Tisztában voltam azzal, hogy nem szabad túlzásba vinnem az erőfeszítést, hiszen Ben képes volt minden egyes percben a tudtomra adni, ha csak meglátta azt, hogy valamiféle edzés szerűséget csinálok. Szerencsére jó pár olyan könyvet, fórumot és írást találtam, ahol azt ecsetelték, hogy igenis minden nőnek szüksége van ilyenkor mozgásra. Tény, hogy nem tehettem elegemet eme vágyaimnak olyan mértékben, mint szerettem volna, de a futással és egy-két egyszerű harci mozgással is beértem. Legalább lehetőségem van ezeket is tökéletesíteni, hiszen az ember holtáig tanul és én sose voltam rest megragadni az ilyen lehetőségeket. A nap még szinte a horizont alatt járt, de már ennek ellenére is fent voltam, hiszen az edzéseket korán érdemes elkezdeni. Az ember napja is már teljesen másképpen fog indulni, ha mozgással kezdi. Felfrissít és képes egész napra energiával feltölteni, de sok esetben én szinte egész nap edzettem, vagy legalábbis reggel és este is. A szél szinte simogatta a bőrömet, miután már gyalog indultam el. Egyszerű edzőruha volt rajtam, hogy minél kényelmesebb legyen, de ha nem is amiatt jöttem volna ide, akkor is biztosan hasonló ruháztam vágok neki ennek a tájnak. Mosolyogva figyeltem az ébredező világot, miközben a nap szép lassan kezdett előbukkanni. Hallgattam a folyók moraját, ami egyre hangosabb lett, ahogyan egyre közelebb értem. Néztem a víznek a fodrát, majd pedig próbáltam száműzni minden egyes gondolatot, hiszen jó lett volna végre kicsit visszatalálni a lelki békémhez, ahhoz a harmóniához, ami egy korábbi hírnek köszönhetően eléggé felborult, mintha hirtelen eltűnt volna. Ha vele nem beszélhettem meg, akkor is itt volt már az ideje annak, hogy amennyire lehetséges visszazökkenjek a normális kerékvágásba, még ha nem is tudom, hogy mit hoz a holnap. Alig, hogy sikerült megtalálnom azt a békességet, ami eme fogások elsajátításához célszerű neki is kezdtem. Egyszerűen szép lassan kikapcsoltam és semmi más nem maradt, én, a természet és a szellő gyengéd simogatása, miközben víznek az illata lengett körbe. Egy apró mosoly kúszott az arcomra, hiszen gyerekkori emlékek kúsztak elmémbe. Tisztán emlékszem, amikor először tanultam eme fogásokat. Még gyerek voltam, de pontosan annyira lelkes, de kevésbé óvatos, mint most. Nem számítottam arra, hogy ilyen korán reggel valakivel találkozhatok, arra meg pláne nem, hogy itt. A városban van, vagy ahhoz közelebbi helyen sokkal inkább. Hamarosan már léptekre lettem figyelmes és talán nem is figyeltem volna a futóra, ha nem hallom azt, ahogyan egyre inkább lassul a lépte, a futása. Sietve pillantottam fel, végig mérve a velem szemben álló férfit és nem akartam hinni a szemeimnek. Csodálkozva pillantottam rá és egy halk nevetés hagyta el a szavai hallatára az ajkaimat, de nem gúnyos, hanem sokkal inkább a csodálkozásomnak köszönhetően és annak, hogy egyetértek az első felével a mondandójának. Sajnálom a múltkorit, remélem nem haragszik. – szólaltam meg barátságosan és a közeledő férfit figyeltem. – Mindig itt szokott futni? – kérdeztem tőle kíváncsian, hiszen én most először voltam itt, de máris magával ragadott ez a hely. Majd egy apró mosoly jelent meg az arcomon, amikor meghallottam a kicsit talán bóknak nevezhető kijelentését. –Gyönyörű ez a hely, táj. Azt hiszem bárkit képes magával ragadni. Amúgy régóta figyelt? – a hangomban semmi gyanakvás, bántó nem volt. Puszta kíváncsiság, mert érdekelt, hogy vajon mit láthatott abból, amit csináltam. Semmi őrzőket eláruló dolgot nem tettem, de attól még igazán kíváncsi voltam és szerencsére a tetoválásaim továbbra is rejtve voltak az esetleges kíváncsi szempár elől.
Kicsit távolabb állva meg a nőtől, emelte meg egyik karját, majd másikkal megfogva könyökét, nyújtotta meg a váll és lapockacsontra kapcsolódó izmokat. A sötétkék futópóló balján, és a karrészeken végigfutó diszkrét motívum a jóval bővebb fazonú nadrágon is folytatódott. Nem a díszítés volt a célja, hanem a fényvisszaverés, habár jól látszott, az együttes nem az a „reggel kikapom a szekrényből ami a kezembe akad” darab volt. A sötét nadrág pont annyira volt bő, hogy kényelmesen lehessen benne mozogni, nyújtani, és hogy valamiféle ellentétben rátegye a hangsúlyt a szűkebb felsőrészbe bújtatott, nem nagydarab, sokkal inkább szikár felsőtestre. Az egész felépítésén látszott a rendszeres mozgás, de nem az a fajta edzőteremben gyúrós. Az a fajta, aki élvezetből megy, és csinálja amíg csak él. Másik karját is hátrahúzva pillantott körbe, majd bólintott. - Ha a városban vagyok, szinte mindig kijövök ide. Ha nem is minden nap. – tett még egy kört a karjával, majd végül megnyugodva engedte maga mellé. A nő kérdésére szemöldöke kissé megemelkedett, majd pofátlan higgadtsággal kezdett beszélni. - Ha látná magát hátulról, maga is figyelné. De most, hogy szembefordult, már folyik is kifelé a szemem a pedofília gondolatától is. Egyáltalán nagykorú? – egyértelműen szívatta, ami a szavait követő apró mosoly is jelzett. Komolyra váltva intett az út felé, ami a magas aljnövényzeten át vezetett a tópart irányába. - Egészen a kanyar óta figyelem. – mutatott a fél perc futásra lévő részre, ahonnan az ösvény kibukkant a bokrok közül. – Kövezzen meg érte. Abban úgyis nagyon profi. Bár most nincs közönsége, szóval kisebb lesz a hatás. – tartotta a nő tekintetét, majd végigintett rajta. - Maga se most kezdte. – célzott a mozgás kifinomultságára, mi jelezte, hogy a mozdulatsor rutinos és olajozott. - A nők többsége, aki komolyan veszi a küzdősportot, az vagy versenyző, vagy fél valamitől. A versenyzők nem egy kietlen tó partján, edző vagy edzőtárs nélkül gyakorolnak. – nem tette fel a kérdést, hogy mi az amitől ennyire fél, hogy mi történ ami miatt most itt van. A mondatai nyugtáztak, és nem feszegettek semmit, de teret adtak bármilyen reakcióra.
