Bár a könnyeit nem látom, a hirtelen jött, enyhe sós illatot érzem, amelyről tudom, hogy nem jöhet a folyóból magából. Gyenge, alig érzékelhető, a szél már föl is kapja, és viszi, de a lovak között megtanultak szelektálni, milyen szaggal törődjek, és melyiket hagyjam figyelmen kívül. Igen, a lócitromon másképp nem lehet elviselni egy vérfarkasnak, nem tudom, Odette hogy a fenébe bírja… Jamie-vel kapcsolatban meg csak annyit tudok, hogy ha csajból lenne, letörölném a könnyeit, de basszus, az már nekem is nagyon fura lenne. Eléggé sok időt töltöttem lányok közelében, de ennyire még azért nem vágódtam be közéjük. A szorítása viszont veszettül jól esik. Ismét csak a szagban merülök el, az ismerős illatban, és farkasom is ugyanúgy veti magát az övé után. kergetőzik vele, és ha esetleg elkapja, csak az orrára koppint egy aprót, mint egy régen látott testvérére, és már iszkol is, hogy most övé lehessen a menekülő szerepe. Én pedig visszaölelem a másikat, még akkor is, ha levegőt venni nem tudok a szorításától. Túlságosan hiányoztak már mind. – Ugyan, az, ahogy az a dög hiányol, semmi ahhoz képest, ahogy én – vigyorgok, és próbálom menteni a menthetőt. De amikor a vállamba bokszol, már tudom, hogy nincs nagy gáz. Ő sem vette komolyan, amit mondtam, és ami azt illeti, még én sem. – Hé, látnod kellett volna a minap. Föl akart mászni Odette hajába… Te, olyan sikolyt én még életemben nem hallottam – Mondjuk a történet kedvéért, valójában már igen, de nem szívesen emlékszem vissza Jasmin halálsikolyára –, aztán annak a dögnek le kellett futnia egy dühös szőkét a sörétessel… Igen, ez a kis anekdota két célt is szolgál. Egyrészt azt szeretném, ha tudná a másik, hogy jól vagyok, és biztonságban, és van tető a fejem fölött, másrészt meg próbálom oldani a dolgokat. nem akarom, hogy véletlenül kesergés legyen a dolog vége… – Sajnálom. Annyira gyorsan történt minden… Csak azt tudom, hogy bepánikoltam, elrohantam, és meg sem álltam a lovardáig – rázom meg a fejem. Nem akartam én bántani egyiküket sem, tényleg nem. De nem bírtam ott maradni. Ash említésére összeszorul a szívem, és a habokból kimászva a levélhez lépek. Kezemet majdnem tökéletesen szárazra törlöm a nadrágomban, mielőtt fölvenném, de az ujjam lenyomatát így is látom rajta. – Jamie, segítenél nekem? Egyrészt, kérlek, mondj el nekem Ashről mindent. És mindent! – mondom, és most először meg is keményedik a hangom. Nem, nem verném ki belőle a szart is, ha kiderülne a hazugság, de… Talán tudja, mennyit jelent nekem a lány. Talán nem hazudik erről. – És ha azzal megvagyunk, megtennél nekem még egy szívességet? – Tudom, hogy nem beszélhetsz róla. Nem baj, megértem – mondom. Látom, hogy kényelmetlen neki, ezért nem is erőltetem. nem fogom semmiféle választás elé állítani Jamie-t. Fene tudja, tükörbe se tudnék nézni utána.
A szavai iszonyatosan jól esnek, a rövid történetekre pedig először csak elvigyorodom, a végén pedig már nevetek is. Egy pillanatra talán olyan minden, mintha el sem ment volna. Örülök, hogy látszólag boldog ott, ahol van, de ez a boldogság sokkal természetesebb lenne, ha a falka lenne mögötte és nem egy idegen. Gondolom... - Veszélyes a csaj... Teszem hozzá még kicsit mindig kacagós hangon, közben pedig le sem veszem a tekintetem Samről. Mintha arra várnék, hogy akkor most azt mondja, hogy akkor mikor indulunk haza, vagy hogy menjünk fel a hegyre inkább hülyülni. De nem mondja. Ettől pedig kicsit megint összeszorul a szívem. És ez csak rosszabb lesz, amikor elkezd mentegetőzni. Elmondtam már Ash-nek erről a véleményemet, de most, hogy itt állok vele, egyszerűen képtelen vagyok szemrehányást tenni neki. Az kéne még, hogy veszekedjünk... - Hülyeség volt... Tudod, hogy Darrenék sose hagynák, hogy bajunk legyen. Felelem neki kicsit azért durcásan, és inkább a vizet kezdem nézni. Csak akkor kapom fel a fejem, amikor meghallom, hogy megindul és kimászik a vízből. Én még nem megyek, sőt, inkább beleguggolok úgy, hogy csak a nyakam és a fejem látszódjon ki. - Persze! Aaazaz attól függ... - sóhajtok fel, mert hát ugyebár falkaszabályok, de megteszem, amit tudok. Amikor arra kér, hogy mondjak el mindent Ashleyről... Hármat pislogok, de nem sütöm le a szemem. Az utóbbi időben én is sok változáson mentem keresztül, már nem nézek félre, főleg nem egy nálam kisebb szeméből nem. - És a szívesség is attól függ... Grimaszolok lemondóan, mert megint (!!) falkaszabályokba ütközöm. Arra, hogy nem haragszik, csak megvonom a vállam. Nem is kéne ezért, mert hát tudja ő is, hogy működik a dolog. Mondjuk látom, hogy egy levelet fog a kezében, és innentől asszem nem kell messzire mennem, hogy kitaláljam, mi lehet az a szívesség. - Szeret téged. Szerintem szerelemmel... - töröm meg a folyó lágy csobogását és a csendet - És azt hiszi, hogy azért távolodtál el tőle és hagytad ott, mert nem feküdt le veled. De mondd csak... Mi a francnak vettél be három viagrát? Jut eszembe hirtelen, hogy mit mesélt Ashley. Meg persze az is, ami utána történt. De én teljesen máshogy fogom fel a dolgot, tekintve az előítéletemet, és vagyok olyan naiv, hogy azt feltételezzem, hogy ezzel mások is így vannak. - Szóval... Most már visszajöhetsz, ha tényleg ez volt az oka. Félt ettől az egésztől. Mármint, a szextől. És bűntudata van miattad és szerintem jóvá akarja tenni és most már készen áll rá, mert beavattam. Úgyhogy akár haza is jöhetnél... Vonok vállat, és még mindig nem fogom fel azt, hogy Sam esetleg nem fog hálásan rajongva a nyakamba ugrani, amiért áttörtem" neki a gátakat, megadva ezzel számukra a hosszú és boldog közös életet.
– Nem veszélyes. Mármint akkor, ha a barátja vagy, vagy jó szándékú. De szerintem tudja is használni azt a fegyvert – mondom, és igen, ebben talán megbújik egy akaratlan, nagyon gyenge fenyegetés is. Nem akarok visszamenni, jól megvagyok Odette-nél, aki egyelőre nem akar a falkák közül egyike se vissza, vagy éppen betuszkolni. A Darrennel kapcsolatos szavaira csak megrázom a fejem. Nem, nem nevetek fel, az kegyetlenség lenne vele szemben. Én az utóbbi napokban minden átgondoltam, mindent megfontoltam, egyszer majdnem kiszöktem az ablakon, vissza a falkához, de aztán meggondoltam magam. nem is ok nélkül. – Talán nem hagyják hogy bajunk legyen, Jamie, de ez… Ingoványos talaj, csak hogy szépen fogalmazzak. Tudom, hogy te bízol az Atanerkben, tudom, hogy az életed is rábíznám, de gondolj bele: Mi van, ha nem lesz beleszólása? Ha behódol, őt megölik, velünk meg gumilabdaként bánnak? – kérdezem. Nem vagyok indulatos, haragos sem, semmi ilyesmi, szavaim fájdalmasan hideges saját magamnak. – Tudom, hogy hülye voltam. Sokkal diplomatikusabban, korrektebbül is csinálhattam volna, és talán akkor senkit nem bántok meg. De bepánikoltam. És így alakult. Tudom, hogy nem tehet meg mindent, és nem mondhat el mindent. Ennek ellenére is szeretném, ha megtenné ezt a szívességet, de ha nincs más lehetőségem, hát lemegyek ahhoz a vén csatalóhoz, akit Steven McLoydnak hívnak, és rábízom a levelet. Nem szívesen tenném, és nem szívesen kerülnék elé sem a viagrás eset után, de ha nem találok senki mást, aki elviszi helyettem. Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne falkaterületre pofátlankondom, és ha én vinném el, akkor nem is lenne igazán értelme. – Ezt hiszi? – szisszenek fel, és most először kedvem lenne teljes sebességgel nekirohanni egy fának. Azt már föl sem fogom igazán, mit mondott a másik előtte, inkább próbálom földolgozni, mekkora kárt tudtam okozni. Lerogyok a kavicsokra, és szívem szerint a kezembe temetném az arcom, hogy zokogjak egy kört, de annak nem most van itt az ideje. A viagrás kérdésre fölnézek. – Nem tudom. Sosem láttam még előtte, ő sem, gondoltam jó buli lenne bevenni… Nem számítottam arra, mennyire kikerülnek a dolgok a kezemből. Aztán, amit mesél, arra már felugrok, kezem ökölbe szorul, a levél pedig ismét a földre hullik. A szavai, az, ahogy kiejti őket… De még fontosabb, mindennél fontosabb, hogy járassam az agyam. Mert ha nem teszem, ennek nagyon gyorsan lehet nagyon csúnya vége. – Hogy mit csináltál? – kérdezem. Szemem le sem veszem róla.
Nem tudom, mit mondjak erre. Örülök, hogy legalább biztonságban van, de gyanítom, hogy egyetlen farkas és egy puska vajmi kevés egy dühödt falka akaratával szemben. De ez csak tipp, lehet, megint én vagyok a hülye. Az okfejtését végighallgatom, egyébként is érdekelt, hogy pontosan miért lépett le ilyen pofátlanul. Nagyon szeretnék kapaszkodót találni a szavaiban, amire bólogathatok és elhihetem, hogy igaza volt és nem csak azért menekült el, mert bekattant. - Akkor is ráértél volna elmenni! Velünk! Amikor már minden elveszett, akkor összefoghattunk volna, és megszökhettünk volna csoportosan. Dorgálom meg Sammy-t kissé sértődötten, és egyébként sem hiszem, hogy Darrent bárki meg tudja ölni. Milagros sem tudta. Senki. Ha pedig mégis, biztos megoldaná, hogy eltűnjön, mielőtt túl forró lenne a talaj, talán elmondhatom, hogy ismerem már ennyire. A kérdésére csak bólintok. Figyelem, ahogy lerogy a kavicsokra, a Fürkész véremnek hála érzem a benne kavargó változások és szomorú tehetetlenség szagát... Ekkor jön el az a pont, hogy én is kimegyek a vízből. Istenem, bármit megtennék, hogy ne lássam így. Komolyan mondom, megfognám mindkettő grabancát, leültetném őket egymással szembe és közölném, hogy heló, most már aztán semmi akadálya, hogy egymáséi legyenek, tessék elkezdeni és nem elpazarolni az előttük álló évszázadokat. - Legközelebb olvasnod kéne. Tudod, minden gyógyszer dobozában van tájékoztató... Lépdelek oda hozzá, és megpaskolom a vállát. A víz csöpög belőlem, de már nem túl sokáig, hiszen helyet foglalok Sam mellett a köveken. Közvetlen mellettem pattan fel és ejti el a levelet. Látom, ahogy a kezei ökölbe szorulnak, érzem, hogy egy kisebb orkán támadt fel az energiáiban. Nem rettenek meg, csak értetlenül vonom össze a szemem, ahogy feltekintek rá. - Mondom be-a-vat-tam! - ismétlem el még egyszer, szótagoltan nyomatékosítva a lényeget - Mondta, hogy az exe megcsalta, mert nem feküdt le vele. Aztán most te is leléptél, mert nem feküdt le veled. És most már a farkasa miatt is nehezebb, én pedig képes vagyok visszafogni, és különben is érdekelték a módszereim. - megvonom a vállam - De még nekem is nehéz dolgom volt vele, úgyhogy nem csodálom, hogy feladtátok, de... Mondom, szerintem már menni fog. Ha Sam hagyja, hogy befejezzem, még mindig ugyan úgy ülök, felhúzott és átkulcsolt térdekkel, a tekintetem végig Sam arcán pihen, a szavaim pedig továbbra is vérlázítóan tárgyilagosak és könnyedek, bár azt még mindig nem veszem észre, hogy ez önmagában felérhet Samnek egy árulással. Bele se gondolok. - Most meg mi bajod van? Nem, ne köszönd meg, véletlenül se... Biggesztem még hozzá, ha van rá lehetőségem, és kissé cinikusan felnevetve csóválom meg a fejem, és fordítom el a folyó felé a másik hím arcáról.
