Azért megnézem magamnak lányt. Vajon jót tudunk bulizni? Mert én bulizni akarok, tombolni, féktelenül inni és táncolni. Ha az őrsön kötök ki, akkor is toszok rá magasról. Ünnepelek! Vagyis talán vigyázni kéne, mert a kihágások felett nem hunynak nálam szemet. Kit érdekel. Egy kis buli még senkinek sem ártott… -Nem várok senkit.. – kicsit kapatos már a nevetésem. – De csatlakoz….yeaaahhh, buli vaaaan!!! – ekkor alszanak ki a fények, persze, hogy a hangulatomon dob egyet! – Mindenki csókolja meg a mellette ülőőőőtt! – egy frászt van kedvem megcsókolni a vöröskét. De jó hecc! Csattan is a csók az arcon, aztán meg egy jó nagy tasli az enyémen. Sziszegve ér hozzám a szép szóáradat. Csak megemelem a poharat búcsúként, ahogy a sötétben felpattan és átmegy egy másik asztalhoz. – Bulizni tudni kell. – ég a képem, az ujjai helyén, de kaptam már nagyobb pofont is az élettől, hogy ilyenen fennakadjak. A hangos zenére viszont nem tudom megállni, rázni kezdem magam. Még egészen jól megy külső szemlélőként a mozgás. Nem nagyon tud fejbe csapni sokáig az ital, nem tudom, hány poháron vagyok túl, de még bőven belém fér. Nem bírom ki, felállok és mennék, hogy érdekel is, de valaki ropjon velem, amikor meghallok egy hangot. -Egy feltétellel. – dobom félre a hajam, majd emelem fel a kezem. – Ha táncolsz velem utána. A mosolyától egy pillanatra ugyan megfagy a fejemen a mosoly, ami éppen körbeöleli fültől fülig, de segond. Fék, hogy féljek? Az nincs most. Mire féljek? -Ja… mit kérsz? – lépek vissza, már majdnem elindulnék. Nem vagyok gondolatolvasó, nem is ismerem, hogy mit kedvelne. Így kérdeznem azt kéne, hogy hozzam is. Az asztalon elé csúsztatom a poharat, majd az enyémet csak felhajtom. Táncot akarok, mozogni. -Csörgünk? – ha nem jön, akkor is megyek. Megfogom a kezét, ha engedi, de ha érzem, hogy nem akarja, akkor egyedül megyek. Nem szokásom ennyire tolakodónak lenni, de a jókedv az tombol bennem. Kulturált tánc ilyenkor nem jár, a kígyó mozgásomat sem vethetem be, annyi kontrol még van nálam, hogy tudjam, ne filigrán mozdulatokkal kússzam ki, akárhová is, ahol táncolni lehet. Nem vagyunk egyedül, szép kis tömeg ropja már ott.
Feltétellel? Hát a pofám leszakad! Farkasom a pajzsom mögött morog, mint egy sebzett állat. Mi az, hogy valaki nekem szab feltételeket? Kedélyes vicsorral akarok odavágni valami tahót, amikor eszembe jut, hogy ma jobb lábbal keltem és bulizni akarok, szóval beveszem a nyugibogyót és elengedem magam. - Lökjed! – hagyok lehetőséget, hogy közölje a feltételeit, majd felvidámodva bólintok. - Óh, ez nem is feltétel, ez alap dolog, szóval naná! – közlöm, s így már mindjárt más a leányzó fekvése is. Vigyorgok, mint akinek muszáj, szemtelenül végigmérem a másik szöszit, bejárva testének minden négyzetmilliméterét a pillantásommal. Igen, ez az a nézés, amit úgy hívnak, hogy tekintettel való vetkőztetés. Egyszerűen ilyen vagyok, s ha megérzem a zavarának édeskés illatát, akkor még rá fogok tenni egy lapáttal. Mert így a vicces, legalábbis engem így szórakoztat a helyzet. - Long Island Ice Tea. Ha van. Ha nincs, akkor mindegy, csak üssön! – kacsintok. Nem is gondoltam volna, hogy hoz inni, de tetszik ez a szerep. Elég vagány vagyok, de sosem volt ellenemre az, ha kiszolgáltak. Lám, s még kérni sem kellett. Jó fej ez a kis hamvas emberhús, remélhetőleg ilyennek is marad. Egész képes volt elfeledtetni velem, hogy mi olyan ismerős benne. Akármit hozott, nem tart soká, hogy eltűnjön a bendőmben. A koktélokat is ugyanolyan hamar tudom leküldeni, mint egy kupica akármit, van huzatom, erre szokták azt mondani. - Mi vagyok én, kígyó? – kérdezek vissza felröhögve. Csörgünk? Anyám! Utoljára vagy száz éve hallottam ezt a kifejezést. Még Amosként használtam, s akkor még menőnek számított. De egy mai csirke szájából. Nevetőgörcsre sarkall. - Hát hogyne! – fogok rá a felém nyújtott kézre, s emelem fel csinos hátsómat a székről. Kecsesen, ragadozóként lejtek el a táncparkettig. Az „ahol ropni lehet” felőlem az asztal teteje is lehetne, követem Samet akármerre. Amint odapenderülünk egy alkalmas térre, azonnal átadom magam a ritmusnak. Sosem voltam szégyenlős, azonnal beletekerek csípőből, hátradobom hajamat és kezeimet végigsiklatom kétoldalt a testemen, csak így, érzékiség alapfokán. - Neved? – teszek fel azért egy kérdést is, mert nem akarok – egyelőre – udvariatlannak feltűnni. És az is tény, hogy ahhoz, hogy kérdezzek, közelebb kell óvakodjak a partnerem füléhez, minek következtében testfelülettel is nekisimulok itt-ott. Jelezve ezzel, hogy a kulturált tánc engem sem érdekel.
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
Simán leveszem, hogy végigmér. Még negyed józanan is királyul megy a radar. Vagy csak ködösít? Nem tudom. Vigyorogni kezdek, mint a bájgúnár. ~Ha tudnád, hogy mellényúltál, szöszi.~ -A vodka. Az üt. Hozom a teádat. Na, persze, azért az út és a járás nem olyan egyenes visszafelé, de aki közben lötyög, de főleg, mert nem tud egyenesen járni, az így járt. Ahogy felhajtja az italt, nagyjából annyi idő alatt, mint én a sajátomét, leesik az állam. -Ezdúúúrva! – majd felnevetek. A visszaválaszra csípőből dobom a választ. -Aham. Azok mindig szépek, és ha unják a banánt, új bőrbe bújnak. – röpke szünet áll be nálam, foggalmam sincs, miért mondtam ezt. De tény, hogy a kígyókat szeretem. - Legyél sün! – vágom aztán rá büszkén. Tudok én! Ennyi piával bennem meg pláne. Állítólag az alkohol mindenkiből a valós énjét hozza ki. Nekem a jófej, jókedvű ember bukik ki, és csak a tapasztalt szem láthatja rajtam, hogy a már úgyis mindegy hozzáállással teszem. Ha lehet bulizni, minek sirassam nyomorult életemet és énemet. Inni kell rá és nevetni! Egyszer élünk. Táncért nekem sem kell a szomszédba menni, márhogy a képességért. Jó a ritmusérzékem, táncolni szeretek, így a mozgás sem kényelmetlen számomra, mint a legtöbb bigének vagy fószernek. Élvezni akarom az életem, amíg és ahogy tudom, és ahogy én akarom. A jó mozgású tánc pedig az. Mégis megáll félúton a kezem és inkább más formába teszem a mozdulatot. ~Közöd?~ már majdnem foghegyről vetem oda a visszakérdést, de aztán vállvonok magamban. Buliiii vaaan!!! -Előbb te. – ahogy zavarna az érintés egyes helyzetekben, máshol, mint például itt, ha úgy hozza a tánc, a mozdulat, hozzá érek a másikhoz. Pedig nagyon össze tudok rázkódni más helyzetekben. -Chr…- csuklik egyet a hangom. – Sam. – tutkóra el fogom felejteni, hogy milyen álnevet mondtam, így maradok a sajátomnál. Bár tény, hogy Casy/Casey is elfogadott, adott második nevem, de rühellem használni. A Sam jobb. -Azt ne mondd, hogy errefelé laksz. Még életemben nem láttalak. – adom tovább a formát, a ritmust követve, énekelni is kezdek a dallal együtt. Nem mondom, hogy rossz hangom lenne, de azért ennyi pia után… Aztán hirtelen engedem le a karom. Lassú zene következik. Leengedem a nagyban a bulis táncot váró karjaim. -Akar a tököm lassúzni. – ezt úgy félig hangosan bele is susogom a tömegbe, néhol kuncogás fogadja a hirtelen elment jókedvemet. – Gyors táncot akarok! - kiáltom a pult felé, de már vigyorogva, úgy is fordulok a táncpartneremhez. - Még egy kör?
