~ Nah jó, ez sok... ~ Ilyet még nem pipáltam, amióta élek, így aztán legszívesebben felszívódtam volna, vagy kitörlöm a fejéből, hogy egyáltalán itt voltam... Vagy ennél akármi jobb. Körülbelül úgy nézhettem rá, mint őz a fényszóróba, teljesen megbabonázott a fényesség, még akkor is, ha tudtam, hogy el fog csapni. Én nem tudtam ezzel mit kezdeni. A szerelem egy olyan valami volt, amit nem tudtam megérteni, tanulmányozni és tudományosan körbe írni. Ez egyszerűen sok volt nekem. Villámgyorsan megráztam a fejem, az égővörös tincsek csak úgy repkedtek az arcom körül. Azt hiszem ha még ennél is erőteljesebben csóválom a fejem lerepülnek a tincsek a fejemről. Jee akkor én leszek a kopasz boszorka.... - Én.. Paul... ez... nekem ez gyors. - nyögtem ki nagy nehezen. Tényleg az volt. Attól még hogy valaki lassan egy évszázada él ezen a földön nem ismer minden ilyen hülyeséget... Én ehhez nem értettem. Összehasonlító valláselmélet, az összes nagy boszorkány és mágus... ilyesmikről mindent tudtam a legapróbb adatig, de hogy mit kezdjen vele az ember, ha valami szerelmet vall neki? Nos ettől ki akartam menekülni a világból. ~ Szégyen a futás, de hasznos... ~ - Figyelj Paul, ezt még átbeszéljük, jó? Ha józan leszel, és nem lesújtva a bánattól, akkor elülünk és megbeszéljük... De most, azt hiszem nem ez a legjobb pillanat, hogy ilyeneket mondj... majd ha kicsit kevesebb alkohol lesz benned és tisztábban át tudod gondolni, újra megbeszéljük... Most viszont, ha nem haragszol nekem dolgom van, sajnálom. - tettem hozzá gyorsan, igazából már csak menekülni akartam. Még meghallgattam amit mondott, aztán leléptem, felspuriztam a szobámba erősen elgondolkozva rajta, hogy ezen tények ismeretében is jó ötlet-e az együtt élés...
//Köszi a játékot. Ha gondolod még egyet írhatsz, aztán majd valamikor folytatjuk. //
Mit vártam, de úgy őszintén? Hogy a nyakamba ugrik, zokogva szerelmet vall és boldogan élünk, amíg meg nem döglünk? Áh, ugyan már, az annyira nem ő lett volna. Ahogy hallgattam, amit mond szívem szerint megöleltem volna, de azt hiszem, ez nem lett volna jó ötlet. Nem most. Amúgy meg igaza van, ebbe a beszélgetésbe hiba volt belekezdeni totálisan berúgva, miközben állni is alig bírok, nemhogy gondolkodni. - Jó éjt! – kiáltom még utána, de már csak ennyit mondok, miközben visszaülök a pulthoz és magam elé húzom a nagyfater üvegnyi whiskyjét. Kitöltök egy egész pohárnyit magamnak és közben bekapcsolom a rádiót, Nickelbackre állítva a lemezt és hangosan dúdolni kezdem a dalszöveget. Az üveg feléig jutok, amikor már úgy érzem, hogy ideje lenne fölmászni nekem is, és megpihenni végre. Fölállok, kétszer visszaülök, de harmadjára azért sikerül talpon maradnom. Dülöngélve elindulok a lépcső irányába, de csak féltávig jutok, amikor is összezuhanok és úgy döntök, hogy innen már nincs értelme tovább próbálkozni. Ülésből is éppen elég nehéz volt állásba vergődnöm magam, fektemből csak pazarolnám vele az erőmet. Oké, de akkor legalább vergődjünk már háton fekvésre, mert nem akarom álmomban fölnyalni a padlót. Az utolsó gondolataim Lily irányába szállnak, miközben nyögések közepette átfordulok jobb oldalamra. Vajon hogy van? Vajon él még? Igen, ebben biztos vagyok, sosem adta föl könnyedén, és az életébe a végsőkig kapaszkodni fog. Azután Cassie képe ugrik be, én pedig elmosolyodom, majd elnyom az álom.
Az a helyzet, hogy nagyon tartottam ettől az úttól. Hiába volt bennem az izgalom, és próbáltam elnyomni a félelmet, valahogy mégis jelen volt bennem. Évek óta nem vezettem már, mert New Yorkban mindenhová csak taxival közlekedtem, és így nem is volt szükségem saját kocsira. Most bezzeg, hogy rászántam magam, és ennyi sok idő után beültem a volán mögé, megijedtem, az pedig még csak eszembe sem jutott, hogy esetleg a jelenlegi állapotomban ez mennyire le fog fárasztani. Koncentrálni az úton, ráadásul mindenhol hó, és csúszásveszély… nem volt a legjobb ötlet. Egyszerűbb lett volna, ha felhívom Pault, hogy utazzon át értem, de nem akartam szegényt ugráltatni, másrészt pedig meglepetést akartam neki okozni a felbukkanásommal. Mire megtaláltam a helyet, amiről már annyit mesélt nekem, azt hittem, hogy elalszok vezetés közben, és belehajtok valami fába. Akkor aztán már tényleg nem lenne kétségem sem afelől, hogy a sorsomban az áll, hogy most távozzak, ilyen fiatalon. Egyetlen porcikám sem kívánta a halált, főleg azok után, hogy anyám szenvedését is végig kellett néznem, de valahol már beletörődtem ebbe. Leállítottam a motort, majd kivételesen fogtam a kulcsot is, és úgy szálltam ki. Arra ugyan már nem volt eszem, hogy a táskámat ne hagyjam az anyósülésem, de hát úgysem volt benne más, csak mindenféle haszontalan kacat. Ki akarná ezt ellopni, de komolyan? Miközben rányomtam a riasztót, elnéztem kívülről a kocsmát. Látszott rajta, hogy Paul kezének a munkája, és ez mosolyt csalt az arcomra. Ahogy beletúrtam a hajamba, néhány szál az ujjaim között akadt, de aztán leráztam a vöröslő kis szálakat a fehér hóra, és elindultam befelé. Éreztem, hogy a lábaim már nehezebben visznek előre, és kicsit az arccsontom is kiállt, mikor megdörzsöltem az arcomat, de próbáltam nem törődni vele. A meleg levegő az arcomba vágott, de jó érzéssel töltött el, ahogy a kinti hideg után ez is szó szerint a csontomig hatolt. Tekintetemet kíváncsian hordoztam végig a bent üldögélő vendégeken, majd a pult felé fordítottam a fejemet, és szinte egyből ki is szúrtam azt, akit már túl régen láttam. Mire észbe kaptam, már el is indultam felé, és a pult túloldalán álltam meg, míg Paul hátat fordítva nekem, valamit csinált. - Lehet itt kapni valami jó erőset, ami felmelegít egy átfagyott utazót? – kérdeztem fennhangon, hogy a harsogó zene ellenére is elérjen hozzá a hangom. Ajkaimon még mindig ott pihent a fáradt mosoly, miközben kicsit bágyadtan pislogtam felé. Úgy csináltam, mintha természetes mozdulat lenne, de igazából azért támaszkodtam rá a falapra, hogy levegyek egy kis súlyt a lábaimról, és megtámogassam magam.
Ez a nap eddig egész tűrhetően alakult. Reggeltől mostanáig én vagyok a pultban, mert a kedves és imádnivaló Natasha beteget jelentett nekem. A törzsvendégeinknek valamiért nem tetszett, hogy a pultban a szép szöszi helyett egy borostás pasast találtak a pultban, de ennyi legyen a legnagyobb bajuk. Nem is maradtak vissza sokan. Így legalább a nap nagy része csendesen telt el, és egyszer sem verekedtek össze. Az éjszakai műszak meg majd a kölyöknek marad, én olyankor inkább alszok. Valahogy nem tudnám tolerálni, ha még azt is nekem kellene vinnem, ezért is vettem föl ezt a kettőt. Már amúgy sem az egész napos melót terveztem, de hát gy jártam. Szerettem volna elmenni Ashie fiúval iszogatni valahova, vagy éppenséggel Cassie-vel kimozdulni valamerre. Régen jártam már tartósan a négy falon kívül és msot, hogy közeledett a tél, gondolkodnom keleltt a téli felszerelések beszerzésén is. Tudják, két réteg kabát, ásó, meg valami a jegesmedvék ellen. Bár lehet csak túl sok filmet néztem Alaszkáról és a végén még kiderül, hogy a medvék fel sem jönnek idáig. Hú, de csalódott leszek én akkor... Éppen az egyik új arcnak öntöttem ki valamit, amikor meghallottam az ajtó nyílását majd csukódását. Nem fordultam hátra, elvégre ha az új vendég akar valamit, úgyis a pulthoz jön. Az üdvözlésekre meg fel kellene vennem egy angol komornyikot, bár szerintem az már messzemenően túl lenne a kategóriámon. Főleg azért, mert ez nem egy francos kávézó. Ez itt kérem szépen egy kocsma, ahol az emberek lerészegednek, és ide nem kell valami angol fickó, aki illedelmesen a kabátot kéri a vendégektől. Napjában háromszor meg is vernék. Legalább. Aztán meghallom az ismerős hangot, egy pillanatra megmerevedek, és majdnem csordultig töltöm a kopasz fószer poharát whiskyvel. Fószer kérdő tekintettel nézett rám, de csak egy intéssel jeleztem, hogy szerencsenapja van, ezt nem fogom fölszámlázni. Csúnya verekedés lenne még abból is. - Lily! - mosolyodok el egyből. Megofrdulok és odalépek, ahol a lány támasztja az asztalt. Végignézek rajta, szemem szinte falja a látványt, annyira jó érzés viszontlátni. - Persze, van, amit csak szeretnél! És köszben elmesélhetnéd, mi hozott föl ide. Szívem szerint átugranám a pultot és megölelném, de ahhoz kicsit sokan vagyunk itt hirtelen. Bár mutatványnak nem lenne rossz, az biztos. Már azóta nem ugráltam át dolgok felett, hogy kiléptem a seregből.