Arra, amit mond, megrázom a fejem. Azt hiszi, nem tudom? Lófaszt nem. Pontosan tudom, hogy ráértem volna elmenni velük is, hogy futhattunk volna együtt, de bepánikoltam, és olyan döntést hoztam, amit már ezerszer megbántam. Szeretnék visszamenni? Már hogy a rákba ne… De ha most visszaoldalgok, lehajtott fejjel, és visszakönyörgöm magam, akkor soha nem fogom megtanulni, hogy a tetteimnek, szülessenek azok józan megfontolásból vagy éppen pánikból, következménye van. Így csak én szenvedek, legalábbis remélem, és talán egy életre megtanulom. Vagy legalább a következő évszázadra. – Nem viagrás dobozban volt – ráztam meg a fejem. – Egy egyszerű fadobozban, két üveg vodka mellett. Valaki gondolom jól akartam érezni magát, mi meg megtaláltuk a dugikészletet. Csak a kék pirulás voltak ott, meg a pia, mindenféle magyarázat nélkül. – Megvonom a vállam. – De ez már semmit sem számít, Jamie. Nem fogok átmenni itt drámai hősbe, és azt mondani, minden hiába már… Aztán csak állok, és hallgatom, amit mond. Te jóságos isten, próbálom felfogni, amit beszél, de az agyam kapásból tiltakozik ellene. Nem, ez nem lehet, nem történhetett meg… Ash, basszus, te komolyan ezt hitted? Miért? Mi a franccal sugalltam én ezt neked, te őrült, te? A hangom száraz, ahogy megszólalok, a tengernyi, bennem háborgó érzelemből – csalódottság, de főleg harag, mindent elemésztő, pusztító harag, amit talán még soha nem is éreztem – semmi nem ül ki itt. Jeges, érzelmektől mentes, ahogy beszélek, csak szemem sárga villanása árulkodik arról, hogy valami nagyon nincsen rendben. A bestia még soha nem ólálkodott ilyen közel a felszínhez. – Szóval érdekelték a… módszereid? – kérdezem. Aztán beszél tovább, és a harag, amit éreztem, először jeges félelemmé, végül pedig undorrá válik. Meg megértem. „Nehéz dolgom volt vele.” Bassza meg… Jamie tényleg nem érti, tényleg nem fogja föl, hogy mit jelentenek ezek a szavak? Vagy érti, csak… Nem, erre nem akarok, nem bírok gondolni. – Te megerőszakoltad? El sem tudom hinni, hogy az előbb még dühös voltam a lányra, amiért ilyen könnyen összefeküdt valaki mással, hogy megadott neki valamit, amit nekem soha. Az ökölbe szorított kezem úgy lendül előre, hogy észre sem veszem, de minden erőmet beleadom, és ez vonatkozik a farkasoméra is. A célpont Jamie orra, és nagyon remélem, hogy nem próbál fölállni, mert még most sem akarom összezúzni a gégéjét. Ha az ütés talált, csak odalépek mellé. – Vidd el a levelet, Jamie. Ne kerülj a színe elé, és engem se keress többet. Tudni fogom, ha nem tetted meg – mondom. Határozott vagyok, és igencsak vissza kell fognom magam. Meg akarom ölni. A vérét akarom venni azért, amit tett, és a bennem ébredező domináns farkas is ezt akarja. De nem lehet. Már nem vagyok a falkában, és ha még képes is lennék elvenni az életét, akkor is szembe kellene néznem a megtorlással. Inkább csak elfordulok, és a fák vonala felé indulok. Szükségem van Odette-re.
//Ha nincs más, köszönöm a játékot. És nagyon sajnálom, hogy így alakult //
Csak a szemeimet forgatom arra, hogy képes volt bevenni valami tablettát, amit "csak úgy" ott hagyott valaki. Felsóhajtok. Lehet, hogy azért nem találom jó bulinak, mert az ő korában én nem buliztam, és nem biztos, hogy úgy el tudnám engedni magam, mint ahogy azt a maiak teszik. Mindegy, igazából nem is a viagrája érdekel, hanem az, hogy lelépett, és szerintem ha akarna, akkor vissza tudna jönni. Most még nem lenne késő... Minél tovább húzza, annál nehezebb lesz, de ez csak az én véleményem. - Ez hülyeség. Nem is kell drámázni, csak hazatolni a képedet, amíg még nem késő. Mert szerintem még nem az.
Az érzelmi zsibbadására, majd a későbbi, perzselő, elemi haragjára továbbra is értetlenül nézek fel rá. Lehet, hogy nem mondja ki, lehet, hogy palástolja, de nem tudja elrejteni a dolgot. Csak azt tudnám, hogy most mégis mi a franc baja van? Talán meg kellene kérdeznem, hogy félrenyelt-e valamit addig, amíg nem néztem oda... A számomra vontatottnak tűnő kérdésére viszont az én arcom komorodik el. Unott, ám mégis kérdő arckifejezésemet csak az ajkaim mozgása töri meg, amikor én is szóra nyitom a számat. - Nem tudsz te semmit rólam, Sam. Nem fenyegetem, csak kijelentem. Mert bár úgy érzem, hogy nagyon jó barátok lettünk az elmúlt időben, mióta én is a falka tagja vagyok, neki azért nem meséltem annyit... Charlotte-ról. Azok után meg főleg nem, hogy Masa mit össze nem cirkuszolt a dolog miatt. Szóval hogy pontosan milyen "módszerek" érdekelték Ashley-t, arról legfeljebb csak sejtései lehetnek azok alapján, hogy elmeséltem, miként lettem vérfarkas magam is. A kérdésére őszintén bukik ki belőlem a savanyú nevetés. Megerőszakolni? Én? Nem tudom, az erőszakot általában a szenvedő alanyok nem szokták élvezni. Legalább is láttam már olyat, hogy valaki egyáltalán nem akarta, nem élvezte és könyörgött, hogy legyen vége. De a szavai igazak voltak, a testében semmilyen gyönyör nem támadt. Ashley-ében viszont igen. Csak a tapasztalatlanságából eredő... félelem miatt kellett kissé határozottabbnak lennem, mint mondjuk egy hős lovagnak, aki piedesztálra emeli a szíve hölgyét. Hja, kezdjük azzal, hogy nekem Ash nem a szívem hölgye, úgyhogy... - Te erőszaknak nevezed, ha valaki berúg egy motort, amikor nehezen indul? Mert én nem. Mindeközben persze önnön értetlenségemben a Fehér Galléros részen van. Egyesével beazonosítja a másik hímből áradó érzéseket, és mindketten pontosan tudjuk, hogy mi jelenleg semmi mást nem szolgálunk, pusztán céltáblái vagyunk valaki haragjának. Nem mintha nem szoktunk volna már hozzá... Nem is rettenek meg, egy pillanatig sem félek a másiktól, hiszen ő semmi mondjuk... Charlotte-hoz vagy George-hoz, vagy Darrenhez képest.
Könny szökik a szemembe a hirtelen jött ütéstől, ahogy Sam ökle találkozik az orrommal. Nem szisszenek fel, nem kiáltok. Ez semmi. A vérem hátracsurog a garatomon, fémes ízzel töltve ki az egész torkomat. Krákogva gyűjtöm össze a véres nyálat a számban, amelybe magas, elnyújtott morgás vegyül, a szemeim pedig olyan kéken villannak fel, akár a tavaszi égbolt. - Ne akard, hogy... Morgom neki figyelmeztetőleg, de aztán folytatja. Követel, parancsol, feltételeket szab nekem, aki soha nem ártottam neki, akivel mindig is jóban volt és aki most is azt hitte, hogy könnyebbé tette a szerelmespár egymásra találását. Amikor Ashey-vel verekedtem össze, az semmi nem volt ahhoz képest, amit a Fehér Galléros most érez. Igazság szerint megfoghatatlan még számomra is ez az egész. Talán... Amikor Darrennek mentünk neki, akkor éreztem hasonlót, azt, hogy őszintén azt akarom, hogy valaki másnak fájjon végre helyettem. Az volt az első alkalom, ez a második. Reflexből kapok Sam nyaka felé, és ha sikerül elkapnom a torkát, a célom az, hogy visszahajítsam a vízbe, lehetőleg úgy, hogy a gerince hangos csattanással zuhanjon a part szélén a kövekre. Gyorsan hajolok le a földön heverő levélért, és egy mozdulattal tépem ketté, sőt, négy felé, ha még van rá időm, hogy azután Sam arcába vagy éppen a vízbe dobjam a fecniket. Nem tudom, hogy mégis mennyire fog elmérgesedni ez a helyzet, de egyelőre még tudom türtőztetni a sértett önérzetemet annyira, hogy további hergelés híján ne akarjak neki még több fájdalmat okozni. Nem.. Te ne kerülj a színem elé... Különben is, egy ilyen gyáva kölyökhöz nem is méltó az Atanerk kölyke, úgyhogy talán jobb is, hogy leléptél... Fogalmam sincs, hogy ezek a szavak, gondolatok mikor és miként születtek meg bennem, de azt tudom, hogy eddig még soha, egyetlen percre sem éreztem így. Én akartam őket, én szurkoltam nekik kezdettől fogva. De úgy látszik a Fehér Galléros ezt most marhára nem veszi figyelembe. - És majd ha Darren azt mondja, hogy takarodjak el a lányától, akkor majd megteszem. Addig majd ő eldönti, hogy kíváncsi-e rám vagy sem. Teszem még hozzá, ha esetleg van időm és lehetőségem.