Ó, a szöszi sose nyúl mellé, csak ezt a másik szöszi nem tudja. Mindenkinek van nyitja, csak meg kell találni. Hogy a testén vagy a lelkén, az már mindegy. A macska mindig tudja, hogy merre csalinkázik az az egér, amivel játszani lehet. Az energiái meg úgyis vibrálnak előttem, csupasszá téve és a képembe üvöltve, hogy mennyire nyomorúságosan gyönyörű is. Amilyen én sose voltam, amikor abban a cipőben jártam, amiben ő csattog. A. Kurva. Életbe. Félelmetes.. mámorító. És legszívesebben struccá változnék miatta, aki a betonban loccsantja szét a fejét homok helyett. Meg se érdemli.. - Tudsz te, ha akarsz! – csókolok bele a levegőbe, követve a mozgását, melyben semmi biztonságosság nincsen, bizonytalan, kacskaringós és mégis állati szexi. Vajon tudja? Vajon mást is felizgat vagy csak engem és engem is csak azért, amiért? Nem akarom tudni. Nem akarok foglalkozni vele, de ma az enyém, vele fogom végigtáncolni az éjszakát, az biztos! - Kösszöntyű! – veszek elő, amit újonnan tanultam ebben a nevetségesen felfordult, mégis az Amos-korszaknál sokkal nyugodtabb, átlagosabb világban. - Van huzatom. Na, gyere! Csapassuk! – már a bulit. Ha csörögni szabad, én is elő tudok állni egy cs-betűs szóval, ami illik ide. Tele vagyok meglepetéssel ma és feszültséggel is. Túl keveset ittam ehhez, pofán töröl a múlt. Felnevetek, hangosan, de a zene így is elnyomja. - Ahogy én! Belenyúltál, kígyó vagyok. De még milyen kígyó! – erről sokan tudnának mesélni, s nem csak a bőrváltásról. Rettenetesen szórakoztat az, amerre haladunk, még akkor is, hogyha kéne egy valag alkohol ahhoz, hogy istenesen berúgjak. Vagy be lehet mákolni pusztán valakinek a jelenlététől is? Még sose próbáltam, ebben nem volt részem. A magam kifordított képével múlatom az időt, s ez azért elég kemény. - El ne menekülj! – tartom fel mutatóujjamat, majd a pult felé slisszanok, hogy lecsapjak egy üveg whiskyre. Nem szégyellem ezt sem meghúzni, a sötét színű üvegben úgysem látszik, hogy mennyit ittam le belőle egy húzásra. Még nem a felét, de azért ez már legalább meg fog látszani, érzem, ahogy szétárad tagjaimban, eltiporva az amúgy is béka segge alatt leledző gátlásaimat. Visszacsusszanok Sam elé. Játszik velem! De édes. Ha lúd, legyen hát kövér. - Tria. – csókolom bele a kettőnk között feszülő hangos és fülledt semmibe. Nesze, megkaptad, hát most ide a neveddel édesem! Kérdőn nézek rá, s közben érzem, ahogyan torkomba tolul a harag. Utálom magam, évek óta nem gyűlöltem ennyire. S ennek mind ő az oka! Szálanként tépném ki a szőke haját, hogy aztán.. nem, nem. Amos óta nem. Többé nem akarom, nem ám! - Rájövök, ha átbaszol! – vágok közbe. Hiheti üres fenyegetésnek, eszet elivott megszólalásnak, de nem az. A hazugságnak semmivel össze nem téveszthető szaga van, s én farkas vagyok, érezni fogom. Az övét is, még nyakig felrántott pajzs mögül is. Hozzám képest újszülött, s ez a gondolat elég beteg képeket indít el a fejemben. Újszülöttel sem még.. talán ma lesz a napja? Nem foglalkozom vele. Inkább táncolni akarok, csak azt, csak itt, csak vele! - Nemrég költöztem. - eszemben nincs megmondani, hogy a kúriában lakom. Annyit még nem ittam, s nem is fogok. - Nem tudod, mit vesztettél! – kacsintok rá szemtelenül. A lassú zene elég lohasztólag hatna rám, hogyha ugyan lennének lohadni vágyó tagjaim. Ordítozni nem fogok, megteszi helyettem más. Vállat vonok. - Felőlem! De a pultnál. - nyúlok a karja után, s indulok meg vele a pult felé. Arrafelé hagytam az üvegemet. De bakker, ki lopta el? Mindegy, pénzem akad, majd veszek másikat. - Mi kell, Sam? Most én fizetek. – s közben nagyon remélem, hogy csak egy lassú szám következik. Ma nincs hangulatom ehhez se. Én még a depresszív énemet is gyors zenére tudnám kiélni, azt hiszem.
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
Teljesen buli hangulatban vagyok. A féktelenség nem a tombolást jelenti számomra, hanem az extázist. Vagy ebben vagy, a sütésben, de legfőképpen a hackelésben élem ki. Abban vagyok a legjobb. A zene is rátesz erre egy lapáttal, nem mellesleg maga a pia is, amit ismételten megtoldok még egy adaggal. Még pár ilyen és huhúúú… szóval csak csínján ezzel, mert én ma még táncolni is akarok. Csörögni. Ha érzékelném is a feszültséget a szőke démonban, sem érdekelne. Annyi minden szar történt velem, majd pont azon fogok vinnyogni félrészegen és totál extázis szélén, hogy feszült. Szülinapot ünneplek, az ünnepelt ugyan sehol. Fizikailag. Lélekben mindig velem lesz. Erre elvigyorodok. -Gyönyörű kígyó…. – ami szép, ragyogó és elbűvölő, megdícsérem. És benne van valami, ami megfogott. Nem úgy, úgy sosem, mert olyan téren senki sem érdekelt. A szerelmi vallomás sem arról szólt akkor, hogy döngessünk is. A lelke kellett, abba szerettem bele. Pofára is taknyoltam. Beledkezem a zenébe és a táncba, az extázis teljesen beborít. -Pedig nekem úgy tűnik, te menekülsz! – addig két csajjal dobom össze a formát, láthatóan tényleg extázis tetőfokán tobzódom. A mozgásom is biztosabb lesz, a ritmus teljesen átveszi az irányítást. Megszűnik a világ többi része és csak a buli van. A név visszacseng bennem. Furi név. Meg én is furi vagyok, aztán meg kit zavar? -Én? – bökök magamra. – Én nem baszok át senkit. – ez így igaz, és még pontosan is fogalmaztam, igaz, nem arra válaszoltam, ami a felszólítás volt. Fel is nevetek ezen a tényen és táncolunk kettesben tovább, visszarántom a zenébe. -Akkor itt az ideje bepótolni! – és pont ekkor van vége a számnak. A nemlétezőmbemááár! A karomról megpróbálom lefejteni, hogy a kezemet fogja. Az ilyenre érzékeny vagyok. -Vodka. Pancs nélkül. – mást iszok, ott játszok kiskacsást a pultra. Ahogy megkapom, üdvözlésre emelem a poharam. Nem fogok abból kérdést vetni fel, hogy ki hívjon meg kit. Meghívtam, meghívott és így ennyi. -A bulira! – felhajtom. Azt hiszem pár kupica és teljesen vízszint lesz. -Jól rázod, isteni veled csörögni. Még nem is volt ilyen jó buli hangulatom. Csak még egy lassú és fejest tolok a betonba. Láthatóan nem lassúra és nyalifalira vágyom. Még ülve is az előző szám ritmusára csörgök, viszont most van igazán alkalmam jó alaposan megnézni Triát. Mondhatnám, esz az irigység, de akkor nő akarnék lenni. Nem akarok nő lenni. Férfi sem. Már nem. Így érzem jól magam. De nagyon is vonzza a tekintetem Tria, a belőle áradó, nem is tudom mi. Mintha már régóta ismernénk egymást. A pultra csapok nyitott tenyérrel. -Még egyet! Ez most az én köröm! Mit kérsz? Felhúzás után folytatom. -Mitől vagy nekem ismerős? – hohóóóó, ez már ütött…. nyista több pia, még négykézláb sem tudok hazamenni, viszont erre táncolni kell. -Szuper a neved … jelent is valamit? - elég komoly fáziskésés, de ami késik, sose múlik. -Jáháá, végreee!!! Gyere. – csapom össze a kezem és most én fogom meg Tria kezét és vezetem vissza a táncolókhoz. Most már bátrabb vagyok, de nem a pia miatt. Kell egy bizonyos idő, megismerés, mire meg merem tenni és most már hagyom, hogy tánc közben egymáshoz érjünk és én is nyitok.
- Sssszzzz.. – nyalom meg mutatóujjamat, s érintem azt saját bőrömhöz, sisteregve hozzá, vagy sziszegve, ki minek fogja fel. Mindenesetre a mutatóujj az ajkaimra vándorol, s a zene ritmusára siklik lejjebb állam vonaláról nyakamon – ahol régen az ádámcsutkám foglalt helyet, hjaj, szinte hiányzik bizonyos pillanatokban, bármennyire is legyen gyomorforgató ez a gondolat – hogy aztán dekoltázsomon haljon el a mozdulat a fekete háló anyagán kebleim halma között. Nem vagyok mellesleg erős, de amim van azt nem szégyellem kitenni. Mondjuk most a push up az nem játszik, csak háromszöges szabású bikini felsőnek felel meg az, amit viselek. A hízelgését imáimba foglalnám, hogyha ugyan tudnám, hogy mi is az az ima. A szellemekhez sem rimánkodom már igen régóta, elvesztettek engem, ahogyan én is elveszthettem volna a józan eszemet. Egyesek szerint meg is tettem, de az én véleményem az, hogy még mindig túl normális vagyok. Hányinger kerülget attól, hogy nem érzek felőle hazugságot. Bezzeg, ha tudná! Ha tudná, amit én tudok.. bár talán tudja, s sajnálhatnám érte, hiszen.. nem, nem sajnálom. Ő nem fog élni annyit a tudattal, amennyit én. Ha rajtam múlik, akkor pláne nem. Vagy mégis? Nem tudom, hogy mi lenne a legjobb ötlet, de inkább eliszom a gondolataimat, kitáncolom őket magamból, mert sosem az eszemmel éltem, s nem most kívánom ezen a szent helyen elkezdeni. - És meg? – kicsúszott, szégyellje a rosseb. Beleröhögök a kérdésbe, s amennyire vágyom a válaszát, annyira nem is akarom hallani. Ehhez nincs elég mámoros a hangulat. Mindegy, már így alakult, koncentráljunk a valóságra. A kezemet ugyan nem rázza meg, de nem is szorongatom. Az előbb viszont megkapta a nevemet azelőtt, hogy elmondta volna az övét, szóval elég lesz a dominanciából, ahhoz nagyon kicsi még, meg különben is! - Kettőt, duplán. És én is kérem ugyanazt. – ne érje szó a hát elejét, állatira bőkezű tudok lenni, főleg amikor elfelejtem, hogy mennyire keveset is bírnak még a legedzettebb emberek is. Elénk kerül a pia, felhajtom az egyiket, de a másikkal még várok. Figyelek. Hogy mit is? Mindent. Ami látható, ami érezhető. Energialesen vagyok, mert így esik jó. - A mámorra! – toldom meg ezzel, s végül is eltűnik a második italom is. Koccintok is, hogyha úgy hozza össze a mozdulatsor. Vagy csak lengetem a poharat. Marhára mindegy, a lényeg a benne leledző folyadék, s az a kellemes érzés, ahogy a torkomon leszalad. Vált a zene, s gyorsabb szám következik, minek hatására elgurul a maradék gyógyszeradagom is. Egy kecses libbenéssel a pult tetején termek, s kezemet nyújtom Sam felé. - Innen nagyobbat lehet a betonba ugrani! – kiabálom túl a zenét. Remélhetőleg nem lesz ellenére a pulton való táncolás. Ha mégis, akkor majd lepattanok. De egy számot csak kibírunk odafent. Bírom, hogyha néznek, jobban beindulnak tőle a hormonjaim. Vállból indítom a tekerést, melynek a következő szakasza a mellkas, hogy aztán csípőirányban távozzon belőlem a hullámzás. Vagy Sam mellett, vagy egyedül. Egyedül mondjuk unalmas odafent. Vagy így, vagy úgy, de egy szám után úgyis lemászom. Ha feljött mellém, akkor vele. Balhét nem akarok, most másban élem ki magam. - Ugyanazt, amit az előbb. – teszem vissza csinos, fekete bugyival takart hátsómat a bárszékre. A kérdést nem tudom hová tenni, azonnal nyúlok az energiái után, hogy letapogassam őket. Mi a fenét nem veszek észre? Végül örömmel konstatálom, hogy nem én vagyok a helikopter. Tipikus szöveg, hát még tipikusabban válaszolok. - Nem tudom. Talán utána kellene ennek járnunk mélyebben is. – nyalom meg a szám szélét. Nem kifejezetten arra a mélységre gondolok, de értelmezi, ahogyan akarja. - Tri, mint három, A, mint A. Autumn Amber Autenberry. – hangsúlyozom jól ki a szókezdő A-kat. Nem gondolnám, hogy emlékezni fog rám, így nem is bánom meg egy pillanatra se, hogy elárultam a nevemet. Hagyom, hogy a kezem után nyúljon, szinte engedelmesen simulok az érintésébe, hogy aztán a parketten ő lehessen az, aki megkapja az engedelmesség lehetőségét. A dereka után nyúlok, hogy közelebb ránthassam magamhoz, s mivel kis terpeszben állok, enyhén oldalvást léve neki, így hogyha nem mozdul el, akkor derekát elengedve a csípőjétől indulva táncolok egyre lejjebb a lába vonalában – hah, élő táncrúd, mily vicces ez. Nem érek hozzá a mozdulatsor közben - hogy végül a vádlijára fogjak rá és ha már kígyós hasonlatnál játrunk és azzal éltünk, egy kecses testcsavarással toljam ki a fenekemet, mielőtt felemelkednék a rúd mellett. Eleresztettem, nem simogattam. Ajtóstul a házba soha. Na jó, ez nem igaz. De most jobban tetszik az a játék, melyben hagyom őt rontani. Ez csak tánc, nem igaz, Hiába mondják, hogy minek az előszobája. Most kivételesen még nekem sem az a lényeg, hogy.. bár azért , van amit bevenne a gyomrom, azt hiszem.
