Nos, mit mondhatnék. Nem nagyon vannak előre eltervezve maradéktalanul a napjaim. Vegyük a mait. Mikor felkeltem, nem... na várjál már, én erről nem beszéltem már valamikor? Baromira deja vu érzésem lett hirtelenjében. Nem is tudom... áh, hagyjuk. 351 éves vagyok, kevés olyan dolog lehet már, amit már nem cselekedtem meg. Elvégre, kétszer is elvesztettem ugyanazt a nőt, harmadik alkalom pedig aligha lesz már sajnos. Na, hol is tartottam.... na mindegy, elég az hozzá, hogy nem táblázom be maradéktalanul a napjaimat. Vannak főbb motívumok, teszem azt, kihajtom Rachel-ből a lelket is, de hogy ez mettől meddig meg hogyan, az már megint egy változó tényező. Így voltam ezzel a mai nappal is. Azt nem terveztem be egyáltalán, hogy haverkodni fogok az egyik falkatárssal. Nem volt betervezve, mégsincs ellenemre. Egyszerű miért, nem voltam én annyira befordult alak, hogy elzárkózzam az ilyesmitől. Ha eddig így tettem volna, sok mindenből kimaradtam volna. Arról nem is beszélve, hogy erre a találkozóra se került volna sor, ha nem foglalkozok vele. S ahogy eddig alakult, eléggé bánnám is. Ikina pedig nem rest araszolni tovább. Tán mások megijednek a fekete farkasoktól, de ő meg nem az a fajta volt, hogy a puszta látvány taszítsa. Közel ment ő, nem kellett félteni, hogy már csak közel torpanjon meg és úgy méregesse a nőstényt.
- Egyszer, mi? Hát oké, még szerencse, hogy van még jóesetben párszáz évem hátra.
Addigra csak sor kerül a cirkuszi mutatványra, nemde? Azért nem árt pozitívnak, vagy legalább is reálisnak lenni a dolgokkal kapcsolatban...  najó, pont egy olyan beszél realizmusról, aki kb áthágja annak a szabályait. Néha tényleg nagyon paradox személy tudok lenni, de szerintem nem kell bemutatnom magam ilyen téren... bááár... lehet Sym-nek be kell majd.
- Látom nem szereted egyszerre ellőni az összes töltényedet - döntöm kissé oldalra a fejemet.
Fura, kicsit olyan, mint ha hosszabb időre tervezne, vagy csak én vagyok ennyire pozitivista már megint... oké, megint fogalomzavar, optimista. Mondjuk nem mint ha ellenemre lenne a dolog. Elég szimpatikusnak tűnik eddig Sym, ami azt illeti. Legalább nem egy jégcsap, mint jópár ilyen korú farkas, akivel találkoztam. Pontosan nem tudom, mennyi idős lehet, de mint ha környékemen lenne.
- Nem feltétlenül mindenkinek. Ismertem olyat akinek akár ki is vághattam volna, előbb porlik szét a kezemben, mint hogy lágyuljon. De hogy sokaknak jelent valamit, azt nem kétellem. Egyeseknek nosztalgiát, másoknak fájdalmat, megint újabbaknak örömöt. Magasztosságot - veszek egy cseppet se színpadias mély levegőt. - Ki hogyan élte meg. Ki hogyan jött ki belőle. Gazdagabban... vagy szegényebben.
Ami engem illet, rám inkább a nosztalgia van hatással, kis büszkeséggel karöltve. A tudat, hogy itt voltam, míg sok ember és vérfarkas ottmaradt a csatatéren, még mindig lélegeztem, ez azért nem számított kis jelenségnek... mert azért lássuk be, hiába vagyok az, ami, mint egykoron Karasnak, nekem is levihette volna a fejemet egy eltévedt ágyúgolyó a roham közepette. De éltem és ott éltek bennem az emlékek... nekem, az örök túlélőnek.
- Neked mit jelent? - bukik ki belőlem a kérdés, kíváncsiságomban.
Szerettem ismerni mások véleményét is, még ha esetleg nem feltétlenül hasonult az enyémhez. Ez van, mindenki különbözik valamiben.
- Hmmm, vagy akár Green Arrow, van választék - na ez vajon honnan jött? - Hát igen, kár, ha valami eltakarja a kilátást - kacsintok neki pimaszul.
Ha magas labdát dobnak azt sosem voltam rest lecsapni, főleg úgy, hogy igazából már mi tarthatna vissza? Nem kell elszámolnom a lelkiismeretemmel, még az ilyen ártatlannak egyáltalán nem nevezhető megjegyzések esetében sem, hisz nem kötött most senkihez sem. Az ilyen jellegű játékokba meg hülye lennék nem belemenni, szóval csak hajrá, én partner vagyok. Mikor nyújtja a kezét nekem csak egy elismerő mosoly jelenik meg az arcomon, ahogyan ujjaim a kezére csukódtak. Ám már az első húzásnál észleltem a gondot. Megpróbálhatta elrejteni, de a helyzet az, hogy én se ma jöttem le a falvédőről. Túlságosan jól ismertem azt, milyen, mikor beremeg valakinek a teste, még ha kicsit is és nem az erőkifejtéstől. Oké, így kissé körülményesebb lesz, de lenyújtottam a másik kezemet is neki, hogy ne egy részére terhelődjön a saját súlya, mielőtt felhúztam magamhoz. Ahogy sejtettem, nem okozott gondot az emelés, az már kissé viccesebb volt, hogy közelebb hozzam az ághoz. De sebaj, elvégre ezért csináltam a felüléseket. A kezeim kicsavarodtak, de meg se mukkantam, miközben egyre feljebb és feljebb emelkedett, majd olyan magasságig sikerült őt emelni, hogy elkaphatta az ágat. Ekkor engedtem el a csuklóit majd vártam meg, míg elkezdi felhúzni magát. Ha úgy láttam, hogy minden oké, akkor fogtam meg én is az ágat, húztam ki a lábaimat a kapaszkodásból, majd húztam fel magam és ültem le Sym mellé. Sofia kb röhögőgörcsöt kapott volna ettől a darabos mozgástól, legalább is az övéhez képest, az biztos.
- Pontosan. Eredetileg hegyimentő vagyok, de mikor beharaptam Rachelt, változtatnom kellett sok mindenen. Jelentősen lekorlátoztam a mozgásterületemet. Talán egyesek megoldanák ezek nélkül, de én úgy vagyok vele, hogy szeretnék a kölyköm közelében lenni, figyelni rá, amennyire csak lehet. Elvégre, én rántottam bele őt ebbe az egészbe.
Megvolt a magam nézete, az tény, de azt senki se merje rám mondani, hogy felelőtlen vagyok. Nem mint ha a kölyköm security-ja lennék, de tény, hogy még távolról is szoktam őt figyelni, hogyan viseli a dolgokat, mikor éppen nem vagyok ott vele... csak kevés az olyan alkalom, hogy lehunyom a szemem és hagyok egy kis időt magamra is. Mint most, hagytam neki időt megint magában.
- Olykor kell a csend, még a magunk fajtáknak is. Megannyi évszázad, hatalmas erő, de az emberi lét valóját nem tudjuk teljes mértékben elkendőzni. Olykor - csukom le a szemem - csak meg kell állni. No de mi a merengés tárgya?
A kérdésekkel úgy voltam általában, hogy felteszem őket, max nem kapok rá választ. Ő mondta, hogy főleg most, szóval aligha lehet könnyű lélekkel idekint. Bár lássuk be, túl a 300-on kinek van könnyű lelke. Max aki telibeszarik mindent, már bocsánat a kifejezésért.[/b]

Ha úgy vesszük, alapvetően Ikina egy rohadt nagy dög volt. Nem különben én, csak hát volt némi különbség. Neki aligha kellett a fizikai valóját vásárra vinnie, ha éppenséggel valami nagy disznóságot csinál, elvégre arra voltam ott én. Mi másért, nemigaz? Csak hogy legyen mit áthárítani a másikra. Szóval ezzel a ténnyel is felfegyverkezve araszolt már egészen közel Sym farkasához. Fejét kíváncsian döntögette jobbra-balra, néha talán kissé túlságosan is közel dugta a fejét a másikhoz, de minden acsarkodás vagy hasonló kihívás nélkül, sokkal inkább pimaszul, kóstolgatva a nőstény tűréshatárát. Szórakozott egy darabig, mire végül csupán egyszerűen lehuppant az ülepére és úgy folytatta a szemlélődést. Közben szemébe kezdett beköltözni a felismerés, amely talán magyarázat lehet az őt és gazdáját elfogó érzésnek. Én meg csak egy fejcsóválással kommentáltam Ikina partizánkodását. A jó Tupilek rúgjon bele az öreg fejébe, amiért még az első közelebbi találkozásokkor se tud viselkedni... mondjuk, én beszélek? Mr Tapintatosság? Röhögnöm kell ilyenkor a felismeréseimen, komolyan mondom. Mint aki feltalálta a spanyol viaszt.
- Tán szeretnél rám hazudtolni? - vonogatom meg a szemöldökömet.
Őszintén szólva halvány lila gőzöm sincs, meddig fog tartani, mire láthatok egy ilyen tornamutatványt tőle, de felírom magamban valamiért így újévi fogadalomért, hogy majd ráveszem egyszer. Talán azért, mert igazából dúsztom sincs, hogyan kell ezt kivitelezni... talán egyszerűen csak szeretnék vigyorogni egy jót... talán talán, mindig ez a nyavalyás t-s szó.
- Ez bizony jogos. Maradjon csak lőpor a vödrében - na tessék, most komolyan katonai aforizmákkal fogok operálni egész éjszaka? - Nooos, az attól függ - eresztettem meg egy újabb kacsintást.
De semmi többet, ráhagytam a nő fantáziájára, hogy mi minden lehet ennek a befejezése. Elég sok, ami azt illeti. Őszintén szólva talán a lehetőségek nagy része még passzolna is hozzám, elvégre voltam annyira összetett személyiség... és igen, olykor túlságosan forrófejű is, ha a helyzet úgy hozza, pedig egy illuzionistának pont hogy nem árt, ha vissza tudja fogni magát. Azok a technikák, amiket kifejlesztettem a vérvonalamra támaszkodva, pont ezt kívánják meg. Aztán kicsit bekomorulunk, ahogyan előjönnek az emlékek. Lehet inkább nem kellett volna rákérdeznem, mert megtörte az eddigi hangulatot, deeee... az élet se mindig fenékig tejfel, ugye? Hallgattam, amit mond, a szavainak meg egyszerűen érzem a mélységét. Hogy nem csak üres dobálózás, filozófálgatás egy olyantól, aki már hallott róla, de nem tapasztalta. Minden egyes szónak súlya van, ahogy kimondja őket... ahogy a katonadal minden egyes rigmusának.
- Vannak dolgok, amiket csak így lehet megtanulni. Bármily kegyetlen is, de erre épül a világunk... ha túléled, erősebb leszel. Kevesen tudnak csak kilógni alóla... s igen... csak így tanuljuk meg értékelni azokat a dolgokat, amik kiszakíthatnak ebből az állapotból - újfent lehunytam a szemem, kis szünetet tartva, majd. - Lángol a tűz, terjed, éget, érted jön, tudod jól. Futsz előle, menekülsz, de jön utánad, mindenkit elemészt, ki útjába kerül. Pusztulást hoz, halált, törölve el a valót. S végül rájössz, értelmetlen. Megfordulsz és ugrasz... jöjjenek a lángok. Tegyenek erőssé.
Sym megmutatta nekem a lényének egy részét, úgy éreztem, viszonoznom kell nekem is ezt. Igaz, gyakorlatilag idéztem az egyik könyvemből, de azokban mindig a saját kalandjaimat és tapasztalataimat írtam meg, kicsit átköltve, szóval nem álltam messze a valóságtól. A világ, amiről beszéltünk, így működik. Ha megpróbálsz elfutni a tűz elől, talán elkerülheted ideig, óráig, évig, de csak azt ódázod, amin át kell esned. Mert addig csak hátrálsz... addig csak magad gyengíted... bármely kegyetlen is ezt mondani. Így működött ez.
- Naja, bár én csak azt tudom róla, hogy valami megtört lélek egy szigetről, aki íjjal rohangál és bűnözőket ver az éjszakában.
Nagyjából tényleg itt fújt ki a szuperhős tudományom... bár mint ha hasonlítana is rám... áh, biztos az íjászat teszi. A nevetésére csak mosolygok, de nem fűzöm tovább a gondolatot. Az ilyeneknek megvan a helye, ideje, túlnyújtani meg nehogy. Szóval hallgattam a nevetése csilingelését a fülemben. Jó volt hallgatni, így az éjszaka közepén. Hiába, egy vidámabb pillanat mindig üdeséggel tud még egy olyan véráztatta lelkű személyt is, mint amilyen én voltam... hogy aztán bemutassunk itt egy nem mindennapi tornamutatványt, amire talán a szakemberek felmutatnák az 1-es pontszámot, de engem nem érdekel, elvégre a cél számít most, nem a megvalósítás. Na igen, azt meg jól sejtheti, hogy feltűnt a sebesülése, de nem szándékoztam szóba hozni, most legalább is nem. Valljuk be, a magunk fajtánál nem ritka, ha sérültek. Farkasok voltunk, harcos fajta élőlény, bármikor összetűzésekbe kerülhetünk és bizony megsérülhetünk. Senki se sebezhetetlen, még az atanerk se. Szóval nem mondtam rá semmit... ellenben a másik dologra.
- Még ezzel a nagypapa mozgással is meg tudlak fürdetni a hóban, ha sokat pimaszkodsz - jegyeztem meg, ahogyan elhelyezkedtem, egy kihívó mosoly kíséretében.
Nézzenek oda, de felvágták valakinek a nyelvét. Mi a fene van Fairbanks levegőjében, hogy itt a nők ennyire pimaszok? Biztos az alaszkai széljárás, mást nem tudok elképzelni. Mondjuk én meg nem szórakozom, azt érezhette a hangomból, hogy én megcsinálom, még ha a farkasbőrnek nem sokat számít a hideg hó.
- Igen, volt szerencsém ismerni a "felelős szülők" mintaképeit. Mondanám erre, hogy húztak volna rá gumit, csak hát ugye ez ilyen esetben nem játszik - valahogy nem tudtam megérteni azokat, akik brahiból harapnak be másokat. - Hát, úgy tudják, hogy sugárkezelés alatt vagyok, szóval nem a közeljövőben lesz ez. De arra meg én is bátorítottam Rachelt, hogy ismerje meg a többieket, vegyüljön. Sajnos emberként se volt szociális alkat, de látom rajta, hogy igyekszik.
Yvonne-al elég jól megtalálták egymást, amire én csak örültem, elvégre mégiscsak nő és belelát eme lét dolgaiba... mondjuk Rachel meg világéletében inkább fiús természet volt, talán ezért is értettünk jól szót egymással, mióta csak ismerjük egymást. De szó mi szó, jó volt látni azt a kettőt, mikor együtt lógtak. Már meg se szoktam lepődni mostanában, ha nálunk találom a másik nőstényt. Na viszont a kérdésemmel úgy tűnik, rátapintottam valami kellemetlenre, tehát jó volt az észrevételem. Már készültem rá, hogy akkor más lesz a téma, de végül Sym megszólal, én pedig csendben hallgatom, amit mond. Hajjaj, még ha nagy vonalakban is beszél, értem, mire gondol.
- Ami egykor jó ötletnek tűnt, az később magát bosszulja. Sajnos túl jót ismerem ezt - igaz, Adelaide? - Ilyenkor igazából egyetlen dolgot lehet tenni. Minél hamarabb megtenni a megfelelő lépést, előre, mielőtt túlságosan késő lesz és még hátrébb esel.
Nem akartam bő lére ereszteni, elvégre ki voltam én, hogy belebeszéljek a magánéletébe, meg szerintem ezzel ő is tisztában van ilyen idős fejjel, inkább csak ebben akartam őt megerősíteni. Sajnos az ilyen dolgok egy idő után akadályoznak, lefoglalják az erőnket, amit másra is használhatunk s hiába vagyunk farkasok... még nekünk is lehet olyan, ami egy idő után már egyszerűen túl sok.