Nem értettem, hogy miért pont őt sodorta megint az utamba az élet. Első találkozásunk se volt felhőtlen. Sőt, egyenesen borzasztóan sikeredett, ami természetesen nagyrészt nekem köszönhető volt. Egyszerűem túlzottan „kifordultam” önmagamból, szinte teret se engedtem neki, hogy egyáltalán legyen esélye megmagyarázni a dolgokat vagy tényleg esélyem legyen megismerni őt. De ez egy új nap volt, semmi se szennyezte még, így tele volt még lehetőséggel és ezzel együtt azzal is, hogy kicsit jobban megismerjem őt, vagy legalábbis javítsak a korábbi hibázásaimon. Csendesen figyeltem a mozdulatsorait és biztos voltam abban, hogy ő se most kezdte el a futást. A ruházata, a mozdulatai és testének a felépítése is erre engedett következtetni. Lassan bólintottam a válaszára és kicsit újra elmerültem a táj szépségében, hiszen nem is értem, hogy eddig miért nem bukkantam erre a helyre. Tény, hogy jobban szeretek valakivel edzeni, de néha szükségünk van arra is, hogy egyedül legyünk és kicsit elmélyítsük az eddigi tudásunkat, vagy éppen megtisztítsuk az elménket. A szavai hallatára egy újabb halk nevetés hagyja el az ajkaimat, majd kicsit meg is rázom a fejemet. Amikor meglátom az apró mosolyt, akkor újra sikerül kicsit meglepődnöm, hiszen nem számítottam arra, hogy valaha látni fogom őt mosolyogni is. Igen, már nagykorú vagyok, így ilyenek miatt nem kell féltenie a fejét. Illetve valakit nézni nem bűn. – szólalok meg egy kisebb mosoly keretében és pontosan annyira játékosan és barátságosan, ahogyan ő is az előbb beszélt. Talán a friss levegő, talán a teljes mértékben váratlan találkozásnak köszönhető az, hogy a beszélgetés sokkal inkább normális, emberibb mederben sodródik jelenleg, mint az első találkozásunkkor. Nem állt szándékomban megkövezni, egyszerűen csak érdekelt, hogy mennyit látott ezekből a mozdulatsorokból. – válaszolok neki még mindig barátságosan, majd a pár kósza tincset, ami a copfból kiszabadult a fülem mögé tűröm, miközben élvezem a szellő gyengéd simogatását. Majd pedig csendesen hallgattam a férfi kijelentését, véleményét, vagyis jobban mondva az elképzelését arról, hogy miért is edzhetek itt egyedül. Nos, azt hiszem egyik se igaz rám. Nem vagyok sportoló és nem is félelemből edzek. Gyerekkoromtól kezdve tanított rá édesapám és a városban akad edzőtársam is, de szeretem tökéletesíteni egy-egy mozdulatot és ahhoz ez a hely tökéletes. – adok választ arra, hogy mit is keresek itt, hiszen a farkasokkal szemben mindig toppon kell lenni, ha esetleg úgy hozza a helyzet, hogy fel kell lépnünk ellenük, de valószínűleg a férfinak fogalma sincs arról, hogy milyen világban élünk. Természetesen édesanyám balesete óta sokkal inkább belevetettem magamat az edzésbe, de nem érzem úgy, hogy menekülnék vagy félnék valamitől. Egyszerűen csak már képtelenség lenne elképzelni az életemet nélküle. Ön szokott hasonló módon edzeni? Vagy csak a futásnak hódol? – kérdezem tőle kíváncsian és teszek felé egy lépést, de még mindig kellő távolságot fenntartom, mert nem akarok tolakodó se lenni. Végül felkapom a kulacsomat a táskámból és iszom belőle, majd barátságosan felé nyújtom, ha esetleg megszomjazott volna a futásban.
A nő szavait hallgatva rezdületlen maradt arca. Nem tette hozzá kapásból, ahogy ha az apja pici korától nevelte harcosnak, akkor ő félt valamitől. Felesleges volt. A lány olyan szinten volt az őszinte tagadás mestere, hogy nagyon mélyre kellett volna ásni, hogy a csontváz kidőljön abból a bizonyos szekrényből. És mivel sem a terapeutája nem volt, sem a barátja, teljesen felesleges lett volna bottal kavargatni az állóvizet. - Hasonló módon? 7 évesen Judoztam egy évet. Egy hétévest a mai napig ki tudok gáncsolni, ha ez számít. – vonta meg a vállát egy apró félmosoly kíséretében. Tudott ő barátságosan viselkedni, ha épp volt kedve hozzá, és ha épp nem támadták meg egy kocsmában neurotikusnak tűnő kislibák. - Aztán elég hamar rájöttem, hogy a legtöbb helyzetben a szavaimmal épp olyan erős ütést vihetek be, mint bármilyen küzdősporttal. Hamar feltérképezni a másikat, majd oda szúrni, ami vélhetőleg a legjobban fáj. Ebben elég jó voltam elég sokáig. Aztán rájöttem, hogy ezt továbbfejlesztve akár segíthetek is. – tárta szét a karját kicsit, majd ejtette maga mellé. - Nem, nem verekszek. – összegezte. - Futok, úszok, sziklát mászok, síelek, squasholok. Állóképességi sportok rajongója vagyok. - Szavai alatt diszkréten csipogni kezdett a pulzusmérő órája, mit maga elé emelve csitított el. - Nos Cali… - szerette használni az emberek nevét. - …mivel sikeresen megint eltolta a napomat… - célzott a kikapcsolt pulzusmérőre, mi jelezte, hogy a szívverése jócskán a bemelegítés előtti állapotra esett vissza. - …és mivel az előbb oly felelőtlenül kijelentette, hogy nézni nem bűn… - lépett el a nő mellett, majd a napsütötte füves részre telepedett. -…hát folytassa. Ez a minimum, amivel tartozik nekem. – fürkészte a nőt zavarba ejtő várakozással.
Biztos voltam abban, hogy egy kívülállónak úgy tűnhet, hogy akkor édesapám félt valamitől túlzottan, vagy egyszerűen túlzottan féltette a kicsi lánykáját és azért nevelte erre, de nem ez volt a valóság. Édesapám és édesanyám is őrző volt, ráadásul édesapám szintén a harcosokat erősíti és annak ellenére is, hogy ő szeretett volna ettől a világtól megóvni gyerekkoromtól kezdte elkezdett felkészíteni erre,s amikor a titokról fellebbent a fátyol, akkor nem volt kérdéses, hogy harcos leszek. Talán ezzel is azt szerettem volna elérni, hogy még büszkébb legyen, illetve ennyi idő alatt eme sport teljes mértékben hozzám nőtt. Nem tudtam volna elképzelni azt, hogy nélküle éljek, illetve így legalább ártatlanokat is megvédhetem, ha úgy hozza a helyzet. „A törékenynek tűnő lányban egy harcos lakozik.” Legalábbis mások mindig ezt mondták, amikor meglátták, hogy mire vagyok képes. A szavai hallatára már nem csak egy kisebb mosoly jelent meg az arcomon, hanem egy aprócska kuncogás is. Nem gonoszságból, egyszerűen csak, ahogyan előadta dolgot képes volt megmosolyogtatni az embert. De nem szólaltam meg, hanem sokkal inkább érdeklődve és csendbe burkolózva álltam vele szemben és hallgattam tovább azt, amit mond. Akkor maga is olyan személy, aki szeret a sportnak hódolni és nem mindig képes a fenekén megülni, vagyis gondolom. – szólalok meg barátságosan. – A hegymászásban profi? – fordultam felé újra érdeklődve, hiszen mindig is vonzott az a sport. Természetesen nem a jelenlegi állapotomban fogom elkezdeni, de azért tényleg érdekel egy szakértő véleménye, hogy milyen lehet. A következő kijelentésére csodálkozás jelent meg újra a szemeimben, de sokkal inkább az lepett meg, hogy emlékszik a nevemre, mint az, hogy „megint elrontottam a napját” kijelentése. Szerintem lassan ki lehet jelenteni azt, hogy én vagyok a napjainak az elrontója. – Azt hiszem, lassan már valami „kitüntetés” dolgot kaphatok azért, hogy sikerül elrontanom a napját. – szólalok meg viccelődve, hiszen tényleg nem gondoltam komolyan és bántani se, illetve kötekedni se szeretnék. Követem Eugéne-t a tekintetemmel és egy kisebb hitetlenkedő pillantással nézek rá. Tudja, esetleg csatlakozhatna hozzám. Annyira nem nehéz és egy-két alap dolgot szívesen megtanítok magának, ha már találkoztunk. - a hangom barátságosan cseng és közben a férfi tekintetét figyeli. Nem szoktam csak úgy mások előtt neki állni gyakorolni. Főleg nem olyankor, amikor tudom, hogy valaki figyel. Mondhatni kicsit már zavarba ejtő a helyzet, hiszen a semmi közepén vagyunk, s egy kis pihenés nekem se árt, illetve mindig is szerettem másokat tanítani. – Mit gondol? - türelmesen várok a válaszára, miközben a fűben heverő férfiről néha a folyók felé pillantok, miközben a kulacsot visszarakom a többi cuccom mellé.
