- Hát igen, a számlákkal talán lesz gondjuk – mondom, mintha nem is érdekelne a dolog. Jó ideig hallgatok, mert nem tudok újabb dolgokat mondani vagy kérdezni. Mindazt, amit itt elmondtam eddig csak két embernek tártam fel: Lilynek, mert a legjobb barátom volt és Dottynak, akivel szinte sorsközösséget éreztem. Ő is elvesztett sok mindent, és úgy éreztem, ez közös bennünk. Most azonban Ash-re néztem és nem értettem, amit mond. – Meg tudsz érteni? Tényleg? Mesélj, hogy veled mik történtek, mert nehéz elhinnem, hogy tényleg meg tudsz érteni! – Jóval támadóbbra sikerül a hangnem, mint szeretném, és ez nem tetszik. Nem az érzelmeim uralnak, és főleg nem az a kevéske harag, amit érzek. Ash megért? Talán sok dologban igen, de nehéz elhinnem, hogy tényleg képes lenne felfogni, hogy mik történtek ott, az óceán túloldalán. – Bocsáss meg, nem akartam támadó lenni, csak… Ha feljön ez a téma mindig ideges leszek. Idegesebb, mint szeretnék. Előhalászok egy sört, azután, minden finomkodás nélkül a hűtő oldalán nyitom ki. Még a barátságos vállszorítást is nagyra értékelem. - Persze, hogy nem terhelhetem ezzel, hiszen haldoklik, vannak neki komolyabb problémái is. – Ismét elhallgatok, bár most csak azért, mert jól esik egy pillanatnyi csönd, hogy csak a hűtő zúg mellettem. – Figyelj, azt ugye tudod, hogy most az adósom vagy egy lelkizős történettel? Én már megadtam a magamét, most te következel. Ha akarsz, mesélj csak a Dorothy nevű csajról, elvégre észreveszem én, hogy minden egyes említésére fölkapod a fejed. Nos, a csapda fölállítva. Bárhogyan sétál bele, én már gazdagabb leszek egy érdekes történettel, és ezért jó kocsmárosnak lenni.
Támadása igazán váratlanul ért. Alig láthatóan felvontam a szemöldökömet. Nem igazán tetszett ez a hangnem, amikor én csak segíteni akartam neki. De végül is, ha rám néz csak egy bongyor frizurás okostojást láthat bennem, semmi többet. Így inkább elengedem a fülem mellett a szavait és gyorsan kitalálok valami kis elferdített igazságot. -Tudod, New Yorkban nőttem fel. És az nem éppen a legbiztonságosabb város. A nagybátyám és a családom azon ága elég balhés volt. Mondhatni olyanok voltak mint, ha a Keresztapából toppannának elénk. Mint valami kis maffia család. Még fiatalabb koromban engem is belerángattak néhány ügyükbe. Hogy is fogalmazzak...láttam egy pár csúnya dolgot. Ezért is hagytam ott őket. Nem tudta bevenni a gyomrom, amit másokkal tesznek. Mondom neki elég érzelemmentes hangon. Nem akarom, hogy elfogjon megint az a nyomasztó érzés. Inkább elzárom magamba, a farkas mellé. A család metafora pedig tökéletes volt, hogy érzékeltessem vele a falka kötődését. -Semmi gond. Küldök mellé egy kis mosolyt is. Általában ez a téma belőlem is az elzárkózást hozza ki. Nem is szoktam róla beszélni senkinek. Eddig csak Castornak meséltem erről, és neki is csak a dolgok tört részét mondtam el. Dorothy újbóli említésére ismét kis izgalom lesz úrrá rajtam. Főleg, hogy ilyen kontextusban jön elő a lány neve. Elvörösödöm és félszeg mosoly jelenik meg az arcomon. Érzem felőle, hogy valami hátsó szándéka van ezzel az egésszel, de mivel ennek semmi köze a fajtánkhoz, így nyugodtan elmondhatom neki. De mit mondjak, igazán jó szeme van ennek a srácnak. -Hát...mit is mondjak. Még én sem tudom teljesen, hogy mi a helyzet vele. Még csak néhányszor találkoztam vele, de elég nagy hatással volt rám. Sőt...ennyire talán még egy nő sem. Valahogy, vonz magához. Érted, hogy mire gondolok? Újra elvörösödök. Elég furcsa nekem ilyesmiről beszélni.
A hozzászólást Ash O'connor összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Ápr. 30, 2012 9:20 am-kor.
Látom, hogy a srác nem azt várta, amit kapott a nyakába. Tényleg sajnálom, hogy úgy nekitámadtam, egyáltalán nem akartam. Mondjuk a magyarázata elég érdekes, szinte már-már izgalmas. Érzem, hogy több van a dolog mögött, mint amit megmutat nekem, de sebaj, én sem bízok benne tökéletesen, nem is várhatom el, hogy ő megbízzon bennem. Igazáéból most már sajnálom az iménti kirohanásomat. - Tudod mit, bocsánatkérés gyanánt vendégem vagy egy sörre – mondom, és odapasszolok neki egyet a hűtőből. – Nem fogadok el nemlegesen választ – jegyzem még meg vigyorogva, majd visszaülök az asztalhoz. Figyelem, hogy milyen folyamat megy végbe a srác arcán Dotty említésére. Remek, úgy tűnik nem csak nekem vannak komolyabb problémáim jelen pillanatban a hölgyekkel. – Persze, hogy értem. Nagyon szemrevaló hölgyemény, neked meg bejön. Ennyi, ha jól sejtem. Sok szerencsét hozzá! Ha lehet egy tanácsom kérd meg, hogy vigyen el a patakpartra. És az Isten szerelmére, meg ne említsd, hogy én tanácsoltam, a csajok érzékenyek az ilyesmire. Hátradőlök a székben és elengedem magam. A feszültség szépen, lassan oszladozni kezd, azonban a jobb kezem, amit óvatosságból az asztal alatt tartok még mindig remeg. Próbálom kizárni a borzalmas pillanatok képeit a fejemből, és inkább más felé terelem a gondolataimat. - Figyelj, hogyan akarunk nekilátni az egésznek? – kérdezem a gyógymód keresésére utalva. – Van esetleg valaki, akivel konzultálni lehet, esetleg labor kell, vagy valami ilyesmi…? – kérdem, és közben érzem, hogy már nem vagyok annyira letört, mint amikor találkoztam a sráccal. – És azt remélem tudod, hogy ha sikerrel járunk, ha nem, én mindenképpen az adósod leszek egy életre.