Most mit mondhatnék neki? Azt, hogy nem tehetem. Mert így van. És nem csak azért, mert tudatosítani akarom magamban, hogy hoztam egy rossz döntést, ami ugyanígy lehetett volna az, hogy megölök egy embert. Hogy megölöm mondjuk Sue-t. Még belegondolni is rémes, de megtörténhetne. És akkor mihez kezdenék magammal? Mert történhet bármi, ő a legfontosabb az életemben. És biztonságban kell őt tartanom, mindennél jobban… Igen, ennek része, hogy a fegyveres iszlámistáktól hemzsegő Egyiptomba viszek egy fehér, szőke, gazdag amerikai lányt. Valahogy át kellene értékelnem a biztonság fogalmát… Aztán csak történnek a dolgok, gyors egymásutánban. Amikor azt mondja, nem tudok én róla semmit, már szívem szerint ütnék, de visszafogom magam. Igen, ez igaz. Nem tudok róla eleget ahhoz, hogy megítéljem. De ez akkor is durva nekem. És ahogy beszél, egyre durvább lesz. Basszus, tudnia kellett, mit éreztem Ashley iránt, hogy mennyire vágytam arra, hogy velem lehessen. Nem szexuálisan, fenéket… Az annyira nem fontos. Szerintem. Olyan ez, mint Sue mellett. Szeretek ott lenni mellette, érezni a hajának illatát, vele tölteni időt, és ez mindkét lány esetében igaz. Hmm, nem vagyok én már ugyanolyan, mióta olvastam azt a Gemmell-könyvet. A nevetése viszont majdnem felrobbant bennem valamit. Tudom, hogy már közel a pillanat, amikor nem leszek képes visszafogni az öklömet. – Egy motort? Egy emberi lényről beszélsz, cseszd meg – morranok fel. Most jutok el arra a pontra, hogy lendül az öklöm, a dühömet egész egyszerűen képtelen vagyok visszafogni. nem számít, milyen lehetett a neveltetése, az sem, milyen életet élt korábban. Nem tudok róla eleget. De azt tudom, hogy emberként éreznie kellene, hogy amit tett, az… Nem, nem rossz. Borzalmas. Szörnyű. Igen, tudom, hogy farkastörvények uralkodnak, és ha azzal a fejjel gondolkodom, akkor talán találok is benne valami értelmet. De nem akarok. Gyűlölöm, ami vagyok, és gyűlölöm azt a világot, amibe akaratomon kívül keveredtem bele. Fáj, hogy meg kell ütnöm. Nem, nem fizikailag, sokkal inkább érzelmileg. Mert bármit csinált, bármit tett, attól még valaha a barátom volt. Viszont még én is tudom, hogy a haragom, és a bestia dühe túlságosan messzire vezetett. Nem is tudok védekezni, amikor a nyakam felé kap. Aztán már repülök is, mint valami rohadt szikla. Éppen időben sikerül elfordítanom a felsőtestem, hogy ne a gerincem törjem össze, de addig már nem jutok el, hogy karral tompítsam az ütést. Jobb oldalammal ütődök a köveknek, öt bordám, ami találkozott a követtel, azonnal eltörik, és a jobb karom sem jár jobban. Fájdalmamban felüvöltök, ez azonban semmi ahhoz képest, amit akkor érzek, amikor belebucskázok a habokba. Fönt maradok a víz felszínén. Csak nézem az eget, miközben eljutnak hozzám a másik szavai, de már semmit sem érnek. Hiszen hogy a fenében érezhetnék nagyobb fájdalmat? Imádkozom, hogy most elnyeljenek a habok, hogy lesüllyedjek a folyó mélyére, és soha nem jöjjek fel onnan újra… De ez nem történik meg. Ahogy nem is szólok neki. Csak visz a folyó, egészen addig, amíg vagy fél óra múlva közel nem kerülök a parthoz. Ép, bal karommal és a lábammal próbálok kijutni a vízből, és sikerül is kieveznem a sekélyesbe. Aztán csak fekszem ott, hagyom, hogy a víz néha átcsapjon fölöttem. Az már nem érdekel, hogy érzem a saját vérem szagát, amely a sebekből szivárog a karomon és az oldalamon. Csak meg akarok halni. Olyan kurva nagy kérés ez?
Még valamikor reggel… délelőtt? Áh, lehet, hogy volt az már délután is, amikor Sam odajött hozzám és közölte, hogy az egyik falkatársával megy találkozni. Hát, ahogy gondolja… Bár eleinte kissé furcsállottam, hogy ilyen kevés ideig bírta nélkülük, de hát ő tudja. Nem vagyok se az anyja, se a teremtője, hogy a nap 24 órájában nevelgessem meg felülbíráljam a döntéseit, ha menni akar, had menjen. Úgy is visszatalál, szóval… én meg addig elvagyok itthon, úgy is van mit tenni a ház körül. El is ment a nap, mire az utolsó látogató is távozott a lovardából, már lemenőben volt a nap. Nyugodt szívvel mentem vissza a házba, egészen addig, amíg meg nem akadt a tekintetem Sam konyhaasztalon felejtett bögréjén. Basszameg. Tényleg… Sam is itt lakik… Hogy feledkezhettem meg róla? Egy darabig csak tettem-vettem, forgolódtam, de aztán csak nem hagyott nyugodni a tény, hogy lassan besötétedik, és még mindig sehol, így aztán fogtam magam, felnyergeltem Carte-ot és a keresésére indultam, mielőtt teljesen besötétedne. Egy darabig sikerült is követnem a szimatom alapján, sőt, egy másik farkas nyomait is felfedezni véltem a parton, mégis, a fiú sehol nem volt. Leszálltam a lóról, hogy kicsit tüzetesebben is körbekémleljek – néhány félig-meddig elmosódott lábnyom, dulakodásra utaló jelek, pár szétázott papírfecni, és nagyjából ennyi. Basszus, Sam, mibe keveredtél? Mondd, hogy nem fulladtál meg… Pontosan nem tudom, hány kilométert lovagoltam végül lefelé a folyóparton, vagy mennyi időbe is telt, de azt igen, hogy már javában besötétedett, és a zseblámpámon kívül csak a Hold és a csillagok nyújtottak némi fényt. Az orrom most is nagyobb segítségnek bizonyult, a víz és iszap aromájával keveredő vér szagára már jóval távolabbról felfigyeltem. Nem voltam orvos, így jobb ötlet híján, miután megbizonyosodtam róla, hogy lélegzik a kölyök, felnyaláboltam a lóra, majd egyenesen hazafelé vettem az irányt. Gondoltam az nem megoldás, hogy lepakolom az ágyára, aztán nyomok két ragtapaszt a sebekre az oldalán, így aztán ideje volt valami megoldás után nézni. Hála a jó égnek, mióta itt voltam, még egy dokit se kellett meglátogatnom, most viszont épp ez volt a baj, hogy lövésem sem volt, mégis kinek szólhatnék. Normál dokit ugye nem hívhatok… Így aztán hívtam Théót. Na nem mint ha ő orvos lenne, de mégiscsak 3 éve rontja itt a levegőt, valószínűleg több ismerőse akad. Telefon kicseng, felveszi, közlöm, mi a szitu, aztán már kaptam is a lebaszást, hogy legközelebb kinyithatnám a szemem, mielőtt éjfél után támad kedvem telefonálni – ugyanis a hűtőre kiragasztva ott virított minden fontosabb telefonszám… A beszállítók, a pizzás, az autószerelő, a doki… Óóó. És tényleg itt van. Tárcsáztam is a számot, bár mire felvették, azt hittem, lejár a személyim. Aztán meg ismételhettem meg kétszer, mert lemaradt az elejéről, utána meg benyögi, hogy nincs autója. Eszem megáll, komolyan. És még felajánlja, hogy kiteker kerékpárral? Jesszusatyaég… Csak rámorrantam, hogy maradjon a helyén, aztán adjon egy címet. -Sam, tarts ki, mindjárt jövök. –búcsúztam a sráctól, azzal már nyúltam is az egyik pisztolyomért meg a kocsikulcsért, hogy betámadjam fele a kispolskit. Akkor aztán olyan padlógázzal lőttem ki a megadott cím felé, hogy ha szerintem lett volna ilyen tájban trafipax a városban, az se tudott volna bemérni ilyen sebesség mellett. Bár muszáj volt sietni, ha már kint lakuk a városon kívül… Talán egy fél óra? Vagy háromnegyed óra, mire visszaértem a pici, szőke őrző dokinénivel, aztán a gondjaira bíztam a fiút. Mondjuk furcsállottam, hogy drága tesókám nem említette, ilyen jóban van az őrzőkkel, de ha nincs más… Nagyobb kárt úgy se tudna tenni benne, mint amit én okoznék, ha hozzá nem értőként elkezdeném ápolgatni… Csak megmutattam neki, merre találja a fiú szobáját, aztán az ajtófélfának dőlve néztem, hogyan veszi kezelésbe a kölyköt. Nem telt bele sok idő, mire közölte, hogy elég szar a helyzet, nem elég, hogy a legtöbb borda eltört, vagy megrepedt, a töröttek ráadásul még szarul is forrtak össze, így újra el kell törni őket. Csóri kölyök… Amikor megkérdezte, mennyi fájdalomcsillapítót tömhet a gyerekbe, csak legyintettem, hogy amennyi szerinte jól esik, aztán amikor nekilátott magának a gyógyításnak, én is közelebb léptem. -Várjon… inkább lefogom, az a biztos. –jegyeztem meg, hiányzik a francnak, hogy a nagy haláltusájában Sam összemarjon itt nekem egy őrzőt. Eddig jól megfértünk egymás mellett, ezután se szeretném magamra haragítani őket. Na de visszatérve a fiúhoz, mit nekünk szomszédok? Ami ezek után jött a következő pár órában, azt szerintem még Fairbanks túlsó felén is hallották… Végül, ahogy végeztünk, megpaskoltam a kölyök fejét, majd hazafuvaroztam a dokinénit, és miután még egyszer lecsekkoltam, hogy él-e még Sam, én is beájultam az ágyamba, úgy, ahogy voltam, ruhástól, hogy megkapjam végre a jól megérdemelt pihenésemet.
Nem tudom, mikor ájulhattam el, de amikor először magamhoz tértem, az „ágyamban” feküdtem. Nem éreztem magam körül más energiát. A ház teljesen üresnek tűnt. Megpróbáltam fölkelni, reménykedve, hogy minden, ami történt, csak rossz álom volt, de az oldalamba, és a támasztókarként használt jobbomba olyan fájdalom hasított, hogy üvöltve rogytam vissza a párnára. Aztán megint elmerültem a sötétségben, nem is számítva arra, hogy a következő ébredésem sokkal… kellemetlenebb lesz. Másodjára, amikor fölébredtem, nem igazán éreztem az arcomat. Igen, most voltam először bedrogozva életemben, vagyis fájdalomcsillapítózva, de… Hú, sárkány a konyhában! Ne, Odette miért fog le? És miért mozog a szemöldöke, és táncol a szempilláival? Aztán, ahogy a szőke doktornő elkezdte eltörni a bordáimat, egyre józanabbá, és józanabbá váltam. És ahogy a köd eloszlott, úgy ordítottam egyre jobban és jobban, és annál nagyobb szükség volt Odette-re, hogy lefogjon. Átkoztam én mindent a végén már, Jamie-t, Asht, azt, aki a világra hozott… Egy idő után aztán megint sikeresen elájultam, és nem is keltem fel hosszú ideig. Legközelebb már megint csöndes volt a lakás, senki sem járt itt. Farkasom körbeszimatolt Odette energiái után, de a nő valószínűleg visszavitte a gyógyítót a városba. Egyedül voltam, és sötét volt, és… Márpedig, ha az ember egyetlen társasága a kibaszott fájdalom, ami alkalmasint szétsugárzik a testében, folyamatosan, mint az árhullám, akkor zavaróan sok ideje van gondolkodni. Mit meg nem adnék, ha itt lenne valaki… Ha Sue láthatna most. Nem, azt nem akarom. Nem akarom, hogy ebben az állapotban egyáltalán lásson. De hiányzik, valami pokolian. Vagy ha itt lenne Ash, és elmondhatnám neki, mennyire sajnálom, hogy így elbasztam az egészet… Hogy sajnálom, amiért miattam ez történt vele. Észre sem veszem, hogy Odette hazaért, addig a pillanatig legalábbis nem, amíg meg nem áll az ajtóban. Nem tudom, mikor kezdtek el folyni a könnyeim, de nem bírom megmozdítani a karom, hogy letöröljem őket. Se erő, se akarat nincs bennem hozzá, és attól is rettegek, hogy fájni fog. Csak a fejemet fordítom el, én nézek rá. Meg akarok szólalni, de végül csak mentálisan üzenek neki. ~ Megtennéd… Mármint, ha nem nagy kérdés, idefeküdnél? ~ kérdezem, és félek, mi lesz a válasza. De most szükségem van a közelségére, emberként és farkasként egyaránt. Mert még soha nem éreztem magam ennyire egyedül, ennyire elveszettnek. Tudom, hogy ő nem az anyám, és nem is a pesztrám, hogy ugorjon, amikor megkérem, de a szememből süt a könyörgés. Mert most az egyszer, most tényleg szükségem van rá. Jobban, mint valaha. Ha megteszi, óvatosan elhelyezkedek, és a vállára hajtom a fejem. Csak ezután hangzik el a következő kérdésem, amibe belevegyül minden keserűség, minden egyes nyomorult fájdalommal teli gondolat, ami az elmúlt órákban átfutott az agyamon.~ Miért cseszek el mindent?