Leheveredve a fűre nyújtóztatta meg lábát, majd zsebébe nyúlva kapcsolta ki az apró lejátszót, mi még mindig kitartóan ontotta a ritmust. - Nem vagyok hegymászó. Sziklamászó vagyok. Hogy profi-e? Még élek… - emelte meg kissé a kezét, nyugtázva az egyértelmű tényt, miközben a lány mozdulatait figyelte. Mennyire hihetetlenül gyerek volt még. Labilis, naiv, bolond, butuska, üdítő és kívánatos kislány. Akaratlanul is elmosolyodott a közös edzés gondolatán, és ha a nő egy tízessel idősebb, még nyújtja is a kezét, hogy húzza fel a földről, de így, hogy a másik a húszas éveinek igen csak az elején járhatott, a vészcsengők felvisítottak az agyában. Ismerte magát, és azt is, hogyan tud hatni erre a korosztályra. Jól ismerte az egész koreográfiát, a jeleket, amik már a cselekmény kibontakozás előtt több száz méterre felsorakoztak. Nem volt szükség bonyodalomra, és a huszonéves korosztály pont az volt, akikkel csak a probléma van. Ahol egy pár óra sosem csak egy pár óra. Persze, jól tudta, a másiknak meg sem fordult továbbgondolni a dolgokat, mint a jelen pillanat, és ez így is volt rendjén. Kettőjük „kapcsolatában” Eugéne volt a felnőtt, és ennek így is kellett maradni. Így habár a némileg árulkodó mosolyt nem törölte le ajkáról, ahelyett hogy felállt volna, távolabb kerülve a nőtől feküdt hanyatt a füvön, feje alá téve karját. - Nem. – volt egyszerű, és ellentmondást nem tűrő a válasza. – Én napozok, maga folytatja. Ez az egyezség. És a pihenő pillanataiban végre elmesélheti, hogy mi a francot akart tőlem a kocsmában? - hunyta le a szemét, élvezve a gyenge sugarak langyos melegét. - Mit olvasott rólam, ami ennyire kényszeresen hajtotta arra, hogy megismerjen, és annyira fájt ennek a sikertelensége, hogy 10 percig csak szapult? – futott át az oly jellegzetes mosoly szájának szegletében az emlékre, de szemét nem nyitotta ki.
Igaz, tényleg azt mondta, hogy szikla mászó. Nem is értem, hogy miért mást mondtam vissza. Talán kicsit már fáradok én is, hiszen régóta itt vagyok már. Igaz, az idő nagy részét még csak meditálással töltöttem el, de az meg szerintem legtöbb esetben pontosan annyira elengedhetetlen, mint egy-egy testedzés előtt a bemelegítés. S tanítani is szokta? – kérdezem tőle mindenfajta habozás nélkül. Nem hiszem, hogy ezzel túlzottan vájkálnék az életébe, hiszen ő árulta el azt is, hogy ezzel is foglalkozik, vagy legalábbis van egy ilyen fajta szenvedélye is. Tény, hogy nem néztem volna ki belőle, de lassan már meg se lepődök az ilyen dolgokon, hiszen egyáltalán nem ismertem őt. Csak hallottam, illetve olvastam róla. Nem volt semmilyen fajta hátsószándékom a kérdésemmel. Egyszerű ajánlat volt részemről és nem ez lett volna az első eset, hogy férfit tanítok meg az önvédelemre. Nem mindegy az, hogy verekedni tanulok, az önvédelmet tanuljuk vagy azt, hogy miként védhetünk meg másokat. Én főként az utolsó kettőt tanultam, de tudnék verekedni, viszont sose vonzott. Nem szeretek erőszakos lenni, de néha nincs már választásunk, mint használni a tudásunkat és megvédeni az embereket a nagy és csúnya farkasoktól, akik néha sokkal rosszabbak tudnak lenni, mint a Piroska és a farkas mesében az ordas. Természetesen ismertem a korombelieket is, hogy ők valószínűleg ezt a kérdést nem olyan ártatlanul tették volna fel, mint én. De nem fogok toporzékolni akkor se, ha nemet mond bármilyen oknál fogva. Szabad világban élünk és bizonyos kereteken belül mindenki azt csinál, amit szeretne. Egy darabig csak figyeltem azt, ahogyan kicsit hátrább találja meg a „kényelmes helyet a kisebb” pihenőjéhez. Végül én is tettem pár lépést, mondhatni visszasétáltam oda, ahol korábban is végeztem a különféle egyszerű és egyáltalán nem megerőltető mozdulatokat. Óvatos voltam, hiszen más választásom nem volt. Legfőképpen csak hallottam magáról. Az egyik tanárom emlegette Önt és ezek után kicsit kutakodni kezdtem. Bár egyes cikkek egymással ellentmondásban voltak, így érdekelt az, hogy valójában milyen lehet és miként érte el azt, ahol most tart. Mit tart fontosnak, amikor betegekkel foglalkozik… – a szavak szinte egymást hagyják el ajkaimat, majd szép lassan újra elkezdtem a jól megszokott mozdulat sort. A kezem úgy mozog, mintha csak a szellő mozgatná, ringatná, miközben a lábaim a fűben úgy mozognak, mintha csak a fűszálak gyengéd simogatása mutatná, súgná nekik az irányt. – Sokan azt mondják, hogy maga remek ember, de még ennél is többen, hogy maga nagyszerű és páratlan szakember. Azt hiszem eme állításnak akartam kicsit utána járni, s közben megfejteni azt, hogy az önről szóló hírek közül melyek igazak. – teszem hozzá egy kisebb csend után, majd pedig újra koncentrálni kezdek, hogy minél jobban menjen és pár másodperc erejéig még a szemeimet is lecsukom, hogy még inkább összpontosítani is tudjak.
Ahogy a nő újra mozgásba lendült, Eugéne oldalra fordulva könyökölt fel, leplezetlenül figyelve a karcsú test olajozott mozgását. A deja vu érzés váratlanul rohanta meg, ezernyi emléket sodorva magával. Az apró lábak türelmetlen topogását a korlát mellett, csak mert nem azt a dresszt pakolta el az anyja, amit akart. Később a fegyelmezett mozdulatok tökéletes íve, mit ezerszer és még egyszer próbált el a tükörfal előtt. A fekete harisnyába bújtatott láb, mi nyújtás gyanánt a korlát tetején pihent. A szűk dressz, mi megmutatta a túl sovány test minden bordáját. A tökéletes, kifinomult, olajozott, mégis fájdalommal, éhezéssel és hihetetlen fegyelemmel szegett mozdulatok sora. A véres, betört körmök, a hólyagos lábak, a sziszegés és sírás. A töretlen akarat, és a fájdalom hozta siker. Mind-mind elméjébe tódult, és a végén nem maradt más, csak Elisé. Lassan nyolc hónapja nem látta, és az elmúlt években a lehető legtávolabb kerültek egymástól. Nem volt szép az utolsó elválásuk. Elisé sírt, ő ivott. Nem is keveset. Majd másnap eljátszották a tökéletes testvérpárt a családi asztalnál. Gondolataiból a nő szavai rántották vissza. - Szívesen találkoznék azokkal a „sokakkal” akik ezt állítják. Teljesen biztos vagyok benne, hogy a 98%-uk, még csak látni se látott soha. Ne higgyen el mindent, amit a sajtó állít. Még akkor se ha szaklap. És amúgy épp ugyanannyi cikk szerint vagyok egy kőszívű szörnyeteg, szóval ha a kettőt összemossa kijön az, hogy átlagos vagyok. Semmi varázslat, semmi csoda. – oszlatta szét mindazt, amit a nő a cikkek alapján magasztalhatott benne. – Sajnálom, ha csalódást okozok. – morogta, de valójában cseppet sem érdekelte. - Nem oktatok. Se mászást, sem mást. De ha valóban utána nézett, ez úgyis tudja. Ha valóban érdekli, Nathaniel barátom bizonyosan vállal az egyetemen kívül is kisdiákokat. Rendszeresen mászik és ő valóban profi. – figyelte a nő mozgását, és kezének ösztönös, újra és újra ismétlődő mozdulatát, mi habár egybe volt fésülve a mozdulatsorral, valahogy mégis kilógott az egészből. Egy pillanatra összerándult szemöldöke a felsejlő gondolattól, de el is hessegette. Nem csak azért mert a nő szemtelenül fiatal volt, hanem azért is mert nem az ő dolga volt. - És most, hogy beszélt velem? Mi a terve? Elhíreszteli, hogy nem eszek embert?