Paul kisugárzása nem nagyon változik. Még mindig gyanakszik rám. Most először fordul meg úgy igazán bennem, hogy mi járhat újdonsült barátom fejében. Vajon...mit gondol, mi lehet velem a stikli. Igen, elég furcsa, hogy mostanában ennyi farkassal hozta össze a sors, de hogy rájött volna. Nem hiszem. Okos srácnak tűnik, de nem ennyire. Kissé összehúzom a szemeimet és úgy bámulok rá addig, amíg oda nem csúsztatja nekem az italt. De jó...megfogadtam, hogy mostanság nem fogok inni. De végül is, ez nem túl ütős. -Köszönöm. De többet tényleg ne! Nagyon hamar a fejembe száll. Farkas vagyok. Bírnom kéne. De valahogy, megkergít az alkohol. Persze...könnyű azt mondani. Milyen mókás lenne. Megy a kis bongyorka tudós az ellenséges falka területén. Bekopog a vezetőjük házába, és: "Csókolom! Csókolom! Dorothy kijöhet játszani?" Volt egy kölyök, nincs egy kölyök... -Hát igen. Jelenleg még ennyi. Köszönöm...de nem hiszem, hogy neked is csak egy egyszerű barát lehet aki miatt mind ezt végig csinálod. Ezt is csupán a kisugárzásából tudom. Sokkal jobban ellágyul, ha Ő jön szóba. -Nem is merném említeni. Láttam már asszonyokat kiborulni. Nem szeretném, ha egyszer velem is megtörténne. Nevetek én is fel. Belekortyolok az italba és követem a példáját. Kényelmesebb pozíciót keresek és hallgatom a szavait. Az érzelmei úgy remegnek, mint ha még mindig valami háborús zónában lenne. Még nem tette túl magát az előző beszélgetésen. -Hát, szükségem lesz néhány mintára. Azokat én is tudom elemezni. De van egy pár barátom. New Yorkban és Chicagóban is. Elég jó szakemberek. Őket fel tudom hívni és segítenek is. Labort tudok szerezni, azzal nem lesz semmi probléma. Jajj...hagyd már! Nem ezért csinálom. És valóban. Ha végig gondolom semmi viszonzást nem várok el tőle. Talán nem is tudna olyasmivel szolgálni, ami nekem kellhet. Egyébként is, nem egy adósom van már, akik sokkal többel jönnek nekem, mint ő valaha is fog.
- Ha ez kiüt, letagadom, hogy ismerlek. Majdhogynem alkoholmentes – mondom, és közben vigyorgok. Jó srác ez az Ash, ha nem borsódzna tőle néha a hátam, esküszöm már puszipajtások lehetnénk, de így… Tartom a távolságot, amennyire tudom. Amikor Lilyre tér elkomorodok. – Nem is tudom, hogy micsoda pontosan… Ez a dolog kicsit megkavarta a dolgok közöttünk. Azt hiszem határozottan jó úton haladtunk afelé, hogy valami több is legyen belőle, most azonban fene sem tudja. – Amit mondok, az nagyjából igaz. Nem beszéltünk erről azóta, hogy megérkezett. – Te meg ne búsulj, lesz majd több is, ha rendesen csinálod. Ha akarod, kisegítelek ebben. Valamennyire értek a dologhoz. Fölnevetek a kiborulós megjegyzésen, és minden egyes szem gyanakvásom szép messzire takarodik. Nem csak azon, hogy mondta, hanem azon, hogy mennyire félreérthetően fogalmazta meg. Percekig nevetek, jóízűen, szívből, és azt hiszem, ilyesmi is már elég régen fordult elő. Hallgatom, ahogy sorolja a dolgokat, és próbálok sűrűn bólogatni. - A mintákat megszerzem én. Ha jól sejtem nem különösebb dolgok kellenek eleinte, ha pedig igen, akkor tiéd a pálya. És tudom, hogy nem a viszonzásért csinálod, de annyira lekötelezel, hogy az adósodnak érzem magam, márpedig én nem szeretek senkinek sem az adósa lenni. Keresni fogok egy módot, hogy megadjam valahogy, történjen bármi. – Rövidebb szünetet tartok, hogy kifújjam magamat, bár nem is tudom, miben fáradtam el. A fenébe, egy dolog biztos. Ha Ash elment fogom magam, fölmegyek és alszom egy hatalmasat. Rám fog férni. Elvégre már nem vagyok egyedül az ügyön, már lehet, már szabad. Megtettem, amit tudtam, innentől kezdve a tudomány és Isten kezében vagyunk, legyen bármerre is az öreg. – Egyébként biztos, hogy vannak neked is olyan dolgaid, amikhez segítség kellene. Ha tudok segíteni, akkor hidd el, csak szólnod kell és megyek.
-Grhss... Gurgulázom neki, miközben leöntök egy adag sört a torkomon. Tényleg elég kellemetlen, hogy ilyen könnyen kifekszem az alkoholos italoktól, de nem tudok mit kezdeni vele. Így működik a szervezetem. Éljen! Sikerült leszűrnöm valamit a jelbeszédéből is. Haladás van emberek, haladás. Újra elvörösödöm, amikor felajánlja a segítségét. -Ez kedves tőled. Gondolom, látszik rajtam, hogy nem mozgok túl otthonos ebben a témában. Ezek a nők...ha valami trigonometrikus azonosság lenne akkor legalább képes lennék megfejteni őket. Vakarom meg kicsit a tarkómat zavaromban. Újra belekortyolok az italba és gyengéden lehelyezem az előttem lévő pultra. Majd amikor felnevet egy kicsit meglepődök. Ennyire vicces dolgot mondtam volna? De örülök neki, hogy sikerült elszórakoztatnom, megengedek magamnak én is egy felszabadult, bár jóval rövidebb kacajt. -Először csak vérmintákra van szükségem. Majd vizelet és a többi... Váltok jóval komolyabb hangnemre. Félmosollyal az arcomon nyugtázom az ajánlatát. -Rendben, ezt észben fogom tartani.
