- Teljesen biztos, hogy üres és elég perverz is ott inni. - engedem meg magamnak, hogy elismeréssel teletöltött ragadozómosoly kússzon ajkaimra. Nem mondhatni, hogy az anyai ösztön bármikor is túltengett volna bennem, az apai sokkal inkább, de mivel két és félszer sikerült meggyaláznom, az is elmúlt, mint a nők havibaja egy idő után. Nem járt annyi hasgörccsel, de legalább olyan véres volt, szóval a hasonlatom eléggé üli ezt a lovat is. Egyelőre nem indulok semerre, hagyom, hogy ötletgazdasága kibontakozzon, meg egyébként is így, hogy nem fuldoklunk egymás ölelésében, már nem kapar a torkom sem annyira, hogy távoznom kelljen igen hirtelen. A gyengeséget a padlásszobában akartam hagyni, mint Burnett "kis hercegnőjét", de úgy tűnik nem sikerült tökéletesen a dolog. Sebaj, családban marad, mondhatjuk. Amennyi szart sepertem már a szőnyege alá, egy kevés az enyém alatt is elfér belőlünk. - Miképpen képzelted el? Közszemérem sértés vagy egyéb nyalánkságok? - kérdezek rá féloldalas vigyorra fakadva, ám van ebben némi fenyegetés is. Nem magam miatt, hanem miattuk. királyi többesben és tudni fogja, hogy mire értem. Gabalyodhatunk, amíg nem szégyelljük, de csak saját kapcsolati határainkon kívül ragadva. Ugyanis ha már nekünk nincsenek is erkölcseink, közös erővel kell őrizzük valakiét. Kurvára megesküdtem rá, hát így is lesz bassza meg! - Valahogy nem vonz a mosdó. Egy ilyen piafolyós estén túl sok ott a társaság. És amúgy meg undorító lenne kitörni az ajtón, ha a küszöbre tennék a vörhenyes állatokat a be nem engedett vadak. - vonogatom vállamat, majd karon ragadom, s míg egyik kezemmel az üveg nyakára marok rá, addig a kurvaoldalon - vagyis balján, mert nem figyelem és sosem érdekel a "fasznak, kardnak, minden szarnak bal oldalon a helye" típusú mondás, tekintettel arra, hogy pár száz évente úgyis felállást kell váltanom. Nincs szabad kezem, így nem tudok tockost adni neki. Csak keserédes nevetésemet tolom kettőnk közé, ezzel cirógatva tarkóját képzeletben a legyintésem helyett. - Hülye! Ne kérj elnézést, én húztam meg a ravaszt. Rossz ezt így kimondani, ha játékosnak akarom feltüntetni, akkor is. Fájdalmas volt, még mindig az. Ha eltekintünk a dolog fizikai valójától, akkor is. Ahogy én sem, úgy ő sem fogja kiheverni soha. De minek kellene ezt a vészmadarat röppályára állítani? Elég ha tudjuk, s erre - is - iszunk. A játszótér gyerekbiztos kapujáról nem fárasztom magam a lezáró fellibbentésével. Egyetlen, finom - magamhoz képest - rúgás és a kapu megadja magát, s mi máris a nemzetekközi gyerekszabványnak engedelmeskedő játékok közt lehetünk. Szerencsétlen hely, lassan több farkast lát, s vért, mint gyereket. Eggyel több fertő ide vagy oda, nem számít semmit, hát személyünket is bepofátlankodhatjuk ide. - Mennyire menjünk mélyen bele? - kérdezek rá, hiszen én emlékszem, ő meg nem. És amennyire meg akarom kímélni, annyira agyon is akarom nyomni az emlékekkel. - Igyál! - húzom meg először én az időközben kibontott üveget, önzőségemet így élve ki, majd odanyújtom neki. Ennyitől még nem fogunk fejre állni, de még mindig vásárolhatunk, ha azt akarjuk. Miénk a világ, élünk. Rohadj meg Alignak! Élünk, és kivagyunk, mint a liba. De nekünk ezt is szabad.
