A vadász legbiztosabb fegyvere a türelem. De én nem vagyok ember, hogy türelmesen kivárjak. A farkasom pedig régóta vágyott már egy kis lakomára. Hát megadom neki, amit annyira akar. Ránk is fér egy kis testmozgás. Nyugodtan sétálgatunk a farkasaimmal, keresünk valami zsákmányt, amit elejthetünk. De nem sietjük el egyáltalán. Az egész este a mienk. Mögöttem baktatnak a farkasaim. Jobb oldalamon a fekete bundájú Icarus, balomon a szürkés-fekete szőrmével megáldott Quacey, és a hátam mögött valahol a szintén fehér bundájú Lealia. Azt nem mondom, hogy egész nap koplaltam, de nem ettem annyit, mint egy átlagos napon szoktam. Végül szagot fogok. Viszont nem gyorsítok a tempómon, pedig farkasom már legszívesebben rohanna a zsákmány után. Először nézzük meg, mivel is van dolgunk. Baktatunk még egy keveset, aztán a szag, amit fogtam egy őzé. Nem is tökölök ez után, nekiiramodok. Érzem, hogy követnek a többiek is, de nem hagyom, hogy beelőzzenek. Most én szeretném kicsit kiereszteni a bennem élő vadat. Elég életerősnek tűnik ez az őzike, abból tekintve, mennyire tud futni. Egy kicsit öregebbnek is ugyanúgy örültem volna, de most ez is megteszi. Üldözzük magam sem tudom, pontosan meddig, nyúzzuk, ahogy csak lehet, de végül már nagyon elgyengül. Le van lassulva, innen pedig egyszerű út vezet már a lakomához. Főként én sebesítettem az őzt, szóval meghagyom bármelyik farkasnak, hogy végezzen vele, ha jónak érzi. Végül Lealia teríti le a vadat. Aztán el is kezdünk falatozni, közben pihentetve magunkat. Ahogy említettem, fogalmam sincs, meddig üldözhettük, de azért rövid idő nem lehetett, ha így kifáradtunk. Azt elismerem, kitartó kis dög volt. Ez után pedig kijár a lakoma. Farkasom is elégedett, így magamban vigyorogva konstatálom, hogy egy időre most megnyugszik. Miután végeztünk a vacsival, otthagyjuk a maradékot – ami nem valami sok, de mégiscsak valami -, majd elindulunk a Chena és a Tanana torkolata felé. Otthagytam magamnak egy nadrágot, és inkább megyek vissza a városba egyedül egy gatyában, mintsem pucéran. Bár ki tudja, lehet egyből a lak felé veszem az irányt. Mindegy, nem akarom otthagyni semmiképp. Megérkezve oda változok vissza emberi formámba és keresem elő az említett ruhadarabot, hogy azt felvegyem. Aztán ahelyett, hogy bármerre is indulnék, leülök a víz közelébe. Olyan nyugodt ez a hely most. Ez pedig kell most nekem a vadászat után. Eleinte csak ülök és figyelem a vizet, majd a hátamra dőlök. A farkasok is lefekszenek, és szinte körbezárnak ezzel engem. Hol az egyik, hol a másik fejét simogatom, miközben az eget kémlelem.
Csalódtam Kilaunban, az Ősökben és többed ízben magamban is. Bántott, hogy testvérem kizárt a dolgaiból, ellökött magától a szájízének nem kedves figyelmeztető szó hallatán és a megoldási javaslatomat meg se hallotta. Csalódtam picit Yee-ben is e téren, hisz hiába a szép szavak, ha utána ugyan úgy lelép... nem méltó ez egy elsőhöz, de voltunk mi valaha méltóak egyáltalán mindarra a misztikumra és magasztosságra, ami lényeinket övezi? Leléptem én magam is hát, megadva mindenkinek a teret, amit oly bőszen áhított. Nem család voltunk, csupán egyének önérzetes halmaza, kik között engem sokan úgy emlegethetnek: az Áruló.
Külsőm épp csak annyira ápolt, amennyire azt a vadon engedi. Manapság, civilizáltnak kikiáltott világunkban sokkal inkább tűnök lezüllött vadócnak, aki egy nagyméretű férfi pulcsiba burkolva- persze, az is koszos már eléggé - törékenynek tűnő testét, bolyong a fák között. Holott nem céltalanul kószálok, azokat az ismerős, sajátoméinak vallott energiákat kergetem, akiket elcsíptem a tisztáson. Nem nehéz ráakadnom Ryderre és farkasaira, mikor pajzsom nekem is csupán annyira van fent, hogy ne tűnjek többnek hatszáz évesnél. Nyomomban Pikatti lohol rajzos bundájával, igyekezve tartani az iramot, amit futó lépteimmel diktálok sietősen. A torkolathoz érve szinte "kirobbanok" a fák közül, energikus könnyedséggel bukkanva fel, kócos hajjal, a már felvázolt vadóc voltomban. - Rydeer! - Kiáltom felé lelkesen a sötétben, még intve is a békésen pihenő társaság irányába, teljesen megfeledkezve róla, hogy legutóbb még nem egészen eme külsőt birtokoltam, mikor szerencsém volt a kölyökhöz.
Csendben kémlelem az eget a különböző csillagképek után kutatva. Szeretem ezt a végtelen nyugalmat, a kellemes hideg szellőt, a farkasaim közelségét. El tudnék itt lenni napokig is akár, de hát ki tudja, mikor van a falkának szüksége rám. De kétlem, hogy ily’ ritkán egy-egy estén pont ne tudnának nélkülözni. Alapból társasági ember vagyok egyébként, de azért néha kell nekem is egy kis nyugalom. Itt több van, mint a Farkaslakban a lakásomban. Nyugodtan lélegzem, figyelem az eget, simogatom a farkasaimat, mikor is hirtelen valami neszt hallok a hátam mögül. Egyből fel is ülök és egész testemmel fordulok a hang irányába. Egy fiatalnak látszó nő lép elő a fák takarásából, és lelkes hangon szólít a nevemen. Résnyire szűkülnek a szemeim, miközben próbálom kivenni, hogy ki lehet ez… De nem sok sikerem van. A farkasok körülöttem már mind ülő pozitúrába vágták magukat, úgy figyelik a nőstényt és a farkasát. Ő is Idomár lenne? Mikor kicsit közelebb ér, akkor szinte pofán csapnak az energiái. Kicsit meg is rázom a fejemet ennek hatására, aztán csak magamban csodálkozok azon, hogy egy hatszáz éves nőstény hogy nézhet ki ennyire… gyerekien? Corina rám dobott egy százast, de azért rajta látszott is valamelyest, hogy annyira nem fiatal. Fiatalos volt, azt viszont nem tagadom. De most ez nem lényeges. Az sokkal inkább, hogy ez a nőstény honnan ismer engem. Törökülésbe vágom magamat, de fel nem állok. - Elnézést, de… ismerlek? - Közben próbálom belőni, hogy honnan is lehetne ismerős, több, de inkább kevesebb sikerrel. Egy ilyen kuriózumra szerintem emlékeznék. Icarus pedig elkezd morogni időközben. Én csak rárakom a fejére a kezemet és a szemébe nézek. - Nyugi van, Icarus. - Eléggé vad természetű még farkas körökön belül is a hím, viszont nem akarom, hogy most is rákezdjen erre. Nem sok kell, hogy abbahagyja és inkább lefekszik mellém. Tekintetem visszavándorol az ismeretlenre eztán.
Jövök, látok éééés persze, nem gondolom végig a dolgot, mielőtt cselekszem, aminek pedig meg is lesz az eredménye. Kissé megilletődötten pislogok a már korántsem kölyökre a visszakérdezését hallva. - Hát nem látja? Nem érzi kósza, szabadnak született lelke és energiája a választ?! - Öhm... van rá sansz. - Söpörtem kócos, szőke tincseimet füleim mögé egy rutinos, most mégis kissé suta mozdulattal, közben pedig kiléptem mezítelen lábaimmal a bokrok takarásából. Hirtelen idétlenül nagynak éreztem magamon a férfipulcsit és az elmúlt hónapok elvakult-elvadult létformáját is enyhe szégyenérzet "szaga" lengte körül. Farkasa védi, mire Pikatti hasonlóan figyelmeztető morgással válaszol és én csitítanám mind a kettőt, de előbbi esetében megelőz a leszármazottam, így csupán saját társamra kell féket tegyek energiáim segítségével. A csitító kézmozdulat derogálna az idióta alfa-farkasának tapasztalataim szerint, így eme láthatatlan (ám érezhető) módon "kötök" féket nyakába, mielőtt meggondolatlanságában idő előtt haragot szít ott, ahol annak semmi helye nem volna. - Szép név! Miért pont Icarus? - Érdeklődöm, mintha mi sem lenne természetesebb, de persze pillantására Rydernek gyorsan emlékezetembe szökik a tény: eltérek a tárgytól. - Pardon...! Szóval, igen, ismerjük egymást. Meglehetősen... közelről, ami azt illeti. - Szélesedik pimasz vigyor képemre, ahogy áthatóan ártatlan (sem) pillantásomat a másikon járatom végig. - Igaz, akkor némileg magasabb voltam, meg nagyobbak voltak a melleim, de... ejj, hát semmit nem jegyeztél meg mindabból, amit a test-cserével kapcsolatos képességünkről meséltem neked, tutaaluga*?! - húzódott gonosz kis tündéreket idéző, bájos mosoly képemre a vigyor helyét töltve ki. Kétségtelenül élveztem a helyzetet és értetlenségét, mindezt pedig egy pillanatig nem titkoltam előtte sem.