Figyelem, ahogy egyre jobban vörösödik, és magamban meglepően jól szórakozok. Szívem szerint megmondanám neki, hogy nem kell ennyire félnie az egésztől, de tartok attól, hogy elküldene ezzel a fenébe. Szokásos sablon szöveg, és jómagam sem gondolom így, de ilyesmit illik mondani. Valójában úgy gondolom, hogy nem gond, ha valakiben van egy kis félsz, visszatartja attól, hogy nagyon nagy őrültséget csináljon, Dotty meg elég komoly csaj ahhoz, hogy ne kedvelje, ha valaki bohóczubbonyban biciklizik föl-alá, miközben az ő neve van egy szíve rajzolva a hátán. És igen, egyszer már csináltam hasonlót… - Ha a trigonometrikus azonosságokon vannak lyukak, akkor gondolj csak úgy rá, mint egy olyanra – mondom kaján vigyor kíséretében. – Egyébként ne próbáld megfejteni őket. Nagy koponya vagy,d e már elég sokan pusztultak bele. – Bólintok, amikor komolyabb hangnemben a minták témájára tér rá. – Persze, ezeket megszerzem én. Vért venni még én is tudok, alapból megtanítottak nekünk ilyen dolgokat. Persze lesznek problémák. Fene sem tudja, hogy Lil mennyire akarja ezt az egészet. Lehet, hogy csak azért mutat bármiféle lelkesedést az egész iránt, mert én is annyira lelkes vagyok? Lehetséges. Reménykedem benne, hogy ez nem igaz. Éppen meg akarom kérdezni Ashtől, hogy még pontosan mikre lesz szükségünk, amikor lépteket hallok a lépcső felől. Megperdülök a tengelyem körül és látom, hogy Lily botladozik lefelé álomtól duzzadt szemekkel, de haja már szoros lófarokba van kötve. Utcai ruhája gyűrött, jelezvén, hogy abban aludt. Egy pillanatra elgondolkodok azon, hogy mennyit is fogyott, de azután felderül az arcom. - Szia – köszön nekem, majd észreveszi Asht is mellettem. – Üdvözlöm. Lily McLain vagyok. – És a kezét nyújtja Ash felé, mielőtt még bármit szólhatnék. Közelebb is lép hozzánk pár lépésnyit.
-Bájos... Mondom egy kis iróniával a hangomban. De azért az én arcomon is megjelenik egy kis mosolyféleség. Inkább udvariasságból, mint a poén értékelése miatt. Hmm...jól látja. Valóban nagy koponya vagyok. És emellett persze az egóm is a plafont verdesi. Na jó, de csak néha. -Dehogy. Nem lenne nekem ahhoz bátorságom. Még az átlag emberekhez sem értek. Nemhogy már az asszonynéphez! Fancsali vigyor. A felajánlására bólintok. Így rendben is lesz az egész. A további, esetlegesen felmerülő adatokért majd én zargatom a lányt. Újra a számhoz emelem az üveget, de csak mikor újra inni próbálok belőle, akkor veszem észre, hogy kiürült. No? Mi van velem? Ilyen gyorsan képes vagyok végezni egy adag sörrel? A gyönyörű, elpusztított agysejtjeimre gondolok, és arra, hogy mennyi értékes információt tartalmazhattak. Nem tudok saját balgaságomon tovább keseregni. Egy ifjú, vörös hajú nő jelenik meg a felfelé vezető lépcsősor tetején. Ha nem tudnám, hogy mi a helyzet vele, akkor is rájönnék, hogy beteg. Egykor igen gyönyörű lehetett, de a kór jól láthatóan maga alá gyűrte. Amint észrevesz udvariasan üdvözöl. -Öhmm...helló! Ash O'connor. De nyugodtan tegeződhetünk. Paul már igazán sokat mesélt rólad. Hogy vagy? Főleg, hogy te vagy az idősebb...legalábbis látszatra. Nem igazán érzékelem a helyzet esetleges kellemetlen mivoltát. Kifejezetten feltűnően mérem végig Lilyt. Már most jegyzem az agyamban, a külső jeleket.
Nem tetszett neki az erőteljes iróniával átitatott viccem. Sebaj, nem is vártam igazán, hogy dőljön a röhögéstől, az a, már-már elkínzott vigyor tökéletesen megteszi. Elismerem, talán túl korai vicc volt, amit még csak a sok alkoholra sem lehet fogni. Egyszer egyébként le kell itatnom a srácot, csak azért, hogy lássam, mennyire változik meg alkohol hatására. Bár abból kiindulva, hogy milyen fejet vág az üres sörösüveget nézve, és hogy azt hittem, elsírja magát, amikor meglátja, hogy máris kiitta arra tippelek, hogy csúnyán. Lily érkezése az egész társalgásra hatalmas hatást gyakorol. Én hitelen nem is tudok másra gondolni, csak arra, hogy pontosan miért is van itt lent? Szeretném tudni, hogy mit vette rá, hogy lejöjjön hozzánk. Valószínűleg fölkeltettük, és ennek nem örülök. Óvatosabbnak kell majd lennem… Alig észrevehetően megrázom a fejem. Élő ember, egyelőre legalábbis, és nem szabad úgy kezelnem, mint egy haldoklót. Ő külön kérte, de látva, hogy milyen beteg nem tudok úgy tenni, mintha nem történt volna semmi. - Ash azért jött, hogy segítsen nekünk – mondom, majd az említett vállára teszem a kezem. – Hatalmas koponya, és önzetlenül felajánlotta a segítségét. Ha ővele nem sikerül gyógymódot találnunk, akkor senki sem képes rá. – Támogatásként még meglapogatom a srác vállát. Hát igen, csak semmi óriási felelősség.
Látszik Paulon, hogy nagy hatást tesz rá a lány. Még így is, hogy csak megjelent már sokkal...szétesettebb a kisugárzása. Jajj, de szerelmes itt valaki...gondolom, csak úgy mellékesen. Magamban mosolygok egy igazén kajánat, majd visszatérek a lány mustrálásához. Lily egy kicsit megütközve néz a mellém lépő srácra. -Valóban? Kérdi, az előbbinél enyhébben megemelt hangon. Még én, szociális analfabétaként is képes vagyok ebből leszűrni, hogy most aztán bajban van. Jól megrakott álszerénységgel sietek a segítségére. -Oh, azért annyira nem vagyok én agyas. Legalábbis ebben a témában, de megteszem amit tudok. Öhmm...Paul mesélt a problémádról. Ismerek néhány szakembert. Tartoznak is nekem. És ha... Nem várja meg, hogy befejezzem a mondatomat. Belevág a szavamba és kissé ingerülten gesztikulál a kezeivel. -Már elnézést! De ki ma...ki vagy te? És miért akar ilyen önzetlenül segíteni nekem, amikor nem is ismer? Elmagyaráznád? Löki magasba a kezét. Igazából egy nagyon is jó kérdést tett fel. Mi a fenének akarhat egy ilyen, látszólag fiatal férfi segíteni néhány ismeretlennek? A mai kor nem éppen az ilyen emberektől hemzseg. Felhúzom az egyik szemöldökömet és értetlen fejet vágok. Igen, tudok olyat is. -Hmm...nem igazán tudom, hogy mit válaszolhatnék erre, amivel azt adnám meg neked amit szeretnél. Talán, gondolj úgy rám mint valami segély szervezetre. Ha szükség van rám, és meg is tudom tenni, akkor szívesen közbe avatkozom, az ehhez hasonló ügyekben. Vetek rá egy barátságos, bár visszahúzódó mosolyt és segítségkérően nézek Paulra. Ő már jó rég ismeri Lilyt, valahogy biztos le tudja szerelni.