Farkasom szürke tekintete le se vetődött a fekete bundás fajtársáról, annak ellenére, hogy a valós téren is volt történés rendesen, nem csak a metafizikain. Az most kevésbé volt neki fontos, ebből is látszott, hogy ő bizony sokkal inkább érdeklődik a nő energiáját biztosító lény irányába. Ikina csendben nézte, ahol letelepszik nem messze tőle és így folytatták egymás tanulmányozását. Számba vette a lehetőségeket, hogy választ találjon a kérdésre, mely már percek óta óta foglalkoztatta őt. Alapvetően türelmes vadász volt, de most eléggé frusztrálta a dolog. Úgy érezte, módfelett egyszerű a megoldás, de ennek ellenére nem tudott rájönni. Az ilyen pedig... nos, valljuk be, nagyon idegesítő. Egyre inkább forgatta a fejét, döntögette jobbra-balra, tanulmányozva a másikat... hogy aztán valamire rájöjjön. Az érzés... most jött csak rá, hogy ismerte az érzést. Emlékei kavalkádjából szakított ki egy szeletet, azt a pontot, ahol találkozott ezzel... mikor egy nála jóval idősebb farkas mellett fogta el... s akkor jött rá a válaszra. De hogy megosztotta volna a tudást a gazdatestével. Egy fenét, jöjjön csak rá magától... ő pedig cinkosan kacsintott egyet a nősténynek, már amennyire egy farkas képes erre. Ő már tudta a titkot... mely összeköti őt a másikkal.
- Miért, tán úgy nézek ki, mint akinek nincs? - vonom fel az egyik szemöldökömet.
No tessék, adott egy bájos pofi, egy angyali mosoly, de már most látom, hogy valódi kisördög lakozik mögötte. Ez igazából most nem negatívum, mert nem gonoszságot szimbolizál. Sokkal inkább hívom fel vele a figyelmet a nő pimaszságára, melyből tényleg nincsen kevés Symben az eddigiek alapján. Mégse mondom azt, hogy megtévesztő a mosolya, vagy hogy elterelő. Túlságosan őszintén hatnak hozzá a reakciói, a mosoly még a tekintetében is él, ergo szívből jön, amit csinál. Persze, egyesek már olyan szinten űzték a megtévesztést, hogy az ilyen dolgok mímelése is jött kisujjból, de nem gondoltam, hogy ez jelenleg is fennáll. Nem, itt és most őszintén elhittem, hogy teljesen őszinte a nő reakciója, ahogyan a mosolyát figyeltem. Mikor visszakérdez, hogy milyen esetekben, jól sejthette, hogy nem fogok válaszolni. Helyette csak egy sokatmondó, csibészes vigyor futott át szőrös képemen. Mit is mondtam a lőpor megtartásáról későbbre? Ilyen formában tényleg ráhagytam most a másikra, hogy felállítsa a maga teóriáját. Lehet talán nem tanácsos Sym képzeletére bízni a dolgot, elvégre a női észjárás és képzelőerő olyan, amilyen, de azért én csak megkockáztattam a dolgot. Sejtettem, hogy rá fog jönni, vagy hogy megkölti a maga verzióját, benne volt a pakliban mindkét verzió, ami azt illeti. De igazából ezt a "kockázatot" bőven vállalhatónak ítéltem. Valahol valószínűleg a létemből eredő kíváncsiságom is hajtott. Illuzionistaként tudtam, mi mindenre képes a képzelőerő... de vajon hogy funkcionál másoknál ez?
- Mindig lesznek olyanok, akik rosszkor lesznek rossz helyen... ám nem egy közülük nem hiába van ott.
Nekem elég csak Thomas esetére gondolnom, hogy elkomoruljak ezzel kapcsolatban. Megvolt a véleményem az ártatlanság kérdéséről, mert túlságosan relatív dolognak tartottam. Igen, megöltem fiamat, de ez nem jelentette, hogy ártatlan volt. Aki fegyvert fog rád, tüzelésre készen, az nem az. Viszont a jelek szerint túllőttem a célon. Ártatlan idézésnek indult, de felülmúlta a várakozásaimat a reakció. Az energiái, melyek eddig jókedvről árulkodtak, most megborultak. Csak a végére vettem észre, hogy mit váltottak ki a szavaim, miután megéreztem ujjaim közé fonódni az övéit. Oldalra kaptam a tekintetemet, láttam Sym-en, hogy nincs jól. Ismertem ezt a tekintetet... a múlt börtöne, ahogyan kínoznak az emlékek. Rászorítottam a kezére, mintegy biztos pontként, legyen mibe kapaszkodnia minden téren, ahogyan lendült a másik kezem. Egy pofon elég sokat meg szokott oldani, ha vissza kell rántani valakit a földre... most viszont csak egy marék havat nyomtam az arcához. A hirtelen hideg legalább olyan józanító hatású, mint bármi más. Hamarosan Sym vissza is tért közénk, ahogyan elhúzza a kezét és kissé... bevallom, kínosan érzem magam én is.
- Nem... én sajnálom.
Ritka az, hogy én kérek valakitől bocsánatot, de annak van oka. Mikor belátom, hogy igen, most tényleg én voltam a hibás. Ritka ez, mert igazából túl egoista tudok lenni, amolyan nekem van igazam mindig. Most viszont tényleg nem volt mit felhozni. Ártatlan múltidézésnek indult, de mégis kisiklott. Arról nem is beszélve, hogy most igazából eléggé... kényes információ került a kezeim közé. Hatással volt rá, amit mondtam és talán később is így lenne... de nem, ezt nem akarom meglovagolni. Nem szolgált rá.
- Hát éppenséggel mikor én íjjal rohangáltam a múltban, ott nem a mentésen volt a lényeg. Csak azóta dolgozok hegyimentőként, hogy ide költöztem, de amúgy egyáltalán nem vagyok hős alkat. De az tény, hogy szívesen veszem be magam a hegyek közé.
Az egy dolog, hogy ezzel teltek el fairbanks-i éveim, de nincs egyensúlyban a korábbi dolgaimmal. Nagyon sokak arcát fel tudom idézni, akiket megöltem, elvettem az életüket, minden lelkiismeret furdalás nélkül és éppenséggel ma is tudok nyugodtan aludni ezzel a tudattal.
- No és te mivel foglalkozol?
Ha már én elárultam... na azt a pimasz mindenit.
- Vigyázz, kire nyújtogatod.
Neem, ebben se volt semmi fenyegető, inkább csak viccelődve óvva intés. Nono-t is figyelmeztettem, hogy ne nyújtogassa a nyelvét, mert bekapom és éppenséggel ott se beszéltem a levegőbe. De a fürdetéssel kapcsolatban sem. Nem tettem rá további megjegyzést, mert ez olyan volt, amit csinálni kell, nem ígérgetni... s ha harc lesz belőle, akkor én ugyan meg nem hátrálok, míg ki nem tömöm hóval a másik dzsekijét. Magamban el is kezdem tervezni a merényletet, áthatja a gonosz fényt csillogni a szemem sarkában. Most egyelőre még mosolygok azon, ahogy a szavaim megnevettetik megint. Jó látni, hogy visszatértünk ehhez a hangulathoz az előbbit követően.
- Hát remélem pont az idő az, ami majd nagy mennyiségben fog a rendelkezésünkre állni. Szeretném normálisan kitanítani őt, mielőtt beleesik a mélyvízbe és magára marad ebben az őrült világban. Nem kétellem, hogy változni fog, a kérdés csak az, melyik irányba.
Szerettem azt hinni, hogy a megfelelőbe, de melyik az? Szintén relatív kérdés. Nem lehetek majd ott vele a későbbiekben, hogy mindig megmondjam, merre menjen, mit csináljon. Ezekkel majd neki kell megbírkóznia és eldöntenie, hogyan akarja folytatni az életét. Ez valóban még csak a kezdőlöket, amivel megpróbálom pályára állítani őt. A probléma meg, amit megoszt velem, egyáltalán nincs a terhemre. Elvégre, én érdeklődtem a dolog iránt, ezek után pedig szavam se lehet, ha tényleg elmondja, mi miatt keresi az erdő nyugalmát. Megcsóváltam a fejem.
- Semmi baj Sym. Talán nem kellemes emlékek, de hozzám tartoznak, a részeim és velük kell élnem. Akár eszembe jutnak, akár nem, de a lenyomat ott van bennem. Ez így van rendjén - ilyenkor szoktam sajnálni, hogy a memóriám nem szelektív; közben végignéztem Sym rögtönzött tornamutatványát. - Mindig van hátrébb. De végül, előbb-utóbb mindig megjelenik az út előre.
S részemről ennyi volt a dolog. Se emlékezni nem volt most kedvem az életem elcseszett részeire, se pedig itt fekete monolitként árasztani magamból a depressziót, ahogyan a másikat se nógatni, hogy mondjon nekem többet a dolgairól. Majd elmondja, ha úgy érzi, akar róla beszélni, de most nem itt tartottunk. Talán majd máshol, másmikor.
- Nincs ebben semmi meglepő. Ez a terület a szülőföldünk, erőnk keletkezésének helye. S remélem egy jó darabig marad olyan békés, mint jelenleg.
Az ősi erők csomópontja, ha még mindenáron erőltetni akarom ezt a metafórikus képet. S sajnos még itt sincs minden rendben teljesen. Az elmúlt évek eseményei még ezt a békés térséget is kikezdték, legyen szó akár túlvilági jelenségekről, akár az élők kicsinyes dolgairól. Talán furcsa lehet pont az én számból szükségét éreztetni némi nyugalom iránti vágynak, de azok után, amik voltak... bah, miről is beszélek. Még egy év se telhet el úgy a világban, hogy valami nem akar felrobbanni. Elhessegettem a gondolataimat, ahogyan magamon éreztem a nő tekintetét. Szürke szemeim hamarosan meg is találták az ő lélektükreit, ahogyan csend telepedett ránk. Kíváncsian kutattam a tekintetét, tűnődve, keresgélve, elmerülve. Voltaképpen hirtelen én se tudtam volna megmondani, mit keresek. Talán nem is kell mindenáron magyarázni. Felesleges, elvégre pontosan nem lehet előre megmondani, mit találhatunk másokban. Így ültem hát jópár percig, meg se szólalva... mígnem megint láthatta megcsillanni szememben a gonosz fényt... ahogyan az ágon megmaradt kevés hóba markoltam bele és felé dobtam. Nem beszéltem korábban a levegőbe.[/b]

Az a kavargó energia hullám, amely gyakorlatilag a farkasom volt, ugyan részben elbújt a pajzsom mögé, de volt, mi átszivárgott a másikhoz. Egyáltalán nem egy nyugis élete élt lényt feltételezett. Az energia árulkodott arról az entitásról, mely már rengeteg vérontást, rengeteg fájdalmat és harcot látott, s nem keveset okozott. Vannak olyan lenyomatok Ikina energiáiban, melyről nem lehet lemosni az emberi vér lenyomatát, az ezrek elvett életét. Most viszont mégis csupán ül, nem berzenkedik, keresi a bajt a másiknál feltétlenül. Elég öreg már ahhoz, hogy tudja, mikor minek jött el az ideje, még ha eléggé forrófejű is tud lenni... ám mégis. Neki csupán egy jelre van szüksége, hogy ugorjon és a gazdatest segítségére siessen, minden felhalmozott tudásával és apja hatalmával, vagy éppen távol tarts a felesleges bajtól. Sose fordít hátat, sose vacillál, mindig éberen őrködik... ő volt az én farkasom.
- Oh, még meg is lepődnél, mennyire nem. Sokak látták már meg a végzetüket azért, mert hagyták magukat becsapni.
Igazából ez megint olyan dolog volt, amihez nem kellett feltétlenül illuzionistának lenni. Egy ügyes manipulátor el tudja érni ugyanezt a hatást, megvezetni másokat, olyan útra vezetve őket, ahol azt akarja, igen, ott legyenek, biztosan, benne az előre elképzelt kelepcében... hogy aztán akkor szúrja a hátukba a kést, mikor már egyáltalán nem számítanak rá. Az illuzionista ugyanez gyakorlatilag, csak veszélyesebb kiadásban, mert ő még ha akarja, a teret is meggörbíti, átírja az idő szabályait, olyan kelepcét ásva a másiknak, hogy az még csak nem is tud az őt körülvevő valóságtól. Téptem már darabokra úgy valakit, hogy nem vette észre, mert abban az álomvilágban volt, ahová be akartam őt lökni, mígnem túl késő lett neki és már esélye se volt megvédeni magát. Erre képes egy illuzionista, ki elég ideig életben maradt, hogy Kilaun ereje kiteljesedhessen benne és már uralni tudja mások érzékeit... erre képes egy olyan, aki ha akarja, összetöri a másikat anélkül, hogy hozzáérne. Néha elgondolkozok rajta, vajon hányan vannak tisztában ezzel fivéreim és nővéreim közül, akik ide tartoznak. Hányan tudják azt, mire képes valójában ez az erő, mikor szabadjára engedik... vajon tudják, hogy nem csupán egy kis félrevezetés, egy kis ugratás az egyetlen, ami tényleg kijön belőle, ha igazán szükség van rá. Biztosan tudják... a kérdés csak az, mikor eszmélnek rá. Mindenesetre nekem úgy tűnt, hogy ezúttal még az illúziókra se lesz szükségem ahhoz, hogy valakit mélyebbre lökjek... a ciki az, hogy nem is volt szándékomban. Hiába, ez az élet már csak ilyen, a legváratlanabb pillanatokban rúg bele az emberbe és kényszeríti kellemetlen helyzetbe. Mint ha csak valami perverz közönség csorgatná arra a nyálát, hogy na, ebből vajon hogyan vágják ki magukat a színpadon levők. Én sodortam ebbe a helyzetbe, hát én is voltam az, aki igyekezett visszahúzni őt, bátorítóan szorítva a kezére és havat nyomva az arcába. Beválik, ahogyan észbe kap és elhúzza a kezét, visszatérve a valóságba. Szabadkozás a válasz a szabadkozásra, hisz egyikünk se akart kellemetlenséget a másiknak... bár ez inkább őt érintette, elvégre én voltam az okozó. Végül csak biccentettem a szavaira, rátéve a vállára pár másodpercre a kezemet és bátorítóan mosolyogtam. Jól van, te nő, lépjünk túl ezen, mert egyikünk se akarta ezt az egész helyzetet.
- Inkább úgy mondanám, voltam az is. Emberként, mielőtt beharaptak volna, egy kalandor csapattal tengettem az éveimet és részben vadászzsákmányból tartottuk fenn magunkat. Aztán még a legelső falkámban én tanítottam vadászni a nálam fiatalabbakat. Ezt követően pedig... már csak a csatatéren vadásztam az ellenséget.
Igaz, létezik külön olyan katonai egység, hogy vadász, de abba kivételesen nem voltam benne. Kilőttem én anélkül is az ellenséges tiszteket nagy távolságból. S bármennyire is hangozhat furán, én szerettem régen katona lenni. Ahogyan fűtötte az agyamat az adrenalin, mindig volt mire figyelnem, hajtott előre a harcikedv... ah... ez volt az, ami eltört a kétezres évek elején és áttértem erre az életmódra, hátam mögött hagyva a csatákat. Talán... elég volt egy száz évre.
- Hát mivel jelenleg munkanélküli vagyok így igazából nem az. Meg amúgy se, gondolom megvan a maga izgalmi faktorja az üzleti életnek is. Ha meg még mellette vigyázol erre a sok tinglitangli crazy wolf-ra, annak meg pláne. De akkor ezek szerint te nem csak "elvagy" a falkában eddig, mint én.
Oké, lássuk be, akármennyire is kedvelem a falkatársaimat, némelyik tud annyira idióta lenni, hogy azt nemhogy a külvilágtól elzárva, de bentlakásra kellene ítélni a White Mountain hegy gyomrába egy kiadós feszültségoldó kúra erejéig. Sajnos akadnak olyanok, akik csak úgy brahiból keresik a bajt, nem gondolva a következményekre, aztán hívhatjuk az őrzőket takarítani, mert valami nem teljesen sült el úgy, ahogyan kellett volna... arról nem is beszélve, ha éppen érintett vagy a dologban, vagy egy idegen farkas miatt megy a cécó. Ah... hajjaj. Ebből is lett az a probléma, mikor kialakult ez a kis hidegháború itt a két falka között.
- Azt azért nem, de a számnak lesz köze a dologhoz.
Nana, Sym, vigyázz, felébred itt a tréfás kedvű oroszmedve a végén. Aztán hogy abból jó vagy rossz sül ki nos... én nem tudom megmondani, sose lehet tudni. A kihívás ellenben kihívás, akkor pedig... majd meglátjátok.
- Kösz. Sajnos azt majd tényleg az idő fogja eldönteni, mi lesz a kifutása ennek... illetve ő, hogy én leszek számára a példakép egy életen át, vagy éppen ellenkezőleg, a legrosszabb, akit összehozott vele a sors. Én megteszek mindent, hogy ne így legyen, de nem tudom előre megírni a jövőt, bármennyire is úgy tűnhet néha.
Ebben nem segítenek az illúziók, a kreált képek, amiket szájamíze szerint alakíthassam, formáljam a történéseket, majd úgy is maradjon. Ezek előbb utóbb széthullanak és marad a rideg valóság. Pont ezért nem szórakoztam még sose azzal, hogy magamnak kreáljam az illúziókat és elmerüljek saját álmaim börtönében... az lenne a vég számomra, tartok tőle, a kölykömről már nem is beszélve, hiszen egyedül maradna, anélkül, ki azzá tette, ami. Nem szántam ilyen sorsot neki... s ha csak rajtam múlik, nem is fog bekövetkezni.
- Sajnos vannak olyanok, akik mint ha hivatásszerűen szeretnének ezen változtatni. Főleg egy barom szellem a túlvilágon. Áh, mindegy... - ránézek az órámra. - Mondjuk hamarosan kezdődik valami igazán szép, megvárod velem?
Hogy mi, azt nem mondom ki direkt, bár ha régóta itt lakik, annyira nem lesz rendkívüli... bár én még mindig lenyűgözve tudom nézni. Majd meglátjuk... a tekintetünk pedig összekapcsolódott, jó hosszú, vagy legalább is annak tűnő időre. Mint ha a fairbanks-i időjárás befagyasztotta volna körülöttünk az amúgy rohanó időt és legalább is hóviharba taszította volna. Csak ültünk egymás mellett a faágon, néztünk egymásra, minden kiejtett szó nélkül. Szükségtelen volt, mert most olyan dolgok után volt a kíváncsiság, amit szavakkal nem lehet kimondani. Nem tudom, egyszerűen... felkeltette az érdeklődésemet Symara. Az első benyomásom nagyon jó volt róla, de  ez mindig csak a felszín volt, ahogy én láttam általában. Ilyen idős korra már akarva-akaratlanul is több rétegűvé válnak a farkasok, ahogyan az történt velem is. Már csak a reakciójából is láttam... én pedig... szerettem volna tudni, kivel sodort össze ma a fagyos alaszkai szél.