Felhúzott szemöldökkel, nagyobbra nyílt szemekkel nézek a számomra teljesen ismeretlennek tűnő nőstényre. Számomra az, ő mégis valahonnan ismer. Míg nem tudom, pontosan ki ez, addig viszont óvatosan lépkedek csak. Valami fura viszont van benne. Az energiái és az arca egyszerűen fordított arányosságban vannak egymással. - Nos, szerintem eléggé szép név, ad1, ad2… Ez jutott először az eszembe, ha a követő szóra gondoltam, a név pedig pont ezt jelenti. - Mosolyogva bólintok, de fel még mindig nem állok. Elég látnom, hogyha felállnék akkor jó néhány centi lenne köztünk, egy nyakfájást meg most nem akarok megkockáztatni. Komolyan, 340 éves farkasként mintha ez lenne a legnagyobb gondom… Figyelem a szavait, de értelmetlennek tűnnek számomra. A farkasom viszont szinte már ugrál bennem össze-vissza, valamiért nagyon meg van őrülve. Nem tudom, mi baja lehet most, az előbb volt egy eléggé kiadós lakománk, amihez egy egész jó kis hajsza társult. Ehelyett nem hogy megülne a seggén. Villámcsapásként ér engem a felismerés, alighogy folytatja a mondandóját. Arcomról lefagy a mosoly, és puszta döbbenet szökik az arcomra, és jelenleg ennyi. Már nem láttam huszonöt éve, és akkor még máshogy is nézett ki teljesen. Most már érte, hogy a farkasom miért mocorgott annyira, és legszívesebben pofán verném magam, hogy nem esett le. Pedig olyannyira nyilvánvaló volt, ahogy így belegondolok. A szám szerencsére csukva marad, de aztán a meglepettség helyét rettentő öröm veszi át. Feltápászkodom, aztán pedig közelebb lépek a nőhöz, hogy jó szorosan magamhoz ölelhessem őt. - Luna… - Mondhattam volna az igazi nevét is, de jelenleg ez volt az egyetlen szó, ami ki tudott szökni a számon, bár ez is csak halk suttogásnak hallatszódhatott. Nem igazán találom a hangomat jelenleg. Úgy tűnik, a kisebb elképedés még mindig bennem van. Az ölelés után újra megszólalok. - Hát te… - Mit keresel itt? Folytathattam volna, de ennyire telt most csak tőlem.
Amikor azt mondja, szép név a választott egy farkasnak, kissé oldalt billentem a fejemet. Oké, ezt aláírom, de ennyi? Mosolyom kiszélesedik, valami elégedett bájjal a második érvét meghallva. Jó válasz! - Remekül választottál. - Lépek közelebb, az ő óvatosságát mellőzve teljesen. Mintha kettőnk helyett is a magasra nőtt hím aggódna, ő lenne az, aki odafigyelne az egészségesnek ítélt távolság megtartására. Választ adok értetlenkedésére, még ha nem is mondom ki a nyilvánvalót - az nem én lennék, tűnjek bármilyen kis csavargónak, hajléktalan fruskának jelen állapotomban. Nem tudom, mi az, mi végül elvezet a felismeréshez benne, de mélyen belül elégedett vagyok azzal a lefagyott, döbbent ábrázattal, amit vág. Kedvem lenne felkacagni, ha nem tartanék tőle, hogy büntetésből felkap és a folyóba vág, mintegy szeretete jeléül. Egykoron simán megfértek az efféle mókázások közöttünk... nem is sejti talán, mennyire más idők járnak felém már. - Mallory. Újabban. - Szélesedik ki mosolyom akaratlanul is, ahogy látom, mozdul végre,s nem ellenkezek ölelésével, hanem viszonozom azt lelkesen. Szinte elveszek karjai közt, mellkasának dőlve tekintve fel a képére szórakozott megjegyzésem nem elhagyva: - De megnőttél, hallod... - Nem, még véletlenül se én kaptam alacsonyabb testet az angoloktól! Nevetésem könnyed, mígnem elhangzik a logikus és részéről teljesen jogosan feltett kérdés, ahogy kibontakozunk az ölelésből. Kissé zavartan vakarom meg szőke üstökömet, ahogy rá tekintek. Hjaj kölyök... hol is kezdjem? - Hát én! - Tárom szét karjaimat. - Egy ideje már itt vagyok Több, mint egy éve, igazából, de kerültem a falkát. Azt se tudtam sokáig, van leszármazottam tagjaik között. Képzelheted, mennyire örültem az ismerős név hallatán...! - Tekintettem rá sután, óvatos mosollyal és egyúttal néma bocsánatkéréssel. Most rajtam volt a sor, hogy óvatos léptekkel közelítsek felé szavak képében.
Attól függetlenül, hogy mit mondott, szerintem megérthető, hogy nem ő volt a legelső tippem, mikor megéreztem ezt az erő-, és kinézetbeli különbséget. Egyszerűen túl régen láttam már, és abban sem voltam biztos, hogy találkozunk még. Mondják, hogy kicsi a világ, pedig elég tágas is tud lenni. Főként, ha nem tudjuk, hol keressük a másikat. Bár azt is elismerem, hogy volt rá ráció, miszerint mi még találkozni fogunk. Azt figyelembe véve, hogy Fairbanks a szülőföldje, én pedig egészen megszerettem ezt a helyet. Valamint az is közrejátszott ugyebár, hogy legutolsó találkozásunknál még nem éppen így festett. Végül, mikor is a felismerés szikrája megcsillan bennem, egyből kapok az alkalmon, hogy magamhoz szorítsam jó erősen rég nem látott barátomat. Vagy nem is tudom, milyen jelzővel kellene illetnem őt. A nagyin lehet kiakadna. - Te meg törpe lettél. - Viszonzom a mosolyát. Kicsit tényleg fura ez a méretbeli különbség. Mindenesetre, attól függetlenül, hogyan is néz ki, vagy hogy hívják, én ugyanúgy örülök a viszontlátásnak. Érezhetően ő is. Végül megtörjük az ölelést, és kezdődhet is az értetlenkedés. Meg a mesélés. Legalábbis jó lenne, ha kicsit beszélgetnénk arról, mi történt velünk az elmúlt évtizedekben. Huszonöt éve láttam utoljára, atya ég… Most, hogy itt áll előttem olyan, mintha csak tegnap váltunk volna el. Tágabbra nyílnak a szemeim annak hallatán, hogy már egy éve itt van. Egy éve? És csak most hallok róla? Ez hogy lehet? Bár lehet volt valami jelentésben, egyszerűen csak nem fordítottam rá túl sok figyelmet. Nem ez volt a legfontosabb dolgom. Pedig lehet megspóroltunk volna egy csomó hónapot. De nem fogom a szemére hányni. Nem tudhatta, hogy még itt tartózkodok. Meg huszonöt év után nem az lesz az első dolgom, hogy haragudjak rá. - Fátylat rá. - Legyintek egyet. Ami megtörtént, már megtörtént, ezen nem lehet változtatni. - És miért is nem volt jó az előző tested? Elég sok mocskos dolgot műveltél vele. - Vágom neki oda szemtelenül, mosolyogva.
Beszólására nyelvem hegyét finoman öltöm ki rá, szemtelen vigyorral, mely tökéletesen passzol külsőmhöz, s a jellemhez is, mit egykoron ismert... ellenben életkoromhoz igazán több komolyság illene. De annyi rossz és keserűség volt mostanság az életemben, ennyit igazán szabad, ugye? A közelében - hiába öltözködik normálisan és vágatta rövidre haját, szakállát - visszaránt egy láthatatlan örvény kicsit a múltba, életem leggondtalanabb szakaszába. Kibontakozva az ölelésből önkéntelenül is farkasaink felé tekintek. Pikatti szaglászva, ismerkedve, de bizalmatlanul köröz a másik bundás körül. Idegen és mégis ismerős. Nem a falkája tagja és mégis valahol hozzánk tartozik, testvér - érzi ezt ő is. - Haha! Honnan tudod, hogy a mostanival nem? - Szélesedik mosolyom, kacéran vonom fel szemöldökömet. Ketten játsszák ezt a dolgot kölyök, igazán tudhatnád már, ahogy azt is, ha elkapom a húzás fonalát, nem eresztem könnyen, míg van benne némi szórakozásom. - De különben nem rossz a tipp. Miután mennem kellett, Európába kerültem. Egyszerűbb volt egy ottani, a közegbe már beilleszkedett őrzőként megtenni ezt, mint Lunaként. Ő... elfáradt. Nem tudnám jobban megfogalmazni. Nyilván az élet, amit éltünk, közrejátszott benne, ugyanakkor egy korszak zárult le bennem akkor. Csak tönkretettem volna az emlékét, ha tovább élek abban a testben, szóval... - Széttártam kezeimet, bájosan illegetve magamat előtte "újdonsült" testemben. - De ne csak én beszéljek, mesélj, mióta vagy itt? Merre jártál előtte és milyen a falkaélet? Vannak kölykeid? - Röppenek pár lépéssel közelebb újfent hozzá, szemtelen könnyedséggel fogva rá kezére, s húzva vissza oda, ahol pár perce még kényelmesen ücsörgött.