Akárcsak máskor, ma is szinte reggeltől késő délutánig megszakítás nélkül be volt táblázva az egész napom, örültem, hogy arra maradt időm, hogy gyorsan megebédeljek két csoport között. Még jó, hogy nem mindenki teljesen kezdő, így aztán néhány percre magukra hagyhattam őket. Sok-sok órával később, délután, miután az utolsó csoporttól is búcsút vettem, egy darabig még a lovak között tüsténkedtem az istállóban, amikor ismét zajra lettem figyelmes. Már épp felszerszámoztam Carte-ot, hogy kilovagoljak vele a környékre kikapcsolódásképp, amikor újabb vendég toppant be. Mit ne mondjak, nem repestem az örömtől, de milyen lovardás lennék, ha elküldeném a bús fenébe? A negatív hírnév is hírnév, most pedig, hogy egész jól egyenesbe jöttünk a lovardával, mást sem hiányzott, mint hogy romba döntsem az eddigi sikert, így aztán egy széles mosoly, és már indultam is, hogy köszöntsem és megtudakoljam, hogy mi járatban. Elvégre az is lehet, hogy csak eltévedt és útbaigazítást szeretne, nem igaz? Úgy is eléggé kint vagyunk, a városon kívül. Hát, tévedtem. Nem eltévedt, jó helyen járt, sőt, a legjobb helyen, hisz a lovardába jött. Mázli, hogy korábban már ült lovon, így egy kis győzködés után sikerült meggyőznöm, hogy ne csak a futtatóban járja mellettem a köröket, még beugrottam a házba, belevágtam néhány szendvicset meg némi innivalót a hátizsákomba, aztán már indulhattunk is. Elvégre nem olyan vészes a lovaglás, nem igaz? Megkapta Étoile-t, ő úgy is olyan kis szelíd, nyugodt vérmérsékletű, szerintem még soha senkit nem vetett le a hátáról, így aztán nagy baj nem lehet, nem igaz? 1-2 óra, és az egyik erdei ösvényen átvágva hamar el is értük a Chena folyót, aminek a partján kényelmes tempóban, egymás mellett haladva nem csak nézelődni, de beszélgetni is minden gond nélkül lehetett. -És mondd csak, Matthew, régóta élsz Fairbanksben? Hogyhogy pont ide jöttél, erre az isten háta mögötti, hideg, sivár helyre? –érdeklődtem csevegő hangnemben – Mit is mondtál, mivel foglalkozol? Riporter vagy? Azt már az első pillanatban tudtam róla, hogy ember, ennek megfelelően pedig igyekeztem odafigyelni, hogy ne szóljam el magam olyasmiről, amiről nem kéne, a kutyának se hiányzik, hogy a nyakamra járjanak az őrzők. Igaz, eddig semmi bajom velük, egyiküket egész gyakran szoktam is látni, de szeretném, ha továbbra is csak lovagolni járna hozzám, nem pedig azért, mert valami gáz van.
// Remélem nem gond, hogy kapásból tegezlek, ha igen, csak szólj és javítok //
Igazából nem tudom mi vitt rá erre. Hogy őszinte legyek, utoljára talán két éve voltam lovagolni. Tudom, nem olyan nagy táv ez, de hát az idő ugye relatív dolog. Kinek mi a nagy táv... nekem e szempontból az. Bár azt is mondják, a lovaglás olyan, mint a biciklizés: az ember egyszer megtanulja és többet nem felejti el. Remélem ez mind igaz. De majd most kiderül. Hogy mivel vettem rá magam erre? Talán a szép idő miatt. Nem volt kedvem otthon ülni, de csak egy sima snassz sétára sem fájt a fogam épp. Szeretem, ha pörög az élet körülöttem. Egy séta néha kellemes, de legtöbbször uncsi. Akkor miért nem mentem el futni? Mert futni meg utálok. Na, ez aztán a paradoxon, ugye? De hát ilyen az ember. Viszont valami mozgás meg kell! És megláttam az egyik tévéadón egy filmet, amiben épp lovagoltak. Miért is ne? Lovaglás! Itt is van lovarda, és azt hiszem tudom is, hogy hol! De ha meg nem, hát a neten úgyis rátalálok. És tényleg rátalálok! Aztán el is indulok nagy elhatározással. Majd most megtudom, mennyit felejtettem. A lovakat szeretem, az állatok nagy részét is. Kivéve a rágcsálókat és a macskákat. A házi macskákat. Mert azért egy tigrist jobban tisztelek, mint egy nyervogó szőrzsákot a házban. Lassan elérek a lovardához. Szép nagy épület, sok lóval. Istállóval. Belépek. És ekkor jut eszembe, hogy talán illett volna megnézni, meddig vannak nyitva egyáltalán. Olyan nagyon felcsigáztam magam a lovaglással, hogy erről meg is feledkeztem. De a lovardás hölgy nagy mosollyal fogad. Akkor talán csak nem értem későn ide. Mindenesetre azért szerintem nem maradok sokáig. Majd meglátom, mennyire lesz jó. Kapok egy lovat magam alá, és teszek pár kört a futtatóban. Legnagyobb örömömre igazuk volt. Tényleg nem felejtettem sokat! Egész szépen megy, bár az elején még bizonytalanul indulok meg a lóval. Gyenge kezdés után erős visszaesés... ahogy régi tanárom mondotta volt. Ám de mégsem! Jól haladok. Olyannyira, hogy a hölgy, mint később megtudtam, Odette már ki is beszélt engem a kifutóról, és egy pillanattal később már az erdőben sétálgattunk. Szép ez a hely, meg kell valljam. A táj, erdő, hegyek és a tó. Bár az időjárás nem épp meleg, de kellemesen hűvös. És a lovam meg nyugodt, mintha ő is élvezné a tájat és a könnyed sétát. Én meg közben kellemesen elbeszélgetek Odettel. Aranyos lány, ránézésre velem lehet egyidős, vagy még lejjebb. Olyan huszonnégy-öt körül lehet szerintem. - Hát, még csak egy hónapja költöztem ide. Hogy őszinte legyek, Ohioban éltem egy darabig, de meguntam. Valahogy nem adott annyi izgalmat, mint ez a város. És jobban szeretem a hidegebb klímát, mint a meleget. - mosolygok rá, miközben mesélek. - Nem riporter, csak újságíró vagyok. Én dolgozom fel a bejövő híreket és riportokat. Megírom a cikkeket és belekerülnek a lapokba. - És te? Itt dolgozol? Vagy ez csak másodlagos munka? - kérdezem én is baráti hangnemben.
Azt nem tagadom, hogy az erdőn átkelve nem paráztam egy csöppet attól, nehogy Matthew leforduljon itt nekem a lóról, amikor az meg-megcsúszott egy lejtősebb vagy meredekebb szakaszon, vagy a fagyos havon, de már csak ezért se haladtunk gyorsan. Én meg az elsősegély, az három külön univerzum, már csak az hiányzik szerencsétlennek, hogy én ápolgassam. Némi megnyugvást jelentett, amikor elértünk a sík terepre, a folyópartra… Hová fajult a világ, emberek miatt aggódok! Ha egy évvel ezelőtt valaki ilyet feltételezett volna rólam, szerintem minden gond nélkül a képébe röhögtem volna, de így… Félelmetes, a munka hogy megváltoztatja a farkas lányát! -Ohio? Te jó ég, ha ott unatkoztál, akkor onnan pont ide költöztél… Bár, ha szereted a téli sportokat, akkor jó buli, az év több mint felében lehet hóembert építeni. –jegyeztem meg vidáman – Ó, ha a hideget szereted, jobb helyet nem is találhattál volna! Nekem különösebben egyikkel sincs bajom, bár a kicsit melegebb éghajlatot jobban csípem. Mint például Franciaországé. –húztam ki magam büszkén, ha már szóba került az otthonom. Gondolom, ahhoz nem sok logika kell, hogy a nevemet hallva és az országot említve megtalálja az ember az összefüggést a kettő között. Így belegondolva azért vicces, hogy bármerre is jártam a világon, bár sok álnevet használtam, mindig franciát választottam magamnak. -Szóval újságíró, stimm. Hülye kérdés, de… nem unalmas mindig csak feldolgozni meg írni a cikkeket? Gondolom a terepi munka, a kutatások, az interjúk azért izgalmasabbak tudnak lenni. Nekem biztos nem lenne türelmem hozzá, hogy órákon át csak olvassak meg körmöljek. –jegyeztem meg elmerengve, minden negatív felhang nélkül. -Nos, ami engem illet… szóval ez kissé bonyolult. Fiatalabb koromban sokat foglalkoztam lovakkal, de egyébként az utóbbi pár évben vadászatból éltem. A lovarda eredetileg a bátyámé, ő építette az egészet, meg intézett mindent, de nyáron elutazott, azóta az én nyakamba szakadt az összes meló… Mit ne mondjak, eleinte elég kemény volt beleszokni, de már sikerült egyenesbe jönnöm vele. Viszont így szinte semmi másra nem marad időm… -sóhajtottam kissé csalódottan, ó, a régi szép idők, amikor naphosszat csak henyéléssel meg semmittevéssel teltek a napjaim, de hiányzik! -Így aztán jócskán háttérbe szorult a vadászat is, pedig egész jó adottságai vannak a környéknek. Korábban gondolkoztam azon is, hogy jelentkezek a Nemzeti Parkba mint vadász, vadőr, vagy ilyesmi, de egyre inkább úgy nézik, hogy felejtős a dolog, nem úgy néz ki, hogy a bátyám egyhamar hazatér. Erről jut eszembe, neked van testvéred? Ne csak én beszéljek… -nem mint ha engem zavarna, csak na… inkább levettem a hátamról a hátizsákot, hogy előbányásszam belőle két doboz sört, amiből aztán az egyiket nem is voltam rest Matthew-nak tovább passzolni. Amennyiben nem figyelne, előtte füttyentek egyet, hogy biztosan ne érje válatlanul, elvégre nem mindenki birtokolhatja Unalaq ügyességét. -Remélem nem vagy valami antialkoholista alak… -nyitottam ki, mire már egyből hallani is lehetett azt a jellegzetes, szisszenő hangot. - Apropó, ha filmszereplő lehetnél, kit alakítanál, melyik filmből, és miért? –éljenek a hirtelen témaváltások! Hacsak nem zárkózik el a férfi egy könnyed kis iszogatástól lovaglás közben, akkor közelebb irányítom hozzá Carte-ot, hogy kissé oldalra dőlve tudjunk koccintani, mielőtt beleinnék az italba.