Már alig vártam, hogy szemtől-szemben állhassak a rég nem látott ismerőssel, de most, hogy karnyújtásnyira voltam tőle, a szívem máris hevesebben kezdett el verni. Nem tudtam, hogy ez annak tudható be, mert jobban dolgozik az erőlködéstől, vagy attól az izgalomtól, ami görcsbe rántotta a gyomromat nem sokkal ezelőtt. Igazából annyira nem is számított. Csak az volt a fontos, hogy végre ideértem, és nem kell több mérföldet végigszenvednem az autóban, a hóban, a csúszásveszéllyel fenyegető úton. Amikor a tekintetünk találkozott, ajkaimon kicsit szélesebbre húzódott a mosoly, és máris sokkal erősebbnek éreztem magam, pedig nem voltam száz százalékos, az tuti. Miközben felküzdöttem magam egy székre, összeszorítottam a fogaimat, hogy még véletlenül se adjak hangot az erőlködésnek, amibe ez a mozdulatsor került. Nem volt szükségem senki segítségére, és erre a későbbiekben sem tartottam igényt. Nem azért jöttem ide, mert arra vágytam, hogy valaki gondoskodjon rólam, hanem azért, hogy én lehessek nyugodt környezetben. Amíg képes vagyok egyedül kimenni a vécéig, addig nagy baj nem lehet, igaz? - Nos, akkor kezdésnek mondjuk kérnék egy whiskyt – jelentettem ki határozottan, mialatt kibújtam a kabátomból, aztán a ruhadarabot hanyagul az ölembe fektettem. Míg arra vártam, hogy megkaphassam az általam kért italt, a cigis dobozom után kotorásztam nagy lelkesen, de egyelőre nem akart a kezembe akadni. Erre csak azután szoktam rá ennyire, hogy beteg lettem. Korábban csak hébe-hóba gyújtottam rá, amikor nagy volt a hajtás és kellett egy kis levezetés. Az sosem árt egy művésznél, különben teljesen bekattan az illető. - Hát, kellett a környezetváltozás… - kezdtem bele. – Meglátogattam egy rég nem látott ismerőst… - folytattam tovább a magyarázatot. – És talán az se árt, ha személyesen is megtekintem az új házamat, nem? – a végére érve elvigyorodtam, és idő közben a cigi is előkerült. Már húztam is elő egy szálat, és automatikusan rágyújtottam. Pár pillanatig némán figyeltem Paul mozdulatait, és mélyen elraktároztam őket az emlékezetemben. Kitudja, hogy mi lesz akkor, ha ez a kísérleti dolog nem válik be, és mégsem lesz sikeres a gyógyulásom. De, csak pozitívan!!! Minden rendben lesz! - Jó téged újra látni! – enyhén oldalra billentettem a fejemet, miközben ujjaim ráfonódtak a poharamra. Próbáltam rájönni, hogy vajon mikor találkoztunk utoljára, de valószínűleg olyan régen történt, hogy ezért nem jutott eszembe az istennek sem. Csak az a fontos, hogy most itt vagyok, és ha megerőltetném magam, akkor akár magamhoz is ölelhetném őt. Na meg, ha nem lenne köztünk ez a francos pult. – Szóval ez a te híres-neves kocsmád – szólaltam meg ismét, majd pillantásom újra végigvezettem a helyen, ezúttal sokkal tüzetesebben, mint amikor beléptem.
Még mindig össze-vissza örömködtem magam ott belül, ami egyre szélesebb mosolyban nyilvánult meg a külvilág felé. Sejtettem, hogy valamikor felugrik ide, a messzi északra, csak azt nem hittem, hogy ennyire hamar. Kicsit hagytam, hogy emésszem magam. Nem keleltt volna hagynom, hogy ilyen messzire vezessen mikor még beteg. Ki tudja, lehet hogy beüt a krach az úton, megcsúszik, aztán agyő, Lil! Én meg utána emészteném magam még ezért is. Időközben láttam, micsoda megerőltetés neki feltornázni magát a székbe, de nem szóltam, mert tudtam, hogy ha nem kéri, amúgy sem fogadná el a segítségemet. Lily ilyen, de én így imádtam őt. - Akkor egy whisky rendel! - mondtam. - És a régen látott ismerősért egészen Alaszkáig jöttél a tél elején? Ugye tudod, hogy innen nem ásnak ki minket olvasdásig? Persze addig is lehet síelni. Meg fókára vadászni. Viszont ha jön a medva, akkor futunk! – Ajkam immár vigyorra húzódott. Egy kicsit elkomorodok, amikor előveszi a cigit. Túl sokat füstöl, attól tartok. Ha nem is a betegsége, akkor ezek a koporsószögek fogják a sírba vinni egyszer. Persze lassú kis rohadékok, így sokáig élvezhetem még a társaságát, de akkor sem szeretném ezek miatt elveszíteni. Mikor rágyújt egy láthatóan ittas vendég közelebb botorkál hozzánk. - Neki bezzeg lehet? - kérdezi felháborodott tónusban, utolva arra, hogy a helyiségben alapjáraton tilos a dohányzás. - Protekciós, Earl – vágok vissza, mielőtt még elfajulna a dolog. Aztán visszatéren Lilyhez. Színpadiasan felsóhajtok. - Látod milyen nehéz dolgom van? Egész nap csak álldogálok itt és lesem minden kívánságukat. Igazából egyre inkább megörültem, ahogy rájöttem, hogy Lily maradni készül. Szükségem is lesz rá a következő hetekben. Nem jöhetett volna jobbkor, esküszöm... Johnson évfordulója egyre jobban közeledett, és ez igazán lehangolt. Már harmadik éve lesz lassan, ami annyit tesz, hogy múlnia kellene. Nem? Viszont minden egyes alkalommal, amikor lehunyom a szemem ismét látom a rémült arcát, ahogy az aknán álldogál, hallom, ahogy halkan suttogja: „Könyörgöm, Uram, ne hagyjon itt meghalni, könyörgöm!” és hallom a gépfegyverek tüzét. Mégis, a legrosszabb az érzés. Mert érzem a meleg húsködöt, mely elfedett mindannyiunkat, mely beborított, akár egy kabát. Egy egykori ember. - Téged is jó látni, Lil – mondom, és elűzöm a baljós gondolatokat. - Hiányoztál már. Mióta hallottam... arról, azóta szerettem volna elrohanni New Yorkba, de nincs, akire rábízzam ezt a nyamvadt kócerájt. Elvigyorodok, amikor a kocsmát említi. - Láttad volna, amikor elkezdtem. A tető éppen össze akart omlani, a falak a legkisebb szélre is úgy mozogtak, mint holmi kártyavár... Jól megvertél volna, ha látod, mit vettem. Most már egész istenes. Bár szigetelnem kell a második szintet, mert mindent hallani, ami idelent történik, márpedig ez éjszakai nyitva tartás meleltt nem annyira üdvös. - Felsóhajtok, amikor az újabb munkára gondolok. Aztán ezt is elűzöm magamtól, és inkább visszafordulok kedvenc vöröském felé. - Mondd csak, hol fogsz lakni? Találtál már helyet, vagy hagyod, hogy meginvitáljalak magamhoz?