//Szerintem te írhatsz már a játszóra, ha nem itt akarjuk foglalni a topicot tovább. ^^//
Az aranybarna Volvo halkan duruzsolva gurult be a parkolóba, majd kiengedve sofőrét a szívós kaszni mögül, búcsúzóul diszkréten villantott fényszóróival. Hosszú léptei határozottan vitték az ismerős ajtó felé. Belépve a hangulatos fényekkel szennyezett pubba, egyenesen a hátsó boxok felé vette az irányt. Tekintete futólag járt körbe a zegzugos tereken, míg meg nem találta azt, akit keresett. Tekintete megakadt az ismerős arcon, majd felé biccenve kezdte kigombolni a combközépig érő galambszürke, vékony szövetkabátot. A lehetetlenül szőke, jó pár évvel fiatalabbnak tűnő férfi felállt, majd hollywoodi mosolyt villantva nyújtott kezet az asztal mellé érő férfinak. - Na, végre. Ha nem jössz meg, behódolok a kis vörösnek. – villant tekintete egy távolabbi asztal felé. - Nath. – rázta meg legjobb barátja kezét. – Baleset volt Haely után. Lépésben jöttem. - Jó szarul nézel ki. – emelte kezét a pincérnő felé, ki üdítő mosollyal, és bizonyosan ismeretséggel lépett az asztalhoz. Nathaniel nem titkolt bizalmaskodással kért egy sört barátjának, majd engedte útjára az inkább kedvességével, mint csinosságával hódító alkalmazottat. - Ő az eheti áldozat? – pillantott egy rövid másodpercig a magas, az ízléséhez mérten túl sovány nő után, miközben barátja legyintett. - Nem! Ő most igazán… - Megfogott! Lenyűgözött! Több van benne! – bólintott Eugéne, mintha már hallotta volna a monológot. - Elmehetsz a fenébe. Inkább a lényeget mondd. Végre ideköltözöl? – Eugéne egy pillanatra felemelte kezét, mintha nem tudna mit mondani, majd tűnődve egy söralátét után nyúlva állította élére a kemény papírdarabot, és kezdte forgatni tengelye körül. - Nem döntöttem még. A pszichiátriai intézet felajánlott egy osztályvezetői pozíciót, de ez kevés, hogy leadjam a magánpraxist. Nathaniel belekortyolt az aranyszín italba, miközben lehetetlen kék tekintete gyermekkori barátját fürkészte. - Akkor mért is jöttél el a megbeszélésre? - Rég söröztünk. – biccentett köszönetképp a visszatérő pincérnőre, ki angyali mosollyal tette le az italát. Nathaniel a nő felé küldött egy mosolyt, majd visszatérve a témához, fújt egyet. - 27 éve ismerlek. Ne nézz hülyének. Beszéltem Elisével. Elmondta, hogy befejezte. Ahogy azt is, hogy a balettintézet felkérte vezető tanárnak, és ő elvállalta. Megkért, hogy keressek neki egy jó lakást. - Eugéne hosszan nézte a poharában gyöngyöző keserédes világost. Nem lepték meg barátja szavai. Jól tudta, hogy húga befejezi a profi karriert, és végre hazatér. – A magánpraxis itt is menne. És a pszichológiai intézetet mindig is akartad. - Ez nem ilyen egyszerű Nath. – Nathaniel legyintett. - Menő pszichiáter vagy, de a saját szarjaiddal nem tudsz megküzdeni. Tudom, az utóbbi években nem volt rózsás a testvéri kapcsolat. De Elisé nem haragszik, nem gyűlöl. Fáradt, értetlen, és szüksége van a családjára. És a testvérére is. - Csak a végén az asztalra ne tedd az óradíjad számláját. – morogta Eugéne, majd nagy korttyal húzta meg korsót.
