A belépés során összedőlő fickóra pillantottam. Jól van, kocsmának kocsma, nem tévedtem. Ahogy helyet foglaltam, s kértem egy italt, a pultos feltette főni a kávét. Közben közelebb húztam a hamutálat magamhoz, majd elővéve egy szál piros Marlborot rágyújtottam. - Nem, sajna nem. Nem rég költöztem Fairbanksbe. Most munkát keresek. - mondtam, miközben a láng apró nyelvei a cigarettám végét nyaldosták. Szívtam egy slukkot, majd kifújtam a füstöt. Kicsit jobban körbe néztem. Hátrébb valami színpad félét láttam, a vendégek beszélgettek a pultokban, s az asztaloknál. Megigazítottam a csuklómon a bőr karkötőt, majd ismét a férfire néztem. Nem pont az amerikai filmekben látható kocsmáros fílingje volt. Sehol egy felesleges pocak, vagy agyon kigyúrt testalkat, kopaszodó fej, esetleg csinos melegségre utaló kacsintós lágy mosoly. Mondjuk, még jó, egy ilyen helyen! Azonnal fordulnék az ajtó felé. De bizonyára elbírna egy-két vendéggel aki esetleg verekedésre adná a fejét. Miközben tovább dohányoztam, felé emeltem a tekintetem, s figyeltem, hogy készíti el a piámat. Mikor elém tette, hálásan bólintottam. - Kössz! - mondtam, s belekortyoltam a forró italba. Istenek, ezért már érdemes volt ide bejönni! - Nos, az igazság az, hogy munka reményében jöttem be ide is. Bármilyen meló megfelel. Zeneinek örülnék a legjobban, de mást is szívesen csinálok. A nevem Raven Sutter. - majd jobbomat felé nyújtom.
Hallgatom, amit mondd, miközben kitöltöm neki a kávét, és rakok bele némi „íresítést” is. Közben azért gondolatomban átkozom Bögyöskét, hogy éppen a nagy hokimeccs estéjén sikerült bekapnia azt a bizonyos legyet. Olyankor általában három dolog vonzotta ide a népet: Egy, a meccs. Kettő, a relatíve olcsó sör. És három, Lindsey drága kirakott dekoltázsa. kaptam már rajta vendéget, hogy szó szerint nyálcsorgatva bámulta a kézzelfoghatóbb látványosságot. – Tessék – teszem le a kávét a férfi elé a pultra, és közben elgondolkodom azon, amit mondott. Igaz, ami igaz, én tudnék használni embereket, főleg most, és akkor még a beosztást sem kell végzetesen átírnom. Egy egy ilyen kolosszushoz hasonló munkaerő talán tartana némi figyelmet, amire Lindsey soha nem volt képes. Jó, mondjuk úgy nehéz, ha a jóképű vendégeket külön is elszórakoztatja kicsit... Egyszer rájuk nyitottam véletlenül egy ilyen műsorszám alkalmával. Nem mintha zavartatták volna magukat ettől az apró kis közjátéktól. – Tudja, én pont munkaerőt keresek – mondom, és barátságosan elmosolyodok. Nem teszem szóvá, hogy igazán kedves, hogy csak így felajánlja magát. – Viszont a következő lenne az ajánlatom: Külön zenés munkát nem tudok adni. Viszont ha beáll a pultba, akkor hetente háromszor tarthatna valami fizetett élőzenés showt a vendégeknek. Mit szól? Remélem igent mond. na jó, annyira nem vagyok megszorulva, de ha Lindsey drága kicsit hamarabb jelenti be, hogy babázni készül, inkább veszek neki egy Barbie-szettet, hogy előbb azt tartsa életben. Viszont ha nem találok embert a helyére, jó eséllyel búcsút mondhatok a szabad éjszakáimnak és az alvásnak a következő időszakra. Lily kiakadna. Méghozzá csúnyán. Ami egy dolog, de valószínűleg én magam sem viselném jól a dolgot. – Paul MacMurth – rázom meg a felkínált jobbot. – És szabad megkérdeznem, mi járatban érkezett a világnak erre a kietlen végére, Raven?
Miután megrázta a kezem, ismét a kávét veszem kézbe, és bele kortyolok. Miután felajánlotta a munka lehetőséget, széles mosollyal néztem rá. - Áll az alku! Szívesen pultoskodom, ha ez kell, hogy zenéljek. A kemény munka sem áll távol tőlem. Ennyi habókos üzleti patkány után egy lazának ígérkező, zenével kecsegtető meló igazán üdítő. S ahogy jobban végigmértem Pault, nos, remélhetőleg egy jó arc főnökkel leszek gazdagabb. Az első lépések. Végre, tudok spórolni, tudom fizetni a lakást, s az áhított motor célja egyre közelebb lebeg. - Nos, világot utaztam eddig, s most úgy döntöttem visszajövök a gyökereimhez. Szeretnék végre letelepedni. Az apám ebben a városban él, s vele is szeretném újra felvenni a kapcsolatot. Persze, nem fogom ecsetelni, hogy farkas gyökerekhez tértem vissza, a világ utazásom több évszázada tart, s persze azt sem kötöm az orrára, hogy teliholdkor portyákra induló fenevad vagyok. Aha... Asszem, sörétes puskával terelne ki a csehóból, s közben a diliházat tárcsázná a telefonon. Vagy jót röhögne, és a humorérzékemet dicsérné. Szívtam egy slukkot a cigiből, majd elnyomtam azt a hamutálban. - Mikor állhatok munkába? - kérdeztem határozottan. - Meg... zenei bemutatót tartsak, vagy az elég lesz később is?
– Ennek örülök – mondom, úgy általában véve az örömére. Viszont igen, valószínűleg szükség lesz a kemény munkát szerető természetére is. Mármint... Na jó, lássuk be, ez egy kocsma. Méghozzá nem is a legkulturáltabb hely a földön. A sarokból éjszakánként föl kell takarítani a hányást – de ha egyszer megtudom, ki csinálja, hát szétrúgom a seggét –, és volt már olyan alkalom, hogy a csapos részegebb volt, mint némelyik vendége. Jó, mentségemre szóljon, évfordulóra esett. – Nos, akkor több bennünk a közös, mint gondolná, Raven – mondom, és felhúzom az ingem ujját, így láthatóvá válik a tetoválás a vállamon. Fölül a pergamenszerű alapra írt „US. Marine Corps”, alatta a sas és a Föld, majd egy ugyanolyan pergamen, mely hirdeti: „Semper Fidelis”. – Hat évet húztam le a tengerészgyalogságnál. Szóval mondhatjuk, hogy utazgattam ide-oda. És én is ebből a városból származom, igaz, sosem éltem itt. Na, persze arról inkább nem szólok, miként alakult ez a kis utazgatás. Vagy hogy miért vagyok még itt, amikor bőven harcolhatnék a tengerentúlon. hadd higgye azt, hogy idióta, hazafiasságtól túltüzelt amerikai vagyok, aki élvezte a háborút. A démonaimmal meg majd megküzdök egyedül. Egyébként is, a pultosnak kell lennie a terapeutának! Szóval elűzöm ezeket a gondolatokat olyan messzire, amennyire csak tudom, és nem is hagyom visszatérni Jefferson közlegényt, amíg világ a világ. – Mit szólna a... holnaputánhoz? Addig elrendezek mindent – meg azelőtt nincs Bögyös Lindsey által felszabaduló műszak –, aztán majd lerendezzük a maradékot is. És a bemutatóhoz nem ragaszkodom. Látja, itt legfeljebb a szintetizátor szól, ha a részegek jól megcsapkodják. Számomra felüdülés lesz, ha normális előadót hallhatok, ráadásul talán becsábít pár olyan embert is, akiknek nem célja elpusztítani a májukat – vigyorogtam rá, és remélem, hogy érti a poént. Ha nem, akkor valószínűleg pánikszerűen fog menekülni innen.