Azért megérezni azt, hogy kiestem a gyakorlatból. Hát igen, az a két év azért sokat számított abban, hogy már ne legyek vérprofi. Nem mintha addig az lettem volna lovaglásban, de azért mégiscsak többet tudtam. Ám mentségemre legyen szólva, ezerrel igyekszem mindent kihozni magamból... no meg a lóból. A táj is nekem kedvez, az erdősebb rész után a tópart jön, ami síkabb terep. Itt nyugodtan tudunk haladni egymás mellett és a lovam sem csetlik-botlik. - Ohio valahogy nem nyújtott annyi élményt... igazából az, hogy ezt a várost választottam, csak hasra ütés szerűen sikeredett. Igazi nagy tervem nem volt, csak el akartam jönni Ohioból. - mosolygok. - Nos, az igazat megvallva, a téli sportokhoz nem értek. Szívesen megtanulnék síelni, vagy korcsolyázni, mert egyiket sem tudok. - Ohioban valahogy nem volt rá szükség, hogy megtanuljam. - Franciaországban jártál már? - amint kibukik belőlem a kérdés, elkezdek gondolkodni. Odette Elemaitre neve is olyan franciás. Lehet köze van hozzá... Kérdezzük meg! - Vagy onnan jöttél? Francia vagy, ugye? - Nem igazán. Egyenlőre jó nekem ez a szerep, nem tartom magam annyira jó újságírónak, hogy tudósításokat vagy interjúkat készítsek. Majd később, ha úgy alakul, még meglehet, hogy bevállalok egy-kettőt. - de többet nem. Valahogy a kérdezgetés, az interjúztatás nem az én világom. - Részben igazad van, a terepmunka, a kutatások izgalmasak tudnak lenni, de valahogy nem vágyom arra, hogy sok embert kérdezgessek ki állandóan. - vannak olyan értelmiségek, amelyektől jobb szeretnék távol maradni, például politikusok... és hasonlók. Figyelmesen hallgatom, amit magáról mesél, közben azért igyekszem a lóra is figyelni, aki néha elkalandozik és elkezd valamerre eloldalazni. Ilyenkor mindig kicsit visszahúzom, habár így néha közelebb kerülök Odetthez. - Mikre vadásztál általában? És azoknak az állatoknak mi lett a sorsuk? Megvannak mint trófeák, a falon? Jaj bocs, ha sokat kérdezek. - mosolyodom el zavartan, és inkább lenyelem a másik négy kérdésemet, ami még felmerült. Hadd válaszoljon ezekre előbb. - Nos, nekem van egy bátyám, Mark. Ő jelenleg még Ohioban van, családjával együtt, és éttermet vezet, mint főszakács és tulajdonos. - és mit ne mondjak, piszokul jól megy neki. Nem mintha nekem is panaszkodnom kéne, hiszen nincs okom rá. Szép lakásom van, és épp annyi pénzem, hogy jusson is és maradjon is. De hát az ember mindig többre vágyik. Elkapom a sört és Odettel együtt már ciccentem is. - Nos, rám mindent lehet mondani, de hogy antialkoholista vagyok, azt nem! Egészségünkre! - vigyorogva koccintok vele és belekortyolok a sörbe. Jó hideg és finom, amilyennek lennie kell. - Ejha, ez aztán a jó kérdés. - elmerengek egy kicsit a témán. - Nos, hogy őszinte legyek, pocsék színész vagyok. De ha lennének színészi vénáim és el kéne játszanom egy szerepet, akkor valószínűleg Dr. Jekyll lennék. És ezzel együtt Mr. Hyde. Valahogy ezek a kétes emberek jobban vonzottak, mint a csak simán jó és csak simán rosszak. Egy emberben megvan mindkettő. Ez egy érdekes szerep lenne szerintem, nem lenne egyszerű eljátszani. - felelek őszintén a kérdésre. - És te, ki lennél és miért? - nézek rá érdeklődő mosollyal. Érdekelne, ő mit válaszol.
-Á, értem. –feleltem a kis magyarázatát hallgatva. Tetszett ez a spontaneitás, valahol magamra emlékeztetett, amikor annak idején én is útra keltem… Igaz, én szerettem Marseilles-ben élni, a háború viszontagságai űztek el onnan, de minden rosszban van valami jó, így legalább Európa nagy részét volt szerencsém bebarangolni. A kérdésre, hogy jártam-e Franciaországban, szélesen elmosolyodok. Nem is kell sokat várnom, mire levonja a következtetést, én pedig jóízűen nevetek a szavai hallatán. -Igen, ott születtem. Dijon-ban. Úgy két éve költöztem ide Fairbanksbe. –válaszoltam a kérdésére, majd hallgattam, ahogy a saját munkájáról mesél. Mennyire nem vagyunk egyformák! Én biztos, nem bírnék naphosszat egy irodában csücsülni, sőt… szerintem inkább bevállalnám a legrizikósabb terepmunkákat is, csak ne kelljen egy számítógép előtt görnyednem naphosszat. Annyira nem is csípem ezeket az elektronikus kütyüket, szóval… -Mindenfélére. Őz, vaddisznó, nyúl, szárnyasok… –feleltem a vadászattal kapcsolatos kérdésére – Amíg Európában éltem, általában összedolgoztam valamelyik hentesüzlettel, én szállítottam a vadhúst. A szőrméket, agancsokat meg többnyire eladtam, de azért akad otthon is bőven belőlük. Amikor ide költöztem, akkor meg azon gondolkoztam, hogy elszegődök a Nemzeti Parkba vadásznak, csak időközben tesóm eltűnt, és rám maradt a lovardájának a vezetése… Azóta mondhatni, csak saját fogyasztásra szoktam néha vadat lőni. –vagy ha illetéktelen behatolót észlelek a lovardám táján, nem épp baráti vagy látogatási szándékkal… -Mindig irigyeltem azokat, akiknek van egy szakács a családban. Engem nem igazán tud lekötni a főzés. –vontam vállat, meg legyünk őszinték, így majd’ 300 év után elég unalmas tud lenni annak is, aki szereti, hát még aki eddig is csak muszájból főzött. -Nagyszerű. Santé! –nyújtottam én is koccintásra a saját sörömet, a reakcióján a kérdésemre pedig csak jót nevetek. Addig is amíg gondolkozik, kortyolgatom a hideg italt. -Stimm. –bólintok a szavaira, amikor pedig visszakérdez, rajtam a sor, hogy eltöprengjek a kérdésén. -Hmm… Ha nem feltétlen női szerepet kell választani, akkor Indiana Jones. Hihetetlen, hogy milyen kalandokba bonyolódik folyton, én is szívesen kipróbálnék valami hasonlót. Ha meg női szerep… mon dieu, ez fogós kérdés… Na lássuk… -gondolkozok én is a témán, de azért tipikus… Ha csak úgy nap közben jutna eszembe ilyesmiket töprengeni, akkor biztos, hogy lazán összeállítanék egy top50-es listát, most meg? Egy se akar eszembe jutni… -Talán Scarlett O’Hara az Elfújta a szélből. Nem semmi, hogy nő létére milyen kitartó, céltudatos, és mennyi mindent elért az életben. –és legalább olyan makacs, és szerencsétlen a szerelmi életében, mint én – Belevaló egy karakter, no meg Clark Gable sem rossz a filmben, mint Rhett Butler. –teszem hozzá nevetve.
Egyszerre két felé igyekszem figyelni. Odettre is, és a lóra is, mert hát vagy én vagyok béna, vagy ő akaratos kissé, de néha el-eloldalazik más irányba, és olyankor vissza kell húznom. De azért tudok figyelni Odettre is. - Oh, Dijonban? Ott nem jártam sajnos. Mondjuk egyáltalán Franciaországban sem. – vallom be őszintén. Sőt, hogy tovább vigyem gondolataim, sehol sem jártam nagyon Amerikán kívül. Nem jutott sok lehetőség utazni, így ezek a világlátogatásos körutak kimaradtak az életemből. Eddig. Aztán ki tudja, mit hoz a jövő még. – Az szép hely amúgy? Messze van Párizstól? – nem vagyok tájékozott, ezt nem is tagadom. – És téged mi vonzott ide? Miért költöztél Fairbanksba? Dijonban azért gondolom, melegebb van. – itt minden helyhez képest hidegebb van szerintem. - Az akkor jó üzlet lehetett még. Hentesekkel összeállni. Nem rossz. – jegyzem meg elismerően. – Gondolom nem kevés mellékest szereztél be vele. A vadhúsoknak jó áruk van, sok pénzt adnak érte. Talán épp azért, mert kevés van belőlük. Vagy kevés a jó vadász. – nézek rá mosolyogva. - Én nekem sosem volt rá lehetőségem kipróbálni egy vadászatot, de nem is igazán érdekel. Valahogy unalmasnak találom. Bár lehet, ha kipróbálnám egyszer, nem tűnne annak. – gondolkodom hangosan. – Nehéz vadat lőni? Úgy értem, egy szarvas például, ha megijed és elszalad, akkor annak annyi, vagy még futtában le lehet lőni? Vagy egy nyulat nehéz eltalálni? – olyan kis apró. Meg gondolom nem mindegy, mivel lövi le. – Puskával vadászol, vagy íjjal, vagy más fegyverrel? – áradnak belőlem a kérdések. Majd lecsap, ha már sok neki. - Ezzel nem vagy egyedül. Én sem tudok főzni. – na jó, ez azért nem teljesen igaz. Csak nem mindig szoktam főzni. És nem mindent tudok főzni. Vagy sütni. – Általában mirelit kajákat szoktam melegíteni, vagy rendelek magamnak, vagy ha rászánom magam, akkor csinálok rántottát. Vagy bundás kenyeret. – na azt istenien tudok csinálni! Sík terepen lassan lovagolni valahogy tetszik. A társaság is jó, és a sör is. És az, hogy lehet Odettel beszélgetni, és nem kínos csendben megyünk egymás mellett, az már nagyon tetszik. Odette aranyos és tetszik. És szerencsére közvetlen és beszédes. Egy lány ne legyen hallgatag. Azt sosem szeretem, mikor úgy kell harapófogóval kihúzni az infókat. Szélesen mosolygok. - Te is jobban szereted, ha pörögnek az események körülötted? – kérdezek vissza, mikor Indiana Jones-ot választja kérdésemre. – Indiana Jones elég aktív személy volt. De veszélyes kalandokba keveredett ám! - Nos, én bevallom, ez a film kimaradt az életemből. De gondolom, Scarlett is olyan aktív csaj lehetett. – teljes homály nekem ez a film. Nem láttam. Nagyon sok filmet nem láttam, amit meg kéne néznem. Majd otthon lassan írok egy listát. Közben lassan vége a sík terepnek, és megint erdő következik. Én már totálisan eltévedtem, és teljes mértékben Odettre bízom magam. Ő szerintem jobban ismeri a környéket, mint én. Ha más nem, a lovak mindenképp visszatalálnak. Okos állatok.