Magamon érzem a pillantását és rövid időre sikerül is figyelmen kívül hagynom, de aztán végül lopva pillantok rá. Fürkészem őt, de most nem akarok a sorok között, az arca apró rezdülései között olvasni. Látom rajta, hogy messze jár, mintha valami emlékek kerítették volna hatalmába és egy pillanatra úgy érzem magamat, mint valami kukuló, így sietve fordítom el a pillantásomat. Egy pillanatra az előttem elterülő természetre terelődik a pillantásom, majd hamarosan a szemeim újra lecsukódnak és semmi más nem marad, mint a belsőhang és az ösztönök, miközben néha egy-egy múltbéli emlék, arc, mosoly, szavak vagy éppen nevetésnek a hangja csapja meg a füleimet. Tudom, hogy nincsenek itt, de emlékszem, amikor az édesapám tanított. A szél segíthet, hagyd, hogy vezessen, hiszen a harcnak a szívedből kell fakadnia és nem az indulataidból. S igaza volt. Ha indulatból harcolsz, akkor sok eseten az-az a rossz érzés nem csak téged emészt fel, hanem a tetteidet és számunkra az a legfontosabb, hogy mindig összhangban legyünk saját magunkkal, hallgassuk a belső megérzéseinkre, ahogyan a farkasok is teszi és ahogyan a legtöbb embernek is meg kellene tanulnia. Tiszta fejjel minden könnyebb… A gyakorlatok nem maradnak alább, akkor se, amikor a férfi beszélni kezd. Nem fordítom felé a pillantásomat, mintha csak valami tiltott dolog lenne arra fordulni. Végül pedig egy kisebb gondolkodás közepette mégis csak odafordítom a fejemet. Valóban, vannak olyanok, akik azt állítják. Ahogyan néhányan azt is állítják, hogy aki a maga kezei közé kerül azok a legszerencsétlenebbe emberek. – szólalok meg teljes mértékben higgadtan. Nem a saját véleményemet mondom neki, hanem azt, amit mások állítanak. A „mindig igazat” közlő fórumok és újságok. Sose hittem el azt, amit bennünk láttam, vagy legalábbis nem teljes mértékben. Főleg azok után nem, miután a rendőrség munkájába is belekóstoltam és láttam, hogy utána miket írnak egy-egy esetről a firkászok. Természetesen tisztelet a kivételnek. – Nem hittem el. Ezért próbáltam beszélgetésbe elegyedni Önnel, hogy rájöjjek arra, hogy milyen valójában, de azt hiszem eléggé elszúrtam akkor. – vallom be „férfiasan” az akkori bukásomat. Nem szégyen néha elbukni, mert sokkal inkább az számít, hogy sikerül-e felállnunk utána. – Sose mondtam, hogy csalódást okozna. – válaszoltam neki teljes mértékben komolyan. Miért is tenném? Nem ismerem azt, hogy milyen volt korábban, így azzal kell beérnem, amit most látok, s amit most kapok belőle. Ő tanította meg magának is? – szegezek neki egy újabb kérdést, de olyan nézés kíséretében, ami egyértelműen a tudtára adja, hogy nem kötelező válaszolnia rá. Puszta kíváncsiság, majd ahogyan a fűszálak elhajolnak lassan, pontosan olyan mértékben lassul az én mozgásom is, míg végül megállok. Egy másodperc erejéig a hasamra siklik a kezem, de szinte a másodpercek töredékéig, de végül sietve törlöm le a kisebb izzadságcseppeket a homlokomról, majd az újabb kérdését hallva egy kisebb nevetés hagyja el az ajkaimat. – Olyannak gondol, akinek az lesz az első dolga, hogy bejegyzést ír az Önnel való találkozásról és a világ elég tárja azt, hogy milyen is? – kérdezek vissza kíváncsian, majd újra felkapom a kulacsomat és vele szemben helyet foglalok, hogy szusszanjak kicsit én is. – Meditálni szokott? – talán ostoba kérdés, talán nem az. Ez mind csak nézőpont kérdése, hiszen az én életemben több szempontból is fontos szerepe van ennek a dolognak.
Keserédesen nevetett fel. Jól ismerte a véleményeket, ahogy azt is, hogy kik és mért írják. Már rég nem vállalt el bármilyen esetet. Akárki akármit mond, ahogy a munka rutinná válik, az ember hibázik. Ez az ő szakmájában embereket tehetett tönkre, így már nem vállalt olyat, amiben nem talált semmi kihívást, amiről azt gondolta, hogy egy kezdő, de tehetséges pszichológus is megbirkózik vele. Súlyos esetei voltak, amik fenn tudták tartani a figyelmét. Ez persze közel se mindenkinek tetszett. - Nath mászni? – mosolyogva ingatta meg a fejét. – Nem. Én őt. De túlszárnyalt. Remek mászó. Gondolom nem mulasztotta el megadni a telefonszámát. – jól ismerte barátját, és a szép nőkhöz való viszonylását. Eugéne se volt egy szent, de legalább nem űzött nyílt sportot az egyéjszakás kalandokból. Diszkrét volt, és kellően őszinte ahhoz, hogy senki ne gondoljon tovább semmit, amit nem kell. Mindenki tiszta játékszabályokkal lépett be és ki az életéből. Majdnem mindenki… - Nem gondolom semmilyennek. Ugyan van a fejemben egy elképzelés Önről, de inkább kórképnek nevezném. – ugratta a nőt félig komolyan, miközben közeledő lépteit figyelte. Ahogy a másik maga alá húzva lábait leült elé, ő maga is követte a példáját, és felült. - Meditálni? – nevetett fel a kellemes bariton, mi a nő bőrére kúszva telepedett rá érzékeire. Arca egyetlen pillanat alatt vált élővé, nyílttá, barátságossá. – Óh, igen. Csak én szexnek hívom. – dőlt kissé előre, majd copfba kényszerített tincsek felé nyúlt, és kimentett belőle egy elakadt bogarat, hogy aztán útnak engedje a fűben. A technika betörve a természet csendes rejtekébe kezdett ismerős dallamot játszani. Eugéne ösztönösen nyúlt zsebe felé majd nemet intett. - Ez az öné. – célzott a karnyújtásnyira lévő táskában ciripelő készülékre.
Sokszor hoznak mások ítélet az emberek feje fölött, de a legrosszabb a mai társadalomban, hogy legtöbbször úgy, hogy nem is ismerik az illetőt. Hallottak róla, vagy azt hiszik, hogy egy-egy szó után már ismerik, vagy egy-egy helyzetben mutatott viselkedés képes megmutatni azt, hogy milyenek is. Pedig nem így van. Az emberek igazán bonyolultak és sose lesz könnyű őket megfejteni. S az a baj, hogy sajnos múltkor én is hasonló csapdába estem. Gyakran hódol ennek a szenvedélyének vagy inkább mostanában csak inkább futni szokott? – szegezek neki egy újabb kérdést ezzel kapcsolatban. Rengeteg lehetőséget rejt eme vidék is, de sajnos még nem volt szerencsém mindent felfedeznem, majd mosolyogva ingatom meg az utolsó mondatára a fejemet. – Nem adta meg. Gondolom úgy volt vele, hogy az egyetemen még találkozunk, illetve eléggé sietve távoztam. – adok választ a nemleges fejrázásomra. – Első pillantásra teljesen különbözőnek tűnnek Nathaniel-el, de ugyanakkor látszik magukon, hogy nagyon jó barátok és képesek egymást félmondatból is megérteni. – teszem hozzá egy kisebb mosoly keretében, majd pedig hamarosan már kicsit közelebb érve a férfihoz helyet foglalok én is a fűben. S el is árulná nekem, hogy milyen „kórképet” rakott össze rólam ilyen rövid időn belül? – kérdezek tőle kíváncsian. Magam sem vagyok biztos, hogy tudni szeretném, de ugyanakkor meg vonz a tudat, hogy szinte egy ismeretlen személy mit gondolhat rólam. A meditálásra adott válaszának köszönhetően egy kisebb nevetés hagyja le az ajkaimat. Kicsit talán még a fejemet is megrázom. – A legtöbb férfi mindig ezt mondja. Mintha ez valami előre megbeszélt dolog lenne köztük, hogy erre ez a válasz. – szólalok meg kicsit viccelődve, de ugyanakkor komolyan. Nem először kaptam már ezt a választ. Amikor pedig közelebb hajolt, majd a hajamhoz nyúlt, akkor kicsit csodálkozva és döbbentem néztem rá. Váratlanul ért a közelsége, de hamarosan már egy bogár szállt újra a tiszta ég felé, végül pedig a modern technika közbe szólt. Sietve nyúltam a táskámhoz és vettem ki a telefont, majd egyszerűen csak kinyomva raktam vissza a helyére. Semmi fontos. – szólaltam meg sietve, hiszen tényleg nem volt az. Tudtam jól, hogy miért keres az illető, de most még se akartam vele beszélni. Maradni fog Fairbanksban vagy esetleg a szomszédságban talált állást? – kérdezem tőle kíváncsian, hiszen ha marad a városban, akkor nem kizárt, hogy máskor is fogunk találkozni még.