- Amúgy sem szándékoztam hamarabb elmenni, mint az olvadás… - mosolyogtam rá halványan, miközben a whisky aranyszínű csillogását néztem. A szaga felkúszott az orromba, és libabőrös lettem tőle egy pillanatra, de amikor belekortyoltam, jóleső melegség áradt szét bennem. Régen volt már, hogy erőset ittam, általában inkább csak a sörre korlátozódik az alkoholfogyasztásom az utóbbi időben, na meg a cigivel is eléggé pusztítom ám a szervezetemet. Ha még masszívan el is kezdenék vedelni, az már mindenféle túlzás nélkül túl sok lenne a jóból. – Azt hiszem, hogy azt élvezném, ha együtt lennénk betemetve – pillantottam fel rá a poharam pereme felett. Elnézegettem egy kicsit az arcvonásait, és az az ötlet kezdett el kibontakozni bennem, hogy le kellene őt festenem. Persze sejtettem, hogy nem lesz egyszerű rávenni, de hátha… Paul szavai végre nevetésre késztetnek, és egészen hasonlít a hangom ahhoz, amilyen régen volt. Erős, szívből jövő nevetés rázza a mellkasom, és még egy pillanatra a cigit is eltartom magamtól, majd hirtelen gondolattól vezérelve az előbbi férfihoz fordulok. - Jöjjön Earl, megosztozom magával – azzal már nyújtottam is felé a félig elszívott szálat. – Ha megelégszik a felével, akkor szerintem rendben is vagyunk. Ma jó kedvem van! – jelentettem ki határozottan, és miután elveszi tőlem a cigimet, mint a két kezemmel a poharamat kezdem fogni. – Akkor most az én kívánságaimat is lesed? – mosolyogtam oldalra billentett fejjel. –Egyébként tudod, hogy nem szeretem, ha kivételeznek velem – böktem az ujjammal felé játékosan, és ha közvetlenül előttem állt volna, akkor ez most pontosan a mellkasán találja el, de jobb híján csak a levegőbe sikerült véget vetnem a mozdulatsornak. - Igen, tehát inkább nekem kellett feljönni ide New Yorkból, hogy láthass még utoljára – a vonásaim jókedvről árulkodnak, és valóban jól is érzem most magam. Ezt is csak viccből mondtam, bár tudom, hogy nem fogja nagyra értékelni jelenleg a kissé furcsa humoromat. Egyáltalán nem vicces a helyzet, de ahelyett, hogy keseregnék a dolgok állásán, inkább így próbálom meg elűzni az aggodalmat magamtól. Eddig bevált, hogy nem vettem teljesen komolyan a betegséget, és bíztam abban, hogy ő sem fogja minden lépésemet szemmel tartani. Azt nem bírnám elviselni. - Magadra vess, amiért itt laksz efelett – vontam meg a vállaimat, és nagyot kortyoltam, aminek köszönhetően már csak épphogy lötyögött valami a poharam alján. – Ami azt illeti, vettem egy házat – vallottam be lesütött szemmel, majd újra felnéztem. – De még nincs berendezve, és bútoraim sincsenek, mivel csak bevágtam magam a kocsiba. Úgy gondoltam, hogy majd itt veszek ezt-azt, meg amúgy sem tudom, hogy milyen állapotban van a ház. Lehet, hogy festeni kell, és a többi… - soroltam kicsit izgatottan. – Arra gondoltam, hogy segíthetnél majd megkeresni, hogy hol is van. Az itteni ingatlan irodába kell elmennem a kulcsokért, aztán birtokba is vehetem. Addig viszont lehet, hogy élnék a lehetőséggel, és meghúznám magam nálad – mosolyogtam lelkesen. Miután kiittam a whisky maradékát, oldalra tettem a kiürült poharat, és úgy néztem rá az én legjobb barátomra. Furcsa, mert láttam benne azt a kisfiút, akit megismertem, de már jelen volt a férfi is, aki egyre jobban elnyerte a tetszésemet.
– Akkor a legrosszabb esetben ásunk neked egy jégkunyhót – vigyorgok vissza, és közben magamnak is öntök egy kevés italt. Tényleg nem sokat, mert azért nem szép látvány, amikor már a csapos is alkoholizál, de egy kevésre úgy szükségem van. Levonom az árát, nah! Szóval effektve fizetek egy whiskyt saját magamnak. remek, újabb díjnyertes ötlet az én tollamból. Ki kellene adnom ezeket a marhaságokat, csak ehhez meg le kellene írni. és lássuk be, ahhoz meg lusta vagyok. A betemetésesről szóló megjegyzésén magamban elmosolyodok. Fenébe is, még msot is végigfut rajtam a borzongás, bár ez kívülről nem látszik. Ez a lány már rettenetesen régóta hozza elő belőlem a legméylebb érzéseimet. Most, ahogy ránézek ismét kedvem támad áugrani a pultot és megölelni, csak hogy tudja, minden rendben lesz. Mert túlságosan régóta ismerjük egymást ahhoz, hogy egyszerű mosolyok elfedjék a valódi érzéseinket. Mégis, amikor nevet, arról udom, hogy szívből jön, mint az aorta. – A te kívánságaidat amúgy is lesem – felelem, miután odaadja a cigit Earlnek, amit csak egy rosszálló pillantással jutalmazok. Még egy egész szinpadias meghajlásra is futja az erőmből. – Persze hogy tudom, de nem tehetek róla! Annyira örülök hogy látlak! A következőn már leplezőtlenül elkomorodok. – Lil, semmi baj nem lesz – mondom, és próbálom egyszerre nyugtatni őt is, meg magamat is. – Ha ez nem válik be, akkor közösen találunk valami megoldást. Szóval ne merészelj így beszélni nekem, mert megfürdetlek a hóban! Aztán meg kiáslak – mondom, és a vigyorom máris visszatér az utolsó mondat végén. Még mindig nehéz elszakítanom a tekintetem az arcáról, a szeméről és úgy egyébként róla magáról is. Annyira jó újra látni! Talán fel sem fogtam eddig a pillanatig, mennyire hiányzott. Jó lett volna megbeszélni vele egy forró tea vagy egy whisky mellett az elmúlt hónapok eseményeit. Elvigyorodok, amikor megjegyzui, hogy meghúzná magát nálam. Na, végül mégsem úszom meg, mindenképpen a kanapéra kerülök. Nem mintha bánnám, a férfiak néha elkerülhetetlenül ott kötnek ki. Egyébként is jó érzés lesz két vörössel laki egy fedél alatt, akiket imádok. Ezért vihetnék a vesémet. Amúgy is, kell a hely a májamnak. – Én még mindeig nem ismerem a városnak a felét sem, de megkérdezek majd pár embert, hogy merre is lehet az ingatlaniroda. Nem egészen legálisan vettem ezt a helyet sem. – Persze ez utóbbinál azért lehalkítom a hangom, hogy csak ő hallja. Na meg a vígan pöfékelő Earl, de ő olyan csutakrészeg, hogy csodálkozom, amiért eddig még nem lobbant lángra. Eszembe jut a Jacob nevű férfi, akitől a romhalmazt vettem és megint végigkarisol a hátamon a hideg. Ejj, akkor még felköthettem volna a nyúlcipőt, mert az a fószer, az már az elejétől kezdve nem tetszett. – De majd kitalálunk valamit. Újabb whiskyt?
- Hát ez igazán biztató, komolyan. Szerintem, ha lenne vászon meg némi ecset és festék, még ott is kibírnám – nevettem fel újra. Azért biztosan nem lehet rossz egy jégkunyhó, de hogy nagyon hideg lenne, és némiképp szellős is, afelől semmi kétségem nincsen. Talán majd a legnagyobb hóesések közepette kiások valamit a kertemben, ha egyáltalán bírni fogom az ilyesfajta megterhelő feladatokat addigra. Valami azt súgta, hogy már nincs is olyan messze a nagy havazás, hiszen már most is szállingózott a hó, és látszott, hogy napok óta hasonló a helyzet idefent. Furcsa, hogy mikor reggel elindultam, még szabályosan kellemes idő volt, most pedig mindjárt befagy a fenekem. Mivel őszintének tűnt a válasza, és úgyis tudtam, hogy hiányoztam neki legalább annyira, mint ő nekem, így rámosolyogtam. Szerettem elnézni az embereket, ahogyan végzik a hétköznapi dolgaikat, mert mindig megihletett egy-egy mozdulatsor. Pault már nem először figyeltem így, és az a tudat vigasztalt, hogy nem is utoljára. Legszívesebben jó szorosan magamhoz öleltem volna, ezért is vártam annyira, hogy végre bezárjon ez a hely mára, és csak mi ketten legyünk itt. Na, akkor aztán majd úgy szorongathatom, ahogy csak akarom… - Tudom – azzal meg is vontam a vállamat, hogy gyorsan rövidre zárhassam a témát. Nem akartam most a betegségről beszélni, mert volt egy olyan érzésem, hogyha tényleg nála húzom majd meg magam, akkor szemmel fog tartani. Nem fogja érdekelni, hogy pontosan ez nem hiányzik most nekem. Valószínűleg fordított esetben én is magasról tennék arra, hogy ő mit akar, ha ezzel vigyázhatok rá. Valahol pedig vágytam is arra, hogy valaki vigyázzon rám, ugyanakkor nem akartam elengedni sem magam. Nem vagyok én hatéves kislány, akit félteni meg óvni kell még a széltől is. Egyszerűen csak egy kicsit nehéz időszakom van. - Gondolod, hogy menne neked? – kérdeztem vidáman, a szemöldökömet pedig provokatívan húztam fel. – Szerintem még mindig nem vagy elég erős ahhoz, hogy megfürdess a hóban – azzal közelebb hajoltam hozzá, át a pulton. A fenekem kicsit még a széktől is elemelkedett, de nem zavart, a kezeim kiválóan meg tudtak tartani még így is. Azért ennyire gyenge már nem vagyok, és csak egyre jobb lesz a helyzet, ahogy tér vissza az étvágyam. Ugye lehet szerencsém? - Jajj Paul, hát akkor mi a fenét csinálsz itt már mióta?! – azzal a homlokomat megtámasztottam a kezemen, mert ütögetni azért mégsem akartam itt ennyi ember előtt. A végén még teljesen zakkantnak néznének, és ami azt illeti, nem is járnának olyan távol a valóságtól. Azért a kedves tulaj csak nem szégyell ennyire a többi ember előtt. – Egyébként az ingatlanirodához már eltalálok, a házra gondoltam. A címe annak is megvan, de ennyire nem mélyedtem bele a város térképébe. Talán az ingatlanos is el tud oda vinni, és akkor neked annyival kevesebb gondod lesz velem – biztatóan mosolyogtam. Egyáltalán nem akartam a terhére lenni, és akadályozni a munkájában. Megvolt a maga élete itt, én meg nem akartam csak úgy belegázolni. Legalábbis annyira… Rosszallóan megcsóváltam a fejemet, mikor közölte, hogy nem legálisan vette, de most semmi kedvem nem volt firtatni a témát. Úgy gondoltam, hogy majd később, ha nem lesz itt ennyi fül körülöttünk, akkor majd rákérdezek a részletekre is. Érdekelt, és abban bíztam, hogy kicsit talán még nyakon is vághatom. Bizonyára nagyon élvezném a helyzetet. - Köszi, jöhet. Annyi még nem szokott megártani. Mikor zársz? – érdeklődtem kíváncsian, miközben felé nyújtottam a poharamat.