-Ühüm. –bólintok megerősítésként a visszakérdezésére, amikor pedig a mondat végére ér, csak nevetve csóválom meg a fejem – Ejjejj, nagy hiba! Tessék mielőbb pótolni! –felelek, amikor pedig visszakérdez, hogy szép-e… -Hogy szép? A legszebb! –felelem büszkén, mert milyen francia lennék, ha nem a saját hazámat, a városomat tartanám a legszebbnek a földön? -Párizstól… -lóháton messze van, gyalog még messzebb, hogy ma milyen gyorsan lehet eljutni, azt meg tudja a halál, vagy fél évszázada, hogy nem jártam odahaza – Olyan 200 km körül van a távolság. A vonatközlekedés az nagyon jó, az egyik legjelentősebb csomópont az országban. – de talán repülőtere is van… vagy volt, csak lerombolták? Franc emlékszik már… - Nem egy vészes távolság, azt hiszem, szóval ha a legközelebbi nyaralásnál nem tudod, hogy hová utazz, akkor ajánlom figyelmedbe. –és erről jut eszembe, nekem még mindig ott van az az egy hetes dijoni nyaralás, amit ősszel a szülinapomra kaptam… hogy az mikor lesz elhasználva, jó kérdés… Így, egy frissen átharapott „kölyök” meg egy egész lovarda mellett azért eléggé meg van kötve a kezem. Ne felejtsem el legalább azt megnézni, hogy meddig lehet felhasználni, ha már én nem érek rá, legalább másnak továbbpasszolhatom ajándékba. -Világot akartam látni. Meg a bátyám… -kezdek bele, de azt hiszem, ez kicsit bonyolultabb annál, mintsem egy-két mondattal letudjam, így aztán sóhajtok egyet, aztán újból nekiveselkedek a témának – Tudod… az apámat sohasem ismertem. Van egy bátyám, de már jó pár éve lelépett otthonról, mígnem végül itt kötött ki Fairbanksben. Miután egyedül maradtam, nem láttam sok értelmét ott maradnom, így aztán útnak indultam… Most pedig itt vagyok. –vontam vállat- Eredetileg a lovarda is a bátyámé, ő építette, mondjuk az már más téma, hogy pár hónapja szőrén-szálán eltűnt, és rám maradt az egész… még csak azt sem tudom, hogy hol lehet, vagy mennyi idő után szándékozik visszajönni, már ha visszajön még valaha… -húztam el a számat, majd inkább belekortyoltam a sörömbe. Még ha erősen rövidített verzió is, de attól még igaz a történet – Ó, igen… hátorozottan melegebb hely! Sokszor télen sem megy mínuszba a hőmérő mutatója… itt meg? Csoda, ha 0 fölötti a hőmérséklet. –néztem körbe… nos, igen. Még mindig volt hó, nem is kevés, ahogy a folyópart mellett is voltak még itt-ott jeges lefagyások. -Én jól megéltem belőle. Amúgy meg… olyan, mint a horgászat. Van aki imádja, más meg fel se tudja fogni, hogy egyáltalán mit lehet szeretni benne. Ennek is megvan a maga varázsa. –felelem vidáman, mindig is szerettem vadászni, legyen szó akár fegyverről, vagy a vérfarkas alakomról. -Attól függ, milyen vadat szeretnél, mindegyik teljesen másképp viselkedik, reagál, másképp kell viszonyulni hozzá. Ha az ember ismeri őket, a gondolkodásmódjukat, az igényeiket, viselkedésüket, akkor nem annyira. A méret meg… gyakorlás kérdése. Eleinte könnyebb a nagyobb vadakat eltalálni, de idővel már egy apró nyúl, vagy madár sem okoz gondot. És igen, puskával szoktam vadászni… -feleltem nevetve – Szép is lenne, íjjal… bár az sem lehetetlen, régebben annak a használatát is megtanultam. –magyaráztam tovább, ilyen az, ha valaki a lőfegyverek megszállottja… Jut eszembe, lehet, nem ártana kicsit az íjjal is gyakorolnom, már hónapok óta nem vettem a kezembe… -Én tudok! Valamennyire… -javítottam ki magam a főzés kapcsán, hisz „muszájból” kénytelen voltam megtanulni – Csupán nem szeretek… Ha akad más jelentkező a szakács szerepére, minden gond nélkül átpasszolom. Pedig a francia konyha legtöbb kajája egész gyors meg egyszerű… Végy némi vajat, dobd rá a zöldséget, forgasd át párszor, aztán bon appétit! Aztán újabb darab vaj, végy egy szelet steak-et, süsd mindkét oldalát 1-2 percig, és az is kész... -Naná! –bólogatok lelkesen – Veszélyes, veszélyes, de izgalmasabb, mint otthon ülni, nem igaz? Te nem próbálnál ki valami hasonlót? Még ha nem is annyira különlegeset vagy extrémet mint a filmben… -kérdeztem vissza én is, és hirtelen kedvem támadt ahhoz, hogy valami őrültséget kövessünk el… Bár… Veszélyes kalandok… vajon hogy reagálna rá, ha megtudná, hogy léteznek vérfarkasok? És hogy pont egy mellett lovagol most mit sem sejtve? -Hát, ami azt illeti, nem unatkozott, eléggé lefoglalta az amerikai polgárháború…
- Igyekszem, amint lehet! – ígérem meg biztató mosollyal. Kuncogok, ahogy az országa szépségéről mesél. Olyan aranyos, látszik, szereti a hazáját. - Az nincs is olyan messze talán. – bólintok elgondolkodva. – Rendben, nyáron meglátogatom majd mindenképp. – lehet tényleg betervezem, már ideje lenne elmenni valamerre nyaralni. Csak egyedül nem olyan élvezetes. Figyelmesen hallgatom Odettet, közben azért a lóra is igyekszem figyelni. Egész szépen belejövök ebbe a lovaglásba. Látszik, azért nem felejtettem sokat. De edzett sem vagyok, a lábaim kezdenek fáradni. De lenyűgöz a táj szépsége. És Odette meséje. - Csak előkerül. Gondolom oka volt rá, hogy elmenjen, és ha sikerül lerendeznie, csak visszajön. Nekem is van testvérem, de őt sem láttam már egy jó ideje… - nem is tudom, mikor találkoztam utoljára vele. Családja van már, munkája, elfoglalt és keveset utazik. Az meg, hogy elkerültem ilyen messzire, nem sokat segített a dolgon. Körbelesek én is, miközben a sörömet iszogatom. Nem hűl ki ilyen időben, de még a kezem sem melegíti fel. - Valahogy jobban kedvelem a hidegebb időt. Otthon a melegben majd megpusztultam, mikor olyan 30 fokok voltak. Nekem az már sok. Itt meg megvan a hideg idő és a havas táj hangulata, ami sokkal jobban vonzz. – és ez így igaz. Nem bírom a meleget, vagy legalábbis nehezen viselem. Azt hiszem, ez a város pont nekem való lesz. Hallgatom, amit a vadászatáról mesél. - Mindennek megvan a maga varázsa. – mosolygok. – Én újságíró vagyok. Sokan már ilyenkor visítva menekülnének, mikor megtudják, hogy újságíró van a közelükben. Minket hatásvadász kullancsoknak tartanak sokan, de ennek ellenére megélek belőle és szeretem is. – mást nem tudok felhozni, hobbim nincs sok. Hallgatom Odettet. Majdnem kapok egy gyorstalpaló tanfolyamot, hogy hogyan lehet milyen vadra vadászni. Érdekes. Tényleg. Felkelti az érdeklődésemet. Erről is lehetne teljesen érdekes és jó cikket vagy tanulmányt írni… hopsz, szakmai ártalom. - Gondolom mindezen tudás mögött hosszas tanulmányok állnak. Hobbi szinten kezdtél el ezzel foglalkozni, vagy a vadászatot tanultad valami egyetemen? – bár nem tudom, az ilyet mennyire szokták tanítani. - A francia konyha egészen egyedi, mások szerint. Erről jut eszembe egy kérdés… - kicsit közelebb hajtom a lovamat az övéhez, és kicsit közelebb is hajolok hozzá. – Ti tényleg esztek csigát? Vagy ez csak tévhit? – nézek rá kíváncsian. - Dehogynem! – vigyorrá szélesedik mosolyom. – Szívesebben kipróbálok bármit, még akár extrémet is. – nem vagyok az otthon ülős típus. – De gondolom te is kipróbálnád. Egyik kalandot a másik után. – én biztos benne lennék ilyen kalandokban. Bár lehet, nagy a szám, ha ott lennék élőben, lehet visítanék mint egy félős kismalac. De ki tudja, lehet, hogy nem. Bólintok a filmre. - Gondolom. Majd megnézem egyszer. – ha lesz rá időm és kedvem. – Milyen filmeket kedvelsz? Mármint stílusban? – kérdezgetek én is.
-Helyes, helyes! –bólintok elégedetten és ahogy szóba hozza a nyarat, eszembe jut, hogy nekem bizony még van tarsolyban egy ajándék nyaralásom, amit a legutóbbi születésnapomra kaptam. Mon dieu, mikor lesz nekem időm arra, hogy elutazzak nyaralni… -Remélem is. –ahogy azt is, hogy nem újabb 200 év után kerül elő, mint legutóbb – Valószínű, hogy megvolt az oka, de azért csak szólhatott volna, hogy au revoir, gáz van, majd valamikor jövök… Mint valami elcseszett bumeráng, komolyan. Duh… -hihetetlen, komolyan mondom. Hiába van testvérem, mint ha nem is lenne. -Báty? Nővér? Húg? Netán öccs? –kérdezek vissza, ahogy szóba kerül, hogy ő sem egyke. Úgy tűnik, egy csónakban evezünk, ha ők is rég találkoztak utoljára. Amikor azonban megemlíti, hogy jobban szereti a hideget, meglepetten vonom fel a szemöldököm. -Ezt érdekes, az emberek általában inkább a meleg időt szokták jobban kedvelni. Ha a hideget csíped, azt hiszem, nem is jöhettél volna jobb helyre. Talán az északi sark… De ott még én se szívesen laknék. – elég volt Finnország, annál északabbra nem vágyom, hidegnek ott is, itt is elég hideg volt. -Csodálkozol? Amennyi sületlenséget össze tudnak hozni egyesek a különböző pletykamagazinokba, hogy az már a fájdalomküszöböt súrolja. Hatásvadász? Ugyan… -nevetek fel jókedvűen, aztán legyintek egyet a szavaira – Ez olyan mint amikor minket meg az orvvadászokkal azonosítanak… Meg szívtelen gyilkosoknak tartanak. –csóváltam a fejem. -Mondhatni, hobbi szinten. Az egyik barátom foglalkozott vele komolyabban, neki köszönhető… -mosolyodtam el, ahogy felidéztem magamban, hogyan tanított meg Benjamin annak idején lőfegyvert használni, no meg az első vadászataink… vérfarkasként, meg emberként is… -Hogy egyetemen tanítják-e, azt nem tudom. Annyira nem néztem utána. –vontam vállat, azzal nem fogok itt kérkedni, hogy valószínűleg egyetemen tanulni is lusta dög lettem volna, sosem volt türelmem az ilyesmi magolós dolgokhoz. Amikor közelíteni kezd, csak kíváncsian fordulok felé, majd én is közelebb hajolok, amikor kérdezni kérdez… de nem bírom megállni, első reakcióként ne egy szemforgatással válaszoljak. Jajj, a csigák, ez annyira tipikus! -Miért? Csak nem szeretnéd megkóstolni? –kérdeztem vissza komolyan, de aztán, hogy válaszoljak a kérdésére – Igen, tényleg. De elég drága ahhoz, hogy csak „jeles alkalmakkor” fogyasszuk. –arról nem is beszélve, mennyire macerás az előkészítése… -Viszont, ha már kérdés… nálatok tényleg annyi gesztenyefa van Ohioban? Meg Vadgesztenyéknek nevezik a lakosokat? –kérdeztem vissza, majd a fejemet oldalra billentve alaposabban szemügyre vettem a mellettem lovaglót – Végülis, a szemszíned stimmel hozzá. -Mi az hogy! –lelkesedek fel a kaland hallatán, de aztán hamar alább hagy a dolog – Bár így most hirtelen nem tudom elképzelni, hogy egy ilyen, isten háta mögötti, békés helyen milyen kalandba bonyolódhatna az ember – ami nem falkaháború – Összeakad az erdőben egy medvével? Eltéved egy hóviharban? Mondjuk egy túlélőtúra sem lehet rossz… -dilemmázok hangosan. -Hmm… őszintén szólva, annyira sok filmet nem szoktam nézni. De ha igen, akkor a kalandfilmeket szeretem… esetleg valami vígjáték, vagy akciófilm a humorosabb fajtából… Meg lehet, röhögni fogsz, de a rajzfilmeket is csípem. No és te? Romantikus drámák és brazil szappanoperák? –cukkoltam kicsit, ahogy beleittam a sörömbe. De ha kiderül, hogy beletrafáltam, eldobom az agyam… Meg a söröm.