- Tavasztól őszig szoktam mászni, de csak amennyit enged az időm. Sajnos rendszerességről nem tudok beszélni. A futás meg olyan, mint másnak a reggeli kávé. Nincs napkezdés nélküle. – pillantott órájára, mi lassan elhaladta a futásra szánt időt, majd a nő felvetésére eltűnődve vonta meg a vállát. Valóban sokban különböztek Nathanieltől, de ez csak egy külső szemlélő számára volt ennyire szembeötlő. - Születése óta ismerem. Anyám sokat vigyázott rá, és nekem akkor még nem volt testvérem, így valahogy ő lett az. Eleinte végtelenül idegesített, aztán később, mikor már többre volt képes, mint összenyálazni vagy épp az orrába tömni a játékaimat, egyre jobban kijöttünk. De barátok az egyetemi évek alatt lettünk. Nath azon kevesek között van, akik elmondhatják magukról, hogy valóban jó emberek. – mintha csak összebeszéltek volna, de mindkettőjükön látszott, hogy amit állítanak, abban valóban teljes szívből hisznek. - Ingyen nem dolgozom. – futott át némi mosoly ajkán, majd lépette is a kórkép témát. Öreg róka volt már ahhoz, hogy beleessen az „elemezz engem” „mit látsz bennem” csapdába. Azonban a nő utolsó kérdésén eltűnődött egy pillanatra. Maga sem tudta még a válaszokat. - Maradok még pár napot, ez biztos. Van jó néhány elintéznivalóm a városban, aztán a többi kialakul. Még sok mindent át kell gondolnom, mielőtt hagyom magam idecsábítani. – állt fel olajozott mozdulattal, majd kezét nyújtotta a nőnek. - Ne most fázzon fel. Nem tenne jót. – fürkészte egy hosszú pillanatig a nő tekintetét, de többet nem mondott. Helyette, ha a másik nyújtotta a kezét, gyengéden segítette fel a földről. - Indulnom kell. Visszavigyem a városba?
Kíváncsian fürkésztem a kellemes nyárvégi, ősz elejei szellőben a férfit, miközben csendesen hallgattam azt, amit mond. Érdekes volt, hogy most mennyivel másképpen alakultak a dolgok, mennyivel békésebb volt minden. Talán amiatt, mert még csak most kezdődött a nap, vagy csak egyszerűen részben a környezetnek volt köszönhető. Akkor legalább valamiben hasonlítunk. Én is minden egyes nap futással kezdem. Esetleg néha akár futhatnánk együtt is. – szólaltam meg egy hirtelen ötlettől vezérelve. Nem akarok ráakaszkodni, de néha futni is jó társaságban. Nem mindig, de néha… Reménykedtem abban, hogy nem fogja tolakodásnak venni, mert ez tényleg csak egy ötlet volt és akkor se fogok hisztizni, ha nem lesz a válasz. Viszont, ha ezen a környéken szokott futni, akkor nem kizárt, hogy néha fognak találkozni. Bár az is igaz, hogy az életem egyre inkább kezd felfordulni és jó érzés volt végre valakivel úgy beszélgetni, hogy nem kellett titkolóznom, hazudnom arról a dologról. Igazán szerencsés lehet, hiszen igaz barátra mindenkinek szüksége van. Ritka az ilyen szoros barátság. – szólaltam meg egy kisebb elmélkedés közepette. Sokszor mondjuk azt, hogy csak magányra vágyunk, de valójában csak olyan személyre, aki képes minket megérteni. De legalább ezzel kapcsolatos észrevételeim nem voltak olyan hibásak, tévesek, mint amennyire minden más azon az estén. Bocsánat, nem állt szándékomban, hogy kihasználjam magát. – szólalok meg egy kisebb mosoly keretében, hiszen tényleg nem amiatt kérdeztem, mert azt szerettem volna, hogy kielemezzen. Egyszerűen csak kíváncsi voltam, hogy ő mit gondol rólam. Ez talán annyira nem nagy bűn. Amikor felém nyújtotta a kezét, akkor egy kisebb habozás után elfogadtam és hagytam, hogy segítsen felállni, majd utána sietve léptem pár lépést hátra, hiszen egymás magánszféráját eléggé átléptük ama aprócska mozdulattal. Köszönöm, de én még szerintem maradok. Még szeretném élvezni a természet ébredését. – szólaltam meg mosolyogva, majd egy pillanatra újra a folyókra terelődött a pillantásom. Gyönyörű volt ez a táj. Örülök, hogy összefutottunk. Jó volt beszélgetni. – néztem rá őszintén, hiszen tényleg nem bántam ezt a találkozást. Sokkal jobban sikerült, mint az előző és reménykedtem abban, hogy ő is így gondolja.
Megemelkedő szemöldökkel mosolyodott el épp úgy, ahogy egy apa mosolyog le a kicsi, fürtös leányára. Nem fognak együtt futni, vagy edzeni, ahogy találkozgatni se fognak. Nem viszi el kávézni, vagy csak dumálni a parkban. Talán tévedett az állapotát illetően, talán csak rossz berögzülés volt a minden mozdulatát lezáró, hasfalat védő kéztartás, de ennek ellenére, a lány fejében vagy életében egyértelműen nem volt minden kerek. Jó radarja volt az emberekhez, és a legritkább esetben volt csak olyan, hogy tévesen szóltak azok a bizonyos vészharangok. Ha ehhez hozzácsapjuk, hogy alig lépett még ki a kamaszkorból…óh, nem! Nagybetűsen nem. Mindemellett nem sok értelmét látta egy 23 éves kislánnyal barátkozni. Ha apa akart volna lenni… A gondolat fájdalmasan rántotta össze a gyomrát. Hátrébb lépve intett nemet, majd aprót biccentve pillantott a nő szemébe. - Vigyázzon magára. – zárta igen rövidre a kérdéskört, és nem csak szavai, de az eddig valamennyire nyitottnak mondható testbeszéde, tartása, mimikája is bezárkózott. Kényelmes tempóba kocogott vissza az aranybarna Volvohoz, majd beülve telefonja gyorshívóján tárcsázta a számot. Az hűséges titkárnő lelkesen szólt bele a telefonba. - Lidia, üdvözlöm! - Doki, már épp hívni akartam. Kezdenek a fejemre nőni. – szólt bele a mindig kedélyes nő, akinél jobb személyi titkárt keresve se talált volna. Úgy ismerte Eugénet, mint a tenyerét, és minden kilengését kezelni tudta. - Tartson ki! Kedden érkezek. De amiért hívom, és kérem gondolja át, ne válaszoljon most! Faibanksba költözök. Nem egy hét alatt természetesen. De szép lassan áthelyezem a praxisom, és szeretném ha velem jönne…jönnének. Természetesen Önnek és Carolinnak találunk egy jó lakást, és jó iskolát. – volt kimért, lényegre törő, de Lidia tudta mennyire fontos ez neki. Nehezen viselte a változásokat, pláne ha közeli emberekről volt szó. Illetve Lidiának sem volt soha jobb munkahelye. Habár a főnöke nehéz ember volt, mindig megbecsülte és a maga hűvös módját idővel valamiféle családtagnak tekintette a nőt. - Gondolkodni fogok Doki. – valóban szüksége is volt rá. Hogy mindent rúgjon fel? Habár csak a lányával voltak egymásnak, mégis…új város, új emberek, új iskola. Felszámolni mindent nem volt könnyű, még ha az ajánlat csábító is volt. – Van bármi, amit elő kell készítenem? - Igen. Kérem, minden jelenlegi kliens kartonját készítse össze mire visszaérek. És szerdára beszéljen le egy találkozót Dr. Riennel, illetve Dr. Dawisonnal. - Együtt? - Nem, semmiképp. Egymás után. Köszönöm Lidia. - Eugéne? – volt kétkedő a hangja. - Igen? - Minden rendben van? – a férfi egy hosszú pillanatig hallgatott, valóban átgondolva a választ, majd bólintott, mintha csak a nő látta volna. - Nincs miért aggódnia. – duruzsolta azon a simogató baritonján, ami olyan volt, mint valami hipnotikus szer. Nyugalmat és bizalmat szült. – Kedden jövök. Kérem, tényleg gondolja át. Viszlát, Lídia. - bontotta a vonalat, majd mélyet sóhajtva simultak ujjai a bőrborított kormányra.