– Te még a jég hátán is elélnél némi vászonnal meg ecsettel – vigyorogtam. Már kezd fájni a képem attól, hogy folyamatosan csinálom, de nem tehetek ellene, egész egyszerűen nem tudom letörölni a képemről. Még mindig nem tudom elhinni, hogy itt van, hogy ismét előttem áll. Néhány röpke pillanatig azt hittem, csak az elmém szórakozik velem, hogy Lil csak illúzió. De nem az, és ez hihetetlenül boldoggá tesz. Itt van, és még csak nem is bolondultam meg. Most, ahogy azzal a furcsa művész-pillantásával végigvizslat, azért el-elgondolkodom, hogy mégis mihez kezdenék nélküle? Semmi jóhoz, az azért ziher. Megértem, hogy nem akar a betegségéről beszélni, ezért nem is feszegetem tovább a témát. Egyébként sem jó dolog viharról beszélni, ha az ember ajtaján kopog a jégeső. A következő megjegyzése már el is tereli a gondolataimat. Jóízűen felnevetek. Hát igen, a tengerészgyalogság hozzá képest semmi. Még mindig nehéz megszólalnom, amikor végre ki tudok bökni valamiféle választ. – Lily, téged senki sem képes lenyomni. Esküszöm, nem is lett volna szükséges a tengerentúlon bevetni a katonaságot, ha a kormány személyesen ismerne téged. Ledobtunk volna szeptemberben a vonalak mögé, decemberre már megadta volna magát az egész Al-Kaida és tálcán nyújtják át bin Láden fejét – mondom, és ismét nevetésben török ki, ahogy az abszurd képet magam elé képzelem. Azért közben ugrásra készen állok, mert ahogy előrehajol, úgy elfog a félelem. Mi lesz, ha összeesik itt nekem? Képes lennék időben elkapni, hogy ne sérüljön? Hagyná egyáltalán? Ez utóbbi az igazán jó kérdés. Sosem szerette, ha segítenek rajta mások. Imádtam, hogy ennyire független, de egyben féltettem is. Időnként igenis jól tud jönni egy segítő kéz. – Tudod mennyi meló volt ezzel a hellyel? Gyakorlatilag újjá kellett építenem az egész kócerájt. Úgy nézett ki, mint egy jól lelakott putri – megcsóváltam a fejem. – Mondjuk hülye voltam megvenni, de hát ez van. És nehogy azt hidd, hogy elengedlek egyedül, Lil! Túlságosan örülök annak, hogy láthatlak. Egy GPS bárhová elnavigál, és hátha nem vágódunk keresztül egész Alaszkán, hogy eljussunk egy szomszédos utcába. Közben kitöltöm az újabb whiskyt, egyet neki meg egyet magamnak. A sajátját odateszem elé. – Fél órán belül szerintem itt a váltás. Bár ha akarod rátelefonálhatok, hogy jöjjön előbb – mondom, aztán átemelek egy széket a pulton kívülről, hogy én is leülhessek. A napi rohanásnak úgyis vége, alig öten-hatan iszogatnak még elszórva, meg páran csocsóznak.
- Ezzel igazán nem szállhatok vitába – húztam én is széles mosolyra a számat, miközben Pault figyeltem. Ahogy teltek a percek, egyre inkább kezdett az az érzésem lenni, hogy nagyon jó döntést hoztam, amikor eldöntöttem, hogy felköltözök egy időre Alaszka jeges vidékére. Máris tetszett nekem, és a túlzott meleget amúgy sem bírtam soha, New York pedig nyaranta nagyon fel tud forrósodni. Az a sok betontömeg… itt legalább ilyesfajta gondjaim biztos nem lesznek, még hónapokkal később sem. Már ha egyáltalán kibírom itt addig, de miért is ne menne? Nem ez lenne az első eset, hogy kisvárosban élek. Régen ment, most miért okozna gondot? - Mondd csak… - kezdek bele oldalra billentett fejjel. Ártatlanul pislogok rá, a legtöbb ember emiatt hibásan szokott megítélni. Mindig azt hiszik, hogy butácska és ártalmatlan nőszemély vagyok, pedig ez nem igaz. Most is csak egyfajta álcaként szolgál, hogy ezzel is védjem magam valamilyen szinten. Leginkább az érzéseimet, habár nem éppen Paultól kell őket félteni. – Annyi szabadidőd van, hogy ilyeneken gondolkozol? – fejezem be végül a kérdést. – Ha igen, akkor találok én neked munkát. Egyébként pedig nem hiszem, hogy jó lett volna. Hol lenne a móka és a kacagás, ha minden egyből megoldódna? – szomorkásan mosolygok rá, mert tudom, hogy a katonaságnál az élet azért nem fenékig tejfel, mint ahogyan én azt az előbb beállítottam. Lehet, hogy van egy-két elvetemült, aki tényleg élvezi, hogy kiolthatja mások életét, de a többség szerintem nem így van vele. Ahogy beszél tovább, élvezettel hallgatom a hangját, tekintetem azonban egy kicsit elréved. Szerencsére jó a képzelőerőm, úgyhogy nem esik nehezemre feleleveníteni magam előtt, hogy vajon hogyan is nézett ki a szóban forgó kocsma. Valószínűleg nem túl hívogatóan, és akkor még finoman is fogalmaztam. - Magadra vess, amiért megvetted! – szólok bele remekül szórakozva, majd amikor folytatja a mondandóját, kiderül számomra, hogy nagyon is erre a reakcióra számított tőlem. Ez mosolyra fakaszt újfent. – Sosem lehet tudni. Én is eltévedtem idefelé jövet, pedig be volt kapcsolva az a vacak – vonom meg a vállaimat könnyedén. Nem akartam neki igazából bevallani, hogy ennyire sem voltam képes, de hát kit érdekel? Én bárhol képes vagyok eltévedni, ha egy pillanatra elkalandozik a figyelmem. Márpedig az én figyelmem nagyon hajlamos az ilyesfajta viselkedésre. - Köszi – biccentek felé vidáman. – Áh, nem kell miattam senkit sem ugrasztani, még akkor sem, ha te vagy a főnök. Félóra nem sok, annyit még kibírok itt ücsörögve, és te is beszélgetsz velem. Aztán majd élvezem, hogy csak rám figyelsz – ujjaim könnyedén túrnak bele a hajamba, hogy néhány kósza tincset eltűrjek a szemeim elől. – Holnap pedig akkor megnézhetnénk azt a házat. Kitudja, hogy mennyire voltak hitelesek azok a képek a neten. Lehet, hogy egy teljesen másik házról van szó – ingatom a fejemet, de azért bízom benne, hogy itt nem fordul elő ilyesmi. Ha mégis, akkor pedig majd meghúzom magam egy kicsit tovább Paulnál. Biztosan nem lenne ellenére.