Sok érdekes történetet lehet hallani egyes helyekről, épületekről és biztos vagyok abban, ha a falak beszélni tudnának, akkor szerintem rengeteg izgalmas történetet lehetne lapra vetni. Igen, valaki talán még meg is gazdagodhatna belőle. Na, de a tréfát félre téve már nagyon vártam azt, hogy az egyetem elkezdődjön és az edzéseken kívül a másik hobbimnak is egyre több időt szenteljek. Nem régóta voltam még csak a városban, ha pontos akarok lenni, akkor még csak 7 napja, de ennyi idő alatt is sikerült már egy-két embert megismernem. Lassan sétáltam az utcán, miközben nézelődtem és próbáltam minél jobban kiismerni magamat az utcák között és a sok pletykának helyet adó épületek között. Úgy volt, hogy ma este Ben-nel megyünk sétálni, de neki valami közbejött, vagyis azt hiszem. Sose izgultam túl az ilyen dolgokat, mert szeretjük egymást és ehhez nem kell minden egyes percünket együtt töltenünk. Kíváncsian álltam meg az egyik kocsmával szemben és egy darabig csak figyeltem az embereket, farkasokat és őrzőket, ahogyan ki- és besétáltak. Egy pillanatra elgondolkoztam, hogy tovább kellene mennem, de túlzottan kíváncsi voltam arra, hogy milyen lehet belülről. Így végül könnyedén szeltem át az úttestet és hamarosan már fel is tárult előtte a helység. Mohon pillantottam körbe, mintha valami különlegességre bukkantam volna. Egy-két embernek köszöntem, azok közül, akik rám köszöntek és mosolyogva foglaltam helyet az egyik asztalnál. Hamarosan pedig már egy pincér áll meg az asztalom előtt. Nem ismerem még ezt a helyet, se a különlegességeit, így inkább rábízom magamat és hagyom, hogy azt hozzon nekem, amit szerinte ízlene és jól esne. Kényelmesen elhelyezkedem a bokszban és rossz szokásomhoz híven elkezdem figyelni az embereket. Szeretem őket megfejteni, kitalálni azt, hogy kinek mi lehet a története, vagy mi szél fújta egy ilyen helyre. Amikor megérkezik az italom, akkor sietve köszönöm meg, majd pedig továbbra se veszem le a szememet egy párosról. Tudom, hogy nem illik másokat megbámulni, de akkor se tudok mit tenni. Mosolyogva figyelem és próbálom összerakni fejben a dolgokat, hogy mi történhet jelenleg ott, vagy éppen mi lehet a múltjuk, miközben szép lassan elfogyasztom az italomat. Majd, amikor az egyikük távozik, akkor ismerem fel csak a maradó férfit. Valóban Eugéne Fortier lenne, a híres pszichiáter? Lassan felállok az asztalomtól és minden bátorságomat összeszedve elindulok felé. Pszichológus hallgató vagyok, így akkorát talán nem is tévedek. Bocsánat, szabad ez a hely? – kérdezem meg barátságosan a mellette levő székre mutatva, s ha azt mondja, hogy igen, akkor egyszerűen csak helyet foglalok, de még mielőtt lakatot tehetnék a számra újabb kérdés hangzik el. Ön, Eugéne Fortier? – kíváncsian pillantok rá, miközben a válaszára válok. Azt hiszem nem a legjobb indítás volt ez a részemről, de ritka pillanat az, amikor ilyen emberekkel találkozhatunk.
- Hol szálltál meg? – húzta le a korsó alján csillogó, valószínűleg már kellemetlenül megmelegedett italt Nathaniel. - A Holiday Innben, mint mindig. – szedte elő farmerzsebéből a fekete Blackberry-t, majd átfutva az érkező üzenetet, minden további reakció nélkül tette az asztalra. – De most, hogy kiugráltad magad a lelkivilágomon, halljam! Milyen az egyetemi élet a katedra másik oldalán? – fordult figyelme újra barátja felé. - Határozottan jobb profként, mint diákként. Csak ne lenne az az értelmetlen és idegesítő törvény a tanár-diák kapcsolat tilalmáról. – vigyorgott barátja, ki valóban szoknyapecér hírében állt, azonban annyi esze volt, hogy ne áldozza be se a karrierjét, se a renoméját két hosszú combért, még akkor sem, ha egyértelmű ajánlatot kap. És ahogy Nathaniel kinézett, amilyen energikus és magával ragadó volt, bizonyosan volt alkalma gyakorolni az elutasítást. - Kérj nekem még egy sört! - állt fel barátja, és a mosdók felé indult. Eugéne bólintva pillantott hátra, tekintetével a kis vörös tündérkét keresve, azonban látóterébe egy idegen arc tolakodott be. Érdektelen arckifejezéssel hallgatta a nőt, majd lassan nemet intett fejével, miközben maga mellé fektetett kabátjának zsebébe nyúlt. - Anchorageban rendelek jelenleg. Hívjon, és megbeszéljük a részleteket. – nyújtotta mutató és középső ujja közé csippentett névjegyét a nő felé. Habár a szakmai berkekben elismert szakember volt, a hírestől messze állt az emberek számára. Akik ismerték és megismerték, azokat Ő is ismerte, mert a szakma prominens szereplői voltak. Akiket mégsem ismert, azok csak betegek, vagy feltörekvő diákok voltak. Mivel nem volt tanár, és köztudottan évek óta nem vállalt mentorszerepet, a nő vagy elutasításra vágyott, vagy páciens volt, amiben őszintén reménykedett. Azt mindig könnyebb kezelni.
