza, és tudom, hogy abban igaza van, bajba is kerülhet és akkor szüksége lehet némi harci tudásra, de napok alatt, hogy tanítsam meg neki azt amit én hosszú évek alatt sajátítottam el, amire neveltek és tanítottak? Plusz Richard módszereit nem akarom rajta alkalmazni, keményen összeverni vagy a többit, amit én elszenvedtem, de erősebbé tett. Nem visz rá a lélek, hogy bántsam, így is bűntudatom van, hogy a múltkor sex közben bántottam, még akkor is, ha ő is felmarta a húsom. Istenem, sírt folytak a könnyei, mert bántottam, holott megígértem neki, hogy sosem teszem… és most erre még is, és most is ezt kell majd tennem, mert sosem tanulja meg ha csak magyarázok, és azt kérem vesse rám magát, és én csak ledobom, sebzés nélkül. Ó, a rohadt életbe bele! ~A fegyver, igen, ennek örülök, hogy végre magadhoz vennél egyet. Van is számodra egy ….~ Elhallgatok és eldöntöm, beszélek Balázzsal, korábban kinéztem neki egy fegyvert, olyan nőies, díszítet, köves és na, gondoltam az talán elnyeri a tetszését, majd a golyókat is megcsinálom bele neki, kézzel egyedileg legyártva, hogy halálos legyen és passzoljon a kaliberbe. De a mellé biztos nézek valami komolyabbat is neki. Rose kérésére nem válaszolok, a lábam is elrántom előle, hogy ne érhessen el, helyette most én tűnök el a növényzetben és lapulok meg, majd kúszok el, ha tudni akarja akkor legyen, megtámadom, és meglátjuk mit tud tenni ilyen helyzetben ösztönösen, és talán abból ki tudunk majd indulni. Csendesen osonok az avarban a bokrok takarásában, közben fülelek a barlang felé is, és Rose-t is figyelemmel kísérem. Majd egyszer csak oldalról robbanok ki a növényzetből és a hátát akarom telibe kapni, leteperni és a földre szorítani, és elkapni a tarkójánál a bundát. Így akarom majd leszorítani és megnézni, mit tud ez ellen tenni, ez a támadási mód elég valószínű, az ismerőse is hasonlóan kaphatta el, tehát ezt már nagyjából ismernie kell. Tudni akarom, mi az első, amit tesz ilyen helyzetben? Hova nyúl, mit próbál harapni? Lerázni nem fog tudni, nehezebb vagyok nála.
~ Majd igyekszem nem bajba kerülni, eztán sem ez lesz a célom, de benne van a pakliban. ~ válaszolom rögtön, de a mondandója másik felén egy kicsit elgondolkozom. Odasétálok hozzá és közvetlenül előtte ülök le. Az orromat az övének nyomom és meg is nyalom a fekete hím pofáját. Homlokomat az övének illesztem. ~ Tudom. És azt is, hogy haragszol, amiért felderítő lettem és amiatt is, hogy megmart egy másik farkas. És azt hiszem amiatt is, hogy arra kértelek, szegd meg amit nekem ígértél... De nem tarthatsz egy szobába zárva, attól tartva, hogy valami bajom esik... ~ nyilván nem szó szerint értettem, hogy bezárna egy szobába. A lényeg, hogy nem akarok tovább burokban élni, örökké csak rá hagyatkozva úgy, hogy nem tudom megvédeni magam. ~ Nem hiszed, hogy képes vagyok rá... Igaz? ~ elhúzódtam tőle és a szemeibe fúrtam a sajátomat. ~ Arra, hogy egyedül is megoldjak feladatokat, hogy fontos és hasznos részese lehetek egy falkának, hogy képes lehetek megvédeni önmagamat... ~ nem tudom mit gondol erről, mert sosem osztotta meg velem. Olyan mintha félne attól, hogy kikerülök az irányítása és a védelme alól. Azonban mindezek nem jelentik azt, hogy Ő kevésbé fontos számomra. Most is ugyanolyan rajongással vagyok iránta, mint az elmúlt 130 évben mindig. Ő jelenti nekem az egész világomat, de szeretném, ha nem csak a csatolmánya lennék... ~ Nem szívesen, de belátom, hogy jól jöhet. Glockot szeretnék, azt kedvelem a legjobban és azzal tudok a legbiztosabban lőni. És ha újat veszel, ott akarok lenni, hogy kiválasszam. ~ foglaltam neki össze, hogy mit is szeretnék pontosan. Éreznem kell a fegyvert, hogy kézre álljon és kényelmes legyen tartani. Nem akarom, hogy nélkülem vegye meg. Oké, a válasz helyett eltűnik. Ezek szerint mindjárt rám veti magát, vagyis ezt hiszem, különben miért ugrott volna be a növények közé. És nem is tévedek nagyot, hiszen a következő pillanatban már érzem is a súlyos testet magamon, a marást az egyébként még mindig sebes tarkómon - Aúúúúú!!! - és az erőt, amivel a földre taszít. Túl nehéz a teste nekem. Próbálok valahogyan kicsúszni az agyarai közül és kereket oldani, de ha erősen lefog, akkor ennyi volt. Nem tudok szabadulni, csak halkan szűkölni, mert még mindig nagyon fáj ahol előbb Cédric, majd Jesse mart belém, és a tetejébe még ezüstöt is kaptam a sebre. Hát most megint felszakadt... Betölti az orromat a kiserkenő vérem szaga...
~Nem örülök neki, egyáltalán nem… nincs harci képzettséged… ami szerintem kellene ehhez a posthoz, és haragszom Brodyra is, hogy minden ilyen nélkül osztott be oda, inkább nővérkének kellett volna… mintsem Felderítőnek, aki bajba is kerülhet… Jó, persze nem ez az elsődleges dolgod, hanem az információ gyűjtés, de bajba is kerülhetsz… Ez pedig kifejezetten zavar, hogy a kutakodás közben meg is támadhatnak…~ Nem gondoltam végig a dolgot, csak kapásból válaszoltam. Rose az egyetlen gyenge pontom az életemben, és most ahogy belegondoltam, hát kijött, amit gondolok, holott nem igen szoktam fejtegetni neki az ilyeneket, de most már tudj amit is gondolok erről az egészről. A pofanyalást viszonzom, és kicsit megharapom a fülét, de csak picit, hogy ne fájjon neki. Jól gondolja amúgy legszívesebben bezárnám a Hotelbe és nem engedném ki onnan felügyelet nélkül, nem csak mert félteném, hanem mert birtokló is vagyok vele szemben, bár ezt igyekszem nem felszínre engedni, mert nem akarok egy vaskalapos hím lenni. ~ Nem. Kicsi vagy… könnyen magam alá gyűrlek bármikor… és még én se vagyok egy hatalmas hím… akkor egy nálam nagyobb, akinek a vérvonala az erő? ~ Válaszolom meg neki, lehet nem fog jól esni az, amit válaszoltam. De ez az igazság, nem hiszem, hogy képes lenne harcban bármit is elérni egy nála nagyobb és harcedzettebb farkassal. ~Egy hasonló méretű nőstény ellen lehet esélyed, ha ő sem harc edzett vagy képzett…~ Kemény szavak tudom, de ez az igazság. Mifelénk a nőstényeket sosem tanítottuk a harcra, csak a vadászatra és a sebek ellátásra. ~Megtanítom amit tudok, ami hasznos lehet neked, hogy ne a nulla eséllyel indulj ennek neki, próbálom olyan rövid idő alatt amennyire csak lehet, de még mindig azt szeretném, ha óvatos lennél és inkább menekülnél.~ Közlöm vele mielőtt még eltűnnék még a bokrok között a háta mögött. A barlangtól idő közben már eltávolodtunk. De nem gond, sehol egy teremtett lélek sem, aki megzavarhatna vagy meglophatna bennünket. Rövidesen a hátára vetem magam és a vérét érzem a számban, így hamarosan elengedem és a sebet kezdem el nyalogatni, nem sok esélye van arra, hogy levessen magáról, szóval leszállok róla. ~Maradj hason!~ Aztán félig vissza telepszem rá. ~Támaszd ki a hátsó lábaid, aztán a következő amit tehetsz, teljes erőből dobd fel a feneked, akkor a másik közelebb kerülhet hozzád a meglepetés erejével, marj erősen a lábába vagy a farkába, abba amit elérsz és rángasd a fejed, azzal jobban marcangolod.~ Tanácsolom neki, miközben azt nézem, mi az amit még meg tud tenni. ~Úgy gondolom, emberi formában lennél a leghalálosabb egy nálad nagyobb ellenféllel szemben. Golyót a fejbe és a szívbe.~ Gondolkozom még el, aztán lemászom róla. ~Újra!~ Azzal megint eltűnök a szeme elől, és meglapulok, hogy ismételten megtámadjam, de most csak finoman fogom meg a bundáját, mikor a másik oldalról vetem rá magamat. Meglátjuk sikerül-e neki amit tanácsoltam.