– Ne is próbálj! Tudod, hogy úgyis csak vesztenél. – Ajkam gonosz vigyorra húzódik a kissé színpadias kijelentést követően. Pedig nem túl valószínű. Általában engedtem, hadd vigye el a győzelmet, még akkor is, ha nem hittem el, hogy igaza lenne. Nem szerettem vitatkozni vele, ugyanis akkor mindig meghátráltam. Túlságosan törődtem vele ahhoz, hogy hagyjam, hogy valami marhaság éket verjen közénk, és hetekig-hónapokig ne beszéljünk, csak azért, mert nem tudtam a büszkeségem egy kicsit visszafogni. Nem, az ilyet soha nem engedném meg. Túl fontos nekem Ő ahhoz. Amikor kicsit oldalra billenti a fejét elmosolyodok. Imádom, amikor ezt csinálja. Annyira másnak néz ki tőle, annyira butácskának, hogy az valami hihetetlen. A kedvencem az, amikor így próbál emberekből információt kihúzni. Persze velem ez sosem működött. ismerem már a trükkjeinek többségét, ahogy ő is ismeri az enyémeket. Azt hiszem ez az egyik biztosíték arra, hogy nem gabalyodunk egymásba részegen. Bár nem hiszem, hogy tudatosan alakítottuk volna ki ezt a rendszert. Én legalábbis nem. De jó ez így. Működik, és ez a lényeg. Ha a barátságunkat egy ilyen éjszaka zúzná össze, akkor azt hiszem rettenetesen dühös lennék. Szeretnék mondani valamit, egy poént vagy valami komolyat, de beelőz. – Ó, van nekem dolgom. Fél napot itt álldogálok, aztán valahogy formában kell tartani magam, hogy a csajok után futkoshassak – vonom meg a vállam. Minden, ami eddig történt már nem is bír akkora jelentőséggel. Jó, Cassie még mindig, de hát Istenem, Lily itt van, jól van, a nap süthetne még, aztán mehetnénk is keresni a szivárvány végét az aranyért. Aztán a hangom elkomorodik, amikor a mókáról és a kacagásról beszél. Ő nem élte át, nem látta. Csak a szakaszom tagjai tudják, min mentünk ott keresztül, ők azonban szétszóródtak különböző egységekbe, vagy éppenséggel leszereltek. – Azt hiszem, igazad van. Mindenesetre sok mindent megspóroltunk volna vele. És ennyi. Ezzel a témával nem szeretnék többet foglalkozni. Ha kérdez válaszolni fogok, de nem akarok jobban belemenni. Pedig talán egyszerűbb lenne, ha megnyílnék valakinek, úgy rendesen, de akkor akarva kellene újraélnem az eseményeket, márpedig olyan nincs, hogy én azt megtegyem. Mind a megvétellel, mint a GPS-el kapcsolatos dologra csak biccentek, a kedvem némileg letörte a sereg említése. – Ki tudja, lehet, hogy bepaliztak és végig kell vernünk fél Fairbankset. Az tuti címlapra repítene mindkettőnket – vigyorodok el ismét, bár kissé mű a mosolyom. Nem tehetek róla, na, ha valaki emlékeztet Johnsonra, az azért le tud lombozni. Pár percig még tuti ilyen leszek, és közben vörösre vakarom a kezem, mert ismét érzem rajta a húsköd érintését. Istenem, elmúlik ez valaha?
- Paul, ha erősebb leszek, ezt nem úszod meg egy nagy verés nélkül. Sőt, lehet még így is elbánok veled fél kézzel… én mindig győzök, ha vitáról van szó! – azzal nagy büszkén kihúzom magam, mintha ez olyan tiszteletreméltó dolog volna. Jobban belegondolva talán tényleg jó vagyok ebben, a festésen kívül. Másban aligha, hiszen a legtöbb ismerősöm tudja, hogy mennyire nem szabadna nekem egyedül laknom. Ha belemerülök egy festménybe, akkor még a sütőt is képes vagyok úgy hagyni, és ha rám gyullad a ház, már csak úgy veszem észre, hogy én is elájulok. Nem tehetek róla, kicsit furcsa nőszemély vagyok, és valószínűleg jogosítványt sem lett volna szabad adni nekem, de ezt már azok bánhatják, akik mégis megtették! - Áhá, szóval ez a hobbid még megmaradt – mosolygok rá bájosan, és valami ismeretlen érzés bukkan fel bennem; féltékenység. Nem olyan erős, nem is tudatos, de ott motoszkál. Minél idősebbek vagyunk, annál inkább úgy érzem, hogy vele jól elvagyok. Nem csoda, hogy ilyen sok éve ápolunk már barátságot egymással. Ha nem viselnénk el egymást, már biztosan rég nem beszélnénk. Nekem elég rossz tapasztalataim vannak a férfiakkal, egyszer még majdnem férjhez is mentem, de az már régen volt. Talán nem is nekem valóak. A tréfálkozással a rossz kedvét akartam elűzni, de úgy tűnt, hogy még így is sikerült lehangolnom őt. Igaz, hogy nem én voltam, aki szóbahozta a hadsereget, de ezúttal nem folytattam. Elcsendesedtem, és azon törtem a fejemet, hogyan derítsem egy kicsit jobb kedvre. Utáltam amúgy is, ha nincs a toppon, de azt még jobban, ha ennek történetesen én voltam a kiváltó oka. Most pedig pontosan erről volt szó, és máris emésztett a bűntudat. Elég volt egyetlen pillantást vetnem a tekintetére, a hangja pedig csak még jobban megerősítette a sejtéseimet. - Tudom – elgondolkozok, hogy nyújtsam-e felé a kezem, vagy ne, de végül úgy döntök, hogy ezt egyelőre hanyagolom. Ha nem fogadná el, akkor az rosszul esne nekem, tudom jól. Ő biztosan nem akarna szándékosan megbántani, de ha rossz kedvem van, akkor én is hajlamosabb vagyok arra, hogy ártsak másoknak. Sajnos ilyen az élet rendje. – Azért nagyon remélem, hogy nem lesz igazad. Én nem szívesen hoználak ki a fogdából, a címlapra pedig nem vágyom most különösebben. Néha tudom, hogy muszáj kibírnom, ha velem foglalkozik a művészvilág sajtója, de ha már eljöttem ide pihenni, akkor örülnék neki, ha nem rendbontás miatt kelnének szárnyra rólam a hírek – nevetek fel immár jobb kedvvel. Szeretnék még mondani valamit, vagy tenni érte, de tudom, hogy ezt magában kell rendeznie. Pontosan nem vagyok tisztában azzal, hogy mi történt, de biztosra vettem eddig is, hogy valami szörnyűség lehet. Más egy férfit ennyire nem törne meg lelkileg, ahogyan rajta láttam. Előlem semmit sem titkolhatott el olyan egyszerűen. Kortyoltam egyet erősítőként a whiskyből, majd lecsusszantam a székről, és a pult végéig sétáltam. Most már nem bírtam rendesen ülni a fenekemen, kezemmel magamhoz intettem Pault, mintha csak én lennék a tulaj, ő meg az alkalmazott. - Na, gyere ide, te nagy mamlasz! – tártam szét a kezeimet. Meg akartam végre ölelni. Itt ültem már mióta, és még csak egy rendes üdvözlésben sem részesültem. Hát micsoda dolog ez? A hideg kifagyasztotta belőlünk hirtelenjében a lelket is?
Lily szavain és azon, hogy utána mennyire büszkén kihúzza magát, muszáj nevetnem. Próbálom visszatartani, de egész egyszerűen kirobban belőlem. Lily annyira nem változott, hogy már a közelsége is a régi, boldog napok biztonságérzetével tölt fel. Régen éreztem már ilyesmit, mivel annyira régen találkoztam vele utoljára. Egészen eddig a pillanatig nehéz volt megérteni, mennyire hiányzott is valójában. Istenem, remélem sosem megy el. Fene tudja, el tudnám-e viselni a szürke hétköznapokat, amik visszatérnének a távozásával. Jó, Cassie és Ash segítenek, ahol tudnak, de egyikük sem Lily. Egyikük sem ismer úgy, mintha a másik felem lenne. – Hobbim? Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor volt egészséges kapcsolatom! – hördülök fel, minta épp az elevenembe taposott volna. – Tudod, a helyzet az, hogy én futok, csak ők mindig gyorsabbak. Többségük. Tudom, hogy észrevette, mennyire le is tört a sereg említése, de ezzel nem tudtam foglalkozni. Új rendelés jött, gyorsan kitöltöttem, aztán megvártam, amíg a nagydarab melósok egyike, és valószínűsíthetően szószólója idemászik a pulthoz, fölmarkolja a négy sört, aztán veszedelmesen imbolygó léptekkel visszamegy a társaihoz. Szememmel követem az útját, és reménykedek benne, hogy nem kell felmosórongyot markolnom, mert azt egy életem át hallgatnám Lilytől. Biztos, hogy nem felejtené el egyhamar a látványt. De nem is zavarna. Mondogassa csak jó sokáig, az azt jelenti, hogy még itt van, és ami még fontosabb, velem van. – Te tudod. Pedig semmi sem nyomja fel úgy a képeid árát, mint az, ha csinálsz egy kis botrányt. vagy nagyot. Te hallod, ha milliókat akarsz keresni, akkor ellophatunk egy rendőrlovat, részegen és pucéran. Akkor tuti évekig cikkeznének rólad – vigyorodok el ismét kajánluk, bár ez még mindig nem a régi, boldog vigyor, amit megszokhatott már tőlem. Örülök, hogy nem feszegeti a sereg-témát. Egyszer biztos megnyílok annyira, hogy elmondjam neki, de csak kevesen tudják, és nem akarom ennél is jobban leterhelni. Amikor elindul a pult „bejárata” felé egy picit aggódva figyelem a mozgását, és még mindig készen állok rá, hogy átvessem magam a köztünk álló tárgyon, ha netán elesne. nem tehetek róla, bennem van ez a védelmező ösztön, ráadásul annyira gyöngének tűnik. Persze tudom, hogy Lilyt még az sem törné meg, ha hónapokat kellene töltenie a Pokolban, hiszen ismerem, de szerencsére nem történik semmi baj. Mikor a végére ér két nagy lépéssel megteszem a köztünk lévő távolságot, aztán a vendégekkel nem törődve, az óvatosságot gyönyörűen sutba hajítva csontrepesztő ölelésbe zárom. Még egy picit föl is emelem a földről, aztán visszateszem, és belevigyorgok a képébe. – Hiányoztál, te lány, ugye tudod? – kérdezem.
