A fülemmel és az orrommal semmi baj, szóval nagyjából tudom követni, mi is történik. Gyors, rövid vadászat volt, de eredményes. Érzem Tara diadalát, és boldogságát. Igazán kedves tőle, hogy így törődik velem, és hogy ennek még örülni is tud. Bár a múltkor a vadászat végén, amikor visszaváltoztam a hányinger kerülgetett, és lehet, most is így lesz, jelenleg csorog a nyálam, és alig várom, hogy beleharaphassak a szarvas még meleg húsába. És még én is ehetek először! ~ Köszönöm! Majd igyekszem meghálálni valahogy. Közelebb helyezkedem, és feltépem az állat combját. Azért nem fogom elhappolni a belsőségeket, és a fogaimmal semmi baj, jó lesz nekem most a színhús. Amúgy sem akarok sokat enni, hogy elnehezüljek, még haza is kell jutni, és az sem lenne jó befejezés, ha kidobnám a taccsot visszaváltozás után. Hamar kiszakítom a combból a nekem elegendő adagot, és félrevonulok vele, így Tara is hozzájuthat a zsákmányához. Én elcuppogok ezzel itt szépen, amíg tart a telihold hatása. Viszont így, hogy nem tudok mozogni, alig várom már, hogy visszaváltozhassak.
Mint egy igazi úri hölgy (mellső lábaim keresztben) fekszem a tűz mellett, és nézem a kölyköt. Nem vacillál, a combjából harap egy darabot, majd félrevonul vele. Nekem valahogy úgy jön át a dolog, mint amikor valaki feláll az asztaltól és inkább a kanapén ülve fogyasztja el a vacsoráját, de nem teszem szóvá Liunak is. Nem szokásom megosztani a prédát, mert ritka az amikor társaságom van, szóval számomra új ez a helyzet. Talán ezért képzelem bele azt az asztalos hasonlatot is. Mivel a kölyök félrevonult, rajtam a sor az étkezésben. Felkászálódok, teszek két lépést a zsákmányig, majd feltépem a puha bőrt a has alján. Máskor eszembe nem jutna nyersen fogyasztani a húst, de így farkasként kimondottan kívánom. Nem taszít vissza a gondolat, hogy nyers májat, szívet, tüdőt rángassak ki az állatból hogy felfaljam. Így is teszek. Elveszem a tetemből amire még szükségem van, majd jóllakottan elnyúlok a tűz mellett. ~Elég volt? Annyit ettél, mint egy kismadár.~
A comb lassan, de ütemesen fogy. Tara is eszik, és immáron béke és elégedettség honol a tűz körül. ~ Ez még csak a második holdtöltém, ha többet eszem, akkor ki fogom hányni, amikor visszaváltozom. Így is úgy fogom érezni, hogy mázsás köveket raktak a hasamba. Amúgy is amíg be nem haraptak és nagyrészt vegetarianus voltam. Ettem ugyan húst, de roppant keveset. Azóta megemeltem a húsadagomat, jól is esik, de azért a nyers hús ilyen mértékű gyomorba gyömöszölése még megterhelő. ~ Köszönöm, hogy segítettél! Tara komoly bajoktól óvott meg, és egy életre hálás leszek ezért neki. Elgondolkodom rajta, hogy vajon képes lennék-e már visszaváltozni emberré. A múltkor Duncan ugyan mellettem volt, de akkor is "nekem kellett akarni" csak úgy egyszerűen. Már ettem, szaladgálni úgysem tudok, és valószínűleg így is hajnal lesz, mire hazakeveredem a hotelbe. De persze nem fogok itt nekikezdeni egy hölgy társaságában. Viszont lehet, ő még szívesen bóklászna az erdőben. Majd meglátjuk, mi lesz.
Liu újra eszembe juttatja, hogy ez még csak a második teliholdas éjjele. Szeretnék mondani valami számára biztatót a jövővel kapcsolatban, csak nem nagyon tudok. Több mint kétszáz éve változtam át először, ki emlékszik már arra hogyan bírtam emberként a farkasbőrben megevett kaját? Bár el tudom képzelni, hogy két napig görnyedtem egy fa tövében, mire rendbe jöttem. Kár, hogy nem emlékszem már rá. Bár biztos van oka annak, hogy inkább elfeledkeztem azokról az időkről. ~Nincs mit. Biztos szeretnél már visszaváltozni emberré, és hazamenni.~ A nagy "DE" előtt viszont kivártam egy sóhajnyi szünetet. Teljesen elteltem, képes lennék elaludni itt a természetben. Persze aztán meglepődnék reggel, ember alakban anyaszült meztelenül a hidegben...~Maradnék még egy kicsit, ha nem bánod. Csak míg ráveszem magam az indulásra. Ellustultam.~
~ Igen, szeretnék visszaváltozni, mert ennek így nincs sok értelme, hogy itt heverészek csupán. De örülök a társaságodnak, maradj csak, amíg jól esik! Ez egy furcsa dolog, a hotellel. Visszavágyom a falkához, mert odahúz a szívem, közben nem szeretek ott lenni, sok tekintetben idegesít a többiek közesége. Amikor a múltkor kijöttem az erdőbe, azért jöttem, hogy egyedül legyek, és most sem bereznkedtem a gondolattól igazán, hogy egyedül töltsem a holdtöltét. Persze a törött láb megváltoztatta a helyzetet, így már nem volt olyan vonzó a lehetőség. ÉS most itt van Tara, és én tényleg örülök a társaságának. Nem akarok elindulni, de nagoyn szeretnék már végre elnyúlni az ágyamon, és aludni. Persze az egyik nincs a másik nélkül, s még hosszú idő lesz, mire hazaérek. ~ Hogy tervezed? Maradsz még hosszabb ideig a városban? Ezt csak úgy kérdezem, hogy beszélgessünk valamiről. Nem jutott jobb az eszembe. A falka, és Castor témáját jobb, ha kerüljük. Más közös meg nincs nagyon.
Liu is szeretne már egy sokkal barátságosabb helyen lenni emberi alakjában, mégis marasztal vég. Igazán megkedveltem a kölyköt. Remélem, hogy soha nem vetkőzi le az ilyen, vagy ehhez hasonló emberi tulajdonságait. Ezek teszik őt annyira... aranyossá. Még abban a szukában is felébreszti az anyai ösztönöket, akikben az nincs is meg. Ezen agyalok, míg a mancsaimat nyalogatom. Fura, hogy olyan dolgok válnak számomra természetessé farkas alakban, amit egyébként visszataszítanának. ~Hosszabb időre csomagoltam. De még munkát keresek. Nem olyan könnyű itt, mint egy nagyvárosban, ám sokkal csendesebb. Tetszik ez a nyugalom, csak ne lenne ilyen rohadt hideg.~ panaszkodok ~Te mi jót csinálsz? Még mindig kiképző vagy?~ Emlékszem még arra a napra amikor a papírjai kapcsán tért be az irodába, majd egy hihetetlenül kínos beszélgetés kerekedett ki a dologból. Nem volt kimondottan jó nap, akkor debütáltam bétaként. És csúnyán el is hasaltam, de most nem ez a lényeg. A szerződésen harcművészeti oktató, kiképző állt. Talán még mindig azt csinálja, és ha a szállodán kívül teszi, befizetnék néhány órára.
A hozzászólást Tara O'Ryan összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Feb. 10, 2012 4:58 pm-kor.
Na, sikerült újfent egy kínos témát érintenünk, pontosabban ugyanazt a kínos témát újra. A zavarom újra felerősödik. ~ Nem. Most a hotel konyháján mosogatok. Felelem eléggé kelletlenül. De nem akarom, hogy azt higgye, vele nem akarok beszélni. ~ Egy ideig oktattam a hotelben a vendégeket meg a városiakat, de már nem. Ennél többet, ha mondanék, akkor megint panasznak hallatszana Castor felé, és azt nem akarom. Tara arra úgy tűnik nem igazán vevő. De akkor ő hosszabb ideig itt marad ezek szerint, csak nem lesz falkatag? Érdekes. Ha ennyire kedveli Castort, akkor mért nem? Ha még ő sem ... Lehet, komolyan el kéne gondolkodnom azon, milyen lehet falka nélkül ... persze, tudom, mindenki azt mondja, hogy túl fiatal vagyok hozzá. De én 17 éves korom óta eltartom magam és félig meddig a családomat is. Tényleg annyira nem menne?