- Igaz, de lehet annak is megvolt az oka, hogy nem szólt! Ugye nem volt semmilyen titkos kapcsolata senkivel? Nem ám belekeveredett valami rossz ügybe. – nem akarok károgó varjú lenni, de azért az ilyenekre is kell gondolni. Sosem lehet tudni mibe keveredik az ember. - Bátyám van, Mark. De elfoglalt szegény, neki mondjuk már családja is van, úgyhogy örülök, ha félévente egyszer-kétszer találkozok vele. Így meg, hogy ide költöztem, ez szerintem még jobban lecsökken majd. – neki onnan ide felutazni nem lesz egyszerű, de nekem sem lejutni innen oda. Majd azért megpróbáljuk összehozni, de sok jóban nem reménykedek. - Hát tudod, szerintem emberfüggő. Ki mit szeret. Én a hideget jobban el tudom viselni, mert inkább jobban felöltözöm akkor. Könnyebb több ruhát felvenni, mint nyáron levetkőzni, amikor olyan melegek vannak, hogy az ember már a bőrét is levetné legszívesebben. – nekem ez az őszinte véleményem. Igaz, hogy ilyen időkben meg annyi réteg ruhát veszek fel, hogy ha egy farkas megenne, egy hétig rongyot kakilna. Az tuti! – Az északi sarkra azért én sem költöznék ki! – nevetek fel. Az azért még nekem is túl hideg! - Szerencsére én nem azokat a lapokat írom. – mosolygok. – Inkább a híreket szerkesztem, hetilapokat, gazdasági lapokat. Nem olyan érdekesek, de nem vagyok az a fajta, aki sztárok után kutakodik és összeír róluk mindenfélét. – jobb szeretek a tiszta tényekkel foglalkozni. Hallgatom, amit mesél. – Ja, a vadászattal kapcsolatban? – vállat vonok. – Én nem tartottalak annak. – mosolygok rá. - Oh, értem. – bólintok. És őt figyelem, miközben beszél. Nem is eszmélek fel, hogy csak nagy ritkán lesem az utat. A lovam tudja, merre menjen. Így nem nagyon irányítom. Inkább Odettet figyelem. Tetszik. Meg kell mondjam. Aranyos lányka. Kedvelem. Már most. - Ebben sajnos én sem vagyok annyira jártas. Majd utána nézek. – ki tudja, lehet, tényleg tanítják. Látom a reakcióját, és magamban jót kuncogok. Gondolom, nem én vagyok az első, aki ezt kérdezi. De hát mit tehetek!? A franciák csigazabáló népként terjedtek el mindenfele… persze minden népnek megvannak a maga jelzői. Ahogy nekünk is. - Én ugyan nem! – egyenesedek vissza. Sajnos, mert jó illata volt. Még ebben a hidegben is lehetett érezni. Meg hát láthattam közelről a szemeit! Mi ez, ha nem jó taktikai fogás? – Értem. – és most rajtam a sor, hogy forgassam a szemeimet, de inkább csak sóhajtok egyet kis mosollyal. A népi jelzők.. – Igen, nagyon sok van nálunk,de nem csak vadgesztenye, hanem szelíd is. A sült gesztenye nagyon finom viszont, és könnyen elkészíthető. Mondjuk ezt még nem hallottam, hogy Vadgesztenyének neveztek volna minket. Az ő szemét nézem, amíg ő az enyémet. Ő vizsgál, én gyönyörködöm. Mindig is tetszettek a kék szemű lányok. - Hát, sosem lehet azt tudni! – nézek körbe a terepen. – Lehet ránk támad valami vadállat, másik ember, elkap egy vihar, beleesünk valami kisebb szakadékba… vannak lehetőségek bőven. – bár most egyik se következzen be, de azért van választék bőven. – Túlélő túrán én is szívesen részt vennék. Az izgalmas lehet. Egy hátizsákkal elindulni a rengetegbe. Táskában lenne mindösszesen egy zseblámpa, némi konzerv étel meg egy térkép. Vagy egy hálózsák. Azzal lehetne izgalmas túrákat tenni. – gondolkodom hangosan. Végül is kivitelezhető. Nehogy beváltsam egyszer! - Semmi baj a rajzfilmekkel. Én is szoktam őket nézni, bár nem mindig. Csak ha olyan a kedvem. – kérdésére felnevetek. – Ilyennek nézek ki?! Neeeeem. Akció, töményen, nem muszáj humorosnak lennie. Kedvelem a humort is, vígjátékokat. Kalandfilmek oké. Fantazy filmeknek csak kis részét nézem meg. Nem mindegyik tetszik. – gondolkodom még. – Kedvelem az igaz történeteken alapuló filmeket is.
-Ha tudnék róla, akkor már nem igazán lenne titkos… De nem tudok róla. –vontam vállat, aztán eszembe jutott valami – Hacsaaak… A barátnőjéről se tudtam, hogy van egyáltalán, de miután ő is ugyanolyan tanácstalan, mint én, hogy hová tűnhetett ez a jómadár, nem tudom. Lehetséges… Legalábbis kinézem belőle, hogy belekeveredett valamibe. –húztam el a szám – De ha nem mondja, akkor sokat mi se tudunk segíteni neki, nem igaz? Férfiak, csak a gond van velük! Mindegy is, kár több szót pazarolni a bátyámra. Ha annyira nem futotta neki, hogy legalább valami üzenetet hagyjon, hová fújta a szél, akkor én se fogok miatta görcsölni, különben másból sem állna az életem… Nem is bánom, hogy az én világjáró bátyám helyett inkább Matthew testvérére terelődik a szó, még ha ott sem épp a legrózsásabb a helyzet, legalábbis ami a találkozásokat illeti. Hát… úgy tűnik, a tesók sem kerülnek be a legvidámabb témáink közé. -Azért csak sikerült időt szakítani egymásra. Ti legalább tudjátok egymásról, hogy hol van a másik. –ha mást nem, legalább ennyi pozitívum van a dologban. Én ha akarnám, se tudnám felvenni Théóval a kapcsolatot. -Igaz. –értek egyet vele – Néhány plusz réteget felvenni még mindig egyszerűbb, mint levedleni az ember bőrét. –hát még amikor vérfarkas alakban van az illető! Nyáron a hosszú hajam is úgy tud melegíteni, mint a háborodás, otthon nem győztem kontyba tűzni… képzelheti bárki, hogy egy bunda hogy tud melegíteni a nyári kánikulában – No igen, a jóból is megárt a sok. Az északi sark azért elég szélsőséges választás lenne… Figyelmesen hallgatom, amíg a munkájáról beszél, közben pedig kissé előrehajolva szórakozottan megpaskolom Carte nyakát is, ekkor üti meg a fülem Matt egyik megjegyzése, amire egyszerűen muszáj reagálnom… -Szerencséd… -néztem fel lassan, komoly tekintettel, miután közli, hogy nem tartott orvvadásznak – Különben kénytelen lennék téved is levadászni… -feleltem, azzal már nyúltam is hátra, a derekamhoz… hogy aztán pisztoly helyett egy csúzlit varázsoljak elő az övemre erősített tartóból, de aztán nem is bírom sokáig a komolykodást, széles mosolyra húzódik a szám, a „fegyvert” pedig visszacsúsztatom a tartójába. -Ugyan már, ne legyél finnyás. Igazi ínyenc csemege. –csóválom a fejem. Komolyan, nem értem, miért ódzkodik mindenki a csigáktól. Pedig ha kóstolnák… De csiga helyett inkább térjünk át a gesztenyére, elég a sült szelídgesztenyét említenie ahhoz, hogy eszembe juttassa az egyik konyhai baklövésemet. -Szeretem a sült gesztenyét, és… igen, könnyen elkészíthető annak, aki tudja, hogy hogyan kell. Emlékszem, amikor először próbáltam, én magam gyűjtöttem… emlékszem, egy hétig alig bírtam használni a kezeimet, úgy összeszurkálták azok az aljas kis sündisznók… Aztán szépen beáztattam őket, ahogy a nagy könyvben meg van írva… éppenséggel csak bevagdosni felejtettem el, amikor beraktam a sütőbe őket. Mondanom se kell, mire leesett, hogy mik azok a robbanás-hangok a konyha felől, addigra már legalább felük felrobbant a gőztől… élmény volt utána takarítani a sütőből a beleégett gesztenyét. Azóta inkább másra bízom az elkészítést… -csóváltam a fejem. Hallgatom, ahogy a kalandlehetőségeket sorolja, és csak jót mosolygok magamban azon, hogy az erdőben keresve sem talál nálam félelmetesebb vadat… feltéve, ha nem valamelyik falkatársammal akad össze, de holmi vaddisznók és egyéb vadak, ugyan… hol ellenfél nekem egy ilyesmi? -Nem akarom letörni a kedved, de a legtöbb erdei vad kimondottan fél az emberektől és nagy ívben elkerüli őket… -hát még a vérfarkasokat – A szakadékot meg most inkább kihagynám, sajnálnám, ha bajuk esne a lovaknak. – nem, mint ha magunkat nem, de… mégiscsak több esélyünk lenne a túlélésre, mint szerencsétleneknek, nem igaz? -Viszont ez a túlélő túrás jól hangzik. A végén még kedvet kapok hozzá, és úgy navigálok, hogy eltévedjünk… aztán mehet a móka, meglátjuk, élesben hogy tetszik a túlélősdi… -ugrattam, és ha nem kéne egy lovardát vezetnem, lehet, poénból még be is játszottam volna, hogy meglássam, mit szól hozzá. De így… -Hm, azok is jók. –bólintok az igaz történeten alapulókra – Bár azt hiszem, majdnem minden műfajból akad olyan film, amik tetszenének, ahogy a kedvenceimből is akadnak bőven olyanok, amiket félig se bírnék nézni… Eléggé „elszaporodtak” a filmek mostanság. –jegyzem meg, és ha belegondolok, hogy mindegy az utóbbi egy évszázadban… Ahhoz képest, hogy eleinte milyen gyakran jelent meg egy-egy új film, manapság szinte napi szinten dobnak újakat a piacra… -Ha már kaland… Mit szólsz ahhoz, hogy egy kicsit felpörgessük az eseményeket? –dobtam be „ártatlan” érdeklődéssel, de ha bármi érdeklődést mutat a dolog iránt, akkor egyből féloldalas mosolyra húzódik a szám, hogy kissé közelebb hajolva felé… rásózzak egyet a lovának a farára, némi vágtára „bíztatva” azt.