Megörültem, amikor végre nevetni kezdett. Aggódtam miatta, még ha nem is vallottam be talán magamnak sem, hiszen tudtam én, hogy milyen a seregben lenni. Nem mintha jártam volna ott, vagy részem lett volna az érzésben, de láttam beszámolókat róla, hazatérő katonáktól. Elég meggyőzőek voltak, és mindenkit kivétel nélkül megviselt, úgyhogy nem lehetett kétségem afelől, hogy ugyanez a helyzet volt Paullal is, azzal a különbséggel, hogy ő talán még nem állt készen arra, hogy megnyíljon, pedig annyira már nem volt friss a dolog. Évek teltek el azóta, hogy hazajött, és mégsem beszélt róla velem. Ez egy kicsit rosszul esett ugyan, de soha nem említettem volna meg neki. Maximum, ha nagyon ideges leszek valamitől, de ez egyelőre még nem következett be. - Hát, ezzel nem vagy egyedül – jelentetem ki vidáman. Én soha nem értettem azokat a nőket, akik azon keseregtek, hogy egyedül voltak. Oké, én talán azért viseltem olyan jól, mert egyrészt tudtam, hogy a férfiak nehezen viselnék el, ha nem csak és kizárólag velük foglalkoznék, másrészt pedig nálam a festés kitöltötte azt a bizonyos űrt, amit mások az ellenkező nem egyik jeles képviselőjével szándékoztak megtenni. Szerintem még mindig én vagyok az, aki jobban járt, tekintve, hogy nem fáj a fejem feleslegesen miattuk. - Lehet, hogy ők az okosak – heccelem egy kicsit mosolyogva. Igazából mindig is tudni akartam, hogy vajon milyen lehet az, ha Paul nőként néz az emberre, nem pedig csak barátként. Nem régóta fogalmazódtak meg bennem hasonló gondolatok, de ez éppen elég volt ahhoz, hogy egy kicsit összezavarja a világomat. Talán az is közrejátszott abban, hogy ideköltöztem, hogy tudni akartam, ez mégis mit jelent. Mi van akkor, ha ott állok előtte? Elképzelhető volt számomra, hogy ez az egész csak egy kis agymenés a betegség keltette pánik miatt, és valójában nem is érzek iránta semmi olyat. Bíztam benne, ha itt lesz a közelben, akkor elmúlik és minden visszaáll a rendes kerékvágásba. Igen, fordított a logikám, már mondták egy páran! A felvetésén nevetnem kellett, és automatikusan magam elé is képzeltem a jelenetet. Nem tudom, hogy mit szólna, ha egyik nap beállítanék majd hozzá ennek a fantáziaképnek a festményével, de lehetséges, hogy nem rakná ki a nappalija falára. Bár igazából még azt sem tudtam igazán, hogyan fest pucéron. Ezt aztán amúgy sem hagyhattam csak úgy szó nélkül. Az nem én lettem volna… - Figyelj, ha ennyire szeretnél pucéron látni, akkor valami mással próbálkozz, mert nem fogok lovat lopni. Ennél szerintem vannak hatásosabb módszereid is, a terved elérésére – azzal olyan félreérthetetlen vigyort villantok felé, hogy még az egyik részeg is elkezd mellettem nevetni. Én persze egyetlen pillantásra sem méltatom az öreget. Helyette inkább odamegyek hozzá, hogy végre megölelhessem. Amikor ez végre megtörténik, szorosan kulcsolom a két karomat a nyakára, és mikor még fel is emel, halkan kuncogni kezdek. Ezt valószínűleg csak ő hallja, hiszen az arcom az arcához simul, de ettől egy kicsit meghittebb a pillanat, és egy pillanatra elfelejtkezem arról, hogy nem egyedül vagyunk, hanem egy vendégekkel teli kocsma közepén. - Ajánlom is! – bököm meg a mellkasát a mutatóujjammal. – Meg is sértődnék, ha nem hiányoztam volna neked – mosolygok fel rá, szemeim vidáman csillognak. – Te is hiányoztál nekem, Paul! – ismerem be végül, és egy kicsit oldalra billentett fejjel nézem meg magamnak közelebbről. Egyik kezemet felemelem, és óvatosan végigsimítok az arcán. – Nyúzottnak tűnsz – próbálok nem aggodalmasan viselkedni, de hát az egyelten, aki miatt képes vagyok aggódni Philen kívül, az ő.
– Ja, majd ülünk matuzsálemekként az öregek otthonában, nyolcvan éves korunkban, és azon filozofálunk, hogy melyik volt az a csaj vagy pasi, aki jó lett volna, mi? – kérdezem. Viccnek indult, de igazából halovány lila segédfogalmam sincs, mi lett belőle. Ennek következtében a mosoly, amit hozzá mellékelek inkább szomorkás, mint amilyennek szántam. Elgondolkodom azért saját nyomorúságomon. Itt van a lány, akit egész eddigi életemben imádtam, az emeleten meg az a nő, akibe úgy fülig bele vagyok zúgva, ahogy az annak rendje és módja. Kicsit sem ironikus, nem igaz? Hát az, de én most marhára nem tudom irigyelni. Manapság nem. Amikor azt mondja, hogy lehet, ők az okosak, én csak lehorgasztom a fejem egy pillanatra. lehet, ezt a témát nem kellene tovább erőltetnem. Azonban késő, ő máris nyomul tovább, korábbi megjegyzésemet kihasználva olyan övön aluli ütést mér rám, hogy attól koldulok. Az ölelése a régi, és a kuncogásától nekem is nevethetnékem támad. Mégiscsak leküzdöm. Imádom, amikor nevet, de amit utána mondd, az az, ami arra késztet, hogy hátráljak egy lépést és megtámaszkodjak a pult belső oldalán. Onnan nézek rá, szomorkás szemekkel. – Lil, nekem van valakim. Vagyis… – Na jó, ezt marha nehéz lesz elmagyarázni. Mim is nekem Cassie? A furcsa idegen, akit mindössze egy kávézás után meghívtam, hogy lakjon velem. Egy remek ember, akinek kiöntöttem a lelkem sebezhetőbb időkben. Szeretem? Fene tudja. Szerintem igen. Akárhányszor lehunyom a szemem felvillannak előttem a smaragdszínű szemei. – Valaki olyasvalakim, aki iránt érzek valamit. És… azt hiszem komoly a dolog. Sosem sikerült róla egyenesen beszélnünk, de… Na, érted. Sosem tudtam normálisan az érzelmeimről beszélni. Lilyvel valamivel egyszerűbb dolgom volt mindig is, de nem annyira. Ő meghallgatott, nem ítélt el, nem rugdosta szét a hátsómat és sikoltozta, hogy „MacMurth egy picsogó kislány!” az udvar közepén (ezúton is köszönjük Duncan Benettnek a hathatós közreműködését gyerekkorom jelentős szeletének tönkretételéhez). Érzelmi téren aztán sosem sikerült rendesen megnyílnom. – Hé, mi lenne, ha elindulnánk? Úgy tűnik az egyik emberem munkamániás! – szólalok meg aztán, mikor látom, hogy a váltásnak titulált kölyök belép az ajtón, körbenéz, ráeszmél, hogy jó fél órát siet az órája és már fordulna is ki, de megrázom a fejem. Innen te már nem szabadulsz, öcskös.