Aztán hirtelen kifagyott ez az időburok, én pedig megkínáltam a nőt némi hóval, jelezve, amit ígértem, azt beváltani szándékozom... vigyorát látva láttam, benne van a játékban.
- Védtelen, mi? - kuncogok...
... hogy aztán Sym nemhogy visszadobjon rám némi havat, de még meg is kínáljon egy jó adaggal a felettünk levő ágakon ami... nos, mivel nem azon erősítettem, tele volt. Jóllelhet ő is kapott belőle, de a java engem kapott el. Nabazeg, mindig elfelejtkezek a női találékonyságról. Na de ezzel kezdetét vette a játék, ahogyan Sym leugrott és csakhamar hógolyók indultak meg felém. Én még fent voltam a fán, így átmenekültem egy másik ágra egy-két találatot követően, ahol viszonylag takarásban voltam a törzsnek köszönhetően. Viszont max halottnak a csók, mert idefent elég kevés a potenciális töltény. Nincs mese, levetettem magam én is a fáról, mire meghallottam a menekülő nő lábai alatt ropogó havat. A-aaa, na azt ne hidd, hogy elkerülöd a sorsod mára. Kivágódtam a törzs takarásából és mentem utána. Na viszont a történet nem volt olyan egyszerű, ahogyan időről időre hógolyó dobálásba fajult a menekülés, majd ismét futásba. Régi reflexeim állandóan fedezékbe vetettek, használva a fákat, de néhány még így is rajtam csattant a nő hógolyója, akárhol is nézzük. Persze én se voltam rest visszaadni neki a kölcsönt, ahogyan igyekeztem ilyenkor lopni a távolságot és közelebb kerülni hozzá, hogy elkaphassam. Nem volt egyszerű, de ezen voltam, egyelőre még fedezékről fedezékre osonva. Így vagy úgy, de fürdeni fogsz, te pimasz farkaslány.

Ikina szerette, mikor bejönnek a megérzései. Érezte rokonából a vibrálást, mely azoknak a farkasoknak a sajátossága, akiket nem szabad félvállról venni. Békésnek, szemlélőnek látja, ám tudja, miféle fenevad lehet belőle... elvégre ő is az volt, koros, tapasztalt, de cseppet sem valami befásult öreg, aki csak üldögél a képzeletbeli karosszékében, dúdolgatja a gyerekdalokat az unokáknak, ami amúgy nincs is neki. A farkasok már csak ilyenek, az idősek mindig tudják, hogyan kell palástolni, elhitetetni, hogy a légynek se tudnak ártani... pont ők azok, akiknek ha meghúzzák a bajszát, azok úgy mennek torokra, mint egyik náluk fiatalabb se. Ha úgy érzik, hogy ráléptek a tyúkszemre, nem adták meg a tiszteletet a koruknak, akkor jaj annak, aki elkövette a sértést. A farkasom viszont úgy döntött, hogy most kicsit kitör a passzivitásból és megpróbál ismerkedni. Közelebb araszol Symara farkasához, kicsit lejjebb ereszkedve, nehogy fenyegető gesztust produkálhasson felé. Leereszkedik ő is hát hasalásba, majd kíváncsian piszkálgatja meg a másik mancsait. Nem karmolássza, inkább pimaszkodva piszkálja a nőstényt, mint ha csak azt nézné, hogy ébren van-e, pedig látja, hogy nyitva a szeme.

Kicsit szűkítettem a szememet, de alapvetően a vigyorgó arckifejezésen nem sokat változtatott, vagy torzított rajta. Szerettem azt, amikor valaki tudja, miről beszélek. Persze, ha kellett én elmagyaráztam a dolgokat, ha úgy éreztem, az illető megérdemli a rá szánt időt, de megint másoknál sajnáltam rá az időt. Ahogy viszont ránéztem Sym-re, láttam rajta, hogy pontosan tudja, mi a tényállás. A tekintete árulkodott, nem jelent meg benne az a magát magabiztosnak tettetni akaró villanás, hogy persze, tudom mit mondasz, de amúgy belül teljesen sötét. Nem, ez más volt. Tapasztalt szemek tekintettek vissza rám, olyan nőé, akinek be kellett piszkítania a kezét korábban, így vagy úgy. Mondjuk igazából ebben semmi meglepő nem volt. Koros farkasok vagyunk mindketten, kevés az olyan kivétel, mint Julia, aki szinte teljesen tiszta élettel vészelte át a századokat. Ilyen volt ez az élet, amit éltünk. Az illúzionisták élete egyszerűen ritkán lehet más. Létünk, hogy kijátsszuk a másikat, hiszen ez a túlélési stratégia. A magam részéről gond nélkül kiállok szemtől szembe, harcolok hússal és vérrel, de én is tudom, egyszerűen a vérem ereje hozzátartozik ahhoz, aki vagyok... ami vagyok... a múltunk emiatt olyan, amilyen. Megvannak a szépségei, a megfelelő, szép emlékek, amik egyes napokon segíthetnek nekünk... de megvan a szenny is... a fájdalom... a gyötrelem... valami, amitől akár ordíthatnál, vagy lesokkolódhatsz még évekkel később is, mindegy, mennyire vagy erős. Valami mindig lesz, ami a földhöz vághat. Túl hosszú a lét, túl sok a történés, mindig belédrúghat, visszahatva rád, akár te okoztad, akár egyszerűen csak megtörtént veled és az taszított téged negatív közegbe. Nem tudtam, hogy Symnél melyik játszott, ahogy megéreztem benne a változást és a kezét az enyémen, de az, hogy a múlt csapott vissza rá, egyértelmű volt. S örültem neki, hogy sikerült kihozni ebből az állapotból. Még ha nem is álltam neki látványosan sajnálkozni, legszívesebben adtam volna magamnak egy taslit, amiért ezt tettem vele... ah, de tapintatos vagyok ma. De aztán valahogy mint ha mindketten csak magunkat helyeznénk céltáblára, amivel megint csak nem tudunk előre jutni. Egy mód van, lépjünk túl, menjen csak a maga módján, ahogyan jeleztem is neki, mikor mancsom a vállán pihent meg egy kis időre. Maradjunk itt Sym, maradjunk a valóságban, szakadjon el a múlt árnya, foszoljon semmivé. Ne telepedjen ránk, hogy megsemmisíthesse azt, amit be akar árnyékolni.
- Igen, megjártam a hadak útját. Mióta kitört a gyarmatokon a függetlenségi háború, ott voltam mindenhol szinte, ahol vért ontottak. Wellington hadjárata, a magyarok szabadságharca, a konfederáció elszakadási kísérlete, az I. világháború lövészárkai, mikor maga a pokol jött el Hitler támadásával később, Vietnám dzsungelháborúja, az egyenlőtlen harc Irakban. Megharcoltam a magamét... hogy aztán jöjjön a törés - most így elmondva, évszázado története jött ki belőlem, minden egyes szóval egy új történet... az egész életem története szinte. - Igen, határozottan szerettem. Valahogy... úgy éreztem, meg kell járnom ezeket a csatatereket. Látni akartam, mik alakítják ezt a világot, hogyan feszülnek egymásnak nemzetek, s hogyan lehetek én is része mindennek. Hogy közben összecsaphassak akár a nálam erősebbekkel is, hisz tudtam, ha nem maradok ott egy kicsavart hullaként, csak erősebben fogok tovább élni. Ha már ilyen lét adatott nekem, látni akartam, hogyan jutunk előre a vérrel borított csataterek mentén... hisz ezeket sokan csak elmondásból ismerhették. De mind csak okoskodó, ki azt mondja neked, tudja, mi történt akkor. Te pedig tudod, életében nem szippantott még puskaport. S emellett érezted, mit jelent a pokolban járni.
Újabb idézet, reménykedtem bele, hogy ezzel már nem fogok az elevenébe lőni, mert nem akarom megint sokkolni őt a dolgaimmal. Nos... ez voltam én. Egy sokáig kóbor farkas, ki kiszabadult egy elcseszett falka kötelékéből és kereste magát, meg is találva az úton... egészen addig, míg feltette magának a kérdést, miért?
- Nos igen, mondták már, hogy olykor elég erős tud lenni bennem az önirónia - nevetek jóízűen; na igen, meg a szerénység, meg a többi. - Akkor ezek szerint nem elégszel meg az átlagfőnök szerepkörrel, hanem inkább kibontod a művészi vénád és a magad dolgait értékesíted. Ez bizony becsülendő hozzáállás - biccentek elismerően. - Hm, na tessék. Beszélek itt neked a múltamról, erre kiderül, hogy te vagy itt inkább a főállású harcos. Nevelem a kölykömet, az tény, de közben te vagy az, aki az első sorokban viszed vásárra a bundád... bár igazából azok alapján, amiket mondtál, gondolhattam volna, hogy közéjük tartozol. - mondom a magamét. - S őszintén szólva, amilyen meggyőződéssel beszélsz, nem kétellem, hogy mindent megteszel ennek érdekében.
Meglepett ugyan ez az információ, de nem rökönyített meg. Csak azért, mert nő, nem volt szokásom azt hinni, hogy egyből gyengébb a hímeknél. Túlságosan sokszor láttam már annak példáját, mi történik, ha alábecsüljük a nőstényeket és utána szétrúgják a seggedet. Alábecsülni valakit a neméért egyenes út a hullaházba, de legalább is az intenzívre a gyógyítókhoz. Én ettől elhatárolódtam, ahogyan eddig se becsültem volna alá a mellettem ülő, megtévesztően ártalmatlannak tűnő nőt... de most már aztán főleg nem. Mikor hosszan hümmög és úgy tesz, mint ha eljátszana a gondolattal, nem vagyok rest csatlakozni hozzá és pimaszkodva, vagy inkább kihívóan vonogassam neki a szemöldökömet, mintegy csalogatva. Tényleg kezdett olyan lenni, mint ha mindketten a másik határait keresnénk, vajon mit vállal még be, mit fog lépni, hogyan folytatja. Eléggé "kilátástalan" a dolog, nem lehet tudni, tényleg meddig mennénk... én csak a magam nevében tudok nyilatkozni. Szokásom játszani a tűzzel. S közben ez a közeg... mint ha megint csak ember gyerekként ülnék kint az első barátnőszerűséggel még oroszhon hófödte erdeiben.
- Mikor még Kínában jártam, hallottam egy idős szerzetestől egy jó mondást - itt először elmondtam kínaiul. - A mestered olyan, mint egy lámpásmester. Fényével megmutatja neked az utat, de neked kell eldöntened, hogy mész rajta végig. Neeem, nem megyek most át itt neked hirtelen jógi bölcsbe, de igazat kell adnom neki ennyi év távlatából is. Nekem csak egy dolgom van: ráállítanom őt egy útra... s remélni, hogy nem követi el az apja hibáit.
Őszintén reméltem, hogy nem öröklődött Ikina vérszomja át Rachel farkasába is, mert akkor gáz van. De sajnos ezt csak egy módon tudhatjuk meg. Viszont van egy előnye. Most itt vagyok mellette, kinevelhetem belőle idő előtt a dolgot, nem úgy, mint amikor már egyedül voltam és atyám nélkül kellett kitalálnom, hogyan tovább. Én rossz döntést hoztam... Rachel, remélem te nem leszel olyan, mint én. Különb farkasnak szánlak annál, aki vagyok.
- Pontosan ezt teszem én is, Sym. Rengeteg év van mögöttem, megtanultam becsülni mégis a rendelkezésemre álló időt, hisz vissza már nem jönnek - emelem előre a kezemet, hagyva, hogy ráessen néhány kósza hópihe. - Rengeteget pusztítottam, de sose felejtettem el becsülni azt, amik mássá teszik ezt a világot. Vagy akik.
Kifújtam a levegőt, fagyos lenyomata egy darabig előttünk gomolygott, majd szétoszlott. A farkaslét kettős dolog. Élsz, de nem élhetsz anélkül, hogy nem vennél el. Ez nem kegyetlenség, hanem egyszerűen tény. Egy tény, ami irányítja a világunkat... de most... most csak nyugalom volt, ahogyan mosolyogtam, hogy Sym elfogadta az invitálást, majd pedig elvesztünk a másik szemének figyelésében. Furcsa... nem tudom, egyszerűen már régen esett meg, hogy ennyire nagy jelentőséget tulajdonítottam pár órának tűnő percnek, főleg ilyen közegben. A legtöbb ember és farkas a közelemben olyanként tekintek, akik csak ott vannak, jó velük hülyülni, de annyira ne rágom át rajtuk magam. Ez az átlag, de vannak kivételek. Most pedig itt volt Sym, akivel egymásra néztünk hosszú ideig, próbálva belátni abba, amit szövet, hús és csont egyaránt fed. Hogy tudni akartam, ki vagy. Mert látni akartam a valódat... és talán az is tovább sarkallt, hogy te is tudni akartad, én ki lehetek vajon a felszín alatt. Hogy képet mutatsz nekem, elfeded a valód maradéktalanul? Túl őszinte vagy ahhoz, hogy így legyen... de lássuk be, mindkettőnknek lehet olyan oldala, ami nem hétköznapi... talán nem ma fog mindez kiderülni... talán majd máskor... de nem hagy hidegen egyszerűen ez az egész.