- Onnan, hogy az előzővel ellentétben ezt nem láttam közelebbről még. – Jó is, hogy mindig van egy utolsó szavunk a másik megszólalásaira. Mondjuk szerintem ezt inkább tőle tanultam, meg Corinától. Azelőtt túlzottan is komoly voltam, a múltamat egyszerűen nem tudtam magam mögött hagyni. Az ötvenes évek vége, hatvanas évek eleje volt, hogy megtörtént a pálfordulásom. Az átharapásom idejében. Durva is, hogy 300 év kellett, mire végre új szakaszba érkezhetett volna az életem. De eljött és igazából boldogabb vagyok, mint azelőtt valaha. Bár ezt se egyedül értem el. Hátrapillantok egy pillanatra, hogy remélem nem fog egyikük sem nekiesni Lun… Mallory farkasának. Icarus fekszik csak, kicsit talán be is van sértődve, Quacey és Lealia viszont próbálnak valamelyest közvetlenebbek lenni a számukra – és számomra is – teljesen ismeretlen bundással. Tudják, hogy tőle nem kell félni, azt nézve, hogy kivel érkezett, én pedig az illetőhöz miként viszonyulok. Ettől függetlenül, mikor elkezdi mondani, teljes figyelmemet ráfordítom. Tudni akarom, mi történt vele, hogy miért van itt, minden. Hagyom, hogy kezemre ráfogjon és visszavezessen az ülőhelyemre, aztán egy sóhajtással kezdek bele az egészbe. - Nos… Azóta vagyok itt, mióta egymástól elköszöntünk, ezt követően léptem be a falkába valamikor. Ha megversz sem tudom megmondani, hogy mikor volt ez már, olyan régen történt. Corina itt maradt még velem egy ideig, és segített nevelgetni Kristint, aki mára már felnőtt nő lett. Ebből is érzem azt kicsit, hogy kezdek már öregedni. De ha úgy érted, van-e be-, vagy átharapottam, akkor azt kell mondanom, nincs. Tarkként egyébként is meg kellene válogatnom azt, kit harapjak be, én pedig olyan egyénnel nem igazán találkoztam, aki méltó lenne rá. Vagy hogy kitenném ennek. A falka amúgy kellemes, én legalábbis már belenőttem teljesen. Régi ismerőssel is találkoztam itt, újakat szereztem, élem az életet tehát. Viszont… - Sóhajtok egyet, majd kisebb habozás után folytatom, miközben a földre és oldalra tekingetek folyamat. - Kiderült, hogy van egy lányom. Mármint még egy. Ő maga is farkas, és a falkába nemrég érkezett. Dublinban volt egy kisebb kapcsolatom az egyik ottani nővel, aki többet képzelt bele, mint én. Nekem egyedül a szexre kellett, ő meg már konkrétan meg akart velem szökni, miután kiderült, hogy várandós, méghozzá tőlem. Megszökni, ja, mert volt már egy hároméves fia, meg egy férje. A lány valószínűleg úgy élte az életét, hogy kis idilli családja volt, én pedig nem tudom eldönteni, leromboljam-e ezt az egészet, hogy megérdemli-e az igazságot, avagy hagyjak mindent úgy, ahogy van. - Ja, beszélni még tudok… A végére viszont már tekintetem visszatáncol a nőstényre, jelezvén ezzel is, hogy valami tanácsot most aztán igazán el tudnék fogadni. Ő a nyolcszáz éves, tapasztalt bölcs asszony, így remélhetőleg valamivel tud majd szolgálni. Ha nem, az se gond, de ezt ki kellett már böknöm valakinek.
Még. - Ott a kulcsszó! De nem teszem szóvá neki ezt, engedem, hagy legyen övé az utolsó szó. Lám, lám, valahol mégiscsak kibújik, hogy én vagyok az éltesebb. Nekem nem "gáz" engedni, sőt, kifejezetten szimpatikusnak találom, ha van spiritusz az Örökségemben. Kellő kíváncsiság és szemtelenség a világ dolgai iránt. Mellette foglalok helyet, arra az uszadékfára huppanva le, aminek ő olyan könnyedén dőlt neki az imént és dől most is. Alig pár centivel vagyok így ültünkben magasabb nála, úgy tekintek rá, nem leplezve meglepettségemet azok hallatán, hogy búcsúnkat követően kapásból errefelé vette az irányt. Meglep, ugyanakkor valami árnyaltan kellemes érzéssel is tölt el - Ryder mindig is nyitott volt a múlt árnyas-bogas történeteire, érdekelte az akkori életünk, milyenek voltunk, mielőtt farkasok lettünk... én pedig szívesen meséltem, hiszen kevés szívemnek kedvesebb dolog létezik a Földön, mint hajdanvolt életünk letűnt kora. Persze, így is akadnak dolgok, melyek titkok előtte, de talán ő a... nem, biztos vagyok benne, hogy ő az az utód, aki a legtöbbet tudja velünk kapcsolatosan. Így édesgettem magamhoz kezdetben, oszlattam el ellenérzéseit, aztán a többi valahogy jött magától. Még teremtője sem hiszem, hogy oly jól tájékozott, mint a "kölyök". - Tartjátok a kapcsolatot azért? Tudod, merre vitte útja? - Érdeklődök első fokos beharapottamról kíváncsian, közben pedig igyekszem helyre tenni ennek a Kristinnek a személyét is. Szerencsére Ryder gyorsan kisegít kérdezés nélkül is. Oh... szóval nem a kölyke, hanem... a gyermeke. Egyik szemem sír, a másik nevet a hír hallatán, s könnyed kis kacaj tör fel belőlem arra, mikor közli, nem ő az egyetlen leánygyermek, akit nemzett. - Hogy micsoda?! Rydeer, te szégyentelen! - Nevetve lököm meg finoman a vállát, ám a továbbiak gyorsan komolyságot varázsolnak képemre a könnyed görbület helyére. - Hátö... ez nem egyszerű helyzet, az biztos. Ahogy te is mondod, lehet, jobb lenne hagyni mindent úgy, ahogy van. Ugyanakkor ez nem jelenti, hogy ne vigyázhatnál rá távolról, titokban. Elvégre egy falkához tartoztok immáron, nincs abban semmi, ha egy idősebb figyel a fiatalabbra, mentorálja ne adj isten, nem igaz? - Csak nehogy többet lásson bele a kislány, mert akkor bizony nemhogy érdekes, de kifejezetten kínos szituációk születhetnek, Rydernek pedig nem marad más lehetősége, mint kibökni az igazat. - Habár kerülöm a falkával való érintkezést jó ideje, ha tudok valamiben... bármiben segíteni kölyök, csak szólnod kell, ugye tudod? - Szalad tenyerem vállán végig simítóan, s aztán felé nyújtom kedves mosollyal, hogy mikor lapátkeze a kezembe téved, finoman szorítsak rá, megerősítően.
Nehezen tudom még mindig felfogni, hogy újra sikerült egymásra találnunk. Oké, kellett hozzá egy év, de ami késik, nem múlik. A lényeg, hogy újra itt van, és megint élvezhetem a társaságát. Bár nem tudom mennyire díjazná a falka, ha egy Tark az utcákon bratyizna egy lényegében kóbor farkassal. Bár igaz, azt sem teljesen tudom, milyen státuszban van jelenleg, hisz nem mindig fordítok az újakra túl sok figyelmet. Ha kitűnik egy név, vagy van megérzésem az illetővel kapcsolatban, esetleg minél hamarabbi intézkedésre van szükség, akkor persze ugrok, de amúgy nem. És fogalmam sem volt arról, hogy kicsoda Mallory. Ah, felesleges most ezekkel foglalkoznom. Ki kellene inkább élveznem, hogy újra láthatom végre régi jó barátomat, oly’ hosszú idő után. - Fogalmam sincs, és nem, nem tartjuk a kapcsolatot. Pedig milyen jó is lenne az! - De hát ez a hajó elúszott, engem pedig már túl sok minden köt ide, ehhez a városhoz. Egyszerűen nem hagyhatok fel minden kötelezettségemmel, hogy elinduljak megkeresni Corinát. Főként úgy nem, hogy tudom, itt van a nagyim is. Egyik szemöldököm feljebb szalad, de egy féloldalas mosoly is az arcomra kúszik, mikor elkezd nevetni. - Ó, ha képes lennél kihordani egy gyereket, neked is lenne elég sok már. Na meg néhány évtizede még nem zavart, hogy ennyire virgonc vagyok. - Mosolygok rá vissza, noha én nem lököm meg a vállát. Érti azt ő anélkül is. De szépek is voltak azok az idők Haight-Ashburyben. Semmi kötöttség, semmi felelősség, csak az életet élveztük, amennyire tudtuk. Csendben hallgatom, amit mond, miközben folyamatosan aprókat bólogatok, és hol a földre, hol pedig vissza rá vándorol a tekintetem. - Ha már a kölykökkel is ugyanezt kell csinálnom, egy nyolcvan évessel miért ne tehetném? Van benne valami. - Adok neki igazat. Nem vagyok sokkal előrébb, mert még mindig nem tudom pontosan, mit kellene tennem, de végre adott valami támpontot ő is. Ebből legalább eltudok indulni. Végignézhetem a lehetőségeket, mielőtt döntenék. De jelenleg most inkább arra hajlok, hogy magamnak megtartom ezt a kis információt. Vagyis Nagival, ez lesz a mi kis titkunk. Ő amúgy sem jár túlzottan a falkához, így nem hinném, hogy bárkinek is mondogatná. Meg fogalma sincs, hogy kiről beszélek pontosan. - Persze, tudom. Köszönöm. - Hagyom, hogy végigsimítson a vállamon, aztán pedig megfogom a kezét. - Viszont jó lenne, ha el is tudnálak érni valahogyan. - Mert jelenleg nem igazán tudom, hogy miként tudnám a segítségét kérni, ha még azt sem tudom, hol találhatom meg. Nem kételkedem benne, hogy képes lennék megkeresni, sőt. Csak egyszerűen… nem tudom, az is időt venne igénybe. - Na de megöl a kíváncsiság, hogy mi szél hozott ide vissza, Fairbanksbe. Nem hinném, hogy csak a szülőhazád akartad meglátogatni, ha már egy éve itt vagy. - Kérdezem tőle kíváncsian. Tudja jól, hogy nekem bármit elmondhat. Sőt, ha van olyan dolog, amit nekem nem mond el, ott már gondok vannak. Eléggé kölcsönös bizalom volt köztünk korábban, ez remélhetőleg most sem változott. Bár eltelt huszonöt év és ő másik testben pompázik, de nem kell ám mindennek változnia.
Nem tartok tőle, hogy ne tudná kezelni a kialakuló helyzetet úgy, hogy ne származzon kára belőle a falka irányába. Noha én magam nem "jelentkeztem be" a mélyen tisztelt Alfánál, mint tette azt nem egy testvérem, mégis... ha jelentést tesz erről a találkozásról, nem fogok haragudni érte, megértem, hogy nem tanácsos holmi kóborokkal barátkoznia látszólag minden ok nélkül. - Az élet már csak ilyen. - Sóhajtottam szelíd mosollyal és hasonló energiákkal fürkészve a nagyra nőtt leszármazottam. - Gondolj bele, ha minden beharapottammal tartanám mai napig a kapcsolatom, akik még életben vannak, másból se állna az életem, mint beszélgetésekből és számlafizetésből! - Nevettem az általam felvázolt képre. Tényleg úgy festenék tőle, mint egy nyugdíjas nagyanyó, aki rendszerint körbetelefonálja a rokonságot. Nyugalmazás... ha csak sejtené, mennyire közel ennek a lehetősége számomra! De nem, egyelőre nem terhelem saját jelenem súlyával, mindent a maga idejében. Ez most az örömé. A viszontlátásé.