Egy pillanatig azt hiszem, hogy nem jól "hallok" és még így, bundásan is elképedt pofit vágok. ~ Nővérkének? Ezt meg mégis, hogy gondoltad? Nem vagyok nővérke, soha nem is voltam, és nem is szeretnék az lenni! ~ életemben még csak halványan sem utaltam arra, hogy érdekelne a gyógyítás. Egyetlen farkas van csak, akinek egyszer segítettem és barbár módon, de végül kiszedtem belőle a golyókat és összefoltoztam a nyílt sebét. De ennyi. ~ Oké, értem, hogy zavar, de szeretném ha elfogadnád: Én ezt akarom! Mondhattam volna nemet Brodynak, jelezhettem volna Castornak, hogy nem akarok felderítő lenni, csakhogy akarok! Kérlek értsd meg, hogy szeretném ezt csinálni! ~ próbálom gondolatokba önteni, hogy ez mennyire fontos nekem, de félek nem fogja sem elfogadni, sem pedig megérteni, mert félt engem... Jó, oké sejtettem/tudtam, hogy nem tetszik neki a dolog, de azért durván szíven üt, hogy gyakorlatilag nem tart képesnek... semmire. ~ Ha ezt gondolod... ha tényleg ezt gondolod... ~ megálltam, mert át kellett gondolnom, hogy mit akarok neki mondani. Ugyanis nem könnyű, amit ki szeretnék bökni... ~ ... Akkor miért mentél bele? Miért engedtél a kérésemnek? Nincs más, aki képezhetne... A Te kölyköd vagyok... sajnálom, hogy meg kellett rá kérjelek... de ez van. Reméltem, hogy hiszel bennem, hogy képes leszek megállni a helyem... ~ nem tudom befejezni a gondolatot. Egy dolog sejteni, hogy mit gondolhat a másik, de egy egészen más dolog azzal szembesülni, hogy a kedvesed úgy áll hozzád, hogy nem hiszi, hogy képes vagy megállni a helyed. ~ Az leszek. ~ válaszolom végül kurtán. Most már tudom, hogy mit gondol. Megingott már az önbizalmam magammal szemben, hogy igenis meg tudom állni a helyem felderítőként... és vágytam a támogatására. Nem könnyű szembesülnöm Jesse gondolataival, de ettől még nem gondolom meg magam. Még nem adom fel. Inkább csak arra koncentrálok, amit tanítani próbál. Figyelek a tanácsaira és amikor azt mondja újra, igyekszem felkészülni. Mikor megint magamon érzem, mindent igyekszek úgy csinálni, ahogyan mondta. De ahhoz, hogy le tudjam valamelyest dobni, erő is kell. Beleadok mindent amit tudok, de félek nem tudom annyira lelökni magamról, hogy aztán bele is tudjak marni, főleg, ha nem ereszt el közben. Ha eleresztett akkor valószínűleg sikerült a dolog, viszont ahelyett, hogy megcincálnám, inkább menekülőre fogom és bevetődöm a növényzetbe. Ha pedig továbbra is rám szorít, akkor talán sikerült valamennyire arrébb löknöm, de így nem tudok se megszökni, sem pedig belé mélyeszteni az agyaraimat.
~Tudom, de az még is csak nyugalmasabb lenne mint felderítőnek lenni… ~ Válaszolom vissza zsigerből. Nem úgy gondoltam, hogy ez lenne neki a megfelelő munka, csak azt akartam árnyalni vele, hogy ha nővér lenne, akkor nem kellene aggódni miatta, nem kellene bántanom, és ezt tanítanom neki, amit itt művelünk, nem kellett volna korábban bántanom. Ezüstöt nyomnom a sebére, belemarni az oldalába, kést döfni a combjába, ami ezüstből volt. Akkor nem kellenének a következő leckék sem, amik előtt áll, és amiket el kell majd szenvednie, mert fájdalmas leckéket fog kapni. Majdnem helyben kezdek el toporogni, és rávágni, hogy, de én nem akarom, hogy Felderítő legyen, és ezzel foglalkozzon. Ilyenkor bánom, hogy nem lehet terhes, hiszen egy gyerek most kellőképpen lefoglalná, pontosabban a terhessége, akkor nem tenné ki magát ennek. Bár azt hiszem, ez sem lenne tökéletes megoldás, de most mind egy is. Veszek egy mély lélegzetet amit lassan engedek ki, és átgondolom amit mond nekem, azzal kapcsolatban, hogy nem hiszek benne, hogy akkor miért mentem bele a dologba, végig gondolom, mi vett rá arra, hogy megtegyem. ~Mert igent mondtál, mert elvállaltad, és mert tudom, hogy vannak feladataid, amit el kell végezned, és mert nem akarom, hogy meghalj nekem, mert valami balul üt ki. ~ Amit eddig Castorból láttam, nos, az arra enged következtetni, hogy nem hagyta sokáig parlagon Rose-t, szinte biztos, hogy adott neki már feladatot, amit el kell végeznie, amiről nem tudok. Nem örülök ennek, egy cseppet sem, de ezzel mit tehetek? Nagyjából semmit sem, ha csak nem leszünk megint Renegátok. Végül megrázom magamat, és felhagyok a belső marcangolással, gondolatokkal, elmondtam, amit akartam, tudja, mit gondolok, így ennek már nincs tovább helye. Ideje neki fogni a munkának, és megpróbálni tanítani neki valamit, ami hasznos lehet a számára. Azonban, hiába, nagyobb, nehezebb és erősebb is vagyok nála, és akkor a tapasztalatom nincs emlegetve. Nem eresztem neki nincs esélye menekülni, azonban, ha egy –egy ellenes a küzdelem, akkor az ellenfélnek, is ki kell tátania a pofáját, hogy átharaphassa a torkát, tehát el kell eresztenie. Hát én is elengedem a fogaimmal, és kitátom a pofámat, helyezkedek, és elemelkedek róla egy kicsit, hogy jobb szögben csaphassak le a nyakára, és lám, ez elég neki, hogy messzire iszkoljon. A növényzetbe veti magát, és én pedig utána iramodok. Lássuk mennyire gyors így, ebben a helyzetben?
Még, hogy nyugalmasabb... Persze az lenne, meg unalmasabb is. Meg egyáltalán?!! Én nem vagyok nővérkének való, sosem voltam az és nem is leszek és ezzel ezt a dolgot rövidre is zártam. ~ Oké, lemondok a felderítőségről, ha te is valami nyugdíjas izgalommal járó melót és feladatot vállalsz. Kezdetnek mondjuk ne legyél végrehajtó és talán itt lenne az ideje, hogy abbahagyd a pénzért való ölést... ~ nem, egyáltalán nem gondolom komolyan, hogy hagyja abba és ezt a gondolatom hangulatán is érezheti Jesse. Nem azért, mert nem féltem, ugyanis nagyon is félek attól, hogy egyszer nem jön vissza egy munkájából. Csakhogy. Tudom, hogy ez teszi őt boldoggá. Mindig is ezt csinálta, ebben jó, ez az ő szakmája és azt hiszem az élete is. Már előttem is bérgyilkolásból élt, és nem hiszem, hogy abba akarná hagyni. Ha pedig ez ennyire fontos neki, úgy érzem, nem kérhetem tőle... nem foszthatom meg ettől. Tehát a gondolat egyáltalán nem volt komoly, inkább csak amolyan visszavágás neki. Vagyis visszaszólás, amolyan csípőből jövő válasz. Az pedig, hogy én mennyire is ragaszkodom ahhoz, hogy felderítő legyek? Koránt sem annyira, mint ő a munkájához. Viszont szeretném magam kipróbálni, mielőtt elbukom, vagy feladom. Nem mondom, hogy biztosan meg tudom majd állni a helyem, de szeretném megtudni, mielőtt egy hátraarccal kivonulnék. Utoljára a Pipacsban voltam valamiben nagyon jó. Ma pedig aligha szeretném, hogy megint abban legyek a legjobb, mint akkor. Mármint Jessenek igen, neki a legjobb akarok lenni, de arról csak neki van tudomása, hogy miben vagyok jó. Vagyis mindenesetre tanult... A felderítő posztot önként egyetlen okból adnám fel. Az pedig egy gyerek lenne. De mivel Jesse azt nem akar, hát én sem mostanában fogok vele előhozakodni. Nem is baj, hogy az elmúlt hetekben nem került ez közöttünk szóba. Az ő részéről nyilvánvalóan nem téma, az enyémről pedig... mióta ide jöttünk egyszer sem említettem meg neki. És azt hiszem egyelőre nem is fogom... ~ Nem halok meg... Legalábbis nem mostanában. - ha tudnék, akkor most rá mosolyognék, hogy oldjam a hangulatot. Nem tervezem még egyelőre elpatkolni, szóval nem akarom, hogy feleslegesen aggódjon miattam. Tudom nem úgy tűnik, de vigyázok magamra. Vagyis igyekszem. Igyekszem nem bajba kerülni. Mikor elenged, nekem nem is kell több, már kereket is oldok. Gyorsan és erővel vágódom be a növényzet közé, és közben hátrafelé fülelek, így figyelve Jessere. Ahogy meghallom a növényzet jellegzetes susogó hangját, nem gondolkozom tovább, csak visz előre a mozdulat, az izmaim minduntalan megfeszülnek a testemben és én tovább futok. Puhán érnek a mancsaim az avarba, hogy aztán könnyedén és ruganyosan el is váljanak onnan, újabb lendületet téve a magukévá. Cikázva haladok, hogy a szagom mindenhol ott legyen és a kellő pillanatban, amikor úgy gondolom nem vagyok a fekete bestia szemei előtt, akkor veszek egyetlen éles kanyart jobbra és így folytatom a rohanást. Ha mázlim van, akkor ezzel majd a hím hátába tudok kerülni előbb utóbb. Kicsi vagyok és gyors és ez most nagyon is jól jön ebben a fogócskában...