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
Felnevetek a sziszegésre, elvégre, ha valaki ezen nem sértődik be, hogy kígyónak nevezem, mert a pozitív értelemben használtam, nem negatívba és ez lejött, akkor azt értékelni kell. Tetszik a mozdulat, lesem, szép mozdulat, hívogató. Másoknak. A mozdulatban gyönyörködök és tanulok. Már amennyit alkoholgőz és extázis közepén lehet. Van a kisugárzásában valami, ami idegen, fejfájást indító, amit mindig is utáltam, és van benne valami delejesen hasonló, amitől úgy érzem, ismerjük egymást. Mindezek halvány érzetek, a buli hangulat miatt ezek elnyomódnak, de a tudatom hátuljában ott mocorognak és figyelnek. -Ha lenne mivel, se tenném! – azért a fáziskésés értelmezésben megvan, őszinteség ezer fok feletti, humorral. Abban szerencsés vagyok, hogy nincs erre ingerem, mert már rég a diliházban kötöttem volna ki, vagy végérvényesen a dutyiban. És most azt a lélektörő, megsemmisítő borzalom is a háttérbe szorul, ami három éve történt velem. Az alkohol jótékony hatása. Egy jót röhögök a válasz után, mert érzem a helyzet morbiditását. -Az ext….ázisra. – na, ez tényleg kezd nehezen menni. Ahogy bevág az első kupica, ösztönösen a másodikra nézek, majd vigyorogva Triára. Hogy nem hagyott még faképnél… millió PASIT kapott volna meg ennyi idő alatt, én meg egyedül is el tudom inni a józanságomat. Boldog vigyor a képemen. Nézem, ahogy felpattan az asztalra. Tojok én arra, mi illik, mi nem és mi most bulizuuuunk! Felmászok, és ezer cseresznye, hogy magas vagyok, mert az első próbálkozásnál felbuknék a pult mögé. De mázli és máris fenn vagyok. Egyeneseben jobb, és a magasság sem szédít. -Hatékony gyógymód! – vigyorgok. Néznek. Nézzenek. Pasiként jöttem ide, így nem most fogok nőies táncba kezdeni, azt meghagyom Triának. Azt viszont előadom, hogy csodálom a lányt és hogy rázom a hajam. Az extázis teljesen tetőfokon van, elégedetten lihegve bukok a székre, figyelmen kívül hagyva, hogy két gorilla is jött volna a pulthoz, hogy leszedjen bennünket, de erre dobtam egy nagyon is csajos puszit a kezemmel és mosolyogva integettem nekik, mire ott maradtak, ahol vannak. Na, azért. Bulizok, nem balhézok. Hatalmas ováció a vége, ismét puszikat dobok és közben Triára is mutatok, elismerően. Tud. Én csak követtem. Nem izgultam be rá. Dévaj istennőként mozog, meg is fogott vele, de hogy nálam semmilyen hormont nem indít be ezzel, az is biztos. Szükségem van hormonra, kapok is kezelést, de éppen azért, ami és aki vagyok, nem indulok be. Egyszerűen teljesen élvezem az extázist, a pihenést, aztán az újabb extázist. -Csak ne gyökérhez, ha kérhetem. – nevetek fel. Családfa, basszus. A fejem fáj, erre inni kell, fel is hajtom a másodikat, miután kiintettem. Először egyre nagyobb szemekkel figyelekkel a nevekre, majd a végén felnevetek. -Asztem, hogy ezüsstfa. Biztos nem fogom elfeledni. – nevetek. – Szuper, látom, nemmm cccsak nekemmm vannak érrdekessh szüleimm.. – hohó, nem kéne beszélni, vihogni kezdek, ahogy a szám elé teszem egy rövid időre a kezem. Inkább irány a tánctér! Még józan akarok lenni. Mosollyal fordulok hátra, hogy jön, töröm az utat, amit nem is kell annyira. Az odarántáshoz vigyorgok, még ha mocorog is bennem ösztönösen a reflex az érintéstől és odavonástól, ám ahogy látom, mit akar, veszem a lapot. Talán, ha akkor ott részeg lettem volna, tajrészeg… ritmusra ingatom a fejem és a felemelt kezeimmel is csettintek hozzá. Egy pillanatra megáll a lélegzetem, amikor megfogja a vádlim. A test emlékszik. Nem akarok! Eltolom magamban az érzést, hogy elmúljon, elvégre most jó van, most vidámság van. Ehhez a teljes extázis is rátesz, az elsöprés sikeres és hozzáadok egy lapáttal, ahogy rátekintek és hullámzó mozdulatot teszek, éppen akkor, amikor emelkedne fel, mintha a testem lenne az, amin feljebb dobódik. Csábító, ahogy táncol, más már rég tobzódna másban is, nekem a lelkem merül el benne. Egy finom mocorgás beindul a fejemben, miszerint nem kéne tovább játszani vele, nem is játszom vele véleményem szerint, mert nem akarom megbántani. Ahhoz azért ismerem az embereket, hogy sejtsem, meddig kéne menni. Az extázis magával ragad, és letérdelek elé, megrázom a hajam. Nagyon fájdalmasan nézhetek ki, de tehetek róla? Érintés és bejegerjedés nulla effecttel mi a francokat lehetne tenni? De amikor állok fel, megfogom a derekát, de a kezeim egyértelműen érzékelik, ha Tria nem akarja és azonnal elengedem. Végül ismét csak a levegőben csápol a kezem. A fejrázás annyira nem egészséges már, nem csak, mert alkohollal tele. A szám véget ér, azonban ami felcsendül, arra egy hatalmasat rikkantok. A kedvenceim kedvence. A teljes extázis legnagyobb tetőfoka ér el közben, valóban csak hárman léteznek a számomra. Tria, a zenére vadulás és én. A végére teljesen kifulladva megállok, megint lassú van. -Issteni veled táncolni. – vigyorgok. Nem is baj, ahogy múlik a teljes extázis, úgy fog el a szédülés, enyhe formában. Lehuppanok vissza a boxunkba. Kimerültem és nagyon is a fellegekben érzem magam, folyton vigyorgok, de tudom, hogy ezzel zártam a mai napi bulit, a fejem és gyomrom is jelzi. -Ennnni kkkénnnnee vvvallammmmit. N…nnem csak inni. – enni elfelejtettem közben. – bbbárrr… hhkkk… márrr mindd…. – ismét felnevetek, legyintve. Rókázni nem fogok, az még talán sosem sikerült. De hogy beszélni nehéz és az jelzi, hogy lassan jön a ko szakasz, abban is biztos vagyok. Táncoltam, most enni kéne még egy kicsit és jobb lesz. Tria társasága feldob, vágyom arra, hogy vele tobzódjak, osszam meg az extázist.
Érzem őt. A zsigereimben mozog, bennem lejti szentségtelen táncát, bensőmben pattog, mint valami ismerős undormánnyal teli báb. Egyszerre vonz és taszít, akarom és nem akarom, annyira, hogy majd' beleőrülök. Ha fiatalabb lennék, akkor meg is zakkannék az érzéshalomtól, mely átjár, s melyek összes szimfóniája rejtett előle, hiszen hamvas, tiszavirág életű lélek csupán, pötty az idő folyamán, gusztusos partner egy féktelen éjszakához, de semmi több. Még. Semmi Több. - Minden csak kreativitás kérdése. Tudnék mutatni pár trükköt. – dorombolok, magamba nyelve a múltam által felkívánkozó keserű epét. Ha lenne mivel.. nos, nekem volt mivel. Nekem mindenem volt, ami neki nincs, de boldogabb voltam tőle? Aligha. Most sem vagyok. Szentségtelen testvérigés lenne a miénk, s még csak azt sem mondhatnám, hogy a testvéremet meg nem, soha. Mert számomra a mondás – mely ékesen hirdeti rímmel, hogy reggel húgom, este meg más – abszolút nem tartalmaz tabukat. Sőt, számomra semmi nem tartalmaz azt. - Inkább ne beszélj! – adok egy kéretlen jó tanácsot az extázist illetőn. Én ihatok annyit, mint a kefekötő, akkor sem leszek részegebb, vagy legalábbis nem sokáig. Nekem a kontroll elvesztése pia nélkül is bármikor megy. Ujjaimat összefonom az övéivel, felrántom magam mellé a pultra, szemérmetlenül hozzásimulva a mozdulatban csípőmmel. Mivel terpeszben állok, így egy egész testtel kivitelezett hullámoz le tudok művelni a felrángatás lendületéből töltekezőn, s meg kell hagyni, igencsak úgy néz ki a dolog, mintha vízszintes felé haladó függőleges táncot lejtenénk. Vagy lejtenék. Nem érdekel. Élveteg mámorban tekergetem tagjaimat, annyi túlfűtött szexualitást tolva a mozdulatokba, amennyit csak elbír a nyomdafesték. Sőt, még annál is többet. Meglehetősen a helyzethez vagyok öltözve a neccruhával, s az sem zavar, ha bérhajadonnak titulálnak. Hajadonnak hajadon vagyok, s űzöm is, amit azok. Miért ne tenném? Állati testet kaptam, s különben sem voltam soha az önmegtartóztatásról híres. Egyáltalán nem zavar, hogy nem érzem irányából az izgatottság édes ízét. Pontosabban zavar, de nem azért, amiért zavarnia kellene. Tisztában vagyok azzal, hogy ellenállhatatlan vagyok ez nem is kérdés, ezen nem fogok fennakadni. Azért frusztrál, mert ettől csak még jobban megcsattannak bennem farkasom fogai, vérét akarja Sambe önteni, kiharapni belőle mostani létét és megajándékozni a soha-el-nem-múló korcsságra való ráébredéssel. Nem szemétségből. Rokoni jóérzésből. De mint mondják, a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. A farkas kushad, mert ezt akarom. Mi pedig táncolunk. Nem vagyok varázsló. Nem tudok benne vágyat kelteni és nem is érdekel. Már semmi nem érdekel, megérezve belőle az emlékekből töltekező félelmet megfacsarodik a lelkem. Mert olyanom is van, ha elnyomom, akkor is. A tánc folytatódik, mozdulok arra, amerre kedvem hajt, a véremben tomboló alkohol engem is megjárat annyira, hogy legalább pár percig a részegség álcájában tetszeleghessem. Nem moccanok olyan irányba, ami elhúzódást jelenthetne, sőt. Minden adott jelére kétszeres intenzitással válaszolok, bánja kánya, hogy úgy tűnik, mintha ruhástul hágnánk meg egymást a tánctéren. Az emberek buták, tudatlanok és semmit sem értenek. Ha nem itt lennénk ennyi kíváncsi szem előtt, akkor talán megmutatnék Samnek valami esztelenséget, valami undorító és gyomorforgató szeletet életem torrájából. Meg kéne öljem utána, vagy így, vagy úgy. Mindkettőnk szerencséje hát, hogy nem odakint vagyunk. - Hát akkor együnk! – kacsintok rá, cseppet sem tettetve azt, hogy azon a delíriumtrémensz-szinten vagyok, mint ő. - Gyere velem haza! – csúszik ki a számon az őrület cseppje. Nincs benne felhívás kerngőre, ez most nem arról szól. De nem tudom elereszteni. Kell nekem. Nem, mint kölyök, mert szar teremtő vagyok, az voltam mindig is. Házi kedvencnek akarom, relikviának a múlt ködéből felrémlő. Ha kell, harcolok is érte, de ő az enyém. Enyém lesz! Kétség sem fér hozzá..