Öt. Négy. Három. Kettő. Egy… Robban! Körülbelül ilyen érzés volt végighallgatni Ash és Lily beszélgetését. Legalább megtudtam, hogy a tűzszerészek mit érezhettek az utolsó perceikben, amikor rájöttek, hogy már semmit sem tehetnek. Erre még rátesz egy lapáttal, hogy Ash benzinnel próbál tüzet oltani, így csak enyhén behúzom a nyakam és várom, hogy Lil leordítsa a fejünket. Szívem szerint fedezéket keresnék a pult mögött, de jó katonaként tudom, hogy egy ilyen mögött el lehet rejtőzni a golyók, a repeszek és a tálibok elől, de egy nő haragjától még az Univerzum legjobb páncélja sem lesz képes megvédeni. Így aztán állok a nyílt színen és várom a lelki kiosztást. Minekutána jóval enyhébb adagot kapunk, mint várom, de azért a magasba lökött kéz már előrevetíti, hogy menjek csak föl és még a fülemet is kicakkozza. Jobbnak látom megelőzni a katasztrófát. - Lily, tudom, hogy majdhogynem vadidegen a srác, de segíteni akar. Most mindenre szükségünk van, amit kaphatunk, és mindegy, hogy honnan kapjuk. Nekem elég annyi, hogy találtam valakit, aki hajlandó a kezét nyújtani, miközben fuldoklunk a kanálisban – mondom, és a vállára teszem a kezem. – Majd még beszélünk erről. Ha nem akarod, semmi sem kötelező. Én úgy érzem, hogy Ash tudna nekünk segíteni. Én megbízom benne. Mondom, és szinte a tudatában sem vagyok annak, hogy a srác ott áll a hátam mögött. Kit érdekel, de úgy igazán? Így gondoltam és kész. - Menj fel, Lil. Én kikísérem Asht, aztán fölmegyek és beszélünk. Ígérem, kitalálunk olyan megoldást, amely mindkettőnknek megfelel, de főleg neked – mondom, és várom, hogy fölmenjen. Nem akarok vitatkozni vele. Mindent, amit tettem, érte tettem, és ezt neki is tudnia kell. Csak remélem, hogy meg fogja érteni, és nem csinál patáliát.
Hálásan hátranézek, amikor Paul a segítségemre siet. Hmm...bájos kis hasonlat. Én mint egy nagy kéz, és ők ketten a kanálisban...a rák fogságában. Amikor a vállamra teszi a kezét, összerezzenek. Nem a félelemtől, csak az érintés szokatlanságától. Hogy megbízik bennem? Ez ismét csak újra felveti az előbbi gondolatmenetemet. Miért? Még csak alig pár órája ismer. Megittunk együtt egy italt. Hú, ez aztán nagy cucc. Pedig az elején még elég furcsa kisugárzása volt. Mind a ketten végighallgatjuk a monológját. Lily még vet egy ránk egy pillantást. Valahol a zaklatottság és neheztelés határán. Majd szó nélkül megfordul és vissza indul a lépcsősor felé. Miután rálép az első fokra még hátranéz. -Nagyon örültem! Mondja kissé ironikusan. Megköszörülöm a torkom, de mielőtt elbúcsúznék már ismét felfelé tart. Paulra nézek és felvonom egyik szemöldökömet. -Bájos... Majd, ahogy mondta a bejárati ajtó felé terelget. Amint odaérünk elmosolyodom és kezet nyújtok neki. -Nos, akkor szia! Ha adsz egy telefonszámot, akkor majd felhívlak. De ha gondolod, akkor megtalálsz a Holiday Inn-ben is. Miután ő is elbúcsúzik kilépek az ajtón és elindulok hazafelé.
Mikor sikerül elhárítanom a Lily-bomba robbanását fellélegzek. Legalább nem Ashie fiú képébe fog belerobbanni, de hogy én mit fogok kapni, ha felmegyünk a lakásba… Biztos vagyok benne, hogy még a keresztvizet is leszedi rólam. Nem baj. Amit teszek, azt érte teszem és csak érte. Ha ez neki nem jó, akkor elmehet a fenébe. - Neked ez a kedvenc szavad? – nézek a srácra, kérdésem ironikus, nem bántó szándékú igazán. – Mindenesetre tökéletes keretbe foglalta a jelenetet, Ash. – Amint kimondom, már lépdelek is az ajtó felé. Megrázom a srác felém nyújtott jobbját, és bizalom gerjesztően rámosolygok. – Köszönök mindent meg egyszer. Szerencsém volt, hogy pont beléd botlottam valami részeg csöves helyett. Egy rövid ideig hallgatok, és figyelem, ahogy kilép az ajtón. Megadhatnám a saját számomat, de egyszerűbb lesz, ha majd felhívom, és úgy tudja meg. Egyébként is, kell a meglepetés. Úgyis eldöntöttem ott helyben, hogy valamikor meg fogom látogatni a hotelban, csak azért, hogy megnézzem magamnak, milyen a hely, ahol nem hullik az ember párnájára téglapor éjjelente. Visszamegyek a belső térbe, majd föl az emeletre. Mielőtt még belépnék a lakásba megállok, nagy levegőt veszek és kissé megborzongok. Valószínűleg ezen az estén üvöltözés és káromkodás lesz, én meg tűrni fogom. Mégis mi mást tehetnék?