- Hát, nem hiszem, hogy én addig fogok élni… - nevetek fel az elgondoláson. Most szó sincs a betegségről, inkább arra gondoltam, hogy tényleg ebben a hitben voltam egész életemben. Művész vagyok, és ugyan nem élek valami stresszesen, elég szórakozott vagyok ahhoz, hogy akár a házat is magamra gyújtsam egyszer, ha a sütőt elfelejtem kikapcsolni, mikor belelendülök a festésbe. Nem egyszer fordult már elő, csak a füstjelző egyből beindult, és ennek köszönhetően minden megúszta egy darabban. Az összes berendezési tárgyam, beleértve magamat is. Valószínűleg a festményeket sajnáltam volna leginkább, mert ők az én kicsikéim. Én ugyan viccelődésnek szántam az általam elmondottakat, de végül egy elég komoly témába sikerült belenyúlnom. Amit mondott, arra egyáltalán nem számítottam. Oké, nem én vagyok csak és kizárólag az egyetlen nőnemű egyed a Földön, de azért hidegzuhanyként ért, amikor közölte, hogy van valakije. Arra számítottam, hogy milyen jól megleszünk együtt. Valahol a tudatom mélyén még azért is jöttem ide, mert kíváncsi voltam, hogy az érzelmeim romantikusabb részei valódiak-e, vagy sem. Nos, ez már bizonyára nem fog kiderülni. - Értem – felelem tömören és lényegre törően. Hirtelen azt sem tudom, hogyan kellene erre reagálnom. A számon ugyan ott van még a mosoly, de immár sokkal erőltetettebb, és össze is préselem az ajkaimat, mielőtt valami olyat mondanék, amit én is megbánok. Az életben gyakran szembesülünk olyan dolgokkal, amikre nem számítunk. Ez most ilyen volt, gondolhattam volna rá, hiszen Paul igazán helyes férfi, és én meg… hát, én én vagyok! Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen érzékenyen fog érinteni, és eszem ágában sem volt ezt a tudtára adni. Inkább némán hallgattam, ahogy további magyarázatokba bonyolódott. Láttam rajta, hogy nem csak én érzem most magam kellemetlenül, de ő is. - Igen, ezt is értem – továbbra is tartottam a mosoly álarcát. – Akkor azt hiszem, hogy mégiscsak jobb lenne, ha nem nálad húznám meg magam… - jelentem ki némi gondolkozást követően. Kénytelen voltam nyugalmat erőltetni magamra ahhoz, hogy egyáltalán gondolkodni tudjak, és könnyeden beszélhessek. A végén még lebuknék előtte, és már így is elég nagy a kockázata annak, hogy rájött, nem igazán úgy fogadtam a hírt, ahogyan egy barátnak kellett volna. Ha nem lennék ennyire összezavarodva az utóbbi időben, akkor most boldogan faggatnám arról, hogyan sikerült felszednie a csajt. - Tessék? – kapom fel a fejem kissé zavartan, amikor tudatosul bennem, hogy hozzám beszél. Egy kicsit sikerült elmerülnöm a gondolataimban. – Ja, oké. Nos, akkor csak utánad… - közben máris a táskámban kotorászok egy újabb szál cigaretta után. Most aztán baromi nagy szükségem lesz rá!
– Hogy a fenébe ne élnél addig? Majd vigyázok rád, hogy véletlenül se merülj bele annyira a festményeidbe, hogy mondjuk, magadra robbantsd a házadat – vigyorgok rá. Tudnia kell, hogy bármi történjék is, én ott leszek neki. Elvégre utaztam már át a fél országon csak azért, hogy vele lehessek pár napot, és vertem már azért laposra embereket, mert megbántották. Persze a többségéről nem tud. Talán soha nem is fog. Nem is kicsit zavart, hogy most nem tudtam a puszta erőmmel megmenteni, nem tudtam megvédeni a betegségétől. Majd konzultálok Ashie fiúval, hogy mégis mit lehetne tenni az ügyben. Ő biztos tud valamit. Neki van némi esze. Én csak fejjel rohannék a falnak, aztán csodálkoznék, hogy lepattanok róla. Későn jövök rá, hogy nem gondolta komolyan a megjegyzését. Az arca azonban mindent elárul a mosolyának változásával. Nem tudott titkokat tartani előttem, bármennyire is szerette volna ezt hinni. Arcom is elkomorodik, ahogy elgondolkodom. Vajon miért nem örül? Elvégre mindig ő volt az, aki azt mondta, keressek végre valakit és állapodjak meg. Jó, pár hónappal ez előttig én magam is azt hittem, hogy ő lesz az, de aztán fordult a kocka. Most itt áll előttem, és barátként tekintek rá. Olyan barátként, akit még mindig jobban szeretek bárkinél ezen a világon, de most már legalább nem akarom a képébe ordítani, hogy vegye már észre, mennyire megveszek érte. Megbékéltem? Ó, közel sem. Csupán Cassie közelsége segít elnyomni az erre irányuló késztetéseimet. – Ugyan, van két hálószoba két ággyal. Te elalszol az enyémben, én meg meghúzom magam a kanapén. Semmiféle probléma nem lenne belőle. Legalábbis részemről biztosan nem, és biztos vagyok benne, hogy Cassie sem ellenkezne. Ha meg igen, akkor sincs nagy baj. Szerencsére a hely még mindig az enyém – mosolyogtam rá, bár az enyém nem kevésbé erőltetett, mint az övé. Gratulálhatok magamnak, amiért ennyire gyönyörű zátonyra vonszoltam magam. Azt a saját fejembe döftem egy bálavadász-szigonyt. – Engem megtisztelnél, ha maradnál. De ha menni akarsz innen, azt is megértem. Mikor mondja, hogy menjünk, csak biccentek. Felkapom a kabátom, amit mindig magamnál tartok a pult belsejében, aztán gyorsan helyzetjelentést teszek a srácnak, és elmondom, hogy a Wildslag-ikreket ne hagyja többet inni, mert már nem ismerik fel egymást. Aztán már csatlakozom is Lilyhez, akin látom, hogy éppen a nikotinhiánnyal küszködik. Na tessék, ezért nem szívom én azt. Én csak iszom. nem is keveset. De mégiscsak jobb, mint a cigi. Vagy nem? – Nos, merre szeretnél menni? Bármilyen konkrét elképzelés? – nézek rá felvont szemöldökkel.
- Paul, kedves tőled, de nem lehetsz ott mindig, hogy őrködj a testi épségem felett… - rázom meg a fejemet, miközben felnézek rá és halványan elmosolyodok. Már mindjárt nincs annyira jó kedvem, mint nem sokkal ezelőtt volt. Nem tehetek róla, de én nem vagyok az a fajta, aki képes megjátszani magát. Legalábbis hosszútávon, vagy meggyőzően semmiképpen sem. Ez nem az én hibám, egyszerűen csak hiányzik bennem a színészi hajlam, de legalább elmondhatom magamról, hogy őszinte ember vagyok, nem egy kétszínű valaki. Amikor már mindketten komorabbá válunk, akkor tudom, hogy ezt ő sem pont így tervezte. Nos, az egy dolog, hogy mi mit tervezünk, az meg ugyebár egy másik, hogy mi lesz belőle. Sajnos az élet olyan, hogy sosem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan mi szeretnénk azokat terelgetni. Pedig mennyire nagy szükségem volt a társaságára, és mennyire szerettem volna lepihenni este, és átbeszélgetni vele az éjszakát, hogy immár nem telefonon, hanem személyesen is megtehetem ezt. Most viszont inkább arra vágytam, hogy mielőbb elpárologhassak innen, és visszaforgatva az idő kerekét, inkább döntsek a maradás mellett. Felesleges utazástól kíméltem volna meg magamat, a mostani feszültségről, ami összegyűlt bennem, már nem is beszélve. Sehogyan sem tűnt ez jónak… - Nem akarlak kitenni a saját szobádból. Nem várom el, hogy a saját házadban a kanapédon kelljen aludnod miattam… - rázom meg erősen tagadóan a fejemet. Máskor talán még azt is mondanám, hogy oké, de amikor összerakom, hogy a nővel már együtt is él, és ebből levonom a következtetést, hogy bizonyára tényleg komoly az ügy, még annyira sincs kedvem nála lenni. – Nem gondoltam, hogy együtt is laktok, akkor eszembe sem jutott volna elfogadni a meghívást már elsőre sem, így meg pláne! Csak azért mondtam az előbb, hogy nehogy félreértse, és vitát szüljön a jelenlétem, de így megint másabb – azzal én lezártnak is tekintetem a témát. Nem megyek hozzá, egyszerűen ki van zárva. Még a kocsimban is szívesebben aludnék, mint az ő ágyában, ami mindenhol Paul illatú. Csak bólintok egyet arra, mikor ő sem erőlteti a maradást. Szerintem rájött magában, hogy nem volna tényleg valami jó ötlet, vagy egyszerűen csak nem akar kényszeríteni semmire. Sanszos, hogy a második lehetőség az igaz, de ez annyira engem nem tud visszatartani a meggyőződésemtől, miszerint ez a hárman lakjunk egy fedél alatt, és ugyebár én legyek a felesleges harmadik, nem valami jó ötlet. Sőt, egyenesen katasztrofális! - Szeretném felvenni a kulcsot az ingatlanirodában, és megnézni a házat. Ha gondolod, menjünk az én kocsimmal, úgysem szeretném itt hagyni csak úgy – magyarázom, miközben kilépek a kocsma ajtaján, és jó mélyen beleszívok a cigibe. Máris jobban érzem magam! Fényévekkel jobban. – Biztos nincs még túl késő ahhoz, hogy birtokba vegyem, legalábbis szerintem – azzal megvonom a vállaimat, és célirányosan elindulok a havon. Egyszer véletlenül még meg is csúszok, de ez a legkevesebb gond az ilyen időben. Mikor benyomom a riasztót, rájövök, hogy már megint nyitva hagytam a kocsit, így újra kénytelen vagyok rányomni a kis gombra, hogy újra kinyithassam az ajtókat. Amint ez megtörténik, cigivel a számban hajolok be a vezetőülés felett, és csak akkor tűnik fel, hogy a telefonomat bizony az anyósülésen hagytam, szokásomhoz híven. Egyből rá is markolok, és gyorsan átfutom az érkezett üzeneteket. Van, ami a barátnőmtől jött, hogy épségben megérkeztem e, és akad egy az ingatlanügynöktől is, aki leírta nekem a címet, azt is, hogyan kell odajutni, a kulcsot pedig a lábtörlő alatt hagyta nekem, így nem kell külön köröket rónom miatta. Máris eldöntöm, hogy majd holnap bemegyek hozzá, és elrendezem a szükséges papírokkal kapcsolatos ügyeket, meg pótolom az aláírásokat, de ez minden. - Módosult a terv! – közlöm csak úgy mellékesen, ahogy hátradobom a táskámat a hátsó ülésre. Már se bájologni nincs kedvem, se megjátszani magam. Tudja jól, hogy időnként hangulatember vagyok, és azzal is tisztában van, hogy hogyan viselkedek rosszabb napjaimon. – Egyből a házhoz megyünk, szállj be! – azzal már be is ülök a kormány mögé, és hanyag módon nem kötöm be magam. Helyette beindítom a motort, a telefont pedig magam előtt tartva a kormányon, el is indulok, mihelyt Paul is beül mellém.