Felerősödik a kölyök nyugtalansága. Érzem az energiáit, de annyira vegyes, hogy csak nehezen tudom meghatározni, hogy mi-micsoda. Aztán elmondja, hogy a szállodában mosogat, nekem meg végre leesik a tantusz. Már ha nem értem félre... ~Ne szégyelld a munkád, Liu. Én most még egy olyan melónak is örülnék ami neked van, pedig néhány hónapja még havi hat számjegyű fizetésem volt Európában. ~ No igen, szépen lecsúsztam azon a lejtőn... Nem azért mondom el a kölyöknek, mert rám jött a panaszóra. Abban a reményben osztottam meg vele, hogy ettől hátha kevésbé fogja szégyelli magát a melója miatt. Mármint, én biztos jobban lennék attól, ha tudnám, hogy valaki bukott már nagyobbat nálam... Meg amúgy is: az oké, hogy ez még mindig nem az a munkakör amiről örömmel számol be az ember az osztálytalálkozóján, de van állása, és biztos fedél a feje felett. Ezt az oldalát kellene nézni. Szerintem. ~Azt hiszem, én most lépek.~ Elnyomok egy ásítást. A tűz nemsoká úgyis kialszik, és a telihold sem tarthat örökké. Haza akarok menni, venni egy rohadt forró fürdőt aztán aludni végre. Feltápászkodok, és nyújtózok egy nagyot. ~Mindent köszönök Liu!~ Mielőtt távoznék még gyorsan odahuppanok a kölyök mellé, hogy végignyaljak a pofáján ha hagyja. ~Remélem, még találkozunk!~ üzenem búcsúzóul, aztán megindulok az erdőbe. Legközelebb én is tüzet fogok rakni mielőtt átváltoznék...
Érdeke,s hogy mindenkinek hatszámjegyű fizetése van. Trunak is. Vagy volt. Én ezeket a léptékeket felfogni sem tudom. S nem a mosogatást szégyenlem, hanem a körülményeit, amiben belecsöppentem. Vagyis egyszerűen nem tudok napirendre térni felette. De ezt hiába magyaráznám, meg nem is Alaszka téli vadonja a legalkalmasabb hely egy hosszabb párbeszédre. Tara is menni akar. ~ Én köszönöm neked, Tara! ~ felelem, és a képen nyaláson egészen meglepődöm. Persze a múltkor én is képen nyaltam Duncant, de hát ez már csak egy ilyen farkasszokás. ~ Én is remélem! Figyelem, ahogy távolodik. Már előre irtózom a visszaváltozás fájdalmaitól, a hidegtől és a gyaloglástól vissza a hotelbe, de nincs más választásom.
Csöpp... csepp... csipp.... ~ Az agyamra mennek ezek a hülye kövek... ~ Ingerülten néztem fel és legszívesebben leszaggattam volna őket a barlang szájáról. Dühös voltam és a legnagyobb baj az volt, hogy fogalmam sem volt, kire haragszom olyannyira. Talán Castorra, talán Pathrisára, talán Tarára, talán valamelyik másik falkatársamra... Talán egyszerűen az egész világra dühös voltam. Most ahogy békésen ücsörögtem a jéghideg kövön meztelenül, már kezdett kicsit "lehűlni" a fejem, leginkább szó szerint, máshogy nem. Annak a hülye szarvasnak a vére már beleszáradt aranyszín hajamba, annyi ideje malmoztam itt és vártam, hogy hátha halálra fagyok. Igazából nem ez volt a legjobb módja a mazochizmusnak, ugyanis meglehetősen unalmas volt és felettébb vértelen, ezáltal unalmas is... nagyon, de nagyon unalmas. Nos igen, ez volt a másik, amiért kezdett csömöröm lenni magamtól. Régen, amikor a világ még nem állt a feje tetejére, én bántottam másokat, vagy legalábbis egyenlő volt a saját szenvedésem és az, amit adtam másoknak. Hogy most mi a helyzet? Olyan vagyok, mint valami kis nyavalyás szub, aki csak arra vár, hogy elverjék... hosszú távon azonban az egyik nem tudja pótolni a másikat, kell nekem mind a kettő. A torkomból ingerült morgás tört elő ismét, amikor eszembe jutott, hogy sarokba szorítottak, lekorlátoztak. Legszívesebben ismét szétszedtem volna valamit. A pillantásom a barlang szájától alig néhány lépésre heverő apró cafatokra cincált szarvasra vetettem. Úgy kaptam szét, akár Flopi a lábtörlőt, azonban messze nem volt elég. Odasétáltam ismét és alakot váltottam. Sokkal kényelmesebb volt a vérfarkas teste, mint a törékeny emberi. Szinte nem is emlékszem azokra az időkre, amikor csak ember voltam. Én szinte farkasnak születtem, ez volt az otthonos formám már három éves korom óta. Az orrom belefúrtam a már megdermedt vérbe, és majdhogynem vinnyogtam kétségbeeséssel vegyes haragomban. A gond az volt, hogy lelépni sem volt kedvem. Nem volt kedvem igazán úgy semmihez, ha őszinte vagyok magammal a szadizmus is csak rutinból maradt nekem, semmi másból. Unott tehetetlenséggel feküdtem bele a szarvas tetemébe, hogy minél jobban átitassa a vér a hónál is fehérebb bundámat, ami mintha nevetséges ellentéte lett volna az éjszakánál is sötétebb és kegyetlenebb lelkemnek. Csak feküdtem ott a hullában, illetve rajta, nem igazán lehetett már a véres csimbóknál ezt megállapítani és mellső mancsaimra hajtva a fejemre figyeltem a vadont. Csak úgy bambultam, addig sem kellett gondolnom semmire. Lesunytam a füleim és egészen beleolvadtam a tájba, én is vérfoltos voltam és fehér, akár a hó a barlang előtt. A hátam mögött ott ásítozott sötét mélység, de nem találtam benne medvét, pedig az legalább valami kihívás lett volna, egy erősebb ellenfél, akit végre megcincálhatok, vagy akármi...
Halál unalom. Ez a város kicsi is, egyelőre zajtalan is... Ez pedig nem az én pofámra szabott verzió. De most már csak kivárom ezt az "X" falka kontra "Y" falka felállást, már csak azért is, mert az egyik oldalon bizony mindenképp ott akarok lenni! Nincs az a kicseszett ég, hogy ne így legyen! Most pedig? Most levezetem a feszkót, ha más nem rittyentek magamnak egy medvés vacsit... Jobb, mint egy lebujba lógatni a lábamat, és atom részegre dönteni magamat, hogy illumináltságtól fülledten verjek szét valami arrogáns f@szt. Az már nem pálya, az se elég... Lassan már az se lenne az, ha elém vágnának egy kivégzésre váró bohócot. Az csak röhögne... Ezért is választottam ezt az erdőt, nem a városi levegő rontja és még elég sűrűnek is tűnt, szóval egy esélyt adtam neki. Ahogy beértem a fák közé határozott lépteim nyomán a ruhadarabjaim kezdek felsorakozni, amint stílusosan letéptem magamról őket. Van elég gönc otthon, sosem sajnáltam az ilyesmit, plusz... Jobb szeretek a veszélyes front pengeélein táncolni, és farkasalakban hazavergődni. Van benne valami vérserkentő! Erőteljesen vetődtem a fák közé, lereccsentve a kérgeket karmaimmal, amint el-elrugaszkodtam olykor a törzseken. ~ Pici maci, gyere Caleb bácsihoz, hagy bújtassalak ki a bundádból! ~ szinte már dúdolgattam a szavakat magamban, folytonosan követve az apró mozzanatokat, miként a szél átjárta a lombkoronákat, belemarva ébenfekete bundámba, vagy éppen egy b@szott idegesítő madár libbent el az ágakról. Borostyánszín íriszeimet hirtelen kaptam át bal oldalra, amint felsistergő zajok szivárogtak dobhártyámba. Áhh, csak egy bambi... Szarral nem gurigázunk...! - Inkább tovább haladtam, hátha meg lesz az én kis mackó pajtim... Már a távolból észrevettem egy barlangnak látszó felhasadt odút, ami épp megfelelő opciónak bizonyult, mint kinevezett medve lak. Célirányosan indultam meg felé, halkan huppantva a földre mancsaimat, mielőtt elijesztenék bármit is. Azért örülnék neki, ha nem egy alultáplált, asztmás pocok mászna ki belőle! Igazán illúzióromboló lenne... Ahogy közeledtem viszont valami ismerős-ismeretlen érzés kezdett körül járni, belém marva, óvatosságra intve, szinte már megfejeltetett egy baromira béna stop táblával. Mi a szar?! - Megtorpantam, hogy még idő előtt fel tudjam tárni, mi is várhat rám... Minden érzékemet kihegyeztem, s szinte orromba omlott... Állj! Még egyszer... - újabbat szippantottam a levegőből, mert hirtelen nem akartam hinni a szimatomnak. Kat? Komoly? Meg valami vagdalt száraz répa... Csodás. Lassú léptekkel haladtam tovább, átmászva a nem rég itt hagyott vérfoltokon, beérve a barlang torkába. És bingó! Ez totál durva... Egyrészt, mert még csak gondolatban se hittem volna el, hogy itt és most ütközök vele... másrészt meg, most mit mondjak? Olyan szinten ingerelni kezdett a döglött állat látványa, és maga Kat, hogy arra szavakat sem igen találok. Rávillantottam íriszeimet, amint pofátlanul beljebb lépkedtem, emelt tartással. ~ Nocsak! Még mindig jól áll a piros Meine Kat(ze)... ~ mértem végig, ahogy ott hempergett a tetemen. Nem volt furcsa látvány, megszoktam már, hogy mindig valami feltrancsírozás közepette találok rá. ~ Mivan, többre már nem futja, holmi agancsos puha gidákra utazol? ~ villantottam egy vicsorgást, mivel nehéz lett volna elvigyorognom magam a régi megszokott sunyi pofámmal... Mindenesetre acélosan tartottam magam, mert tőle kitellett, hogy azon nyomban a torkomnak ugorjon, pusztán szeretetből kitépve belőlem egy darabot. Imádtam...!