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
Tettetett sértődéssel nézek rá. - És ki nem kreatív itt? Akkor nem lennénk itt. – vonogatom fel a szemöldököm. Kreativitás nélkül túlélni nem létezik. És imádok kreatív lenni. A sütikben élem ki és a ruháimban. A zene, a tánc, az extázis és az ígéretem, hogy jól érzem magam ma, kiválóan társul az alkohollal. Semmin sem tudok megsértődni, még arra is csak játékosan fújok egyet, cicakarmolásos utánzással, hogy inkább legyen csöndben és dobom magam tovább a ritmus okozta tobzódásra. Egyszerűen teljesen feldob, hogy veszi a lapot, a ritmust és mindent! Akarom, még, soha el ne múljon, ebben a pillanatban, ebben az érzésben maradni. Örökre. Attól, hogy vonzódni nem vonzódom egy nemhez sem, még tudom, mitől döglik a légy (vagy nem) és válaszként szintén erősen ingerlő és stimuláló mozdulatokkal folytatom. Botrány? Teszek én arra, hogy a környezet mit gondol, csupán az extázis teljes tetőfokát hintem feléjük is. Szexuális vonzódás nélkül, ám ezt érezni csak kevesen érezhetik. A földöntúli érzést másképp is meg lehet szerezni, lovagolni lehet rajta, száguldani a semmi és minden érzésébe, majd összeomlani és hagyni, hogy az érzékeid tovább száguldjanak, majd kimerülve melléd roskadjanak és tovább áhítozzák a pillanatot. Most ez nekem a tánc, a zene, az alkohol, de elsősorban Tria, akit hol követek, hol vezete a mámor szövevényes, kanyargós érzékeiben. Lehet, hogy mégsem ennem kéne. De kéne. Még nagyban veszem a levegőt - Assszemmm…. inkábbb kkkhagyommm.. ttta… - már nem tudom kimondani a taxit sem. – Felőlemmm mehettün…. Majd kialszom, mély bódulatban, most nem akarok másra figyelni, csakis a jókedvre. - Még szép! Hhhhhazakísérlek… én ffffizetem a taxit. Kkkkint egy lépés sem menne, aaaz…. – na, hát akkor inkább nem beszélek. A mámor még bennem van, az extázis tüze. Miért ne lenne? Megfogom Tria kezét és a tömeg szélén végigharcolva magunkat, ami sokkal inkább megint tánc és bódulat, nem bírom kihagyni, mint tömegben lökdösődés, mire végül le tudunk kint inteni egy taxit, ha velem tart. Remélem, hogy a taxiban még kibírom ko nélkül, a hideg levegő tényleg fejbe vágott.
- Jól van na, ne szívd mellre! – cuppantok a levegőbe, s hagyom elúszni ezt az egészet. Nem azért jöttünk, hogy megsértődjünk, hanem hogy kitáncoljuk a lelkünket is, vagy ilyesmi. Megadhatnám neki az örökkön-örökkét, szirupos fertőbe taszítva, azzá tenni, aminek lennie kellene. Csodás, megfricskált koronája lenne a teremtésnek, koronám legszebb ékköve, a másik felem, a kölyök, akin talán nem azonnal lépnék keresztül. Az acsargó akarja is, tutujgatná, szaggatná, lökne felé, hogy tegyem magunkévá, de az indián, az, aki gond nélkül fojtotta meg a saját húgát, na az tiltakozik. Ő tudja, hogy milyen íze van a tejfeles bödön fenekének, s nem kívánja senkinek. Épp annyira nem kívánja, mint amennyire kívánja is. Ritmusra lépünk, mozgunk, fordulunk bele a pillanatba, hagyom, hogy vezessen, hogyha úgy van, érintései nyomán felszikrázik a lelkem egy elnyomott, sötét régiója, tarkómon glédába állnak a pihék, amint pofán töröl minden igazság. Végül nem marad semmi az önmegtartóztatásból, elszalad a józan ész, s ajánlatot teszek, mely elfogadásra is talál. Megnyalom ajkaimat, szemérmetlenül gusztálom végig Samet, befalom a tekintetemmel, hogy aztán jóllakasson a tény, hogy közös taxiba szállhatunk. Olyan apróságok, mint fizetés, nem érdekelnek. Különösebben az sem izgat fel, hogy milyen szemeket mereszt a taxisofőr a címre, melyre módosítom a bemondottakat közvetlenül azután, hogy az alkohol áldásos hatásai eszméletlenségbe taszították útitársamat. Előrehajolok a két ülés között és kifizetem az út árát, majd kiszállok az autóból, s finom ám nagyon határozott fizikai erőről tanúbizonyságot tevő mozdulatokkal emelem ki Samet is az ülésről. Úgy nyúlok alá, s nyalábolom fel, mint ahogyan egy anya dédelgetné gyermekét, s bár ez a feltételezés engem érintőn groteszk mélységekbe és máskor hangos hahotára fakasztana, most mégse törődöm vele. Gyalog teszem meg az utat a Kúriáig – amikor beszálltunk, egy néhány utcával odébbi címet mondtam – hogy a műhelyen keresztül vigyem be Samet a szobámba. Semmi nem érdekel, a bennem élő farkas morgása sem és az sem, hogy lakótársaim bizton meg fogják érezni az új jövevényt. Ágyamra – bár igazából ezek csak matracok, amolyan hippis jelleget tartva a szobában így - fektetem úgy, ahogy van, csak a kabátját fejtem le róla, hogy azt a szobában álló asztal mellett elhelyezett szék támlájára dobjam. Tekintetemmel a falba ütött lyukat cirógatom meg az odafordulás közben, azt a jelet, mely sosem fogja elfeledtetni velem a Vörös Holdat. Lassú, lusta mozdulatokkal bújok ki a hálóanyagú ruhából, hogy aztán kivételesen magamon hagyva a fehérneműt üljek le szobám közepére a szőnyegre. Törökülésbe helyezkedve gyújtok rá, egyszerű, mezei cigarettát tolva a szipkába, hogy azon keresztül füstöljem el. Nézem őt, nézem és gondolkodom. S ezen gondolatok közepette, az elhamvadó cigarettavég által útra hívott ötlettől vezérelve heverek mellé az ágyra, fordulok az oldalamra, s cirógatom ki arcából az odahullott, szőke tincseket. Ő alszik én pedig nem álmodom. A Vörös Hold előtt sem tettem, de azóta pláne nem vagyok hajlandó rá. Nem, én soha!
Azt hiszem, hátsó box fetisiszta vagyok. Vagy szimplán minden kocsmában félnek beljebb merészkedni pár helyet, mert azt hiszik, hogy valami történik minden félhomályosabb zugban. Anyám. Nemrég érkeztem a városba, nem akartam hétfőn utazni, mert akkor már kezdődik a "kiképzés" és amennyire lehet, kipihent akarok lenni addigra. Kínos lenne azért beájulni vagy elrontani valamit, mert még félig alszom. Emellett: oké, hogy Kyle azt mondta, elalhatok náluk, de mégiscsak ketten laktak Kate-tel... ha még nem költözött ki az én kedves Melákom Mandyhez... mindegy, lényeg a lényeg, hogy jobb szeretem az ilyesmit személyesen is leegyeztetni, nem akartam csak úgy beállítani Kate-hez nagy pakkal, hogy hello, szia, megjöttem, ő meg alám pörköl egyet viszonzásképp. Amúgy egész kicsi csomagom van. Csak egy közepes méretű bőrönd - helytakarékosan tudok csomagolni. Felhívtam kate-et és megmondtam neki, hol leledzem, az idő engem nem szorított, a pénztárcám szintúgy jól érezte magát, szóval ha még voltak előadásai, akkor sem estem kétségbe. Tudok várni, ezzel ne legyen gond. Addig legalább egy bögre kávé mellett volt időm vagy hússzor átfutni a névjegyzékem és elidőzni az "L"-nél. Megígértem, hogy hívni fogom, ennek ellenére azóta se kerestem. De nézzük mindennek a jó oldalát! A mobilján nem tud bannolni. Azt hiszem. Remélem! Az a baj, hogy nem vagyok egy hatalmas technika májer, szóval ez csak sanda gyanú. Inkább kilépek a névjegyzékből, majd... egy kicsit később felhívom. Huszonnégy órán belül - muszáj néha magamnak is határidőt adnom. Kávézok, a többi vendéget szemlélem mérsékelt érdeklődéssel és igyekszem nem túl turistának tűnni. A bőrönddel az oldalamon mondjuk nem egyszerű feladat. Amint meglátom Kate-et széles mosolyra szalad a szám. Akár mufurc kedvében van, akár nem, akkor is örülök neki, és ez a szállás reménye nélkül is így lenne. Volt egy fajta nyers stílusa, ezt aláírom, de azt hiszem, valamiféle csoda folytán immunis vagyok rá.