Láttam a férfi fura arckifejezést, amit először nem értettem, hogy minek köszönhető, de aztán szép lassan összeállt. Valószínűleg sokkal többet gondolhatott a kérdésem mögé. Pedig egyáltalán nem jelentett számomra többet, mint egy puszta barátságos kérdést. Nem akartam tőle semmit se, nem kerestem benne apapótlékot se, hiszen édesapámat senki se tudná pótolni. Egyszerűen csak néha jó érzés valakinek a társaságában futni. Tudom, hogy a legtöbb korombeli kicsit másképpen gondolná és csak akkor tenne fel ilyen kérdést, ha valamit el akarna vele érni, de én nem ilyen voltam. Képes voltam harcolni a céljaimért és sokszor ki is mondtam, hogy mit szeretnék. Nem szeretek kertelni, hiszen az egyenes beszéd mindig jobb, de sajnos a mai világ nem így gondolkodik. Nem szólaltam meg csak figyeltem a férfi különös viselkedését, miközben talán próbáltam megfejteni, hogy mi mit jelenthet vagy mi válthatta ki, de kivételesen hamar feladtam, mert nem láttam értelmét az egésznek. Vigyázni fogok és Ön is magára! – szólaltam meg barátságosan, majd figyeltem azt, ahogyan Eugéne elindul. Egy darabig őt követtem a tekintetemmel, talán egészen addig, amíg el nem nyelte őt a messzeség, a természet. Lassan megfordultam és újra a folyókat kezdtem elfigyelni, majd a szemeimet is lecsuktam. Hallgattam a vízmorajlását, s olyan volt, mintha a bennem dúló háborúnak a hangja vagy éppen a ritmusa lenne. Éreztem, ahogyan a szél gyengéden cirógat, mintha most más célja nem lenne, minthogy megnyugtasson. Végül sietve hajoltam le a telefonomért és írtam meg egy üzenetet Ben-nek, hogy hamarosan megyek. Nem szoktam szó nélkül eltűnni, de most szükségem volt rá. Kellett egy kis egyedüllét, gondolkodás és egy meg kellett találnom valamennyire újra az összhangot. Rövid időre újra helyet foglalok, de most már a dzsekimen és miközben figyelem a horizont fölé érő napot, párszor végig simítok a hasamon. S közben azt kívánom, hogy bárcsak édesanyám itt lenne, hiszen ő tudná mit csináljak. Sietve törlök le egy apró könnycseppet, majd pedig sietve kapom fel a cuccaimat és indulok meg a kocsim felé, de közben ügyelve arra, hogy nehogy valamiben megbotoljak.
A vadász legbiztosabb fegyvere a türelem. De én nem vagyok ember, hogy türelmesen kivárjak. A farkasom pedig régóta vágyott már egy kis lakomára. Hát megadom neki, amit annyira akar. Ránk is fér egy kis testmozgás. Nyugodtan sétálgatunk a farkasaimmal, keresünk valami zsákmányt, amit elejthetünk. De nem sietjük el egyáltalán. Az egész este a mienk. Mögöttem baktatnak a farkasaim. Jobb oldalamon a fekete bundájú Icarus, balomon a szürkés-fekete szőrmével megáldott Quacey, és a hátam mögött valahol a szintén fehér bundájú Lealia. Azt nem mondom, hogy egész nap koplaltam, de nem ettem annyit, mint egy átlagos napon szoktam. Végül szagot fogok. Viszont nem gyorsítok a tempómon, pedig farkasom már legszívesebben rohanna a zsákmány után. Először nézzük meg, mivel is van dolgunk. Baktatunk még egy keveset, aztán a szag, amit fogtam egy őzé. Nem is tökölök ez után, nekiiramodok. Érzem, hogy követnek a többiek is, de nem hagyom, hogy beelőzzenek. Most én szeretném kicsit kiereszteni a bennem élő vadat. Elég életerősnek tűnik ez az őzike, abból tekintve, mennyire tud futni. Egy kicsit öregebbnek is ugyanúgy örültem volna, de most ez is megteszi. Üldözzük magam sem tudom, pontosan meddig, nyúzzuk, ahogy csak lehet, de végül már nagyon elgyengül. Le van lassulva, innen pedig egyszerű út vezet már a lakomához. Főként én sebesítettem az őzt, szóval meghagyom bármelyik farkasnak, hogy végezzen vele, ha jónak érzi. Végül Lealia teríti le a vadat. Aztán el is kezdünk falatozni, közben pihentetve magunkat. Ahogy említettem, fogalmam sincs, meddig üldözhettük, de azért rövid idő nem lehetett, ha így kifáradtunk. Azt elismerem, kitartó kis dög volt. Ez után pedig kijár a lakoma. Farkasom is elégedett, így magamban vigyorogva konstatálom, hogy egy időre most megnyugszik. Miután végeztünk a vacsival, otthagyjuk a maradékot – ami nem valami sok, de mégiscsak valami -, majd elindulunk a Chena és a Tanana torkolata felé. Otthagytam magamnak egy nadrágot, és inkább megyek vissza a városba egyedül egy gatyában, mintsem pucéran. Bár ki tudja, lehet egyből a lak felé veszem az irányt. Mindegy, nem akarom otthagyni semmiképp. Megérkezve oda változok vissza emberi formámba és keresem elő az említett ruhadarabot, hogy azt felvegyem. Aztán ahelyett, hogy bármerre is indulnék, leülök a víz közelébe. Olyan nyugodt ez a hely most. Ez pedig kell most nekem a vadászat után. Eleinte csak ülök és figyelem a vizet, majd a hátamra dőlök. A farkasok is lefekszenek, és szinte körbezárnak ezzel engem. Hol az egyik, hol a másik fejét simogatom, miközben az eget kémlelem.
Csalódtam Kilaunban, az Ősökben és többed ízben magamban is. Bántott, hogy testvérem kizárt a dolgaiból, ellökött magától a szájízének nem kedves figyelmeztető szó hallatán és a megoldási javaslatomat meg se hallotta. Csalódtam picit Yee-ben is e téren, hisz hiába a szép szavak, ha utána ugyan úgy lelép... nem méltó ez egy elsőhöz, de voltunk mi valaha méltóak egyáltalán mindarra a misztikumra és magasztosságra, ami lényeinket övezi? Leléptem én magam is hát, megadva mindenkinek a teret, amit oly bőszen áhított. Nem család voltunk, csupán egyének önérzetes halmaza, kik között engem sokan úgy emlegethetnek: az Áruló.
Külsőm épp csak annyira ápolt, amennyire azt a vadon engedi. Manapság, civilizáltnak kikiáltott világunkban sokkal inkább tűnök lezüllött vadócnak, aki egy nagyméretű férfi pulcsiba burkolva- persze, az is koszos már eléggé - törékenynek tűnő testét, bolyong a fák között. Holott nem céltalanul kószálok, azokat az ismerős, sajátoméinak vallott energiákat kergetem, akiket elcsíptem a tisztáson. Nem nehéz ráakadnom Ryderre és farkasaira, mikor pajzsom nekem is csupán annyira van fent, hogy ne tűnjek többnek hatszáz évesnél. Nyomomban Pikatti lohol rajzos bundájával, igyekezve tartani az iramot, amit futó lépteimmel diktálok sietősen. A torkolathoz érve szinte "kirobbanok" a fák közül, energikus könnyedséggel bukkanva fel, kócos hajjal, a már felvázolt vadóc voltomban. - Rydeer! - Kiáltom felé lelkesen a sötétben, még intve is a békésen pihenő társaság irányába, teljesen megfeledkezve róla, hogy legutóbb még nem egészen eme külsőt birtokoltam, mikor szerencsém volt a kölyökhöz.