Raven lelkiállapotát ábrázoló muzsika, miután felvették a munkahelyre. Az előrelátható mellékhatásokért nem vállalunk felelősséget! Köszönjük!
Az üres csészét kissé eltolva magamtól vettem elő egy újabb szál cigarettát. Nem vagyok túlzottan láncdohányos, megállom, ha kell. Nem remegek ha nincs. De most jól esett. A tetoválását mikor megmutatta, figyeltem a mintát. Elismerően bólintok szavaira. Katonai éveimből nekem bőven elég volt az első-második világháború, na meg azok a politikai csetepaték, a világ pontjairól, melyekről előszeretetten megfeledkezik az emberiség. Barátságok, személyes tragédiák, sorolhatnám. Nem egy leányálom. Sose lesz az. - 6 év. Nem rövid idő. - mondtam, ahogy meggyújtottam a nikotin szálat. Mondjuk ez kissé ironikusan hangzik egy 300 éves hülye gyerek szájából. Nem kérdezek, nem fosom magamból a szónoklatokat. Egy volt katonának miért tennék ilyet? Pontosan tudhatja, milyen egy harc közben lenni. A magam tapasztalatai alapján kellett rádöbbennem, attól, mert némileg "különbözök" a halandóktól, nekik is küzdeniük kell az életben maradásért, és ugyanígy vannak nekik is Fenevadjaik. A háborúk arra vannak, hogy ezekkel szembesüljenek. Talán a háborúknak köszönhetem, hogy nem hordom fenn az orrom, és tisztelem az embert. S nem csak "ételt" látok benne. A poénjára elvigyorodtam. Na igen, egy kocsmának csak jót tesz az ilyesmi. Minél változatosabb és több egy vendégkör, annál jobb. Na jó, opera kedvelőket, nem biztos, hogy látni fogok bejönni ide... - Rendben, holnapután. Még hányan dolgoznak itt? Gondolom önön kívül akad még itt dolgozó ember. Vagy egyedül viszi a boltot? Nem mintha közöm lenne hozzá, de azért nem árt tudni, hogy mégis kikkel dolgozok majd együtt esetleg. Óvatosnak kell lenni, elvégre mégiscsak egy farkas vagyok. Nem kockáztathatok. - Ha lehet, kérnék még egy sört. - mondom, miközben ismét szívok egy slukkot a cigiből.
El is viszem a csészét, és beleteszem a mosogatóba. majd elintézem a közeljövőben. A cigire viszont összehúzom a szemem, de nem szólok egy szót sem. Én magam nem szeretem, de az állandó vendégek fele füstöl, mint a gyárkémény, így nem fogok beszólni neki emiatt. Egyébként is, túlságosan örülök annak, hogy találtam jó munkaerőt, nem fogom elijeszteni azzal, hogy megtiltom neki a dohányzást. Amíg nem próbálja vodkába dugni a cigit, addig jól leszünk. – Nem – ráztam meg a fejem. Tekintetem egy pillanatra elréved arra a napra, amikor Jefferson közlegénnyel és a csapat többi tagjával kimentünk. Rutinfeladat, ezt mondták, semmi mást. Mégis egy emberrel kevesebben jöttünk vissza, és ami még rosszabb, mindannyian megnyomorodtunk egy életre. Én legalábbis biztosan. és azóta nem tudok visszamenni oda, és nem telik el egy nap sem a nyomorult életemből, hogy ne jutna eszembe a robbanás, vagy Jefferson, ahogy a húgáról magyaráz. Sosem fogom elfelejteni, éljek akár ötszáz évig... De Lil megnyugtat, és legalább nem jár ezen az agyam minden egyes alkalommal. Akkor kiinnám magam a vagyonomból. A kérdése ránt vissza a való világba. – Még két emberem volt, de az egyikük bekapta a legyet. Ezért nyílt hely – mondom, és közben barátságosan vigyorogtam még mindig. Ez a kifejezés olyannyira rágyógyult a képemre az elmúlt hónapokban. – Viszont a másik sráccal jól ki fog jönni. Egyetemista, normális kölyök. És máris hozom azt a sört. Ellépek hát a piáért, és azzal a mozdulattal akkor már kiveszek egyet magamnak is. nem szeretem a sört annyira, de meg csak nem fog ártani az alkoholtól edzett szervezetnek. Mondjuk lehet vigyáznom kellene, mert a végén még Liliomszál nyakon vág, ha sörhasat növesztek. Jó, annyira talán nem vészes a helyzet, de nem ártana megtartani legalább a mostani formámat. és mikor lettem ilyen rohadtul hiú? nem tudom, de a következő lépés reményeim szerint nem a rózsaszín felső lesz.
- Köszönöm!- fogadtam el a sört. Nah, végül is, egész jó befejezése ez a napnak. Van munkám végre. Sört iszok, cigit szívok, kell ennél több? Mosolyogva figyeltem a srácot. Nah, nem leszek egyedül, klasszul hangzik. Viszont a holdtöltéket meg kell majd oldanom valahogy. Bár eddig is mindig sikerült megoldanom. Most miért ne menne? Nem vészes. Be leszek jelentve, lesz fizetésem, és a lehető legtöbbször jövök melózni. Hogy egy csöppet se tűnjön fel, ha esetleg 1-2 napot kivennék hónap végén. Jól esett, hogy egy újabb biztos pontot sikerült szereznem itt a városban. Csendesen ittam a sörömet. A hideg, kesernyés íz hűsítően hatott. Megittam, majd a tárcámat elővéve az ír kávé és a sör árát a pultra tettem magam elé. Egy cetli is elővettem, meg egy tollat a kabátzsebemből, majd ráfirkantva a telefon számomat a pénz mellé tettem. - Ha bármi változna, vagy közbe jönne, ezen el tud érni. Köszönöm a lehetőséget, holnapután akkor jövök. - felé nyújtottam a kezem, jelezve, hogy akkor én távoznék. Ha elfogadta a kezem, utána felállva a székről felvettem a kabátom, majd a gitárt a vállamra akasztva, bodhranom a hónom alá csapva, egy köszönéssel az ajtó felé vettem az irányt. Az utcára kilépve láthattam, hogy már igen csak elment a délután, s az esti élet már javában elkezdődött. A hideg levegő hűsítve megsimogatott, s én boldog mosollyal haza felé vettem az irányt.