- Nana, ne nézz madárnak Sym - mosolyogtam vissza rá, bár az enyém nem volt angyalinak nevezhető.
Levetettem hát magam én is idővel a felszínre, hogy ott vegyem fel a harcot Symara-val. Úgy tűnt, őt se kell félteni, elvégre a lövedékek jelentős része végzi a fedezékeinken, a hóban, s egy része a ruhánkon. Tény, csak póló van rajtam, de a farkaslétnek köszönhetően nem zavar egyáltalán a hideg, még élénkít is inkább. Már ha az a valamennyi adrenalin nem pont ezt tenné amúgy bennem így a rögtönzött hócsata közepette. Adtam és kaptam is, ahogyan nem mértem jól fel egyszer az elhelyezkedést és a fáról indított hógolyója nyomott fejbe, mikor kidugtam egy kicsit a fejemet a fedezék mögül. Dolgoztak bennem a régi reflexek, de tudtam, ez csak játék, nem vettem hát véresen komolyan, ahogyan cserkésztem a nőt. Meg akartam adni a módját, kiélvezni a játékot és úgy sikert elérni és kitömni őt hóval. Bujkált a vigyor az én arcomon is közben, ahogyan araszolgattam és hallgattam a szavait.
- Nem ismeri a mondást, Miss Bundás? Türelmes út vezet a prédához.
Hangomból sütött a jókedv, hisz élveztem ezt az egészet. Nem csoda, hogy sokan biztos csóválnák a fejüket a lopakodásra, hiszen éreztük egymás energiáit, nem sok valódi célt szolgált, de nem zavart egyáltalán. Így ment ez most. Kérdezhetnék, miért nem használok illúziót. Egyszerű, nem éreztem szükségét meg amúgy is csak elrontotta volna az egészet. Megmaradtam inkább a puszta fizikai részen, hallgatva a nő szapora légzését, szívverését, lépteink neszét a hó ropogása által. Hogy ha kellett, megdobáltam őt alaposan, ne legyek adós egyetlen bekapott találatért sem. Ám egyszer csak elérkezettnek láttam az időt... ahogyan kiugrottam a fedezékem mögül és loholni kezdtem a másik irányába, nem törődve most a hógolyókkal. Egy célom volt, elkapni a pimasz hölgyeményt, hogy aztán a földön kössünk ki.

Ikina arcára vigyor költözött, legalább is valami hasonló. Valljuk be, a farkas arcmimika nem pont a legalkalmasabb ilyen jellegű megnyilvánulásokra, ahogyan a farkasvigyor se feltétlenül jelent jót rendes esetben. Farkasomé most kivétel volt, hiszen a szeme is inkább jókedvről árulkodott, mint ártásról. Igaz, valahol mulattatta őt rokona reakciója, de egyszersmind elkönyvelte magában, milyen óvatos jellem a nőstény. Jó döntés volt hát alacsonyabb testhelyzetbe és úgy szemezni egy darabig Sym farkasával, mielőtt elkezdte volna pimaszul piszkálni a mancsát. Ment ez egy darabig, mígnem már a másik farkas is mozdult, tovább csökkentve a távolságot a két "fenevad" között. Nem húzódott el, hagyta, hogy a fejét érintse, szagolgassa a másik, mígnem ő is mozdult tovább. Orrát érintette a másik orrához, arcához, kobakjához, ahogyan lassan araszolt előre. Egyre inkább érezte a másik farkas energiáit, valamelyest ő is beljebb engedve őt, de közben kíváncsi volt, vajon a nőstény mennyire engedi közelebb a személyes terébe.

Őszintén szólva olykor vannak pillanatok, mikor nem értem ezt az egész élet mizériát. Mármint, a miértjét. Az egész gyakorlatilag nem más, mint egy hosszú pálya, tele nehézségekkel, gyötrelemmel, melyen kötelezően végigmész, csak azért, hogy utána igazából ugyanaz legyen a sorsod, mint bárkinek, ki megszületik: meghalj. Még a vérfarkasok is meghalnak egyszer, hosszú lét ide vagy oda. S közben ők is megszenvedik a magukét, vagy elbuknak, ha már nem bírják tovább. De tényleg, miért. Miért kell mindezen végigmenni, mikor egyszercsak vége lesz és semmivé lesz minden. Mi értelme szenvedni, hogy ha egyszer legyőzzük az egyiket, hamarosan jöhet a másik. Miért... egy magamfajta vérfarkas erre azt mondja, hogy szorítsd össze a fogadat és menj tovább. Ha nekiállsz agonizálni, egyre csak töprengeni a bajodon, beleragadsz és ez sokkal rosszabb, mint mikor megérint téged... mert magadnak fokozod csak a bajt, ahelyett, hogy kitörnél belőle és megszabadulnál tőle. Ez az, amit meg kell tanulnia mindenkinek, aki egyszer eljön ide, erre a világra. Nem azon kell agonizálnod, gondolkodnod elsősorban, hogy miért történik veled a baj, miért estél már megint össze... ezzel ráérsz majd akkor foglalkozni, amikor rácsapsz a földre, ha kell, bemutatsz az életnek, mint ahogyan a lányom szokta, majd csak azért is talpra állsz. Mert rájössz, sokkal többet érsz egy örök kesergőnél. Talpra kell állnod... ahogyan Sym is talpra állt a hirtelen lavinaként rá zúduló emlékek nyomásától. Kapott segédkezet tőlem, ez igaz, akár szó szerint is vehetjük a dolgot, biztos nem volt elenyésző mértékű a részem, de végső soron ő kényszerítette vissza a múlt homályába az őt kínzó démonokat, szabadulva meg. Nem tudhattam, mi történt vele egykoron, miért sokkolódott le néhány kimondott mondattól, melyik része ütött igazán nagyot a lelkén, de nem is akartam kiszedni belőle. Joga volt háttérben tartania a múltjának ilyen szeleteit, mint mindannyiunknak, hisz valljuk be, melyikünk hangoztatja örömmel őket. Csak egy őrült, esetleg. Hogy emiatt a megingása miatt gyengének láttam volna? Frászt. Sokkal inkább egy erős nőt láttam magam mellett, aki tudott uralkodni végül az őt ért ingereken és az utóhatásában se menekült el látványosan tőlem, mint ahogyan azt már jópár illetőtől láttam. Rám csak az maradt, hogy segítsek neki kijönni, ez pedig, hála Tupileknek, sikerül is, ahogyan búcsút intünk a fájdalmas részeknek és más felé fordulunk... meg ő is felém. Mesélek neki arról, mi voltam egykoron... bár igazából ez túlságosan nagyvonalú megfogalmazás. Hogy mi mozgatott engem az eltelt években, miért mentem bele önként azokba a háborúkba, melybe sokan csupán belesodródnak, mások pedig egyszerűen kerülik, mint mókus az erdőtüzet. Nem, én önként álltam oda, röhögtem bele a halál képébe, öltem, gyilkoltam, miközben rengetegen hullottak el körülöttem. Újra és újra, mint valami végtelen körforgás vetettem bele magam a harcok sűrűjébe, mint ha csak nem lenne elég, ami korábban megadatott, légy még halálosabb, még erősebb, láss még többet. Ez a mentalitás volt az, ami megtört Irakban egy egyszerű kérdésen: Miért?
- Nos, igazából elenyésző azoknak a száma, amiket direkt kerestem fel. Az amerikai polgárháborúnál így volt, de azt kivételesen csak külső szemlélőként néztem meg... Vietnám volt talán az egyetlen háborúm, ahová el akartam jutni és részt vállalni. A többi esetében... nos... éppen az egyik fél területén éltem, mikor kitörtek a harcok. Bár igen, aláírom, talán tudat alatt éreztem, hova kell mennem. - kissé előre döntöm a fejem. - Jól látod. Csábított a harc heve... a kiontott vér édes íze. De ma már így túl az egészen egyszerűen nem tudom elképzelni, hogyan lehetett ez hajtóerő... vagy inkább... hogyan lehetett ennyire központi motívum nálam.
Mit áltatom magam, jól tudtam. Egyszerűen természetesnek vettem, hogy vért ontok, jutalmam pedig lészen a meleg nedű, melyet először annak a vöröskabátosnak a vénájából ízlelhettem meg. Tény, elsősorban Ikina volt az, ki sóvárgott érte újra és újra, de én meg partner voltam ebben az egészben. Mint valami drog, úgy hatott ránk, komolyan mondom. Ma? Ma már egyre gyengébben halljuk a vér szavát, mikor elsétálunk az emberek mellett és megérzem azt jellegzetes, lüktető dolgot. Nem mondom, érzem a csábítást, ki tudja, mikor vehet újra erőt rajtam... de már volt olyan, hogy egyszerűen undort éreztem a vért megízlelvén.
- Gondolom a vásárlóid is elégedettek akkor. Magam részéről elég ritkán láttam eddig olyat boltostól, hogy önként és dalolva felvesz saját rendeléseket. A legtöbb inkább felhív egy másik boltot, hogy új készletet rendeljen.
Fú de mérges voltam nemrég, mikor a húgomnak akartam venni azt a bolyhos sapkát és kb feltúrtam érte az egész várost, mire találtak. Akkor jól jött volna egy szakember, aki ugyan ha későbbre is, de elkészíti nekem.
- S aztán mennyire tudjuk szidni magunkat, ha ott van a szemünk előtt és mellénézünk csak azért is... s amúgy... miért pont tark? Persze, értem én, mi mozgat, csak kíváncsi vagyok.
Valahogy ebbe még a legsasszeműbb is belenéz állandóan, pedig ajh, annyira könnyű beleesni. Megvan a lehetőségünk, ki vannak éleződve maximálisan az érzékszerveink a farkaslétnek köszönhetően, ráadásul az agyunk is elég gyorsan fog... erre hoppáré, Nicho tovarish benézi. Még hogy az ember nem lép bele kétszer ugyanabba a pocsolyába. Nem tudom sértésnek venni a kuncogását, amit az arcjátékom vált ki belőle. Jó volt látni, hogy mosolyog, jó kedve van, s hogy én váltom ki belőle. Végül csak kacsintok neki egyet, talán kissé kihívóan, viszont ezt követően szüneteltetem, hacsak nem akarja tovább játszani a dolgot. Nem voltam a túljátszás híve, az úgy el tudja nagyon rontani a pillanatot.
- Igen, a hetvenes években. Oké, aláírom, mozgattak engem a harcok, de talán az, hogy lássam magát a világot is, még inkább. Hosszú ideig voltam magányos farkas, barangoltam az egész világban össze vissza, utaztam. Vietnám után úgy döntöttem, megnézem a Távol-Keletet és az első állomásom volt Kína.
Csodálatos ország, sajátos kultúra, viszont ennek ellenére nem maradtam ott sokáig. Arra viszont elég volt az ott töltött kidő, hogy alaposan körbenézzek és megtanuljam a helyi nyelvet az írással együtt. Komolyan mondom, rengetegen morognak azért, mert nehéz leírni és megtanulni a cirill betűket, de annak szoktam elég vágni egy kínai betűket, hogy tessék, lehet szörnyülködni. Teljesen más hozzáállást és felkészültséget kíván ez. Ja, és amúgy nekem még a japán írásjelek is ott vannak a fejemben, csak úgy mondom.
- Igen, vannak ennyire elvetemültek. Nem elég, hogy a saját életüket úgy élik, ahogyan, mert azt tartják a legjobbnak, de még a gyermekeiket is oda lökik, mielőtt még megismernék valójában ezt az egész világot. Nem akarok álszent lenni, nem vagyok mintaéletet élő, de nem is akarom, hogy a kölyköm olyan legyen, mint én.
Valljuk be, egy szörnyeteg vagyok. Mások véréért, annak édesnek érezett nedűjéért vettem el életeket, csak azért, hogy csillapodjon a szomjam és újra érezhessem azt a mennyei ízt. Igen, ez voltam én é ez beszélt most lekicsinylően azokról, akikről szó van. Hogy nem szakad le alattam az ág ilyenkor, de komolyan. Nagyon remélem Rachel, hogy ebben nem ütöttél rám.
- Igen... ha másért nem is, legalább azért, hogy megtanuljuk becsülni azt, ami körülvesz minket.
Furcsa, hogy ilyen nagy csend legyen úrrá a területen. Dacára az állandó vadászatoknak, Fairbanks környékének még mindig gazdag élővilága van. Most viszont mint ha csak izoláltak volna tőlünk mindent, ami természetes, minket hagyva meg csupán. Annyira szokatlan mindez. Leragadtam egy nő tekinteténél, akit jóformán csak ma ismertem meg. Nem elég, hogy leragadtam, de még érdekelt is engem a szemek gazdája. Hogy ki ő, honnan jött, mi jelenleg, miket élt meg... talán ha nem védenénk magunkat a pajzsunkkal, már választ kaphattam volna. De nem, úgy tűnik tényleg nem fog most lelepleződni minden, a jövő meg nem írt homályába vesznek a dolgok. Valahol a törtető énem lázadna ez ellen, de csendesítem, mert tudom, mindennek eljön az ideje egyszer... ahogyan az is ki fog derülni, ez az ismeretség hogyan folytatódik majd. Talán hosszabb életű... vagy csak egy egyszeri üldögélés a fán? Reméltem nem az utóbbi... reméltem, hogy lesz lehetőség a továbbiakra.