A következő szavaira farkasként is összevonom a szemöldökömet és úgy nézek rá mintha megőrült volna a hanglejtése ellenére is, amit felém küld gondolati síkon. ha én nem lennék Végrehajtó és nem bérgyilkosként dolgoznék, akkor az olyan lenne mintha kiheréltek volna. Ez az életem, csak ezt ismerem, tíz éves korom óta a kiképzésem csak erről szólt, soha nem végeztem más munkát csak ezt az egyet. Oké, meg tanultam golyót önteni, de az mellékesnek jó, hogy magamnak csináljak muníciót, de hogy valami mást végezzek, mint ami vagyok? Nem, az képtelenség. Nem értek semmi máshoz sem, Rrichard kezdettől fogva erre nevelt, erre a munkára, így számomra az a lehetetlennel egyenlő, hogy munkakört váltsak. Amúgy sem hiszem, hogy bármi mást eltudnék viselni, azt hiszem ezek után minden más teljesen unalmas lenne a számomra, és hamar felhagynék vele. Nekem nem menne a szabvány, vagy szokványos meló. Az aki elmenne eladónak, biztonsági őrnek, vagy menedzsernek az nem én lennék. Ki tudja, ha nem úgy alakul az élet, ha életben marad a családom, akkor lehet más ember lennék, és ki tudja, lehet már réges -régen nem élnék, lett volna feleségem, gyerekeim, és vittem volna tovább a család nevét és a vállalkozást, lord lettem volna, és a többi… de nem így alakult az életem, a családom lemészárolták, a ház népével együtt. A birtok és a vagyon Richard kezébe került, valami ok folytán. Hivatalosan engem is megöltek akkor… csak a falka és a teremtőm tudta az igazat, hogy én életben maradtam …. Valahol megértem, hogy ki akarja magát próbálni valami komolyabban amihez felelősség is jár, hiszen korábban semmi ilyen munkája nem volt, korábban, mielőtt megismertük volna egymást akkor éjszakai pillangó volt, elegáns kéjhölgy, aztán ahogy elvittem onnan volt pár másik munkája, de egyik sem volt valami élmény dús. Az is igaz, hogy a legtöbb esetben nem sokat kellett tennie, én elvégeztem a magam munkáját és elláttam, amire szüksége volt, illetve, inkább pénzzel láttam el, hogy vásárolhasson, amit csak szeretne magának és nekem is. Lehet, hogy ráunt a kitartott nő szerepre? Hiszen a munkáira korábban se lett volna szüksége, csak azért csinálta, hogy nap hosszat ne unatkozzon, vagy ne legyen egyedül, ha napokra eltűntem, egy -egy munka miatt. Hiszen ilyen is volt az életünk során. valóban, hányszor is hagytam otthon, még én napokra eltűntek, mert a munkám olyan volt? Azt hiszem a helyében ebből már nekem is elegem lenne. Tűnődve nézek rá, amikor újra felém küldi a gondolatait. Majd kissé félre fordítom a fejemet, és így nézem tovább. ~Sosem lehet tudni, de ettől nem szeretném ha bajod esne, valami komolyabb…~ Jegyzem meg neki a gondolataira, mivel nem most terveztem megözvegyülni. De őt akkor sem arra képezték ki amire engemet, szóval, persze, hogy féltem. Elengedem, és ő elinal, gyorsan tud iszkolni, ez vitathatatlan, utána vetem magam, és ügyesen alkalmazza, a cikázást, de ez sok időt igényel és felesleges mozdulatokat, hamar kifáradhat tőle. Én egyenes vonalban haladok utána, sejtem a szaga alapján merre is mehet, ám egy ponton, eltűnik előlem, a földre szorítom az orom, és két lábra magasodok, hogy körbe kémleljek, és hallgatózzak, merre zizegnek a levelek, vagy hol ropog az avar? Úgy tippelem, mögém akar kerülni, vagyis a helyében ezt tenném, hátulról próbálnám meglepni az ellenfelemet, még engem keres gyanakodva.
Őszintén szólva nagyon is jót mulatok azon, amilyen képet most vág bundásként arra, amit küldtem felé gondolatban. Nem gondoltam komolyan a dolgot, hogy hagyja abba, amit egész életében csinált. ~ Jól van, ne vágj ilyen képet, nem gondoltam komolyan. Csak annyit akartam mondani, hogy egyelőre nem futamodok meg, felderítő maradok. ~ szóval nincs apelláta, ez van és kész. És ezzel kapcsolatban most először nem akarok engedni Jessenek. Eddig nem volt szokásom ellent mondani neki, ha valamit másként szeretett volna, akkor az úgy is lett. Én pedig szépen engedtem neki. Most azonban nem szeretnék engedni. ~ Akkor ezzel már ketten vagyunk. ~ és pontosan emiatt is vagyunk itt, hogy elébe menjünk annak, hogy esetleg bármilyen bajom essen. Remélem nem fog, de azért nem hülyeség felkészülni. Nem gondolom, hogy butaság cikázni, ezért is csinálom, ki pedig nem igen fáradok, hála az örökös "talpalós" melóimnak, állóképességem van ezeknek köszönhetően. Még szép, hogy van, ha valaki száz éven keresztül egy nap több, mint felét azzal tölti, hogy talpon van és rohangál, embereket szolgál ki, annak azért megvan a maga állóképessége. Mikor már nem hallom magam mögül a futásának jellegzetes neszeit, én is lassítok kicsit. A földre lapulok és így mozgok tovább fürgén. Terveim szerint a hátába kerülök. Kivárok. Nem sietek el semmit, a növényzet jól takar, a pajzsom a helyén van, hogy ne áruljam el még csak véletlen se, hogy merre is vagyok. Mikor úgy gondolom már elég idő telt el, és a megfelelő helyen vagyok, valahol a fekete bestia mögött, akkor nekirugaszkodok és a gyorsaságot kihasználva egyetlen íves ugrással kerülök Jesse közelébe. A hátsó lábát szándékozom elkapni. Ha sikerült, akkor kicsit belemarok, ha nem hát folytatom az ugrást és valahol tőle nem messze érek földet, pördülök meg és nézek a másikra.
Komolyan mondom ez a nő mostanában megőrjít. Az életünk jóval egyszerűbb volt még nem lett belőle felderítő, akkor nyugis volt, és nem ellenkezett velem. Most meg!? Akkor is felderítő akar lenni, ha nem tud harcolni egy nála nagyobb ellenféllel. Annyi biztos, hogy nem az ilyen harcokra fektetem neki a hangsúlyt, hanem a menekülésre, és a lőgyakorlatokra. Már tudom is, kit hívok ehhez segítségül, kinek van erre szüksége. Rose többre megy azzal, ha a képességeihez mérten kezdek vele valamit és nem olyat próbálok neki tanítani, amihez nincsenek meg az adottságai. A közelharc ne való neki, és egy felderítőnek amúgy sem ez a dolga, akkor inkább tanuljon tovább a menekülésről, arról, hogyan rejtse el a nyomait, vesszen el a tömegben, és hogyan használjon különböző lőfegyvereket. Ugyan ez utóbbit megtanítottam neki, de van még mit csiszolni a tudásán, plusz régen nem lőtt már.
A bozótosban utána iramodok, és kergetem egy darabig, majd megállok és fülelek, mikor érzem a szagán, hogy nem egyenesen van előttem, hanem kitért, tehát, most bármelyik oldalról próbálhat támadni. Megrázom magam, és veszek egy mély lélegzetet, kizárom a tudatomból, hogy kicsoda ő nekem elsősorban, és arra koncentrálok, hogy ő a kölyköm, tehát meg kell tanulnia a dolgokat, így mikor támad, elugrom előle, és nem hagyom, hogy megmarjon, szembe fordulok vele, és a füleim hátracsapom. Rávicsorgok, megnyalom agyaraim, és nem kegyelmezek. A regeneráción is van még mit javítanunk, hát támadok, lássuk, mire megy egy frontális támadás ellen.
Ha sikerül elkapnom, akkor a földre teperem és alaposan belemarok a hátába, ha elugrik előlem, akkor egy kicsit kergetem, majd utána szólok, hogy ideje visszaindulnunk a ruháinkhoz. Ma még jelenésem van máshol is, és Balázzsal is beszélnem kell. A Nap állásából ítélve, pedig ideje szedelőzködnünk. Ha megmartam, akkor elengedem, és utána közlöm vele, hogy nekem van még egy kis dolgom, így ideje visszamennünk.
A barlanghoz óvatosan megyek vissza és mivel nem érzek idegent, a ruháimhoz megyek, és emberi formára váltok vissza, majd öltözködni kezdek, azonban mikor a nadrág már rajtam van, megdermedek és fülelek, emberi hangokat hallok.
- Húzz bele! Valakik jönnek! – Szólalok meg és sietve öltözködök tovább, hogy nehogy megint úgy járjak, mint korábban a tetoválós lánnyal, mi is volt a neve, ja, igen Grace… ő is belém futott, mikor éppen öltözködtem. Amint készen vagyok, Rose-ra pillantok, és intek neki, hogy menjünk, jobbra indulok, hogy kikerüljük az embereket, akik megálltak valami fa előtt. Így volt időnk nyomtalanul eltűnni a barlang közeléből.
A vicsorgást és a morgást viszonozom, de a következő pillanatban már megint tova inalok, el a fekete bestia elől. Éppen csak, de sikerül elkerülnöm, hogy az agyarai a hátamba marjanak. Könnyedén rugaszkodom el a talajtól minden egyes alkalommal, amikor a mancsom azt érinti futás közben. Egy ideig még megy a kergetőzés, egészen addig, amíg Jesse nem jelzi, hogy ideje mennünk, mára ennyi volt az edzés. Gyors léptekkel fordulok vissza a barlangnyílás irányába és könnyed léptekkel közelítem azt meg. Nem bánom, hogy kijöttünk ide és kicsit gyakoroltunk, de arra én is rájöttem, hogy a közelharc nem igazán az én műfajom. Egyszerűen nem vagyok akkora, vagy olyan erős, hogy komolyabb erőfeszítést jelentsek bárkinek. Ettől függetlenül viszont tény, hogy bármikor kerülhetek olyan helyzetbe, amikor a semmiből ugrik rám egy farkas, mint ahogyan erre már volt precedens. Jesset követve a barlangnál én is váltok. Nem kell figyelmeztetnie, gyorsan öltözöm fel én is, tulajdonképpen, mire a mondata végére ér, már csak a csizmáimba kell belebújnom, ami nem vesz igénybe túl sok időt. Kissé kérdő pillantást vetek rá a nyers megfogalmazása miatt. Nekem olyan volt a megszólalása, mintha a kutyájához beszélne, ami nyilvánvalóan nem vagyok. Fogalmam sincs mivel érdemeltem ki, hogy ilyen "kedves" legyen. Felkapom a cuccaimat és felőlem már mehetünk is. Mindegy, nem morfondírozok ezen tovább, max ma este csak szimpla alvás lesz, akkor talán feltűnik neki is, hogy némi kedves szóba még nem hal bele, mint ahogyan abba sem, ha a "húzz bele" helyett azt mondja, hogy "siess légyszi". - Nem vagy éhes? Üljünk be valahová enni. - karolok belé amikor mellé érek. Én a magam részéről megéheztem, talán ő is, szóval szerintem nem rossz ötlet megállni valahol és vacsizni, mielőtt visszamennénk a hotelbe.