Nem is halad olyan rosszul ez a nap. Ha minden ilyen mederben folyik tovább, még találkozhatok Lillel is, mielőtt teljesen becsavarodok itt a sok pia között. Jó, ez megint hülyén jött ki, de a gyógyuló alkesz az mégiscsak gyógyuló alkesz, nem mezei virágszál. Mondjuk érdekesen venné ki magát... Mondjuk Lilyt már így is Liliomszálnak hívom, innen kezdve talán nem lenne annyira furcsa. Jóságos istenem, miket pofázok itt józanul! Hát, lássuk be, ez nem maradhat így. Viszont csaposként mégsem ihatom le magam a sárga földig... Nehéz az élet, nehezek a döntések. Elteszem a pénzt, és a számot meg az ingem zsebébe süllyesztem. Aztán majd várom a hívását, én nem adok meg külön számot. Az aggódó feleségeknek szánt szám úgyis ott lóg a pult fölött, azt lehet hívni, hogy „Mikor jön már haza az a részeges barom?” Ma tuti kapni fogok párat, ha a kölyök nem ment föl estig. Lindseyke mondjuk jól tudta kezelni ezeket, azt adom, csak a drágaság éppen bekapta a legyet, aztán elment a hobbitokkal Mordorba, hogy hozzon magának egy sajátot. Szar helyzet. Remélem a fickó ugyanúgy elboldogul majd velük, mert ha valamelyik asszonyka kideríti a magánszámomat, és azon csesztetnek, amikor Lillel vagyok, hát én sikítófrászt kapok. – Holnapután – biccentek. kalapom is megemelném, ha lenne, de hát az asszony azt mondta, hülyén nézek ki benne, szóval... Marad az apró, elegáns biccentés, amit még nem tiltottak be nekem. Aztán majd meglesz az is... Előbb-utóbb. Jobb esetben inkább utóbb, mint előbb. Vigyorogva néztem a fickó után, és boldog voltam, hogy ennyire gyorsan el tudtam intézni a dolgot. Azért az adminisztráció, bejelentés, meg apámfeneke már nem annyira vonzó... De ettől szerencsére megment az, hogy valaki éppen ekkor használja a hányós sarkot. – Ti takarítjátok föl! – szólok a két haverjára, aztán fordultam vissza. Újabb csodás napnak nézünk elébe, úgy érzem.
Ez a nap baromira nem alakult jól. Igazából lettem marha ideges, amikor Ashley csak úgy eltűnt a kórteremből. Még annyit sem hagyott ott üzenetben, hogy „Menj a francba, Steve, Darrenhez költöztem.” Semmit. Ez jobban fájt, mint eddig bármi. Jobban, mint amikor a képembe vágta, hogy nem is akar hazajönni. Jobban, mint amikor Kat eltűnt másodjára is. Rohadtul dühös voltam, de kifelé még mindig próbáltam rejtegetni. Roxan ott ül mellettem. Nem volt nagy munka kitalálni, hogy őt is emészti valami. Egyikünk sem tudott normálisan az edzésre koncentrálni ma, pedig milyen jól esett, hogy kiereszthettem a gőzt egy kicsikét. Viszont hamar beszélni kezdtünk, és kiderült: ugyanaz a farkas a mi problémánk forrása. Szóval szó-szót követett, és most itt vagyunk. Tíz perce már biztos bámulom a bejáratot. Magamban válogatott kínzásokat találok ki annak a baromnak, aki megint a kórházi ágyra juttatta Asht. Nagyon rossz lesz neki, hogy pont most kapjuk el, amikor ennyire ideges vagyok, de valahogy nem tud érdekelni, mi lenne, vagy éppenséggel lesz jó a fickónak. Remélem, Roxan visszafogja majd a kezem, ha esetleg valami őrültség jutna az eszembe. Nem akarok megölni senkit, de móresre tanítani annál inkább. A kabátom alatt ott van egy ezüstkés a közelharc esetére, és ma még a meditációra is szakítottam időt. Csak hogy teljesen feltöltődve vághassak neki ennek az éjszakának. – Menjünk – mondom végül, és kinyitom a kocsi ajtaján. Neki talán nincs szüksége arra, hogy kinyissam előtte a sajátját is. Máskor átszaladnék, és megtenném, de a pasija nem vagyok, és ami azt illeti, most nincs kedvem a külsőségekhez és az udvariaskodáshoz. Menjünk be, hozzuk ki a fickót, és intézzük el, ahogy tudjuk. Viszont az ajtón előre engedem, mégis úriember vagyok, vagy mi a szösz. Csak utána lépek be az ajtón, és megyek egyenesen a pulthoz. Próbálok nem túl mohón körbenézni, miközben tekintetem a férfit keresi. De mindent idővel.
Hatósági fejvadászként világéletemben emberekkel, emberek kiismerésével és megtalálásával foglalkoztam. Bánják is sokan, hogy miért nem informátor lett belőlem, de azt hiszem, már felesleges ezen agonizálni. A lényeg, hogy Stevenről sütött az elégedetlenség, a belső frusztráció az edzésen... akárcsak rólam. Beszélgetésünk közepette kiderült az is, hogy miért, s bár szépen forgatom saját javamra a szavakat, csak sikerült annyit nekem is kiadnom, hogy Raven "barátunkkal" szintén nem szimpatizálok. A lányával kapcsolatos véleményemet meg jobbnak láttam megtartani magamnak, mert egy dühödt apával vitázni olyan, mintha rinocéroszcsordát akarna az ember puszta kézzel megállítani. Higgyétek el, tapasztaltam már... Már egy ideje a kocsiban dekkolunk, mióta az éj leszállt és Paul kocsmájának parkolójában dekkolunk. Kissé elmerengve fürkészem a bejárati ajtót, a kocsi ajtajának nyitódása, annak jellegzetes zöreje zökkent ki ebből a réveteg "meditatív" állapotból. - Várj! - kapok karja után határozottan, a rám jellemző heves, finomkodásmentes stílusban. - Kihívom és idekint úgy teszed mozgásképtelenné, ahogy akarod, de ne csináljunk feleslegesen feltűnést odabent... - Épp elég lesz féltenünk a fejünket, ha Willnek a fülébe jut a magánakció. Mert persze, hülye, aki előre szól róla, mikor ziher, hogy nem örülne az ötletnek. És különben is könnyebb elnézést kérni, mint engedélyt! Miután sikerül Stevennel kiegyezni, hogy kinn nem akar maradni, de ha bejön, akkor hagyjon engem beszélni meg is indulunk befelé. Előre enged, én pedig türelmes, szinte már jó kedélyűnek tetsző mosollyal biccentek felé, hogy beljebb orientálódjak. Ijesztő még a magam számára is, hogy mennyire higgadtan állok a dologhoz. Talán Steven miatt, talán más okból... de tényleg nincs bennem sem feldúltság, sem szikrázó harag, csupán falakat rengető közönyösség, mely elnyom minden mást. De meddig lesz képes rá vajon? A pulthoz érve az egyik kiscsajt gond nélkül szólítom le, megvillantva rendőrségi igazolványomat, jelvényemet is, hogy rákérdezzek, hol is az emberünk. Készségesen árulja el, hogy az a férfiemberhez méltóan szőrös képű egyed az ott a pult másik végében. Tekintetemmel, fejem biccentésével rejtjelezem ezt Stevennek, ám mielőtt még nagyon beleélhetné magát a "bosszújába", sietősen igyekszem én elcsípni a pasast. - Jó estét! Cruz nyomozó vagyok a szövetségiektől. - Mutatom fel a jelvényt és az igazolványt, majd lazán vágom zsebre. - Nem bánná, ha feltennék önnek is pár kérdést odakint? - Idebent eléggé zajos a hely, így azt hiszem, érthető, hogy nem a pultnál vitatnék meg vele bármit is, ami rendőrségi ügy lehetne. Hangom egyébként határozottan csendül, érezni, hogy ha bánná is, jobban tenné, ha nem visszakozna. Mert az ugye mindig gyanúra ad okot...
