Nyilván nem ismer, gond nélkül sétálnék be bárhová ugyanekkora arccal, történetesen még akár a Hotelbe is. Természetesen oda csak akkor mennék, ha fel akarnám dobni a talpam, de én alapvetően minden körülmények között bátor és határozott vagyok. Meg többnyire elviselhetetlen, nem is értem, ma milyen kisangyal szállt meg. Maximum akkor lenne logikus következtetés, hogy Őslakos vagyok, ha tudná, hogy kinek a kezében van az O’Connors, és róla pedig azt, hogy hozzánk tartozik. Ez mondjuk akár még lehetséges is, de attól még meglepő, hogy ennyire nyilvánvaló valami. ~Áhh, értem.~ Ez mondjuk még nem nevezhető óriási tragédiának, mármint, szeretek én mindenről tudni, de hát ha még csak ma esett szó róla először, akkor mit bánom én. Tazanna nyilván majd kinyitja a csinos kis száját az illetékesek felé, amint módjában áll, ebben nem kételkedtem. Ő pont nem az a fajta, aki az ilyeneket fű alatt intézné, ráadásul jó eséllyel alaposan ki is faggatta a srácot, ami pozitív, mert én holt biztos, hogy nem fogom. Nekem annyi bőven elég volt belőle, hogy egyszer sem próbált nekem feszülni, mint akinek feldugtak valamit a seggébe, és nem képes megülni rajta. Ez nálam garancia arra, hogy nem tökkelütött. Az történetesen nem izgat, hogy most már eloszlatok mindennemű kételyt afelől, hogy mennyire is vagyok erős és idős, legalább halandó formájukban nem akarnak majd a továbbiakban ugrálni nekem. Vagyis Colin, mert Wade eddig is tűrhetően viselte magát. Figyelem, ahogy a kölyök kóvályog egy ideig, és közben azon gondolkodom, hogy tulajdonképpen nem bánnám annyira, ha egy kis vakarcsot kellene pesztrálnom. Persze, csakis a magam módján, mellőzve a mindenféle lelki szarságokat, de példának okáért tök szívesen hergelném fel újra és újra, ha átváltozásba kergessem a minél gyorsabb fejlődés érdekében. Ki tudja, talán pont ez hiányzott az életemből. Igaz, akkor még jó ideig nem patkolhatnék el, de ez már egy egészen más kérdés. Egész aranyos, ahogy gondoskodik a ruhákról, bár szerintem hullára mindegy. Nekem speciel volt elég belőlük ahhoz, hogy ne nagyon foglalkozzam az ilyesmivel, max majd bevágja az első kukába, mert nem valószínű, hogy változás után én visszavedlenék az emberi alakomba, inkább rohanok haza farkasként, az valahogy inkább ínyemre volt. Ami az átváltozásomat illette, nekem már rég nem okozott semmiféle gondot, a vetkőzés tovább tartott, mint az alakváltás, bár meg kell hagyni, az előzőben is marha jó voltam. Egyébként is, utáltam a ruhákat, csak hát, pechemre a városban nem lehet meztelenül mászkálni. A fehér bundásom már nyugodtan állva várja, míg Colin végigszenvedi az átváltozást, közben szinte fürdök a töménytelen kínban, ami árad belőle, hiába, na, én mindig is rendkívüli módon élveztem, ha mások szenvednek. Jobban csak azt, ha az én kezem által. Még erre is sor kerülhet, de erre egyre kevesebb esélyt láttam. Ennek ellenére türelmesen vártam, majd ragyogó kék lélektükreimmel sandítottam a szintén átváltozó Wadere. Nem tudom, vadásztak-e már ebben a felállásban, mert hát, ha volt rá példa, akkor talán most sem lesz nagy gond, már amint Colin rádöbben, hogy nincs értelme nekem esni, mert csak ő járhat rosszul. Magabiztosan, fenségesen, erőm tökéletes tudatában kezdtem közelíteni felé, füleimet hegyeztem, a farkam a magasba emeltem, egyértelműen a fensőbbrendűségemet hivatott jelképezte a dolog. Emberként Colin nem volt hajlandó elismerni a dominanciámat, viszont farkasként nagyon hamar eluralkodtak rajta az ösztönei, szűkölve hanyatt vágta magát, és felkínálta számomra a torkát. Mit tagadjam, szívesen feltéptem volna, de ha már sikerült kivakarnom a szarból, és nem az emberek előtt változott át, hagyok neki némi időt még ezen a világon. Ha pedig a továbbiakban is ilyen nehezen fog menni minden, valószínűleg megteszem, amit szívem szerint most is tennék.
Nem fecsérelve túl sok időt a felesleges beszédre, elvégre nincs szükség a szócséplésre, inkább csak bólintok egyet jelezvén, hogy tudomásul vettem mindent, még azt is, ahogy ő reagál az utóbb említettekre. Általában elég sokat szoktam pofázni, minden további nélkül, még az se okoz nekem gondot, ha valakit már az őrületbe is elkergetek a felesleges fecsegéssel. Most viszont nem látom ennek értelmét, sokkal inkább annak, hogy átsegítsük Colint azon a bizonyos holt ponton, amin most is tengődik, és nem képes arra, hogy egyről a kettőre lépjen, csak a semmi miatt majrézik. Igaz, tény, hogy az első egy-két alkalom rettenetes egy fiatal farkas számára. De épp ezért kellene belátnia, hogy jobban jár azzal, ha most ezen végig megy, különben elég nagy veszélyt fognak jelenteni neki az idősebb farkasok. Nem akarom, hogy célpont legyen bárkinek is, vigyáznom kell rá még akkor is, ha gyakorlatilag nem sok időm lesz rá. Ennek ellenére megoldom. Hacsak addig nem bukkan rá valaki. Egyelőre még semmit nem lehet tudni a srácról. Se azt, hogy ki volt az a bizonyos farkas, aki megharapta, idős-e vagy fiatal, átadta -e neki a biztos vérvonalat, vagy sem. Esetleg valaki majd átharapja anélkül, hogy az az én tudomásomra jutna. Apropó, senki ne higgye azt, hogy ezek után úgy fogok rá tekinteni, mint a saját kölykömre! Nem, nem vagyok még az apja se, nem fogok mindig a nyomában járni. De figyelni fogom, az biztos... ebből következik az, hogy nem fogom átharapni már csak azért se, mert én magam se vagyok még elég idős hozzá. Azt is bánom, hogy Shannont megharaptam, de akkor ott inkább a harag dominált, mint sem az ép ész. Valamint az a végtelen szenvedély, amit éreztem iránta. Nem akartam elveszíteni, nem akartam, hogy előttem haljon meg. De azzal, hogy olyanná tettem mint én is vagyok, nem segítettem neki a hosszútávú életben maradásban. És az is biztos, hogy nem a legerősebb farkasok egyike lesz. Miután összekapkodom a ruhákat - nem tehetem meg, hogy szétszakadjanak tekintettel arra, hogy még haza is kell jutnom innen és csak egy váltó ruha van a csomagtartóban, ami Colinnak pont jó lesz - már át is adom magam az erősebb, az állatibb felemnek, ki tesz is egy-két lépést Colin felé, de aztán megtorpan, hogy Sheilát engedje előre. Ő az idősebb, a dominánsabb és az erősebb is, efelől semmi kétségem. Én inkább amolyan "kíséretként" vagyok jelen, hátha megkönnyíti Colin helyzetét, hogy ha a hely nem is ismerős, de az egyik személy igen. Shannonban is ez szokta tartani a lelket. A jelenlétem... na de nem azért, mert olyan pozitív a kisugárzásom, sokkal inkább azért mert érzi a biztonságot, és még farkasként is él benne a tudat, hogy bármit megtennék érte. Kíváncsi arany tekintettel figyelem, ahogy a srác bőszen behódol a másiknak, és nem is kell sok ahhoz, hogy a szemében nyugalom csillanjon. Nem mondom azt, hogy megnyugtató a látvány, elvégre tálcán kínálta fel a torkát Sheilának, de az nem nagyon akarja a túlvilágra száműzni. Legalábbis a jelenlegi állás szerint. Leszegett fejjel, szimatolva kocogok oda hozzájuk, hogy így szimatolva végig mindkettőn megtudjam állapítani a helyzet javulását, amit rögtön egy ülő helyzetbe való helyezkedés követ. Én türelmesen várom a fejleményeket.