Az elmúlt három év alatt már belerázódtam abba, hogy egy kölyköt belehajszoljak az átváltozásba. Shannonnak eleinte nem engedtem, hogy bárhova is elmenjen nélkülem, sőt, még velem se addig, míg nem tud magtól átváltozni. Néha még most is belefojtanám egy kanál vízbe, mikor bejelenti, hogy megint dührohammal küzdött... viszont Colin teljesen más tészta. Szívesen a szárnyaim alá venném, és foglalkoznék vele is ugyan úgy, mint Shannonnal, de ő maga nem engedi ezt. Nem tudom, hogy miért, de azt mondja, hogy majd a teremtőjének ha kell, akkor visszatér hozzá és segíti. Ezt viszont én nem látom túl jó lehetőségnek. Első sorban azért, mert biztos vagyok benne, hogy ez a jómadár magasról sz*rik rá, és nem érdekli, hogy ez a szerencsétlen gyerek merre tengődik, hol tölti mindennapjait, mint ahogy azt se, hogy dühében kit akar szét kapni. Colin még nagyon fiatal farkas, és talán csak egy-két lehetősége volt arra, hogy átváltozzon, azt is a hold hatására, nem önszántából. Segítségre van szüksége, de nem csak, hogy nem engedi, de úgy érzem, hogy nekem még elég Shannont babusgatni. Persze egy személy nem oszt, nem szoroz, sőt, még jobban is érezném magam, ha segítségére lehetnék... Kérdésemre azt a választ kapok, amire számítottam. ~ Valóban... ebben tudok neki segíteni, nekem is van egy "kölyköm", őt is így próbáltam alakváltásra bírni és bár a mai napig utál miatta, de betudja látni, hogy jobban járt így. Azt viszont nem tudom, hogy inkább be kellene őt is valahogy a falkátokba beszélni, hogy ott segítsenek neki, vagy kezdjem el én, és vigyem magammal, ha csatlakozok a helyiekhez? ~ Kezdek el hosszas gondolkodásmenetet kialakítani fejben, amit megosztok Sheilával is. Idősebb nálam, talán van erre valami jó ötlete. Én szívesen elvállalom a srác kezdeti állapotának feloldását, de hosszú távon nem hiszem, hogy elég időm lesz rá is. Elég sok időt tölt Colin ezen a helyen. Már párszor megpróbáltam lebeszélni erről, de nem tudtam meghatni. Talán ez az oka annak is, hogy annyit lógok velük. Hogy őt szemmel tarthassam. ~ Egyszer említette már, hogy nem akarja ezt az egészet, de a konkrét okát nem mondta el~ Én magam is meglepődök a hallottakon. Colint egy kifejezetten szívós srácnak ismertem meg. Sportember, talpraesett és határozott... nem gondoltam, hogy retteg attól a fájdalomtól, aminek minden egyes alkalommal ki van téve míg bele nem jön abba az alakváltásba, ami magától, a saját akaratától függ. Igaz teljesen megváltozik az ember "szerkezete", meghazudtolja a természet csodáját, és tényleg rettenetesen tud fájni eleinte... de idővel már koránt sem olyan kínzó. Nem szabadna visszafognia magát ezen a téren mint ahogy a segítségkérés terén se. ~Mindjárt itt vagyok~ Ezzel már futtában távozok a helyszínről, hogy később feltépve a kocsim volán felőli ajtaját, bevágódhassak a kormány mögé, s úgy faroljak ki a parkolóból, hogy még a nemlétező port is felverem, a kerék pedig hangos csikorgással pörög ki. Hátulról közelítem meg a kis sikátort, hogy ne kelljen még azzal is felesleges időpazarlásba kezdenem, hogy befaroljak hozzájuk. Amint megállok mellettük, kipattanok, és eligazítva őket már nyitom is a hátsó ajtót, hogy oda terelhesse be az egyre vadabbul mozgolódó, morgó srácot. Mielőtt én is beszállnék, mindkét ülés ajtaján lenyomom a kis kallantyút, hogy magától még csak véletlenül se szállhasson ki. Visszaülve a kormánykerék mögé, padlógázzal indulok el az erdőbe vezető út irányába még csak véletlenül se véve figyelembe a sebesség korlátokat. Alig tíz perc múlva már el is érem azt az útszakaszt, ahol kénytelen vagyok lekanyarodni. Gondoltam én arra is, hogy hazaviszem magamhoz a pincébe, de nem hiszem, hogy Shannonnak is tetszene az ötlet. Ezért marad a barlang. - Jól van... ez megteszi ugye? - szólalok meg immáron a számat és a hangszálaimat használva, de ügyelek arra, hogy ne legyek túl hangos. Colion mögöttünk remegve, magába roskadva ücsörög az ülésen, egyre közelebb ahhoz, hogy szó szerint kiforduljon önmagából.
Erre azért némileg megdöbbenek, de a vonásaimon nem ütközik ki a dolog, bár, azt viszonylag nehéz lenne észlelni amúgy is, miközben Colin nyakát szorongatom. Nem is akarom inkább tudni, minek csinált egy kölyköt, holott még azért ő sem nevezhető éppenséggel öregnek. Az ilyen felelőtlen döntéseket nem igazán csíptem, könnyen jelentheti a kölyke halálát, hogy ő maga is fiatal farkas még, egyszerűen gyengébb lesz, ami ilyenkor még nagyon sokat nyom a latba. Mindenesetre, ez nem az én problémám. Aztán már a szemöldököm is felszalad az újabb információra. A falkánkba? Arra majd alkalomadtán visszatérünk, hogy honnan a búbánatból tudja, hogy mégis melyik falkához tartozom, ha én még azt sem tudtam, hogy neki szándékában áll csatlakozni hozzánk. Valahol kurva nagy lyuk van az információs hálónkon, az biztos. ~Egyelőre használhatatlanabb, mint egy molylepke. Senki sem szeret olyan kölyköt a nyakába venni, akiről szart sem tudni, és ki tudja, kicsoda-micsoda a Teremtője. Én azt mondanám, hogy próbáld meg gatyába rázni, mielőtt bármilyen falkánál felhozod a dolgot.~ Nem tudtam mást mondani erre, egyrészt, nem az én döntésem volt, másrészt nem is érdekelt Colin sorsa, igazság szerint, senkié. Még ha értékes elemnek tartottam volna, talán megmozgat a dolog, de erről nem volt szó. ~Beszéltél már valakivel a csatlakozási szándékodról?~ Kérdeztem azért rá, mert szerettem volna tudni, hogy ez az info elakadt-e valahol, vagy csak még olyan friss az elképzelés, hogy a kutya se tud róla. ~Aha… hát, szerintem te is érzed, hogy mennyire kikészül a dologtól. Fogalmam sincs, mit művelhetett vele a Teremtője, de szinte ragad a félelme.~ Épp ezért hergelt egyre inkább engem is a dolog, nem mintha nem tudtam volna uralni a szörnyetegemet, inkább arról volt szó, hogy nem óhajtottam megtenni. Szerettem farkasalakban tölteni az időmet, és olyan gyakran tettem, amilyen sűrűn csak módomban állt. A futást már jobban díjazom, és Wade kívánalmainak megfelelően Colin is megússza épp bőrrel, lévén még nem kezd el nekem itt átváltozni. Nem mintha egyébként nem akarnám felvágni a torkán, hogy a félelemtől terhes érzet kiszabadulhasson, a vérével színezve be hófehér bőrömet. Igen, sokkal kevesebb macera lett volna vele, ha egyszerűen megölöm, de az egekre… annyira édes volt a félelme, kedvem lett volna felfalni. Már, nem magát a srácot. Az holt biztos, hogy erről rohadt gyorsan le kell szoktatni szegényt, különben az első zordabb arcberendezéssel és lélekkel rendelkező magányos farkas felzabálja. Én csak azért nem tettem, mert sajnos illett némileg példamutatóan viselkednem, ha már az Amarok tagja voltam. Pláne most, hogy tudom, Wade csatlakozni szándékozik, nekünk meg jól jöhetnek az új tagok, elvégre, bármikor kitörhet a nagy balhé. Az mondjuk, más kérdés, hogy mi lesz, ha a kölykét is hozni akarja, mert nyilván nem kárhoztatja a magányos létre, de elméletileg ebben a tekintetben sem lehetne túl nagy gond, hiszen most is figyel rá, legalábbis az elejtett szavaiból úgy tűnt. Egészen édes, ahogy lenyomja a gombokat a kocsin, nehogy Colin kiszabaduljon. Történetesen egyáltalán nem számított volna a dolog, ha átváltozik, egy kis üveg még egy kölyköt sem állít meg. Mindenesetre, reméljük, elérünk az erdőig… Arra majd alkalomadtán felhívom a figyelmét, hogy nagyon nem segít ennyire szorult helyzetben, ha még a zsernyákok is lekapcsolnak minket, és legközelebb próbálja jóval feltűnésmentesebben intézni a dolgot, de most nem érdekel a dolog, pláne úgy, hogy szerencsére nem történik baj. Szerethetik az égiek ezt a srácot… - Meg. Felelem, miközben kivágódom az ajtóból, és meglehetősen durva stílusban rángatom ki a vicsorgó kölyköt magam után, a körmeim már rég apró félholdakat vájtak a tarkójának bőrébe, bár vér még nem serkent. Innentől kezdve már nem kell visszafognia magát, mint ahogy nekem sem, én pedig nem akarok a kelleténél sokkal tovább foglalkozni ezzel a dologgal. Könnyedén dobom át magam felett, és vágom a legközelebbi fához csórikámat, hogy csak úgy nyekken. Nyilván a farkasát hergelem, elvégre, ha ő még jobban berág, már senki sem fogja tudni megakadályozni, hogy előjöjjön. Én közben elkezdtem megszabadulni a gönceimtől, mert ha az átváltozás után nekem ugrik, akkor inkább farkas alakban várnám a dolgot.