Már éppen ott tartottam, hogy jótékony öntudatlanságba zuhanok, amit az egyszerű földi halandók alvásnak hívnak, illetve valami afféle nyugodt öntudatlanságba, legalább annyi időre sem fogom unni magam, amikor megéreztem az ismerős szagot. ~ Mi ez? ~ Felkapom a fejem, a füleim azonnal elválnak a fejemtől, ahogy a zajokra figyelek. Azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor sötétarany pillantásomba visszaköltözött az élet. Ha a pofám alkalmas lett volna rá, hát elvigyorodok, mint a kislány, akinek a Mikulás pont azt Barbie babát hozta, amelyikre vágyott. ~ Calebcalebcalebcalebcalebcalebcalebcalebcalebcalebcalebcalebcalebcalebcalebcaleb.... ~ Azonnal feltódultak bennem az ismerős emlékek, persze itt mindenki felejtse el a hülye romantikus rózsaszín álmokat, a mi kapcsolatunk egészen más volt, ennek ellenére kapcsolat. Tudom különösen hangzik, de ahogy Caleb megjelent, úgy éreztem magam, mint az elszállni készülő lufi, amit mégis elkapott valaki, mielőtt eltűnt volna a semmiben. Elgondolkoztam rajta, hogy van-e valami jelentősége annak, hogy folyton olyankor kerül elő, amikor éppen nyakig véres vagyok... ~ Hmmm egy olyan pszichofürkész biztosan tudna erről valami orbitális baromságot mondani, de őszintén nem hat meg.... ~ Egyszerűen csak laza eleganciával, amit pár évszázados életem alatt már jócskán kifejlesztettem fölkeltem a tetemből, a mancsaim alatt lágyan cuppant a hús, ahogy a foglyul ejtett hófehér mancsaim piros zoknival kihúztam belőle. Ha kutya vagyok megrázom magam, szép permettel hintve be a tájat, de inkább hagytam, hogy átitasson a vérszag, az megnyugtatóan hatott az idegeimre. Odasétáltam a peckes, kemény Calebhez, aki most is úgy magasodott a kis vörös partym közepén, mint valami félgörög titán, akinek nincs jobb dolga, minthogy hétvégente tartsa az égboltot... Pont ezért kedveltem, már amennyire ez esetemben helytálló kifejezés. Azért kedveltem, mert erős volt, mert kihívást jelentett, azért, mert nem dőlt be nekem... Másnak alapvetően letépem a fél pofáját, ha lekatze-zik, de ő egyenlőre büntetlen volt... hogy ez az egyenlőre meddig tart, azt majd meglássuk. A farkasom izgatottan körözött bennem, felélénkítette Caleb megjelenése, elvégre ez mindenképp valami izgalmat ígér. Vagy ő ver szarrá minket, vagy én leszek az aki megcincálja... mind a két kimenetel nagyon csábító volt. Jelenleg azonban csak puha léptekkel köröztem körülötte, nem fenyegetően, csak azért, hogy húzzam az agyát, ahogy ő tette azzal, hogy Katze-nak hívott. ~ Tudom, nekem minden jól áll. ~ nyilatkoztam meg mentálisan pár kör után végre. Ez amúgy igaz is volt, miért ne lett volna az? A Katze-ra meg egyenlőre nem reagáltam, majd leverem rajta később. A szarvasos dolog már nyitogatta egy kicsit a bicskát a zsebemben, de azért még nem akartam bunyózni, néha a szócsatázás majdnem olyan jó volt, mint a rendes... ~ Oh mein Got, ezt most tényleg én gondoltam??? Egy francot jobb, vért ide! ~ ~ Tudod, errefelé csak ilyenek akadtak eddig... ~ üzentem neki, majd játékosan a lába felé kaptam. Egyenlőre nem akartam megharapni, még nem, nem érdekelt minek veszi, maximum felken a falra, az sem gond. Ha nem tette, akkor köröztem tovább, mint egy távirányítóhibás játékautó, aki pályára állt a célpont körül. ~ És te meg mi a fenét keresel errefelé mein Schatz? ~
Furcsa volt újra látni, érezni ezt a szakadatlan izgalmat, dühöt és egybevegyült kellemes érzést, amik teljesen kontrasztosan ütötték egymást, ahogy rá pillantottam. Akárcsak a bundánk tökéletesen harmonikus ámde ellentétes színvilága. Továbbra is a magam erős, megtermett tartásával álltam jelenlétének minden rezdülését, ahogy körbe-körbe járkált, mint valami mérgezett egér. Nem forgattam felé a fejemet, csak néha rá vetettem a tekintetemet, mikor a perifériámba ért. ~ Csak le ne verje az egód a barlang falait. ~ dobbantottam egyet felé, vigyor sajnos nem volt a készleten, vicsorogni meg már untam. Ráztam egyet ébenfekete bundámon, mint akinek jól van dolga, íriszeimmel a boncolt tetemre fókuszálva. Nem volt az olyan kicsi, még ép formájában, ezt a csontokról kellőképpen meg tudtam állapítani, de imádtam Katet hergelni, az ilyen apró szarokkal. Sok esetbe sikerrel is jártam. A játékos megmozdulása során, mikor fogai egyelőre még teljesen finoman álltak bele mancsomba, bódultan borultam az állam alá érkező bundás nyakba, melyen az agancsos állat vére jótékonyan száradozott, hogy mélyen beszívhassam annak élénken felajzó szagát. ~ Értem én Meine Katze, a hangok is ezt mondják, mi? ~ egyrészt kétlem, hogy nem lenne erre egy valamire való medve, másrészt annyira azért nem érdekelt, hogy éppen egy szarvassal járt halálkeringőt. Ahogy tetszik... Viszont az előbbi jelenetet nem hagyhattam tettek nélkül, így mielőtt még reagáltam volna a kérdésre, az egyik jól betalált pillanatban rávetődtem, elkapva marjának erős ívét és a súlyommal a földhöz taszítottam testét, ismerkedjenek csak... Persze mértékkel, egyelőre nem érdemelte meg, hogy elvaduljak. De azért adjuk meg a viszontlátás örömét. Végül elengedtem a tarkóját, és határozottan belenyaltam a füle tövébe, megcsípve annak hegyes végét. ~ Ha azt mondanám téged, elbíznád magad, én pedig lehánynám magam. ~ még mindig rajta tehénkedtem, olykor meg-megmarva a bőrét, ahol kedvem tartotta. Régi ismerős érzések kezdtek bennem feltolongani, egymásnak esve, melyik is érjen hamarabb a felszínre. Édes mindegy... Vagy megtépem vagy megtép. Mindkettőt élvezni fogom! ~ Gondoltam bemackózok... De úgy látom ez a barlang már foglalt... Be kell érnem veled, meg a trancsírozott dögöddel... ~ felrántottam a földről továbbra is tartva a tarkóját, és arrébb hajítottam őt egészen a falig, mintha csak egy darab vagdalt hússal játszadoznék. De már előtte is termettem, ahogy imádott teste lecsuklott a földre. Hátára löktem, végig nyalva mellkasát, egészen álláig, hogy beleharaphassak pofájának alsó részébe, még mindig nem okozva nagyobb fájdalmat, pedig élvezné... biztos voltam benne, hogy így van. ~ Még mindig finom vagy, Meine Katze. ~ tudtam, hogy a legkevésbé kedvelte, ha így becézgettem, de ilyen ez... Minél inkább érzem rajta, hogy zavarja, annál többet használom. Régen se vetettem el, hogy így hívjam, ezután sem lesz másként. Megszokod újra Szépségem, ne hergeld magad... Elengedtem végül, leugorva róla, egyenes tartással állva előtte. Teret adtam neki is, nem foglalkoztam vele, hogy éppenséggel elkapja a gépszíj és nekem esik. Hát legyen! ~ Falkát keresek egyébként, Fairbanksben. Hallottam az összetűzésről, és jönnöm kellett. Hisz ismersz... ~ vágtam még oda egyszerűen, leereszkedve hátsó lábaimra, nyakamat kihúzva, folytonosan kísérve Kat mozdulatait... Felkészülve mindenre, ami csak tőle kitelhet...