Szokásomhoz híven, előbb jöttem be ma is melózni. Már durván 2 órával. Nem tudtam mit csinálni, az agyam zakatolt még mindig. De így legalább sikerült elnyomnom magamban a dolgokat. Fölsöpörtem, elrendeztem a székeket, kétszer mostam el a poharakat, a hiányos piákat feltöltöttem... És valahogyan, szép lassan, de telt az idő. Segítség is jött, Paul által megismerve a kiscsaj munkatárs segített. A vendégek szép lassacskán jöttek, az éjszaka mulatozása csábított itt mindenkit. Beszélgetésbe elegyedve a vendégekkel igyekeztem a munkába temetni magam. Már 11 felé jártunk, mikor két személy a kocsmába lépett. A rock zene szólt a gépből, én meg épp sört töltöttem, így elsőre nem vettem észre az újonnan érkezetteket, bár farkasom felfigyelt az aurákra. Nem rejtettem pajzs mögé magam, elvégre emberek közt voltam, és eddig nem igazán találkoztam mágiára érzékenyekkel sem, se magam fajtával. Meg aztán, mi értelme lett volna? Igazából talán még számítottam is effajta látogatásra. Hisz, tudtam, hogy Ashnek van egy "második" apja is, és a történtek után nem csodálkoztam azon, hogy készségesen felkeres. Miután kiszolgáltam a vendéget, az érkezőkre pillantottam. A nőt végigmérve, tekintetem a férfire siklott. Megmosva a kezem, majd azt megtörölve, a mellettem álló csajszihoz fordulva súgtam pár szót, hogy nem sokára jövök, majd egy fejintéssel jelezve a két figurának kisétáltam a pult mögül, és gyors léptekkel kimentem az éjszakai utcára. Néma volt, és hideg az éjszaka, bár már a tavasz illatait is hozta magával. A kocsma fényeitől távolabb, az utca másik, sötétebb oldalára átsétálva szembe fordultam a két Őrzővel. Az illatokból, melyeket magukon hordtak, sejthettem, hogy melyik, milyen ügyben keresett meg. De hogy nem csoki bon-bon ajándékot kapok, az is biztos. - A nevem Raven Sutter. Bár azt hiszem, tudják már ezt. Örülnék, ha gyorsan túlesnénk ezen a "vallatáson". Nincs sok kedvem ehhez. Nem fogok mentegetőzni, hibát követtem el. Halljam, mit akarnak még ezen felül tudni. Nem voltam dühös, nem akartam verekedni, és ha esetleg mégis belerántanának, nem fogok védekezni. Megérdemeltem volna, amit kapok. De bőven elég volt nekem a magam lelkiismerete is, de ha ez kell, hogy mások megnyugodjanak, akkor üsse kő. Elég büntetés vár még rám.
– Megyek én is. Kellünk ketten arra az esetre, ha menekülni próbálna – mondom, és követem a nőt belülre. Tudom, miért akarja, hogy kint maradjak. Érzelmileg benne vagyok ebben a dologban, de ő is... Azonban mindketten tudjuk, hogy a dolog mértéke teljesen különböző. Ráadásul az én sebem frissebb, de akkor sem fogok kint maradni. A legutolsó dologról még úgysem tud semmit sem, szerencsére. Akkor már nem is vitatkozhatnék vele. Figyelem, ahogy odamegy a pulthoz. Minden szavát tisztán hallottam, miközben ebszélt. Én csak mellkasom előtt összefont karokkal próbáltam jelezni, hogy igen, az FBI-tól estünk ide, és nem érdemes packázni velünk. Közben azért elkönyveltem magamban, hogy ma éjjel én lesz a rossz zsaru. Meg az agresszív. Meg a szadista is, ha arra lesz szükség. Azért remélem nem lesz. Csak megtanítjuk a fickónak, hogy nem szórakozzon a szeretteinkkel, mert akkor visszavágunk. Ha meg a Protektor fülébe jut a dolog... Hát Istenem, egy kis dorgálásba egyikünk sem fog belerokkanni lelkileg. Követem őket kifelé, én maradok utoljára. Csak azért, mert nem akarom, hogy a férfi elkezdjen rohanni a másik irányba, még akkor sem, ha eddig egészen együttműködőnek tűnik. A CIA-kiképzést itt sem felejtem el, és alkalmazom is. Nem hagyunk lehetőséget a menekülésre... Viszont arra már nem számítok, ami odakint következik. na nehogy már előadja a lelkifurdalásos áldozatot! Ez az, ami úgy istenigazából felnyomja a pumpát az agyamban, ez és nem más. De nem mozdulok, nem mosok be neki egyet, nem teszek semmi különöset. Csak eszembe idézem az egyik varázslatot, amit eddig is készenlétben tartottam, és ráküldöm a bénítást. Egész testére céloztam, és reményeim szerint nem vallok kudarcot. Nesze, most van egy gúzsba kötött, szőrös sonkánk... – Segíts! – fordulok Roxan felé, és ha így tesz, megragadom a fickót, és elkezdem vonszolni a kocsi felé. Mondjuk lehet nem ártana kiütni előtte, de azzal most nem tudok foglalkozni. Talán a nő bepótolja, amit elmulasztottam. Az utca pedig üres és csöndes, senki sem jár erre.
Az, hogy nem kezd ellenkezésbe, jó pont a farkas számára - legalábbis részemről - noha amikor odakint nekiáll mártírt csinálni magából, kénytelen vagyok felhorkanni szemforgatva. Ez most komoly?! Megéri Stevennek bármit is megbosszulni rajta? De komolyan... szánalmas a fazon. Mondjuk ez nem menti fel az alól, hogy két számunkra fontos személyt is súlyosan megsebzett, de azt hiszem, abban a helyzetben mindenki kissé hülye volt és hibázott. Utólag meg már könnyű okosnak lennie az embernek. Illatot meg rajtam keresni nehéz lenne, tekintve, hogy a történtek napja óta nem jártam Jamesnél és ezer másik farkassal is akadt dolgom közben, ez lévén a munkám. - Higgye el nekem, szerintem Steven rég nem vallatni szeretné... - jegyzem meg némi szkepticizmussal a hangomban, s ekkor szúrom ki, érzem meg a felgomolygó mágiát az éterben, melyre - mágus lévén - érzékenyebb vagyok az átlagnál. Ha Raven nem állt biztosan, akkor most még a földet is benyalja a bénításnak hála, az én tekintetem pedig kissé értetlenül-dacosan villan Steven felé. - Ennek aztán sok értelme nem volt. - Jegyzem meg, s fogalmam sincs, mik a tervei a férfinak a farkassal, de követem és lám: segítek is, nem igen törődve azzal, hogy a mozdulatlan farkas még esetleg beszédképes és mindent lát és hall is. Én pusztán azért vagyok itt, hogy Stevennek ne durranjon el istenesen az agya és tegyen olyat, amiért nem csak őt, de mindkettőnket kivágnának az őrzők közül hosszabb-rövidebb időre. Legalábbis... szeretném ezt elhitetni velük és főleg magammal...