Felfedezek rajta némi meglepettséget, de ez koránt se meglepő. Igaz nem értem mi lehet a baj, talán az, hogy magát a falkát emlegetem. Lerí róla, hogy Őslakos. Nem hiszem, hogy a másik falka tagjai olyan piszok bátran és határozottan viselkednének azon a helyen, ahol jelenleg tartózkodtunk, mint ahogy ő maga is teszi. Közben lehet, hogy rohadt nagyot tévedtem az imént és ténylegesen a másik félt erősíti, de tippelni csak lehet, nem igaz? Mondjuk ha tényleg így lenne, akkor most sec-perc alatt kinyírhatna engem Colinnal együtt tekintettel arra, hogy magányosak vagyunk, valamint említettem a másik csapatot. De, mivel segít, csak gyanítani tudom, hogy nincs itt semmi probléma. ~ Én magam is ezt látom helyesebbnek ~ Húzom el a szám még annak ellenére is, hogy csak fejben társalgok a nőnek. Tényleg nem lenne szerencsés előrukkolni azzal, hogy "héé emberek, hoztam az enyémen kívüle egy másik gyereket is akit nyakon kéne csapkodni, hogy kicsit magához térjen... bevennétek magatok közé?" Szerintem nem Colin lenne az, akit meg akarnának csapkodni, hanem én... Kérdésére felvont szemöldökkel pillantok rá. Mikor mondtam én neki olyat egy szóval is, hogy csatlakozni akarok? De már nem is gondolkodva ezen tovább, csak válaszolok. ~ Igen, beszéltem már Tazannával róla, pont a nap folyamán ~ Válaszolok a tőlem telhető leghatározottabb, legkomolyabb hangnememben és már folytatom is a Colin körül való ténykedést. ~ Érzem hát... nem túl kellemes, mit ne mondjak ~ Heves fintorgások közepette, majd elloholva a kocsiig már jövök is vissza. A biztonság kedvéért lenyomom a gombokat a kocsi ajtaját valószínűleg feleslegesen, de bízok abban, hogy ezek a "golyóálló üvegek" elég kitartóak ahhoz, hogy míg nem alakul át teljesen, nem engedik ki Colint a kocsiból még akkor se, ha nekivágódik. Az biztos, hogy én magam vágnám fel a torkát utána. Nem húsz fillér volt ez a járgány. Amint lefékezek a barlang nyílásától nem messze, elképedve figyelem ahogy elhajítja a kölyköt, az pedig meglepetten, inogva biceg ide-oda, de nem is foglalkozva ezzel tovább, egész testében megfeszül és lassan de biztosan elkezdi levedleni emberi énjét. legszívesebben felülnék a kocsi tetejére egy doboz pattogatott kukoricával a kezemben, hogy innen nézzem végig az akciódúsnak ígérkező perceket, de helyette hasonlóképpen teszek, mint ahogy Sheila is. Ha mást nem is, de annyit majd tudok tenni, hogy egy ismerős farkas elkezdje lecsitítani, míg az idegen előcsalogatja belőle az állatot. Ahogy a nő ledobálja magáról a ruhákat, a biztonság kedvéért gyorsan felkapkodom azokat és behajigálom az enyémekkel együtt a csomagtartóba, és már át is lépek fehér, négylábú mivoltomba, kinek sárgán villannak meg a szemei, hogy ezzel is jelezzem az egyre gyorsabban változó Colinnak, hogy jobban teszi, ha nem kezd el arcoskodni.
Nyilván nem ismer, gond nélkül sétálnék be bárhová ugyanekkora arccal, történetesen még akár a Hotelbe is. Természetesen oda csak akkor mennék, ha fel akarnám dobni a talpam, de én alapvetően minden körülmények között bátor és határozott vagyok. Meg többnyire elviselhetetlen, nem is értem, ma milyen kisangyal szállt meg. Maximum akkor lenne logikus következtetés, hogy Őslakos vagyok, ha tudná, hogy kinek a kezében van az O’Connors, és róla pedig azt, hogy hozzánk tartozik. Ez mondjuk akár még lehetséges is, de attól még meglepő, hogy ennyire nyilvánvaló valami. ~Áhh, értem.~ Ez mondjuk még nem nevezhető óriási tragédiának, mármint, szeretek én mindenről tudni, de hát ha még csak ma esett szó róla először, akkor mit bánom én. Tazanna nyilván majd kinyitja a csinos kis száját az illetékesek felé, amint módjában áll, ebben nem kételkedtem. Ő pont nem az a fajta, aki az ilyeneket fű alatt intézné, ráadásul jó eséllyel alaposan ki is faggatta a srácot, ami pozitív, mert én holt biztos, hogy nem fogom. Nekem annyi bőven elég volt belőle, hogy egyszer sem próbált nekem feszülni, mint akinek feldugtak valamit a seggébe, és nem képes megülni rajta. Ez nálam garancia arra, hogy nem tökkelütött. Az történetesen nem izgat, hogy most már eloszlatok mindennemű kételyt afelől, hogy mennyire is vagyok erős és idős, legalább halandó formájukban nem akarnak majd a továbbiakban ugrálni nekem. Vagyis Colin, mert Wade eddig is tűrhetően viselte magát. Figyelem, ahogy a kölyök kóvályog egy ideig, és közben azon gondolkodom, hogy tulajdonképpen nem bánnám annyira, ha egy kis vakarcsot kellene pesztrálnom. Persze, csakis a magam módján, mellőzve a mindenféle lelki szarságokat, de példának okáért tök szívesen hergelném fel újra és újra, ha átváltozásba kergessem a minél gyorsabb fejlődés érdekében. Ki tudja, talán pont ez hiányzott az életemből. Igaz, akkor még jó ideig nem patkolhatnék el, de ez már egy egészen más kérdés. Egész aranyos, ahogy gondoskodik a ruhákról, bár szerintem hullára mindegy. Nekem speciel volt elég belőlük ahhoz, hogy ne nagyon foglalkozzam az ilyesmivel, max majd bevágja az első kukába, mert nem valószínű, hogy változás után én visszavedlenék az emberi alakomba, inkább rohanok haza farkasként, az valahogy inkább ínyemre volt. Ami az átváltozásomat illette, nekem már rég nem okozott semmiféle gondot, a vetkőzés tovább tartott, mint az alakváltás, bár meg kell hagyni, az előzőben is marha jó voltam. Egyébként is, utáltam a ruhákat, csak hát, pechemre a városban nem lehet meztelenül mászkálni. A fehér bundásom már nyugodtan állva várja, míg Colin végigszenvedi az átváltozást, közben szinte fürdök a töménytelen kínban, ami árad belőle, hiába, na, én mindig is rendkívüli módon élveztem, ha mások szenvednek. Jobban csak azt, ha az én kezem által. Még erre is sor kerülhet, de erre egyre kevesebb esélyt láttam. Ennek ellenére türelmesen vártam, majd ragyogó kék lélektükreimmel sandítottam a szintén átváltozó Wadere. Nem tudom, vadásztak-e már ebben a felállásban, mert hát, ha volt rá példa, akkor talán most sem lesz nagy gond, már amint Colin rádöbben, hogy nincs értelme nekem esni, mert csak ő járhat rosszul. Magabiztosan, fenségesen, erőm tökéletes tudatában kezdtem közelíteni felé, füleimet hegyeztem, a farkam a magasba emeltem, egyértelműen a fensőbbrendűségemet hivatott jelképezte a dolog. Emberként Colin nem volt hajlandó elismerni a dominanciámat, viszont farkasként nagyon hamar eluralkodtak rajta az ösztönei, szűkölve hanyatt vágta magát, és felkínálta számomra a torkát. Mit tagadjam, szívesen feltéptem volna, de ha már sikerült kivakarnom a szarból, és nem az emberek előtt változott át, hagyok neki némi időt még ezen a világon. Ha pedig a továbbiakban is ilyen nehezen fog menni minden, valószínűleg megteszem, amit szívem szerint most is tennék.