~ Az én egom? Csak tisztában vagyok a saját értékemmel. ~ És igen, valóban így gondoltam. Egyes szánalmas senkik ezt túlzásnak vették volna, de én tisztában voltam vele ki voltam, hogy mi voltam és azzal is, hogy mennyit értem. Sokat. Sokkal többet, mint egyes mocskos alacsonyabb rendű kis senkiházik... A gondolatra enyhe harag robbant át rajtam, de Caleb szaga egészen megnyugtatott, olyan feszültséggel és várakozással teli nyugtalanság volt, de határozottan jól esett, olyan ismerős volt, a maga bundaborzoló módján. Kedvem lett volna valami kis kelléket leszedni róla, hogyha netán megint el találna tűnni, hát legyen valami a gyűjteményembe... De nem, mééég nem. ~ Miféle hangok? Itt nem én vagyok a tudathasadásos. ~- mondtam nemes fensőbbséggel. Nem volt semmi agyi bajom, tökéletesen egészséges voltam. Ki meri ennek az ellenkezőjét állítani?? Azonban elterelte a figyelmem, amikor elkapott és leterített a földre. Ha hiéna vagyok erre vihogok. Kedveltem hogy erősebb nálam, habár ezt soha nem vallottam volna be neki, de még magamnak sem nagyon... Azonban volt abban valami egészen magával ragadó, hogy veszélyes volt... nyammm... Amikor megcsípi a fülem én is felé kapok, de inkább csak megkarcolom a pofáját afféle, velem aztán ne szarakodj haver módon, még nem akarom bántani méééég... ~ Hiszen ismersz mein Schatz, soha de soha nem bízom el magam... ~- ingerkedtem vele. Bármiért jött is, örültem, hogy itt van. Jó, előbb verhetnek agyon, minthogy kimondjam, de azért jó volt. Végre egy ismerős arc, aki a régi volt, az én Calebem és punk tum, persze előbb eszem meg a magassarkúm, minthogy ki is mondjam. ~ Nos őszintén sajnálom, én rajtam kívül más mackót itt nem látok, szóval nem akarod megenni magad, hát marad valami más elfoglaltság.... ~ küldtem el a kétértelmű gondolatot. Egészen meg voltam zakkanva, úgy örültem, hogy végre talán történik valami. A depressziós magányosság szadi nélkül kezdett megőrjíteni... Aztán szép ívben repültem és nyekkentem, mint egy kevésbé illusztris placsni, de nem igazán érdekelt. Hamarosan megint rajtam volt, finoman piszkálgatva csak a határaimat. Én válaszul végighúztam a mancsom a hasán, amit elértem a körmeimmel kicsit belekapva a húsba. ~ Oh szerintem már el is felejtetted milyen finom.... ~ ~ Provokáltam? Igen. Jó ötletlen tartottam ezt? Kétszeresen igen! ~ A falkákból már elegem volt, erről most nem akartam beszélni vele, meg úgy senkivel, a falkáktól csak azt akartam, hogy hagyjanak békén egy kicsit. ~ Nos a falkák nem túl nagy kihívások, csupa unalmas figura. ~- mondtam kissé nyűgösen. Amikor leült átfordultam és immár hasra fekve én is a hasa felé kaptam, továbbra is csak úgy játékosan. Fekvésből nehéz lett volna támadni, csak provokáltam.
Értékek... Ezen lovagolhatnánk napestig, hogy én húzom az agyát, mégis miféle értékekről magyaráz, ő pedig váltig állítaná a magáét, amivel egyébiránt tisztában is vagyok. De lovat nem adunk senki alá, pláne egy ilyen nő alá nem, mint ő. A végén még áttrappolna rajtam! Abból pedig nem eszel édesem... Mindamellett kétségtelenül imádnám, ha megtenné, ezt aláírom. Amint leterítettem, feltörtek bennem a régi, erősen ziháló érzések, melyek akkoriban nagyon is sokat jelentettek egy-egy következő mozdulatom, vagy tettem során. Bár, egyelőre visszafogtam, még csak játszunk... Olyan régen láttam... És nem mellesleg, próbáltam kiélvezni a helyzetet, hogy itt van velem, hogy úgy taszigáltam, dobáltam, ahogy kedvem tartotta. Vannak dolgok, amik nem múlandóak, úgy látszik... Amint pofám oldalát felkarcolta, megmorrantam. Na, nem mérgesen, inkább némileg még többért szomjazón, mégis kissé figyelmeztetően. Átitatott az egész lénye, és igen, bárhogy is nézem, nem akartam más, csak minden ízében, újra megtépni, érezni, újra felhevülni a vadságából, és erejéből, ahogy képes volt lecakkozni rólam egy-egy darabot. Legalábbis anno, ezt készséggel megtette. Most még kicsit elővigyázatosnak tűnt. Nem is baj... Sosem volt hülye. A külön töltött idő alatt még erősebb lettem, ezt pedig nyilván ő is tudja... ~ Kár is lenne, ha elbíznád magad... ~ sunyi, szinte már genya gondolat volt, amit elméjének sugalltam. Sosem csíptem, ha biztos a dolgában, és bizony irányomban soha nem is lehetett az. Most sem. Máskor sem. ~ Megfelel a másfajta elfoglaltság is. Főleg veled. ~ ekkortájt hajíthattam el, egészen a falig, nem szégyellve, hogy ezt tettem. Micsoda kedves viszontlátás, nemde-bár? Pont leszarom. Inkább csak arra fókuszáltam, hogy minél többet kapjak belőle, felróva rá ekképpen az elmúlt jó pár évet és annak hiányát. Szavak nélkül, hisz sosem adnám tudtára. Amint körmei átszelték hasam vonalat, halk hörgést hallatva zuhantam bele a mámorosan kéjes érzésbe, amit az enyhe fájdalom kezdett diktálni. ~ Akkor ideje lesz felelevenítenem... ~ ilyenkor kár, hogy nem tudok szemétláda, ultrarohadék képet vágni, némi ravasz vigyor kíséretében. Igazán kár... Mindenesetre egyelőre még nem vetettem bele magam a lehetőségekbe, csak óvatosan tapogattam a felszínen, miközben leugrottam róla. Tartásomon még akkor sem engedtem, mikor hasam felé kapott játékosan, szemernyit sem rezdültem. Csupán villanó pillantásom égett az övébe. ~ Mit lányoskodsz? Elpuhultál Édesem? ~ pattantam négy lábra, bundámat megrázva, majd lélegzetvételnyi időt sem hagyva neki haraptam rá mellső lábára, arra, amelyik közelebb esett, és így rántottam el a földtől, egészen közel magamhoz. Teste az enyémhez ütődött a lendületet követően, én pedig nem átalltam rámarni mellkasára, végig kóstolva őt, egészen torkáig. Ám ott egy erősebb szorítást követően eleresztettem, mondhatni ellöktem magamtól, fejemet kissé lehajtva, úgy ékelve íriszeimet az övébe. Imádtam ezt a nőt mindig is, és bár nem számoltam vele, hogy itt és most újra láthatom... Örültem neki. ~ Ha unalmasak, ha nem... Még ehetőek. ~ vicsorítottam egyet, megvárva, hogy ő is négy lábra emelkedjen, amennyiben úgy akarta. Ha nem, akkor is földbe gyökerezve vártam pár másodpercet, majd magasztos tartással kezdtem körbejárni, olykor oda-odacsípve bőrébe, oldalához, ahol csak értem. ~ De ha már ennyire tudod... Csak nem te is itt bandázol valamelyik oldalon? ~ nem támadtam, még nem... hergelni akartam. Melyik farkas csípi, ha satuba zárva köröznek körülötte? Az én fajtámból egyik sem... És ahogy Katet ismertem, ő sem volt az ilyesminek kedvelője... ~ Na mi lesz Picim? Felfalhatlak élve? ~ torpantam meg, felé rongyolva, letaszítva ismét a földre, hogy bundáján csúsztassam meg pár métert. Nyilván csak játszottam a szavakkal, és még mindig nem okoztam nagyobb fájdalmat, pedig lazán megtehettem volna.