Volt ebben az egészben valami nagyon is elkeserítő. Nem volt szokásom megszánni másokat, de itt volt ez a szerencsétlen, alig beharapott kölyök, aki úgy gyűlöli a farkasát, mintha a legnagyobb ellensége lenne. Mégis… ki a fene tanítaná meg arra, hogy a bennünk élő vad most már mindig is a lelkünk része lesz? Hogy ő élni akar, még ha mi halni is? Hogy mennyire csodálatos, mikor a szél simítja, öleli a sűrű bundát? Mikor a társaink hozzánk bújnak a zord, téli éjszakákon? Ki magyarázza el neki, hogy ez az egész egy csoda, nem pedig büntetés? Nem, most tudatosult bennem, hogy őt nem fogom bántani, de ha egyszer a kezeim közé akad a teremtője, nos… őt meg fogom ölni. Ingerelt ennek a hatalmas felelőtlenségnek, kegyetlenségnek a gondolata. Egy kölyköt csak így itt hagyni meghalni a szememben a legnagyobb bűnök egyike, mert valljuk be, falka nélkül az ég világon semmi esélye. Lenéztem a mancsaim alatt heverő alakra, akiben a történtek ellenére már most több élet volt, mint amit eddig látni véltem. Nem csoda, hiszen végre kapott egy kósza csontot. Az átváltozás eleinte szükséges rossz, de mikor végre megtörténik, mintha a világ rendje helyreállna. Én, még ha nem is vallanám be senkinek, jobban szerettem farkasként létezni. Egyszerűbb volt, tiszta, ösztönös. Nem kellett olyan marhaságokra gondolnom, amik emberi testemben foglalkoztattak. Nem voltak felszínes beszélgetések, senki sem foglalkozott azzal, hogy a táskám illik-e a cipőmhöz, és nem volt szükségem az emberek számára nélkülözhetetlen tárgyakra, hogy túléljek egy éjszakát. Colin közel sem érezheti magát olyan nagy biztonságban, mint ahogy Shannon szokta Wade mellett. Nem, én nem vagyok egy békés lélek, sosem voltam, már születésem pillanatában eldőlt, hogy kegyetlen gyilkos vagyok, ezért jöttem a világra, és évszázadokon keresztül oltottam ki már-már reménytelenül sok életet. Élveztem. Mindet. Igen, beteg elmével áldott meg a sors, de sosem érdekelt, mert ott volt mellettem a testvérem, aki ugyanolyan átokfajzat, mint én. Talán azért ingereltem ennyire Colint még halandó alakban is, mert egyszerűen körüllengett a halál ígérete. Oldalra sandítottam a leszegett fejjel közeledő másikra, helyes, ő sem akarja kihúzni a gyufát. Jobb is a békesség, mert valahogy mostanra már nem szívesen téptem volna meg egyiket sem. Pillanatokkal később felkaptam a fejem, s összeszűkült tekintettel meredtem a barlang bejárata felé, egyértelműen hangok szűrődtek ki bentről, mik egyre csak közeledtek. Hirtelen támadt jó kedvemben megcsóváltam a farkam. ~Úgy tűnik, Colin, a vacsora tálcán kínálja magát.~ Szaglásztam meg a nyakát, kihasználva a helyzetét, majd megböktem, mintegy ezzel jelezve, hogy felállhat, lévén, elismert, mint domináns farkast, és ez nekem bőven elég, a seggem nem kell kinyalni. ~Vadássz… kölyök!~ Szólítottam fel, és tudtam, hogy igenis ott van benne a késztetés arra, hogy öljön, és kell is, nem később, most, amikor még nem a Telihold kényszeríti rá a dologra, hanem a valós vágy a vérontásra. Így hamarabb kell önmagával szembenéznie, és nem foghatja majd az aktuális Holdállásra a dolgot. A barlangászok pechjükre később jutottak ki a járatokból, mint számítottak rá, jócskán rájuk esteledett már. Sajnálatos módon itt azonban nem ér véget szerencsétlenségük története, hiszen három vérfarkas is várja őket odakinn, még ha ezt ők még nem is tudják. Wadere sandítottam, majd leültem, részemről nem lesz vadászat ma éjszaka, a kölyöknek kell edződnie. Wade még simán csatlakozhatott, de részemről nem lenne túl izgi másodpercek alatt feltépni pár torkot. ~Jó szórakozást!~ Ez már mindkettejüknek szólt, persze, Wadere nem kötelező érvényű, el tudta dönteni maga, hogy szomjazik-e némi hústépésre, vagy kibírja a következő Teliholdig.
Farkasomban mindig, bűntudat nélkül magamat adhattam és nem kellett attól rettegnem még egyetlen alkalommal se, hogy valaki szíjat hasít a hátamból, vagy messziről, minden jelzés nélkül lelő. A legtöbb ember számára egy egyszerű farkas voltam, aki a hegyekben és az erdőkben vadász kisebb-nagyobb vadakra. Egyszer se loptam csirkét, nem bántottam az emberek háztartásában nevelgetett állatokat. Felesleges lett volna, nem vagyok én róka. Farkas vagyok, aki nem közelíti meg a rá veszélyt jelentő embereket. Épp ezért nem is ontottam még ki nyilvánosan, vagy az elmúlt évszázadban emberi életet. Egy alkalom persze volt rá, de akkor még nagyon kezdő ordas voltam, ideges és vérengző. Egy feldühödött állat, akinek nagyon nem tetszett annak a földművesnek a szaga, aki akkor belé botlott. Azóta gyakorlatilag még csak nem is érintkeztem ilyen módon emberrel. De nem is láttam értelmét. Nem gyilkos vagyok, hanem egy ember bőrébe bújt állat, akinek most elsődleges célja, hogy falkát találjon magának. Egy családot, kiknek jelenlétében épp olyan biztonságban érezheti magát, mint ahogy azt egy kisgyerek szokta az anyja ölelésében. Nem is vágyok másra jelenleg... mármint nem egy ölelő anyára, hanem egy családra. Azok után amit eddig láttam, kész felüdülés látni, ahogy Colin alárendelt félként behódol a nála jóval idősebb nősténynek és tálcán kínálja a torkát, valamint biztos vagyok benne, hogy az életét is. Odafigyelve a magam viselkedésére is, leszegett fejjel közelítem meg a párocskát. Domináns létemre úgy viselkedek mint ahogy Colin is...alárendelt félként. Annyi különbséggel, hogy én nem mutogatom neki a torkomat, és nem vágok egy hátast azért, hogy elhitessem vele, hogy elfogadom azt, hogy erősebb, idősebb és a többi. Ezt szerintem ő is látja rajtam, elég lesütni a fejemet és úgy sasolni fel rá. Ahogy Sheilának, úgy nekem is feltűnnek a hangok, melyek a barlangból szűrődnek ki, de míg ő vidáman a farkát csóválja, addig én csak lemondóan ingatom a fejem. Nem kellene embert ölni... nem akarom, hogy az eddig olyan jól, minden nehézségek nélkül gyakorolt önmegtartóztatásom füstbe ment terv legyen. Épp ezért még Sheila előtt ledobom magam a fa tövébe, hogy elkezdjem nyalogatni a lábamat jelezve, hogy nem szándékozok innen elmozdulni még akkor se, ha tűzzel akarnak elzargatni. Sheila tekintete láttán csak megvillannak a szemeim. ~Engem hagyjatok ki ebből~ Prüszkölöm gondolatban, de persze ha valami rosszul sülne el és a barlangászok a kölyökre támadnának, közbe lépek. De inkább ijesztem el őket, mint széttépjem apró darabokra mindet. Kíváncsi tekintettel fürkészem, ahogy a kölyök ügyesen lopakodva halad előre... Istenkém, mi lesz még itt? ~Szerinted jó ötlet ráengedni kettő, maximum három emberre?~ Pillantok Sheila felé kérdőn, remélve, hogy tud normális érvet adni erre az ötletére. ~Egy nyúl nem lenne elég neki? Vagy egy.... őz?~
Nem feltétlenül várom el mindenkitől, hogy a porban fetrengjen alattam, de azoktól igenis szükséges, akik addig megtagadták tőlem a tiszteletet. Wade nem tett így, ő már eddig is tudta, hol a helye, s nem próbált több lenni, mint ami valójában. Így értelemszerűen nem is fogok nekiugrani, hogy a földre kényszerítsem a torokfeltépés esetleges fenyegetésével. ~Ahogy gondolod.~ Küldtem felé, nekem aztán tök mindegy volt, igazság szerint, kicsit furcsálltam a dolgot, ennél vadabb alaknak tűnt, de nyilvánvalóan még ennyi idő után sem vagyok tévedhetetlen, még ha szeretném is ezt hinni magamról. Figyeltem, ahogy Colin feláll, és a barlang szája felé poroszkál, benne most nem voltak kétségek, az elméjét vészterhes ködbe taszította az átváltozás fájdalma. Nem volt kontroll, sem pedig fölösleges kérdések. Most csupán egy vadállat volt, aki már önmagában fenyegetőnek érezheti az emberek közelségét. Nem mellesleg még én is arra utasítottam, hogy szórakozzon egy jót. Oké, ez nem mindenkinek szórakozás, de nem is dúlták fel mindenkinek az otthonát az emberek, hogy aztán lángokba borítsák, s ne maradjon más belőle, csupán hamvak. Gyűlöltem az embereket, igen, és ha tehettem, akkor öltem, mert az én bosszúm sosem lehet teljes. Tőlem a legszentebb dolgot vették el, az otthonomat. ~Szerintem ráengedni kettő, maximum három korsó sörre sem jó ötlet.~ Jegyeztem meg elég komoran, jelezve, hogy egy kölyöknél az alkohol is komoly befolyásoló tényezővel bír, és én bizony egyiket sem engedném a közelébe, maximum ha azt akarom, hogy átváltozzon. ~Mit gondolsz, mi történt volna, ha ott változik át? Vállon veregeti a haverjait, és kisomfordál?~ Csöpögött a hangom a gúnytól, egyszerűen nem tudtam volna ennél jobban érzékeltetni, hogy mennyire is volt gáz, ami ott történt. Lehet, hogy én is közrejátszottam benne, de az ég szerelmére, a város tele van magányos farkasokkal, akik szintén lehetnek pofátlanul erősek. Bármikor megtörténhet ugyanez, és közel sem biztos, hogy más nem találná szórakoztatóbbnak addig hergelni, míg ott a nyílt színen át nem változik. Nem mindenkit érdekel, hogy az Őrzőkből mit váltana ki pár halandó halála, meg a nyilvános szereplés. ~Szerinted mi a rosszabb? Ha engem utál, mert nem volt választása, vagy ha önmagát gyűlöli még jobban, mert egyszer kicsúszik a kezéből a gyeplő, és mészárlásba kezd?~ Kérdeztem immár jóval komolyabban, mert én bizony könnyen megbirkózik egy kölyök haragjával, amiért olyasmire kényszerítettem, amit szerinte sosem tett volna meg. Márpedig Colinban elcseszettül sok elfojtott érzelem van, amik bizony közel sem pozitívak. Ha most nem is történik baj, máskor biztosan nem lesz jó vége úgy, hogy nincs mellette a Teremtője. Végül csak lemondóan megráztam a fejem, mert hát, úgy tűnik, ez mégsem lesz olyan bulis, mint gondoltam. ~Akkor hajrá, állítsd meg, és kergesd oda egy nyuszihoz. Nem fogom megakadályozni. Végül is, te ismered…~ Jegyeztem meg, én nem voltam hajlandó mozdulni. Az embereket nem fogom bántani, elég lenne rájuk morognom, hogy elhúzzanak, hacsak nem teljesen idióták, és akarnának közelebb jönni, viszont Colin útjába sem fogok állni. Ha Wade bűntudata nem bírná el a dolgot, akkor majd tesz ellene, elvégre, ő tényleg jobban tudja, hogy mivel birkózna meg Colin, és mivel nem, már lelkileg. Én innentől mosom kezeimet. Már a későbbiekben... ki tudja, talán csoda történik, és a kölyök hipp-hopp megtalálja a lelki békéjét, és nem akar majd a város közepén figyelemfelkeltősdit játszani.