- Az egy dolog, de nem tudhatom, mi járhat a fejedben - hisz nem voltam pszicho.
Sokan a falkából lehet most eléggé megütközve néznék ezt a jelenetet. Két bőven középkorú farkas gyerek módjára rohangál az erdőben és hógolyókkal dobálja egymást, teljesen levetkőzve a komoly énjüket, ráadásul még a vérvonalukat se használják, pedig azzal kerülhetnének igazán előnybe. Valszeg a vaskalapos réteg ezt gondolná, de szerintem például Jo-nak első dolga lenne hógolyót gyúrni és engem megdobálni, csak a női összetartás nevében. Mindegy mondjuk, ki mit mondott volna, nem nagyon hat meg. Jó érzés volt a fák között kerülgetni a felém repülő hógolyókat, bosszankodni, ha engem eltalálnak, vagy éppen kárörvendően vigyorogni a találataimon. Most egyszerűen úgy éreztem, semmi se hatna meg. S közben csak cserkésztem befelé Sym-et, hogy megkapja, ami jár neki.
- Hamarosan magadon fogod érezni a leleményemet, Miss Bundás.
Nem nagyon siettem el a dolgot, ahogyan kerülgettem őt, energiáim árulkodva hollétemről, de mégiscsak bízva benne, hogy elég közel tudok araszolni a hógolyók zárótüzében. Végül eljött a pillanat és hát nesze neked találékonyság, megindultam felé. Megpróbált néhány jól elhelyezett, sikeres dobással megállítani, de csak futottam tovább, szemeim előtt pedig ott lebegett a cél. Már indult, hogy meneküljön, de valóban elkésik, ahogyan jópár méter futást követően érezheti derekára kulcsolódni a karjaimat.
- Megvagy.
Nem erőszakoskodtam vele feleslegsen, csupán megemeltem kissé, hogy ne tudja megtámasztani magát és úgy borultunk bele a hóba. Azonnal felé kerekedtem, igyekezve magam alá kényszeríteni Sym-et. Nem adja olcsón magát, ahogyan csattan a hó az arcomban, én pedig nekiállok lefogni őt. Nem könnyű, harcias kis nőszemély, beletelik egy kis időbe, mire az ujjaink egymásba fonódnak és feje mellé nyomom őket le. Viszonoztam Sym mosolyát, meglehetősen közelről nézve a szemébe, forró leheletem csiklandozta az arcát, ahogy rajta feküdtem, gyakorlatilag fogságba ejtve a testét, de minden fenyegető érzet nélkül, sokkal inkább az elmúlt percek történéseitől feltüzelve. Érezhette viszont, hogy valószínűleg nem vagyok teljes súlyommal rajta, főleg nem az oldalán, amiről tudtam, hogy fáj neki. Csak annyival, amennyivel biztosan magam alatt tudtam őt tartani. Ám a szám jó értelembne vett ördögi vigyorrba futott.
- Na most kapsz.
Azzal az egyik kezét elengedve, de a másikat lefogva, nekiálltam, hogy jó alaposan megfürdessem hóval a pimasz leányzót.

Volt egy szabály a farkasoknál, amit nem ártott figyelembe venni, mikor meg akartuk ítélni őket. Ne a mindannapokból ítéljük meg őket... mert amikor élesben kieresztik a karmaikat, akkor lehet csak igazán látni, ki a tökös gyerek/rátermett lány a háznál. Ez mutatja meg, kiben lobog eléggé a tűz ahhoz, hogy életre való legyen, tiszteletre méltó, vagy éppen lebecsülhető, háttérbe szorítható. Megmondaná valaki Ikináról most, hogy egy gyilkos fenevad. Erről a farkasról, aki lassan már Sym farkasának nyakába nyomta az orrát, majd előrébb araszolva nyakát érintette a nyakához, hogy harcos? Egész életében az volt és nem volt rest előjönni, ha kellett. Ahogy előtört, szitkaival szórva mindenkit, mikor hamisan vádolt minket a falka... ahogyan kimentett minket a halál torkából... ahogyan átvette az irányítást a csaták alatt is akár, hogy farkasokat öljön, csontokat törjön, vérrel borítsa be a csatamezőt, pusztulást hozzon ellenségeinkre. De nem ezt az oldalát mutatta most... mert nem kellett. Tudta jól már rég, hogy mikor kell jönnie az idejének a harcnak. Most csak a másik farkas érdekelte és nem más, ahogyan figyelte energiáját, szinte hangolódott rá, igyekezve megjegyezni ezt az érzést. Megpihent a másik farkas bundájába dugva a fejét. Mikor végül mozdult a másik, ő kérdően néz fel, hogy mi történt. Kissé furcsa neki, hogy ezúttal nem ő mozdul először, ez amolyan férfiúi becsület dolog. Ám a szeme újfent mosolyog, ahogyan kényelmesen feláll, megrázza a bundáját. Fejét emeli a másik irányába. No mit találtál ki, nőstény?

Az életem... nos, sokaknak lehet megbotránkoztató, már már gyomorforgató, az emberjogi aktivisták pedig tábláikat törnék ripityára a fejemen. Sosem titkoltam el azt, hogy mi voltam évszázadokon keresztül. Rohantam a csatába szinte, megöltem, ki csak belépni mert elém, s nem érdekeltek a következmények. Pusztítás övezte minden egyes lépésemet, mikor kivezényeltek a csatatérre és tennem kellett azt, amiben a legjobb voltam. Mert minden sarkítás, minden nagyzás nélkül ez így volt. Értettem a dolgát annak, hogyan öljek meg másikat, taszítsak a pokolba egész csapattesteket, csak azért, mert ezt a parancsot kaptam. Menj oda, pusztítsd el őket, gyere vissza. Így működött ez... s mégis... mégis, hogy lehet, hogy ép ésszel kikerültem ebből? Rengeteg áldozat vére a kezemen, de mégse süllyedtem el teljesen az örvényben, mint ahogyan oly sok fajtársammal megtörtént. Hogy valamelyest meg tudtam őrizni az emberségemet. Hogy most Sym mellett nem egy velejéig romlott, zord alak ül, hanem olyan, akivel szót tud érteni és szívesen van mellette. Hogy minden gyilkosságom ellenére kezet tudtam nyújtani azoknak, akiknek úgy éreztem, meg kell tennem és nem löktem még rajtuk egyet. Hogy nem hagytam Sym-et szenvedni, hogy egyedül álljon ki a démonjaival. Valahogy... elcseszettül furcsa valami lett belőlem.
- Nem tudom igazából. Nem éreztem késztetést azért, hogy fegyvert fogjak akár az egyik oldalért is. Inkább csak néztem, hogyan viszik dűlőre a dolgot maguk között az ostoba emberek.
Láttam Sym arcán a meglepettséget a szavaim hallatán, mégse éreztem belőle azt a szokásos ridegséget, ami a nagytöbbség sajátja volt az életem hallatán... azoké az ostobáké, akik elítélnek engem azért, aki voltam, nem figyelve a jelenemre... de a nőstény nem tette meg, ahogyan a szavaiban se akart még hasonlót tenni. Ezért pedig elmondhatatlanul hálás voltam, hogy megkímélt tőle... és hogy nem ítél el.
- Tény, de néha túlmentem már azon a kategórián, amit egyszerű "robbanásnak" lehet nevezni. Pláne akkor, mikor igazán elemében voltam - sóhajtva néztem fel az égre. - De, éreztem. Elkísér azóta is, időről időre tör rám... de még én vagyok az erősebb.
Kezdetben előfordult, hogy elmentem Fairbanks-ből, mert nem akartam felhívni magamra a helyi őrzők figyelmét azzal kapcsolatban, hogy embereket ölök és mindezt a vérükért. De aztán egyre inkább telt az idő, ahogyan ellent akartam már állni a késztetésnek, egyre inkább meg akartam tagadni a "csak egy harit" mentalitást. Már elkezdett kialakulni az ellenállás, hogy inkább érezzem az undort, mint a kedvtelést. Ám ez is egyfajta függőség, a függőségektől pedig nagyon nehezen szabadul meg az ember. Nagyon neheze, s félő, hogy bármikor visszaeshet.
- Jó a hozzáállásod. Jópáran próbálják meg utasításokkal elérni a vevő elégedettségét. Mindig mosolyogj, stb. Arra már nem gondolnak, hogy egyesek már túl fáradtak ehhez és a vonatsínre kötözött ember mosolya nem mindig őszinte - csóválom meg a fejem. - Régóta vagy a szakmában?
Elég régóta kell, ha már képes ilyeneket önállóan megtervezni és sikeresen értékesíteni. Nem vagyok szakértő, de azt azért tudom, hogy az égszerek eléggé kényes holmik, amiket nem lehet csak úgy farigcsálni, mint egy ajtót vagy egy egyszerű lécet. Kell hozzá egyfajta művészi érzet és úgy tűnik, Symnek van az elmondása alapján. A téma viszont érezhetően terelődött el rólam és egyre inkább került előtérbe a nőstény. Szerettem volna róla én is tudni egy-két dolgot, hogy jobban el tudjam helyezni magamban. Mesél nekem a múltjáról, hogy hogyan lett tark és most valahol rajtam van a meglepődés sora. Oké, eddig is tudtam, hogy harcos beállítottságú, de bakker, ez az angyali külső azért eléggé vérmes nőszemélyt rejt. Nem azért, én már öltem alfát, de nekem jó okom volt rá, ő pedig inkább felindultságában akaszkodott össze vele és nem valami régóta tomboló ellentétből. Az azért nem ugyanaz.
- Okkké, akkor ha valamilyen oknál fogva közel állnék egyszer a felhúzásodhoz figyelmeztess rá, hogy ne tegyem. Elég kellemetlen meglepetés érne, úgy érzem - kuncogtam egyet, de amúgy véresen komolyan gondoltam és csak a korábbi álláspontomat erősítette meg az elmondott történet. - Így a történetedet hallva ne csodálom, hogy a tarkok között vagy. Elég sokat kockáztattál egyetlen fiatal farkasért is, ezt azért a nagytöbbség nem teszi meg. Főleg akkor, ha éppenséggel nem az ő kölyke az illető. Nem úgy mint te, hogy még az előjáróddal is szembementél miatta, aki lényegében isten a területén. Viszont eléggé bölcs jellem lehetett, ha nem az volt az első gondolata, hogy ki kell végezni téged tiszteletlenségért, vagy valami hasonló. Elég mély benyomást tehettél rá az akcióddal. Ez amúgy hol történt?
Nem érzem a szavaiból, hogy túlozna, hát nem is feltételezek csalafintaságot a dologban. Kissé fura dolognak tűnhet, hogy keresem az árulkodó jeleket, de ez nem ellene szól, egyszerűen ilyen közegben nőttem fel. Ha a véred ereje felruház téged azzal, hogy másokat átverj, akarva-akaratlanul is igyekszel elkerülni, hogy veled ugyanez ne történhessen meg... főleg életed legnagyobb átverését követően. De most nem volt átverés... Sym meg a szememben immáron kevésbé volt annyira veszélytelen jelentés, mint a külseje sugallná. Eddig se gondoltam így, de most meg aztán főleg nem. Egek, ezt az álcát.
- Szerintem jártam arra, mikor tartottam keletnek. Talán pont akkor mentem át rajta, mikor a fejembe vettem, hogy átnézek Japánba. Hmmm... melyik is, melyik is... - tűnődök. - Talán az, amikor körbesétáltam a Nagy Falon és végiggondoltam, mi mindent láthattak az épületek. Az eléggé megfogott. Veled mi a helyzet ilyen téren?
Lehet egyszer vissza kellene mennem Kínába, megint körbenézni. Már legalább negyven év eltelt azóta, hogy ott jártam és mint tudjuk, nem másról van szó, mint talán a legdinamikusabban fejlődő nagyhatalomról. Láttam képeket a mostani állapotokról és döbbenten tapasztaltam, hogy ahol jártam korábban és síkság volt, most komplett metropoliszok állnak, akár felhőkarcolókkal is. Valamit nagyon tudnak azok a kis sárgák, ha ilyen messzire eljutottak már. Egy idő után megszakadt viszont a beszélgetés fonala, ahogyan ránk telepedett az a bizonyos csend és csupán egymásra koncentráltunk, kutatva a másik íriszében. Nem tudom pontosan, mi volt az, amit kerestem... de, a nő valóját, de hogy pontosan milyen területről megközelítve, azt már tényleg nem tudtam volna megmondani. Egyedül azt, hogy érdekel, ki ő, szeretném megtudni. De hogy őszinte legyek, nem is akartam mindenáron magyarázatot adni rá. Az életben olykor hagyni kell magyarázatlanul a tetteinket és nem mindenáron beskatulyázni egy adott dologba. Sokkal több lehetőséget hagyunk nyitva vele a jövő felé, ahol majd talán eldől ez a kérdés... de addig is csak meg akartam élni a pillanatot, ahogyan az alaszkai vadon körbeölelt minket, elfedve a civilizáció mocskától. Ki vagy?

- Hol marad az élvezet, ha tudom? - kacsintottam vissza az angyali vigyora hatására.
Valljuk be, a legjobb dolgok olykor akkor történhetnek, mikor egyáltalán nem számítunk rá, ahogyan ez a rögtönzött kergetőzéssel vegyített hógolyózás is egy ilyenből alakult ki. Ahogyan egyre nagyobb, mégis játékos hévvel tombolt a "lövöldözés" a sokat látott fák között, éreztem, ahogyan erősödik a vadászösztönöm. Semmi vérmesség, ahogyan egyre több hógolyót vágtunk egymáshoz, terelgettem, űztem Sym-et a fák között. Egyre inkább éreztem, hogy el akarom kapni őt és kicsit megleckéztetni a pimaszságáért. Terveztem már egy ideje a dolgot, s igazából jóval leleményesebbre terveztem az elfogását. Az idő múlásával viszont már csak a lényegre koncentráltam és ami azt illeti, az irányomba küldött, kihívó energiák pedig csak "rontottak" a dolgon. Ez vezetett ahhoz a kamikáze szerű támadáshoz, ami végül meghozza az eredményét és kezeim közé juttatja a nőstényt, akit nem vagyok rest ledönteni a földre és magam alá gyűrni a hóba. Küzd, ahogyan egy harcostól el is lehet várni, nem kevés havat szór a képembe, mire leszorítom és harcképtelenné teszem. Egymáson feküdtünk az amúgy hideg közegben, de nem volt hátráltató tényező, néztünk egymásra, akárcsak a faágon, vigyorogva, kissé pihegve a rohangálást és dobálózást követően, bennem némi sikerélménnyel, hogy csak legyűrtem a nőstényt. Szürke íriszem, mely a beharapásomat követően fakult ki a kékből, árulkodott a bennem keringő érzésekről. Ha már pedig sikerrel jártam, nos, akkor megmutatom neki, hogy de igenis meg merem csinálni, amivel fenyegettem őt. Szóval így kezdődött, hogy Symarát elkezdtem előléptetni hóemberré.
- Szavad nem lehet, még csak nem is csaltam - nevettem két adag hó között, ahogyan a keze éppen lecsúszott az arcomról.
Nem válogattam, hova kapja a havat, elvégre csak az számított, hogy elázzon. Kapott az arcába, a nyakába, ruhaujjába, de még a dzsekije alá is benyomtam egy adag havat, csak hogy tudja, tudom ám, hova kell. Na viszont amennyire nyeregben voltam, annyira változott meg mindez. Lehet mondani, hogy ha nem figyelek rá és inkább teljes súlyommal rámegyek, nem lep meg ennyire, talán igaz is. De mint mondtam, csak játék volt, nem vérre menő harc és így meg is tud lepni. Mikor megéreztem a lábait már sejtettem, hogy valami csalafintaság lesz itt... amikor már alatta feküdtem, már tudtam is. Na viszont én se adtam neki azt olyan könnyen, nem kevés havat vágtam még nevetve az arcába, mire le tudott nyomni. Igen, jól sejtettem, hogy a környékemen van. Most már tudom, hogy idősebb is nálam, mert máskülönben nem lett volna ehhez elég fizikai erő a testében. Hát igen, most én maradtam alul.
- Élvezd csak ki, míg te vagy felül - mosolyogtam most én rá kihívóan, láthatta, nem sértette meg a férfiú becsületemet ezzel a húzással.
Sym haja előre borult, mintegy függönyként takarva el előlem valamennyire a külvilágot, s cirógatták rakoncátlan tincsei az arcomat. Lehelletem olykor megrezegtette őket, végigsimították a nő arcát, de a szürke tekintetem ismét a szemébe fúródott. Jó volt vele itt kint, elzárva mindentől és mindenkitől erre az időre. Nem gondoltam volna, mikor ideállított a fa alá, hogy idővel a hóval fogunk birkózni egymással, mint két gyerek. De határozottan nem bántam meg és ezért se volt ellenemre, hogy felém tudott kerekedni. Kezem is inkább már csak fogta az övét, semmint görcsösen szorította, mint ha inkább azon lenne a hangsúly, hogy ne engedjük el egymást, semmint hogy lelökjem magamról egy hirtelen jött ötlettől vezérelve. Nem akartam, hogy véget érjen ez a pillanat, ahogyan egy örökkévalóságnak tűnő ideig néztem a szemébe. Végül mozdult a kezem, de nem tolást tapasztalhatott, hanem az ellenkezőjét... húzást, már amennyire ki tudtam vitelezni ilyen helyzetben.