Milyen kár, hogy megjegyzése - bármilyen könnyednek szánja - leolvaszt minden mosolyt arcomból, de még energiáim közül is. - Kimondtad a varázsszót. Ha képes lennék. De nem vagyok... Soha nem játszottam ki a természet ezen törvényét, pedig ki tudja, talán lehetséges, hisz őrzőktől kaptam testeimet az évtizedek során, de... elfogadtam a dolgot és sajátjaimként szerettelek titeket mind cserébe. Éppen annyira a fiam vagy, Ryder, mint amennyire Corina a lányom, nem számít a beharapási sor! De azt... azt egyszerűen nem vagyok képes elfogadni, hogy akinek megadatott a lehetőség, hogy családja legyen, IGAZI családja, ne tegyen meg mindent, hogy nekik jó legyen! - Fakadok ki dacosan, kissé talán hirtelen módon, semmiből jövő haraggal, mely energiáim rezgésében is megjelenik, hogy lapít mindegyik farkas köröttünk nyüszögve, idegesen tőle. - Így van! Tegyél meg mindent a lányodért kölyök, még ha ő nem is tud róla, honnét és miért mindez a támogatás. Ne engedd el a kezét, mert annál rosszabb nincs, mint meg sem próbálni valamit. - Szusszanva rogytam le mellé vissza, mert az imént a lendület felpattanásra késztetett. Sütött felőlem a gondok nyomasztó kimondatlansága, ám ahelyett, hogy kifejtettem volna őket, inkább segítségemet ajánlom fel - fel se kellene ajánlani, hiszen olyan magától értetődő mindez! - a hímnek, dacos szusszanás közepette, ahogy szőke tincseimet füleim mögé gyűröm, mintha csak ezzel a hanyag mozdulattal akarnám dühömet, gondjaimat elűzni magamtól. - Oh, igaz is... én... most nincs nálam a telefonom, fejből meg nem tudom a számomat, - hogy is lenne, mikor úgy festek, mint valami vadember, akinek az elnyúlt pulcsi az egyetlen vagyona. Lehet, már a telefon kifejezés is meglepően hat az összkép mellé Ryder számára. - de ha megadod a tiédet, a napokban elküldöm a saját számomat. Haza megyek. Haza kell mennem, ha Sangilak hatszor hajít is az udvarra vissza, mert én ilyen vagyok és ott van rám szükség, nem a végtelen rengetegben, magányra kárhoztatva. Szeretném hinni, hogy nem csak rombolni, de építeni is képes vagyok, ahogyan azt Tupileknek a szellemvilágban megígértem. Kérdésére finom mozdulattal húzom félre a pulcsit vállamról, szabaddá téve kulcscsontomat, s rajta a kör alakú tetoválást láthatóvá a számára. - Emlékszel még, mikor rákérdeztél egyik alkalommal, mit jelképez a tetoválás mit mondtam? A testvéreimről és a közöttünk levő kapocsról? Ezért vagyok most itt... a tetoválás, általa valami felsőbb szellemhatalom haza hívott. Feladata van számomra itt, de erről egyelőre nem szeretnék beszélni. Már így is épp eléggé bajba sodorhattalak, mit fogsz mondani a falkának rólam? - kúszik vissza vérszegény módon mosolyom képemre.
- Bele sem merek gondolni. – Voltak, és remélhetőleg még mindig vannak beharapottaim nekem is, habár nem nyolcszáz évnyi adag ebből. Száz-százötven éves koromig szerintem senkit nem is haraptam be, ha jól belegondolok. Ezt követően is megválogattam az utódaimat, és nem csak úgy osztogattam mindenkinek ezt az ajándékot. Mióta viszont itt vagyok, és Tarkként foglalatoskodom, még kevesebb utóddal tudtam csak szolgálni. Ha egy életképtelen egyedet harapok be, akkor az nem csak rám, de az egész falkára szégyent hozhat. Nem engedhetem meg ezt a luxust magamnak, ezért tehát maradok a válogatózásnál. Szavaim látszólag mélyebben érintik, mint azt én akartam volna. A kezdeti nyugalomból olyan hirtelen lesz színtiszta indulat, hogy szinte fel se fogom. A farkasokra pillantok lopva, ők is csak lapítanak körülöttünk, én pedig nem tudok mást tenni, mint végig hallgatni, amit mond. Sóhajtva hajtom le én is a fejemet. Tudhatná, hogy nem szöget akartam verni a szívébe ezzel, de látszólag akaratlanul is sikerült. Csendben hallgatom végig a kifakadását, majd miután újra helyet foglal, én eleinte még rá sem nézek, meg sem szólalok. ~ Sajnálom… ~ A megszólalásig nem jutok el, és inkább csak mentálisan mondom el neki a bocsánatkérésemet, amit igazán meg is érdemel. A viccelődést viszont lehet mellőzni fogom mindezek után. Semmi szükségem nincs még egy ilyesfajta kifakadásra. Így is mind én, mind a farkasaim lapítanak valamelyest ezek után. - Nem feltétlen telefonra gondoltam, hanem például, hogy merre laksz. De elmondhatom a számomat is. - Most már én sem vigyorgok annyira, mint néhány perccel korábban. Sőt, semmiféle mosoly nem kúszik az arcomra, és inkább maradok komoly. Most mindenképpen. Ki tudja a végén még provokálásként fogná fel ezt is. Bár nem látok rá sok esélyt, tekintve, milyen jó kapcsolatot is ápoltunk régen, de az előbb is olyasvalamin kapta fel a vizet, amire nem számítottam. Az elővigyázatosságom ezután szerintem megérthető… Mikor a tetoválást mutatja meg, és elkezd beszélni, csak egyszer-egyszer bólintok, jelezve, hogy emlékszem bizony. Nem éppen olyan dolog ez, amit az ember könnyen elfelejt. Tekintve mennyire szkeptikus voltam még előtte ezzel kapcsolatban. - Semmit. - Válaszolom utolsó kérdésére kurtán, majd fel is állok ültemből, és kicsit beljebb sétálok, hogy a víz érje a lábamat kicsit. Sóhajtok egyet, majd pedig hátra fordítom a fejemet, és úgy szólok megint hozzá. - Erről a találkáról nem fogok beszélni, de a jövőben már lehet kénytelen leszek jelentést tenni. A kényes részeket mellőzve. - Gondolom érti, mire gondolok ez alatt. A személyes ügyek, amikről beszélni akar velem, azok mindig velem is maradnak. Feltéve, ha a falkát nem kompromittálják. Bár elmondása szerint próbál a falkától minél távolabb maradni, így erre nem sok esély van. - Ez viszont azt jelenti, hogy itt vannak a testvéreid is? – Kérdezem tőle, miután lehajoltam és az arcomat megmostam a vízben. Még az esti vadászatról a vért nem igazán sikerült lemosnom magamról. Bár nem is számítottam társaságra, aztán meg elfelejtkeztem róla. De ami késik, nem múlik.
Nem ő tehet róla. Nem is igazán szavai, már maga a téma mélyembe mar, az utóbbi időben különösen kidomborodva életemben, ami azt illeti. Szerencsétlen időzítések. - Ebben remek a vérvonalunk, mit ne mondjak. Gondolatban felém küldött egyetlen szavára megadóan rogyok vissza mellé, fejemet ingatva meg, ahogy rá pillantok. - Ne sajnáld, nem... nem neked szólt, én csak... - Hajamba túrok, a szőke, kócos tincseket igyekszem füleim mögé parancsolni. Mindig előszeretettel meséltem neki történetekről, az első farkasokról és mindazokról, amit testvéreimmel átéltünk, most mégis nehezen jön ajkamra a történet. Két dologról nem ejtettem ugyanis sosem szót senkinek, ebből az egyik Alignak megölése. A történetet jól ismerheti helyi legendákból, de azt sem megerősíteni, sem cáfolni nem áll szándékomban, s ugyan ez van a beharapásunk előtti időszakkal kapcsolatosan is. - Mielőtt Alignak farkassá tett, jegyben jártam. Nem voltunk szerelmesek egymásba, de nagyon jó volt a viszonyunk és szeretném azt hinni, hogy a mai napig barátok vagyunk. - Ebből talán már levághatja azért, hogy valamely Alapítóról van szó a történetben. - Mindketten tudtuk, hogy a kettőnk kapcsolata nem az a nagy, végzetes szerelem, de ő megtalálta! Megtalálta és most... - Ajkaimat dacosan préselem össze, ahogy keresem a megfelelő szót. - Fel akarja adni mindezt... a nőt, a meg nem született gyereküket egy nagyobb jóért, ami bármennyire is nemes cselekedet, nem tudom támogatni. - Suttogom magam elé meredve, ölembe ejtett kezeimet szemlélve, mintha nem lenne azoknál érdekesebb. Óvatos, bizonytalan tekintettel pillantok fel az vérvonal-unokára, pontosítására fanyar mosoly fut képemre. - Hát ez egy roppant jó kérdés lenne jelenleg... - Tárom szét kényszeredetten nevetve fel karjaimat, az elnyűtt pulcsival is utalva arra, fedél rég nem volt a fejem felett mostanában. Nem tudom, hányadán állunk Sangilakkal. - Maradjunk a telefonnál, jó? - Egyeznék ki mindenki lelki békéje érdekében.
Másfelé terelődik a téma, nem csak tekintetemmel követem mozdulatát, ahogy feláll ültéből, de testemmel is fordulok utána a farönkön ülve. - Azt semmiképp nem akarom, hogy hazudj értem, Ryder! A szándékaim eddig sem voltak ártóak a falka felé, de ha mégis személyesen győződne meg minderről a vezetőség... én állok elébe, nyugodtan megmondhatod nekik. - Okkal kerültem eddig is a falkával való érintkezést, eztán sem igyekszem belefolyni a dolgaikba semennyire, míg ők sem tesznek nekem keresztbe. Példának okáért lehetetlenítik el az utódaimmal való találkozást. - Igen. Többnyire... Mióta tisztában vagyunk a kör hívásának jelentőségével, akadnak, akik ismét útra keltek innét másfelé. - Adok reményeim szerint kielégítő választ a kölyöknek, az meg fel se merül bennem, hogy kérnem kelljen, ezt viszont mindenképp kezelje bizalmasan. Már nem azt a kort éljük, mint egykoron... ezt ő is tudja jól.