Minden kész a megnyitóra. Milyen furcsa. Sosem hittem volna, hogy eljön majd a megnyitó napja, de valahogy azt képzeltem, hogy akkor boldog leszek. Hát, boldog semmiképpen sem vagyok. Pedig ez a nap úgy alapvetően nem volt rossz: fölkeltem és csináltam valami reggelit magamnak és Cassie-nek, hogy ne haljunk már éhen. Valahogy mindig előtte kelek fel, és ezért, mint egy kimondatlan megállapodás részeként, én gondoskodok a kajáról. Elintéztem az utolsó simításokat, kihelyeztem a plakátokat meg a meghívókat, és közben folyamatosan dübörgött a fejemben a kemény metálos muzsika. Azután hazaértem és megláttam a levelet a postaládában. Lily írta, ezt már a macskakaparásszerű címzésből ki lehetett következtetni. A postás gyakran mesélte, hogy csak úgy tudott megtalálni hasonló levelekkel, hogy becsöngetett az összes szomszédhoz és megkérdezte, hogy hol a rákban is lakik Paul MacMurth. A levél a legújabb orvosi leleteket tartalmazta, továbbá azt, hogy Lily megköszönte minden eddigi erőfeszítésemet, és megkért, hogy ne folytassam tovább. Szóval most itt ültem. A bárpultnál, odakint szakad az eső, én pedig eltökéltem, hogy ez alkalommal részegre iszom magam. De úgy istenesen. Részegnek kell lennem, hogy megemésszem, miért mond le ennyire könnyen az életéről, miközben én és Ash minden egyes nyomorult követ megmozgatunk azért, hogy találjunk valami megoldást a problémára. A helyiségben félhomály uralkodott, éppen csak két lámpa volt fölkapcsolva és egyik sem ott, ahol én ültem, alakom azonban mégsem burkolódzott sötétségbe. A levél ott hevert előttem, és bár kétszer már összegyűrtem, de a sok újraolvasástól ismét kisimult, az elpusztítására tett kísérleteim csupán halvány vonalakban látszottak. Szinte félóránként olvasom újra, amióta megkaptam, mert próbálok találni egy nyomot, hogy csak viccelt, hogy nem gondolta komolyan, hogy csak kétségbeesésében írta, és nem fontolta meg ténylegesen az egészet. De nem, ez komoly. Ennél komolyabb már nem is lehetne. Egy újabb pohár whiskynek nézek az aljára, és úgy döntök, hogy a következőt már nem öntöm ki, hanem inkább magam elé veszem nagyapám régi, csomagolt, jó másfél literes bontatlan palackját és kinyitom. Ma a Pokol vár, baby, és isten a tanúm rá, vigyorogva megyek, ha kell.
Zuhogó eső. Nos a napom eddig egész jó volt, habár valami melankólia ereszkedett a szívemre. Nem is tudom miért, afféle megérzés volt. Szomorú voltam kissé, mert a megérzéseim szinte mindig beigazolódtak. Ez volt az igazán szar abban, hogyha valakinek jóstehetsége volt. Reggel Paul aranyos volt, mert csinált nekem reggelit, ahogy többször is. Igazából kedves volt, remek lakótárs. Mostanában azonban megnyugodtam és összeszedtem magam. Berendeztem a szobámat és ez a lelkemben is rendet rakott. A szekrényben egy lelakatolt ládikóban ott pihentem életem majdnem száz évének teleírt varázskönyvei és tanultam, tanultam folyamatosan, plusz a várost is igyekeztem megismerni, jelenleg ez kötötte le a legtöbb időmet. Reggel elmentem a kocsmából, úgy gondoltam hagyom Pault, had bíbelődjön egyedül a megnyitó körüli előkészületekkel. Igazából nem volt konkrét dolgom mára, szóval csak beültem az O'Connorsba és jegyzeteltem. Varázslatokat írtam és naplót arról, ami eddig történt velem a városban. Elvoltam vele egy jó ideig, és amikor már eluntam a dolgot, úgy gondoltam hazaindulok. Akkor robbant be az elmémbe a kép. Pault láttam, könnyek csillogtak a szemében, mögötte pedig egy fekete köpenyes alak állt. A kép borzasztó tiszta volt, régen nem volt ilyen éles látomásom. Borzasztóan megrémültem. Aztán elcsitítottam az elmém és megnyugodtam. A söét alak nem Pault fenyegette, de a nyomában járt. Vajon mit jelenthet ez? Nem tudtam, így siettem hazaérni. Az eső akkor kezdett el szakadni, mintha dézsából öntenék. Számítottam rá, így csak elővettem a színes esernyőm és pár tánclépéssel iramodtam haza. Nos nem volt túl jó a helyzet. Amikor beléptem lerázva a vizet vörös tincseimről Paul úgy festett, akár egy idült alkoholista. Nem bírtam magammal. Megálltam csendesen az ajtóban, úgy hogy ne vegyen észre és olvasni kezdtem a gondolataiban... Amit ott láttam, az megrémített. Megrémített a szomorúság és a fájdalom. Óvatosan leraktam a színes esernyőm, kinyitva, hogy megszáradjon, majd odasétáltam a zongorához, amit nemrég szereztem be. Nem mondtam semmit Paulnak, nem voltak erre szavak, csak játszani kezdtem a zongorán... ~ Nem fog örökké esni... ~
Mikor az üveg negyedéig jutok rádöbbenek, hogy nincs okom szomorúnak lenni. Nem, inkább dühösnek kellene lennem. Hogy a jó fészkes fenébe jön a csaj ahhoz, hogy föladja? Ash a belét kidolgozza valószínűleg, hogy találjon valami megoldást, én segítek neki, ahogy tudok, Lily meg szépen belibben, és magasról tesz mindkettőnk munkájára. Hát tudja, hogy kivel szórakozzon! Azonban hiába akartam gyűlölni, haragudni rá, nem ment. Minden mellett ott volt a barátságunk, az a régi, jó barátság, ami megakadályozta, hogy rosszat gondoljak róla. Így aztán csak ittam és ittam, ameddig már kezdtem elfelejteni a saját nevemet is. Csináltam már hasonlót, de ennyire magam alatt már régen voltam. Nem is hallottam, ahogy nyílt az ajtó, csak arra figyeltem föl, ahogy Cassie elkezd játszani a zongorán. Hátranéztem, és éreztem, hogy a játéka megérint bennem valamit, de olyan marhára mélyen a sok pia tengere alatt, hogy nem is tudom beazonosítani, hogy mit. Emlékek? Talán. Azok nem jók, nem akarok emlékezni. Ó, áldott tudatlanság, hadd ne kelljen emlékeznem! Az emlékek csendben fájnak. Magam sem tudom, hogy miért, de halkan elkezdem dúdolni a Bye Bye Beautiful refrénjét, teljes átéléssel és rohadtul hamisan, de igazítva a zongorán játszott dallamhoz. Amikor Cassie végez tapsolni kezdek, de olyan átéléssel, mintha legalább egy operában kellene kifejeznem az elragadtatásomat. Végül is, abból, amennyit én érzékelek a környezetemből lehetnénk akár egy operában is, édesmindegy lenne. Csak ott ritkán van ilyen sötét. Nem, határozottan nem vagyunk egy operában. - Szép volt – mondom halkan, a mondat közben pedig kétszer is megakadok. Mindenesetre, legalább nem török ki vihogásban, mint egyszer régen, még a katonaságnál. Huh, na annak ronda vége volt, ami azt illeti… - Nem ülsz ide? – paskolom meg a mellettem található ülőhelyet. Talán csak beszélnem kell valakivel arról a dologról, amire nem is akarok emlékezni. Igen, úgy lesz a legjobb… Kibeszélni mindent. Aztán kiadni magamból mindent, ami bement, valahová a sarokba. Vagy inkább az utcán, úgyis felmosnak éppen.