Mindkét farkas harcos volt, ám mégis különböztek. Nem csak azért, mert máshonnan jöttek, más dolgokon mentek keresztül életük során, vagy mert éppenséggel, ami kézenfekvő, más nemet képviseltek. Máshogy jutottak el oda, hogy négy lábon járó gyilkoló gépekké váljanak. Ikina egyszerűen beletanult a dologba. Ahogyan teltek az évek és keveredett egyre több összetűzésbe, összecsapásba a gazdateste mellett, úgy szívta magába a az újabb és újabb tapasztalatokat. Kiismerte, egyesek farkasoknak mi a gyengéje, hogyan kell küzdeni ellenük, mire figyeljen oda, ahogyan testvérével vállt vállnak vetve, közös erővel harcolnak az ellenség ellen. Az élet formálta őt azzá a harcossá, aki az út jelenlegi állapotában volt és ami miatt teljesen különbözött az apjától. Rengeteg tapasztalat, egy rossz lépés minden feltételéül és már kész volt lépni, hogy megvédje magát és a gazdatestét. A feltétel viszont nem teljesült, ahogyan inkább barátságosan ismerkedett a másik, hasonló mentalitású nősténnyel. Talán nem ismerték egymást, de egykoron egyek voltak a nagy ős lelkében, még ha különböző részekből is szakadtak ki. A nőstény játékra hívta őt, kíváncsian fürkészte is, mire készül. Először felvonta a szemöldökét a felé rohanón, de már mindent értett, mikor a két mancs neki nyomódott és kicsit hátrált. Ikina nem volt rest visszavágni, ahogyan most igyekezett megkerülni a másikat, hogy kicsit megcsíphesse a farkincáját, vagy, ha nagyon nem akar összejönni, akkor a nőstény fülét veszi célba. Nem marad ő adós semmi jóval.

Kevés olyan dolog van a farkasok életében, mint a harc. Ez valahogy állandó, akár mindennapi tevékenység lehet, legyen szó akár egy túlélésről szóló összecsapásról, egy egyszerű gyakorlásról, vagy akár viccelődő csipkelődésről, mindennek a harc az alapja. Ez alapján léphetünk előre a hierarchiában, vagy akár veszíthetünk el minden tekintélyt, melyet összeszedtünk az évszázadok alatt, még az életünket is vele együtt. A harc pedig áldozatokkal jár. Sok hierarchia harc nem feltétlenül arról szól, hogy meghaljon a másik farkas, de nem ritka. Ám ha meg kell védeni a területet, a falkatársakat, akkor egyszerűen csak így lehet az esetek többségében példát statuálni, hogy utána senki se tolja oda a képét. Farkastörvények, ha most mindenáron valami bevett szöveggel akarok élni. Ez volt az az út, amit túlságosan is jól ismertem, hiszen 350 éve jártam, még ha mostanában ez háttérbe is szorult. De ettől még az emlékeim megvoltak róla, azokról az időkről, én pedig sosem felejtettem el őket. Egyszerűen képtelen voltam úgy, hogy az agyam nem épült le és gyakorlatilag emlékeztem mindenre. Ez pedig nagyon is jól volt így. A múltunkat sosem feledhetjük el, akármi is volt az, hiszen ezáltal válunk azzá, amivé... a legkisebb, legjelentéktelenebbnek tűnő momentum által is. S ez voltam én... visszamenőlegesen már nem tudtam mit kezdeni vele.
- Ismerek olyat, aki meg tudta tenni ezt, pedig kétszáz évvel öregebb nálam. Nagyon sok mindennek a függvénye ez. S végiggondolva, mi mindenen mentem keresztül, más utat aligha látok - hiába, önként mentem bele, önkéntesen is szívtam meg az esetleges lehetőségeket. - Részben azért is jöttem Fairbanks-be, mert változtatni akartam ezen. Ismeretlen terep, a farkasok őshazája, ahol még nem jártam korábban. Új életet akartam kezdeni, eddig úgy néz ki, sikerül is.
Bármennyire is hiányzik a vándorlás, szakítottam vele, a mostani háborúknak csupán a híre ér el, fel-feltámadó kedvet érzek, hogy csatlakozzak, de gyorsan elül. S falkában éltem, melyet korábban egyáltalán nem találtam lehetségesnek a múltamban történt szarságok miatt. Egyre inkább vágódtak el a gyökerek a régi dolgaimmal kapcsolatban... a kérdés csak az, hogy fog-e új erőre kapni és régi beidegződés és visszanöveszteni, amit elvágtam.
- Hát pedig ez a világ már erről szól, nagyon de nagyon régóta. Ha hirtelen előkerül egy köteg zöld rongy, valahogy mindenki megveszik, mint tavasszal a kutyák. Nem hiába kerültem el messzire az üzleti világot. De legalább van még egy normális felfogású illető, aki másként gondolkodik - kacsintok a mellettem ülőnek. - Kíváncsi vagyok, mit tudsz kihozni egy-egy ilyen tervedből. Hmmm... akkor a húgommal valószínűleg jól megértenétek egymást, ő is egy rajzzseni.
Érdeklődtem, hisz érdekelt a mellettem ülő. Valahogy eléggé meg tudja ölni a beszélgetést, amikor valaki beszél, de amúgy még azt se tudja megkérdezni a másiktól, hogy bal vagy jobb lábbal érintette aznap először a talajt. Oké, oké, mielőtt még valaki hozzám vágja az álszent táblát, voltam én is ilyen, az vesse rám az első követ, aki nem. Szóval, én is igyekeztem tudakolózni felőle, látni, mi jelenti számára az életet, a mindennapokat, vagy hogy egyáltalán hogy jutott el idáig. Szerettem volna, ha a valódi kép áll össze szemeim előtt Symről... ahogy rólam is számára... most valahogy... nem akartam átverni.
- Álmodozz csak, aztán nehogy te fuss előlem - kontrázok vissza neki, elvégre még én fenyegettem egyelőre fürdetéssel, majd aztán vállat vontam. - Ki tudja, talán még jót is tett a kölöknek, hogy felrúgtad, kapott egy kis leckét abból, hogy az apuka pozíciója nem jelent feltétlenül védőpajzsot is a támadások ellen. Az ilyen, ha van egy ki csöpp esze, inkább építő jellegű. Talán ez is mozgatta az alfát, de nem tudok más fejével gondolkozni annyira. Vagy egyszerűen csak külön tudta választani a pillanat hevét az eredendő ellenvetéssel és a lehetőséget kereste benned. Máshogy gondolkoznak ezek a vezetők, mint az átlag farkasok - tán ezért se lettem alfa az életben, és azt az egy lehetőséget is belevágtam a béta arcába. - Görögország... ott szerintem kivételesen nem fordultam még meg. Szép térség?
Nem egy szívbajos nőstény, az már egyszer biztos. Bár ilyen pozícióval a háta mögött nem is lehetne az. Igen, igazából már az is eléggé árulkodó volt, ahogyan elkezdődött a találkozásunk, elvégre akárhogy is néztem, minden köszönés helyett beszólt. Persze, maga  a beszólás meg vicces volt, én pedig vettem a lapot, de lehet egy vérmesebb személy máshogy reagál. Mondjuk az ellen meg esélyesen megvédi magát, szóval... mindenképpen egy eléggé belevaló csajnak tűnik Sym így az eddigiek alapján. S jó volt megismerni ezt az oldalát is. Milyen lehet még vajon?
- Na igen, Kína kultúrája. Teljesen más, mint a legtöbb országé. Elég csupán elmenned egy tradicionális helyre, lehunynod a szeme é figyelni, hogy átérezd, mi mindent jelent az, amit kialakítottak több ezer éven keresztül. Ez azért eléggé nagy szó, más országokét úgy kell lenyomni az ember torkán... főleg ha ételekben rejlik - kuncogok halkan. - Hát igen, akkor még távol voltak a britek. De akkor eléggé elkerültük egymást. Akkoriban Magyarországon éltem, mikor leszereltem Napóleon vereségét követően. '48-ban meg kitört a felkelés.
Nem sokat tudok meg az ott tartózkodásáról, talán van is rá oka, hogy lassan adagolja. De nem állok neki erősködni, majd… ha eljön az ideje, minden kiderülhet. Vicces amúgy, mennyire el tudjuk kerülni egymást akár évszázadokon keresztül is, hogy aztán mikor végre megtörténik a találkozás, meg lehessen lepődni, hogy oh, te is? A testvéremmel is eléggé vicces volt, hogy gyakorlatilag egy helyről indultunk el, mindketten végigjártuk a világ majdnem összes zugát, de pont azt kerültük el, ahol találkozhattunk volna. Aztán meglepetééés, bátyó, itt vagyok Fairbanks-ben. Olykor vicces baleseteket tud generálni ez az élet… túlságosan is, ami viszont már szeret átmenni nem pont viccesbe. Nos… kiszámíthatatlan, akárhogy is nézzük, de ezt már mindenki tudja már 20 év után is. Ahogyan megtanulni értékelni azt, mikor eljön értük a csend, lefedi a környéket, kizárja az oda nem illő neszeket, zavaró tényezőket, nehogy összetörjék a pillanatot. Mert az élet már csak ezekből áll: pillanatokból, melyeket meg kell élni, át kell érezni a valóját és megérteni, miről szól. Persze, a ciki az, hogy én átéreztem, de a megértés már valahol a távolba tűnt el. Nem adta magát könnyen, nevetve menekült a jövő ködébe, hogy menjünk csak utána, ha meg akarjuk tudni, gyakorlatilag bekötött szemmel, hisz mint mondtam, kiszámíthatatlan. Hát rendben van, te érzés, én utánad megyek akármeddig, nem érdekel hova futsz. Most még maradok, itt a faágon és hagyom, hogy úrrá legyen rajtam ez a „bénítás”, mely nem engedett hosszú perceken keresztül elszakadni a nő pajkos, őzikéére emlékeztető szemeitől, miközben elmerültem a tekintetében, kutatva a valóját.

Mikor kihívóan viselkedsz, a kihívásra biza fog válasz érkezni. Pláne akkor, ha egy éppenséggel hévvel megtűzdelt hímet hívnak el ilyen formában keringőre. S ugyan ez egyelőre csak a hógolyók zárótüzét jelentette, de a tervem folyamatosan formálódott meg a tudatomban. Egyelőre még a hógolyóké volt a főszerep, ahogyan egymás soroztuk, nevetgélve rohangáltunk az erdőben, vidor energiáinkban fürdött az egész erdő, talán megrészegítve azt is, aki a közelünkbe merészkedik megnézni, mi ez a fenenagy jókedv errefelé? Lehet meg is zavarodna, mert „csak” két idős farkast látna tinglitanglizni az erdőbe, akik talán a világ legártalmatlanabb töltényeivel dobálják egymást. Persze, voltak reflexek, melyek előjöttek, ahogyan nálam is besegített Ikina egy-egy pontosabb dobásnál, egy-egy közeledő, amúgy nagyon pontos hógolyó elől kitérni vagy szétcsapni a levegőben. Apró dolgok voltak ezek viszont, mert egyelőre az embereké volt a főszerep. Meg a hógolyóké. Egészen addig, míg úgy nem döntöttem, hogy rohamra indulok. Ideje megleckéztetni ezt az angyali kisördögöt. Siker koronázza az amúgy bot egyszerűségével bíró tervem kiteljesedését, ahogyan hamarosan már a földön voltunk és rendeztünk egy rögtönzött birkózást az avarban. Nem kevés havat nyeltem be és kellett többször a kezei után nyúlnom, figyelve rá, hogy ne térdeljek bele vagy nyomjam meg jobban a sebét, de ne is tudjon elslisszolni alólam, mire átmenetileg megadásra tudtam késztetni és lenyomtam a kezeit. Kisebb szünet köszöntött ránk, vigyorogtunk egymásra, mint a vadalma, hiszen teljesen eluralkodott már rajtunk a pillanat heve, ahogyan levetkőztük több száz éves mivoltunkat és inkább mint két gyerek fetrengtünk a hóban, nem törődve senkivel és semmivel. Újra összekapcsolódott a tekintetünk, megerősített benne Sym, hogy jó itt lenni, jó együtt azt tenni, amit, hisz élvezzük mindketten ezt az egészet. Jó itt lenni veled.
- Ne? Szóval kérsz még, értem.
Fogalmazzunk úgy, hogy alapos munkát végeztem a fürdetése során. Azt akartam, hogy szinte mindenhol havas legyen, ahol csak elérem a felsőtestén. Nem ártott ez bizony a trükközés végett se, mert most se adta könnyen a sikert és igyekezett hárítani a próbálkozásaimat. Több kevesebb sikerrel, de lassan meglátszott az eredmény, ahogyan kezdett hozzátapadni testéhez a ruha. Nem volt nehéz ezt úgy elérni, hogy alapból kimelegedett és még én is rajta feküdtem a saját felhevült testemmel, felgyorsítva az olvadást. Láttam az arcán a vidorága mellett, hogy meg akarja védeni magát a hótól, mégse gyanakodtam, csak tömtem tovább, hagy ázzon. Mikor már hangot is ad a sikeres fürdetésemnek, elégedetten vigyorodok el… hogy aztán az arcomra is fagyjon a vigyor és csakhamar a törékenynek tűnő nő alatt találjam magam. Nesze neked külső megtévesztés. Csak vigyorogtam a megjegyzésére, ahogyan megint megvonogattam felé a szemöldökömet, de nem szóltam most, nem kellett. Mert ami ezen orgyilkos akciója után következett, azt… nem tudom csak úgy szavakkal elmondani. Újra csak mosolyogtunk egymásra, ahogyan nem zavart, hogy rajtam helyezkedett el, ujjaink egymásba fonódtak, egyre lágyabban, egyre inkább kapaszkodva egymásba, mint görcsösen, erőt bevetve szorítva. Tekintetünk immáron harmadjára kapcsolódott össze hosszabb időre. Sym hosszú hajának köszönhetően esélyem se volt szinte másra nézni, de igazából, nem is akartam. Minden előttem volt, amit látnom kellett… amit látni akartam jelenleg. A nő kedves mosolyát, bájos arcát, hótól kipirult bőrét, de legfőképp az igéző szemét, mely nem először késztetett rá, hogy le se tudjam venni róla a szememet. Hogy kutassak, keressek lélektükreiben, találjam meg a választ a kérdéseimre… de legfőképp, hogy megismerjem, meg akarjam ismerni őt. Most pedig… most pedig nem akartam mindenre választ találni… főleg nem a saját tetteimre. Egyszerűen nem akartam választ találni arra, amit csináltam. Olykor vannak dolgok, mikor engednünk kell a minket a irányító ösztönöknek, nem lelassítanunk, csak előre engedni őket. Így történt az, hogy Sym-et közelebb húztam magamhoz. Mondhatjuk, hogy volt határozott mozdulat a dologban, de semmi olyan, aminek ne tudott volna ellenállni, ha akar… ám nem akart, ahogyan a szívem egyre hevesebben vert és még ő is hajolt lejjebb, egyre közelebbről éreztem arcomon a lehelletét, egyre közelebb volt a tekintete. Ujjai az arcomhoz értek, végigsimítva rajta, szinte észre se vettem, mikor váltak szét a kezeink. Mozdult a kezem, megérintették Sym simító kacsóját, picit ráfogva… majd elkezdett feljebb siklani… kézfején… csuklóján… alkarján… könyökén… felkarján… vállán… nyakára, ahogyan most én simítottam le néhány makacs, rakoncátlan hópihét az orcájáról, hüvelykujjammal. Szinte egy örökkévalóság volt ez az egy pillanat, ahogyan még egyszer mélyen belenéztem a szemébe… majd cseppet sem erőszakosan húztam le őt magamhoz, ajkait érintve az enyéimmel. Megcsókoltam Őt.