// Bocsi, hogy csak most... Valahogy elkerülte a figyelmemet, hogy írtál... //
- Reménykedem azért, hogy nem került bajba. De a hirtelen eltűnéseknek nem mindig jó a vége. – én már csak tudom. Nem egy cikket írtam eltűnt emberekről, akiket végül hetekkel később találtak meg félig elásva a földbe… mindegy, ezzel nem akarom most szegényt lesokkolni. Bízunk abban, hogy a testvére él. - Hát, sajnos annyi időt nem, amennyit szeretnénk. Szegénynek két gyerek mellett nincs sok ideje utazgatni. A gyerekek meg még kicsit ahhoz, hogy többször is átrepülje velük az Államot. De azért tudunk találkozni. – ennyi pozitívum kijut. - Sokkal egyszerűbb. – bólintok. – Nyáron otthon annyira meleg volt, hogy már szinte csak az alsógatyát hagytuk magunkon, mikor kicsit voltunk. – tesómmal szerencsére nagyon jó volt az összhang egymás között. – De igen, inkább több réteget imádkozok magamra, minthogy szenvedjek a melegben. – ezért is költöztem ide. De ezt már csak gondolatban teszem hozzá. - Levadászni? Engem? – ütközök meg, és kérdő tekintettel nézek rá. Kérdő tekintetem azonnal gyanakvásba megy át, amint a derekához nyúl… nem ám tényleg levadász engem?! De csak egy csúzlit vesz elő. Ekkor kirobban belőlem egy nevetés. Persze, azért ezzel is lehet komoly sérüléseket szerezni, de levadászni… azt nem fog vele könnyen. – Majd betojtam! Azt hittem komolyan itt és most végzel velem. – vigyorgok még mindig, a nevetés már abbamaradt. - Hát… elhiszem ha te mondod. – vonom meg a vállam. Lehet tényleg finom a csiga, főleg jól elkészítve. Bár lehet az is, hogy csak akkor enném meg, ha nem tudnám, hogy az az. Ki tudja… Mosolyogva hallgatom, amit első konyhai élményéről mesél a gesztenyékkel. Azért visszatartom magam, mert nem illik kiröhögni ezért senkit. Pedig nagyon ki kellene, de úriember vagyok. Én is követtem el sok hülyeséget. De hát, na, a legszebb öröm a káröröm. Én egyelőre csak szélesen mosolygok. - Hát, igen, megesik az ilyen. A gesztenyének az elkészítése pedig nem bonyolult, de pont az ilyen apróságokkal lehet elszúrni. Gyakorolni kell, és akkor menni fog. – bíztatom kis mosollyal. – Én a gesztenyét már jól el tudom készíteni, de nem vagyok egy nagy konyhaművész én sem. Volt időszak, amikor mirelit ételeken meg konzerv kajákon éltem. – egyszerűen nem volt kedvem főzni. Meg nem is tudtam. Aztán kénytelen voltam valamelyest megtanulni. Aztán a kajáról a kalandokra kerül a sor a beszélgetésben. Jobb is, kezdek éhes lenni. - Jobb is, ha kihagyjuk. – bólintok, és egy kortyot iszok a sörömből, amíg körbe kémlelem a terepet. – Nem akarom én sem bajba sodorni őket. Sem magunkat. – mi még kimászunk valahogy, de a lovak nem biztos. Elvigyorodom szélesen a lelkesedésén. - Azt most nem kérném, ha lehet. Nem vagyok felkészülve egy ilyen kalandtúrához. – nem vagyok az a pánikolós fajta, de azért egy eltévedés már most nem esne jól. – Majd máskor inkább, ha benne vagy. Akkor bevállalnám. De akkor lovak nélkül mennénk! – szegény lovakat ne akasszuk ki, bár ők szerintem nem éreznék eltévedésnek a kaland túrát. Inkább egy nagyobb túrának. Bólintok egyetértően a filmes dolgokra. - Igen, a filmek elég széles skálája megtalálható ma már. Én is otthon írtam egy listát, hogy miket akarom megnézni még az életemben, bár már akkora a listám, hogy szerintem, ha négyszáz évig élnék sem lenne elég az idő. – majdnem három lapnyi lista gyűlt össze. És nem A5-ös méretben! Kérdésére kérdőn nézek rá. - Benne vagyok, de mire gondolsz? – egy kis kalandban mindig benne vagyok, de azért mindenbe nem vágok bele csak úgy. Ami most ér, arra viszont nem készültem fel. Odette rácsap a ló hátsójára, ami egyből vágtára vált át. Na, ennyire nem vagyok jó lovas, és a ló hamar eltűnik a fenekem alól, és meg puha nyekkenéssel landolok a földön. Szerencsére a ló nem fut messzire, mivel érzi, hogy nincs súly a hátán. Inkább megáll, és egy fűcsomót kezd el rágcsálni.
//semmi gond úgysem tudtam volna válaszolni, csak jó sok idő elteltével//
-Igazán kedves tőled, de tud ő vigyázni magára. Nagy fiú. – tulajdonképpen annyira nem tudom, mennyire harcképzett egy gyerek, de ha már egész életét háborúzással töltötte és túl is élte, annyira szar nem lehet. No meg egyébként is, az én bátyám! -Ó, gyerekek. Azt meghiszem. -bólintottam. Egyből Masakóra gondoltam. Bár kora alapján már rég felnőttnek számított és hiába lettünk egész jó barátnők, kölyök vérfarkas révén kicsit olyan volt, mint ha mégis a gyerekem lenne – legalábbis én tanítgattam itt a farkas létre… -Jajj, ugyan már… Mint ha olyan vérengző alkat lenne. -legyintettem fejcsóválva, még jó, hogy nincs felettünk plafon, mert nem csak repedne, de most szakadt volna a nyakunkba az egész, ahogy előadom itt a báránybőrbe bújt farkast. -Hmm… ha már gesztenye, nem tudod, ezen az éghajlaton megterem? Vagy ez már túl hideg neki? Azt tudom, hogy áfonya az van dögivel. -jegyeztem meg eltöprengve. Nem mondom, bírnék is enni most belőle, kár, hogy épp nincs szezonja -Ha már egyszer túlélőtúrázni megyünk, akkor úgy időzítsük, hogy legalább valami erdei gyümölcs is akkortájt érjen. –teszem hozzá nagy bölcsen. Ha még sokat emlegetjük, a végén még tényleg rákapok a témára… -Hát jó… akkor majd máskor. És persze, a pacik maradnak, csak akkor kerítenem kell valakit, aki gondjukat viseli addig. Amúgy ez a túra-ötlet egész megtetszett, ha van hozzá kedved, meg a munkád engedi, akár nyáron időt szakíthatunk rá. Sok nyaralási lehetőség úgy sincs a környéken…-legalábbis ha a fényes szállodákat és egyéb puccos helyeket nézzük, az olyan városokat, amik hemzsegnek a látványosságtól… Alaszka a természetjárók paradicsoma. -Ilyen sok? -kerekedik el a szemem a filmes lista hallatán, fura ezt úgy hallani, hogy én meg ha heti 1-et megnézek, azzal is sokat mondok… - Mennyi az annyi? Csak úgy nagyjából… 100? 200? 500? 1000? Létezik egyáltalán annyi film? -kérdezem eltöprengve. A feleletét még megvárom, mielőtt megpaskolnám a lovacskája hátsó fertáját, kár, hogy nem épp úgy jön össze a dolog, ahogy számítottam rá. Meg is állok Carte-tal, hogy aztán egy egyszerű mozdulattal ugorjak le a nyeregből, Matt mellett landolva a földön, hogy segítő kezet nyújtsak neki. -Ne haragudj, nem volt valami jó ötlet. Remélem, azért egyben vagy. Nem fáj semmid? –kérdeztem aggódva, szép is lenne, egyszer jön el lovagolni velem szerencsétlen, akkor is lesérül. Ügyes vagy Odette, így kell elüldözni a vendégeket! Ha baja van… hát, akkor az gáz. Marha nagy gáz, de ha már voltam ilyen balfék, az a legkevesebb, hogy megteszek minden tőlem telhetőt – szerencsétlen, nem tudja, hogy mennyire nem értek az ilyen orvosi dolgokhoz – így aztán felsegítem a nyeregbe, én pedig sétálva vezetem a lovat vele együtt, hogy hazafelé induljunk. Azonban ha megúszta könnyebb sérülésekkel, akkor először is egy akkora kő gördül le a szívemről, hogy szerintem a város másik felén is hallják a hangját. Szerencsére Étoile sem merészkedett messze, nem is aggódok ilyesmi miatt. Látja, hogy itt vagyunk, így aztán ő sem indult el semerre, de egyébként is van olyan ügyes, hogy egyedül hazataláljon. A folyóhoz sétálok, egész közel a vízfelszínhez, hogy kicsit felfrissítsem magam, ha esetleg Matt is közelebb jönne, akkor felpillantva rá magyarázok tovább: -A közelben van egy gázló, de azt hiszem, hogy inkább jobb, ha nem kelünk át rajta. A tavaszi olvadás miatt még mindig magasabb a vízszint, és nem hiányzik, hogy baj legyen. Jut eszembe, tudsz úszni? Neeem, ne aggódj, nem akarlak belelökni a vízbe… Nem mint ha olyan vészesen hideg lenne, de tekintve, hogy Ohio-ból jössz…-cukkoltam.
Idejét sem tudom, hogy faterral mikor mentünk közösen valamerre, na jó, de. Amikor visszajöttem a városba, és rendeztünk egy hatalmas bulit. Most itt az alkalom, bár nem tudom, miért és hova megyünk, de akkor már kihasználom a lehetőséget, és körbe fogok nézni a terepen, akárhol kössünk is ki. Nem kell nagy ész ahhoz, hogy feltűnjön, Darren nem igazán beszél az úton, vagyis valami szar van a palacsintában, és ha jól sejtem, ennek az oka én vagyok. Miután az öreg Shane nem csak bemutatta a nemes szervét, ezzel együtt pedig majdnem belefojtott a vízbe, hanem feltörölte velem a padlót, kipingált, és kiállított a lak elé is. Nem hiszem, hogy erről pont ő ne értesült volna, amikor összefutottam szinte az összes taggal, aki ott lakik, valakivel többször is. Gondolom ezt a fater nem találta túl viccesnek, pedig esküszöm, én megpróbáltam normálisan beszélgetni, csak nem sikerült, mert a végén elcsesztem. Azt hiszem ez volt a legutolsó balhém, az is úgy pár napja, hacsak nem füleltek le dílerként éppen, vagy akkor, amikor elkötöttem azt a verdát. De arról Shane is tud, hogy ezt a sportot űzöm, vagyis akkor mindenki, de eskü, visszaszállítom őket, egyet sem adtam el, tartottam meg, törtem össze, csak kipróbáltam. Előtte azzal a fickóval kerültem összetűzésbe, de arról nem tehetek, információt kiadni csak úgy. Á, olyan nincs, de azért kiverte belőlem, ez van. Na mindegy, az tuti, hogy nem városnézésre jövünk, hanem minima pecázni, és érzéseim szerint én leszek a hal vagy a csali, esetleg mindkettő egyszerre. Pedig... pedig tényleg próbálok beilleszkedni, meg tanulni, vagy mit, de marha nehéz, mert azt se tudom, mi a normális itt. Nálunk az, ha balhé volt kilátásban, vagy bunyó, az ment minden nap, és az volt furcsa, ha véletlenül elmaradt. Kreáltunk. Egyszer csak megállunk, Darren még mindig nem szól egy szót sem, csak kiszáll, megvárja, hogy én is megtegyem, aztán indul is. Nesze neked élő GPS. Követem, na nem azért, mert fedezni akarom, csak hát így a legjobb, mert nem akarok idő előtt vitát. Mikor megáll, én is, nem rohanok belé, nem játszom el, hogy nem ég a féklámpája, érzem, hogy ideges. -Miattam vagy pipa, ugye? Nem kérdezek egyebet, és nem kezdek magyarázkodni, most vagy rohadtul elgyepál, vagy rohadtul elgyepál, vagy befejezi azt, amit Shane elkezdett. Még nem tudom, majd kiderül, de próbálok rendesen viselkedni, vagy mit csinálni.
Kezdőlap
//
//
//