Nem fogok embereket mészárolni és ha ehhez az kell, hogy elhúzzam innen a csíkot, vagy határozottabb hangnemet üssek meg Sheilával szemben, akkor boldogan megteszem. De mivel úgy néz ki, hogy nem nagyon érdekli, hogy mi tenne jót vagy rosszat drága jó érzékeny kis lelkemnek - haha! - inkább nem is állok neki bizonygatni semmit. Első sorban mert nem kell ide felesleges szócséplés, valamint nem akarom, hogy nagyobb hülyének nézzen annál, mint amilyen én magam is vagyok. Mert nem tagadom, olykor elgurul a hülyeségeimmel a szekér és akkor még én magam se vagyok képes megállítani. Csendben a földbe kushadva figyelem, ahogy Colin hol lassabb, hol gyorsabb tempóban elindul a barlang felé, s megállva annak szájánál rögtön el is kezd fülelni. Innen úgy néz ki, mint egy egyszerű vadászó farkas, s ha nem látnám megvillanni kékes tekintetét, még el is hinném és nemes egyszerűséggel itt hagynám. Igaz most sokkal közelebb áll egy egyszerű, mezei farkashoz, mint ahhoz, amilyenek mi is vagyunk Sheilával. Még nem tudja, hogy mit hogyan irányítson, most csak az éhségére, a vadságára és az emberfeletti hatalmára tud támaszkodni. Vagy szimplán csak arra akar és meg se próbál az emberire, amiért most nem ítélem el. Egy kis időbe bele fog telni, hogy megszokja a bestiát, aki mostantól a másik énje. ~ Nem vagyok a teremtője, nem az én felelősségem... mellesleg nem tilthatom meg neki, hogy ne járjon inni és szórakozni, mint ahogy azt se tudtam, hogy ilyen hatással lesz rá az alkohol, valamint a jelenléted ~ Magyarázok, miközben egy kéjes macskára emlékeztető hempergéssel el nem kezdek vonaglani az avarban. Amint végzek a kis szórakozással, ismét a hasamra fordulok, hogy előre nyújtott lábaimra fektethessem a fejemet, s így figyeljem Colint, kiből már csak a farkát látom, ahogy sündörög befelé. ~ Akkor az a gyeplő most fog kicsúszni a kezei... bocsánat, a mancsai közül. ~ Ám annak ellenére, hogy sietnem kéne, csak kényelmesen talpra állok, lerázom fehér bundámról a felesleges föld és levél maradványokat, hogy aztán elindulhassak Colin után megállítani, mielőtt valami végzetes történne. Nem akarom, hogy az Őrzők tudomást szerezzenek arról, hogy egy farkas megtámadott két embert, akik életüket is veszítették. Leszegett fejjel, villódzó szemekkel közelítem meg a szürke árnyalatú ordast, ki olyan profin sompolyog befelé a barlangba, mintha a vérében volna már évek óta. ~ Kölyök! Colin! ~ Szólok hozzá fejben s remélem maradt még annyi belőle, hogy felismerje a hangomat és megállásra késztessem. ~ Azért remélem segítesz, ha elfajulnának a dolgok.~ Ezt immáron Sheilához intézem. Bízok a nőstényben, bár nem tudom, megtehetem-e.
Elnézegetem a kölyköt, és tudom, hogy mennyi szaron kell még keresztülmennie ahhoz, hogy teljes értékű farkas legyen, vagy inkább azért, hogy elfogadja saját magát. Vannak, akiknek nem sikerül, mert a lelkük emberi fele képtelen megbékélni a bennük lakozó fenevaddal. Emlékszem, én boldogan öleltem a keblemre, akkor lettem teljes és egész, de közel sem reagál így mindenki a dologra. Elég csak Colinra nézni, a srác, csórikám teljesen ki van készülve, pedig így első pillantásra nem mondanám azt, hogy a farkasa reménytelen eset. Az emberi énje annál inkább… Felsóhajtva hallgatom Wade duruzsolását az elmémben, felmorranok, végül arra a következtetésre jutok, hogy ezek szerint rohadtul nem érdekli a kölyök sorsa, ami a Teremtője nélkül magányos farkasként hamarosan a halál lesz. Nos, én sem fogom a szárnyaim alá venni, tekintettel arra, hogy nekem olyanok nincsenek. Előbb rágom le a saját lábam, minthogy istápoljak egy idegen kölyköt. Ha már egyszer lesz, akkor én akarom kiválasztani, olyat akarok, aki erős, értelmes, mégis kellőképp dacos és szenvedélyes, ki mer állni magáért, ellenben mindig tudjak, hol húzódnak a láthatatlan határai. Esélytelen. ~Nekem aztán nyolc…~ Nincs sok barátom, de azt tudom, hogy értük azért sok mindent megtennék, ha a szükség úgy hozza, de végül is, a haverság nem feltétlenül jelent többet annál, minthogy néha együtt isznak, esetleg egy kicsit többet tudnak egymásról, mint az idegenek. Tényleg nem érdekelt, nem is értettem, mit vesződtem itt, sanszos, hogy szórakoztatóbb lenne megpattanni, boldoguljanak, ahogy tudnak… Ám abban már közel sem voltam olyan biztos, hogy úgy takarítanának el maguk, vagyis inkább csak Colin után, ahogy a nagykönyvben meg vagyon írva. Azt meg ugyebár senki sem akarta, hogy az Őrzőknek szemet szúrjon a dolog. Csöndben szemlélem, ahogy pár pillanatra megfeledkezik magáról, és meghempergőzik az avarban. Na, ilyet szoktam én is, bár csak akkor, ha teljesen meg vagyok arról győződve, hogy nem látja senki. Egyébként tartom magam a rólam kialakított kerekes székes őskövület képhez. A továbbiak sem mondhatni, hogy túlzottan meghatnának, de összességében úgy vélem, hogy Wade meg tudja állítani majd Colint, elvégre, neki is van egy kölyke, tudnia kell kezelni az ilyen helyzeteket. Meg hát, legalább én is alkothatok róla egy épkézláb véleményt, ha már a falkához akar csatlakozni. Darren bizonyára maga alá vizelne a gyönyörtől, ha tudná, hogy valaki nyuszikra akar vadászni az emberek helyett, és szorult belé némi felelősségérzet. Én meg majd mondhatom azt, hogy a srácnak nem csak káposztalé van a fejében, és talán tudunk kezdeni vele valamit. Végül is, valamire minden helyzet jó, csak meg kell találni a megfelelő nézőpontot. ~Pontosan mit is értesz elfajulás alatt?~ Kérdezek vissza, jó, szívom a vérét, de nem érdekel, nem árt tudni, kinél mikor szakad el a cérna, esetleg már eleve kötélből vannak az idegei. Colin ugyan megrezzenti a fülét Wade szavaira, de nem áll meg, nyilván sokkal inkább érdekfeszítőbb számára a benti préda, mint a másik hím. Én felállok, körbeszaglászok, majd eltűnök a közeli fák között, más megközelítést adva a dolognak, elvégre, próbálhatjuk szép szóval, meg egész másképp is. Mondjuk úgy, hogy friss, éppen vérezni kezdő prédát kínálunk fel neki. Én ezt szándékozom tenni, amíg Wade meg akarja állítani. Talán sikerülne neki, fogalmam sincs, viszont az tuti, hogy ott a barlang előtt én nem fogom senki grabancát elkapni, és elvonszolni az egyik legédesebb prédától a világon. Ha rámoccan a vérre, hát legyen, ha nem, akkor ráhagyom a másik hímre a dolgot. Könnyedén csípek el egy nyulat, de éppen csak megmarom, nem akarom én felfalni, aztán hagyom, hogy kicsusszanjon a mancsaim közül, és elugráljon, de a vérének illata már száguld is szanaszét a levegőben, hirdetve a sebzett vadat, mi szegény pára számára így is, úgyis halálos ítélet.
Soha nem tudtam úgy igazán behatárolni a jellememet, és az emberi, valamint farkasi nézeteimet. Egyik felem ordított, hogy raboljak rá azokra az emberekre, akik egyre csak közelednek a barlang kijárata felé, és élvezzem ahogy a vörös nedű, mely eleinte lassan, majd vad rohamként tör elő belőlük és folyik át a számba, rá a bundámra. Viszont a másik, a nyilván valóan józanabb eszem azt sugallja, hogy ezzel nem, hogy nem tennék jót, de még el is taszítanék magamtól egy-két esetleges lehetőséget, így a falka reményét. Nem lenne ínyemre, ha a későbbiekben emiatt nem engednének maguk közé. " A magányos k*csög megölt két embert, semmi könyörület nincs benne, vad és gyilkos.* Én pedig nem vagyok se egy túlzottan vad - Shannon esete nem számít - se pedig gyilkos példány. Életemben egyszer öltem embert, azokat az időket pedig jócskán megsínylettem miatta. Majd bele pusztultam a gondolatba, hogy vér, emberi vér tapad a kezemhez, mancsomhoz, bundámhoz és mindenhova. Szabály szerűen üldözési mániának lettem kitéve... És ezért azt se fogom engedni, hogy Colin valami oltári nagy hülyeséget csináljon, amivel később nem fog elbírni, még inkább utálni fogja magát miatta. Miután sikeresen beledörgölöm a bundámba az avart és a földet, már pattanok is fel, hogy lesunyt fejjel elinduljak Colin felé, és úgy kezdjem el fejben szólongatni, hogy rám figyeljen, ne másra. Esélytelen. Neki az emberek kellenek, a vér, a vadászat... és úgy néz ki, hogy egy életen át tartó kín, amit majd a gondolat fog beékelni a feje minden egyes kis zugába, hogy mit tett. Gyilkosnak fogja magát tartani, én pedig osztani fogom a véleményét. ~ Colin! ~ Immáron határozottabban, ellentmondást nem tűrő hangon szólok rá, mi valamelyest segít abban, hogy kizökkentsem gyilkos hajlamaiból, kegyetlen nézőpontjából. Látom ahogy megremegnek vékony lábai, fülét hátra csapja, mintha fenyegetve érezné magát. Csak akkor jövök rá, hogy ez nagyon rosszat jelent, mikor látszólag gyorsabb, méghozzá szökellő tempóra kezd kapcsolni, én pedig úgy rontok neki a nyakának, mintha egy őzet próbálnék leteríteni. A fiatal farkas feje és oldala nekicsapódik a barlang szélének, s vicsorogva, kimutatva foga fehérjét úgy néz fel rám, mintha maga a sátán lennék akit likvidálni kell. Ha törik, ha szakad. ~Higgadj le! Nem akarlak bántani... és tedd meg nekem azt a szívességet, hogy te se ártasz a barlangászoknak. Mondjuk ezt inkább magadnak ígérd meg jó?~ Magyarázok neki megállás nélkül, majd fölé magasodva, acsarogva villantom ki én is éles fogaimat, miközben egyre csak sarokba szorítom. ~ Ennél azért durvábbra gondoltam ~ Osztom meg Sheilával, elvégre kérdezte.