Nem volt most itt a helye semmi erőszakoskodásnak, elvégre egyik fél számáról se történt olyan jellegű atrocitás, mely megkövetelte volna. Ami volt is, az megmaradt egy teljesen más jellegű szinten a találkozó. Megmaradt a pimaszkodás, az ismerkedés mezsgyéjén és nem is nagyon akart másmerre elmozdulni. Lehetett persze úgy kavarni a kártyákat, hogy szépen lassan váltson profilt az esemény, de őszintén, szólva, ki akarta jelenleg? Talán valami rosszakaró kismanó, de azok szerencsére most az erdő másik végében voltak. Maradjanak is azt, köszönik szépen, a farkasok jelenleg tökéletesen elvoltak a maguk metafizikai világában és nem akarták, hogy bárki beleszóljon ebbe. Ikina végül ugyan nem tudja elkapni a suhanó farkincát, de nem marad le a másodlagos célpontjáról. Picit megrágcsálja, de semmi komolyabb, mielőtt engedné és folytatják a mókázást. Nem volt rest táncba hívni Sym farkasát, ahogyan viszonozta annak gesztusait, játékosan kapkodva az irányába. Közben pedig egyre inkább beengedte őt a személyes zónájába, energiáját mutatva neki, s ő is fürödve a nőstényében, ahogyan keveredtek itt a történések közepette.

Bólintottam szavaira, most hirtelen én se tudtam volna jobban megmondani. Mondom ezt annak ellenére, hogy meg szoktam ejteni azt az alapvető hibát, hogy lemaradok valahol. Elkalandozok a múltamban, hiába tudom, hogy azok már csak árnyak, régi korok dolgai, de... unalmas pillanataimban szoktam kapni magam néha a mi lett volna ha-n gondolkodom. Mi mehetett volna másként. Persze aztán rájövök, hogy ez teljességgel hülyeség, ugyan mit tudnék megváltoztatni rajta, elvégre, a múltat nem befolyásolja az erőm. S hiába ha később megbánok valamit, úgy se változik. Talán emiatt van, hogy a tetteim nagy részét sosem bántam meg igazán, meg azokat se, amik enyhén szólva is kiverik a biztosítékot az emberek jelentős részeinél. Hiába, most mivel lesz jobb, ha szomorú kiskutya szemet vágok? Semmit. Attól még megöltem őket, elkövettem a dolgokat. Előre kell nézni, ahogyan Sym-el is megbeszéltük az este folyamán.
- Kérdezz meg pár év, vagy hónap múlva, aztán majd meglátjuk, hogy valóban bejöttek-e... de kétségtelen, már sok minden máshogy van.
Falkában éltem, kölyköm volt, nem akar kinyírni a fél város, talán egy egy személy de neki se sürgős... nos igen, határozottan van valami előrehaladás a részemről. De visszaesés is, ha arra gondolok, hogyan ment rommá Sarah-val a kapcsolatom, pedig ott is megtettem minden tőlem telhetőt. De sajnos... olykor nem elég az sem. Ez pedig egy újabb fejezetté vált hosszú életemben. Szép volt... de... elmúlt, bármennyire is fájt utána.
- Nah, magyarázhatod ezt annak, aki azt hiszi, egy köteggel övé lehet a világ és még ezt is nevelték belé, hogy elhiggye - kivinném én őket a csatatérre csak egy éjszakára, ott ugyan nem fogja hasznát venni, ha egy mesterlövész hajszálkeresztje húzódik a fejére. - Köszi a meghívást, élni fogok vele.
Nem tudom, hanyadjára kacsintottam már az este folyamán neki, de lassan a szemem kezd már ráállni erre a mozdulatra. Csak nehogy úgy maradjon, mert tartok tőle, hogy eléggé hülyén nézne rám utána a világ, ha megállás nélkül tikkelne a szemem. Bár akkor lenne min mosolyognia a mellettem levőnek, az biztos.
- Igen, a húgom. Michelle Tedrow, végrehajtóként szolgálja a falkát... civilben pedig kiéli a nem kevés művészi vénáját. Hosszú, sötétbarna haj, ugyanilyen színű szem... azt hiszem egy magas veled.
Az én kis testvérem, aki évszázadokra elveszett a szemem elől, de itt Fairbanks-ben visszatért, hogy részévé váljon az életemnek, én pedig az övéének. Talán az egyik legnagyobb ajándék volt az élettől, amit kaphattam... a testvéremet, aki nem a múlt vádló példájaként néz rám, hanem jóban-rosszban egymás oldalán állunk, támogatjuk egymást ezen a rögös úton... minden testvéri perpatvarok ellenére, elvégre ez is hozzátartozik a létünkhöz.
- Pedig lehet jól állna a piros ruha meg a kosár a kezedbe, ahogy így elképzellek - mosolygok, majd nevetek. - Találó, már agy a felülről nézős tapasztalataim után - pimaszkodok most én vele, de aztán eszembe jut valami. - Te, ha Törpilla vagy és én pedig el akarlak kapni téged... akkor én vagyok Hókuszpók.
Egek... most elképzeltem magam fekete csuhában és félkopaszon, kampós orral, ahogyan egy hálóval a kezemben kergetem a kis kék Sym-et, mert már nagyon kéne ennem törp-pörköltet... ppffff... atyámuram, nemár. Miért vagyok én ennyire vizuális alkat... jah, várj, hogy ez "szakmai" ártalom. De basszus akkor is... ez... már fizikai fájdalmat okoz, ahogyan majdnem kétrét görnyedek a kuncogástól és esek le a fáról hajszál híján. Najó, ezt inkább befejezem, mielőtt hívja itt nekem az intézetet és bevisznek muszájkabátban.
- Nos igen, nagy kár lett volna érted - ehm... ez most kicsúszott vagy mi? - Majd egyszer adok neki egy esélyt... bár lehet jobb lenne valaki olyannal menni, aki ismeri is a terepet.
S akkor egy újabb ehm pillanat, ami így utólag... najó, megint honnan jött az, amit mondtam. Csak egyszerűen kimondtam az első dolgot, ami megfogant a gondolataim között, még kiforratlanul, átgondolatlanul és most ott csenghetett a nő fejében. Neeem, nem ült ki döbbenet az arcomra, vagy kezdtem el facepalmozni, hogy már mit mondtam megint. Nem volt ez igazából tragédia... sőőőt... egyre jobban tetszett ez a lehetőség, ahogyan jobban átgondoltam a dolgot.
- Hát nézd, egyesek fegyverrel, vérrel és vassal hódítanak, míg mások inkább kifinomultabb eszközökhöz nyúlnak és a kultúrájukat vetik be fegyverként. Legyőzheted valakinek a hadseregét, de cseszheted, ha van ellenállás... ám ha a kultúrádat terjeszted, egyből kiszolgáltatobbá teszed a másikat.
Ez megint egy olyan dolog, amivel igazából nem lehet mit kezdeni, így működik. Egyes ilyen hódítások nagyon is jól sülnek el, elvégre megismerhetünk egy másik kultúrát, annak az értékeit... de rosszul is, ha bekebelez végül.
- Gyönyörű. Hatalmas erdősségek, végeláthatatlan folyók... olyan saját kultúra ott a savanyú Európa szívében, melyet sokan kívánnának magukénak. Hangzatos nyelv, mely nehéz ugyan, ritkán használ, de utána kifizetődő ismerni. Én ugyan vidéken éltem főleg, de volt lehetőségem bejárni az egész országot... de a helyi tanyasi élete nem tudta azóta felülmúlni egyik metropolisz sem.
Talán pont ezért is Fairbanks. Kisváros a maga pár tízezer lakosával, de Alaszka teljesen más, mint az USA bármely része. Kis elzárt térség, megőrizve a természettel való harmóiáját, sajátos berendezkedését, szinte már érződik, hogy amúgy ezt messze nem a nyugatiak alapították, hanem a honfitársaim. Szépen el is terelődött hát Kínáról a szó, nem táplálva tovább Sym démonjait egyelőre, maradjanak csak lappangani a homályban, egyszer elég volt őket előre engedni este. Rendes körülmények között persze ez nem lenne akkora tragédia, elvégre mindenkinek meg kell küzdenie a démonjaival, újra és újra, egy farkasnak pedig pláne tudnia kell kezelni őket. Ma este viszont legyen csak kivétel. Túlságosan... egyedinek hatott, megismételhetetlennek, sajátosnak, ezt éreztem a szívem legmélyén, valahol suttogott. Ezek az érzések kerülgettek, a suttogásra viszont nem nagyon hallgattam, túl halk volt... majd gyakorlatilag beleordított az arcomba, mikor megtörtént az első szemkontaktus. Ennél egyértelműbben nem is közölhette velem az élet, hogy figyelj oda, mert van még itt valami fontos a levegőben és nem csak annyi, amennyit eddig tapasztaltál. Még egy magamfajta idióta is észrevette így már ezt. Hiába mondom azt, hogy nyitott szemmel járok a világban, olykor még az enyémek is csukva vannak, csak hogy nekisétáljak valaminek, amiből majd baj lesz. Most viszont nyitva voltak és örültem neki módfelett, ahogyan bezárkóztunk a magunk kis világába, miközben farkasaink elvoltak egy másik síkon. Beszédes szemek, kimondatlan szavakkal, de szükségtelenek. Olykor be se állt a szám, képes voltam lyukat beszélni mások hasába, de most nem tettem. Csak elszelelt volna a pillanat, beleveszve ezzel a múlt hálójába, ki tudja, mit veszejtve el. Hogy mit tudhatok meg róla, mi derülhet ki ebben a szemkontaktusban. S végül megtudtam, mi derülhet ki...

Letepertem végül Sym-et a földre, miután elkaptam és mindent megtettem azért, hogy megtörjem az ellenállását, persze csak a játékos kereteken belül. Védekezett ő, védte a szárazságát, mint anyatigris a kölykeit, de mégse éreztem, hogy ezzel generálná bennem a gyilkos hévet. Mondjuk rendben van, sokat segített a dolgon, hogy nevetett közben, vigyorgott és nem feszültségtől volt terhes, küzdött az életéért. Sokat segít ám, ha kicsit más a légkör, segít megőrizni egyes dolgokat, másabbá teszi a kimenetelt, s csak élvezzük a történéseket. Volt némi harc érzete a történteknek, de ezt más miatt élveztem, mint a régieket. Talán pont azért, mert már egy ideje nem volt részem ebben és most elkapott a játékos hév. A hó beborított mindkettőnket, mire le tudtam fegyverezni a nőt, ténykedésünk hevének köszönhetően talán pár csepp rá is csöppent az alattam fekvőre, előre vetítve a várható ázottságát. Lehet megmentette volna most ez az újabb szemkontaktus. Bevallom, most is kész lettem volna elveszni, ott ragadni, nem csinálni mást, mint a fán legutóbb. De úgy tűnik, ezúttal erősebb volt az elhatározás, amit a fejembe vettem és segített kitörni.
- Nem mondhatod, hogy nem figyelmeztettelek!
Talán vicces fenyegetés volt, de betartottam, mert meg szoktam tartani az ilyeneket. Ellenére pedig nem volt, amennyire észrevettem... najó, ne legyél hülye, Nicho, meg akar akadályozni abban, hogy rögtönzött hóember legyen belőle. Nem mondom, nem próbálkozik rosszul, de egyelőre még én voltam jobb helyzetben, amit ki is használtam. Magam előtt pedig láttam gyakorlatilag, ahogyan majd a nő feláll a földről és gyakorlatilag egy két lábon járó vízesés lesz, mire végeztem a... hát talán a kaján vigyorgás és képzelődés helyett nem ártott volna figyelni, ahogyan a módfelett mozgékony nő maga alá kényszerített és lenyomott. De nem zavart... talán sokkal inkább azért nem, mert most volt lehetősége a korábbi dolognak arra, hogy visszarendeződjön. Tekintet fúródott a másik tekintetébe, rabságba ejtve, megláncolva, hogy most már ne akarj megszökni, csak engedj a pillanatnak, amely rád vár egy ideje. Rám telepedett, mind Sym, mind a hangulat, mely körbevett minket és magával rángatta a két koros farkast. Utoljára kellett a képembe ordítani, hogy végre megértsem, ne akarjak válaszokat találni, rosszul közelítem meg a dolgot. Hiszen a válasz ott volt a kezdetektől a szemem előtt, kiszúrta szinte. Ezért akarta, hogy ott ragadjak... hogy keresni akarjam a válaszokat. Nem a válaszok voltak a lényegek... hanem az, hogy érdekeljen, hogy felkeltse a figyelmem... mert ugyanez dolgozik benne is, mióta odajött. Megértetem végül az üzenetet, ezzel késztettem magam kockáztatásra és cselekvésre, mert eljött az ideje. Közelebb húzódott végül, nem csak a késztetésemre, de maga is csökkentette, ahogy puha ujjai érintették az arcomat. Nem voltam rest viszonozni az érintését, egyszersmind újabb akkordot adni a táncnak, melyre felkértük egymást. Ugyan összekapcsolódott még egyszer utoljára a tekintetünk, de már nem blokkolt minket, hiszen eljött a pillanat, ajkaink minden ellenkezés nélkül érintették meg egymást. A szívem hatalmasakat vágott a mellkasomra, miközben utolérte a tudatom a cselekvést és rájöttem, mi történik... és hagytam magam elveszni benne. A szenvedély fellángolt közöttünk, ahogyan átkúszott a kezem a tarkójára, másik kezem pedig kiszabadult, és a derekára fontam. Mozdultam, felültem a nővel, átcsusszant az ölembe, ahogyan érezhetően egyre jobban elengedtük egymást, első csókunk egyre hevesebbé, egyre szenvedélyesebbé vált, ha nem mohóvá. A pillanat végül megszakadt, homlok ért a homlokhoz, ahogyan próbált a lélegzetem helyreállni, szívem nem összezúzni a bordáimat és kitörni a helyéről. Egy szó se jött ki a torkomon, energiáim beszéltek Symhez, érintve az övét, mosolyogtam rá, hisz ugyanazok az érzések fogtak el, mint őt. Boldog voltam, hogy ma találkoztunk... és hogy átléptünk egy bizonyos határt. S ahogyan ott ültünk a hóban, korábbi összecsapásunk helyszínén, egy újabb érzés fogott el. Lassan ideje lesz odébb állnunk, hisz hosszú ideje kint vagyunk már. Nem voltam rest újabb csókot nyomni az ajkaira, mielőtt érezhette, hogy erősebb lesz testén a fogás és olyan könnyedén álltam fel vele, mint ha nem is tartanám a karjaim között. S mikor felegyenesedtem, észrevettem valamit. Felnéztem az égre.
- Sym...
Ott az égen, ott táncolt. Zöldes színével ragyogta be az eget, járva az előre meg nem jósolható ütemet, úgy, ahogyan csak ő tudja. Elmosolyodtam. Aurora Borelias... a jelenség, amire kértem, hogy nézze meg majd velem... most fénye ragyogott le ránk.