Tényleg nem állt szándékomban megsérteni őt. Sőt, ő is egy azon utolsó személyek közül, akivel ilyet szándékosan tettem volna valaha is. Bár én amúgy sem vagyok olyan, aki szándékosan mások lelkére lép, de néha nekem is olyan dolog csúszik ki a számon, amit ugyan humorosnak akartam beállítani, a másik fél viszont félreérti, túlreagálja. Csendben ülök ezért is, miután elnézését kértem, arcomról lerí, hogy egyáltalán nem állt szándékomban megsérteni őt. Egyik szemöldököm kicsit feljebb szalad, hogy arról kezd el beszélni, mi is volt a beharapása előtti időkről. Csak most realizálom, hogy egymás közt még nem is beszéltünk eddig a beharapásunk előtti időszakról. Vicces, hogy bő 300 év után is még mindig szégyellem valamelyest a származásomat, hogy honnan jöttem, mik történtek velem abban az első néhány évtizedben. A teremtőm árulása és az előtti néhány évről már sokkal inkább meg tudtam nyílni, ha valaki nagyon kíváncsi volt, de vissza sosem utaltam, hogy miként kerültem oda, vagy ilyenek. - Biztosan meg van rá az oka. Bár nem tudom, miféle okból cselekedne így valaki, de nem ismerem őt, se azt, mi az a nagyobb jó, amiről beszélsz. De tudod jól, hogy nem foglak faggatni. - Ismerhet már, ha óhaja-sóhaja van, vagy szimplán csak ki akar beszélni valamit, akkor én itt vagyok neki, de semmit nem fogok erőltetni. Meghallgatom, ha tudok, segítek is neki, de ennyi az én hatásköröm. Röpke sóhaj tör fel belőlem is ez után. - Szerelem… Ez is olyan, amit még életemben nem éreztem… Kötődök emberekhez, szeretem is őket, egyeseket jobban, mint másokat, de a szerelem nagyon távol áll tőlem… - Egyszerűen sosem tudtam még magamat senki mellett elkötelezni. Már úgy értve, hogy házasság, aztán monogámia… Egyszerűen nem vallana rám ez a kötöttség. Szeretem élvezni az életemet. A papíron való házasság pedig, hogy ha velem bármi történne és a lányom után az adott illető feleljen, az ellen nincs kifogásom. Az csak egy darab papír számomra. Bólintok csak, aztán pedig elmormogom érthetően a számomat, néhányszor megismételve és őt is kérve, hogy ismételje meg. Talán beleég így jobban az agyába. Biztos, ami biztos. Nem akarom, hogy az legyen, később nem tudom elérni őt. - De egyébként a Lakban és akörül is megtalálhatsz engem elég gyakran. Már ha tudod, hol van. - Fogalmam sincs, hogy egy év alatt mennyire ismerte ki a várost. Egy év… Egy éve itt van, és még csak most szerzek erről igazán tudomást. Szörnyű. - Nem fogok hazudni nekik. Csak nem mondom el a találkozást. Vadászni indultam az este, és gyakori, hogy csak másnap reggel térek haza. Ez is egy ilyen este volt. - Bólintok egy lágy féloldalas mosollyal. Szeretek a természet lágy ölén pihengetni, bár, ahogy egyre hidegebbé válik az idő, egyre kevésbé vagyok ilyen kevés ruhadarabban, mint most. Bár akkor is számíthatnék arra, hogy a farkasaim, ahogy csak tudnak, próbálnak melegíteni. - Gondolom többnyire mindnyájan kóborok vagytok. Nem mintha annyira gondom lenne, se veletek, se a kóborokkal. Az elsőre ékes példa te vagy, másikra meg főként a munkáltatóm. - Na nem mintha ennyi kóbort ismernék csak, egyedül azzal a hímmel gyakrabban kerülünk egymás látóterébe, mint másokkal. - Még mindig nem tudom elhinni, hogy már egy éve itt vagy, és csak most találkozunk… - Mondom, mikor újra helyet foglalok előtte, és megfogom az egyik kezét. - Amit mondtál, hogy ha bármiben segítségre lenne szükségem, számíthatok rád. Remélem tudod, hogy ez visszafele is igaz. - Távol álljon tőlem, hogy a barátaimat, szeretteimet ne segítsem, ahogy csak tudom.
El kellett mosolyodjak szavai hallatán, s fülem mögé söpörtem kócos szőke tincseimet. - Tudom jól. Én... szeretnélek beavatni idővel, ha úgy alakul, Ryder. Szeretném megosztani ezt is veled, mint minden tudást, amit a külön töltött időben szereztem, csak most még nem alkalmas az idő. Vannak dolgok, amiket helyre kell hozzak a testvéreimmel, mielőtt bármi ilyesmit teszek. - Sóhajtottam aprót. - És most biztos azt hiszed, mézesmadzagot húzgálok az orrod előtt, pedig hidd el, kölyök, addig jó, míg tudatlan vagy! - Nevetek fel kissé, utána tekintve, ahogy a hideg vizű folyóba gázol. Halk, könnyed kacaj hagyja el ajkaimat szavaira. Szerelem. Nagy szó, nem igaz? - Teljes mértékben megértelek, bár nem mondom, hogy mi csináljuk jól, ahogy azt sem, hogy azok, akik hajszolják a dolgot. Egyszerűen csak... ha esélyed lesz valaha a boldogságra, kölyök, ne szalaszd el! Teljesen mindegy, hol vagy kiben leled azt meg. Oké? - Szusszanva lököm fel magamat az uszadékfáról, hogy én is a folyóvíz felé vegyem lépteimet, annak partján állapodva meg. Számot is ott cserélünk, finoman felszaladó szemöldökkel adózva finom beszólásának. - Ugye tudod, hogy csak mert nagyra nőttél, még lazán bokán tudlak rúgni az ilyenekért? - Húzom játékosan feddve meg. - Hát hogy a fenébe ne tudnám, hol van a lak?! - Nevettem is el végül kissé mondandómat, ráhagyva, hogy intézze a saját falkáját akképpen, ahogy azt ő jónak látja. Nem holmi csikó már, hogy pátyolgatásra szoruljon, bármennyire is visszaránt a múltba közelsége, jelenléte, ismerős rezzenései, vonásai. - Valahogy úgy. Remélem megérted, hogy nem fogom kiadni a többieket. - Magamat se adtam volna, ha nem lenne az a tényállás, ami, lássuk be, bármennyire is unfair mindez vele szemben. Nem is fejtem ki a dolgot, elvégre nem azért kerestem energiáit, s követtem őket idáig, hogy az első újratalálkozást a jövendő árnyaival szennyezzem be. - Mivel foglalkozol egyébként? - Érdeklődök, mert tényleg kíváncsivá tett ezzel a kóbor munkáltatós megjegyzéssel. A témát ugyanakkor a világért sem terelném. Na jó, talán egy egészen kicsit... - Sajnálom, hogy nem kerestelek fel előbb! - Tekintek fel rá széles mosollyal, nagyot bólintva a megjegyzésére. - Még szép, hogy tudom, kölyök. Mernél csak mást mondani... - Böktem oldalba finoman ökölbe szorított kezemmel. - Merre tartasz különben? Elkísérünk egy darabon szívesen, ha nem bánod! - Remélem, nincsen ellenére a dolog és valóban egy irányba tartunk. Hónapok után végre ismét úgy érzem, megleltem az ösvényt, mit kerestem a sötétben. Ideje hát hazamenni...
// Hacsak olyat nem írsz, részemről ez lenne a záró, pm-ben meg egyeztethetünk következőt, ha szeretnél! ) //
- Ne aggódj már. Tényleg semmi gond. Megértem én. - Mondom neki egy mosollyal az arcomon. Ha nem akarja elmondani, hát nem akarja. Én tényleg nem fogom emiatt megutálni, vagy bármi hasonló. Mondjuk én az utálatra szerintem képtelen vagyok. Vannak idők, mikor megharagszom egy-egy emberre, de megutálni még senkit nem utáltam meg. Mármint azóta, mióta új ember vérfarkas lettem az előző évszázadban. - Én már most is boldog vagyok. - Rándul meg az arcom egy félmosolyra, szavaim őszinték. Én legalábbis így érzem. Biztos vagyok benne, hogy rátett erre egy lapáttal az is, hogy kiderült, ő is itt van a városban. Régi ismerősöket mindig jó látni, de olyanokat, akik ilyen közel állnak az emberhez… Felbecsülhetetlen. Legszívesebben egész nap ölelgetném, meg puszilgatnám, bepótolva az elmúlt időt, de ehelyett az előbb majdhogynem megbántottam. Nem mindig alakulnak úgy a dolgok, ahogy kellene. - Hát igen. Addig még felérsz. – Vonok vállat könnyedén, de egy kis mosoly az arcomra szökik. Örülök, hogy magunk mögött hagytuk az előbbi kis affért, mikor rendesen felcsattant, és mind a ketten megint viszonylag jókedvben vagyunk. Ezt szeretem én, nem azt, mikor túl komolyan kell venni mindent. - Jaj, dehogy is. Sőt, reméltem is, hogy nem fogod. Addig jó, míg nem tudok róluk. - És ez bizony így van. Ha kiderülne, hogy valaki, akit ismerek egy vérvonal alapító… hát biztos másképp állnék hozzájuk, szimplán már csak a tudat miatt. Inkább maradok a boldog tudatlanságomban, hogy az egyetlen vérvonal alapító, akit ismerek, az a mellettem álló nőstény. Nem is kell nekem több most. - Motorok, hószánok, kocsik. Főként ezeket szerelem meg, ha gondjuk akad az embereknek. Vagy pedig a saját motorom bütykölöm. Egyiket pénzért, másikat pedig csak szimplán a magam szórakoztatásáért. - Elvégre nekem is élnem kell valamiből. Ez a munka pedig nekem tökéletesen megfelel. Szeretem is csinálni. - Igazából az estét itt terveztem tölteni. De sétáljunk egyet mindenképp. - Mondom neki egy apró bólintás és mosoly keretében. Meg is fogom a kezét a nősténynek, aztán meg is indulhatunk.