Mókás volt, hogy valójában Wade is vívódott, már-már egészen kíváncsivá tett, vajon melyik énje kerekedik felül. Nekem sosem kellett visszafognom magam, de az más világ volt, ma már nem ennyire egyszerű az élet, nem olyan könnyű nyom nélkül eltüntetni valakit. Főleg akkor nem, ha egy kölyök garázdálkodik, ők még felelőtlenek és figyelmetlenek, nem érdeklik őket a következmények. Mondjuk, azok éppenséggel engem sem, lévén, ahogy mondani szokták, én már megettem a kenyerem javát, ide nekem a kerekes széket, jöhet már bármi. Hát, úgy tűnik, a vér szaga nem terjed elég gyorsan, de így legalább mókásabb a helyzet, még akkor is, ha alapvetően Wade-nek nem okozhatna gondot megregulázni Colint. Nos, ha én tenném, nem sok ép rész maradna a kölykön, úgyhogy tőlem ennél többet ne várjon, mert nem lesz jó vége. Megtehettem volna, igen, de mi értelme szétkapnom egy feldühödött kölyköt? Abból nem tanul, maximum én élném ki rajta szadista hajlamaimat. ~Hja, tudod, ha már egy sebzett vad nem érdekli, akkor jó eséllyel tényleg ölni akar. Mondtam én, hogy egy nyuszi nem túl izgi.~ Löktem vissza Wade elméjébe, mert hát, valljuk be, ennek hatnia kellett volna, bár nem is tudom, miért lep meg, hogy Colin erre sem úgy reagált, ahogy eddig bármi másra. Meglehet, a teremtője agressziója ütközik ki benne ily módon, ami az eddigi elmondások alapján nagyon is könnyen lehetséges. Márpedig akkor aztán lebegtethetek én bármit az orra előtt, nem fog használni… Ám valamit még megtehettem, ami talán segít, és levezeti a kölyök fölös energiáit, és talán még egy kicsit szórakoztat is majd az elégedettsége. A nyúl kis vad, annál egyértelműen érdekesebbek az emberek, na de… mi van mondjuk velem? A sziklafal erdővel körbenőtt oldalához sétáltam, nekik azért még valamicske távot meg kell tenniük, hogy ideérjenek, de a lágy éjszakai szellő itt már a segítségemre volt. Kerestem egy élesebb kiszögellést, majd nemes egyszerűséggel nekivágtam a mancsom, csinos kis sebet okozva magamnak ezzel, bár sokáig nem fog tartani, míg helyrejön, de jelenleg tisztességesen vérzik. Szétkentem a sziklán, majd elindultam távolabb tőlük, itt-ott hagyva egy keveset még belőle, de így is sokkalta nagyobb mennyiség volt, mint amivel a nyúl összesen rendelkezett… Én mondhatni a nagybetűs préda voltam, bárkinek könnyedén felkelthettem a vadászösztönét, főleg annak, aki már egyébként is vérre szomjazott. Sokkal értékesebb trófea egy farkas, mint egy egyszerű ember. Ezzel párhuzamosan vonyítottam fel, amit a barlangászok is hallhattak, így volt némi esélyük felfogni, hogy a tyúkszaros életük érdekében talán érdemesebb lenne odabenn maradni. Nem, én leszartam az életüket, viszont most úgy cselekedtem, ahogy Amarokként szükséges volt, és egyúttal vizsgáztathattam Wadet is. Ő ugyan már jóval erősebb, de nem tudhattam, mennyire ura a benne lakozónak, és vajon felébresztem-e az ő vérszomját is. Colin mindenesetre hamarosan vad szaglászásba kezdett a sziklafalnak préselve, majd mélyről jövő morgással tekintett el a távolba, úgy tűnt, nem kifejezetten érdekli a barlang, de ki tudja, tán csak átverni akarta a tőle idősebb hímet.
Oké, a helyzet a következő: eltévedtünk. Most jogosan merül fel a kérdés, hogy egy vérfarkas, akinek jó a szaglása, meg fiatal is, szóval úgy evidens lenne, hogy nem rozsdásodtak be az érzékei, mégis miként téved el, de fogjuk rá a dologra, hogy nem vagyok teljesen… önmagam. Már Egyiptom óta nem, ami azt illeti. Ténfergek, lézengek fel-alá, és olyan gyorsan végzem a dolgom a lovardában, amennyire az fizikailag lehetséges. Utána pedig rohanok, mint az őrült, mert elmegyek Lucyhez, meglátogatom Velkant, vagy éppen átugrok Sue-hoz. Na, ez a nap az utóbbival kezdődött. Iskola után gyorsan megetettem a lovakat, aztán hátamra kaptam egy hálózsákot, meg elkértem Odette-től a sátrát, mert hát neki mindene van. Szerintem még egy fénykardot is találnék elrejtve a hátizsákjában, néha úgyis olyan a csaj, mintha egy másik bolygóról érkezett volna. Szóval így felszerelkezve rohantam el a lányhoz, hogy meggyőzzem, marha jó dolog lenne mondjuk egy hétvégét eltölteni a vadonban. Csináltam már hasonlót – mióta hazajöttünk a homok országából, egyre többször –, szóval nem is került olyan sok időbe, és úton is voltunk. Aztán eltévedtem. Igazából nem is volt konkrét úti cél, csak a falka területét próbáltam elkerülni, végül meg rátértem egy olyan útra, amiről fingom sincs, hogy miként hozott minket idáig. Próbálok magabiztosnak látszani, mert azért mégsem kellene bevallanom, hogy nem tudom, hol vagyunk, de idegesen tekintek körbe. És ezen az sem segít, hogy a nap már zavaróan közelít a nyugati horizonthoz. Nem szívesen maradnék kint éjszakára, szóval asszem ideje lesz keresni egy helyet éjszakára. Így találtunk rá a barlangra. Nem éppen így terveztem a dolgot, de hát Istenem, legalább van részünk némi kalandban is. Jó, sem én, sem a lány nem vágyunk ilyen kalandokra, Odette meg tuti nem fog keresni, amíg föl nem hívom, hogy gáz van, de… De azt már nem. Egyedül fogom kijuttatni innen magunkat, akkor is, ha belepusztulok! Szóval csak öles léptekkel megindulok a barlang bejárata felé, és imádkozom, hogy ne aludja bent édes álmát egy medve.
Amint hazaestem az iskolából, a konyhában kutattam némi ebédet, de még arra se volt időm, hogy azt ott elfogyasszam, csak táskával a kezemben megfogtam egy tányért és már mentem is fel a szobámba, útközben persze, a negyedik szabad kezemmel fogtam a tankönyvet és éppen tanulmányoztam, ami pont az én esetemben nem biztos, hogy túlságosan kézenfekvő, hisz normális állapotomban is hajlamos vagyok hasra esni, pláne ha tele vannak kezeim és még nem is figyelek. De csodák-csodájára sikerült épen és egészségesen felérnem a szobámba, ahol csak ledobtam táskámat és már ültem is az íróasztalhoz, hogy evés közben folytathassam a tanulást. Ugyan egy percet se bántam meg Egyiptomból, sőt, imádtam is, nagyon, de magamhoz képest baromira lemaradtam, ezért minden szabad délutánomat pótlással töltöttem, már amikor az én drága Sam-em úgy nem döntött, hogy meglátogat és elrángat valahova. Amit talán furcsállhatnék, de vele szemben az én szótáramban ez a kifejezés már rég nem létezik. Persze ezzel nem könnyíti meg a dolgomat a pótlásban, de hát ki tud nemet mondani neki? Nem tudom… én biztosan nem, olyan jól tudja rávenni az embert a legokosabb dolgokra is… lehet elleste a meggyőző technikámat. Most is éppen a biológia előadásomat írtam bőszen, amikor hallottam már a jól ismert hangot, vagyis a fiatalember megérkezett. A mostani ötletére erősen húztam a számat és bizony sokat kellett győzködni, mire sikerült rávennie, hogy én rávegyem magam arra, hogy egyrészt erdőt másszak, másrészt még a szabadban is aludjak. De végül sikerült neki, én meg eldöntöttem, hogy majd útközben meggyőzöm magam, hogy ez milyen szupi is lesz. Hirtelen támadt ötletből kifolyólag, miközben összekapom a dolgaimat, a nappaliból kicsempészek egy üveg, nem tudom mit, édesapám likőrös szekrényéből, nem igazán nézem, hogy mit, csak gyorsan cselekszek, nehogy lebukjak. Magamon is meglepődök, hiszen ilyet nem igazán szoktam csinálni, de hát, mindent ki kell próbálni egyszer. Az erdőjárást viszonylag jól viselem, már lassan kezdek Sam mellett hozzászokni, hogy nagyon az orrom elé nézzek, de azért ne is fejeljek le egy-egy kiálló faágat… lassan kész túramászó leszek, vagy hogy hívják az ilyeneket. Aztán eszembe jut valami, amit már régóta akarok mesélni a fiúnak. - Nem tudom, meséltem e már róla… vagyis, szerintem biztosan nem, szóval eldöntöttem a nagy jövőmet. Már egy ideje mászkál bennem a gondolat, és most végre ki is találtam pontosan, hogy mit fogok kezdeni ezzel a gondolattal és hova is akarok tovább tanulni. – Nagyban beszélek, aztán ahogy felnézek látom, hogy Sam mintha máshol járnak… nagyon figyel körbe. - Héj! Figyelsz te rám, vagy a falnak…. jelen esetben fáknak beszélek? Ők biztos megértőbbek…-Egy egészen picit durcás hangnemben szólok utána, majd végre behozom lemaradásom, ami úgy általában állandó, akármennyire is megvár mindig, hogy utolérjem, a tempónk meg az ügyességünk se egy szinten van. - Ha most azt mondod nekem, hogy eltévedtünk, megnyúzlak… még ha nem is tudlak, akkor is… -Nézek rá, hiába akarja nagyon leplezni, hogy mennyire ura a helyzetnek, rossz emberrel próbálkozik. Ahogy ő is lebuktatna engem pillanatok alatt, úgy azért már én is meg tudom mondani, ha éppen nincs a helyzet magaslatán. Aztán elindulunk tovább, végül egy barlang előtt állunk meg, aminek a küszöbén én megtorpanok. - Na nem… én oda be nem megyek, az hót ziher. Egyrészt, denevérek, a minimum, másrészt, valami nagy és hangos élőlény, amibe talán neked is a bicskád törne, ha meg nem, akkor se akarom se látni, se hallani, hogy nem törik éppen bele… harmadszorra pedig… sok ostoba tinihorror kezdődik így… én meg annak a részese se akarok lenni, még, ha azok csak konstruált történetek is… - Úgy állok ott meg, mintha szöget vertek volna lábamba és akarattal se tudnék mozdulni. Most aztán nagyon ügyesnek kell lennie, ha meg akar győzni arról, hogy nekem ott bent jobb lesz, mint itt kint, mert jelenleg egy monszun is jobb esetnek tűnik itt kint, mint ott bent.