... s lassan más is jelentkezett. A farkasok egymás körül keringtek, folytonosan heccelve, megérintve, kóstolgatva a másikat, mint ha csak meg akarnák nézni, vajon mindent elnéznek-e egymásnak, vajon tudnak-e olyat tenni, amire a másik már dobbant egyet a lábával, jelezve, eddig, ne tovább, túl messzire mentél, mit képzelsz magadról? Nem történt ilyen... legalább is Ikinának egyáltalán nem akaródzott ilyet tenni. Túlságosan belelovalta magát a történésekbe, ahogyan incselkedett Sym farkasával, meg se fordult a fejében, hogy a másik tiszteletlenséget követne-e el vele szemben. Bár úgy, hogy ő volt a fiatalabb, vicces lenne arra gondolni, hogy ő követel tiszteletet, de ebbe most ne menjünk bele. A farkasok háztája ugyan más síkon volt, mint ahol gazdatesteik élték meg ezt a kivételes estét... ám Ikina is érezte, valami húzza őt a nőstényhez. Nem volt egyszerű felejtenie, hogy miután visszakapta, újra el kellett engednie az energiáit... de szembesülnie kellett a tényekkel, nem megy így sokra. Tovább akart lépni, engedni most, ahogyan egyre többet mutatott meg magának a nősténynek, hagyva, hogy energiái összekeveredjenek Aife-ével, nyomot hagyjanak rajta, akárcsak a másiké őbenne, miközben egymást hajkurászták, megállás nélkül.

Halk kuncogást hallattam a megjegyzése hallatára. Hát ha még tudnád, mennyire rátapintottál a lényegre.
- Igazi túlélő, akárcsak én. Oroszok vagyunk, Sym. A vérünkben van az, hogy ha nehézségekkel találjuk szembe magunkat, akkor legyűrjük azt, ami az utunkba kerül, átlendüljünk rajta, mert bármikor jöhet a következő. Van, hogy nem sikerül... de azt nem lehet mondani, hogy nem tesszük meg, ami tőlünk telik - egyszerű az orosz mentalitás, ám annál élcesebb, keményebb annak megvalósítása. - Igen, ő az. Gondolhatod, mennyire meglepődtem, amikor ezt megtudtam.
Valljuk be, nagyon ritka eset az, hogy nőket vesznek fel a tűzoltóságra, ráadásul ezt még törvényi úton is korlátozzák... mondanom se kell, hogy nem feltétlenül értek vele egyet, de értem  miértjét. Nem minden nő olyan kemény kötésű, hogy szükség esetén időre tudjon nehéz barikádokat lebontani, útban levő tárgyakat félredobni, úgy, hogy közben lángol az egész. Ezen pedig életek múlhatnak szükség esetén, így ezért mondom, értem a lényegét... a baj csak az, hogy olyanokat is elütnek vele, aki akár még alkalmas is lenne.
- Tehetek én róla, hogy magasabbra nőttem ki a földből? - vágok vissza a kérdésére, ahogyan egyre jobban kezd elhatalmasodni rajtam a röhögőgörcs. - Sziamiau? Úgy nézek ki talán, mint valami kerge kandúr?
Annyira nevettem, gyakorlatilag nem láttam, hogy Sym kiöltötte rám a nyelvét, inkább próbáltam erőt venni azon az abszurd képen, ami megelevenedett a tudatomban, köszönhetően a túl nagy képzelőerőmnek. Komolyan mondom, a hülye esik bele a saját csapdájába.
- Miért, talán az lenne a jó, ha kis ajándékcsomagokat osztogatnák, tele robbanószerrel?
Most így kicsit átgondolva az a mese eléggé szürreális dolgokat vonultat fel olykor. Oké, egy meséről van szó, de akkor is, így felnőtt fejjel nézve azért nagyon is sok dolog van, ami... na álljunk már meg egy hangyányit. Én most komolyan egy mesét akarok is elemezgetni a fejemben? Ah, komolyan mondom, ez az este kezd olyan lenni, mint ha beszívtam volna valamit a levegőből. Most komolyan... én mit szívtam? Viszont úgy tűnik, szeretnénk még kölcsönösen meglepni egymást, de ezáltal még magunkat is. Két ártatlannak szánt, talán kimondani se akart megjegyzés, mely elhagyja a szánkat, mintegy egyszerű idealizálás a jövőnkkel kapcsolatban, de mégis valahol érezhetően komoly tervezési lehetőség. Mikor egy gondolat csak fejben rejtőzik, átírható, átgondolható még, még ha el is burjánzik a tudatban. Mikor már kimondjuk, finoman szólva bonyolódik a képlet. Hogy bántam volna, amiért kimondtam ezt a dolgot?
- Ez esetben két illetőnek nem árt majd felkészülnie egy kiadós körutazásra.
Hát azért valljuk be, nem két kilométerre van  két ország, ráadásul egymás között is van nem csekély távolság, ha csak légvonalba nézzük is... a jókora, bejárható területről már nem is beszélve. Hát igen... ha egyszer az a "bizonyos" két illető valóban elindul az említett útra, nem árt, ha alaposan meggondolják, mire is adják a fejüket, mert a végén még elvesznének a sok látnivalóban és területben, hogy aztán csak jóval több idő után térjenek vissza, mint amennyit amúgy ellehetnének. De határozottan olyan esemény lehet, amiből jó sülhet ki, pontosabban több jó dolog. Szóval nem, én nem bántam, hogy kifutott az a bizonyos dolog a számon. De aztán nem nagyon akart semmi más se kijönni, mert a pillanat követelte magának a csendet, beszéljenek csak a szemeink. Nem, most nem kell megszólalni, nem kell mindenáron szavakat küldeni az éterbe, vagy akár a másik fejébe. Beszéljen csak a táj, a tekintetünk, a minket körbevevő gondolatok, mindenáron való válaszkeresésünk, mely felesleges, hisz minden ott van az orrunk előtt. Csak ennyi. Mégse könnyű annyira észrevenni, vagy talán nem is akarjuk, annyira leköt minket a másik kiléte, annak a kérdése, vajon miért sodródott mindkettőnk pont ide. A kérdések... azok a fránya kérdések... belevittek minket ebbe az állapotba.

A játék véget ért lassan, ahogyan felnéztem Sym sötétbarna szemeibe és érezhetően egyre jobban adtuk meg magunkat az újonnan feltámadó hangulatnak, mely már véglegesen rakott ránk egyfajta bilincset, hogy most már tessék észrevenni, miről van itt szó, mert addig el nem mozdultok. S határozottan sikerül is a dolog, mert én nem akarok és láthatóan Sym is kényelmesen érezte magát rajtam, ahogy vigyorgott le rám, teste pedig úszott közben az olvadt hóban. Minél tovább néztem a vidám, mégis sokat látott tekintetet, egyre jobban uralkodott el rajtam a feltámadó érzés, hogy lépnem kell előre, nem pedig megragadni egy adott szinten. Persze, ott volt a lehetősége annak, hogy az ellenállást választom, hogy megtöröm a  pillanat varázsát megint de... minden egyes idegszálam tiltakozott ezen lehetőség elől, ahogyan a vadul kalapáló szívem is. Főleg, hogy Sym se akart mozdulni, tekintete két csillagként csillogott, ahogyan ellágyult a fogásunk is. Eljött az a pillanat, mikor nem nagyon akartam a lehetséges jövőképekkel foglalkozni, következményeivel a tetteimnek. Csupán az érdekelt, hogy mi fog történni, mikor megteszem. Érintése jóleső melegséggel töltött el és olaj volt a tűzre, mikor megéreztem, mi játszódik le benne az én simításom hatására. Elszakadt a gát, ahogyan végül teljesen eluralkodott rajtunk a hangulat és első csókunkba sodródtunk, szépen lassan felülve és az ölembe csúsztatva a másikat. Bőven nem első csókom volt hosszú életem során, de éreztem, ez most más, egyedi, mint a korábbiak. Egy semmiből kialakult, nulláról indult helyzetből, most itt tartottunk, egymás karjaiban, megélve a pillanatot, egyre nagyobb szenvedéllyel mutatva meg a másiknak, mit váltott ki belőlünk a tetteivel, a találkozással. Homlok dől a homloknak végül, mosolyra húzódnak az ajkak, kezem a hátát simogatja, közvetlen közelről érezve lélegzetének forróságát. Gyanús egy újabb pillanat az elveszésben, de ezúttal képes vagyok erőt venni magamon, hisz érzem, lassan mennünk kell... vagy talán inkább pont az a gondolat motivál, hogy még ennél is jobban magunkban legyünk, kettesben. Karjaimban a pillekönnyű nővel álltam hát fel, de nem jutottunk messzire. Ezúttal a természet csodája állít meg minket, Aurora személyesen, hogy megkezdje esti táncát... s talán pont nekünk táncol, bármennyire is egoista ez a gondolat most. Találkozásunk örömére jön a Fény, figyeljük. Egyikünk se érzéketlen rá, ahogyan felfelé figyelünk, mert bár hiába láthattuk többször ezt a jelenséget, Kilaun gyermekei tudják értékelni ezt. Ám végül újra egymásra kezdünk figyelni, apró csókot váltva.
- Hát bizony Törpillát elkapták - vigyorgok rá, miközben megindulok vele a karjaim között.
Nem teszek meg viszont sok lépést, mikor meghallom a következő kérdését és hát valljuk be, most így hirtelen el is gondolkozok. Az oké, hogy kettesben akarok lenni vele, de hol? Van egy üres lakásom a városban, de az innen nézve meg túlságosan is a túloldalon. Ott van a jelenlegi is, ahol Rachel-el lakunk, de most hirtelen a hegynek felfelé dolog se tűnik jó ötletnek... egyszerűen nem tudom megmondani, vajon meddig tudunk eljutni, ha újra erőt vesz rajtunk az érzés. A választ végül Sym adja meg, talán látva az arcomon levő töprengést.
- Akkor haza viszlek.
Nem kell kétszer elmondania, merre menjek, már el is indulok a megfelelő irányba, mert nagyjából tudom, hova kell menni. Szorosan tartottam karjaim között Sym-et, mint ha csak tartanék tőle, hogy hirtelen elrepül. Na azt pedig nem akartam. Magamhoz szorítottam a nőt, időről időre lemosolyogva rá, de célirányosan haladtunk előre... miközben Ikina csak megcsóválta a fejét és szorosan a nőstény mellett sétált utánunk Fairbanks hóval borított erdejében.

//Folytatás követezik //

A minap kaptam meg azt a felszólítást Willtől is, hogy szóljak az exnejemnek, a falkával, amint tudja, vegye fel a kapcsolatot. Van fogalmam róla, kikkel találkozhatott, a személyleírásokból, amiket kaptam, de ezentúl nem sok mindent tudok. Hogy a falkával azóta beszélt-e már, vagy valami. Ha este nálam is van, általában csak jön és megy, és ha valami okból kifolyólag beszélgetünk, akkor sem erről. Nem ritka, hogy két szót váltunk csak, az is az, hogy mondjuk kér-e reggelit. Na, kábé ilyen volt a házasságunk legutolsó szakasza is, miután Jamest elküldtem. Csak akkor még rám sem bírt már nézni, még ritkábban volt otthon, és folytathatnám a felsorolást.
Napközben nem zavartam őt én sem. Megvoltak a magam dolgai is. Ha nincs itt az ember vagy fél évig, utána pedig próbál visszarázódni az életbe… Nem könnyű dolog, de úgy-ahogy már sikerült elintéznem ezt is. Legalábbis jó ebben a hitben élnem. Most viszont úgy döntöttem, hogy beszélek vele.
Ezért is követtem a nyomait, ahogy tudtam, míg végül a távolban megláttam. Nem egészen sikerült kivennem, hogy mit is csinál, de amint közelebb értem, akkor már igen. Látom a kezében a gyűrűt, amit adtam neki, hogy mennyire próbál megszabadulni tőle, mégsem sikerül neki. Ez mélyen belül azért jól esik. Miután többször is megpróbálja rávenni magát, és még mindig nem sikerül, akkor viszont előjövök én is, és elindulok felé.
Ha magamat akarnám adni, ezt is valami szarkazmussal kezdeném, de az ő esetében meglepően elővigyázatos vagyok. Meglepően? Szerintem nagyon is érthetően, hisz egy rossz szó, aztán mindennek annyi. Kezeim a kabátom zsebében vannak, és úgy haladok oda, míg végül megállok mellette.
- Hát te mit csinálsz idekint?
Nem mintha nem lenne evidens, de valahogy el kell kezdeni a beszélgetést. Az esetek többségében szeretem az in medias res kezdést, hogy ne húzzuk egymás idejét, de őt még mindig próbálom kiismerni. Mármint nem Chloét, hanem amivé vált. Ezekből a dolgokból, amiket most is láttam, hogy állandóan visszajár hozzám, pláne csak arra tudok következtetni, hogy ezt a részét nem tudta kiölni magából. Csak háttérbe szorult. Most gyenge pillanatában kaptam el. Kíváncsi vagyok, mi fog kisülni belőle.

- Magadra hagyjalak?
Mert nem kell ezt most azonnal megbeszélnünk. Ráér, pláne akkor, ha este úgy is nálam köt ki. És ha tényleg magányra vágyik, akkor csak mondja, és elhúzok innen. Kisétáltam eddig, igen, de ez van. Ha nem kívánná a társaságom, akkor annyi. De azért jó lenne, ha nem feleslegesen jöttem volna ki, és legalább meg tudom neki említeni ezt. Nem is akarom kibeszélni ezt most itt, tekintve, mit is láttam az imént. Inkább arról kellene beszélnünk, mintsem a falkáról. Az ráérhet még egy napot. De kit akarok én áltatni? Úgy is elmondom a magamét.
- Tudod, hogy csak a te érdekedben mondtam, hogy figyeljenek téged. Nehogy azt mondd, hogy mozgási teret sem kapsz tőlük, mert akkor szólok nekik.
Nem akarom, hogy bajba keveredjen, ilyen egyszerű. Vagy azt, hogy eltűnjön. Bár remélhetőleg azok után, aminek az előbb voltam tanúja, nem fog túl messzire menni. És az is megnyugtató tény, hogy még senki nem kopogtatott be nálam a rabszállító balesetének ügyében.
- Én csak arra emlékszem, hogy mikor jobb idő volt, belelöktelek a vízbe, és vice versa.
Régi szép idők, mondhatnánk ezt is. Mit meg nem adnék azért, hogy ezt is visszakaphassam. De ez a hajó már elúszott. A gyerekeink felnőttek, mi pedig… hát… az szerintem, hogy velünk mi történt, sokkal bonyolultabb.
- Beszéltem a Protektorral, azügyben, hogy gyakran este nálam szállsz meg. Egyikünk sem akarja, hogy a falka rossz szemmel nézzen rám amiatt, mert egy kóbort szállásolok el. Így hát azt kaptam feladatba, hogy szóljak neked, beszélj a Bétával… vagy valakivel a falkából, gondolom ugyanúgy megtenné ez is, hogy mik is a szándékaid, az itt maradásod feltételei, amennyiben még nem akarsz újra csatlakozni a falkához. Bár… ami azt illeti. Változott a falka, mióta legutóbb erre jártál. Nem egészen tudom, hogy így… szenvedélybetegként mennyire toleránsak.
Mondom el neki, miközben nem nézek rá, csak magam elé nézek, élvezem a hideg szellőt. Mindig is szerettem az ilyen időt, és tíz év ittlét, azelőtt meg húsz alatt eléggé meg is szoktam, hogy itt nincsenek olyan nyarak, mint mondjuk Santa Monicában voltak.
- De most hagyjuk ezt. Később még át tudjuk beszélni. Miért pont ide jöttél, ha annyira meg akartál szabadulni a gyűrűtől? Pont ide?