Csendben kémlelem az eget a különböző csillagképek után kutatva. Szeretem ezt a végtelen nyugalmat, a kellemes hideg szellőt, a farkasaim közelségét. El tudnék itt lenni napokig is akár, de hát ki tudja, mikor van a falkának szüksége rám. De kétlem, hogy ily’ ritkán egy-egy estén pont ne tudnának nélkülözni. Alapból társasági ember vagyok egyébként, de azért néha kell nekem is egy kis nyugalom. Itt több van, mint a Farkaslakban a lakásomban. Nyugodtan lélegzem, figyelem az eget, simogatom a farkasaimat, mikor is hirtelen valami neszt hallok a hátam mögül. Egyből fel is ülök és egész testemmel fordulok a hang irányába. Egy fiatalnak látszó nő lép elő a fák takarásából, és lelkes hangon szólít a nevemen. Résnyire szűkülnek a szemeim, miközben próbálom kivenni, hogy ki lehet ez… De nem sok sikerem van. A farkasok körülöttem már mind ülő pozitúrába vágták magukat, úgy figyelik a nőstényt és a farkasát. Ő is Idomár lenne? Mikor kicsit közelebb ér, akkor szinte pofán csapnak az energiái. Kicsit meg is rázom a fejemet ennek hatására, aztán csak magamban csodálkozok azon, hogy egy hatszáz éves nőstény hogy nézhet ki ennyire… gyerekien? Corina rám dobott egy százast, de azért rajta látszott is valamelyest, hogy annyira nem fiatal. Fiatalos volt, azt viszont nem tagadom. De most ez nem lényeges. Az sokkal inkább, hogy ez a nőstény honnan ismer engem. Törökülésbe vágom magamat, de fel nem állok. - Elnézést, de… ismerlek? - Közben próbálom belőni, hogy honnan is lehetne ismerős, több, de inkább kevesebb sikerrel. Egy ilyen kuriózumra szerintem emlékeznék. Icarus pedig elkezd morogni időközben. Én csak rárakom a fejére a kezemet és a szemébe nézek. - Nyugi van, Icarus. - Eléggé vad természetű még farkas körökön belül is a hím, viszont nem akarom, hogy most is rákezdjen erre. Nem sok kell, hogy abbahagyja és inkább lefekszik mellém. Tekintetem visszavándorol az ismeretlenre eztán.
Jövök, látok éééés persze, nem gondolom végig a dolgot, mielőtt cselekszem, aminek pedig meg is lesz az eredménye. Kissé megilletődötten pislogok a már korántsem kölyökre a visszakérdezését hallva. - Hát nem látja? Nem érzi kósza, szabadnak született lelke és energiája a választ?! - Öhm... van rá sansz. - Söpörtem kócos, szőke tincseimet füleim mögé egy rutinos, most mégis kissé suta mozdulattal, közben pedig kiléptem mezítelen lábaimmal a bokrok takarásából. Hirtelen idétlenül nagynak éreztem magamon a férfipulcsit és az elmúlt hónapok elvakult-elvadult létformáját is enyhe szégyenérzet "szaga" lengte körül. Farkasa védi, mire Pikatti hasonlóan figyelmeztető morgással válaszol és én csitítanám mind a kettőt, de előbbi esetében megelőz a leszármazottam, így csupán saját társamra kell féket tegyek energiáim segítségével. A csitító kézmozdulat derogálna az idióta alfa-farkasának tapasztalataim szerint, így eme láthatatlan (ám érezhető) módon "kötök" féket nyakába, mielőtt meggondolatlanságában idő előtt haragot szít ott, ahol annak semmi helye nem volna. - Szép név! Miért pont Icarus? - Érdeklődöm, mintha mi sem lenne természetesebb, de persze pillantására Rydernek gyorsan emlékezetembe szökik a tény: eltérek a tárgytól. - Pardon...! Szóval, igen, ismerjük egymást. Meglehetősen... közelről, ami azt illeti. - Szélesedik pimasz vigyor képemre, ahogy áthatóan ártatlan (sem) pillantásomat a másikon járatom végig. - Igaz, akkor némileg magasabb voltam, meg nagyobbak voltak a melleim, de... ejj, hát semmit nem jegyeztél meg mindabból, amit a test-cserével kapcsolatos képességünkről meséltem neked, tutaaluga*?! - húzódott gonosz kis tündéreket idéző, bájos mosoly képemre a vigyor helyét töltve ki. Kétségtelenül élveztem a helyzetet és értetlenségét, mindezt pedig egy pillanatig nem titkoltam előtte sem.
Felhúzott szemöldökkel, nagyobbra nyílt szemekkel nézek a számomra teljesen ismeretlennek tűnő nőstényre. Számomra az, ő mégis valahonnan ismer. Míg nem tudom, pontosan ki ez, addig viszont óvatosan lépkedek csak. Valami fura viszont van benne. Az energiái és az arca egyszerűen fordított arányosságban vannak egymással. - Nos, szerintem eléggé szép név, ad1, ad2… Ez jutott először az eszembe, ha a követő szóra gondoltam, a név pedig pont ezt jelenti. - Mosolyogva bólintok, de fel még mindig nem állok. Elég látnom, hogyha felállnék akkor jó néhány centi lenne köztünk, egy nyakfájást meg most nem akarok megkockáztatni. Komolyan, 340 éves farkasként mintha ez lenne a legnagyobb gondom… Figyelem a szavait, de értelmetlennek tűnnek számomra. A farkasom viszont szinte már ugrál bennem össze-vissza, valamiért nagyon meg van őrülve. Nem tudom, mi baja lehet most, az előbb volt egy eléggé kiadós lakománk, amihez egy egész jó kis hajsza társult. Ehelyett nem hogy megülne a seggén. Villámcsapásként ér engem a felismerés, alighogy folytatja a mondandóját. Arcomról lefagy a mosoly, és puszta döbbenet szökik az arcomra, és jelenleg ennyi. Már nem láttam huszonöt éve, és akkor még máshogy is nézett ki teljesen. Most már érte, hogy a farkasom miért mocorgott annyira, és legszívesebben pofán verném magam, hogy nem esett le. Pedig olyannyira nyilvánvaló volt, ahogy így belegondolok. A szám szerencsére csukva marad, de aztán a meglepettség helyét rettentő öröm veszi át. Feltápászkodom, aztán pedig közelebb lépek a nőhöz, hogy jó szorosan magamhoz ölelhessem őt. - Luna… - Mondhattam volna az igazi nevét is, de jelenleg ez volt az egyetlen szó, ami ki tudott szökni a számon, bár ez is csak halk suttogásnak hallatszódhatott. Nem igazán találom a hangomat jelenleg. Úgy tűnik, a kisebb elképedés még mindig bennem van. Az ölelés után újra megszólalok. - Hát te… - Mit keresel itt? Folytathattam volna, de ennyire telt most csak tőlem.
Amikor azt mondja, szép név a választott egy farkasnak, kissé oldalt billentem a fejemet. Oké, ezt aláírom, de ennyi? Mosolyom kiszélesedik, valami elégedett bájjal a második érvét meghallva. Jó válasz! - Remekül választottál. - Lépek közelebb, az ő óvatosságát mellőzve teljesen. Mintha kettőnk helyett is a magasra nőtt hím aggódna, ő lenne az, aki odafigyelne az egészségesnek ítélt távolság megtartására. Választ adok értetlenkedésére, még ha nem is mondom ki a nyilvánvalót - az nem én lennék, tűnjek bármilyen kis csavargónak, hajléktalan fruskának jelen állapotomban. Nem tudom, mi az, mi végül elvezet a felismeréshez benne, de mélyen belül elégedett vagyok azzal a lefagyott, döbbent ábrázattal, amit vág. Kedvem lenne felkacagni, ha nem tartanék tőle, hogy büntetésből felkap és a folyóba vág, mintegy szeretete jeléül. Egykoron simán megfértek az efféle mókázások közöttünk... nem is sejti talán, mennyire más idők járnak felém már. - Mallory. Újabban. - Szélesedik ki mosolyom akaratlanul is, ahogy látom, mozdul végre,s nem ellenkezek ölelésével, hanem viszonozom azt lelkesen. Szinte elveszek karjai közt, mellkasának dőlve tekintve fel a képére szórakozott megjegyzésem nem elhagyva: - De megnőttél, hallod... - Nem, még véletlenül se én kaptam alacsonyabb testet az angoloktól! Nevetésem könnyed, mígnem elhangzik a logikus és részéről teljesen jogosan feltett kérdés, ahogy kibontakozunk az ölelésből. Kissé zavartan vakarom meg szőke üstökömet, ahogy rá tekintek. Hjaj kölyök... hol is kezdjem? - Hát én! - Tárom szét karjaimat. - Egy ideje már itt vagyok Több, mint egy éve, igazából, de kerültem a falkát. Azt se tudtam sokáig, van leszármazottam tagjaik között. Képzelheted, mennyire örültem az ismerős név hallatán...! - Tekintettem rá sután, óvatos mosollyal és egyúttal néma bocsánatkéréssel. Most rajtam volt a sor, hogy óvatos léptekkel közelítsek felé szavak képében.