Nem fecsérelve túl sok időt a felesleges beszédre, elvégre nincs szükség a szócséplésre, inkább csak bólintok egyet jelezvén, hogy tudomásul vettem mindent, még azt is, ahogy ő reagál az utóbb említettekre. Általában elég sokat szoktam pofázni, minden további nélkül, még az se okoz nekem gondot, ha valakit már az őrületbe is elkergetek a felesleges fecsegéssel. Most viszont nem látom ennek értelmét, sokkal inkább annak, hogy átsegítsük Colint azon a bizonyos holt ponton, amin most is tengődik, és nem képes arra, hogy egyről a kettőre lépjen, csak a semmi miatt majrézik. Igaz, tény, hogy az első egy-két alkalom rettenetes egy fiatal farkas számára. De épp ezért kellene belátnia, hogy jobban jár azzal, ha most ezen végig megy, különben elég nagy veszélyt fognak jelenteni neki az idősebb farkasok. Nem akarom, hogy célpont legyen bárkinek is, vigyáznom kell rá még akkor is, ha gyakorlatilag nem sok időm lesz rá. Ennek ellenére megoldom. Hacsak addig nem bukkan rá valaki. Egyelőre még semmit nem lehet tudni a srácról. Se azt, hogy ki volt az a bizonyos farkas, aki megharapta, idős-e vagy fiatal, átadta -e neki a biztos vérvonalat, vagy sem. Esetleg valaki majd átharapja anélkül, hogy az az én tudomásomra jutna. Apropó, senki ne higgye azt, hogy ezek után úgy fogok rá tekinteni, mint a saját kölykömre! Nem, nem vagyok még az apja se, nem fogok mindig a nyomában járni. De figyelni fogom, az biztos... ebből következik az, hogy nem fogom átharapni már csak azért se, mert én magam se vagyok még elég idős hozzá. Azt is bánom, hogy Shannont megharaptam, de akkor ott inkább a harag dominált, mint sem az ép ész. Valamint az a végtelen szenvedély, amit éreztem iránta. Nem akartam elveszíteni, nem akartam, hogy előttem haljon meg. De azzal, hogy olyanná tettem mint én is vagyok, nem segítettem neki a hosszútávú életben maradásban. És az is biztos, hogy nem a legerősebb farkasok egyike lesz. Miután összekapkodom a ruhákat - nem tehetem meg, hogy szétszakadjanak tekintettel arra, hogy még haza is kell jutnom innen és csak egy váltó ruha van a csomagtartóban, ami Colinnak pont jó lesz - már át is adom magam az erősebb, az állatibb felemnek, ki tesz is egy-két lépést Colin felé, de aztán megtorpan, hogy Sheilát engedje előre. Ő az idősebb, a dominánsabb és az erősebb is, efelől semmi kétségem. Én inkább amolyan "kíséretként" vagyok jelen, hátha megkönnyíti Colin helyzetét, hogy ha a hely nem is ismerős, de az egyik személy igen. Shannonban is ez szokta tartani a lelket. A jelenlétem... na de nem azért, mert olyan pozitív a kisugárzásom, sokkal inkább azért mert érzi a biztonságot, és még farkasként is él benne a tudat, hogy bármit megtennék érte. Kíváncsi arany tekintettel figyelem, ahogy a srác bőszen behódol a másiknak, és nem is kell sok ahhoz, hogy a szemében nyugalom csillanjon. Nem mondom azt, hogy megnyugtató a látvány, elvégre tálcán kínálta fel a torkát Sheilának, de az nem nagyon akarja a túlvilágra száműzni. Legalábbis a jelenlegi állás szerint. Leszegett fejjel, szimatolva kocogok oda hozzájuk, hogy így szimatolva végig mindkettőn megtudjam állapítani a helyzet javulását, amit rögtön egy ülő helyzetbe való helyezkedés követ. Én türelmesen várom a fejleményeket.
Volt ebben az egészben valami nagyon is elkeserítő. Nem volt szokásom megszánni másokat, de itt volt ez a szerencsétlen, alig beharapott kölyök, aki úgy gyűlöli a farkasát, mintha a legnagyobb ellensége lenne. Mégis… ki a fene tanítaná meg arra, hogy a bennünk élő vad most már mindig is a lelkünk része lesz? Hogy ő élni akar, még ha mi halni is? Hogy mennyire csodálatos, mikor a szél simítja, öleli a sűrű bundát? Mikor a társaink hozzánk bújnak a zord, téli éjszakákon? Ki magyarázza el neki, hogy ez az egész egy csoda, nem pedig büntetés? Nem, most tudatosult bennem, hogy őt nem fogom bántani, de ha egyszer a kezeim közé akad a teremtője, nos… őt meg fogom ölni. Ingerelt ennek a hatalmas felelőtlenségnek, kegyetlenségnek a gondolata. Egy kölyköt csak így itt hagyni meghalni a szememben a legnagyobb bűnök egyike, mert valljuk be, falka nélkül az ég világon semmi esélye. Lenéztem a mancsaim alatt heverő alakra, akiben a történtek ellenére már most több élet volt, mint amit eddig látni véltem. Nem csoda, hiszen végre kapott egy kósza csontot. Az átváltozás eleinte szükséges rossz, de mikor végre megtörténik, mintha a világ rendje helyreállna. Én, még ha nem is vallanám be senkinek, jobban szerettem farkasként létezni. Egyszerűbb volt, tiszta, ösztönös. Nem kellett olyan marhaságokra gondolnom, amik emberi testemben foglalkoztattak. Nem voltak felszínes beszélgetések, senki sem foglalkozott azzal, hogy a táskám illik-e a cipőmhöz, és nem volt szükségem az emberek számára nélkülözhetetlen tárgyakra, hogy túléljek egy éjszakát. Colin közel sem érezheti magát olyan nagy biztonságban, mint ahogy Shannon szokta Wade mellett. Nem, én nem vagyok egy békés lélek, sosem voltam, már születésem pillanatában eldőlt, hogy kegyetlen gyilkos vagyok, ezért jöttem a világra, és évszázadokon keresztül oltottam ki már-már reménytelenül sok életet. Élveztem. Mindet. Igen, beteg elmével áldott meg a sors, de sosem érdekelt, mert ott volt mellettem a testvérem, aki ugyanolyan átokfajzat, mint én. Talán azért ingereltem ennyire Colint még halandó alakban is, mert egyszerűen körüllengett a halál ígérete. Oldalra sandítottam a leszegett fejjel közeledő másikra, helyes, ő sem akarja kihúzni a gyufát. Jobb is a békesség, mert valahogy mostanra már nem szívesen téptem volna meg egyiket sem. Pillanatokkal később felkaptam a fejem, s összeszűkült tekintettel meredtem a barlang bejárata felé, egyértelműen hangok szűrődtek ki bentről, mik egyre csak közeledtek. Hirtelen támadt jó kedvemben megcsóváltam a farkam. ~Úgy tűnik, Colin, a vacsora tálcán kínálja magát.~ Szaglásztam meg a nyakát, kihasználva a helyzetét, majd megböktem, mintegy ezzel jelezve, hogy felállhat, lévén, elismert, mint domináns farkast, és ez nekem bőven elég, a seggem nem kell kinyalni. ~Vadássz… kölyök!~ Szólítottam fel, és tudtam, hogy igenis ott van benne a késztetés arra, hogy öljön, és kell is, nem később, most, amikor még nem a Telihold kényszeríti rá a dologra, hanem a valós vágy a vérontásra. Így hamarabb kell önmagával szembenéznie, és nem foghatja majd az aktuális Holdállásra a dolgot. A barlangászok pechjükre később jutottak ki a járatokból, mint számítottak rá, jócskán rájuk esteledett már. Sajnálatos módon itt azonban nem ér véget szerencsétlenségük története, hiszen három vérfarkas is várja őket odakinn, még ha ezt ők még nem is tudják. Wadere sandítottam, majd leültem, részemről nem lesz vadászat ma éjszaka, a kölyöknek kell edződnie. Wade még simán csatlakozhatott, de részemről nem lenne túl izgi másodpercek alatt feltépni pár torkot. ~Jó szórakozást!~ Ez már mindkettejüknek szólt, persze, Wadere nem kötelező érvényű, el tudta dönteni maga, hogy szomjazik-e némi hústépésre, vagy kibírja a következő Teliholdig.