Nem szoktam csak úgy leszólítani idegeneket, de van olyan, amikor megéri próbára tenni a szerencsénket. Nem tartom magamat tolakodónak, hiszen most is lehetőséget adtam arra, hogy a tudtomra adja azt, ha tévednék. Bár az arcmemóriám remek így kicsi esélyt láttam arra, hogy hibáznék, illetve a rendőrségnek, amikor besegítettem, akkor rengeteg alkalmam volt gyakorolni, hogy miként olvashatok az emberi arcokról, miként lehetséges egy-egy jellegzetes arcvonást megjegyezni. Barátságosan és illemtudóan álltam meg, illetve szólítottam meg az általam Eugéne-nek hitt férfit, de a reakciójának köszönhetően egy pillanatra sikerült belém fagyasztani a szavakat. Sose gondoltam volna azt, hogy ennyire lekezelő emberek léteznek, legalábbis számomra annak tűnt. Főleg, akkor nem, ha jó pár év a hátuk mögött van. A legtöbb fiatal tényleg nem ismeri az illemet, de azt hiszem annyira messzire se kell menni, ahhoz hogy kapásból egy kisebb jégcsapba ütközzünk. Végül kíváncsian pillantottam rá, amikor is elővette a névjegykártyáját. Legalábbis annak gondoltam, mert nem pillantottam rá egészen addig, míg egy kisebb habozás után végül elvettem, de nem tanulmányoztam át. A szavainak köszönhetően a nem létező szőrszálaim is felálltak és próbáltam megfejteni azt, hogy tényleg ő lenne az, akiről hallottam már jó pár dolgot? De minél több idő telt el, annál nehezebben tudtam elhinni. Köszönöm, de nem akarok a betege lenni. – szólalok meg még mindig normálhangon. Nehéz kihozni eleve a sodromból. Őrzőként, de legfőképpen harcosként érdekes lenne, ha minden egyes rosszabb helyzetben azonnal robbannék. Miként lehet valaki pszichológus, ha így bánik az emberekkel? Lehet, hogy már elért sikereket, de attól még ön is ember és szerintem semmivel se szolgáltam rá arra, hogy ilyen hangnemben beszéljem velem, vagy csak úgy kezeljen, mintha csak valami porszem lennék. – mondom neki minden habozás nélkül. De a hangom még mindig kimértem cseng. Nyoma sincs annak, hogy feszült lennék, vagy az idegeimen táncolna. Eleve nem húztam fel magamat, sokkal inkább ledöbbentem az egész reakciósorozaton és egyből az futott át a fejemen, ha idegenekkel ilyen, akkor vajon milyen lehet a betegeivel?!
Sem metakommunikációjában, sem hanglejtésében se lekezelő se bunkó nem volt. Távolságtartó? Merev? Tárgyilagos? Rideg? Kimért? Nos…igen. Ezen tulajdonságok adták ki Eugéne személyiségének egyvelegét, no meg némi fűszer, amit első kóstolásra csak a legnagyobb ínyencek tudtak leválogatni a kesernyés ízekről. A nő szónoklatát hátradőlve, kezeit combján nyugtatva, cseppnyi türelmetlenség nélkül hallgatta végig. Zöldesszürke tekintete érdeklődőn figyelte a másikat, látszott rajta, hogy valóban, teljes figyelme az egymásba fűzött szószerkezetekre irányul. Higgadta várta ki, míg a nőnek vagy a lendülete vagy a levegője elfogyott, és beállt a közeli asztalok környékén is a csend. - A betegem ne is legyen. – futott át egy alig észrevehető, mosolyszerű rándulás az ajkán. - Igen zavarba ejtő lenne így, hogy önnel ellentétben, én nem ismerem önt ily behatóan. – a mellettük lévő asztalnál iszogató egyetemisták csapata kéteges sikerrel tudta csak elfojtani a kibukni akaró röhögést. - És kérem, pontosítsa az ismereteit. Nem vagyok pszichológus. Ha az lennék, szívesen leülnék önnel beszélgetni az önértékelési problémáiról, hogy mért is érzi magát egy jelentéktelen porszemnek, és ennek ellenére mért játszik most Jeanne d'Arc-ot, de ilyen eseteket valóban a jól képzett kollégákra hagynék. – szavaiban nem volt gúny vagy harag, cserébe a kezdő mondatától ellentétben semmi vicces, vagy félreérthető fricskát nem tartalmazott. Emberek ok nélkül nem támadnak rá senkire egy kocsmában, pláne nem egy önnön magukra irányuló becsmérléssel egybekötve. Nem vesznek saját maguk iránt vélt sértésnek valami ami nincs, és pláne nem vetítik ki a félelmeiket vagy nyomorukat az „emberekre”. A fiatal nő szépen hozta az átlagos neurózis tüneteit, ami nem volt kirívó vagy egyedi a mai neurotikus világban. - Mi másban tudok a segítségére lenni Miss…? – vonta fel szemöldökét valós érdeklődéssel.