A játék, a zongorázás kissé engem is megnyugtatott. Ilyenkor, ha a zene szárnya magával ragadt, nem gondoltam semmire, csak játszottam. A varázs szivárványként bomlott ki körülöttem és sokkal közelebb éreztem magamhoz ilyenkor a mágiát, mintha a zene csalogatta volna... Csak ki kellett nyújtanom a kezem, hogy használhassam, arra mozgattam, amerre akartam, az enyém volt, egyek voltunk, egymáshoz tartoztunk, akár a tojás meg a héja. Paul tapsa zökkentett ki a révületből, pár pillanatig csak pislogtam, azt sem tudtam hol vagyok. Majd ránéztem a halandóra és most, hogy szinte szétrobbantam a mágiától körülötte is ott láttam a varázst. Volt benne érzékenység a mágiára, de nem használta, talán nem is tudott róla. Pislogtam még párat, ahogy felfogtam a szavait. Olyan szomorúnak tűnt, muszáj volt segítenem rajta. Könnyeden felálltam tehát és átsétáltam, majd leültem mellé. Kedvem lett volna elpakolni minden hülye alkoholt. Én nem ittam soha, nem hagytam, hogy elhomályosítsa az elmém valami efféle borzalom. - De. - válaszoltam, csak azért, hogy mondjak valamit. Fogalmam sem volt, mit kell tenni ilyenkor. Nem igazán volt kapcsolatom más emberekkel, fogalmam sem volt, hogyan kell megvigasztalni valakit. Ráadásul ami az ő baja volt, azon rajta nem tudtam segíteni, maximum, ha meggyógyítom azt a másik nőt, az segített volna... de nem is tudom, ezt nem tehettem meg. Végül, mivel az nem volt állapot, hogy én tudtam mindent, de ő nem tudja, hogy tudom föltettem egy buta és értelmetlen kérdést, ami talán őt majd megnyugtatja. - Mi a baj Paul? ~ Mintha nem tudnám... oh botor képmutatás! ~ Csak néztem rá, smaragdzöld szemekkel próbáltam szuggerálni, hátha elárulja szóban is, amit én már tudtam. Bevallom egyszerűbb lett volna az élet, ha tud a titkaimról, habár akkor úgy hiszem haragudott volna, amiért olvasok a gondolataiban. Igen, biztos haragudott volna rám ezért.
Amikor odaül mellém mintha kicsit megnyugodnék. Mindig ilyen hatással volt rám, ha a közelemben volt. Gyorsabban vert a szívem, de a gondolataim megnyugodtak. Persze most a gondolkodás nem éppen az, ami a legjobban megy, tekintve, hogy az agyam éppen vígan lubickol a whiskys medencében és éppen saját nekrológját írja a májammal együtt. Sebaj srácok, eddig elhoztatok, innen majd visznek a mentők a detoxba, köszi az eddigi kemény munkát, főleg a májamnak. Mikor megkérdezi, hogy mi a baj, csak odatolom elé a megviselt levelet, és igyekszem nem belenézni azokba a smaragdzöld szemekbe. Vajon tudja? Sokszor tűnt úgy, mintha előre tudná, hogy mit akarok kérni tőle, de persze jól titkolta, csak apró dolgokban tűnt föl. Nem akarok a szemébe nézni, mert még józanul is alig tudok visszafogni magam a közelében. Az a szempár megvadít, imádom és szívem szerint elvesznék bennük, hogy többé sose találjanak meg. Mikor látom, hogyan néz az alkoholra fölállok és elindulok a hűtő felé. Vajon miért imbolygok így a ház? Annyi eső még csak nem esett, hogy az épület meginduljon lefelé az utcán, mint valami elcseszett hajó… Bezzeg én egyenesen állok, már amennyire ez a rohadt dülöngélés engedi. Az egész világ kifordult a helyéről, vagy mi van? Nagy nehezen elérem a hűtőt, félretolom a whiskyt, a pálinkát és a sört, majd felnézek Cassie-re. - Barack vagy szőlő? – kérdezem, miközben még a bort is arrébb tolom, hogy felfedjem a gyümölcslevek tartózkodási helyét, amit Ash esetleges látogatásának esetére spájzoltam el itt. A srácot is meg kell látogatnom valamikor, mert egy ideje már nem láttam nyomát, és ez zavar. Ki tudja, hogy mibe tenyerelt bele szerencsétlen. Meg szólnom kell neki, hogy a meló sztornózva lett, csak át kell fogalmaznom, merthogy ő nem hiszem, hogy értené ezt a rettenetes mennyiségű szlenget. Még én magam sem kedvelem, ami azt illeti, sosem szoktam használni, csak ha jól be vagyok rúgva. Kinézek az ablakon és a megszokott utcakép fogad, nem pedig az, hogy vadvízi vágtában rohanunk lefelé egy hegyoldal irányába. Hmm, akkor viszont én vagyok éppen tajtrészeg. Abba kellene hagynom az ivást, azt hiszem, ameddig még két lábon tudok járni. Ha már nem, ott azért gáz van…
Amikor bármilyen hosszú lelkizős beszéd helyett egyszerűen az orrom alá tolta a levelet, akkor átfutottam gyorsan a sorokat. ~ Nos igen, akkor jól értettem... ~ Kivételesen szomorú volta, hogy a megérzéseim és a gondolatolvasás működött. Ez egy olyan dolog volt, amit nem akartam tudni, nagyon nem. Csak felnéztem rá, valami okosat akartam mondani, de ez sem ment. Az emberek meghalnak, elmennem és nem marad nyomuk. Rengeteg embert láttam már meghalni, sokat éltem, és sokak mentek el mellőlem. Megszoktam a halált, habár soha nem barátkoztam meg vele igazán. Aztán figyelem ahogy föláll és megindul.... ~ Vajon ez valami egyedi táncos koreográfia, vagy nem tud egyenesen járni? ~ Figyeltem a távolodó hátát, ami sok irányba mozgott, csak nem a megfelelő módon. Kezdtem aggódni, hogy esetleg kicsit sok volt neki a jóból. Az alkohol mindig is csak rosszra volt jó, utáltam. Aztán a kérdésére csak elmosolyodtam, az megnyugtató volt, hogy annyira még magánál volt, hogy megkérdezze mit innék. - Barack. - mondtam nyugodtan. Aztán figyelem ahogy kibámul az ablakon, mintha keresne valamit, vagy nem is tudom. Óvatosan az ölembe ejtem a kezeimet, hogy ne álljak fel, menjek oda és rázzam meg, hogy szedje össze magát, mert ha elissza az agyát, az nem segít! De csak ültem és néztem a küszködését, nem akartam siettetni. ~ Ha kész lesz rá, beszélni fog... ~