Fogalmam sincs, hogy hol vagyok. Fasza, mi? Az a nőstény Ancorage-ben azt mondta, hogy hat órára van az a Fairbanks, vagy mi a franc, de ahogy haladtam, egyre erősebb lett a gyanúm, hogy ő kocsival értette azt a hat órát. De persze az is megeshet, hogy szimplán gyökér vagyok megint és eltévedtem. Ha valamit megtanultam röpke vérfarkasként töltött időm alatt, az az, hogy mindenképpen követnem kell a bundás jó tanácsait és megérzéseit. Az ösztön pedig az erdő mélye felé vezetett. Végiggondolva tök logikus, mert ha végig a főút mentén jövök és összeakadok neaggyisten' valami zsaruval, akkor az fix, hogy bevittek volna, amiért egyedül csatangolok valahol a semmi közepén. Szar lett volna azt mondani, hogy hát épp az apámat keresem, aki elhagyott, elszökött tőlem, mert ez az esetek 99,9 százalékában fordítva sokott működni. Asszem. A pihenőmet egy random barlang menedékében töltöttem. Rohadt jó, igazából már fel sem tűnik, ha a kemény földből kiálló kövek lyukat fúrnak a lépembe. De még mielőtt leszállna az éjszaka, nem lenne hátrány, ha legalább ivóvizet tudnék facsarni magamnak valahonnan, szóval miután hanyagul a barlang mélyére dobáltam a cuccaimat (jó, a hátizsákomat), leléptem és addig mentem, amíg nem találtam egy patakot. Viszont újfent sikerült remekelnem. Remekül találtam ivóvizet, miután az árvák könnyét is kiittam belőle, magamra fröccsentettem a vízből, mosakodásnak álcázva a hadműveletet. Miután kiörömködtem magam, rájöttem, hogy a kulacsom a táskámban maradt, szóval két választásom van. Vagy annyit iszom, hogy szétrepedjen tőle a gyomrom vagy visszacaplatok a kulacsért, aztán megint a patakhoz, aztán újra vissza... Az utóbbi megoldás mellett döntök. Morogva és a lehető legcifrább szitokszavakkal illetve saját magamat indulok meg a barlang felé.
Ha egy rajzfilmben lennék, akkor megkérdezném, hogy "ki aludt az ágyacskámban", de inkább kussolok. Ugyanis az átmeneti menedékem küszöbénél egy... azaz kettő, velem egykorú arc álldogál és ahogy hallom, a csajszi nincs megelégedve a felállással. Elhúzom a szám, amiért ilyen kényes, de az viszont már sokkal jobban érdekel, hogy a srác olyan, mint én. - Maci nincs, az fix... - szólok oda vidáman, víztől csöpögve - Denevérekről nem tudok nyilatkozni. Vonok vállat és odalépek a párocskához. Mosolyogva nyújtok kezet először a srácnak. Mondjuk nem tudom, hogy mennyire ellenséges vagy sem, én azért megpróbálok jófej lenni, amennyire lehet. Ha elfogadja a mancsomat, akkor a lány felé is kinyújtom. - Csak nem eltévedtetek? Szerencsétek, hogy belém szaladtatok először. Nyújtok kissé nyelvet, aztán a barlang bejárata felé nézek. Egyelőre az érdekel, hogy mi járatban vannak errefelé, aztán még meglátom, hogy meghívom-e őket vendégségbe vagy sem.
– Figyelek én! – felelem, de hogy őszinte legyek, legfeljebb fél füllel hallgattam, amit mondott. Azt próbálom kitalálni, hol is vagyunk, és bármennyire is szeretem Sue-t, most fontosabb, hogy hazavigyem épségben, minthogy hallgassam, amit mond. Talán nem lesz dühös rám emiatt… Legalábbis nagyon remélem. Túl vagyunk már rosszabb dolgokon is, ami azt illeti, szóval bizakodó vagyok. De azért az utolsó mondatra felelek is valamit, hogy ne tűnjön üres szövegelésnek, amit mondok. Amúgy is érint a dolog, mert nincs az az Isten, hogy hagyjam egyedül menni ebben a veszélyes világban. Aztán valaki megeszi, vagy összetöri a szívét, én meg verhetem meg az illetőt. Nem, ilyet nem játszunk. – Na, és merre mész tovább? – Nem mondom, hogy eltévedtünk – mondom, a szemem forgatva. – Na jó, nem vagyok benne egészen biztos, hogy hol vagyunk. De sejtéseim, azok vannak. Nagyon-nagyon halványak. Aggodalomra azonban semmi ok, csúcsragadozó vagyok, vagy mi a fene, hidd el, megtaláljuk a kiutat… Előbb-utóbb. Igen, tudom, én vagyok a legbiztatóbb jelenség jelen pillanatban az erdőben. De nem hinném, hogy bajba kerülnénk. Már nagyobba, mint amekkorában vagyunk. A közelből egy kis patak csörgedezése is eljut hozzám, haloványan, alig perifériásan, de azért ott van. Szóval vizünk van. Abban az reménykedek, hogy ő csomagolt kaját, mert én azt úgy elfelejtettem, de legrosszabb esetben hozok egy nyulat… egy őzet… Nem jó, basszus, szerintem az nem lenne neki bejövős. Nem hibáztatom a barlangra adott válaszáért, én sem repesek éppen az örömtől. Mégis, azt hiszem, most nekem kell a tökös srácnak lennem, szóval elmosolyodok, és felé nyújtom a kezem. – Nyugi, ha lenne ott medve vagy valami ilyesmi, azt érezném – mondom. – Denevérek meg… Nos, mint említettem, az állatok nem szeretnek különösebben. És… Sue, egy vérfarkassal vagy egy erdő közepén. Legalábbis szerintem a közepén. Ha egy horror-történetbe csöppenünk, azt hiszem le tudom teríteni a szörnyet… Vagy legalábbis jobb, ha ezt hiszi. Igazából sok minden történhet, jöhet egy idősebb farkas, akinek baromira nem tetszik a burám, de erről neki nem kell tudnia. Mindkettőnknek jobb, ha azt hiszi, biztonságban tudom tartani. Mindent meg is fogok próbálni, hogy ez így legyen… Az idegent alig egy másodperccel korábban érzem meg, minthogy meghallanám a hangját. Bestiám a felszín közelében táncol, és ahogy a másik közeledik, úgy helyezkedem, hogy egy rossz mozdulat esetén is letéphessem a fejét. Kölyök még, ez tény, én sem régen nőttem ki abból a korból, és talán sajnálnám is, ha nem lenne itt Sue. Ő viszont mindent más megvilágításba helyez. – Hallatlan szerencse – morgom az orrom alatt. Viszont amikor a kezét nyújtja, elfogadom, miközben a szemébe nézek. Ahogy Sue-val megismétli ugyanezt, szívem szerint tőből tépném ki a karját, de ez már egy másik dolog, olyasmi, amit gyorsan el kell fojtanom. – És te mit keresel itt, Pán Péter? – kérdezem, hangomban érezni egy kis gúnyt, aminek én magam sem örülök, de nem tehetek róla, hogy a farkasomból a másik hím kihozta a territoriális állatot.