~ Elbízni magam... Még a fogalom is hiányzik a szótáramból... Aki tökéletes annak nem kell bíznia, elég a tudás. ~ küldtem nemes egyszerűséggel a gondolatot. Más ilyet akkor mond, ha valóban elbízza magát, én viszont soha! Aki elbízza magát, az igazából alacsonyrendű és így próbálja helyrekalapálni a benne tátongó űrt... Én egyszerűen csak jó voltam, egy felsőbbrendű faj tagja, duplán is. Figyeltem a mozgását, az agressziót, a vágyat, és azt az imádni valóan vad erőt.... Talán meg kéne néznem belülről, hogy nem csal-e valamivel, hogy ennyire lenyűgöző tud lenni néha... mert ebben valami csalásnak kell lenni, egyszerűen nem értem azonban mi lehet az! Hmm, majd lehet egyszer lebontom... de csak ha már nem lesz ennyire érdekes... Egyenlőre melegen és úgy ha mozog sokkal szórakoztatóbb, túlságosan unalmasak már a holtak... Éppen fölkaptam volna a fejem, hogy helyes, akkor döngöljünk egy nagyot, nah nem mintha nimfomán lettem volna, ez kivételesen nem szerepelt a repertoáromba, de mostanában annyi mindent tiltottak meg nekem és annyit vontak el tőlem, hogy igazából elvesztem a szabályok között, kezdtem elveszíteni önmagam... Ezért is örültem ennyire Calebnek. Ő a régi életem része volt, és reménykedtem benne, hogy talán majd segít visszahozni a régi dicsőségemet... Már olyanokat tettem, amire nem voltam büszke. Utáltam, hogy imádom, hogy bántanak, és azt is, hogy erre azért kényszerültem, mert én nem bánthattam másokat.... Azonban a keményen az avaron tervem egy briliáns hajítással szó szerint kiverte a fejemből, így kicsit halasztottam. ~ Hát akkor gyere és vedd el, amit akarsz... ~ Oh hogy most mennyire bántam, hogy nem tudok felkacagni, vagy kegyetlen mosollyal nézni! A farkaspofa azonban sajnos nem alkalmas ilyenre.... Így maradt a b terv, hogy egyenlőre csak idegesíteni és piszkálgatom, amíg nekem nem esik. És különben is, ismert már annyira szerintem, hogy el tudja képzelni milyen fejeket vágnék.... A következő szavai megtorlást kívántak, de egészen csak addig tartott ez az állapot, amíg fel nem vetette, hogy meg lehetne enni a többi helyi farkast... Ez az ötlet ugyanis annyira feldobott, hogy kis híján felkacagtam. ~ Megenni őket! Briliáns! Er ist mein Schatz!!! ~ Aztán azonban nekiállt körözni körülöttem, mint valami megvadult búgócsiga, vagy valami veszetten körpályára állt kisbolygó... Én pedig nagyon, de nagyon nem értékeltem, hogy hirtelen én lettem a Nap aki köré pályára kell állni.... ~ Hát ha tudsz próbáld csak meg! ~ Ezzel minden gyorsaságom összeadva meglepetésszerűen rávetettem magam. Fel akartam dönteni, amihez a lendületet kellett használnom. Ha sikerül a dolog és jól számolok szép fekete-fehér szőrgombócként nekilendülünk a lejtőnek hátrahagyva a szarvas tetemét gurulva egyre lefelé. Körbe belekapaszkodok fogaimmal a nyakába, csak hogy nehogy leesek már az én kis pióca alapzatomról... Remélhetőleg én kerülök felülre a végén, vagy agyon lapít... Habár az sem annyira vészes kilátás....
~ Meine Katze... Ne erőltesd... A tökéletes szó, túúúlságosan is szélsőséges kijelentés, és téged tekintve sem feltétlen helytálló. ~ morrantam egyet, már-már örömittasan, a magam genyó formájában. Húztam az agyát, mert megtehettem. Mindattól függetlenül, hogy valóban tökéletes, a maga nemében. Nekem éppenséggel - legalábbis régen -, erősen imponált az, amilyen. És csak remélni merem, hogy egy fikarcnyit sem változott, mert akkor lerágom a lábait... Ezt pedig ő is nagyon jól tudja. Anno sem a két szép szeméért kedveltem... Ez nyilvánvaló. Mindettől függetlenül kétségtelen, hogy mutatósra faragták, bárhol is készült. ~ El is fogom. Abban nem lesz hiba. De majd, ha én akarom. ~ ráztam egyet bundámon, szinte már érdektelenül. Ez mindig is így volt, és nem lesz másként... Majd akkor, ha én úgy látom jónak. Ingyen semmit nem adunk. Pláne olyat nem, amit ez a kis "szörnyeteg" még élvezne is! Mrrr... már a puszta jelenléte is idegeket felkorbácsoló, a szó minden értelmében. Tudtam, hogy provokál, akár csak én őt. Épp ez volt benne a csodálatos, többek között. Mertem remélni, hogyha viszont látom, akkor nem egy elpuhult miss picsával találom magam szemben, mert menten levágtam volna magam a hegyoldalról! Igaz, nem sokat értem volna vele... Amint körözni kezdtem körülötte éreztem a feltörő idegességét, hogy a lehető leginkább irritálom ezzel a cselekedetemmel. De hisz tudnia kéne... Minden tettem és mozdulatom tudatos. Ha agresszív, ha gyöngéd (ez eléggé ritka, bár megesik), ha szimplán erőteljes, és még sorolhatnám. Meg se lepett azzal, hogy hirtelen felindulásból nekem vágódott. Vagyis, némileg persze. Bár, számítottam rá, hogy ezúttal már nem nézi el nekem, hogy "birtoklom". Nem támasztottam rá, engedtem, hogy sodorjon magával, hogy végigguruljak vele a lejtőféleségen. Fogai a nyakamba martak, mely halkabb hörgést szivárogtatott ki agyaraim alól. Élveztem az érzést, ez tagadhatatlan. Ám, én sem voltam rest, és amint földet értünk, azonnal belekaptam mellkasába, rántva rajta egyet, hagy csússzon meg a lába a nyirkos avaron. Fölöttem heverészett, ami igazából nem zavart. Úgyis csak addig lehet ott, ameddig elnézem... ~ Tudod, hogy nem szoktam próbálkozni. De jobban csíplek élve, mint kajaként. Egyelőre... ~ engedtem el mellkasát, hogy alsó állkapcsába harapjak, lejjebb rántva ezzel fejét; karmaimmal oldalába marva. Kicsit, mintha kezdett volna felelevenedni bennem a régmúlt emléke... Régen volt már... túl régen. ~ És most, mi a terved? Addig cincálgatsz, míg a földhöz nem váglak, miután megunom? ~ eleresztettem újfent, és orrommal megböktem nyakát, játékosan. Nem megy ez életre-halálra. Ha arra menne, nem itt tartanánk. Legalábbis jelenleg...