Az, hogy én ruhát vegyek fel – mármint nem ruhaneműt, hanem ruha-ruhát -, ezer évben nagyjából egyszer fordult elő, tehát elég ritka jelenségnek mondhatnánk. Nos, a mai nap olyan kivételesen alakult, hogy kénytelen voltam megtenni, hogy efféle kényelmetlen göncöket vegyek magamra, mert akadt egy megbeszélésem, ahol jó benyomást kellett tennem a partneremre. A férfi egyébként úgy nézett ki, hogy szeretné támogatni az ásatást, ha folytatjuk tavasszal. Mivel nekem ez hatalmas szívügyem volt, ezért természetes, hogy ilyen lehetőséget a világért sem hagytam volna ki. Még úgy sem, hogy kénytelen voltam szoknyába bújni, fedetlenül hagyva a lábaimat. Az összhatás alapvetően egyébként nem volt olyan rossz, mert kiemelte a formás testemet és még azt is láttatni engedte, hogy nekem is van némi mellem, tehát határozottan nőnemű egyednek minősülök. Bár jobban belegondolva, egy kövér férfinek is szüksége lehetett melltartóra, mégsem az volt a lába között, aminek lennie kellett volna. Ezt az eszmefuttatást azonban nem volt lehetőségem befejezni, mert sokkal fontosabb volt, hogy a megbeszélésre koncentráljak és arra, hogy ne akarjam beleállítani a cipőm magas sarkait a férfiba, vagy éppen a falba. Hozzászoktam én már mindenféle kényelmetlenséghez, de ehhez szerintem újabb nyolcvan év is kevés lenne. Nem is értettem azokat a nőket, akik állandóan ilyenekben jártak-keltek. Miután végre az irodámban voltam és megszabadulhattam a cipőktől és a túlzott bájolgó stílustól is, máris kényelembe helyeztem magam egy bögre finom kávéval. A végre bekövetkező idillemet végül a telefon csörgése szakította meg, amit bosszankodva vettem magamhoz. A meglepettség ugyan egy pillanatra felütötte a fejét, amikor megláttam, hogy ki a hívó fél, de azzal a lendülettel fel is vettem a készüléket. Vonakodva bár, de végül belementem a találkozóba még egy ilyen nap után is, mert biztosra vettem, hogy nem puszta szórakozásból hívott fel Savannah azért, hogy a városban van és találkozzunk. Legutóbb, amikor itt járt, akkor szívességet kért tőlem, amit egyébként nem is kellett volna, mert evidens volt a bátyám feletti felügyeletem. Illetve a szemmel tartása, így pontosabb. Összeszedelőzködtem hát ismét, ám ezúttal nem a tűsarkú kínzóeszközt vettem fel újra, hanem a kényelmes hótaposómat. És micsoda meglepetés, még a kabát színével is harmonizált, csak éppenséggel a ruhámtól ütött el olyan szinten, hogy az valami undorító. Ezzel a kicsit sem hétköznapi – rám meg aztán pláne nem jellemző! – kinézettel lejtettem be az O’Connorsba, keresve a Mágust. Az, hogy nagyjából félóra alatt ideértem, szerintem egészen jó futamidőnek számított. Persze lehet, hogy már hívott korábban is, de azt nem sikerült észrevennem, és az esetleges második hívása miatt már úgyis csak akkor láttam volna, ha megnézem a híváslistát. Ahhoz viszont semmi kedvem nem volt, szóval csak lazán ledobtam magam vele szemben és elkezdtem letekerni a nyakamból a sálat. - Bocs a késésért, ne is kérdezd! – utaltam ezzel a ruhámra, mert benne volt a pakliban, hogy őt is meglepi. Azon túl, hogy egy viszonylag elegáns ruhához képes voltam hótaposót húzni, amitől egyszerre lettem röhejes és ormótlan is. Egy divatmágus egészen biztos, hogy most kezdett volna el sírni, én azonban egészen jól éreztem most már magam. – Látom, kávézol, azt hiszem egyelőre én is maradok ennél, itt még viszonylag iható is… - dünnyögtem magam elé, némi gondolkodást követően, immár a kabáttól is megszabadulva. Nem mellesleg, az sem illett össze semmivel, maximum a hótaposóval, de azzal nagyon. – Aztán elmondhatod, hogy minek köszönhetem az újabb látogatásodat, ilyen meglepően rövid időn belől – pislantottam fel rá, majd vissza az itallapra. Szinte már kívülről tudtam, mégis mindig átfutottam újra és újra.
Kate megjelenése... hát fura volt, egyfelől azért, mert még nem láttam ilyen ruhában és Kyle elbeszélése alján, nem csak épp kifogtam, amikor nem volt túlzottan csajos kedvében, hanem amúgy is kerüli az ilyen megjelenést. Na de hozzá a kabát meg a hótaposó! Pár másodpercig tudom magam türtőztetni, aztán elnevetem magam. - Ez a legújabb téli divat? - kérdezem még mindig nevetve, de elég egy morcosabb pillantás ahhoz, hogy moderáljam magam. - Bocsi! - nézek rá nagyokat pislogva, a mosolyomat viszont nem tudom eltüntetni. - Nekem nagyon ízlik - bólogatok egyetértően, bár azok után, hogy kinevettem, azt hiszem, szinte mindenben képes lennék igazat adni neki - ideig-óráig. - Húzós napod lehetett, ahogy elnézlek, úgyhogy még inkább köszönöm, hogy tudtál rám időt szakítani. Iszok pár kortyot, amíg ő az itallapot böngészi, hagyom, hogy kicsit kifújja magát meg pihenjen, de nem húzom hosszúra, mert még azt hinné, direkt szívatom azzal, hogy váratom. Azt hiszem, egy türelmét vesztett Kate-nél kevés rosszabb dolog létezhet a világon. - Vizsgázni szeretnék majd, és mivel ez már húzósabb, Dimi mondta, hogy jöjjek fel egy hétre. Az elején mindenképp szemmel akar tartani, aztán elég lesz hétvégente felugranom egy-egy napra - mesélem félig lelkesen, félig kissé aggódva. Még mindig nem voltam benne maximálisan biztos, hogy ez az egész valóban olyan jó ötlet volt a részemről, de ha már a Tetoválómester elintézte erre a hétre a cserémet Ginával, a hálátlanság netovábbja volna a meghátrálás. - Szóval itt vagyok és szerintem Kyle már szólt róla, de erre a hétre becuccolnék hozzátok - itt már leteszem a bögrém, mintegy menekülő pózt felvéve, ha nagyon mérges lenne ezért -, persze csak ha neked se gond. Ezért is hívtalak ide, nem akartam beállítani. Befogadsz a hétre? - nézek szépen, mert hát mégis hogyan nézhetnék mindezek után? A szépen nézésen túl amúgy sincs sokkal több érvem arra nézve, hogy miért is osztozzon velem akár csak ennyi időre is az életterén.
- Előre szóltam, hogy ne is mondj semmit! – sóhajtottam fel lemondóan. Hihetetlen, hogy ha a nőknek mondunk valamit, akkor persze, hogy éppen az ellenkezőjét teszik. Vajon én is ilyen vagyok? Bár én általában azt szoktam tenni, amit én éppen kigondolok. Az, hogy ez egyezik-e mások véleményével, vagy éppen pont szembemegyek vele, már egyáltalán nem érdekelt engem, az részemről lényegtelenné is vált. Az volt csak a szerencséje, hogy utána bocsánatot kért, alighogy lehuppantam vele szemben a boxba. Szerettem ezt a hátsó helyet, és így legalább nem fog mindenki kutató tekintete ránk szegeződni. Már azokat leszámítva, akik végignézhették a cseppet sem kecses bevonulásomat. - Egy megbeszélésem volt, de ne aggódj, nem ez a cipő volt rajtam. Utálom, amikor bájologni kell, úgyhogy valami jó erős kávéra van szükségem ahhoz, hogy kiheverjem ezt a traumát! – ingattam a fejemet még mindig rosszallóan, de legalább a kávét itt tényleg ihatónak lehetett bélyegezni, és még azon is elgondolkoztam, hogy bekapok valamit. Ha más nem, akkor meg meghívom magam hazafelé menet valami nagyon zsíros, nagyon hizlaló gyorskajára, mert azok valamiért mindig úgy felvidítanak. Ostobaság, igen, de én sem vagyok tökéletes. - Ugyan… - legyintettem egyet, bár a hálálkodásáért gondolatban azért felírtam egy piros pontot a képzeletbeli listámra a neve mellé. A helyzet az, hogy a legtöbb ember azt hiszi, hogy minden és mindenki körülöttük forog, és azt az apróságot elfelejtik, hogy nem mindenki azért él, hogy körülöttük ugráljon. Szerencsére Sava úgy látszik, hogy nem ilyen mentalitással rendelkezett, ami szerintem határozottan meghosszabbíthatja még az életét. Ha nem kedveltem volna a magam módján, akkor biztos lehetett volna abban, hogy nem találkozom most vele. Nem csak a mai rossz napom miatt, de amúgy sem. Kell a francnak, hogy valaki ok nélkül felbosszantsa, igaz? Márpedig akadt nem is egy őstehetség ezen a téren a környezetemben. – Úgyis meghívsz! – tettem közben hozzá, miután a gondolatmenetem végére értem. - Értem – nyugtáztam a hallott információkat, félig-meddig érdektelenül, mert nem nagyon tudtam, hogy hová akar kilyukadni. Elég esélytelennek éreztem, hogy éppen ezért akart felkeresni engem, hiszen ezt telefonon is el tudta volna mondani, ha minden kötél szakad. – És nekem ehhez mi közöm van egészen pontosan? – kérdeztem puhatolózva, nem sok körítéssel. Egyszerűen csak tisztázni akartam a helyzetet, ennyire egyszerű az egész. Ám a kérdésemre csakhamar meg is kaptam a választ. – Öhm… lehet… - nem, egyáltalán nem voltam meggyőző, ez hétszentség! – Mintha valami rémlene – törtem ugyan a fejemet, de valószínűleg egyáltalán nem figyeltem oda akkor, amikor a bátyám ezt az információt megosztotta velem. Azt sem tartom kizártnak, hogy szándékosan mondta akkor, amikor úgyis rábólintok mindenre, mert másra koncentrálok. A kis sunyi dög! - Hát azt megköszönöm! – az a szerencséje, hogy nem állított csak úgy be. Valószínűleg nem értékeltem volna különösebben ezt a típusú udvariatlanságot. – Tehát Kyle szobájában aludnál addig, jól értem? – igen, közben határozottan kezdett felsejleni az emlékeim között, hogy beszéltünk erről valamit még a múltkor. Kár, hogy akkor a gondolataim éppen nagyon máshol jártak. – Biztos vagy te ebben? – néztem rá komolyan, immár az idő közben megkapott kávémat kavargatva. – Szerintem te vagy az egyetlen ember, aki vállalkozik arra, hogy egy hétre össze legyen zárva velem… - kínomban nevettem csak fel, ugyanis a gyakornokok és önkéntesek sokszor laktak nálam, amikor még zajlott az ásatás, de az más. Savannah őrző, ő más lapra tartozik, mint a régészek, akikkel elég könnyű szót értenem. - Ugye a macskádat nem akarod beköltöztetni? – néztem rá, összeszűkült szemekkel. – Ó, és túl nagy konyhamágus sem vagyok, de ha le akarsz kenyerezni, akkor vehetsz nekem valami finom csokis kekszet, és akkor nagyon tehetségesen tudok kaját rendelni – bocsátottam előre azt, hogy mire számíthat akkor, ha tényleg be akar költözni hozzánk.