Farkasomban mindig, bűntudat nélkül magamat adhattam és nem kellett attól rettegnem még egyetlen alkalommal se, hogy valaki szíjat hasít a hátamból, vagy messziről, minden jelzés nélkül lelő. A legtöbb ember számára egy egyszerű farkas voltam, aki a hegyekben és az erdőkben vadász kisebb-nagyobb vadakra. Egyszer se loptam csirkét, nem bántottam az emberek háztartásában nevelgetett állatokat. Felesleges lett volna, nem vagyok én róka. Farkas vagyok, aki nem közelíti meg a rá veszélyt jelentő embereket. Épp ezért nem is ontottam még ki nyilvánosan, vagy az elmúlt évszázadban emberi életet. Egy alkalom persze volt rá, de akkor még nagyon kezdő ordas voltam, ideges és vérengző. Egy feldühödött állat, akinek nagyon nem tetszett annak a földművesnek a szaga, aki akkor belé botlott. Azóta gyakorlatilag még csak nem is érintkeztem ilyen módon emberrel. De nem is láttam értelmét. Nem gyilkos vagyok, hanem egy ember bőrébe bújt állat, akinek most elsődleges célja, hogy falkát találjon magának. Egy családot, kiknek jelenlétében épp olyan biztonságban érezheti magát, mint ahogy azt egy kisgyerek szokta az anyja ölelésében. Nem is vágyok másra jelenleg... mármint nem egy ölelő anyára, hanem egy családra. Azok után amit eddig láttam, kész felüdülés látni, ahogy Colin alárendelt félként behódol a nála jóval idősebb nősténynek és tálcán kínálja a torkát, valamint biztos vagyok benne, hogy az életét is. Odafigyelve a magam viselkedésére is, leszegett fejjel közelítem meg a párocskát. Domináns létemre úgy viselkedek mint ahogy Colin is...alárendelt félként. Annyi különbséggel, hogy én nem mutogatom neki a torkomat, és nem vágok egy hátast azért, hogy elhitessem vele, hogy elfogadom azt, hogy erősebb, idősebb és a többi. Ezt szerintem ő is látja rajtam, elég lesütni a fejemet és úgy sasolni fel rá. Ahogy Sheilának, úgy nekem is feltűnnek a hangok, melyek a barlangból szűrődnek ki, de míg ő vidáman a farkát csóválja, addig én csak lemondóan ingatom a fejem. Nem kellene embert ölni... nem akarom, hogy az eddig olyan jól, minden nehézségek nélkül gyakorolt önmegtartóztatásom füstbe ment terv legyen. Épp ezért még Sheila előtt ledobom magam a fa tövébe, hogy elkezdjem nyalogatni a lábamat jelezve, hogy nem szándékozok innen elmozdulni még akkor se, ha tűzzel akarnak elzargatni. Sheila tekintete láttán csak megvillannak a szemeim. ~Engem hagyjatok ki ebből~ Prüszkölöm gondolatban, de persze ha valami rosszul sülne el és a barlangászok a kölyökre támadnának, közbe lépek. De inkább ijesztem el őket, mint széttépjem apró darabokra mindet. Kíváncsi tekintettel fürkészem, ahogy a kölyök ügyesen lopakodva halad előre... Istenkém, mi lesz még itt? ~Szerinted jó ötlet ráengedni kettő, maximum három emberre?~ Pillantok Sheila felé kérdőn, remélve, hogy tud normális érvet adni erre az ötletére. ~Egy nyúl nem lenne elég neki? Vagy egy.... őz?~
Nem feltétlenül várom el mindenkitől, hogy a porban fetrengjen alattam, de azoktól igenis szükséges, akik addig megtagadták tőlem a tiszteletet. Wade nem tett így, ő már eddig is tudta, hol a helye, s nem próbált több lenni, mint ami valójában. Így értelemszerűen nem is fogok nekiugrani, hogy a földre kényszerítsem a torokfeltépés esetleges fenyegetésével. ~Ahogy gondolod.~ Küldtem felé, nekem aztán tök mindegy volt, igazság szerint, kicsit furcsálltam a dolgot, ennél vadabb alaknak tűnt, de nyilvánvalóan még ennyi idő után sem vagyok tévedhetetlen, még ha szeretném is ezt hinni magamról. Figyeltem, ahogy Colin feláll, és a barlang szája felé poroszkál, benne most nem voltak kétségek, az elméjét vészterhes ködbe taszította az átváltozás fájdalma. Nem volt kontroll, sem pedig fölösleges kérdések. Most csupán egy vadállat volt, aki már önmagában fenyegetőnek érezheti az emberek közelségét. Nem mellesleg még én is arra utasítottam, hogy szórakozzon egy jót. Oké, ez nem mindenkinek szórakozás, de nem is dúlták fel mindenkinek az otthonát az emberek, hogy aztán lángokba borítsák, s ne maradjon más belőle, csupán hamvak. Gyűlöltem az embereket, igen, és ha tehettem, akkor öltem, mert az én bosszúm sosem lehet teljes. Tőlem a legszentebb dolgot vették el, az otthonomat. ~Szerintem ráengedni kettő, maximum három korsó sörre sem jó ötlet.~ Jegyeztem meg elég komoran, jelezve, hogy egy kölyöknél az alkohol is komoly befolyásoló tényezővel bír, és én bizony egyiket sem engedném a közelébe, maximum ha azt akarom, hogy átváltozzon. ~Mit gondolsz, mi történt volna, ha ott változik át? Vállon veregeti a haverjait, és kisomfordál?~ Csöpögött a hangom a gúnytól, egyszerűen nem tudtam volna ennél jobban érzékeltetni, hogy mennyire is volt gáz, ami ott történt. Lehet, hogy én is közrejátszottam benne, de az ég szerelmére, a város tele van magányos farkasokkal, akik szintén lehetnek pofátlanul erősek. Bármikor megtörténhet ugyanez, és közel sem biztos, hogy más nem találná szórakoztatóbbnak addig hergelni, míg ott a nyílt színen át nem változik. Nem mindenkit érdekel, hogy az Őrzőkből mit váltana ki pár halandó halála, meg a nyilvános szereplés. ~Szerinted mi a rosszabb? Ha engem utál, mert nem volt választása, vagy ha önmagát gyűlöli még jobban, mert egyszer kicsúszik a kezéből a gyeplő, és mészárlásba kezd?~ Kérdeztem immár jóval komolyabban, mert én bizony könnyen megbirkózik egy kölyök haragjával, amiért olyasmire kényszerítettem, amit szerinte sosem tett volna meg. Márpedig Colinban elcseszettül sok elfojtott érzelem van, amik bizony közel sem pozitívak. Ha most nem is történik baj, máskor biztosan nem lesz jó vége úgy, hogy nincs mellette a Teremtője. Végül csak lemondóan megráztam a fejem, mert hát, úgy tűnik, ez mégsem lesz olyan bulis, mint gondoltam. ~Akkor hajrá, állítsd meg, és kergesd oda egy nyuszihoz. Nem fogom megakadályozni. Végül is, te ismered…~ Jegyeztem meg, én nem voltam hajlandó mozdulni. Az embereket nem fogom bántani, elég lenne rájuk morognom, hogy elhúzzanak, hacsak nem teljesen idióták, és akarnának közelebb jönni, viszont Colin útjába sem fogok állni. Ha Wade bűntudata nem bírná el a dolgot, akkor majd tesz ellene, elvégre, ő tényleg jobban tudja, hogy mivel birkózna meg Colin, és mivel nem, már lelkileg. Én innentől mosom kezeimet. Már a későbbiekben... ki tudja, talán csoda történik, és a kölyök hipp-hopp megtalálja a lelki békéjét, és nem akar majd a város közepén figyelemfelkeltősdit játszani.
Nem fogok embereket mészárolni és ha ehhez az kell, hogy elhúzzam innen a csíkot, vagy határozottabb hangnemet üssek meg Sheilával szemben, akkor boldogan megteszem. De mivel úgy néz ki, hogy nem nagyon érdekli, hogy mi tenne jót vagy rosszat drága jó érzékeny kis lelkemnek - haha! - inkább nem is állok neki bizonygatni semmit. Első sorban mert nem kell ide felesleges szócséplés, valamint nem akarom, hogy nagyobb hülyének nézzen annál, mint amilyen én magam is vagyok. Mert nem tagadom, olykor elgurul a hülyeségeimmel a szekér és akkor még én magam se vagyok képes megállítani. Csendben a földbe kushadva figyelem, ahogy Colin hol lassabb, hol gyorsabb tempóban elindul a barlang felé, s megállva annak szájánál rögtön el is kezd fülelni. Innen úgy néz ki, mint egy egyszerű vadászó farkas, s ha nem látnám megvillanni kékes tekintetét, még el is hinném és nemes egyszerűséggel itt hagynám. Igaz most sokkal közelebb áll egy egyszerű, mezei farkashoz, mint ahhoz, amilyenek mi is vagyunk Sheilával. Még nem tudja, hogy mit hogyan irányítson, most csak az éhségére, a vadságára és az emberfeletti hatalmára tud támaszkodni. Vagy szimplán csak arra akar és meg se próbál az emberire, amiért most nem ítélem el. Egy kis időbe bele fog telni, hogy megszokja a bestiát, aki mostantól a másik énje. ~ Nem vagyok a teremtője, nem az én felelősségem... mellesleg nem tilthatom meg neki, hogy ne járjon inni és szórakozni, mint ahogy azt se tudtam, hogy ilyen hatással lesz rá az alkohol, valamint a jelenléted ~ Magyarázok, miközben egy kéjes macskára emlékeztető hempergéssel el nem kezdek vonaglani az avarban. Amint végzek a kis szórakozással, ismét a hasamra fordulok, hogy előre nyújtott lábaimra fektethessem a fejemet, s így figyeljem Colint, kiből már csak a farkát látom, ahogy sündörög befelé. ~ Akkor az a gyeplő most fog kicsúszni a kezei... bocsánat, a mancsai közül. ~ Ám annak ellenére, hogy sietnem kéne, csak kényelmesen talpra állok, lerázom fehér bundámról a felesleges föld és levél maradványokat, hogy aztán elindulhassak Colin után megállítani, mielőtt valami végzetes történne. Nem akarom, hogy az Őrzők tudomást szerezzenek arról, hogy egy farkas megtámadott két embert, akik életüket is veszítették. Leszegett fejjel, villódzó szemekkel közelítem meg a szürke árnyalatú ordast, ki olyan profin sompolyog befelé a barlangba, mintha a vérében volna már évek óta. ~ Kölyök! Colin! ~ Szólok hozzá fejben s remélem maradt még annyi belőle, hogy felismerje a hangomat és megállásra késztessem. ~ Azért remélem segítesz, ha elfajulnának a dolgok.~ Ezt immáron Sheilához intézem. Bízok a nőstényben, bár nem tudom, megtehetem-e.