Visszazökkenek mellé, kezemben az egész doboznyi baracklével, amit még némi totojázás után fel is bonok, majd megpróbálok elővenni egy poharat, de ez már nem tűnik eléggé könnyű feladatnak, így vissza is huppanok a hátsó felemre. Ezután, hogy a legyőzöttség érzését csillapítsam, magam elé vettem az üvegnyi whiskyt, de még nem húztam meg. Kedvem, az lett volna hozzá, de még várok vele egy kicsit. Inkább az arcára nézek. Teljesen biztos vagyok benne, hogy már átolvasta a levelet, de még az arcára kiülő érzelmekből is lazán leszűrhetném. Várok egy kicsit, azután pedig közelebb hajolok a pulthoz, mintha éppen rókázni készülnék, de csak lehajtom a kavargó fejem. Embertelenül berúgtam, ezt már most érzem, de nem akarom Cassie előtt kidobni a taccsot. Szerintem még nem készült fel a Róka látványára, legalábbis nem ma este. - Elmesélek egy történetet – mondom, miközben aprót kortyolok a piából. – Képzelj el egy csodás, verőfényes napot, a levelek éppen aranysárgák, valahol pedig éppen a New York, New York szól. A helyszínünk Brooklyn, egy névtelen általános iskola, amit már valószínűleg régen ledózeroltak a fenébe. – Itt megállok, de nem egy újabb kortyra, hanem azért, mert érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Nem akarom, hogy lássa, ezért inkább elfordulok, ezzel azonban elveszítem a biztos támasztékot, és majdnem kizuhanok a pult mellől. Kidagadó erekkel markolom a peremet, majd visszahúzom magam. Zavartalanul folytatom. – Egy szőke kissrác üldögél a pálya szélén, figyeli a vidáman labdát kergető kölyköket. Az enyhe szellő belekap az ócska kabátjába, arca konok, de belől szinte zokog. Ő nem játszik. Miért nem játszik a kisfiú? – Halkan fölnevetek, de rádöbbenek, hogy ez nem éppen az a pillanat, amikor nevetni érdemes. – Nos, a kisfiú azért nem játszik, mert biztos benne, hogy pár hét, esetleg hónap múlva tovább fognak költözni, akkor meg minek szórakozzon ő a többiekkel? Itt elakadok, és érzem, hogy az első könnycsepp legördül a szememből. A büdös fenébe, ne most! - Ekkor egy lány lép oda hozzá. A fiú csak egy megsemmisítő pillantást küld felé, de a vörös hajú lányt ezt nem zavarja. Megkérdezi a fiút, hogy ő miért nem játszik. A fiú elmondja neki az okot, a lány pedig csak nevet. Azt mondja, hogy akkor majd ő lesz a fiú barátja. És láss csodát: a fiút tizenkilenc évig kísérte a lány, jóban, rosszban, pokolban és mennyországban egyaránt. És most itt állunk, a rohadt, tetves világ készül ránk omlani, a lány pedig egész egyszerűen feladja! – Szívem szerint a falhoz vágtam volna az egész üveget, de türtőztettem magam. Mi lenne abban jó? Ránézek, és várom a válaszát. A könnyek megcsillannak a szememben, én viszont nem akarom, hogy lássa őket. Azt hiszem, ehhez már túl késő.
Amikor látom mivel ügyködik, és mibe bukik bele, megint legszívesebben megcsóválnám a fejem. ~ Igen, azt hiszem Paul részeg... méghozzá nem is kicsit... ~ Ezt persze csak abból állapítom meg, amiket olvastam, mert részemről még soha nem rúgtam be, úgy nagy általánosságban alkoholt sem ittam életem majd száz éve alatt. Nem láttam értelmét, és nem is kívántam... akkor meg minek? Viszont vettem magamnak egy poharat, töltöttem bele egy kis baracklevet és kortyoltam belőle, mialatt Paul történetét hallgattam... jobb volt, ha lekötöm magam, hogy ne szólaljak meg. Amikor befejezte, illetve talán csak szünetet tartott szépen leraktam a poharam és egy ideig csak néztem a szőke üstökét. Fogalmam sem volt, mit kéne csinálnom. Síró nőkkel se nagyon volt dolgom, de szomorú férfiakkal... végképp rejtély ez nekem... Úgy éreztem magam, mint akitől valamilyen olyan leckét kérdeznek ki, amit nem tanult meg. Azért is volt szar érzés, mert ilyen velem még soha nem fordult elő. Én mindent tudtam, mindenben a legjobb voltam... - Paul... - kezdek bele, majd el is akad a tudományom. ~ Most mégis mi a fűzfán fütyülőjét kéne csinálnom? ~ Kissé kétségbeesetten nézek a vállára, mintha onnan tudnám lepuskázni a megoldást, de nincsen semmi se odaírva... Végül óvatosan megérintem a vállát, kissé aggódva, de Doyle-t mindig megnyugtatta ez, szóval talán annyira nem fogok mellé. Óvatos vagyok, mint aki egy kóbor kutyát próbál megszelídíteni, meg totálisan tanácstalan. - Paul, nem mondom, hogy minden rendben lesz, mert ez nem igaz. Ellenben nem az a megoldás, hogy leiszod magad... Ha lerombolsz mindent, amit végre felépítettél, az nem megoldás a barátnőd bajára... Inkább próbálj erős maradni, hogyha neki erő kell, hát tudj neki adni! Ha te is elhagyod magad, akkor nem vagy jobb nála, akkor feladod te is. - ennél okosabbat nem tudtam mondani, sőt ez is hülyeség volt valószínűleg, szóval itt inkább csöndben maradtam és bátorítóan pihentettem a vállán a kezem, illetve inkább éppen hogy csak megérintettem. Nem szerettem túl közel lenni az emberekhez, zavart a dolog, de most talán így lesz a legjobb.