Szavaimra mindkettőjükből olyan reakciót váltok ki, amit nem akartam. Hát Raven, ennyit az őszinteségről. Jó, mondjuk mégis mi a frászt gondoltam? Hogy erre majd zokogva a nyakamba borulnak, elmondják mennyire haragszanak, és mennyire sajnál mindenki mindenkit, utána meg ingyen piát osztok nekik... nem? Nem! Raven, bajt okoztál, nem kicsit. A nő mondatára nem felelek, nem fogok vitába szállni, és igen, tudom, hogy nem ezért jött. Egyikőjük sem. Ám a férfi varázslatát megérezve, telibe kapom az energiákat. Egy pillanatig semmit nem érzek, értetlenül nézek egyikről másikra, hogy ez most mi volt. Aztán kifut a lábam alól a talaj, előre bukok, úgy érzem magam, mint egy zsák krumpli, s a kezemmel próbálom a betonnal való csókot kivédeni, de a karjaim, mint egy rongybabának, a testem mellett, elernyedten lógnak. Nagyot puffanok, és megpróbálok mozdulni, de a bénulás gúzsba köti a végtagjaimat. A beton porát köpöm, és oldalra fordítom a fejem, hogy most mégis mire készülnek. A törzsem még képes az utasításoknak megfelelni, így próbálok megmozdulni, de úgy érzem magam, mint valami partra vetett hal. A tehetetlenség dühít. Láncravert... eszembe jut ez a gúnynév, és legszívesebben felüvöltenék, de csak figyelem, hogy mégis mit tesznek ezután. Némi rövid párbeszéd hangzik, és érzem, ahogy megfordítanak, és felemelnek. Most ezt mégis miért??? Egy kocsihoz cipelnek. Nem irigylem őket, elvégre eléggé messze estem össze a kocsitól, és nem vagyok egy törpe ember, és ehhez mérten a súlyom se egy tollpihéé. De valahogy csak elbírnak, és elcipelnek az autóig. Nem vagyok ijedt, sem ledöbbent, a helyzethez képest elég nyugodt vagyok. Mikor betuszkolnak a kocsi hátsó ülésére, kis híján felröhögök, de csak egy keserű mosoly ül ki az arcomra. Ez most komoly? Mint akinek bulidrogot adtak be, és viszik megerőszakolni. Az én esetemben ráadásul Chip és Dale készül megerőszakolni. Chipchipchipchip és Daleee, jön ha gond van, odapottyan... Oh bakker Raven, jókor jut ilyesmi az eszedbe. - Nem lett volna egyszerűbb, ha csak simán megkérnek, hogy üljek be a kocsiba? - kérdezem nyugodtan, mikorra sikerül betuszkolniuk az ülésre. Nem ellenkeztem volna, nem futottam volna el. És tudtam volna szólni a munkatársamnak, hogy egy időre le kell lépnem. Paul le fog nyakazni. Első hetem a kocsmában! Bassza meg... Ki kell találnom majd valami szép mesét. Már ha tudok majd szép mesét kitalálni ha végeztünk... A kocsi belső terének tetejét figyelem, más felé úgyse nagyon tudok nézni, ha erre a kérdésemre válaszolnak, én már nem reagálok, vagy ha újabb varázslatot mérnek rám, hát akkor ez van. Farkasom nyugodt, de tudom, ha kell, akkor bármikor ugrik. De nem kérek most a segítségéből, egyenlőre legalábbis, és nem tervezem, hogy az éjszaka további folyásaiban is átalakulnék. Hallgatom, ahogy a motor beindul, és érzem, ahogy az autó elindul. Szeretek utazni, bár nem feltétlenül ilyen helyzetben. Felpillantok nem épp kényelmes helyzetemből, a vezetőülésben csücsülő férfire pillantok, az ő arcát még látom, ha csak profilból, de akkor is. Hmm... sok olyan vonása van, mint Ashnek. Ez a határozott, kő kövön nem marad tekintet. Bizonyára vérrokonok. Eszembe jut a kislány, és visszahajtom a fejem. A nő ülésének háta felé nézek, aztán vissza. Csöndben vagyok, várom, mit fognak tenni. Egy ideig zötyögünk, aztán arra leszek figyelmes, hogy dúdolgatok. Mi a rosseb? Csipet csapat - Bizony meglakol, kit elkapnak. Chipchipchipchip és Daleee... jön ha gond van. Chipchipchipchip és Dale, odapottyan.... Ki bajba kerül, megmenti. - halkan énekelgetek. Én azt hiszem, meg fogok halni. Vagy most ment el az eszem.
//Utolsó soraimat köszönhetem Abigail Cecile Cross támogatásának! A temetésemre kötelezően el kell jönnöd!//
Nem repesek a boldogságtól, amikor Roxan megemlíti a nevemet. Örültem volna, ha legalább az anonimitás védelme rajtunk marad. Igaz, nem lenne valami nehéz megtalálni egyikünket sem, de valahogy jobban éreztem volna magam ebben a helyzetben. Nem baj, ha én lelepleződtem, az sem jelent semmit. A farkas valószínűleg úgysem fog egyhamar dalolni senkinek, addigra meg talán már azt is elfelejti, hogy mi történt. A kábításra adott reakciójára csak védekezőn felemelem a kezem. – Nem bírtam az önsajnálatát – felelem, és nem érdekel, hogy a másik akár hallhat is bennünket. El bírtam volna viselni, ha kegyelemért könyörög, vagy ha a képünkbe röhög. De ezt az álszent szövegelést... Na ezt nem bírom, és nem is vagyok hajlandó. Még a CIA-kiképzés sem segít, hogy megőrizzem a nyugalmam. De legalább a farkas nem próbál meg kitörni a béklyóiból, aminek örülök. Nem kell a mélabús pofáját néznem, és a szövegelését sem hallgatnom, így pedig egészen boldog leszek. Na jó, nem igazán... De már közeledek hozzá. Miután beügyeskedjük a hátsó ülésre, beülök előre, és megvárom, hogy Roxan is beszálljon. Csak ezután indulok el a, már korábban kinézett hely irányába. Ott biztosan senki sem fog bennünket megzavarni, és nyugodtan móresre taníthatjuk ezt a nagydarab idiótát. Csöndben vagyok, legfeljebb a fogam csikorgatom hosszabb ideig, amikor is meghallom a dúdolását. Éppen rá akarok ordítani, amikor egy emlékkép tolakodik kéretlenül a fejembe. Fél évvel lehetett azután, hogy újra találkoztam az öcsémmel, és ekkor hagyták először velem Asht. Nem volt már kisgyerek persze, de én pánikoltam. Kétségbeesetten bizonygattam az én drága öcsikémnek, hogy én marhára nem értek a gyerekneveléshez, mi a fenét kezdek vele, ha elkezd kérdezősködni arról, hogyan lesz a baba, meg mégis hogyan magyarázom el neki, hogy apu bátyja sokkal fiatalabbnak néz ki, mint apu maga? Az az idióta meg csak a képembe röhögött, és azt mondta, minden rendben lesz... Nos, ennek a napnak a másnapján ébredtem valami elképzelhetetlen visításra. Fegyverrel a kezemben rohantam le a földszintre, ahol a következő látvány fogadott: Ashley pizsamában ugrált a kanapén, és teli torokból üvöltve énekelte a Csipet-csapat főcímzenéjét. Az én kis copfos Ashleym, a lány, akire annyira próbáltam mérges lenni az elmúlt órákban, hogy elfelejtettem minden egyes jó pillanatot, amit együtt átéltünk. Eddigi feszült tartásom egy picit enyhül, és arcomra is apró, nosztalgikus mosoly húzódik. Ó, nem, a feszültség még mindig ott van bennem, még mindig dühös vagyok, mind Ravra, mind a lányra, de most már legalább tudom, hogy az elvakult harag szintén nem megoldás. Ki tudja, lehet az öreg farkas idiotizmusa csak megmentette a tyúkszaros kis életét... – Kuss legyen ott hátul! – mordulok föl azért, csak a rend kedvéért, de nem fordulok hátra. Épp elég csorbát szenvedett a jóhírem, ha Roxan látta a vigyort a képemen, nem hiányzik még az, hogy a farkas is észrevegye.