// Köszöntem szépen, imádtam a játékot! És már várom is a következőt. //
A távolban hallottam a két folyó zúgását, ahogy utat törtem magamnak... utat törtem? Sokkal inkább robbantottam, ha engem kérdeztek. Talán egy picit nem voltam tekintettel az élővilágra, miközben csak az érdekelt, hogy mehessek előre. Mondjuk, túléli, ez a vadon idősebb mindannyiuknál, egy kis félretaszítás nem fogja megölni. Szaporán vettem már a levegőt, mondhatni, hogy káoszba fulladt, de én csak mentem előre, mint a gőzgép. Találó, égettem az üzemanyagot megállás nélkül, csak éppen nem szennyezem a levegőt... na jólvan, kit akarok átverni, ennyire azért nem vagyok aktivista, hogy már ilyenekre is gondoljak. Szóval rohantam, izmaim már égtek, üvöltöztek gyakorlatilag a pihenésért és hogy végre oxigén juthasson közéjük, a friss vérről már nem is beszélve... mint kb az elmúlt fél órában állandóan már... vagy tovább, nem tartottam fejben. Még, tovább, hajszoltam magam, megállást nem tűrve... egészen addig a pontig, míg már én is úgy voltam vele, hogy elég lesz. Rátenyereltem a térdeimre, ahogyan előre hajolva igyekeztem friss levegőhöz jutni. Pár másodpercet engedélyeztem magamnak ebben a pozícióban, mire karomat magam elé emelve megnéztem az órámat. Négy óra... ennyi idő telt el azóta, hogy nekiálltam futni. Hol gyorsan, hol lassabban, de inkább gyorsabban, ki tudja, hányszor körbefutva az erdőben a várost. Az első fa tövébe vágódtam le, nekivetve hátamat a kemény kéregnek. Hátradöntöttem a fejem, mélyen szívva ki és be a levegőt. Ahogyan kezemet magam mellé helyeztem, éreztem meg a dudort... hogy is felejthettem el. Előhúztam a szájharmónikámat a zsebemből... hát pajtás, te már elkísértél pár háborúba... szólsz még? Számhoz emeltem és rákezdtem egy régi katonadalra a régi időkből. Felelevenedett előttem a múlt, mikor még az első háborúban ültünk a végeláthatatlan lövészárok-rendszerben és két csata között vagy ez volt a számban, vagy a cigaretta. Most valahogy sokkal harmónikusabb volt az összkép, mint akkor, a sárban és mocsokban, elesett bajtársak vérében fürödve. De hogy mi volt ez a rohanás? Nos... olykor mindenkinek ki kell engedni a fáradt gőzt. Elég sok időt töltök mostanában egy helyen Rachel révén, és az állandó mozgás is kiesett, elvégre "betegállományban" vagyok. Szóval, időről időre kijövök és megmozgatom magam, mint amikor Primmel is összefutottam nemrég. Most viszont volt némi edzés szaga is a dolognak. Nem akarok pocakos nagypapává válni az évek során, és bár a farkaslét megőrzi az ember erejét és fittségét, de időről időre kell egy ilyen mozgás. Közben véget ért a katonadal, na meg a pihenésre is szánt idő. Még egy dolog hátravolt... lendületből álltam talpra és másztam fel a fára. Elég alacsonyan volt viszonylag a legalsó, vastag ága, melyikre kimásztam, majd beakasztottam a lábaimat a térdemről. Leengedtem magam, fejjel lefelé lógtam pár másodpercig... majd felhúztam magam, felülve... majd vissza... jöhet az utolsó napirendi program, ahogyan ezt csináltam ott az erdő közepén...
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Mostanában egyre gyakrabban jártam ki ide, vagy legalábbis erre a környékre, de mindig figyeltem arra, hogy ne legyen itt senki se, mintha csak a világ elől menekültem volna, hogy átgondoljam, hogy mit is kellene tennem. Az életemet sok halál övezte, de ugyanakkor sok ember, farkas köszönhette nekem az életét, de most talán újra elkéstem. Pár napja kértem engedélyt, hogy elhagyjam a várost, mert úgy tudtam, hogy egy régi ismerősöm bajban volt, de mire odaértem, addigra túl nagy volt a pusztítás és én se úsztam meg támadás nélkül. Szerencsére a múltamnak köszönhetően egész jól megúsztam a dolgot, csak egy-két sérüléssel tértem vissza, ami meg komolyabb volt azt ellátta Balthazar,- az egyik gyógyító-, hiszen cserébe kérhet bármit, ha tartja a száját. Nagyon remélem, hogy így lesz, mert senkinek se kell tudnia, hogy jó pár száz kilométerre innét bajba keveredtem és azt se, hogy mit tettem… Ezért is takargatom a ruhám vagy éppen kabátom ujjával a karomat, s a kezemet… Csendesen hallgattam a Chena és a Tanana folyó morajlását, mintha még a hideg se lenne képes visszább fogni őket, pedig a nappalok is egyre hűvösebbek lettek, de ennyi év után csoda lett volna, ha még nem szoktam volna meg ezt az időjárást. Fel se tűnt, hogy mennyire elröppent az idő, amíg a nevelt lányom ki nem röppent a fészekből. Ekkor jöttem csak rá igazán, hogy mennyi ideig hazudtam és áltattam magamat, s azt is tudtam, hogy többé nem akarok ebben élni, hogy nem akarok Ry felesége lenni. A lánya miatt mentem hozzá, ha vele történne valami, akkor legyen ki vigyáz rá, de a jelenlegi törvényeknek köszönhetően biztos meg tudjuk oldani azt, hogy én is vigyázhassak rá, de nincs kedvem többé hazudni, hiszen a gyűrűt is hosszú ideje nem viselem, mintha sose létezett volna. S amikor erre gondolok, akkor egy személy jut eszembe Chan, majd a vonyítása és a tűzvész, ahogyan pillanatok alatt illant el a boldogság, ahogyan egy illúzió is. Mintha sose létezett volna, pedig tudom, hogy létezet, ahogyan azt is, hogy a szívem azon a napon megperzselődött. Lábamat lassan lógattam bele a folyóba, hiszen eléggé lementem ahhoz, hogy érezhessem a víz gyengéd simogatását, majd rövid időre még a fűbe is leheveredtem és hagytam, hogy az emlékeim eltemessenek, és végre rávegyem magamat, hogy bejelentsem azt, hogy válni szeretnék, hogy ki akarok lépni ebből a hazugságból. Bár nem hiszem, hogy túlzottan meg fogja hatni a dolog. Mindegy is… S addig nem is volt gond, amíg közeledő léptek meg nem csapták a fülemet, majd szapora szívverés, légzés, majd egy kisebb puffanás, mintha valaki ledobta volna magát a földre. Kezembe vettem a cipőmet és lassan indultam el a hang irányába, de a fák takarásában maradtam. Csendesen hallgattam a zenét, mire újra emlékek rohamoztak meg. Háborúk idején sokat hallottam már eme dallamot, majd végül valami miatt elindultam az ismerős ismeretlen felé. Többször láttam már a falkában, de nem igazán beszélgettünk eddig. Olyanok vagyunk, mint egy nagycsalád, de még se beszél egymással mindenki. Mindegy, hogy mennyi ideje van itt. Lassan neki dőltem a fának és úgy pillantottam fel. – Nem is tudtam, hogy most már nem csak farkasok, hanem „majmok” is járnak ezen a vidéken. – szólaltam meg játékosan, mosollyal az arcomon és reménykedtem, hogy nem veszi túlzottan magára a dolgot, hiszen én is sok becenevet kaptam már a pöttöm alkatom miatt, de nem bánom. Törékeny és aprónak tűnő teremtés vagyok, de valójában nem vagyok az. – Remélem nem zavartalak meg, csak a dallamok idecsalogattak. Egyébként Symara vagyok, de sokan csak Sym-nek hívnak. Te pedig Nicholas vagy, ha nem tévedek. – pillantottam rá mosolyogva, majd ha annak láttam jelét, hogy esetleg még is rosszkor toppantam be, akkor egyszerűen csak ellöktem magam a fától és elindultam tovább az utamra, vissza a városba, vagy ha esetleg leszeretett volna jönni a fáról és útban lettem volna, akkor is arrébb léptem. Ha pedig egyikről se volt szó, akkor továbbra is a fának támaszkodtam és onnét figyeltem őt kíváncsian, s mosollyal az arcomon.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Hányszor megkérdezték már ezt tőlem... nem, nem azt, hogy ki vagyok, vagy hogy majom vagyok-e, utóbbiról egyesek inkább kijelentést tesznek, mint hogy megkérdezzék, amúgy mit gondolok a dologról. Mellékes. Inkább a fiatalok szokták megkérdezni, hogy mégis mi szükség lehet erre, elvégre ha valaki farkasbőrbe zárva rohangál az erdőben, már garantált a fitt test, a megfelelő erőnlét, akár évszázadokra is. Pontosan ez az a fajta hozzáállás, amely elvezethet minket a tespedt öregkorhoz. Nem mondom, van igazság abban, amit állítanak, elvégre ez a lét eléggé hozzájárul sok mindenhez. Viszont ha csak erre hivatkozva hárítjuk el a lehetőségét a dolognak, az régen rossz. Ennyi erővel nem lenne szükséges a vérvonalunkat se fejleszteni. Hogy miért nem? Az ember erőnléte ugyanúgy a testéhez tartozik, mint a vérvonala, a farkasa, a szellemi jelenléte, akármi. Az embernek, még ha vérfarkas is, nem árt törődnie magával. Nem kell 60 centis kar, elég csak egyszerűen olykor elvégezni pár gyakorlatot, leszállkásítani. Meg őszintén szólva még a kedvem is jobb ilyenkor. Kevés jobb dolog van annál az egészséges kimerüléstől, ami egy ilyen program után szokott beköszönteni. Szóval, már a végén jártam, ahogyan nem pont mindennapos hasizmozást, ilyen