Igyekeztem nem kifakadni, hiszen tényleg híres voltam arról, hogy a türelmem szinte határtalan, de így belegondolva talán mégis sikerült kicsit jobban kiadni a dolgokat. Sose voltam az a személy, aki szerette azt, ha így beszélnek vele, vagy bárki mással. Lehet, hogy barátságos és segítőkész vagyok másokkal szemben, de ennek ellenére sincsen sok barátom. Nem is hiányzik, de nem is értettem, hogy miként képesek az emberek ennyire ridegek lenni a másikkal. Csendesen figyeltem őt, miután végeztem a mondanivalómmal. Könnyedén neki dőltem a pultnak, hiszen korábban egyértelművé tette azt, hogy nem szabad a hely. Mindegy is, hiszen ha ez a beszélgetés így halad tovább, akkor nem hiszem, hogy túlzottan rabolni fogom az idejét. Én se ismerem őt és szerintem nem is állítottam ezt. – szólalok meg egy aprócska mosoly keretében és körbepillantok a helységben. A zene még mindig betölti a teret az emberek beszélgetése kíséretében. – Egyszerűen csak hallottam már magáról. – teszem hozzá mindenfajta habozás nélkül. Nem szeretek hazudni és most se fogom. Ezt nem nevezném annak, hogy ismerem, hiszen lehet, hogy azok az információk tévesek. Nincsenek önértékelési gondjaim. – szólalok meg nevetve. Azt hiszem, hogy ennél rosszabb dolgot nem is hallhattam volna. Egyszerűen csak a stílusára akartam azzal célozni és nem arra, hogy annak tartom magamat. Pontosan tudom, hogy mit kell tennem ebben a világban és ennek eleget is teszek. Ha pedig kell, akkor a hozzáhasonlókat is meg fogom védeni egy-egy katasztrófától. Hiába nézek ki egy törékeny nőnek, sokkal több erő lakozik bennem. Lassan kiszedek egy tincset az arcomból és a fülem mögé tűröm. –És elnézést kérek, nyelvbotlás volt. Ön pszichiáter, de akkor se értem, hogy miért ennyire rideg, vagy talán jobb szó lenne az, hogy távolságtartó másokkal szemben. – jegyzem meg mellékesen, hogy pontosan tudom, hogy mi a szakmája. A legtöbb ember azért jön ilyen helyre, mert ismerkedni akar, vagy ha nem is, akkor se ennyire fallal körül vett, mint ő. Ha leszólítanak, akkor is próbálsz barátságosan viselkedni, legalább arra a rövid időre, amíg le nem rázod. Közben kíváncsian fürkészem őt. Kivételesen nem akarok olvasni az arcvonásaiból, a válasza érdekel.