Tudom, kit keresek, azt is, hogyan néz ki, és a többi és a többi, pláne, hogy Brad már beszélt róla, miszerint a kölyke túl jó kapcsolatot ápol vele. Most már engem is érdekel, ki ez a kóbor, akivel a kis nőstény ennyire bratyizik. Ha pedig a többiek ellátják a feladatokat, akkor én utánajárok egy-két dolognak, tehát irány a kocsma, ahol ez a kóbor dolgozik a hírek szerint. A Kis Vörös legalábbis ezt mondta, és ha mákom van, akkor ma melózik, nem mást találok a pult mögött. Ahogy belépek a kocsmába, nem nehéz kiszúrni a raszta hajút, egyenesen a pulthoz lépek, s bár pajzsom fent van, azt hiszem tudni fogja, nem egy halandó óhajt rendelni. A képem mogorva, ha akarnám sem lenne barátságosabb, ez járulékos tartozékom, sajnálom, hiába próbálok meg még egy mosolyfélét is ráerőltetni. Ez van. Megállok a pultnál, szerzek egy széket és levágódok rá, eszem ágában sincs onnan asztalhoz ülni, a kóborhoz jöttem, csak nem írtam ki magamra. Biccentek köszönésképpen, ennyi most elég, és végigmérem a másikat. Néhány információm már van róla, azt is vágom, hogy otthon van spirituális téren, már ha jól értelmeztem Brad szavait, mert a felét nem tudta elmondani. A kölyke meg csak folyamatosan azt magyarázta, Raven jó fej, Raven aranyos, és nem olyan elmebeteg, mint mi, azaz a falka hímjei. Ezen már csak röhögni tudtam, jól felvágták a kis nőstény nyelvét, az már biztos, na de ha már így állunk, akkor bizony megnézem magamnak ezt a hímet, mégis kicsoda, micsoda, mert nem éppen szokványos, hogy egy falka nélkülit így kedveljen valaki, többnek kell lennie a háttérben. Türelmesen várok, míg sorra kerülök, vagy rendelhetek, bár most nincs tömeg, megelőztem az esti rohamot, ha már szabad napom van.
A mai nap melóval folyt, és ma várhatóan egyedül leszek a pultban. Mára valahogy egyik fiatal munkatárs nő sem akart igényt tartani a melóra, Paul is lógatni akarta a lábát, így valahogy bevállaltam a dolgot. Mondjuk jobb dolgom most úgyse lett volna, szóval... Mára nem ígértünk élő zenét, azt ált. csak hétvégente, esetleg szerdán toljuk be, szóval mondhatni a nap "unalmasan" telt. Letakarítottam a polcokat, a fogyatkozó csapok alatt kicseréltem a sörhordókat, a szokásos hányást a sarokból kipucoltam, a székek rendben, készletek feltöltése, raktár kipucolása... aztán már csak a pult mögötti rész maradt. A polcra tettem fel épp az új 7 l-es Jack Danielst, mikor egy újabb vendég lépett be a csehóba. Mikor végeztem, a jövevény felé pillantottam. Rajtam éppenséggel nem volt pajzs fenn, de a férfiről lerítt, hogy nem halandók sorából való. Felrántani meg nem fogom, minek, ha eddig mindenkivel nyíltan használtam, majd pont ő lesz az, akinél nem? Nincs rejtegetni valóm, az Ős szag már jó ideje nem érződik rajtam, úgyhogy... Az előtte álló öreg Jacket még kiszolgáltam a sörével. Miközben csapoltam a sört, szemem sarkából végigmértem a férfit. Már megint ilyen komoly alkatokkal futok össze? Egyszer, kérem, egyszer, ha bejönne ide valami olyan farkas, aki gyümölcskosarat visel a fején, felugrik a pultra, lejt egy sor táncot, vigyorog, mint egy vadalma, és beszél! Igen, tudna beszélni! Ahaaaa, és aztán elvinné a legközelebbi őrült szállító... A ronggyal, melyet épp a kezemben tartottam, szokásos módon dobtam a vállamra, majd a férfi felé fordultam. - Üdv, mit adhatok? - kérdeztem a szokásos nyugalommal. Farkasom nyugodtan lengett körbe, nem tartottam attól, hogy a másik esetleg nekem ugrana.
A mosolyom, amivel bepróbálkoztam, nem lett túl sikeres, mindegy, hagyjuk, akkor próbáljon meg barátságosabb pofázmányt vágni a fehér cápa, az. Esküszöm, nekem csak a Joker-vigyor jön be, de azt csak melóra tartogatom. Rohanás? Ma nincs, türelmesen várom ki a soromat, míg az öreg előttem megkapja a sörét, aztán arrébb andalog vele. Egyenesen a kóborra nézek, nyílt lapokkal játszik, nem titkolja micsoda, ez valahol becsülendő. Nem fiatal, de nem is öreg, az öltözködési stílusa meg a hajviselete meg pont nem érdekel, csak megfigyelem. -Üdv. Egy whiskey-t kérnék... Mr. Sutter. A nevén szólítom, nem véletlenül, így talán rögtön tudja, hogy céllal jöttem, nem máshoz, hanem hozzá. Körbenézek, csak emberek vannak errefelé, egyelőre, a folytatást pedig meglátjuk. A pajzsomat kissé lejjebb engedem, hogy ha mentálisan jobban megy a kommunikálás, ne legyen akadálya. -Sokat hallottam önről, az az igazság, és úgy döntöttem, hogy akkor már megismerném én is, ha nincs ellenére. Dante. Kezet nyújtok, ne tűnjek már full parasztnak, ha egyszer tudom a nevét, valahogy nem lenne túl fair. Farkasom nyugodt, bár már maga a fellépése is azt mutatja, nem az a túl barátságos típus, méregeti a másikat, és amikor érzi, erősebb a másik hímnél, egyszerűen leheveredik. Érdekel a kóbor gondolkodása, az, hogy miért barátkozik vele ennyire Norina, és az is, hogy a hegyiekkel való bratyizása ellenére miért nincs még abban a falkában? Tudom, hogy Rose is ismeri, sőt, Jesse is, de egyedül a kis kölyök az, aki egyszerűen nem hajlandó lemondani arról, hogy ezzel a hímmel találkozzon, pedig hallottam, amikor Brad finoman szólva kiakadt valami vadászaton.