Megingatom a fejem, mert tudom, hogy nem figyel, de ráhagyom a dolgot, biztos nem szándékosan teszi. Ha szándékosan tenné, már lehet fejbe vágtam volna valamivel, vagy hasonlók. Bár lehet, észre se venném a dolgot. Na mindegy… inkább kezdek körbe nézelődni, amikor azért visszakérdez. Mikor mellé érek, csak akkor szólalok meg. - Doktor néni leszek. Illetőleg, egészen pontosan sebész, gyerek sebész. – Kihúzom magam és úgy mondom, igazán büszkén arra, hogy végre megszültem ezt a csodás elhatározást és még lelkes is vagyok és hiába tévedtünk el, vagy valami olyasmi, attól még elvárom Sam drágától is ezt a hasonló lelkesedést, vagy legalábbis egy kis mértékét a dolognak. - Szóval finomítod az eltévedtünk fogalmát… attól még a tény, az tény. Csak azért úszod meg azt a nyúzást, mert a bőr nélküli ember nem éppen szemet gyönyörködtető látvány, én pedig szeretném, hogy még hosszú ideig nézhető állapotban legyél a társaságomban. – Elkezdek körbe nézelődni, ledobva magam mellé a táskámat, a barlangot tüntetőlegesen még mindig kerülve, mondhat nekem bármit, akkor se szimpatikus az ötlet, hogy oda bemenjek. Lehetek én aztán kényes is ettől, frászt érdekel, én lány vagyok, nekünk szabad az ilyen mértékű dolog. Ha meg nem, hát nekem szabad. Nem a kosszal van nekem gondom ott, az van itt kint is, már, ha ezt kosznak lehet nevezni, amit én nem feltétlenül tennék meg. De hát az kicsit sem érdekel, ezért van víz, meg a szappan, meg a mosószer. Tényleg csak a bent lehetséges élőlények zavarnak leginkább. Némiképp megnyugtatnak azért a szavai és már éppen válaszolnék, amikor valaki más teszi ezt meg helyettem, de az én kijelentésemre. Valahogy fel se merül bennem a dolog, hogy esetleg félnem kéne az illetőtől, mert az erdő közepén vagyunk, és életemben nem láttam még, csak elmosolyodok szavaira. Meg amúgy is, Sam mellett nem is félek… szegény már annyiszor sugallta nekem, hogy ne tegyem, hogy a végére már el is hittem neki. Közelebb lépek, ahogy kezet nyújt és el is fogadom, szintén mosolyogva. - Örvendek, Sue vagyok, ő pedig Sam. – bökök a fejemmel oldalra, ha már ő nem tette meg a bemutatkozást, hát megteszem én helyette. Sam megjegyzésére oldalba könyökölöm egy kicsit, hogy legyen szíves és kedvesebben beszéljen, mert nem szép dolog így köszönteni egy idegent, aki még ráadásul barátságos is. - Mondjuk inkább úgy, hogy letértünk az útról, de ha azt mondjátok, hogy nincs maci, akkor talán meg tudok birkózni a gondolattal, hogy bemenjek… - A barlang felé pillantok, majd vissza az idegenre, akit szemügyre is veszek. Na nem az a mustrálós dolog címén, csak egyszerűen megnézem, hogy kivel hozott össze minket a sors. Majd le is guggolok táskám mellé, hogy előkutassam a vizemet. Ironikusan az alkohol ugrik először kezembe, de azt inkább csak félrekotrom, hogy kutassak tovább.
Na ennek meg mégis mi a franc baja van? Komolyan kérdezem... Amint felkerülök a srác radarjára, természetesen én is megérzem, hogy még ha nem is ugrik egyből a torkomnak, de már élből tele van a töke a jelenlétemmel. Most komolyan, az a baj, hogy nincs maci? Szerezzek? Mondjuk nekem nem ér annyit a dolog, hogy az első reakciója alapján leálljak pattogni, és a dögöm is egészen nyugisan viszonyul a másikhoz. Elfogadja a kéznyújtásomat, melybe meglehet, hogy sok erőt vitt bele, de attól nem kell félnie, hogy csak úgy alul maradok - bár elég necces lenne addig húzni a versenyt, amíg szilánkosra nem törjük egymás kézfejét. - Nekem nyolc... Flegmázok én is vissza a hallatlan szerencsére, és inkább a lány felé nyújtom a kezemet. Semmi extra az egész, kézrázás, heló, szia, csak mert nem vagyok paraszt és kész. A srác mégis teljesen begőzöl, érzem, hogy a hím lassan habzó szájú vérebként járkál az emberi test ketrecébe. Mert féltékeny? Vagy csak zavarja, hogy itt vagyok? Hát öcsém, én voltam itt előbb, de legközelebb majd hugyozok, mielőtt lelépek inni. Azért a csajszi rendesebbnek tűnik, mintha jelezne a srácnak, hogy vegyen vissza. Csak nem papucs? - Szia Sue, heló... Sam. Az én nevem Connor. Connor Harris. Mutatkozok be én is illedelmesen, apró mosolyt eresztve meg Sue felé. Sam kérdésére reflexből bukik ki belőlem a prüszkölő nevetés, a farkasom pedig asszem' velem nevet. - Pán Péter? Ez most... ezt most.. komolyan? - csóválom meg a fejem még mindig nevetve - Hát öcsém, figyelj Sam, nem tudom, hogy mit akarsz ezzel kompenzálni, vagy mi, de a szitu az, hogy ez az én placcom. Bent vannak a cuccaim, szóval ha csak nem áll szándékodban tovább bunkózni, akkor szeretnék bemenni a kulacsomért... Mindeközben a lányzó a táskájában keresgél, és ha van rá lehetőségem, egy pillanatra azért lekukkantok, mert az mondjuk marhára nem jönne ki jól, ha mondjuk gáz-spray után kotorászna. - Szóval... Maradtok? Nemsokára rohadt hideg lesz, odabent lesz tűz meg kaja. Úgyhogy ha csak nem akarjátok kint tölteni az éjszakát, pattanjatok be. Ha neked is oké. Pörgetem fel kissé az eseményeket, már persze csak akkor, ha megúsztuk az egész szituációt további konfliktus nélkül. Mert oké, azt látom, hogy Sam nagyjából egy idős velem, de azt is érzem, hogy a farkasa öregebb, mint az enyém. Ettől függetlenül én aztán nem vagyok szívbajos, fél évet lehúztam egy zsoldos falkában, úgyhogy ha már verekedni akar, legalább ezen a Pán Péteren jussunk túl. Lécci.
A farkasom a másik nyugodtsága láttán kezd úgy viselkedni, mint egy megvadult vadászkutya, ami nekem sem tetszik különösebben. Elzárom inkább a pajzs mögé, de még így is kapargatja a felszínt. Sue figyelmeztetése nem ér váratlanul, és csak összeszorítom az állkapcsom válaszként. Érzem a saját tépőfogaimat. A bemutatkozására pont emiatt alig-alig figyelek, próbálom visszafogni a dögöt, nehogy kiugorjon, és a másik torkára vesse magát. Ha ketten lennénk, talán hagynám is, bármennyire is gyűlölném. De nem Sue előtt. Nem akarom, hogy azt lássa belőlem. Kezem ökölbe szorul arra, amit mondd. És arra, hogy kinevet. Kedvem lenne kitépni a szívét, pedig az ilyen gondolatok határozottan távol állnak tőlem. Egyetlen dolog fog csak vissza, az pedig a lány jelenlét. Bár van egy olyan sejtésem, hogy csak az ő jelenléte hozza elő belőlem ezt az érzést. Az, hogy a másik hozzá beszél, hozzáér, egyáltalán a közelében van, olyan, mintha elemelnék azt, ami az enyém, ez pedig szépen, lassan megőrjít. – Igen, látom rajta a nevedet is – sziszegem a fogaim között. Van itt azonban egy másik kérdés is, mielőtt még a nyakába borulnék. Valami, ami igenis fontos, és igenis lényeges, mielőtt belépnénk oda Sue-val. Megfogom a lány kezét, és talán kicsit túlságosan is erősen tartom, csak hogy ne indulhasson el arrafelé. – Hol van a teremtőd? Csak nem elhagytad? A kérdés bunkósága nekem sem éppen tetszetős, ezt őszintén bevallom, de nem leszek hajlandó másképpen beszélni egy olyan kölyökkel, aki potenciálisan veszélyt jelenthet a mellettem álló lányra. Mi van, ha túl vad volt, de a teremtője túl szentimentálisnak bizonyult ahhoz, hogy egyszerűen csak megölje? Az ilyen vadon élő kölykök veszélyesek… Mondom én, aki átkelt az országon tökegyedül, kisfarkasként. Oké, infantilis volt, de akkor sem bízok a srácban. A pajzsom leengedem, a bestiám pedig körbejárja az ismeretlent. Van valami baromi ismerős a szagával kapcsolatban, és furcsa módon Odette ugrik be róla, de csak nagyon-nagyon halványan emlékeztet rá. Így viszont lehetőségem nyílik üzenetet küldeni neki mentálisan, anélkül, hogy Sue meghallaná, és ezt ki is használom. ~ Ha akár egy haja szála is meggörbül, kitépem a karodat ~ utalok a mellettem álló lányra. ~ Ha viszont biztosítasz afelől, hogy nem szándékozol bántani, akkor bocsánatot kérek minden korábbiért…
- Örvendek, Connor. – mosolygok még mindig barátságosan, elvégre miért is ne lennék az? Nem látok semmi olyasféle indíttatást, ami erre ne adna okot, éppen ezért nem is értem, hogy Sam részéről mi ez az ellenségeskedés. Még egy ideig kutatok a táskámban, leginkább azért, hogy megtaláljam végre a vizemet, meg, így biztosan ki is tudok maradni a kakaskodásukból, amit nem is igazán értek. Mármint, eddig semmi rossz nem történt, a srác meg kifejezetten barátságosnak tűnik, még annak ellenére is ezt mondom, hogy én mindenkiből alapvetően a jót feltételezem. Szóval, még ezt félrerakva se látok igazán olyan cselekedetre utaló jeleket a részéről, hogy most aztán felszeletel minket és megesz vacsira, különben is, én tuti nem lennék finom falat. Meg is ingatom fejem, ahogy hallgatom őket, majd mikor végre előkerül az a kulacs, iszok is belőle, csak utána csukom össze a táskámat és rakom fel vállamra, elvégre nem fogunk itt maradni kint, a barlang előtt, feltételezem. Vagy bemegyünk, vagy tovább, bár, egyre inkább hajlok az előbbi opcióra. Végül is, már Sam mellett is biztonságban érezném magam, de két sráccal meg pláne. Jöhetne az a horror filmes sorozatgyilkos, így aztán esélye se lenne. Na de, félreteszem azt is most, hogy meglep Sam viselkedése, kifejezetten. Azt hiszem ilyennek még nem is igazán láttam. Sőt, szinte biztos… oké, hogy nekem már párszor tudomásomra adta, hogy mennyire védelmező, feltehetőleg ebből adódik a viselkedése, de nem értem. Viszont az is biztos, hogy nem itt és most van annak a helye, hogy ezt megvitassam vele, tekintve a társaságot. Meg amúgy se biztos, hogy kifejezetten örülne neki, ha ezt szóba hoznám nála, ha négyszemközt vagyunk, még akkor se… - Héj, mi van veled? – Teszem fel végül a kérdést, amikor megragadja kezemet, feltételezem azért, hogy ne menjek be a barlangba. Na nem, mintha előtte megtettem volna, bár nem látom akadályát annak, hogy kint maradjunk ezek után. A következő kérdésére egy kicsit összeráncolom homlokom. Szóval… akkor a srác is? Ezért viselkedik így? Nem, ennyire még mindig nem értek ezekhez a dolgokhoz, hogy ezt tudjam, vagy értsem, de talán több magyarázat a viselkedésére is, mert mást nem igen tudok kitalálni. De az biztos, hogy nagyon nem tetszik nekem és nagyon remélem, hogy nem lesz ilyen. - Mellesleg én nagyon szívesen maradnék most már… és köszönjük, hogy megengeded… - Leszek végül kedves a fiatalember helyett is, és ismételten csak mosolyogva fordulok Connor felé.