Fogalma sem volt, mi a franc történik. Ez egy Istenverte pub volt, semmi egyéb. Nem egy társkereső klub, nem egy disco, és ő maga sem volt az a bárpultot támasztós fajta, aki arra várt, hogy egy huszonéves kis csitrit italra hívhasson. A legtöbb ember ugyanazért volt itt, mint ő maga. Lelazítani egy hosszú napot, és beszélgetni a barátaival. Mondhatta volna, hogy „ahhoz képest hogy nem ismer, elég behatónak gondolt jellemzéssel dobott meg” vagy „ahhoz képest, hogy nincs önértékelési zavara, még mindig a saját igazát bizonygatja”, de nem mondott semmit. Épp elég rég volt már a szakmában ahhoz, hogy értelmetlen, véget nem érő, és lealacsonyító vitákba menjen bele. Lassan fújva ki a levegőt vett erőt magán, hogy ne bántsa meg egyetlen gyomorszájba szúró mondattal a nőt, majd kissé előre dőlve fektette alkarját az asztallapra. - Nézze Miss „Olvasok az Emberekben Kisasszony”! A saját lelki nyomoromat a supervisorommal szoktam megbeszélni, és nem egy, a kocsmában rámakaszkodó kislánnyal. – volt még kimértebb, ha ez még lehetséges volt. - Nem mozgat meg, hogy ön vagy más idegen érti-e a viselkedésem okát és miértjét. Az már egy jobb kérdés, hogy önt ez mért érdekli ennyire, de kérem ne fejtse ki. – emelte fel kezét egy pillanatra, nyomatékot adva kérésének. – Helyette bökje már ki végre, hogy mit akar tőlem? Ha csak apakomplexusa van, kérem, máson élje ezt ki. – mintha csak zárszóra jött volna, lépett vissza asztalukhoz Nathaniel, ki tökéletes ellentéte lett volna barátjának. Vibráló, élettel teli, kedvesen mosolygó, aki egy pillanatig nem kételkedik a kapcsolatteremtés vagy saját vonzerejében. - Áh…mondhattad volna, hogy várunk még valakit…pláne… - nézett végig leplezetlenül, mégse tolakodóan a fiatal nőn, majd lendült is előre keze. - …ha ezt tudom, jobban sietek. – villant a megnyerő mosoly a jóképű, 36 éves építészmérnök professzortól. – Nathaniel Cohen. Mondd, hogy nem vagy a diákom! – nézett könyörgőn a nőre, miközben egyetlen mozdulattal kínálta hellyel az asztalnál. – Mit iszol? – intett a pincérnek, várakozón nézve a nőre, hogy rendelhessen.
Nem állt szándékomban senkit se letámadni, egyszerűen csak kedves akartam lenni. Esetleg megismerni egy kissé ismert személyiséget, akiről már hallottam órákon is, de azt hiszem, hogy jobb lett volna az, ha elkerülöm messzire. Valaki biztosan azt mondta volna, hogy ne törődjek vele, biztosan csak rossz napja van, de én ebben nem hittem. Nem láttam se a szemében, se az arcvonásaiban, hogy a jelenlegi arca hazugság lenne és csak ellenem irányulna, de az se kizárt, hogy ez a képességem kicsit bekrepált az elmúlt évek alatt. De abban azért biztos vagyok, hogy ennyire elutasító kifejezésekre se számítottam. Nos, azt hiszem az én esetemben sokkal inkább negatív csalódás ért eme találkozás után. Legalább újra megmutatta az élet, hogy ne higgyünk el másoknak mindent, mert sokkal „jobb” személyesen megismerni valakit. Ha létezik olyan, hogy valakinek kikerekednek ténylegesen a szemei a döbbenettől, akkor most én pontosan így festhettem ki. Csodálkozva hallgattam minden egyes szavát, miközben nagyokat pislogtam. Egyszerűen tényleg nem értettem, hogy mi történhetett, hogy így reagált minden egyes szavamra, de inkább nem szólaltam meg. Hagytam, hogy befejezhesse, hiszen azért mert megszólítottam és beszélgetni próbáltam vele, még nem akaszkodtam rá. Majd amikor az apás megjegyzés elhagyta az ajkait, akkor egy pillanatra elfordítottam a fejemet és kifújtam a levegőt. Sose szerettem az ilyen megjegyzéseket. Főleg, hogy a családomból már csak édesapám élt, de ezt ő nem tudhatta. Örülök, hogy megbeszélte saját magával ezt a dolgot és egyáltalán nincs apakomplexusa, de belátom, hogy hiba volt idejönni és megpróbálni magával normális stílusban beszélgetni. – mondtam neki minden gondolkodás nélkül. Nem mondom, hogy tényleg mindig annyira kedves lettem volna vele, de amit adsz, azt kapsz. És csak azt kapta, amit saját magának volt köszönhető. Már majdnem el is indultam, amikor megjelent még egy férfi és ő kicsit már barátságosabban állt hozzám. A pillantásának köszönhetően egy kisebb nevetés hagyta el az ajkaimat. – Cali Rhine Scott és ha nem pszichológiát vagy hasonló tárgyat tanít az itteni egyetemen, akkor nem vagyok az. – szólaltam meg kedvesen, majd amikor hellyel kínált, akkor sietve ráztam meg a fejemet és a másik férfira pillantott. – Ő nem hiszem, hogy túlzottan örülne a társaságomnak, de köszönöm a lehetőséget!– válaszoltam Nathanielnek sietve, mert tényleg nem akartam zavarni. Azt hiszem már így is olyan hatást váltottam ki, amilyet még sose sikerült. – Sört, de mint említettem lehet, hogy jobb lesz, ha távozom. – néztem egy kisebb mosoly keretében az ismeretlen férfira, hiszen a nevén kívül nemigen tudtam róla semmit se, de szemmel láthatóan sokkal barátságosabb volt, mint a barátja.