A rendelésére elővettem a whiskey-s poharat, de mikor a nevemmel fejezte be a mondatát, egy pillanatra megállt a mozdulatom a levegőben. Most vagy túl őszinte vagyok a farkasokkal, vagy sok pletykás vesz körül, vagy a hírek gyorsan terjednek. Elővettem egy üveg Jameson Ír Whiskeyt, majd töltöttem a poharába. A filmekben általában jéggel kínálják, de tudni kell, ha rendszeres whiskey fogyasztó vagy, a jeges whiskey olyan sértésnek minősül, mintha vizeznéd a bort. Bár sok vendég nincs tisztában az ilyesfajta illemekkel, általában ha érdeklik, megosztom velük, vagy ha ragaszkodnak az "amerikai" stílushoz, hát nincs semmi akadálya. Bár manapság már a koktél keverékekben is gyakran felbukkan a whiskey. Ízlések és pofonok. Elé teszem a poháralátétre a kitöltött whiskeyt, majd elteszem az üveget. Mikor felém nyújtja a mancsát, elfogadom, közben azon a résen át, melyet a pajzsán enged, megtudom mennyi idős, s a szavai egy csöppet meg is lepnek, bár ezt nem mutatom felé. - Örülök, Dante! Ellenemre nincs. - vontam vállat, mikor elengedtem a kezét. - Mire lenne kíváncsi? - kérdeztem, s közben a félbehagyott, elmosott poharakat kezdtem el törölgetni de figyeltem, minden egyes szavára. Nem sokkal idősebb, tény. De én se vagyok mai csirke, és ugyanúgy kezelem, ahogy másokat szoktam. Farkasom nem különösebben zavartatja magát a másik méricskélésén, hozzá van szokva az ilyesmihez, ugyanolyan nyugisan várakozik bennem, mint máskor. Persze tudja, hogy a másik idősebb, sőt, talán erősebb is, de ez min változtat? Semmi olyat nem tett, amiért meg kellene hunyászkodnom előtte, ugyanolyan farkas ő is, mint én. Miközben törölgetem a poharakat, a Betolakodók szaga illata érződik rajta, amiből már következtethetek dolgokra. Mivel ilyen idős, bizonyára Falkán belül valami "nagyágyú". Hogy kitől tudhat rólam, arról több tippem is van, és talán ha a beszélgetés odáig terelődik, rá is kérdezek, ám egyenlőre csak kíváncsian várom, miért is érdekelheti ezt a hímet az én bolhás bundám?
Tudom a nevét, igen, illetve többet is, látom, meglepi a dolog, ezért is mutatkozom be magam is. Legyen tisztességes a játszma. Végignézem, ahogy kitölti az italt, és elém teszi a poharat. Tduja, mi az ábra, nem akarja jéggel teletömni. -Köszönöm. Valaki, aki tudja, hogy a whiskey jég nélkül felszolgálandó, dicséretes. Újabb mosoly a képemen, ami nem biztos, hogy bizalomgerjesztő, de erről nem tehetek, azért átszabatni nem fogom a pofámat, mert ezt dobta a gép. Megemelem a poharat, mielőtt belekortyolok az italba, mindezt a hím felé teszem, csak utána kóstolom meg. Hm... ízletes, szó se róla. ~Azt árulja el nekem, Raven, hogy egy ereje teljében lévő hím miért kóborol magányosan? Tudom, hogy az egyik kölyök igen jó kapcsolatot ápol önnel, valamiért nagyon kedveli, de azt nem hiszem, hogy csak azért, mert jó fej és aranyos, ahogyan ő fogalmazott, és ahogy hallottam, valami dobot készít az ön segítségével. Talán járatos a spiritualitás világában is? Melyik vonal? Kelta, indián, netán északi? Illik vagy sem, belecsaptam a lecsóba rendesen. Kérdezem, még ha nem is szavakkal, de felkeltette az érdeklődésemet, hogy Brad kölyke miért rajong ezért a hímért ennyire? Mi benne az ennyire különleges? Hím, erős, mert az nem kérdés, de ennyi nem elég ahhoz, hogy megbízzon benne ilyen szinten. -Érdekesnek találom, hogy egyedül érkezett a városba, család nélkül. Honnan jött ide? Jegyzem meg amolyan mellékesként, amit nem probléma, ha mások is hallanak, de azért ügyelek arra, hogy ez ne így legyen. Inkább mentálisan kérdezek, azt legalább senki más nem csekkolja. ~Azt is tudom, hogy a hegyiekkel barátkozik, de ez a része nem érdekes, viszont az igen, hogy miért van falka nélkül? Főleg egyedül? Ha jók az értesüléseim, járatos a hangszerek készítésében is, de gondolom annak köze van ahhoz a kultúrához, mit követ. Ha elzárkózik, azt is megértem, na de a leengedett pajzs arra enged következtetni, hogy nem nagyon van takargatnivalója. Mégis valahol ellentmondásos nekem ez az egész, Norina érez valamit, amit mi nem? Brad magyarázott valami kelta akármiről, meg festésről, na de ahogy előadta... kissé ideges volt, így jobb, ha rákérdezek.
A dicséretét egy mosollyal viszonzom, bár amikor az ő képe próbál mosolyra fakadni a Terminátor 2 jelenete jut eszembe, mikor Schwarzeneggert a kisfiú tanította nevetni. Hát kb. most ennek a férfinak is a mosolya azzal a szintű vicsorral egyezik. Egy biccentéssel nyugtázom a gesztusát, és közben folytatom a munkámat. Most meló van, én nem ihatok, legalábbis Paul nem örülne, ha bevedelném a kocsma pia rakományát. A férfi arcán látszik, hogy jó whiskeyt adtam neki. Naná, hogy jó, Paulnak jó pár hétig rágnom kellett a fülét, hogy rendeljen belőle. Drága, de kifejezetten az ilyen alkalmakra veszem elő. Mármint, mikor egy-egy több száz éves bolhás kíváncsi rám, és meglátogat... Nem vagyok egy csöppet számító? A főnököm whiskey-ével puhítom a vérfarkasokat? (Már ha puhításra szorulnak.) A szavaira nem reagálok azonnal, fel se pillantok a törölgetésből. Hát Nori... Szerinted aranyos vagyok? Ezen még el is mosolyodok, ahogy elképzelem, a kölyök hogy áradozhat a hímeknek, pláne ilyen szöveggel. OOoooOoollllyyyyaaaaaAAannn ÉÉéÉÉééÉééééédeeeeeesss! Te jó ég, ha a Falkája tele van ilyen hímekkel, mint ez itt előttem, nem valószínű, hogy Nori szava sokat ér. ~ Ne haragudjon Dante, de magának ahhoz, hogy én miért vagyok kóbor, jelen helyzetben semmi köze. - mentális hangomban semmi olyan nincs, ami haraggal lenne átitatva, vagy bármi felindultsággal, ugyanolyan nyugodt vagyok, mint eddig ~ A másik információja viszont igaz, nem tagadom. Mondjuk úgy inkább, csak szeretek tanulni. De azért az Őrzők szintjére sajnos nem tudok eljutni. A kelták hitvilágában merültem el leginkább, de kóbor lévén más dolgokba is belekóstolhattam. Mire jó, ha valaki hosszú életű nem igaz? - felemeltem az egyik poharat, hogy a fényben megnézzem, nem maradt-e rajta folt, majd látva a maszatot tovább dörgöltem a ronggyal. Nem különösebben zavar, hogy így rátért a lényegre, elvégre ki is fejtette, hogy rám kíváncsi. Ami nem tartozik rá, az nem tartozik rá, de minden másban szívesen felvilágosítom a múltam teréről, vagy ami éppen érdekli. Nem vagyok titkolózó, és az, hogy a pajzsomat is lenn hagyom, szintén ezt jelzi. - Manapság nem megy csodaszámba az egyedüllét. - válaszolom - Fairbanks előtt Los Angelesben éltem egy rövid ideig. Nekem mindegy, hogy kérdez, a vendégek úgyse velünk foglalkoznak, hanem a piáikkal. Közben újabb vendég jön a pulthoz, rendel két sört, és két Jägermeistert, amik kitöltésének neki is állok, közben hallgatom a farkas mentális üzenetét. ~ Ahogy már említettem, önnek ehhez nincs köze, hogy én miért vagyok egyedül. Elégedjen meg egyenlőre annyival, hogy a "Sors" akarta így. - csapolom a sört, majd kiteszem a pultra a vendégnek, és csapolom a következőt. ~ Igen, jók az értesülései. Már jó ideje foglalkozom hangszerkészítéssel. Nos, igazából szorosan kötődik a nevezzük úgy "hitemhez", de ha nem követném a kelta kultúrát, akkor is zene bolond lennék. - Az újabb sört is kitettem, majd pár rutin mozdulattal kitöltöttem a rövideket, s miután fizetett a vendég, ismét az öreghez fordulok. - Talán szeretne csináltatni egy hangszert? - kérdezem, halvány mosollyal az arcomon, bár nem nézem ki a fazonból, hogy nagy zene őrült lenne, másrészről azonban nem ítélkezek első látásra. Mondjuk, egy-egy gitárt vagy basszert eltudnék képzelni a mancsai közé, vagy végső esetben harsonát, esetleg tubát. ~ Bradley beszélt önnek, vagy Norina is mesélt? - kérdezem, s közben folytatom a félbehagyott törölgetést. Ha már itt tartunk, had tudjam már meg én is, ki a dalos pacsirta?