Amikor a nevemet mondja, összerezzenek. Egy pillanatra el is vesztem az emlékeim között. Kilencévesen, amikor hasonló esőben kimentem Lily elé a vasútállomásra, tizenegy éves korom, amikor együtt repültünk Londonba valami versenyére. Olyan voltam akkor, mint valami szerencsemaci, aki vinni kell mindenhova. Még szerencse, hogy az asztalára nem rakott ki, mikor ment a verseny. Aztán Tizenöt éves korunk, amikor Lily először szakított valami sráccal. Akkor meg sírópárna voltam. Istenem, hogy azt a srácot hogy megvertem azért, amiért megbántotta. Szerencse, hogy elfelejtette, hogy ki voltam. Mikor megérinti a vállam én az ellentétes kezemmel fogom meg a kézfejét. Olyan jó érzés valaki más érintését érezni most. Főleg, hogy ez a valaki Cassie. Szívem szerint megölelném azért, mert itt van nekem. Bár valószínűleg megütne és fölszaladna. Egyébként sem jó ötlet a részegen jött ötleteknek engedelmeskedni, én pedig nem is fogok. Ezt most nem akarok elcseszni. Azon, amit mond ellenben felhúzom magam. Hogy jön ahhoz, hogy ilyeneket mondjon? Nem is érti az egészet! MI maradt nekem az iváson kívül most? Mégis, az érvek úgy omlanak össze, akár a kártyavár. Nem tudok elmenni New Yorkba, tehát iszom. Nem tudok segíteni, tehát iszom. Még arra sem méltatott a drágalátos Lily úrnő, hogy felhívjon, tehát iszom. Ash cseszik fölvenni a telefont, tehát iszom. Tessék, babám, egész szép indokmennyiséget szedtem össze neked, nem igaz? Csakhogy ezek indokok és nem okok, a fenébe is! - Nem kellek neki, Cassie. Megköszönt mindent, amit én és Ash tettünk, aztán elküldött a fenébe. Nincs tisztán benne, de én már ismerem a stílusát. – Ismét lehajtom a fejem, de immár felé fordulok. Ezúttal nem tervezek leesni a székről, de azért imbolygok egy kissé. Na, ha követő körben el kell fordulnom, akkor máris jobb lesz az egész… Hirtelen mozdulok. Most nem gondolok át semmit, csak átkarolom Cassie vállát. Még elérem, bár kissé esetlenre sikerül az ölelés. Egy pillanatra a szemébe nézek, abba a gyönyörű, smaragdszín szempárba, majd előrehajolok és megcsókolom. Ha ellenkezik, akkor azonnal elengedem, ha nem, akkor még a hátán is végigsimítok, bár nem megyek mélyre. Nem akarom, hogy valami őrültséget feltételezzen rólam. Ja, mert egy csók nem ad rá indokot, mi?
Van abban valami szörnyen szomorú, hogy egy ember ilyen mélységekben és ilyen eltéphetetlenül kötődjön egy másik halandóhoz. És ha az egyik eltörik elvész az egész is és egy szív két felét viszi is magával a pusztulásba. Soha nem tudtam megérteni hogyan képes egy ember ennyire kiszolgáltatni magát. Mármint értem én, hogy a szerelem szép meg magával ragad meg minden... ~ Nah jó, nem értem. Egyszerűen felfoghatatlan, hogy valaki ennyire elveszítse a valóságba vetett hitét, hogy ez... ez... ~ Egyszerűen nem találtam szavakat arra a katyvaszra, ami a fejemben fortyogott, nem tudtam megérteni, pedig tényleg, igazán igyekeztem. Legszívesebben megkérdeztem volna tőle, ha ennyire rossz ez a lány, akkor mégis miért kötődik hozzá ennyire? Aztán végül nem tettem, az ő dolga volt, nem az enyém... Aztán hirtelen átölelt és megcsókolt. Úgy meglepődtem, hogy majd leestem a bárszékről... Nem azért nem volt rossz, illetve nah jó, a fenébe is, de! Nagyon régen nem ijedtem meg ennyire. - Ne Paul... - próbáltam tiltakozni. Amennyire sikerült kibújtam az öleléséből, lehetőleg úgy, hogy ne arccal nyaljam fel a padlót... Egészen kecsesen sikerült menekülnöm... mondjuk annyira, amennyire egy Richter skála szerinti 9,9-es erősségű földrengés kecses tud lenni... Kissé fázósan magam köré vontam a karjaim és úgy bámultam nagyra nyílt zöld szemekkel Paulra. Tisztára mint egy ijedt óvódás... Kicsit szánalmas, ha az ember lánya lassan száz éves lesz... - Figyelj Paul. Én nem akarok beletenyerelni semmibe, de megbántani téged, de nekem ez nem megy. Nem szoktam embereket vigasztalni és nem értem a dolgot, nem értek semmit... Tudom szánalmas, de így nem tudlak megvigasztalni... sajnálom. - tettem még hozzá. Tényleg sajnáltam, de akkor sem voltam képes rá, hogy visszacsókoljak, vagy megadjam neki, amit kér, az nem én voltam. Ennyi. Igen, néha szánalmas dolog volt, de ha most szánalomból megcsókolom, vagy valami még durvább, akkor azért örökre utálnám magam... és szerintem neki is meg lenne a véleménye rólam. ~ Nem ez így nem fog működni... ~
Először azt hittem, hogy valami nagy baj történt, amikor elhúzódott. Ja, baj az történt, főleg az, hogy én idióta megcsókoltam mindennemű figyelmeztetés nélkül. Jó, ezennel megfogadom, de ünnepélyes keretek között: ha ezt az estét túlélem… Nem, eszembe jutott valami jobb: ha ezt ki tudom magyarázni, akkor a következő hónapban nem iszok. De nem ám, még egy nyomorult korty alkoholt sem! Aggódva figyelem, ahogy „menekül” előlem. Egy pillanatra még a jelenleginél jobban is elszomorodok, aztán meg megbillenek de sikerül könnyűszerrel visszanyernem az egyensúlyomat. Végighallgatom, amit mond, amikor pedig végez fölállok és megtámaszkodok a pultban, mert elég csúnyán nézne ki, ha itt és most összeesnék. Azt hiszem az föltenné a koronát erre a borzalmas estére. - Cassie, én nem úgy értettem – mondom, és nagyon figyelek arra, hogy ne akadjak el a beszédben. – Nem azért tettem, mert szánalmat várok tőled. Az pedig, amit gondolsz, hogy akartam… Nem lennék rá képes. Veled nem. – Elhallgatok, és azon morfondírozok, hogy hogyan vágjam ki magam ebből a helyzetből. Erre mondjuk előbb is gondolhattam volna. Áh, átkozott ellenségem az alkohol, pusztítom is, ahol tudom… - Szeretlek Cassie. Legalábbis azt hiszem, hogy szeretlek… Csodálom, hogy egy olyan lány, mint te él ebben a szörnyű világban és képes volt megőrizni önmagát. Túl sokat beszélek. A kiképző őrmesteremnek is ez volt a problémája, amíg Jefferson le nem okádta a bakancsát bűn másnaposan. Minek iszik, aki nem bírja, könyörgöm? Mindenesetre azt hiszem, ideje lenne visszavonulót fújni, amíg még lehet. Megvárom, hogy mit válaszol, ugyanis rettegek a feleletétől, de tudom kell. Nem bírok továbbra is így élni, és nem fogom eljátszani ugyanazt, amit Lilyvel. Azt soha többé. Azoknak az elpazarolt éveknek nem volt sok értelme. Talán kaptam egy újabb esélyt, hogy jóvá tegyem, vagy pedig egyet, ami még mélyebbre ránt?
Kezdőlap
//