Mosolyogtam, de csak visszafogottan, mert nehezemre esett elképzelnem Kate-et, amint bájolog. Bár biztos jót mulattam volna rajta, utána viszont szerintem húzhattam volna is fel a nyúlcipőt, mert aligha díjazta volna, hogy kinevetem. A legyintése határozottan megnyugtató volt, minden szívbajtól vagy szerénykedéstől mentes megjegyzésén pedig felnevettem. Nem lett finomkodóbb az alatt nem is olyan sok idő alatt, amíg nem találkoztunk, ami azért nekem valahol felüdítő volt mindazok után, hogy a munkám miatt az időm nagyját finomkodó értelmiségiek között töltöttem. Bólintottam, állom a fogyasztását, mert cseppet se terhel meg, ráadásul kedvelem is, így még kevésbé érzetem úgy, hogy tiltakoznom kellett volna. Figyeltem, ahogy próbálta előkutatni az emlékezetéből, amit mondtam, amiről Kyle vagy tájékoztatta, vagy nem - én bíztam benne, hogy igen, mert ilyennel azért nem szórakozna. Viszont a következő kérdésnél meg én váltam némileg bizonytalanná, mivel azt konkrétan nem beszéltük meg, hogy ágy, kanapé vagy padló lenne nekem kiutalva, így csak némi habozást követően biccentettem. - Szeretem a kihívásokat - vontam vállat, majd rámosolyogtam. - És szerintem távolról sem vagy olyan elviselhetetlen, vagy csak én alkalmazkodok túl könnyen és lépek túl egy vállrándítással több dolgon, mint mások, nem tudom. De egyáltalán nem félek ilyen téren ettől az egy héttől. Vannak, akikkel az életben nem akarnék nem egy hetet, de két napot sem összezárva tölteni, Kate hozzájuk képest egy szívmelengető nőszemély számomra. Nyugodt meggyőződéssel néztem rá. - Nem, dehogy is, őt is lent hagytam - legyintettem. - Ó, én szeretek sütni-főzni, szóval ha gondolod, a szállásért cserébe ellátlak minden jóval. - Nem nagyzoltam, nem csak szerettem a konyhában kotyvasztani, de tudtam is, legalábbis még soha senki nem panaszkodott a főztömre, remélem nem Kate-et lepem meg valami elrontott borzalommal. - Meg Kyle-t is. Csak egy napot van lent, amíg Ginának segít becuccolni, aztán jön is vissza. Igyekszünk majd csendben lenni este - somolyogtam sejtelmesen, de csak húztam kicsit az agyát. Egyedül akkor számíthat hangoskodásra, ha újraéljük a gyerekkorunkat és túl jól szórakozunk annak tudatában, hogy a megtestesült szigorúság valószínűleg minden kuncogásunkat hallja és bosszantja. Az viszont tőlem elég hálátlan húzás lenne, így szánt szándékkal biztosan nem fogok nem fogok belegyalogolni az alvásigényébe.
- Nos, akkor rendben van! – egyeztem végül bele, mert mi mást tehettem volna? Kyle már látszólag amúgy is megbeszélte a dolgot, és mellettem ő is éppen úgy ott lakik, ugyanannyi joga van vendéget fogadni, mint nekem lenne. Már akkor, ha egyáltalán tennék valamikor ilyet, de nem szokásom. A házban csak akkor szoktak emberek hemzsegni, amikor tart az ásatás, mert előszeretettel szállásolok ott el kollégákat, most azonban nem erről volt szó. Bár, ha jobban belegondolunk, valahol Savannah is kollégának minősült, csak éppen nem a civil értelemben véve. – Szerintem elég sok ember lenne, aki vitába bocsátkozna veled ez után a kijelentés után – akaratlanul is széles vigyor jelent meg az arcomon, tőlem szokatlan módon. Azért képes voltam ilyesmire, sőt, még a vicceket is kedveltem, de általában nehéz volt nálam elérni, hogy ilyen szintre kerüljek valaki társaságában. - Szóval erős a gyanúm, hogy inkább te vagy túlzottan alkalmazkodó. Viszont Kyle is egész jól bírja velem együtt, úgyhogy talán mégis túléljük – nyugtáztam végül, hangos is adva a véleményemnek. Igazából nem tudtam, hogy mindezt nyűgnek fogjam fel, vagy inkább pozitívumnak, üdítő változásnak. Talán az lett volna a legbölcsebb tőlem, ha az utóbbi történik, mert akkor nem lennék ideges miatta egyszer sem. Ezzel a nővel itt velem szemben, legalább egészen jól kijöttem ezt leszámítva is. Máskülönben eszem ágában sem lett volna, hogy egy hétre összeköltözzek vele. Sőt, még egy órára sem, ami azt illeti! - Akkor jó, mert abból biztosan lettek volna bonyodalmak jócskán! – nekem különösebben nem volt bajom a macskákkal, hiába voltam inkább kutyás típus, ha lehet rám használni ezeket a kifejezéseket. Caesar viszont minden meggyőződésem szerint elég rosszul viselné az új állat jelenlétét. Nem csak azért, mert macska, hanem azért is, mert eddig ő volt az egyeduralkodó, az egyetlen házi kedvenc. Szerettem is, ha körülöttem lézengett, valahogy mindig igazán megnyugtatónak találtam, hogy akad a világon egy élőlény, amelyiknek fontos vagyok, amelyik függ tőlem, amelyik feltétel nélkül szeret és tisztel. Biztosan sokak számára különös lenne, hogy én is igényelek efféle egyszerű emberi dolgokat, de így volt. Csak reklámozni nem óhajtottam, ha nem muszáj. - Komolyan? – kérdeztem felélénkülve annak a gondolatára, hogy valaki főzni fog rám. Biztosan én is elboldogultam volna nagy nehezen, ha egyáltalán megpróbáltam volna egyszer is, de sohasem kísérleteztem igazán. Sokkal egyszerűbb volt rendelni, vagy beülni valahová. Ha nagy ritkán megkíséreltem összedobni valamit, az sem volt éppen bonyolult fogás. – Hm, azt hiszem, hogy ez egészen méltányos fizetség lenne. Úgysem szoktunk rendes házi kosztot enni, márpedig néha hiányzik… - vallottam be őszintén. Az pedig, hogy ki fogja finanszírozni az ételeket, az egyelőre még számomra is kérdés maradt, de legalább a szakács személye máris el volt döntve. - Kyle mostanában azt hiszem, hogy szokott rendes kajához is jutni. Néha haza is hoz, gondolom Mandytől… - vonogattam a vállaimat, pusztán találgatva az igazságot. A további szavak előtt inkább ittam egy újabb nagy kortyot a kávémból, immár elégedetten hümmögve. Hiányzott ez már nekem, mit ne mondjak! – Ha szexre kerülne sor, azt lehetőleg ne a közelemben tegyétek meg, mert attól kissé frusztrálva érezném magam, ha hallgatnom kéne a bátyámat. Gondolom, ez nem nagy kérés! – ha az, akkor sem voltam rest megtenni ezt a lépést. Nem tudtam pontosan még mindig, hogy milyen jellegű a kapcsolatuk, ahogyan a másik szőke őrzővel sem sejtettem, hogy van-e valami közöttük. Ezekről a dolgokról eddig nem igazán beszélgettünk az elmúlt időszakban, nekem talán nem is lett volna rá időm, ahogyan Kylenak sem. – Ugyan a szobája az emeleten van, de elég jó a hallásom – toldottam még meg az előbbi gondolatmenetemet, bár ez már csak afféle zárás, mellékes információ volt. – Tehát akkor most jössz velem és be is cuccolsz? – érdeklődtem, ezúttal a részletekkel kapcsolatosan, mert ez volt talán a legfontosabb.
Somolyogva vállat vontam arra hogy sokan vitába szállnának velem. Elismertem, hogy Kate nem a kedvességéről és túláradó népszerűségéről volt híres, de valami abszolút érthetetlen oknál fogva én kedveltem. Éppen ezért örültem annyira annak a felbukkanó vigyornak. Azt hiszem, először láthattam ezt tőle. - Túl hát - legyintettem könnyedén. - Észre se fogod venni és már letelik a hét - mondtam meggyőződéssel. Igazából tényleg nem tartottam attól, hogy bármi hajmeresztő konfliktus fellépne, Kyle-t szerettem, Kate-et kedveltem, én se voltam egy kiállhatatlan nőszemély, szóval aggodalomra semmi ok! El leszünk mi hármasban abban a nagy-nagy házban! Ha meg mégsem... akkor becuccolok az egyetemre. Az ottani szobák se voltak rosszak, ez tény és való, ha pedig kell, bárhol elalszom, de ha már volt választási lehetőségem és a melák felajánlotta az otthonukat, akkor nem voltam rest élni a lehetőséggel. Ezért sem esik nehezemre többek között a főzés felajánlása, a visszakérdezésére pedig mosolyogva bólintottam. - Komolyan. Elég sok mindent el tudok készíteni, szóval ha összeírod, vagy elmondod, miket szerettek, összeütöm őket. - Szerettem sütni-főzni, ami azt illeti, túlságosan is. Ráadásul sosem akkora adagot csináltam, hogy az egy személynek - nekem - elég és kész, hanem minimum négy személyeset. Így a jelentős része az enyémmel szemközti lakásban élő egyetemista srácoknak ment. Ők örültek, mert nem kellett maguknak szenvedni, én örültem, mert nem ment kárba semmi. És ha kellett valamiben segítség, minden szégyenérzet nélkül zaklathattam őket. - Nem is értem, hogyan maradtatok eddig életben - nevettem fel jókedvűen. - Örök hálám Mandynek, hogy nem hagy titeket éhen veszni meg ki tudja min tengődni - mosolyogtam továbbra is. Kuncogtam arra, hogy legyünk halkan, mert nem kíváncsi a bátyjára ilyen értelemben. Mit ne mondjak, meg tudtam érteni! Én se lettem volna kíváncsi az enyémre, bár én semmilyen formában nem vagyok rá kíváncsi. Jót tesz ez a kontinensnyi távolság! - Meglátjuk, mit tehetünk majd az ügy érdekében - ingattam a fejemet és tagadhatatlanul jól szórakoztam. Bár afelől azért nem volt kétségem, hogy ha valaha tényleg ilyesmire kerülne sor - jesszus anyám! -, akkor úgy kihajítana mindkettőnket, hogy a lábunk se érné a földet. Ennek ellenére vicces volt látni, hogy szegény Kate a jelek szerint még mindig kissé össze volt zavarodva minket illetőleg, illetve nem igazán tudott minket hova tenni. Nem ő volt szerintem az egyetlen, de ezt egy cseppet se bántam. - Igen, amint azt mondod, hogy indulhatunk - bólintottam. - És ne aggódj, nincs sok cuccom, meg rendetlen se vagyok, szóval nem kell utánam pakolásznod majd, meg semmi ilyesmi. - Mondjuk... szerintem ő előbb gyújtaná fel a széthagyott holmim, minthogy eltegye utánam. Meg tudtam érteni valahol. Amikor készen állt, megitta a kávéját, vagy esetleg harapott valamit, nem akadékoskodtam vagy húztam az időt. Igazság szerint alig vártam, hogy vízszintesbe kerüljek, rettenetesen álmosnak éreztem magam - ennek ellenére nem sürgettem, ő tett szívességet nekem én pedig igyekeztem a legkevesebb gonddal járó vendég lenni.