A mosolygás továbbra sem az erősségem, nagyon nem is erőltetem, mert minek? Maximum a vendégek többsége fogja menekülőre, az üzletet pedig nem áll szándékomban rontani. Figyelem ahogy dolgozik, közben elkortyolgatom a whiskey-t is, a poharat pedig visszateszem az alátétre. Tudom, hogy a szavaim meglepik, érzem rajta, hiszen hezitál, nem egészen erre számított, azaz nem arra, hogy valaki nyíltan kérdez, és nem dumál mellé. Nem apukám, én nem fogok kertelni, az nem én vagyok, soha nem is voltam. ~Úgy festek, mint aki haragszik? Ugyan. Az, hogy az Őrzők mire képesek, egy dolog, de nem egy hátrány az sem, amit ön csinál. Sok esetben felhasználható tudás, magam is tudom. Kelta? Ősi tudás... a felét a germánok vették át és használták. Megértem, ha érdekli a dolog, és ha van rá affinitása, akkor ki is aknázza. Még nem is vicsorogtam, ami azt jelenti, tényleg nincs bennem harag. A hím most lát először, nem vagyok idióta, hogy minden kérdésemre választ várjak. Egyáltalán nem is az a célom, sőt, őt tartanám ökörnek, ha mindenre válaszolna nyíltan, mintha ezer éve ismernénk egymást. Bólintok arra, hogy érdekli a tanulás, és arra is, hogy van rá idő bőven, szerencsére. -Való igaz, viszont ahogy hallom, nem sokáig szokott így maradni a dolog. LA, jó kis város, jártam ott néhányszor. Ritka, ha valaki egyedül marad végleg, de ha így alakul, akkor egyrészt biztos halál vár rá, másrészt viszont azt jelenti, hogy valami olyat követett el, ami miatt egyik falka sem fogadja be. Los Angeles... lehet, egyszer el kellene ruccanni oda megint, régen voltam már arrafelé, na de most biztos, hogy lehetetlen. ~Rendben, bár a sorsát maga irányítja, Raven, és mindketten tudjuk, hogy ha a kelta tudást használja, akkor bizony-bizony bele tud nyúlni egy-két dologba, hiszen druida. Ezt pedig örömmel hallom, gondolom majd üzletet is nyit, vagy csak megrendelésre dolgozik? Nem vártam, hogy elmondja, miért jött ide, vagy miért magányos, aki itt köt ki, annak mind oka van. Vagy menekül valami elől, vagy új életet akar kezdeni, vagy keres valakit. Több lehetőség nem nagyon van. -Meglepi, ha azt mondom, igen? Nem, nem bodhranra gondoltam, de egy basszusgitáron régóta gondolkodom. Lehet, nem nézné ki belőlem, hogy néha hangszer is kerül a kezembe, és lehet, tudok dobolni is, de nem olyan dobon, mint amiket ők használnak. Azaz azt sosem próbáltam. ~Norina? Persze, folyamatosan azt hajtogatva, hogy ön jó fej, kedves, aranyos. Tudom, hogy Bradley-vel is találkozott. Ezen már elvigyorodok, mert Bradet ismerve... az is csoda, hogy ott nem tört ki semmiféle balhé, bár az nagy valószínűséggel csak a kölyöknek volt köszönhető, és ez az őrült a kedvéért visszafogta magát. Bizalmatlan, ez van. Az értesüléseim több helyről származnak, de nem sorolok fel neveket, de a kis nőstény, az makacs egy teremtés. Az apja lassan péppé akarja verni, de talán van más megoldás is.
~ Talán ön is elmélyült az ilyesmiben? - kérdeztem tőle, szemeimet rá emeltem. Különösebben nem akartam ecsetelni, milyen dolgokat tanultam meg az ősi tanokból, elvégre nem hülyeségből védik az ilyesmit, és nem hiába hitetik el az emberekkel, hogy ez a tudás mondhatni eltűnt a világ színéről. Mire én is rábukkantam az ősi tudás tanítójára, jó pár évtizedembe belekerült, a tanulást meg már nem is említem. Sok év kell hozzá, s talán a szerencsém abban, hogy a druidák tanait elsajátíthattam, abban is benne van, hogy farkas vagyok, s néhány olyan dologra is fogékony vagyok, amire inkább az Őrzők képesek. Nagyon kevés lélek tanul, s még kevesebb tanít. Mondjuk párszor már belegondoltam, mi lett volna, ha Őrző válik belőlem, és nem farkas, s úgy tanultam volna meg azt, amit most tudok. Érdekes lett volna, az biztos. Feleletére vállat vontam. Biztosan. Hozzá szoktam az egyedülléthez, bár nem vetem meg a társaságot sem, de nem leszek depressziós, ha eszembe jut, hogy esetleg így halok meg. Még nem éreztem kellően erősnek magam ahhoz, hogy családom legyen, vagy legyen mellettem valaki. Kísért még a múlt, az illúziók rémképei. Bár, miután Ode-val találkoztam, utána egy darabig nem zargattak a rémképek, mostanában viszont újból fel-fel tűnnek a szemeim előtt. Los Angeles... ott is akkorát sikerült buliznom, és koncerteznem, hogy beleremegett a stadion, s akkor vettem búcsút a srácoktól, hogy innentől folytassák egyedül. ~ Még nem tudom, talán. Ha lesz rá elég pénzem, és időm. De egyenlőre csak megrendelés. Tervezgettem, hogy esetleg a távoli jövőben ismét vállalkozást nyitok, elvégre ha Angliában sikerült, itt miért ne jönne össze? Jó persze London és Fairbanks között oltári nagy különbség van, de ha sikerülne valami kis boltot nyitni, ellennék vele. Persze ehhez az kell, hogy itt letelepedjek, ahhoz viszont az kell, hogy valakihez kötődjek. Márpedig eddig, nincs olyan személy, akiért valóban itt letelepednék egy életre. Kérdésére ingattam a fejem. Nem, nem lepett meg, elvégre ezt néztem ki belőle. - Nem. És mennyi ideje játszik? Vagy ez amolyan "most neki állok, mert nincs jobb dolgom" módi? - kérdeztem elmosolyodva. Basszusgitárral eltudom képzelni, miért ne. Az eltörölgetett poharakat nekiálltam visszatenni a polcokra. ~ Kivételes kölyök. - feleltem mentálisan ~ Még nagyon sokra fogja vinni a Falkájuk sorai közt. Bradley meg. Bradley meg védi a kölykét. - elmosolyodtam, s az utolsó poharat is a polcra tettem. Végezve, töltöttem magamnak egy pohár szénsavas narancsot, majd nekitámaszkodva a pultnak, néztem a férfira.
Kezdőlap
És Köszönöm a munkát! 
//