Arra hogy mennyire borzasztóan arrogáns és szemtelen már gondolatot sem pazaroltam. Ismertem már régről, akár a rossz pénzt. Mindig ilyen volt és még ha be sem vallottam magamnak kedveltem ezért. Volt valami borzasztó unalmas a kis szubokban. Hogy hagyták maguk, hogy teljesítették minden parancsom és áhítattal lesték a kívánságaim... Persze nem azt mondom, ennek is megvolt a maga varázsa, de a farkasomnak nem volt elég. A szörnyeteg nem szerette őket. A szörnyeteg pedig én voltam, testestül-lelkestül. Túl kicsi voltam, hogy emlékezzek még rá, milyen is teljesen embernek lenni. Az a pár emberi év elhomályosul évszázadok veszett tombolása mellett. A farkas pedig erő hímet akart, olyat, aki méltó hozzánk, aki méltó hozzám... A táj elmosódott, ahogy bundaförgetegként gurultunk le a lejtőn, hogy erőteljes becsapódással érkezzünk a talajba. Éreztem, ahogy beleharap a mellkasomba, de nem igazán érdekelt, a rászáradt vértől kicsit vöröses árnyalatot öltő hófehér bundámnak már teljesen mindegy volt. Aztán amikor az állkapcsomba harapott és lejjebb húzta a fejem már kezdtem határozottan élvezni a dolgot. Ennél többet is bírtam, sokkal többet is, de most nem volt kedvem hozzá, hogy darabokra szedjenek. Ezt jelentős javulásként könyveltem el magamban. Hogy talán, persze csak talán Caleb közelsége segít majd ismét magamra találnom... ~ Reszkess Fairbanks... Ich werde kommen.... ~ Lenéztem rá, figyeltem a fekete farkaspofát, ami így is oly ismerős volt. Különös, de soha senki nem maradt mellettem annyi ideig sem, mint Caleb, nem is tudtam igazából hogyan kezeljem. Öntudatos volt, büszke, és mégis... valahogy maradt egy még öntudatosabb és még büszkébb alak mellett. ~ Nem is értem, hogy a nagy egónkkal hogyan férünk meg egy légtérben... Talán kéne hozni egy rendeletet ami korlátozza a túlzott egóviselést, ami kinyom már másokat a szobából... Áh hülyeség, akkor nem fetrenghetnék itt rajta. ~ Amikor megbök, legszívesebben elmosolyodnék a szavain, de inkább csak az egyik az övéhez képes parányi fehér mancsom ráteszem a mellkasára, mintha azzal szorítanám le, aztán üzenek neki gondolatban. ~ Talán. De az is lehet, hogy inkább elraklak befőttbe és úgy foglak tárolni a polcon, hogy legyen valami játékom, amikor unatkozom... ~ ingereltem én is egy kicsit.
Kicsit talán furcsálltam, hogy óvatosnak tűnt. Legalábbis azzal, hogy még véletlen se támadott meg csak úgy spontán indulatból, az mindenképp nem Katre vall. Talán túl sok időt töltöttünk külön, talán megváltozott... Na, nem vészesen, ezt a hamis kis képéről egyből le lehet olvasni, még így is, farkas alakban. Hiányzott, ez tagadhatatlan, elvégre talán egy egész évszázada nem volt hozzá 'szerencsém'. Az pedig még bolhás éveket is számolva sok idő. Amint mancsai mellkasomon kötöttek ki, kissé oldalra döntöttem fejemet, és még orrom is belemozdult a jelenségbe, mintha csak oldalra kívánnám húzni a képemet. ~ Ezt úgy mondod, mintha megtehetnéd... De mindketten tudjuk, hogy ez közel sincs így. ~ morrantam egyet játékosan, de annál magabiztosabban. Az, hogy éveket lehúztam mellette, még nem jelenti azt, hogy akkor, vagy akár most holmi spejzban tárolhatna befőttként. Nem változtam e téren, és kétlem, hogy változnék. Bár, érdekesnek találtam tőle ezt a kijelentést. ~ Hiányoztam, mi? ~ kérteztem pofátlanul, s kár, hogy nem ülhetett a jól ismert, széles vigyor vonásaimra. Fülébe csíptem, kicsit megrágcsálva azt, de még mindig nem volt semmi életveszélyes mozdulatom. Továbbra is húztam az agyát, ahogyan ő az enyémet, ez teljesen világos volt. Na, de úgy csinálok, mintha ez nem lett volna mindig így. Leszámítva, hogy zömébe így vagy úgy, de megtéptük egymást, szimpla kedvtelésből. ~ Tényleg elpuhultál... ~ túrtam homlokomat hosszú, hófehér szőrébe, melyen most a vér jótékonyan száradozott. Ezzel egyidejűleg pedig lelöktem magamról. ~ Még a végén én teszlek el jobb napokra az egyik zsebembe. ~ léptem mellé, majd hátsó lábaimra engedtem súlyomat. Egyik mancsommal megpiszkáltam, jobban mondva megböktem a vállát. ~ Vadásszunk. ~ trappoltam egyet felé, miután leemeltem mellső lábamat róla. Tudom, ő nem rég szedált le egy szarvast, én viszont még mindig nem vacsiztam, szóval ha jön, ha nem, én bizony leszedek egy medvét. ~ Közben pedig igazán elmesélhetnéd, hol tengeted a napjaidat. ~ valahogy ezt a kérdésemet folytonosan elkerülte. Már pedig úgyis elfogja csacsogni, mert addig baszogatom, ameddig még levegőt kap... Felemelkedtem végül, és belemarva tarkójába húztam rajta egyet, majd azért csak úgy szimplán jókedvemből végignyaltam a pofáját. ~ Mondom én, hogy még mindig finom vagy. ~ ráztam meg bundámat, majd lassú léptekkel elindultam a fák közé. Hátha akad egy maci vacsorára...
Figyeltem a mocorgását, éreztem a teste minden mozdulatát a talpam alatt, mégis a szavai voltak azok, amik mellbe vágtam, méghozzá erőteljesen. Megmerevedtem, ha lehet belefagytam a mozdulatba. A szemeim aranya megkeményedett, jegesre fagyott az egyik legmelegebb szín a világon. Csak bámultam rá, és közel álltam hozzá, hogy morogjak. A karmaimat egyre erőteljesebb nyomtam bele a mellkasába, már nem igazán érdekelt az sem, hogy meddig mennek bele. ~ Már pedig megtehetném... ~- néztem rá hihetetlen hidegséggel, daccal és önutálattal a szememben. Hogy honnan volt az öngyűlölet? Nos hogy mostanában egy nyavalyás kis vacak voltam, akit megverhetett akinek éppen jobb napja volt... még egy francia ribanccal is szóba álltam... Legszívesebben megint lerágtam volna a kezeimet, ahogy a szállodában neki is láttam. Annyira undorodtam magamtól, ami már egy ideje kísértett, de ennyire még soha. Caleb szeme ugyanis a régmúlt dicsőségének tükre volt és ebben a tükörben megláttam azt a senkit, azt a szánalmas kis nyomorékot, akivé változtam.... Már ő is azt hitte, hogy szánalmas kis ellenfél lennék, egy senki. Nem tudom akkor vesztem-e el, amikor Castor letépte a lábaim... vagy a rothadás már előbb elkezdődött? De mégis mikor? A kérdésére nem válaszoltam. Hazudni csak mértékkel szoktam, ha pedig azt mondom, hogy nem hiányzott, az olyan orbitális hazugság lett volna, amit nem vesz be a gyomrom. Így csak figyeltem az önelégült képét, ami még mintha farkasfejjel is vigyorgott volna... És le akartam szedni, akár egy maszkot... Letépni, leásni magam a vörös gennyedző húsig, elmarni magam egészen a szívéig, hogy a kezembe vegyem és érezzem, ahogy utolsóként néhányat rebben, akár egy kétségbe esett kismadár... Hogy miért akartam ártani neki? Mert kedveltem... nem, azt hiszem még valami annál is több, tényleg hiányzott. És ennél undorítóbbat és rémítőbbet el sem tudtam képzelni. Csak álltam, mint borjú az újkapuban és bámultam ki magamból, mialatt kimondta a tutit. Igen, puhány voltam szánalmas senki... Igen, tényleg jobb lett volna befejezni. Ismét előtört belőlem az önmarcangolás, ami a szállodában is majdnem az öngyilkosságba vitt, de most a haragom volt a mód, ahogy kirobbant belőlem. A harag elmosott mindent, azáltal nyert teret az egész. Hallottam a szavait, de amikor megnyalta a pofám a végén és indult volna vadászni a harag kitört belőlem, akár egy orkán. A feje után kaptam, de most nem úgy játékosan. A nyakához akartam kapni a gerincnél, vagy a torkánál, ahol ölni lehet. Már nem akartam játszani. Nem akartam gyenge és szánalmas lenni... gyűlöltem hogy gyűlölnek és azt is, hogy nem gyűlölnek eléggé... Én voltam a mocskos szörnyeteg és mégis kis szerencsétlennek találtak... Mialatt a torkára mentem és igyekeztem fogást találni rajta megmutattam neki. Az sem érdekelt, ha falhoz vág és vége lesz, már csak azért is a pofájába vágtam. Mialatt a bundájába kaptam akár egy veszett kutya átvetítettem a fejébe a képeket az érkezésem óta... Ahogy Castor lefekteti a szabályokat, hogy nem ölünk... ahogy rátámadok az öccsére akivel előtte az étteremben szívóztam, pedig tudom már hogy Castor testvére, de én csak a végét akarom... Megkapta az önutálatot is töményen, ahogy le akartam rágni a saját kezeim, hogy szabaduljak a mocskos láncokból... aztán ahogy Castor letépte a lábaim... a hihetetlen fájdalmat és azt, hogy ezt is mennyire élveztem... és hogy utáltam magam miatta... Majd a több hetes tehetetlenséget meg hogy előtte szoba álltam a francia ribanccal is... Az egész undorító sztorit, és hogy mennyire elegem volt már, hogy ki akartam törni, ölni és pusztítani, amíg bele nem döglök...