Az egész napomat azzal töltöttem, hogy bejártam a várost, és megpróbáltam felfedezni azokat a helyeket, amelyeket hasznosnak ítéltem meg. Úgy gondoltam, ha már itt fogok élni, akkor Paullal ellentétben nekem nem ártana ismernem a helyet, kitudja, hogy mikor szorulok majd rá arra, hogy gyorsan odamenjek valahová. Sajnos velem még ilyenkor is előfordul, hogy eltévedek, úgyhogy egyáltalán nem meglepő a törekvés részemről. Régiségboltokat forgattam fel, áruházakat jártam végig, és sajnos csakhamar sikerült is elfáradnom az egész napos talpalásban. Nem volt még mindig elég erős hozzá a szervezetem, de küzdöttem a gyógyulásért, és hittem, hogy képes leszek legyőzni a betegséget, amely megtámadta a szervezetemet. Úgy éreztem, hogyha egyedül nem tudok eltölteni egy napot, akkor teljesen elvesztem. Hiába számíthattam Paulra bármikor, azért meg akartam állni a saját lábamon is. Szegénynek esélyt sem adtam arra, hogy esetleg rám találjon a mai napon, mivel telefonomat sikeresen otthon felejtettem. Erre már csak nemrég sikerült rájönnöm, és lelkiekben készítettem magam arra, hogy mennyi nem fogadott hívással fogok én szembesülni a közeljövőben. A gondolat megmosolyogtatott, és a kocsmáig hátralévő utat ezzel az ostoba arckifejezéssel tettem meg, ami szó szerint az arcomra ragadt. Végig ábrándosan tekintgettem jobbra-balra a kereszteződésekben, így kétszer majdnem sikerült is balesetet okoznom. Azt hiszem, hogy nem volt teljesen épeszű az az oktató, aki engem tanított a vezetés rejtelmeire. Nem mintha ez jelenleg érdekelt volna. A kocsit leállítottam az épülettől nem messze, de a riasztót már megint elfelejtettem rányomni. Immár fel sem tűnt a szeleburdiságom, annyira az életem részévé vált. Szerencsére a táskámat azért nem hagytam az anyósülésen, mint máskor, így bízhattam abban, hogy nem törik fel. Végül is, semmi értékes nem maradt benne, már amennyire az emlékeim helyesek voltak. Sosem tudtam, hogy mit és hol tartok pontosan, és igaz, hogy alig egy perccel ezelőtt szálltam ki, mégsem tudtam megmondani, mit hagytam hátra. Szörnyű, mennyire szétszórt vagyok! Fáradtan, ám annál jobb hangulatban sétáltam be a Snows in hellbe, hátha meglephetem Pault munka közben. Sajnos elég hamar nyilvánvalóvá vált számomra, hogy bizony a főnök nem tartózkodik idebent. Amikor megkérdeztem a pult mögött álló srácot, ő sem tudott nálam többet, így a saját feledékenységemnek most én ittam meg a levét; felhívni sem tudtam. Nem volt miről. Néhány percen belül már meg is hoztam a döntést, miszerint nincs más hátra, meg kell várnom itt. Afelől semmi kétségem nem volt, hogy örülni fog-e nekem, azzal kapcsolatban viszont sejtéseim sem akadtak, hogy mikor kerül elő. Végül ugyanarra a székre húztam fel magamat, amelyiken a legelső alkalommal is ültem, mikor itt jártam. Kértem egyelőre egy sört, és kíváncsian néztem körül, míg vártam a rendelésemre. Nagy szívfájdalmamra olybá tűnt, hogy én vagyok az egyetlen nő ezen az átkozott helyen. Szokták mondani egyébként is, hogy Alaszkában több a férfi, de egyébként sem tudom, hogy mit vártam egy kocsmában!
Amióta visszajöttem a városba, és többé-kevésbé berendeztem a lakást, csak a munka kereséssel voltam elfoglalva. Egész jól elvoltam ezzel. Bár tény, az erdő csöndje után a város hangzavara meglehetősen furcsa volt. De hát ez az én formám. Mindig a két véglet. Sose a középút. Hol pajzzsal, hol pajzs nélkül mászkáltam keresztül-kasul a várost. Már jó pár napja kerestem munkát, de valahogy nem igazán akadt nekem való. Nem mintha válogatósnak tűnnék, de irodai munkákat ne nagyon akarjanak a nyakamba varrni. Fairbanks meg nem rendez minden nap Fesztiválokat. Ami volt nem rég, az is befejeződött. Ráadásul egy gitárral, egy whistle síppal, s egy bodhrannal a kezemben inkább néztek egy világjáró utcazenésznek, mint komolyabb üzletembernek. Meg az, hogy néhány munkához borotválkozzak, meg szabaduljak meg a hajamtól! Na kössz, azt már nem! Így hát tovább keresgéltem. Végül egy nyíltabb utcába betévedve akadtam a szórakozóhelyekre. Igazából már késő délután volt, de gondoltam, megpróbálom. Mit veszíthetek? Ha innen is elutasítanak, akkor ez van. Így jártam. Akkor Fairbanks-i napjaimat utcazenével fogom eltölteni, ha feléltem a kis vagyonomat. Belépve a Snows In Hell kocsmába, metal zene fogadott. Hatalmas, tágas helyiség, itt-ott egy két vendég. A bárpulthoz lépve a pultnak döntöttem a gitártokot, amire rá volt aggatva a sípom egy kisebb bőr batyuban. A bodhrant tokjában a mellettem lévő székre fektettem, az előtte oda tett kabátomra. Leültem, majd a bárpultban érdeklődve rám pillantó csaposra néztem. - Üdv! Egy ír kávét, kérlek, ha van. Köszönöm!
Ma a legjobb munkaerőm, Bögyös Lindsey azzal hívott fel, hogy bekapta a legyet. És akkor most tekintsünk el attól a pár, erőteljesen kérdéses résztől, hogy ezt hogyan sikerült elintéznie így hajnalban, de sebaj, szőke a szentem, valószínűleg tényleg lenyelt egy legyet. Szóval körbetelefonáltam, fölhívtam a másik pultost, de ő épp a barátnőjével nyaralt valahol, és lehet, hogy épp róla ugrasztottam le. Ilyen az én szerencsém, majd egyhetes borostával kötényt kell ragadnom ismét. Jó, csak képletesen. Valójában egy egészen visszafogott inget, farmert, és sportcipőt veszek fel, amikor beállok a pultba, egész napon műszakra. Bögyös Lindsey meg kapja be, de ezúttal ne a legyet. Jó, azt se, amire gondolok, mert Liliomszál szétrúgná a hátsóm. Jó, Lily is megér egy misét. Egészen jól elvagyunk mi ketten, dúl a szerelem közöttünk. Azt hiszem, sosem voltam még boldogabb magánéletemet tekintve, mint eddig. Az üzlet is megy. Végre sikerült révbe érnem. El sem hiszem, hogy mindezt másfél évvel azután, hogy megtörtént odaát… Az. Na jó, amikor eszembe jut Jefferson közlegény esete, inkább meghúzom az egyik whiskysüveget. A háttérből közepes hangerővel szól a kocsma névadó zenéje, miközben egy csapatnyi melóst szolgálok ki, akik már láthatóan nem szomjasak. Színtiszta öröm, hogy ilyen jó vendégköröm van, alkalmasint behánynak a sarokba, de legalább jó sokat fizetnek, hogy leigyák magukat. Éppen összezúg az egyik fószer, amikor belép a colos fickó, gitárral a kezében. Jó, az egy dolog, hogy úgy néz ki, mintha éppen lemászott volna az egyik zenekaros poszteremről. Amik még gyerekkoromban voltak. Meg elrejtve a slozin. Jó, bevallom, fura ember vagyok, és akkor mi van? Azt ne mondják nekem, hogy Mr. Lorditól nem fossa össze magát az ember? Na ugye? Mondjuk az is minden pénzt megért, amikor Lily egyszer tudatlanul beült. Olyan sikítást… Odamegyek a fickóhoz, és felveszem a rendelését. – Hát, úgy külön nincs, de azt nem olyan nehéz csinálni – mondom, és fel is teszem a kávét főlni. nemsokára meglesz, a whisky meg készenlétben van. Addig is visszatérek a fickóhoz. – Na, és meséljen. átutazóban van?
Kezdőlap
Ha gondolod még egyet írhatsz, aztán majd valamikor folytatjuk. 