Elnézegetem a kölyköt, és tudom, hogy mennyi szaron kell még keresztülmennie ahhoz, hogy teljes értékű farkas legyen, vagy inkább azért, hogy elfogadja saját magát. Vannak, akiknek nem sikerül, mert a lelkük emberi fele képtelen megbékélni a bennük lakozó fenevaddal. Emlékszem, én boldogan öleltem a keblemre, akkor lettem teljes és egész, de közel sem reagál így mindenki a dologra. Elég csak Colinra nézni, a srác, csórikám teljesen ki van készülve, pedig így első pillantásra nem mondanám azt, hogy a farkasa reménytelen eset. Az emberi énje annál inkább… Felsóhajtva hallgatom Wade duruzsolását az elmémben, felmorranok, végül arra a következtetésre jutok, hogy ezek szerint rohadtul nem érdekli a kölyök sorsa, ami a Teremtője nélkül magányos farkasként hamarosan a halál lesz. Nos, én sem fogom a szárnyaim alá venni, tekintettel arra, hogy nekem olyanok nincsenek. Előbb rágom le a saját lábam, minthogy istápoljak egy idegen kölyköt. Ha már egyszer lesz, akkor én akarom kiválasztani, olyat akarok, aki erős, értelmes, mégis kellőképp dacos és szenvedélyes, ki mer állni magáért, ellenben mindig tudjak, hol húzódnak a láthatatlan határai. Esélytelen. ~Nekem aztán nyolc…~ Nincs sok barátom, de azt tudom, hogy értük azért sok mindent megtennék, ha a szükség úgy hozza, de végül is, a haverság nem feltétlenül jelent többet annál, minthogy néha együtt isznak, esetleg egy kicsit többet tudnak egymásról, mint az idegenek. Tényleg nem érdekelt, nem is értettem, mit vesződtem itt, sanszos, hogy szórakoztatóbb lenne megpattanni, boldoguljanak, ahogy tudnak… Ám abban már közel sem voltam olyan biztos, hogy úgy takarítanának el maguk, vagyis inkább csak Colin után, ahogy a nagykönyvben meg vagyon írva. Azt meg ugyebár senki sem akarta, hogy az Őrzőknek szemet szúrjon a dolog. Csöndben szemlélem, ahogy pár pillanatra megfeledkezik magáról, és meghempergőzik az avarban. Na, ilyet szoktam én is, bár csak akkor, ha teljesen meg vagyok arról győződve, hogy nem látja senki. Egyébként tartom magam a rólam kialakított kerekes székes őskövület képhez. A továbbiak sem mondhatni, hogy túlzottan meghatnának, de összességében úgy vélem, hogy Wade meg tudja állítani majd Colint, elvégre, neki is van egy kölyke, tudnia kell kezelni az ilyen helyzeteket. Meg hát, legalább én is alkothatok róla egy épkézláb véleményt, ha már a falkához akar csatlakozni. Darren bizonyára maga alá vizelne a gyönyörtől, ha tudná, hogy valaki nyuszikra akar vadászni az emberek helyett, és szorult belé némi felelősségérzet. Én meg majd mondhatom azt, hogy a srácnak nem csak káposztalé van a fejében, és talán tudunk kezdeni vele valamit. Végül is, valamire minden helyzet jó, csak meg kell találni a megfelelő nézőpontot. ~Pontosan mit is értesz elfajulás alatt?~ Kérdezek vissza, jó, szívom a vérét, de nem érdekel, nem árt tudni, kinél mikor szakad el a cérna, esetleg már eleve kötélből vannak az idegei. Colin ugyan megrezzenti a fülét Wade szavaira, de nem áll meg, nyilván sokkal inkább érdekfeszítőbb számára a benti préda, mint a másik hím. Én felállok, körbeszaglászok, majd eltűnök a közeli fák között, más megközelítést adva a dolognak, elvégre, próbálhatjuk szép szóval, meg egész másképp is. Mondjuk úgy, hogy friss, éppen vérezni kezdő prédát kínálunk fel neki. Én ezt szándékozom tenni, amíg Wade meg akarja állítani. Talán sikerülne neki, fogalmam sincs, viszont az tuti, hogy ott a barlang előtt én nem fogom senki grabancát elkapni, és elvonszolni az egyik legédesebb prédától a világon. Ha rámoccan a vérre, hát legyen, ha nem, akkor ráhagyom a másik hímre a dolgot. Könnyedén csípek el egy nyulat, de éppen csak megmarom, nem akarom én felfalni, aztán hagyom, hogy kicsusszanjon a mancsaim közül, és elugráljon, de a vérének illata már száguld is szanaszét a levegőben, hirdetve a sebzett vadat, mi szegény pára számára így is, úgyis halálos ítélet.
Soha nem tudtam úgy igazán behatárolni a jellememet, és az emberi, valamint farkasi nézeteimet. Egyik felem ordított, hogy raboljak rá azokra az emberekre, akik egyre csak közelednek a barlang kijárata felé, és élvezzem ahogy a vörös nedű, mely eleinte lassan, majd vad rohamként tör elő belőlük és folyik át a számba, rá a bundámra. Viszont a másik, a nyilván valóan józanabb eszem azt sugallja, hogy ezzel nem, hogy nem tennék jót, de még el is taszítanék magamtól egy-két esetleges lehetőséget, így a falka reményét. Nem lenne ínyemre, ha a későbbiekben emiatt nem engednének maguk közé. " A magányos k*csög megölt két embert, semmi könyörület nincs benne, vad és gyilkos.* Én pedig nem vagyok se egy túlzottan vad - Shannon esete nem számít - se pedig gyilkos példány. Életemben egyszer öltem embert, azokat az időket pedig jócskán megsínylettem miatta. Majd bele pusztultam a gondolatba, hogy vér, emberi vér tapad a kezemhez, mancsomhoz, bundámhoz és mindenhova. Szabály szerűen üldözési mániának lettem kitéve... És ezért azt se fogom engedni, hogy Colin valami oltári nagy hülyeséget csináljon, amivel később nem fog elbírni, még inkább utálni fogja magát miatta. Miután sikeresen beledörgölöm a bundámba az avart és a földet, már pattanok is fel, hogy lesunyt fejjel elinduljak Colin felé, és úgy kezdjem el fejben szólongatni, hogy rám figyeljen, ne másra. Esélytelen. Neki az emberek kellenek, a vér, a vadászat... és úgy néz ki, hogy egy életen át tartó kín, amit majd a gondolat fog beékelni a feje minden egyes kis zugába, hogy mit tett. Gyilkosnak fogja magát tartani, én pedig osztani fogom a véleményét. ~ Colin! ~ Immáron határozottabban, ellentmondást nem tűrő hangon szólok rá, mi valamelyest segít abban, hogy kizökkentsem gyilkos hajlamaiból, kegyetlen nézőpontjából. Látom ahogy megremegnek vékony lábai, fülét hátra csapja, mintha fenyegetve érezné magát. Csak akkor jövök rá, hogy ez nagyon rosszat jelent, mikor látszólag gyorsabb, méghozzá szökellő tempóra kezd kapcsolni, én pedig úgy rontok neki a nyakának, mintha egy őzet próbálnék leteríteni. A fiatal farkas feje és oldala nekicsapódik a barlang szélének, s vicsorogva, kimutatva foga fehérjét úgy néz fel rám, mintha maga a sátán lennék akit likvidálni kell. Ha törik, ha szakad. ~Higgadj le! Nem akarlak bántani... és tedd meg nekem azt a szívességet, hogy te se ártasz a barlangászoknak. Mondjuk ezt inkább magadnak ígérd meg jó?~ Magyarázok neki megállás nélkül, majd fölé magasodva, acsarogva villantom ki én is éles fogaimat, miközben egyre csak sarokba szorítom. ~ Ennél azért durvábbra gondoltam ~ Osztom meg Sheilával, elvégre kérdezte.
Mókás volt, hogy valójában Wade is vívódott, már-már egészen kíváncsivá tett, vajon melyik énje kerekedik felül. Nekem sosem kellett visszafognom magam, de az más világ volt, ma már nem ennyire egyszerű az élet, nem olyan könnyű nyom nélkül eltüntetni valakit. Főleg akkor nem, ha egy kölyök garázdálkodik, ők még felelőtlenek és figyelmetlenek, nem érdeklik őket a következmények. Mondjuk, azok éppenséggel engem sem, lévén, ahogy mondani szokták, én már megettem a kenyerem javát, ide nekem a kerekes széket, jöhet már bármi. Hát, úgy tűnik, a vér szaga nem terjed elég gyorsan, de így legalább mókásabb a helyzet, még akkor is, ha alapvetően Wade-nek nem okozhatna gondot megregulázni Colint. Nos, ha én tenném, nem sok ép rész maradna a kölykön, úgyhogy tőlem ennél többet ne várjon, mert nem lesz jó vége. Megtehettem volna, igen, de mi értelme szétkapnom egy feldühödött kölyköt? Abból nem tanul, maximum én élném ki rajta szadista hajlamaimat. ~Hja, tudod, ha már egy sebzett vad nem érdekli, akkor jó eséllyel tényleg ölni akar. Mondtam én, hogy egy nyuszi nem túl izgi.~ Löktem vissza Wade elméjébe, mert hát, valljuk be, ennek hatnia kellett volna, bár nem is tudom, miért lep meg, hogy Colin erre sem úgy reagált, ahogy eddig bármi másra. Meglehet, a teremtője agressziója ütközik ki benne ily módon, ami az eddigi elmondások alapján nagyon is könnyen lehetséges. Márpedig akkor aztán lebegtethetek én bármit az orra előtt, nem fog használni… Ám valamit még megtehettem, ami talán segít, és levezeti a kölyök fölös energiáit, és talán még egy kicsit szórakoztat is majd az elégedettsége. A nyúl kis vad, annál egyértelműen érdekesebbek az emberek, na de… mi van mondjuk velem? A sziklafal erdővel körbenőtt oldalához sétáltam, nekik azért még valamicske távot meg kell tenniük, hogy ideérjenek, de a lágy éjszakai szellő itt már a segítségemre volt. Kerestem egy élesebb kiszögellést, majd nemes egyszerűséggel nekivágtam a mancsom, csinos kis sebet okozva magamnak ezzel, bár sokáig nem fog tartani, míg helyrejön, de jelenleg tisztességesen vérzik. Szétkentem a sziklán, majd elindultam távolabb tőlük, itt-ott hagyva egy keveset még belőle, de így is sokkalta nagyobb mennyiség volt, mint amivel a nyúl összesen rendelkezett… Én mondhatni a nagybetűs préda voltam, bárkinek könnyedén felkelthettem a vadászösztönét, főleg annak, aki már egyébként is vérre szomjazott. Sokkal értékesebb trófea egy farkas, mint egy egyszerű ember. Ezzel párhuzamosan vonyítottam fel, amit a barlangászok is hallhattak, így volt némi esélyük felfogni, hogy a tyúkszaros életük érdekében talán érdemesebb lenne odabenn maradni. Nem, én leszartam az életüket, viszont most úgy cselekedtem, ahogy Amarokként szükséges volt, és egyúttal vizsgáztathattam Wadet is. Ő ugyan már jóval erősebb, de nem tudhattam, mennyire ura a benne lakozónak, és vajon felébresztem-e az ő vérszomját is. Colin mindenesetre hamarosan vad szaglászásba kezdett a sziklafalnak préselve, majd mélyről jövő morgással tekintett el a távolba, úgy tűnt, nem kifejezetten érdekli a barlang, de ki tudja, tán csak átverni akarta a tőle idősebb hímet.
Kezdőlap