Nem, nem tehetné meg, de ettől függetlenül értékelem a próbálkozást. Ha eddig nem tehette meg, most miért is lenne másként? Túl szabadelvű vagyok, és betörhetetlen az ilyesmihez, de ezt ő pontosan tudta. Olyan voltam, mint ő... Csak kicsit nagyobb kiadásban. Mindamellett viszont, hogy erősen húztam a fejét, éreztem, miként borul szinte önmaga alá, elveszve az egész kavalkád közepén, amit eddig maga mögött tudhat. Nem ért váratlanul a dühből feltörő támadása, hiszen éreztem annak minden egyes lüktetését, ahogy egyre csak forrni kezdett benne. Nem álltam ellent, legalábbis egyből nem. Kifejezetten élveztem, ahogy ezúttal már erőből kapott fejem felé, majd fogott rá bőrömre, végig kapaszkodva rajta, hogy biztos pontra leljen. Fogai élesen martak belém, nekem pedig kedvem támadt volna dorombolni az égető kín alatt. Épp megunni készültem a nyafka kapkodását, mikor villámképekként süvített át elmémben a tőle származó emléksorozat. Annyira oda figyeltem, hogy még az se tűnt fel, hogy pofája torkom ívébe kapaszkodva csócsálja meg bőrömet, nem is éreztem... Ahh, nem... ostoba gondolat is részéről, hogy gyenge volna. Sosem volt az, ezt talán én tudtam a legjobban. Az, hogy szeleburdi még mindig, az egy másik dolog. Az nem az erő függvénye. Végül, mikor elsuhant minden foszlányos, képlékeny jelenség, és megtörtént a filmszakadás, újra belém hasított agyarainak súlyából fakadó fájdalom. Vészjóslóan nyaltam meg pofámat, amint egyetlen mozdulattal elrúgtam magamtól mellső lábaimmal, mielőtt még túl mélyre sikerülne marnia. Nem vártam, eddig volt ideje szórakozni. Fölé magasodtam, miként földet ért, és marjánál fogva felrántottam, újabbat hajítva rajta, hogy teste beleroncsolódon a legközelebbi fába. Olyan szép, és tökéletes ívet rajzolt le poroszkáló nyoma, hogy öröm volt nézni. Oda sétáltam hozzá, emelt fővel, noha nem játszottam semmiféle egomán barmot. Mancsomat tarkójára emeltem, és úgy szorítottam le őt a talajra, miközben karmaim bőrt szaggató erővel hasították át tartózkodási helyüket. Lehajoltam, közvetlenül szemeibe villantva borostyán íriszeimet. ~ Ne utáld magad azért, amiért nem kell. Pontosan tudod, hogy ki vagy. A falka szabályokkal jár. Ettől még senki se tiltja meg, hogy ne tépj szét senkit se. Van ebben a városban elég magányos farkas, akikért nem kár... Legyen eszed. ~ rámartam oldalára, s ezzel egyidejűleg megrántottam, hogy hátára forduljon, majd nemes egyszerűséggel ráterültem, hogy ne nagyon kívánjon mozogni, ameddig le nem higgad. Az már nem érdekelt, ha netalán harapdált, vagy próbált, vagy épp karmaival tépte meg itt ott bőrömet. Élveztem, és ezt ő is tudta. Mellesleg, legalább most már tudom, hogy valóban falkában tengődik, és mivel nekem is kell egy, így az övé épp megfelel. Az, hogy előszeretettel teszek benne kárt, még nem jelenti azt, hogy másnak is hagynám, ha a helyet eldurvulna. Élet-halál harcot pedig végképp nem vívnék vele, egy másik falka oldalán. Megfelel nekem az, ahol ő van. Megfelel. Legalább addig se veszítem ismét szem elől. ~ Egyébként meg rohadtul nagy idióta vagy. Lerágni a saját kezed? Annyira perverz vagy... ~ és én többek között pont ez imádom benne annyira. Felröhögtem volna, de így csupán annyi esélyem maradt, hogy hörögjek egyet. Fogaim fájón kóstoltak bele mellkasába, miként ott feküdt alattam, majd ismét ráfogtam pofájára, és közelebb rántottam képét. ~ Ne csak a torkomat cincáld legközelebb... Tépjél meg, ahogy kell, és ne lányoskodj! Emlékeim szerint neked ez nem megy nehezen... ~ nem tudom, igazából nem biztatásnak szántam, rohadtul nincs rá szüksége. Viszont azt se szerettem volna, hogy egy másfajta Kat-et kapjak "vissza" személyében. ~ Na gyere, te "szörnyeteg"... ~ rúgtam le magam róla, belé marva ahol értem, hogy felrántsam magammal. Ha tovább akart verekedni meg volt az esélye rá, ahogy minden másra is. Nem mozdultam el, csak acélosan álltam előtte...
Nos igen ez Caleb... Tudom, ismerem már, hogy ilyen, mégis valami másra számítottam. Igazából nem is tudom mire, a düh minden érzelmet kiöl belőlem, csak a tomboló nihil marad a véres mámor... Olyankor igazából nem gondolok semmire. ~ Néha mennyivel egyszerűbb lenne ebben a véres tombolásban leélni az életem... ott a vörös semmiben nincs semmi... azért is hívják semminek, nem? Hűűű e bölcs lettem hirtelen! ~ Aztán amikor már arra eszméltem, hogy repülök, akkor láttam meg, hogy azért elég csinosan sikerült kicsipkéznem a bundáját... És tetszett. Imádtam ott látni az agyaraim véres pecsétjét abban a fekete bundában. Jó, az övé jobban elrejtette a nyomokat magában de akkor is. Éreztem a vére édes illatát, és tudtam, hogy fájt neki... nyamm.... Ismét kecsesnek egyáltalán nem mondható nyekkenéssel értem földet, azért hogy hamarosan ott teremjen mellettem, akár valami sötét árnyék, a halál a fekete vágyak mélyéről. Amikor leszorított álltam a pillantását, az én aranyszínűmet a borostyán pillantásba fúrtam, mutatva, hogy engem igazán nem hat meg ez az egész... A fejem közben kissé lehiggadt és kezdtem összeszedni magam. Nah persze nem kattant minden a helyére, de a megnyugtatóan Calebes viselkedés elterelte a figyelmem, a már lassan engem is őrületbe kergető önmarcangolásom. ~ Mi az, amíg nem láttalak rászoktál, hogy falhoz vágd a szegény pici farkasokat? És mi lesz ha megzakkanok a nagy dobálásban? ~ ugrattam egy kicsit én is, hogy oldjam a feszültséget... nem, igazából egyszerűen csak mert jól esett húzni az agyát. Egyszerű lélek vagyok én... sehr sehr einfach... Amikor rám tehénkedett, mint egy hegy, mert nos igen fájó bevallani, de hozzám képest óriási volt, akkor egy kicsit mocorogtam, de csak azért hogy jelezzem itthon vagyok. ~ Nos igen, ilyenkor jövök rá, miért is nem szoktam soha falkába tartozni... ~ fújtam mint egy dühös macska, de azért már annyira nem érdekelt a dolog. Eldöntöttem, hogy bizony úgy lesz, csinálom amit szeretek és senki kedvéért nem fogok megváltozni. Vagyok, aki vagyok és pont! Amikor a mellkasomba harap és kimondja az ominózus mondatot legszívesebben elvigyorodnék minden nyomorúság ellenére. ~ Kikérem magamnak mein Schatz, ha nem lennék betegesen perverz nem imádnál így, mint egy istennőt.... - igen, ezt azért muszáj volt. És én is elkaptam ám a fülét, azonban nem tudtam leszedni azt a helyes kis végét, mert elkapta az állkapcsom és így még nekem sem megy a fülbegyűjtés. Aztán nem tudom mi ütött belém, mindig elég könnyen váltogattam a hangulataim, vagy ő volt rám jó hatással, illetve rosszal... mindegy is igazából... ~ Csak gondoltam kell egy kis előjáték. Úgy nézel ki mint aki elpuhult. Nem akartam azt az üveg mögé való fekete pofádat túlságosan bántani, még a végén visszamenekülnél a mamád szoknyájához... ~ ha már lúd legyen kövér. Ha ugratjuk egymást nekem úgy is pontosan megfelel. Amikor felrángatott csak körbenéztem, beleszimatoltam a levegőbe, majd megindultam. Pár méter után fordultam meg és néztem vissza rá kíváncsi arany szemekkel. ~ Nos mi az mein Schatz, csak nem inadba szállt a bátorságod? ~ azzal villámgyorsan nekiiramodtam, hogy én találjam meg előbb a medvét. Következetlen lennék? Nos talán igen, talán nem....