- Efelől azért még vannak kétségeim – így is volt, ugyanis nem voltam teljesen biztos abban, hogy olyan gyorsan el fog telni ez a hét. Mondjuk, azt nem tettem szóvá, hogy egyébként hozzá voltam szokva ahhoz, hogy többen is élünk egy fedél alatt, nem csak Kyle és én. Amikor a városba költöztem, akkor is az ásatáson dolgozók többségével együtt béreltük a házat, amíg meg nem vettük. Elég nagy, sok szobája van, úgyhogy bőven elfértünk úgy öten-hatan is, de általában mindenki nálunk lógott. Akármennyire tűnik is úgy, hogy antiszociális vagyok, egyáltalán nem jellemző rám. Szerettem az emberek társaságát, csak éppenséggel nem mindenkiét viseltem el. A hasonszőrűekkel általában remekül kijöttem, ezért is laktam mindig velük, az összes ásatásom során. Meg persze anyagilag is jobban megérte, de ez már mellékes. - Szerintem bármit megeszünk. Kyle talán még válogatósabb is, mint én, nekem nem nagyok az igényeim. Az évek során leginkább gyorskaján éltem, mert nincs se időm, se kedvem főzni – vonogattam a vállaimat. Talán szégyen lenne más nőtől ezt hallani, az én esetemben azonban egyáltalán nem volt olyan meglepő, legalábbis szerintem. Aki kicsit is tisztában volt azzal, hogy milyen életet élek, annak ez nem okozhatott meglepetést. Feszített munkatempó, állandó ásás, vagy egyéb dokumentálási munkák, na és az edzések. Mégis mikor lett volna időm még arra is, hogy konyhatündért játsszak? Arra ott voltak azok, akik ebből éltek. Nekem aztán nem okozott problémát, hogy némi pénz fejében máshonnan szerezzem be az élelmet. - Látod, egész jól csináljuk szerintem! – vigyorodtam el akaratlanul is, miközben újabb nagy kortyot húztam le a kávéból. Már kezdett egészen langyossá válni, alig pár perc leforgása alatt. Ez a rossz akkor, ha rendesen csészébe kapjuk. Talán a papírpohár egy kicsit még jobban is tartja a hőt, mivel a remek kis műanyag fedője is ott van rajta. – Azért ennyire nem drámai a helyzet, csak néha kicsit unalmas a pizza után újra pizzát enni. Ezért néha hamburgert és kínai kaját is beiktatok, vagy rendes fogást rendelek valamelyik étteremből vagy kifőzdéből. Ne félts minket! Vagy, akár ki is adhatok neked egy szobát, és beköltözhetsz hozzánk hosszútávra is szakácsnak! – vetettem fel az ötletet, ugyanis igen, én is képes vagyok viccelni. Sőt, szeretek is, ami azt illeti, csak mostanság nem sok hangulatom volt hozzá. Igazából ma sem, talán a szemben ülő szőke nő váltja ki belőlem a jobb kedélyállapotot. - Nos, akkor szerintem indulhatunk is! – jelentettem ki, és amint a szavak elhagyták a számat, már le is húztam a kávém maradékát. Kicsit ugyan égette a torkomat, de annyi baj legyen, volt ez már rosszabb is. – Savannah, amúgy sem pakolásznék utánad! Egyrészt nem nyúlok hozzá ahhoz, ami nem az enyém – oké, ez nem teljesen igaz -, másrészt túl lusta is vagyok hozzá, és amúgy sem zavar a dolog. Az én cuccaim nagy részével van tele a ház, főleg a dolgozó sarkom, úgyhogy ne is törődj vele! Jó, azért túlzásba ne ess, de engem nem zavar, amíg az én holmimat nem tünteted el – kötöttem ki előre, és ha készen állt rá, akkor én is felálltam, immár telve az éltető koffeinnel. – Itt áll nem messze a kocsim. Kell segítség? – kérdeztem, a bőrönd felé bökve. Nagyon előzékeny vagyok, kérem szépen! Igazából nem tudtam, hogy milyen nehéz lehet a koffer, de bizonyos, hogy jobb erőben vagyok, mint a szőkeség.
Elmentem bulizni - egyedül. Semmi bajom a többiekkel továbbra is, de ez volt az én magán élek-juhé-de-jó partim, az egyszemélyi szeánszom. Rohadtul nem magasztos vagy fennkölt, de az enyém, szóval másmilyen nagyon nem lehet mint alkoholban és nőkben fürdő. Így kötöttem ki az Upperben. Kisebb munkába került felönteni a garatra, mivel két-három hónapja abszolút nem ittam semmiféle alkoholt - hiányzott a halálnak a bódulat úgy, hogy szín józanon is mindenféle szarságokat játszanak a fejével -, és ezt most megéreztem. Gőzöm nincs, milyen zenék szóltak, amit felismertem, azt el is felejtettem. Semmire sem gondoltam, kikapcsoltam az agyam, hagytam, hogy beleimet rezegtető hangerő kitöltsön. Ki dörgölőzött hozzám, kihez simultam én? Hol érdekelt az engem? Pár óra erejéig kizárólag azt akartam érezni, hogy élek, minden porcikámban, minden sejtemben, ezen kívül semmivel sem voltam hajlandó foglalkozni, hagyjanak az emésztő gondolatok. És ehhez most az kellett, hogy emberekkel bulizzak. Félidegenekkel. Volt egy pont, az átbillenés előtti pillanat, amikor éreztem magamban a kényelmes, mégis fenyegető nyújtózást, a számban összefutott a nyál, éhségem pedig már nem (csak) szexuális eredetű volt. Felhevültek, óvatlanok, gyanútlanok... és egyébként is túlnépesedtek, egy-kettővel több vagy kevesebb... Föl-alá futkosott a vágy a gerincem mentén, verejtékem már nem pusztán a zsúfoltság és az órák óta taartó mozgás számlájára volt írható. Ha egy érintésem követelőzőbb lett, csókom harapósabb, az már nem játék volt, hanem figyelmeztetés. Nem fogták fel. Egyedül nem poén a könnyű préda. Az érdeklődésem zuhanórepülésben csapódott a lábak százai által taposott parkettbe, itt volt hát az ideje, hogy a távozás mezejére lépjek. Kiábrándító volt, az éjszakai levegő pedig kelletlenül józanító. Nem akaródzott még hazamennem, ezért egy ideig csak céltalanul róttam az utcákat, bámultam a néma épületeket, vagy épp a szórakozás neszeit hallgattam ki, mint holmi éjjeli kísértet. Bassza meg, majdnem tényleg azzá váltam. A gondolatra indokolatlan nevetésben törtem ki. Tényleg nem volt semmi alapja, hiszen ez egyáltalán nem vicces, el is maradt belőle az öröm, majd hamarosan elhallgattam. A Hold dagadó sarlójára néztem, gyászosan tiszta fejjel. Az ezer felé rohanó gondolataim már a koponyám falát ostromolták, mindegyik saját magának követelte a legtöbb figyelmet, én pedig úgy döntöttem, hogy mindegyiktől egyformán megtagadom. Egy kis tompaságra volt még szükségem, de az Upperbe eszem ágába se volt visszamenni, ezért az O'Connors felé vettem az irányt. Még mindig elég sokan voltak bent, éreztem nem egy falkatárs jelenlétét is, de erre most tényleg nem vágytam, így inkább kértem két üveg sört és elvonultam, mint valami koravén remete. A legszánalmasabb, amikor filozofikusnak érzed magad, onnan már csak egy köpés a bőgőmasina. Én semmilyennek éreztem magam, az nem tudom, hol lehetett, melyikhez állt közelebb, ám momentán nem is érdekelt. Kiballagtam hátra a parkolóba, majd a kocsiktól távolabb leültem a járdaszegélyre, megbontottam az egyik sört és levezető ivászatba kezdtem. A pajzsom teljesen lent volt, energiáim hűvös kifejezéstelenséggel lengtek körbe, a farkasom - miután kiszabadultunk a satnya, mégis intenzív ingerközegből - érdektelenül nyúlt el. Ártalmatlan kezesbáránynak tűnt. Mekkora ribanc a látszat is, ahhoz képest szende szűz vagyok - kis túlzással.
Erre mondják azt, hogy nem esett messze az alma a fájától. Időleg talán egy kicsit elcsúszott, hiszen én az elmúlt hét minden egyes napján találtam úgy, hogy a féktelen mulatozás majd segít, s mára értem meg abban az elhatározásban, hogy inkább hagyom a picsába és csak kóborlok valahol az utcákon. Mégis, összeköt minket esztelenségünk, megint. Azt mondják, hogy semmit sem változtam, hogy nem tanultam semmit se abból, ami történt velünk. Talán ez így igaz, nem nagyon gondolkodom rajta, mert teljesen feleslegesnek érzem. De aki nem vak kinyitni a szemét, az a mai öltözékem mögött észreveheti, hogy valami történt. Nem úgy teljes egészében a jellememmel, de mégis.. nem szoktam ugyanis talpig szakadt farmerban, kockás ingben és szürke trikóban betérni egyetlen szórakozóhelyre sem. Amikor legutóbb az O’Connorban jártam, áttetsző, fekete miniruhám alatt érzéki fehérneműt villantottam és tettem közszemlére az idomaimat. Most legfeljebb a gatyám megszaggatott anyaga alól kandikál ki némi bőrfelületem és a trikó engedhet belátást, ha előre hajolok. A nyakam szabad. A seb ugyan már nem tátong rajta, de én elevenként érzem lüktetni ott. A kilincsforgatásra nem szánok időt, belököm lábbal az ajtót, ezúttal is a hátsót, mert így esik jól. Nosztalgikus élmény járhatna át, de elmarad. Csak hagyom, hogy bevágódjon mögöttem, s ezúttal a világítással sem machináltatok senkit annak érdekében, hogy a belépőm hatásos legyen. Nem akarok hatásokat, csak kiszabadulni akarok saját börtönömből. Inni kívánok, s már majdnem el is jutok a rendelésig, amikor megérzem őt. A pajzsom ugyan fent van, s a szokásos kétszázast mutatom magamból, de kilátok mögüle, nem nehéz. Odalépek hozzá, sebesen ragadom meg a grabancát, hogy felrántsam ülőhelyéről. Ahogy egyik kezem nyakához legközelebb szorul ruhaanyagára, másik kezem már lendül is, hogy ökölbe szorított ujjakkal, behajlított könyökkel húzzam hátra, mintha be akarnák mosni a hímnek egyet csak így az érkezés örömére. Meg is indul az ököl lendítése, de mire elér az archoz, már tenyerem és ujjaim kifeszítve vannak, s nem is arca felé közeledem. Megrántom a grabancát, ha nem lépett még ki a kezeim közül, így húzva testét teljesen a magaméhoz, s adva meg a lehetőséget rá, hogy a szorongatásból és ütésmímelésből szoros, már-már erőszakos ölelés legyen. Nem érdekel, hogy minek néz ki ez az egész. Konkrétan minden másra toszok a helyen rajta kívül. Érezni akarom, hogy él, hogy nem vertek át az érzékeim. - Rohadj meg, de aggódtam érted! – fullasztom a kedvesnek nem mondható, de maximálisan őszinte megjegyzést nyakának és vállának találkozási ívébe. Épp oda, ahová beleharaptam akkor és ott, s ahová most ajkaim nem csak a szavakat lehelik, hanem egy előre át nem gondolt csókot is. Nincs bennem szégyenérzet vagy zavar. Olyan természetességgel engedem el, s olyan hirtelen, ahogyan és amilyennel felcibáltam. Hajamba túrok, kilökdösöm a tincseket képes felemből, Darrenre villantom mosolyom. - Mit iszunk? – nyúlok egy könnyedebb kérdés után. Nem tudom, hogy miként fog rám nézni az előzőek tükrében, vagy mit fog cselekedni, de így utólag belegondolva erőteljes mértékben ki kell röhögjem magam. Ennek a vigyori kivetülése ül ajkaimon, ahogy iszákosságra agitálom őt.