Attól függetlenül, hogy mit mondott, szerintem megérthető, hogy nem ő volt a legelső tippem, mikor megéreztem ezt az erő-, és kinézetbeli különbséget. Egyszerűen túl régen láttam már, és abban sem voltam biztos, hogy találkozunk még. Mondják, hogy kicsi a világ, pedig elég tágas is tud lenni. Főként, ha nem tudjuk, hol keressük a másikat. Bár azt is elismerem, hogy volt rá ráció, miszerint mi még találkozni fogunk. Azt figyelembe véve, hogy Fairbanks a szülőföldje, én pedig egészen megszerettem ezt a helyet. Valamint az is közrejátszott ugyebár, hogy legutolsó találkozásunknál még nem éppen így festett. Végül, mikor is a felismerés szikrája megcsillan bennem, egyből kapok az alkalmon, hogy magamhoz szorítsam jó erősen rég nem látott barátomat. Vagy nem is tudom, milyen jelzővel kellene illetnem őt. A nagyin lehet kiakadna. - Te meg törpe lettél. - Viszonzom a mosolyát. Kicsit tényleg fura ez a méretbeli különbség. Mindenesetre, attól függetlenül, hogyan is néz ki, vagy hogy hívják, én ugyanúgy örülök a viszontlátásnak. Érezhetően ő is. Végül megtörjük az ölelést, és kezdődhet is az értetlenkedés. Meg a mesélés. Legalábbis jó lenne, ha kicsit beszélgetnénk arról, mi történt velünk az elmúlt évtizedekben. Huszonöt éve láttam utoljára, atya ég… Most, hogy itt áll előttem olyan, mintha csak tegnap váltunk volna el. Tágabbra nyílnak a szemeim annak hallatán, hogy már egy éve itt van. Egy éve? És csak most hallok róla? Ez hogy lehet? Bár lehet volt valami jelentésben, egyszerűen csak nem fordítottam rá túl sok figyelmet. Nem ez volt a legfontosabb dolgom. Pedig lehet megspóroltunk volna egy csomó hónapot. De nem fogom a szemére hányni. Nem tudhatta, hogy még itt tartózkodok. Meg huszonöt év után nem az lesz az első dolgom, hogy haragudjak rá. - Fátylat rá. - Legyintek egyet. Ami megtörtént, már megtörtént, ezen nem lehet változtatni. - És miért is nem volt jó az előző tested? Elég sok mocskos dolgot műveltél vele. - Vágom neki oda szemtelenül, mosolyogva.
Beszólására nyelvem hegyét finoman öltöm ki rá, szemtelen vigyorral, mely tökéletesen passzol külsőmhöz, s a jellemhez is, mit egykoron ismert... ellenben életkoromhoz igazán több komolyság illene. De annyi rossz és keserűség volt mostanság az életemben, ennyit igazán szabad, ugye? A közelében - hiába öltözködik normálisan és vágatta rövidre haját, szakállát - visszaránt egy láthatatlan örvény kicsit a múltba, életem leggondtalanabb szakaszába. Kibontakozva az ölelésből önkéntelenül is farkasaink felé tekintek. Pikatti szaglászva, ismerkedve, de bizalmatlanul köröz a másik bundás körül. Idegen és mégis ismerős. Nem a falkája tagja és mégis valahol hozzánk tartozik, testvér - érzi ezt ő is. - Haha! Honnan tudod, hogy a mostanival nem? - Szélesedik mosolyom, kacéran vonom fel szemöldökömet. Ketten játsszák ezt a dolgot kölyök, igazán tudhatnád már, ahogy azt is, ha elkapom a húzás fonalát, nem eresztem könnyen, míg van benne némi szórakozásom. - De különben nem rossz a tipp. Miután mennem kellett, Európába kerültem. Egyszerűbb volt egy ottani, a közegbe már beilleszkedett őrzőként megtenni ezt, mint Lunaként. Ő... elfáradt. Nem tudnám jobban megfogalmazni. Nyilván az élet, amit éltünk, közrejátszott benne, ugyanakkor egy korszak zárult le bennem akkor. Csak tönkretettem volna az emlékét, ha tovább élek abban a testben, szóval... - Széttártam kezeimet, bájosan illegetve magamat előtte "újdonsült" testemben. - De ne csak én beszéljek, mesélj, mióta vagy itt? Merre jártál előtte és milyen a falkaélet? Vannak kölykeid? - Röppenek pár lépéssel közelebb újfent hozzá, szemtelen könnyedséggel fogva rá kezére, s húzva vissza oda, ahol pár perce még kényelmesen ücsörgött.
- Onnan, hogy az előzővel ellentétben ezt nem láttam közelebbről még. – Jó is, hogy mindig van egy utolsó szavunk a másik megszólalásaira. Mondjuk szerintem ezt inkább tőle tanultam, meg Corinától. Azelőtt túlzottan is komoly voltam, a múltamat egyszerűen nem tudtam magam mögött hagyni. Az ötvenes évek vége, hatvanas évek eleje volt, hogy megtörtént a pálfordulásom. Az átharapásom idejében. Durva is, hogy 300 év kellett, mire végre új szakaszba érkezhetett volna az életem. De eljött és igazából boldogabb vagyok, mint azelőtt valaha. Bár ezt se egyedül értem el. Hátrapillantok egy pillanatra, hogy remélem nem fog egyikük sem nekiesni Lun… Mallory farkasának. Icarus fekszik csak, kicsit talán be is van sértődve, Quacey és Lealia viszont próbálnak valamelyest közvetlenebbek lenni a számukra – és számomra is – teljesen ismeretlen bundással. Tudják, hogy tőle nem kell félni, azt nézve, hogy kivel érkezett, én pedig az illetőhöz miként viszonyulok. Ettől függetlenül, mikor elkezdi mondani, teljes figyelmemet ráfordítom. Tudni akarom, mi történt vele, hogy miért van itt, minden. Hagyom, hogy kezemre ráfogjon és visszavezessen az ülőhelyemre, aztán egy sóhajtással kezdek bele az egészbe. - Nos… Azóta vagyok itt, mióta egymástól elköszöntünk, ezt követően léptem be a falkába valamikor. Ha megversz sem tudom megmondani, hogy mikor volt ez már, olyan régen történt. Corina itt maradt még velem egy ideig, és segített nevelgetni Kristint, aki mára már felnőtt nő lett. Ebből is érzem azt kicsit, hogy kezdek már öregedni. De ha úgy érted, van-e be-, vagy átharapottam, akkor azt kell mondanom, nincs. Tarkként egyébként is meg kellene válogatnom azt, kit harapjak be, én pedig olyan egyénnel nem igazán találkoztam, aki méltó lenne rá. Vagy hogy kitenném ennek. A falka amúgy kellemes, én legalábbis már belenőttem teljesen. Régi ismerőssel is találkoztam itt, újakat szereztem, élem az életet tehát. Viszont… - Sóhajtok egyet, majd kisebb habozás után folytatom, miközben a földre és oldalra tekingetek folyamat. - Kiderült, hogy van egy lányom. Mármint még egy. Ő maga is farkas, és a falkába nemrég érkezett. Dublinban volt egy kisebb kapcsolatom az egyik ottani nővel, aki többet képzelt bele, mint én. Nekem egyedül a szexre kellett, ő meg már konkrétan meg akart velem szökni, miután kiderült, hogy várandós, méghozzá tőlem. Megszökni, ja, mert volt már egy hároméves fia, meg egy férje. A lány valószínűleg úgy élte az életét, hogy kis idilli családja volt, én pedig nem tudom eldönteni, leromboljam-e ezt az egészet, hogy megérdemli-e az igazságot, avagy hagyjak mindent úgy, ahogy van. - Ja, beszélni még tudok… A végére viszont már tekintetem visszatáncol a nőstényre, jelezvén ezzel is, hogy valami tanácsot most aztán igazán el tudnék fogadni. Ő a nyolcszáz éves, tapasztalt bölcs asszony, így remélhetőleg valamivel tud majd szolgálni. Ha nem, az se gond, de ezt ki kellett már böknöm valakinek.
Kezdőlap