Tudtam, hogy a közönye, csak felszínes dolog, még a önmagába is erősen elhitette, hogy így van. Élvezte, hogy fájdalmat okozok neki, hiába is tagadná. Épp, ahogy én is élveztem minden éles, tépő érzést, amit belém épített. ~ Ez eddig is így volt, nincs semmi rászokás. És nem tudom hogy vagy vele, de én nem látok itt pelyhes bundás kis farkasokat. ~ továbbra se átalltam provokálni őt, és ami azt illeti igazán jól is esett. ~ Nos, abban az esetben sem vesztünk személyed fényéből sokat. ~ jaj, hogy rohadnék meg, mekkora tetű tudok lenni! De, nem tudok vele mit kezdeni, ilyen vagyok. És, igazából, nekem így pont megfelel. Persze nyilván a szavaimnak semmiféle súlya nem volt ,azon kívül, hogy hergeltem vele. Eszénél volt ő. Ha Percekig ütlegelném azt a szép fejét, akkor is annál lenne. ~ Pedig nem olyan rossz az, ha van vele célod... ~ valóban. Nekem nem csak célom, hogy megtaláljam az egyik falkát itt, de szíves örömest társulok. Ha háború van készülőben, akkor lesz is. Az idő pedig végtelen... Ráérek. Addig majd leszedálok pár arra érdemes egyedet. ~ Meine Katze! Ne szédíts már... Szó sincs imádatról. Arról meg végképp, hogy istennő lennél. Az én szememben meg pláne. De értékelem a vágyódásodat ez irányba. ~ annyira vigyoroghatnékom volt már. Hiányzott, hogy nem röhöghetek a képébe, még akkor is, ha a fele mondatom, vagy némely esetben az egész nem volt valós. Arról meg neki rohadtul nem kell tudnia, hogy valóban imádom azért, amilyen. A fülemet ért támadás hidegen hagyott. Már csak azért is mert, egész hamar le is ráztam róla, mikor pofájába haraptam, és magam felé rántottam. ~ Inkább ne akard megtudni mennyire "puhultam" el... ~ íriszem forrongó tombolásba villantak fel, belekapaszkodva az aranyszín szempárba, miként a gondolatom célba ért. Pontosan tudta, hogy nem vagyok egy játék kisautó, sem egy lapos sipkás kis gnóm manó, akinek a pofája nagyobb, mint a tudománya. És mióta nem láttam, a repertoár csak bővült... A puha kettőnk közül pedig jelen esetben ő volt, főleg azokkal a képekkel, amiket felém irányított nem rég. Szóval, jobban teszi, ha nem feszegeti a húrokat, mer a végén még tényleg letépem a fél lábát, szeretetből... Végül elengedtem, ő pedig szabadon tehetett meg pár lépést, amerre kívánt. ~ Reszketek, szépségem... ~ azzal el is löktem magam a földtől, miként ő is kilőtt, mint valami rakéta. Néhány percig csak a poroszkáló nyomát követtem, míg végül rágyorsítottam, és az egyik felkínálkozó pillanatban lecsaptam rá. Úgy vágódtam belé, mintha csak gyújtó bombát durrantottak volna el. Pár métert megpördültem vele a földön, miközben agyaraim belevájta mellső lábába. Nem ezt néztem ki, ez volt a legközelebb a pofámhoz. ~ Ne verd fel a csendet... ~ hajoltam egész közel aranyszín tekintetéhez, majd el is kaptam onnan pillantásomat, be a sűrű sötétség felé. Fülem aprót moccant, ahogy kagylói kifelé fordította, orromat pedig a levegőbe szúrtam. Igen, kétszer se kellett mondani, hogy a kis barátunkra rá talált a szerencse... ugyanis minden idegszálammal éreztem a medve jelenlétét. Ellöktem magam Katről, és lassú, hangtalan léptekkel indultam meg a szag irányába. Szemeim fürkészőn villantak át a bokrokon, míg végül az egyik mögött ráleltem a kis aranyosra... Nem foglalkoztam vele, hogy Kat követett-e, ezúttal már a mackó volt a célpont...
~ Hogy ez hogy szeret kötekedni! ~ A mély morgás megrezgette a csontjaimat, egészen mélyről jött. Oké, teljesen irreális, hogy egyik pillanatról a másikra már megint elboruljon az agyam, de ez vagyok én, ezt kell szeretni, nem igazán tudok mit kezdeni vele.... Tehát éppen nekiláttam volna kikanalazni valami újabb csodás genyóságot az agyamból, vagy legalább kicsit megint nekiesek, hogy átszabjam azt az önelégült fejét... Nah nem mintha nem így szerettem volna azt a csinos pofáját, de akkor is... úgyis visszanő, akkor meg mit stresszeljek itt nagyban a dolgokon? Aztán azonban ez a falkadolog kicsit helyrerakott megint. Igazából elgondolkodtatott, hogy mit is akarok én még a falkától, hogy akarom-e az egészet... Aztán tudatosult bennem, amit már mindenki egy jó ideje duruzsolt a fülembe.... ~ Ha most kihátrálok akkor éppen olyan gyenge és szánalmas vagyok, ahogy attól félek... ~ Tehát egyszerűen felszegtem a fejem és magamhoz képest megdöbbentően komolyan küldtem a gondolatot. ~ Talán igazad van... Ne bízd l ám magad! Én egyenlőre még próbaidős időponton vagyok, de ki tudja mi lesz ebből a falkabanzájból... Majd meglátjuk. ~ Ha lehet még vállat is vontam volna. A következő gondolataira pedig tényleg vigyoroghatnékom támadt, erre nem tudtam mit mondani, nah jó de, nagyon is... ~ Hát ha magad előtt is tagadsz nem én leszek az, aki lerántja az önámítás leplét... ~ Ezen fel kellett kacagnom. Igazából efféle kaffogó ugatás volt, a farkasok ugyanis nem igazán nevetnek, én sem annyira, de ez annyira vicces volt. Hogy próbálkozik! Aztán már indult is a fene nagy versenyfutás. Élveztem, ahogy a tappancsaim hangtalanul suhannak a talajon, ahogy fehér szellemként rohanok az erdőben, akár a tél valami hátrahagyott rémképe... Aztán hirtelen ért a támadás, talán éppen azért, mert úgy elmerültem a táj csodálatában. Caleb elkapta a lábam, majd lenyomott. Szinte egyszerre éreztem meg vele én is a medve illatát, azt a semmivel össze nem téveszthető ragadozószagot, ami ismerős és idegen egyszerre. Figyeltem ahogy moccan a teste, a fülei, aztán a válla... Azonban nekem is volt ám tervem! Nehogy már megkapja, amit akar! Ha már rám tehénkedett megkapja! Miközben fülelt, majd pont amikor megkaptam a gondolatát a torkát is elkaptam vele és nagyot rántottam rajta. Jól ráharaptam, hogy csak akkor szabaduljon, ha kitépi a saját torkát. Most kivételesen csak időt akartam. A torkánál fogva arébb penderítettem és mint kiltt fehr nyilvessző úgy indultam meg a medve irányába... ami már csak azért sem az ő zsákmánya lesz! ~ Nah gyere meine Puppe, érj utol ha tudsz! ~ És még a nagy vígságom is átküldtem neki. Az sem zavart, ha utolér, habár szaporáztam a lépést.
Kezdőlap
//