Az első üveg sör felénél járok, amikor a farkasom egyik pillanatról a másikra élénkebbé vált. Ő előbb reagált, gyorsabban, én hozzá képest évekkel lemaradva. Döbbent vagyok, meglepett, fel se sikerül fognom igazából, hogy mi történik hirtelen, így semminemű ellenállást nem tanúsítok, legfeljebb egy meglepett "na!" hagyja el a szám. Látom, érzem, valahogy mégis valószerűtlennek tűnik - talán mégsem ment ki még belőlem teljesen az Upperben fogyasztott ital. Felrángat, megragad, ütne, mégis mire kettőt pislogok, ölelésbe zárva találom magam. Egy kába pillanatig nem értem, hogyan lehetséges, hogy az ütése úgy ér, mint egy ölelés, ennyire nem válhattam mazochistává. Képtelen vagyok megmoccanni, éppen ezért hirtelen az ölelés is viszonzatlan marad. A szemem elkerekedve, szám kissé elnyílva, egész testem mozdulatlanságba dermedve. Mintha épp belöktek volna egy lavina útjába, ami elől nem tudok kitérni, mert már ha akarnék, se lehetne, így - lévén nem tehetek más - hagyom, hogy letaglózzon. Mintha minden reakcióm megkésett lenne, a nyakamra kapott csókot is akkor fogom fel, amikor már elhúzódott. Szeretnék nyelni, de még ez se megy, tökéletesen földbe gyökereztem attól, hogy megjelent, az elmúlt hetek fullasztó, kínkeserves kaparászása pedig eltűnt. Egy csepp könnyet sem ejtettem a feltámadásom óta, de most szerettem volna térdre rogyva, a lába előtt zokogni összegörnyedve. Annyi okot tudtam volna erre felsorolni, mégsem bírtam volna egyet se kimondani. Válasz helyett megöleltem. A tekintetem még zavaros volt kissé, a légzésem sem teljesen egyenletes és azt hiszem, enyhén remegett a kezem. Arcomat a hajába temetem, hagyom, hogy minden széthulljon bennem, mert utána stabilabb és erősebb lesz, másabb, de jobb, tudom. - Bassza meg, de örülök neked. - Egy pillanatra erősebb a szorítás, mintegy rákészülés az elengedésre, ha eddig nem tett ellene semmit, majd minden lelkesedést mellőzve eresztem. - Ennél valami jóval töményebbet - teszem félre a megkezedett és az érintetlen sört is, közben szabad kezemmel a nyakam oldalát dörzsölöm öntudatlanul is. Amint rajta kapom magom, megállok a mozdulatban és reflexszerűen nézek Triára. Ott csüng a kérdés a nyelvem hegyén, ordít szinte a tekintetemből, mégis elvetemült nagy baromságnak gondolom feltenni, mert most már nevetségesen egyértelműnek érzem a választ. Annyira evidens, hogy félig megkönnyebbülten, félig hitetlenkedve nevetek fel, látszólag minden előzetes nélkül. - Emlékszel? - Csak ennyi volt a kérdés, és ezt is legfeljebb a megfelelően erős májméreg beszerzése után tettem fel. Hogy ő volt az, hogy ő vollt ott velem... már tudom, megvan a bizonyosságom, s mintha ezt halk rezonálást akarná a farkasom felerősíteni, úgy hódol be minden ellenérzés nélkül. Haraptál, hát itt vagyunk. - Milyen kis szolid vagy ma - mérem végig és habár még nem teljesen tértem magamhoz az első sokkból, azért egy rándulásni, pimasz vigyort megengedtem.
Érzem kavarogni magamban, minden érzése olyan, mintha a sajátom lenne. Talán csak képzelem, talán csak saját lelkem áramlását vetítem rá. Teljesen lényegtelen, nem érdekel, hogy mi a való. Csak a pillanat van, a tettek vannak, a rántás, az ölelés, a csók, s a laggoló gép segességével kapott reakciók. Figyelem és figyel, hát azt hiszek róla, amit akarok. A farkasom nem tágít az övé mellől, ahogy én sem lépek odébb. Mintha gyökeret eresztettem volna a közös történetünk ezen fejezetén. Bömbölnénk együtt, mint két idióta. S talán meg is fogjuk tenni. Egyelőre viszont nincsen só, mely kiüljön arcunkra, lepergőn odaszárítva a múltat, a vérontást és mindent, amiről nem beszéltünk még. Újabb ölelés van csak, test a testhez, lélek a lélekhez érintkezés. El kell nevessem magam, mert bár karcos, érdes a hangom, s inkább nyüszítő sóhajszámba megy az egész semmint valódi örömkifejezésbe, mégis kedvemre való az, amit és ahogyan mond nekem. Tükrévé válok, ahogy a nyakához ér. Magam is mozdulok, hogy ugyanott érintsem saját nyakamat, ahol fogai értek. Nem fogak, a fogai. Mert én tudom, hogy mi volt ez az egész. Hát miközben leintem a csapost és egy üveggel a legerősebb piájukból kéretek magunknak - nem érdekel, hogy az a szokás, hogy oda kell vonszolni a segget a pulthoz, én nem fogom megtenni, az kurvabiztos. Elég határozott az intésem és a közlésem ahhoz, hogy értsenek a szóból. - minden félszegséget mellőzve bólintok Darren felé. - Te nem? Hülye kérdés, hiszen abból, ahogy kérdezett gondolhatok arra, hogy kettőnk közül csak nekem vannak emlékeim. Viszont mivel én tavaly is az emlékező oldalon voltam, nem tudom, hogy van olyan, akinek elméjébe nem égette az a rohadt szemétláda bele a képeket. - Lusta voltam mosni, s már nincs otthon privát jelmezkölcsönzőm. - vonom meg a vállamat. Eska elment, nem, mintha Darrennek tudnia kellene kivel laktam együtt. De ettől még zavar, hogy az a céda elhagyott minket. Tipivel kettesben elég üres a ház. Bár inkább legyen üres, mint Elsőkkel teli, az is igaz. - Tűnjünk innen a picsába, oké? Tudsz valami jó helyet? ~ Ahol nyíltan beszélhetünk. Marom le a tálcáról az üveget, a kihozott poharakkal mit sem törődve csapva oda az árát is, s zavarva el ezzel az alkalmi pincérünket. Nem hülye nép ez, megkaptam, amit akartam. Inni fogunk, de nem itt. Kérdőn nézek Darrenre. Hova tovább, hm? Itt túl sok a fül, s a szem. Meg egyébként is, ez az egész csak ránk tartozik.
Hagyom, hogy intézze a piát, és habár itt most csak egy italról van szó, attól még biztosan tudom, hogy nem csak ebben lennék képes rábízni magam. Ez nem tudatos bizalom vagy alázat, hanem érzés és ösztön az egész, aminek nem tudok és nem is akarok parancsolni. Kérdésére megráztam a fejem. Már nem voltam olyan frusztrált ez ügyben, mint eleinte, de akkor sem tetszett a tény, hogy vak folt az az éjszaka. Simán le lehetett olvasni ezt az arcomról. Halvány mosolyra húztam a szám, hallva, hogy lusta volt, a kérdezősködésemtől pedig megkíméltem. Valaki elhagyta, de az eddigi ismeretségünk alapján, kétlem, hogy szívesen beszélt volna róla. Nem egy lelkizős fajta, no. - A játszótér ilyenkor tuti kihalt - feleltem, előbbi mosolyom pedig szélesebb lett. - Vagy ha mégsem, majd azzá tesszük. - Képzelem amúgy a kontrasztot a kettőnk néptelenítési metódusa között. Én türelmes kérést intéznék az alkalmatlankodók felé, ő egyszerűen félrebaszná őket a picsába. Mi tagadás, szórakoztató a kép, de azért jobb szeretném, ha tényleg nem lenne ott senki. - Vagy ha az messze van neked, a mosdót is kisajátíthatjuk - vontam vállat, mert ahogy nekem nem okozott volna fennakadást a női mosdóba bezárkózni, úgy gyanúm szerint neki sem a férfiba, szóval... Dee meg amúgy is régen orrolt meg rám itteni zavargásért, még azt hiszi, megtértem. Attól függően, miképp döntött Tria, követtem vagy a budiba, vagy ki a hűvös levegőre, hogy a játszótér felé baktassunk. Az viszont biztos, hogy a céltól függetlenül is kiböktem, amit mindenképp szerettem volna, viszontlátás esetén. - Bocsánat. Elevenen élt bennem még, hogy mit műveltem Williammel, ahogy Eva halála is, annyira naiv pedig nem voltam, hogy azt feltételezzem, a Vörös Holdas megszállás alatt aranyosabb voltam vele, mint márciusban az őrzőkkel. Fix, hogy bántottam valamilyen módon. Nem vagyok irgalmas szamaritánus, öltem, verekedtem eleget, de a legutóbbi két esetet leszámítva tudatában voltam annak, hogy mit teszek, és úgy azért egészen más. Itt... itt nem voltam elég erős ahhoz, hogy kivédjek valamit, ami másodjára támadt rám, ezért újfent ugyanabban a helyzetben találtam magam. Kudarc rám nézve, még úgy is annak tartom, hogy Alignakkal volt dolgunk.
Kezdőlap
//