Én komolyan nem értem, hogy mi a franc ez a viselkedés Sam részéről, de lényegében... Szarok rá! Minden esetre ha tovább játssza nekem a vérig sértett patriótát, megkérdezem Sue-t, hogy van-e esetleg tamponja, mert ilyen idegbetegnek eddig Colinon kívül csak menstruáló csajokat láttam. Amikor a Teremtő-témát kezdi el feszeget, felvonom az egyik szemöldököm. Öcsém, ezt most komolyan kérdezted? Nem zavar, hogy ez egy ember, héló! Ja nem, értem már. Biztos forevertogether, meg első nagy szerelem, ezért beavatta a csajt. Sóhajtok. De miután gyorsan letisztázom magamban a szitut, miszerint Sue tudja, hogy vérdögök vagyunk, csak egy pimasz vigyorra húzom a számat. - Aaaz ne legyen a Te problémád. - legyintek - De nyugi, tudom mitől parázol és nincs miért. Zsoldos falkából jövök, kicsit intenzívebb volt a képzésem, mint az átlagnak. Tudok viselkedni. Az megint más kérdés, hogy akarok-e, de az nagyban attól függ, hogy milyen viselkedést fog tanúsítani ez a bolhazsák a következő órákban. Én még mindig nem vetettem el azt a gondolatot, hogy kellemesen fogjuk érezni magunkat, mert ha nem is miattam, de legalább Sue miatt lehetne kissé... Jófejebb. - Amúgy meg, ja... Mi van veled? Engedd már el szegényt, mindjárt eltöröd a karját. Bökök Sue keze felé, miután a lány is hangot ad a nemtetszésének. Hja, nyilván miattam van így besózva, egyébként meg veszettül romantikus. Indulnék is befelé, amolyan "szarok rá, oldjátok meg ti" alapon, de a srác megszólal a fejemben, sőt, ami azt illeti, minden gond nélkül meg is zsarol, teljességgel felfedve magát előttem. Nem tiltakozom, hagyom, hogy fitogtassa az erejét, én sem rejtegetem a magamét, azonban a Dögömnek baromira nem tetszik, hogy ő is jófej volt, erre az arcunkba kapunk egy ilyen karletépést. De én nem veszem a fáradtságot arra, hogy titkolózzak (az őszinteség minden párkapcsolat titka, ugyebár), és az eddigieknél kissé pipábban szólok vissza a másik hímnek. - Na ide figyelj, Don Juan... - lépek felé egy határozottat - Nem tudom, hogy mi a szar bajod van velem azon kívül, hogy menedéket akarok adni nektek éjszakára, hogy ne valami tank falkás farkasba fussatok bele, aki kérdés nélkül forgácsot csinál belőletek. Nem, nem szándékozom se megenni, se megszerezni a barátnődet, nem tudom, hogy eddig miért gondoltad ezt, de ha még egyszer... Csak még egyszer karletépéssel vagy bármi mással fenyegetsz engem... - tárom szét a kezeimet - Nos, akkor takarodj a picsába. Ne haragudj Sue, a pasid csak mentálisan játssza a nagylegényt.
Mosolyodom el gúnyosan - már ha végig tudtam mondani egyáltalán - és ha nem tartóztat fel Sam mondjuk pár pofonnal, akkor elindulok a barlangba befelé. Fújtatok egyet, mert igazából sajnálom a csajszit, totál értelmetlen volt ez az egész szitu, de tényleg. - Ha nem akartok kaja nélkül maradni, akkor gyertek, két pillanat alatt felzabálom az adagotokat. Szólok hátra békítő jelleggel terelve a témát, és ha ez megtörténhetett egyáltalán, akkor elkezdem feltúrni a táskámat.
Egy egészen apró pillanatra vetek egy kicsit rondább pillantást Connor felé. Nem, nem azért mondtam Sam-nek, hogy engedjen el, hogy más is ezt megerősítse és emiatt beszóljon neki. Bár ez igazán apróság, tudom, hogy nem rosszból csinálja, sőt, nem is akar ártani nekem. Azt hiszem ennyit túlélek, csak éppen az okát nem értem. Azt mondták maci nincs bent, akkor meg hagyjon bemenni már. Bár, egyre kevésbé tetszik nekem ez a hangulat. Kicsit… hogy is mondjam.. a fagyos nem jó szó rá, mert ez a kettő mondhatni szikrákat szór egymás felé, amit pont nem fér bele az én világomba, mint pozitív és vidám pillanat. Mondjuk kétlem, hogy bárkiébe is beleférhetne. De aztán persze nem is teszek semmit, csak hagyom, hogy Sam megállítson, ő biztos tudja, hogy miért teszi. Amit Connor mondd, azt igen elkerekedett szemekkel hallgatom. Nem, határozottan nem értem, hogy mit beszél, hogy miért teszi, de tényleg már csak a kis rajzolt villámok hiányoznak, mint a képregényekben meg rajzfilmekben. Veszek egy nagy levegőt és úgy fordulok, hogy mindkettejüket jól lássam. - Na most aztán elég ebből. Connor. – fordulok a fiú felé. – Nem tudom ugyan, hogy Sam miért ilyen és mit mondott, meg hogyan. De egy hölgy előtt azt hiszem illik szebben fogalmazni… meg úgy alapvetően is, de az már nem az én dolgom. Ahogy ez sem igazán, csak szeretem a lelki békét, amit az ilyen viselkedés, egyikőröktől se hoz meg. – nézek most már Sam-re is. – Te pedig. nyugodjál meg, ha kérhetlek, mert ez a viselkedés se éppen helyénvaló. Mindkettőtöket most szépen megkérlek, hogy viselkedjetek kicsit nyugodtabb kedélyekkel, és nem kell itt senkinek fenyegetőzni. Senki se fog senkinek semmijét se tépkedni… és ugyan tudom, hogy én vagyok a legutolsó, aki ilyet mondhat, de esküszöm hidegvíz alá dugom a fejeteket, ha nem nyugszotok le! Még ha fizikailag képtelen is lennék, akkor is. – Közben felváltva pillantottam mindkét fiúra és reméltem, hogy Connor nem fogja ezt is támadásnak venni, vagy hasonlók és tényleg elküldeni minket, hanem veszi, hogy éppenséggel miért mondom ezeket és miért teszem azt, amit teszek. Előbújt belőlem az anyáskodó énem, aki baromira nem tűri ezt a fajta fölösleges civakodást, mert jelen helyzetben úgy éreztem magam, mintha két kisgyerek azon civakodna, hogy ki kapja a zöld kiskocsit és ki a kéket. Fölösleges és felettébb zavaró feszültség. - Nos… most, hogy remélhetőleg mindenki megnyugodott, be is mehetnénk, mert kezd egyre kényelmetlenebb lenne az, hogy itt kint ácsorgunk, főleg, ham ár ilyen kedvesen be is lettünk invitálva. – Küldök most már egy mosolyt Connor felé és ha csak nem ugrik határozottan elém, hogy márpedig húzzunk mégis csak a fenébe, ahogy mondta, amihez most már aztán nagyon nem lenne kedvem, akkor be is megyek a barlangba, hogy kicsit körül is nézhessek. Hűha, itt azt hiszem egy kicsit hideg lesz… na de majd csak kitalálnak valami okosat… bár, a kis mázlistáknak nem kell annyira szenvedni ettől, mint nekem. Hiába élek ilyen helyen amióta megszülettem, azért ennyire még nem tudtam hozzászokni a hideghez.