Habár nagy teljesítmény volt, sikerült elérni, hogy valóban dühös legyen. Azonban ezt nem a viselkedése, vagy az okoskodó modora váltotta ki, hanem egyetlen szó. Nem is foglalkozva Nathaniel vizslató tekintetével, emelte fel a korsót, és nagy kortyokba fojtotta mindazt, ami kibukni készült. Pontosan az ilyen nyáklapagyú kislányok miatt tart ott ma a szakma, ahol tart. Beülnek az iskolapadba, és bármily anyagmennyiséget beseggelnek. A legrosszabb, hogy a motiváció arra, hogy pszichológiát tanuljanak, az többnyire nem más, mint hogy a saját kis kamaszkori nyomorukban elegánsan tudjanak fetrengeni. Majd kilépve a ropogós, semmi gyakorlati tudást nem takaró papírjukkal azt hisztik, belelátnak mindenkibe, és el sem tudják képzelni, mekkora károkat okoznak az emberekben. Mire az utolsó, alkoholmentes korty is elköszönt a pohártól, addigra a felbugyogó haragot is sikerült lenyelni. Bólintva Nathanielre nézett, majd hosszú ujjai kinyílva intettek az üres szék felé. - Csak tessék. – tette le másik keze a poharat, majd kabátjáért nyúlva húzta elő zsebéből a fekete bőrpénztárcát, és rakott pár bankót az asztalra. - A vendégeim vagytok. – állt fel, és Nathaniel a huszonéves barátságuk alatt jól tudta, mikor ne tartóztassa. - Reggel felvegyelek a hotelnél? – Eugéne mozdulata egy pillanatra megakadt, ahogy túllépve a nő jelenlétén billent át már a következő napra. - Nem kell. Ebédeljünk együtt. A pszichiátria után beugrok az egyetemre. – Nathanel nyugtázva bólintott, majd elkapva a kis vörös pincérnő karját kért tőle mosolyogva egy újabb sört a hölgynek. Eugéne belebújva kabátjába fordult csak újra a pszichológiatanonc felé, kinél így, hogy egymás előtt álltak, jócskán magasabb volt. Szürkészöld tekintete a nő íriszeibe fúródtak, majd lassan kezet nyújtott. - Egy élmény volt kisasszony. De had adjak egy tanácsot. – lépett egy leheletnyivel közelebb a nőhöz, de még mindig nem tolakodott be a személyes terébe. - A mi szakmánkban a tizedét se kell kimondani annak, amit gondolunk a másikról. – villant meg egy pillanatra az az Eugéne, akit valószínűleg a nő meg akart volna ismerni, csak rosszul kezdett hozzá…na és valljuk be, a férfi se volt egyszerű eset. Még egy hosszú pillanatig tartotta a tekintetét, majd megfordulva kifelé indult. Nathaniel mindent tudó mosollyal nézett barátja után, majd a Cali felé fordult. - Tetszel neki. – röhögött fel jókedvűen, épp úgy, hogy mások is kedvet kapjanak mosolyogni. - Nem tudom mivel húztad ki a gyufát, de tetszel neki. Mikor utoljára felállt egy asztaltól egy nő miatt, azután majdnem feleségül vette. – emelte poharát a nőre.