körítéssel, hogy miért is. Nem nagyon számoltam igazából, hogy mennyit csinálok meg. Tisztában vagyok vele, hogy sokkal többre vagyok képes, mint az átlagember. Egyszerűen csak csináltam, általában vagy addig, míg már tényleg mutogatja az "Elég" táblát a testem, vagy meg nem zavarnak valamilyen módon. Nos, az utóbbi következett be, már nem mint ha zavaró tényező lett volna annyira az érkező... te, ebből elég jó rím lehetne. Érzékeltem tudatomban a jelenlétét, de távol volt meg amúgy is, tele van az erdő így este falkatársakkal, mikor kissé becsukja a szemét a külvilág és azok lehetünk, amik vagyunk. Nos, úgy tűnt, az este tartogat nekem pár dolgot. Nem zavartattam magam, még akkor is folytattam, amit, mikor már elég közel volt. Hallottam, ahogyan a kéreg nyomódik támaszkodása hatására, majd a hangja is elért. Ekkor "egyenesedtem ki és néztem le rá". Az arcát és energiáját, már ami elért engem a pajzsa mögül, hogy igen, már láttam őt én is, de semmi közelebbi... ellenben. Elfogott egy érzés abból, ami elért engem. Nem, határozottan nem volt közünk egymáshoz a múltban az emlékeim szerint, de mégis éreztem valamit, ami azt sugallta, hogy talán mégse így van teljesen. Egyelőre nem tudtam hová tenni a dolgot, ahogyan belefúrtam a nő szemébe a tekintetemet és kerestem a választ. Akkor még nem tudom, mit éreztem, de végül aztán rájöttem a találkozásunk során. - Én meg nem tudtam, hogy errefelé egyesek kifejlesztették a fejenjárást. Valljuk be, eléggé komikus látvány volt nekem így fejjel lefelé nézni valakit, ténylegesen mint ha fejre állt volna. De aztán elmosolyodtam én is, nehogy azt higgye, hogy valami olyat mondott, ami előhozza belőlem a morgós farkast. - Ejha, ekkora hírem van? Biztos csak a zene vonzott ide? - ennyit szerintem megengedhettem magamnak. - Örülök a találkozásnak Sym, egyáltalán nem zavarsz. Nyugodtan hívj Nicho-nak, ha úgy tetszik. Lenyújtottam a kezemet. Nem voltam híve a formális bemutatkozásoknak annyira, de talán egy pacsit tud adni innen, ha eléggé felágaskodik. Mint ne mondjak, nem pont ő a legmagasabbra nőtt vérfarkas a falkában. - Szóval idecsalt a zene. Akkor gondolom nem először hallottad ezt a dalt. Valljuk be, a katonadalok nem pont popzenei termékek, nem lehet őket mindenhol hallani. Ha valaki az ilyesmi idevonzza, annak legalább egyszer hallania kellett, ha nem ismernie... bár az is lehet hogy megszállott zenerajongó a hölgy és szereti a dallamos dolgokat. Sose lehet tudni.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Mindenkinek szüksége van egy kis nyugalomra, kizökkenni a hétköznapok mókuskerekéből. Mondjuk, én szerencsés vagyok, hiszen senki se mondja meg azt, hogy mit tegyek és mikor, hiszen enyém a bolt. Ennek ellenére is egy embert felvettem, mert a segítség mindig jól jön. Na, meg ezüstöt is messzire kerülöm, néha még ránézni is nehéz, de a múltamat tekintve ez nem csoda, hiszen emlékszem azokra az éveimre, amikor elég gyakori volt, hogy éreztem a „jótékony” hatását. S igyekeztem arra törekedni, hogy Helena se tartson valami szörnyű főnöknek, ha vizsga volt, vagy valami miatt nem tudtunk teljes napon nyitva lenni, akkor nem voltunk. Én is beálltam a pult mögé, de azért én se értem rá mindig, mást meg nem állt szándékomban felvenni jelenleg. Előbb még őt is meg kellene ismernem, de mindent sorjában. Előbb Ry-al beszélek a válásról, utána meg jöhet a csinos pofi, hogy megtudjam, hogy kit is alkalmazok. Lassan indultam el a hangok irányába, de arra már egész hamar rájöttem, hogy farkasról van szó. A szívének ritmusából pedig arra tudtam következtetni, hogy most futotta le legalább a maratont 4x. Nem mintha baj lenne, mert olykor én is elveszek a hegyek között egy kis futásra. Megvan annak a szépsége is, amikor nem farkas alakban futunk, meg attól még, hogy farkasok vagyunk, nem árt kordában tartani az erőnket, s kifárasztani magunkat, hogy ne mindig akarjuk levetni a ruháinkat, hogy utána a bundásunkkal járjuk be a vidéket. Kíváncsian lépdeltem egyre közelebb, ahogyan a dallam abbamaradt, majd hamarosan már inkább a fa „sírását” hallottam, ahogyan egy nehezebb súly alatt újra és újra megmozdulnak az ágak. S az esetlegesen rátelepedett hó meg a földre hull. Én se túlzottan voltam óvatos, hogy ne csapjak zajt és hamarosan el is értem a fához, amiről lelógva megpillantottam a hímet. Könnyedén dőltem neki a fának, de valószínűleg a fa árnyékában még kisebbnek tűnhettem, mint amilyennek eleve néznek. 166 cm-rel biztos, hogy nem fogom megnyerni az óriás emberek versenyét, de legalább könnyebben el tudok rejtőzni a tömegben, vagy a kisebb zugokban is, ha úgy hozza a helyzet. Köszönés helyett viszont inkább egy kicsit viccesebb, játékosabb megszólalással indítottam. Szerencsére viszont vette a lapot, hogy nem komolyan gondoltam és ez legalább már jó kezdet, hogy nem evett meg amiatt, amit mondtam. – Az ember mindig igyekszik valami újat mutatni és meglepni a társait. – szólaltam meg a megjegyzésére mosolyogva és továbbra is játékosan. Nem vagyok olyan, aki mindent komolyan venne. Általában tudom, hogy mikor van itt a poénkodás ideje, s mikor nincs helye humornak. - Jobban örülnél, ha azt mondanám, hogy te vonzottál ide? – pillantottam fel rá kíváncsian és egy féloldalas mosoly kíséretében, majd a kezemben lévő cipőbe sietve bújtam bele, hiszen most már kicsit hideg volt a talaj. Nem mintha oly sok kárt tudna bennem tenni a hideg levegő, de ha esetleg erre tévedne egy ember, akkor elég fura lenne, hogy mezítláb állok a havas tájban. – Rendben, akkor Nicho. – s mellé még bólintottam is, illetve a szavaimat csak megerősítésnek szántam. Amikor lenyújtottam a kezét, akkor sietve csaptam bele, de ehhez még lábujjhegyre se kellett állnom. Jó, tény, hogy néha tényleg hátrány aprócska termetem, de annyira még se, mint sokan gondolnák. Meg nem is bánom azt, hogy nem nőttem nagyobbra. - Nem, talán már túl sokszor is, de ezek szerint te is. A játékodból ítélve ez nem csak egy dallam volt, hanem emlékek sokasága talán, de lehet tévedek. – szólaltam meg barátságosan, hiszen nem biztos, hogy igazam van, de abból ítélve, ahogyan a dallamokat életre keltette csak arra tudok gondolni, hogy megélte a háborút és sokszor játszotta ezt a dalt, dallamot… - Amúgy tényleg arra hajtasz, hogy bekerüljön az újságokba, hogy a Jetit fáról lecsüngve látták? – kérdeztem rá játékosan, mert ha még sokáig fog a fán lógni, akkor tuti előbb vagy utóbb a nyakam be fog állni. Bár ha lejön róla, akkor is lesz jó pár centi közöttünk, így mindegy is, hogy a fáról csüng le, vagy éppen előttem áll. - Gyakran jársz erre felé? – kérdeztem tőle kíváncsian, hiszen tényleg érdekelt, hogy ez nála megszokott vagy esetleg valami történt és amiatt vágott neki a futásnak és a csüngésnek. A pajzsom pedig nem volt teljesen felhúzva, hiszen nem éreztem azt, hogy ártalmas lenne rám nézve, ugyanakkor én is kíváncsian próbáltam minél többet megtudni a hímről.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Egyáltalán nem voltam morcos érte, hogy hirtelen valaki csak úgy odajött hozzám és most igazából a lógáson kívül mást nem nagyon csináltam. Ha úgy vesszük szinte egész nap kint voltam, volt időm eleget mozogni, szóval kicsit Mr. Sztahanov visszaülhet a kispadra. Lassan kezdett visszaállni normálisra a testem állapota, ahogyan csak lógtam lefelé és Sym-et figyeltem. Egyből átkapcsoltam pihenő állapotra, mikor már nem feszült a testem és akartam mindenáron mozgásra bírni. Igaz, hosszútávon ez a lefelé lógás se egy olyan dolog, ami pihentetőnek nevezhető, főleg, hogy egy idő után az ember fia átmegy sokkal inkább pumukliba, mint amilyen a rendes bőrszíne. Hát, igazából édesmindegy, hiába tiltakozik a testem, én általában nem nagyon szoktam figyelni rá. Örüljön csak neki, hogy nem még mindig a maratonra való felkészülést csináltatom vele, mert akkor esetleg lenne oka nyafogni. Sokkal jobban érdekelt inkább, hogy kit fújt erre a szél. Mondjuk nem csak engem. Ikina is lassan elkezdett előrébb jönni a testem rejtekéből, persze csak átvitt értelemben, hogy jobban megnézze magának a jövevényt, mondjuk ő inkább másik szinten, mint farkas a farkast. Távolabbról kerülgette, mielőtt úgy döntött volna, hogy közelebb araszol a másik erejének forrásához, kóstolgatva, meddig engedi őt. Neki is feltűnt az a jellegzetes érzés, mint nekem, a kíváncsisága pedig kihozta a vackából. Mondjuk inkább a fáradtságra fogom, amiért nem esik le, mi az egyszerű magyarázat minderre, de