Látom a felvont szemöldökét, és még mindig el kell gondolkodnom azért, miért csinálja. Hozzá kell még szoknom ahhoz, hogy Sue előtt nyíltabban beszélek, és tudom, mennyire megdöbbentő ez mások számára. Nem zavar. Nem mintha a kedvére akarnék tenni egy kicsit is a srácnak. Csessze meg, hogy őszinte legyek. Ha eltűnne, tudom, máris nyugodtabb lennék én is, meg ez a territoriális dög itt bennem, aki idegesen kapirgálja a felszínt, és már attól is ordibálni van kedve, ha a másik pillantása Sue-ra siklik. Ja, nem egyszerű vele. A válasza viszont valamilyen szinten megnyugtatja az aggodalmaskodó oldalam, viszont az nem tetszik, hogy ilyen egyszerűen figyelmen kívül hagyta azt, amit mondtam. Flsejlik előttem a kép, ahogy a barlang falához vágom, karmaim a nyakába vájnak, és úgy utasítom arra, hogy mondja meg, ki a teremtője, de én is tudom, hogy ez egyrészt nem éppen eljátszható, másrészt Sue soha a büdös életben nem nézne rám többé, abba pedig én pusztulnék bele,. Szóval a bennem élő, ébredező domináns idióta befoghatja a pofáját és takarodhat lefelé, arra a szintre, ahol már nem zavar olyan sok vizet. Amikor Sue megszólal, és megjegyzi, hogy fáj a szorítás, ellazítom a kezem. Amikor viszont Connor jegyzi meg ugyanezt, teszek felé egy fenyegető lépést, mert baromira nem tetszik, hogy meg akarja szabni mit tehetek és mit nem. És ha nem csengene a fülemben a lány jajdulása, lehet, hogy a torkának is ugranék ezért, de ha másért nem, azért, amit mond. Nem hiába küldtem el az üzenetet gondolatban. Morgom, szemfogam megvillan, ahogy beszél, és ha Sue nem szólalna meg, most egészen biztosan a torkának ugranék, csak azért is, mert meg mert megszólalni. Először vigyorgok azon, ahogy a kölyök kapja az ívet, aztán viszont én következem. Amikor a lány beszél, lehajtom a fejem, és kissé magamba is szállok. Tudom, hogy nem volt illő a viselkedésem, tudom, hogy szemét voltam, de nem bírom, ha a legkisebb lehetőég is van arra, hogy Sue veszélyben lehet. Szar dolog? Az. Viszont megpróbálhatom még egyszer, talán működni is fog. Az ő kedvéért. – Menjünk – biccentek. A bundásom nem nevezném nyugodtnak, de az elhatározásom erős, az viszont biztos, hogy nem hagyom, hogy bármiféle „veszélynek” tegye ki magát, szóval a tekintetem még mindig Connort fürkészi. Amikor bent vagyunk, odalépek elé, és a kezem nyújtom felé. Tessék, szimbolika… – Tabula Rasa? – kérdezem. Aztán, amikor látom, hogy Sue fázik, mellé telepedek le, egészen közel, hogy mégiscsak enyhítsem neki az éjszaka hidegét. Még meg kell szoknom, hogy neki nem olyan egyszerű az egész, mint nekem, vagy a farkasoknak… Mi ellenállóak vagyunk a hideggel szemben, de ő nem az. Ha számítok erre, hogy itt éjszakázunk, hozattam volna vele meleg ruhát, de fene sem gondolta volna… Szóval remélem, hogy a kölyök nem vág ki bennünket, mert máskülönben hosszú és nehéz éjszakánk lesz.
Nem kimondottan érzem magam rosszul azért, mert Sue diszkréten lekúrja a fejemet. Húzzon sorszámot. Ha csak egyetlen dolcsit kapnék minden alkalommal, amikor valaki ilyet csinál, most tuti nem egy barlangban lennék, hanem a Hiltonban legyeztetném magam pár csini topmodellel. Milyen cuki... Kicsit elmosolyodom a szavaira, hogy mit illik, meg mit nem illik egy hölgy előtt, és eszembe jut, hogy mennyire modortalan tudnék lenni valójában. Meg persze az is, hogy a királyi egómnak hála számomra a hölgy fogalma Angelina Jolie-nál kezdődik. Ezért sem teljesen értem Sam viselkedését, egyem a szívét, hiszen a szimpátia körömpiszoknyi jelét sem mutatom Sue felé, azon kívül természetesen, hogy felajánlom a szolgálataimat. Mindkettejüknek. Azt viszont cseppet sem próbálom palástolni, hogy Sam mennyire becsicskult a csajszi kiosztására. Hát öcsém... Már csak azért is megéri együtt tölteni egy kis időt, hogy ezzel szórakoztassanak. - Ooooké, bocsánat. - sóhajtok fel végül mosolyogva - Bármit, csak hidegvizet ne. Nem mintha zavarna, de nem tudok hirtelen mást mondani. Esetleg Sam érezheti, hogy csak azért kértem bocsit, hogy hamarabb szabaduljak és rövidre zárjuk ezt a Jersey Shore-ra hajazó nagy jelenetet. Mire bejönnek ők is, már a földre pakoltam 3 tonhalkonzervet, 2 pohár instant levest, egy marék müzliszeletet meg egy kis kenyeret. Ja, meg egy csomag gyümis rágót, csak hogy a legfontosabbakat említsem. Már épp szedném elő a vihargyújtót, hogy a már bekészített, überromantikus kis tábortüzet meggyújtsam, amikor Sam elém áll, és kezet nyújt. - Hogy mi van? - nézek rá, mint aki nem látott még karón varjút, de hamar inkább belecsapok a tenyerébe, nehogy nekem elkezdjen magyarázni, és megszorítom a kezét - Tökmindegy, ahogy akarod. Adom be a derekamat, aztán csendesen elmolyolok, amíg lángra nem lobban a farakás. - Íme. Már nem is olyan rossz. Izé, szolgáljátok ki magatokat. Mutatok a kipakolt cuccok felé, aztán törökülésbe vágom magam egy tonhal és egy szelet kenyér társaságában. - Amúgy mit kerestetek idekint? Érdeklődöm szolidan, miközben nekiállok tömni a fejemet. Az az érzésem, hogyha én nem kezdek bele valamibe, akkor csendben és unalmasan telnek majd az órák, ami nem lenne túl fasza, az unalomhoz nem kell társaság. És ha már itt vannak, kár lenne elpazarolni egy ilyen lehetőséget.
Elégedetten bólintok, ahogy látom, hogy a kis… mondjuk úgy kiborulásomnak meglett az eredménye. Na jó, nem biztos, hogy miattam, lehet csak nem akartak igazi lányos hisztit látni és azért, de ahogy látom, most már nyoma sincs annak a feszültségnek, ami előtte volt. Ügyes kislány, így, vagy úgy, de a te érdemed ez. Persze nyilván nem kezdtem volna bele toporzékolni és vinnyogni… akármennyire is tudok sokszor lányosan viselkedni, vannak plüssmacijaim és rengeteg ruhám, ezt azért nem az a kategória, amit fel tudnék venni. Miután leültünk kinyitom a táskámat és előszedek belőle egy pokrócot, na jó, ez itt gyenge próbálkozás, de legalább ég a tűz is, az úgy már csak jó lesz valamire. Plusz, ahogy Sam is leül mellém, már nem is olyan elviselhetetlen a helyzet. Ha már Connor elénk pakolt mindenfélét, én is kipakolom, ami nekem van. Szendvicsek, amik szerencsére még egészne ehető állapotban vannak, na meg az elengedhetetlen nasi, keksz meg chips ééééés, ami a legfontosabb, vagyis, nem feltétlenül legfontosabb, de azért nem elhanyagolható, a vizem mellé kirakom az elcsent alkoholt is. Tudom én, hogy mivel kell bevágódni egy korunkbeli társaságba, vagy éppen csak egy személynél. Nem olyannak tűnik a srác, mint aki majd fintorogva és elítélőn fog pillantani az üvegre. - Hasonlóképpen – Jelzem én is, hogy ő is nyugodtan szolgálja ki magát abból, amit én bedobtam a közösbe. Miközben a kérdésére figyelek, el is lopok magamnak egy szendvicset. Amíg nem pakoltam ki, fel se tűnt, hogy milyen éhes vagyok. Vagy lehet csak a tény terelte el a figyelmemet, hogy eltévedtünk, meg hát, az előbbiek. - Hát, semmi extra. Igazából csak kirándulni jöttünk. – Vonom meg a vállam válaszadás közben, aztán elpillantok Sam felé. Azt szándékosan nem teszem hozzá, hogy eltévedtünk, mert nyilván kettőnk közül nem az én hibám a dolog és ez biztosan Connor számára is egyértelmű lenne. Max akkor lehetne az enyém, ha én vezettem volna a párosunkat, amihez kb. valami erdei remetének kellene lennem, hogy jobban kiismerjem magam Samnél. Ami nyilván nem vagyok. Azt hiszem ezt mindenki levonhatja, ha csak fél percet is tölt velem az erdőben. Szeretem én a természetet, de nem annyira, hogy szoros barátságban is legyek vele. Túlságosan is városi leányzó vagyok, azt hiszem… - És te mi járatban errefelé?
Örömmel tölt el, hogy Connor is abbahagyja az ellenségeskedést, amit egészen pontosan én szítottam föl. Tessék, Sue ismét békét teremtett… Az már egy másik kérdés, hogy a másik srác előtt ég a pofám, amiért csak úgy elfogadok bármit, amit egy lány mond, de szerintem ezt a többség sosem értené meg. Hogy inkább kötök csomót a nyelvemre, minthogy elveszítsem a lányt, meg a barátságát. Az tuti, hogy a srácnak vannak tartalékai, bennem pedig a kezdetleges, de annál idiótább dominanciám által keltett harag egyre inkább halványodik. Amikor elé állok, és a kezemet nyújtom, nem érti, mit beszélek, amin azért kicsit földerül a képem. Oké, én is csak félművelt vagyok, de azzal a féllel szeretek villogni. Meg feltüntetni magamat okosabbnak, mint vagyok… Belső késztetés, soha nem tudtam tenni ellene semmit sem. Akárhányszor megpróbáltam, gáz lett a dologból. – Tiszta lap – mondom, de aztán elfogadja a kezemet. Figyelem, ahogy a tüzet gyújtja, de ebben nincs semmi rosszállás, nemes egyszerűséggel érdeklődök azután, amit csinál. Én nem nagyon tudok tüzet gyújtani öngyújtó nélkül… Hiányosságaim egyike. Túlságosan hozzászoktam már a modern civilizációhoz, de gondolom, a srác sem valamelyik cserkészcsapatban tanulta meg a dolgot. Ismét érdekelni kezd, ki ő. Közben Sue is kipakol a táskából, én pedig alig észrevehetően arrébb helyezkedek, amikor meglátom az üveg piát. Lássuk be, nincs sok jó emlékem arról, amikor kölykökkel ittam. Ash meg én csúnya ramazurit rendeztünk a vidámparkban… Megvárom, mit választ a vendéglátónk, azután én is elcsenek egy darab kenyeret. Nem vetek hálás pillantást Sue-re, de igenis az vagyok neki, amiért nem árulta el, hogy én voltam az, aki eltévedt. Talán azért történt, mert még nem álltam be teljesen arra, hogy máshonnan indulok, mint a Farkaslak, talán azért, mert föl akartam vágni előtte… Nem tudom. De mindenesetre csöndben vagyok, és figyelek. Nekem csak egyetlen kérdés jut az eszembe, de csak azután dobom be, hogy a kenyér fele már elfogyott. – És te honnan jöttél? Mármint… mi helyiek vagyunk – ebből azt von le, amit akar, akár azt is, hogy falkatag vagyok, vagy csak helyi kóbor –, de téged még nem láttalak errefelé.
Kezdőlap