hagy gondolkozzak csak... olykor nemárt, nemde? Egyesek azt mondják, így se használom eleget a fejem... mondjuk Darren tudna mesélni ennek az ellenkezőjéről. - Hát, végül is, meglepetésekből áll az élet. Fejen megy a cigánykerék? Miért ne venném a lapot. Lehet ránézésre én voltam mister náci ex-whermacht, de a helyzet az, hogy szerettem én hülyéskedni, piszkálódni, vagy akár szívni mások vérét... és most nem ÚGY értem. Be tudják aranyozni az ilyenek az ember napját... csak aztán a végén nehogy túl nagy legyen az a szívás. - Hm, nos igen, határozottan jót tenne az egómnak - vigyorgok, mint a tejbetök, vagy mint egy idióta, ezt majd a nőstény eldönti. Na igen, lehetek akármilyen idős valahogy az egó nem nagyon akar kikopni belőlem. Minek kopna, hozzám tartoznak az ilyen jellegű megnyilvánulások, ez voltam én. Legalább ezek is adnak egy képet arról, miféle szerzet került fel a fára... majomkodni, ha már a kedves kolegína ezt így rám ragasztotta. Jóhogynem már Charlie-t hozta fel itt. Mikor kérdez, egy pillanatra lehunytam a szemem. Megrohantak az emlékek. Gránátvetők robbanása, géppuska ropogás, egy kiáltás, hogy fedezékbe, bombáznak minket... a szakadó hús hangja, ahogyan a társad szétrobban melletted és rád esik a tetem, te pedig csak lesöpröd magadról... majd egy-két óra múlva a lövészárokban üljél és játssz a harmónikádon, hátha a társaidba kis életet versz a zeneszóval és nem a Sztálin-orgonát kell hallgatniuk. - Jó megérzés. Minden egyes kiadott hang egy külön történet. Sokat mond a zene azoknak, kik értenek a nyelvén. Mint ha akkora muzsikus lennék. Az egy dolog, hogy tudtam játszani gitáron meg szájharmónikán, de ez is inkább hobbi szint volt, nem több... ellenben akkorát röhögök a következő megjegyzésén, hogy kis híján leesek az ágról a rázkódástól. Egek, hol volt eddig ez a tréfás kedvű nőszemély. - Kikérem magamnak, elmúlt már a no shave november - mondom, miután alábbhagyott a röhögőgörcs. - Hát tudod, hogy van ez, gyakorolni kell arra a Batman szerepre. De igazából egész jó innen a kilátás - s de perverz megjegyzés lenne, ha valami mélyen dekoltáltban lenne; aztán gondolok egyet és megint lenyújtom felé a kezemet. - Van kedved csatlakozni? Ha nem, hát nem, én nem erőltetem, bár akkor lassan lehet nekem se ártana kezdenem magammal valamit. Ám ha igen, nos... akkor nem leszek őt felhúzni magam mellé az ágra. Amilyen kis vékony dongájú nő így ránézésre szerintem gond nélkül összejönne. Igaz, kicsit kézzel rá kell majd segítenie, de annyi gond legyen. Majd ő eldönti, fakultatív foglalkozás. - Igen, elég gyakran kijövök errefelé. Mondjuk mostanában kevésbé, meg a hegyvidéket jobban szeretem, de itt nem messze a torkolattól is otthonos. Bár ahogy nézem nem vagyok egyedül - jegyzem meg, elvégre feltűnt a vizes lábszár meg hogy idáig is mezit-lábbal jött.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Mindig is szerettem jobban megismerni másokat, és akik igazán ismertek azok tudták, hogy annak ellenére, hogy szeretek másokat megismerni, nehezen lehet közel kerülni hozzám. Nehezen bízok meg másokban, hiszen az életem ilyen téren eléggé fekete bélyeget nyomott rám. De akinek sikerül, azokat az életem árán is megvédem, így történt egyszer, hogy majdnem megöltem az Alfa fiát is, majd pedig majdnem én is meghaltam, de helyette életben hagyott és megmutatott számomra egy új életet. Egy olyan életet, aminek még ma is nagy jelentősége van, hiszen különben nem biztos, hogy tark lennék. Az ember hall egy-két dolgot a másikról, főleg akkor, ha egy falkához tartozik az illetővel. Ez elkerülhetetlen, mivel az egész olyan, mint egy nagy kolesz, vagy mint egy nagycsalád, ahol eléggé nehéz zárva tartani a fülünket, meg nem is tanácsos. Nekem meg pláne nem, mert ha baj van, akkor arról jobb, ha tudok, s igyekszem megakadályozni is. A családomat mindig meg akarom védeni, még ha kell, akkor egymástól is. Kíváncsian fürkésztem a hímet, s nem csak emberi szemmel, hanem a feketebundásom is kíváncsian kapta fel a fejét. Ő is figyelte a másik farkast, ismerkedett. A bundája miatt sokan félnek tőle, s a nagyon világos kék szeme is eléggé ijesztő tud egyesek számára, főleg éjszaka, de ennek ellenére szerencsére nem egy olyan gyilkost kaptam, mint amilyen Gadhra-é volt. Akkor nem tudom, hogy mihez kezdtem volna. Tud ő is ölni, ha kell, de alapvetően békés és barátságos, s mindig is kíváncsi volt más farkasokra. Főleg akkor, ha valami fura dolog is jelen volt. Mintha csak ismernénk egymást, de még se így volt, vagy már magam sem tudom… - Egyszer talán megtudod. – mosolyodtam el, hiszen nem állt szándékomban most cigánykereket vetni és megkockáztatni azt, hogy esetleg közben a felsőm feljebb, vagyis lejjebb csússzon közben, de nem volt vele gondom. Apró teremtés voltam, de ennek ellenére remek tornász is, hiszen egykoron nagy szükségem volt rá, hogy minél jobb lehessek abban, amire a mesterem tanított… De tetszett, hogy őt se kell félteni és pontosan tudja, hogy miként viszonozza a kedvességeimet. Legalább nem egy unalmas hím, hanem van humora és ő is tudja, hogy miként lehet szívni mások vérét. - Akkor ezt észben tartom és talán legközelebb szerencséd lesz. – mosolyodtam el, s amikor megláttam a tejbetök mosolyát, akkor ajkaim szélesebb mosolyra húzódtak. Minden férfi szeretik, ha az egóját simogatják, de nem ismertem annyira, hogy megtegyem. S egyelőre jobb volt inkább a biztosabb talajokon megmaradva. Azt se tudnám megmondani pontosan, hogy miért is jöttem ide. Mi csalogatott ide, hogy szóba elegyedjek vele. A dallamokra fogtam, s talán igazat is mondtam, de túl sok minden kavargott a fejemben, így nehéz lett volna megmondani. Másrészt meg egyedül akartam lenni, erre most meg úgy beszélgetek vele, mintha régóta ismerném őt. De jó társaság volt, ez tény. Csendesen figyelem őt, hiszen látom rajta, hogy messze jár. Túl jól ismertem már ezeket a pillantásokat. Tisztán emlékeztem Chan arcának rezdüléseire is, amikor egy-egy helyet jelenítettem meg neki, vagy egy-egy személyt, akikről oly sokat mesélt. Nekem tanulás volt, neki meg egy aprócska szelet illúzió a boldogság tengeréből. De a tűz mindent felemésztett. Végül a szavai rángatnak vissza a valóságba is. - Valóban, de szerintem ezen a környéken sokan ismerik ezt a dallamot és sok emléket felidéz, ha meghallják. Talán még a legkőszívűbbek szívét is meglágyítja az emlékek tengere. – válaszolok neki barátságosan, hiszen ez a dallam nem hiszem, hogy bárkinek is kedves emléket idézne fel. Viszont a fájdalmas emlékekre is szükségünk van, hogy tanuljunk belőlük és emlékeztessenek arra, hogy mit tettünk… Nevetésére még szélesebb lesz a mosolyom, s hosszú fürtjeimbe túrok, egy apró tincset még a fülem mögé is simítok. Mosolyogva figyelem őt és ártatlanul megrántom a vállaimat, mintha nem is tettem volna semmit se. De tény, hogy eléggé fura megszólalás volt tőlem. - Ohh, bocsánat, azt hiszem lemaradtam, hogy most már Batman a menő. – kuncogom el magamat, majd a megjegyzését hallva egy apró nevetés is elhagyja ajkaimat. – Gondolom még jobb lenne a kilátás, ha nem lenne ez a fránya dzseki, ami takar. – pillantottam fel rá egy hamiskás mosoly keretében. A legtöbb férfinak tuti átfut ez az agyán. Főleg, amikor ennyire „félreérthető” megjegyzést tesznek. – Hmm, miért ne. Csak nem szakad le alattunk. - Amikor pedig felém nyújtotta a kezét, akkor egy kisebb habozás után elfogadtam. A fogaim alsó ajkamba vájódtak, hiszen az oldalam még mindig fájt. Kicsit a felső is feljebb csúszott a „mászásban”, de végül helyet foglaltam mellette, sietve tűrtem vissza felsőmet a nadrágomba, hogy ne legyen feltűnő a kötés az oldalamon. Szerintem gyerekkorom nem ültem csak úgy kedvtelésből fának tetején. Megfigyelés miatt, vagy házba bejutás miatt már annál inkább, de az teljesen más volt. Az egy olyan korszak volt, amire nem szívesen emlékszem. - Kölyköd miatt? – pillantottam rá. Fura is lenne, ha nem tudnék arról, hogy kinek van kölyke. Főleg, hogy sokszor én is foglalkozom velük. S azt is tudom, hogy mennyire felemészti az ember idejét, így nem olyan meglepő, hogy mostanában nem szokott sokat kijárni ide. - Igen, elég gyakran. Főleg mostanában. Itt minden csendes és békés, s az ember kicsit elmerülhet a gondolataiban. – majd lepillantottam a kicsit nedves nadrágomra, hiszen hiába hajtottam fel, azért az alját sikerült összevizeznem, de annyira nem volt hideg, hogy emiatt vacogni kezdjek.
Kezdőlap
) //
És már várom is a következőt. 
//