Eddig tényleg sikerült pár perc alatt kiismernem az embereket, de most mégis mondhatni kudarcot vallottam. Nem értettem, hogy miként követték így egymást az események. Tényleg nem akartam semmi rosszat se tenni vagy mondani, de ennek ellenére is kisiklott az egész. Csendesen figyeltem Eugéne tetteit, mert egyre inkább kezdtem összezavarodni. Nem értettem, hogy miért teszi azt, amit csinál. Felajánlottam, hogy magukra hagyom, hiszen mégis csak én voltam a váratlan harmadik személy és valóban kezdtem úgy érezni, hogy a maradásommal semmit se fogok megoldani. Sőt, talán csak ronthatok a helyzeten. Szerettem volna a férfibe látni, hogy most mi zajlik le legbelül benne, a fejében. Mit gondol vagy esetleg minek mondana el, de mint a legtöbb férfi, vagy sokak által úriembernek hívott egyedek az ilyen fajta véleményüket megtartják maguknak. Csendesen figyeltem az egymást követő eseményeket, mintha csak valami értelmet keresnék benne, de nem ment. Figyeltem, ahogyan távozik a férfi és magára hagyja a barátját, hallottam a szavait, de még inkább nem értettem. Amikor pedig egymással szembe kerültünk, akkor álltam a pillantását és talán úgy kutattam válaszok után az íriszeiben, hogy az már talán bűn is lehetett volna, de persze ott se lapult meg túl sok magyarázat. Végül elfogadtam a felém nyújtott kezet és a szavai hallatára egy kisebb meghökkenésnek adtam hangot. Köszönöm a tanácsot! – szólaltam meg egyáltalán nem annyira kedvesen, mint illett volna. De nem minden egyes helyzetben igaz az, amit mondott. Néha tényleg remekül lehet sakkozni az információkkal. Legfeljebb ő a kivételek kivétele. Nem egyszerű esett. Követtem a pillantásommal a férfit, majd a mellettem lévő székre rogytam és a tekintetem a másik férfira siklott, akit csak pár perce ismertem meg, vagy legalábbis olyasmi. A következő szavakra egyáltalán nem számítottam, így érthető módon a szemöldököm kicsit feljebb szökött a kelleténél és sietve ráztam meg a fejemet. Amint megérkezett a sör megízleltem, majd a következő szavakra még inkább megdöbbentem és sikerült kicsit félre is nyernem. Ezt nem hiszem, szerintem inkább csak egy ostoba diáknak vagy minden lében kanálnak tart. Amúgy meg fogalmam nincs, hogy melyik szó volt az, amivel ennyire felhúztam. – szólaltam meg egy kisebb sóhaj keretében, majd a hajamat a fülem mögé tűrtem az egyik oldalt. – Biztosan szerencsés lehetett az a nő, de itt ilyenről szó se lesz!– szólaltam meg úgy, mint aki most hallottam a legnagyobb őrültséget. Eleve boldog kapcsolatban éltem, plusz még azt is nehéz lett volna elképzelni, hogy ő és én barátok legyünk. Ő amúgy mindenkivel ennyire rideg? - fordultam újra Nathanel felé és kíváncsian vártam a válaszát. Az emberekről lehet olvasni, hallani a rádióban vagy látni esetleg a hírekben, de sok esetben egyáltalán nem olyanok olyankor, mint a valóságban.
Nathaniel egy hosszú pillanatig eltűnődve bámult arrafelé, ahol eltűnt barátja, majd megingatta a fejét. - Ő egy jó ember. – mondta valós meggyőződéssel. – Több mint húsz éve ismerem, és másként látom őt. – pillantott a nőre. – Kicsit tüskés néha, és keveseket enged közel. De a rosszindulattól teljes mértékben mentes minden amit mondd, vagy amit tesz. Szigorú és fegyelmezett, de inkább önmaga irányába, mint mások felé. – kortyolt bele saját italába, majd félretolva barátja milyenségét, érdeklődően pillantott a nőre. - Mért érdekel téged ennyire? – vonta fel kérdőn szőkésbarna szemöldökét.
Ökör iszik magában, mondják. Nos, technikailag nem vagyok egyedül, mert még jó ég tudja, hányan tartózkodnak a kocsmában, gyakorlatilag viszont csak enyém a box. Nézőpont kérdése ivászati szempontból a helyzetem. Jól esett csak ülni és figyelni azokat, akik jöttek-mentek, hangoskodtak, vagy összehúzódva sutyorogtak, érzékelni a különféle szagokat, a más-más érzéseket. A környezetünket mindig sokkal jobb figyelni, mint saját magunkat, legalábbis nálam ez hatványozottan igaz. Ilyenkor csend van és nyugalom bennem, de úgy tényleg, s ezt kihasználva a farkasom is mintha aludna. Nem volt különösebb oka a lejövetelemnek, sem a sörözésnek, utóbbihoz amúgy sem kell semmi extra. Vagy akinek igen, azzal nem vagyok olyan viszonyban, azt hiszem, ez is egy sarkalatos pontja annak, hogy kikkel vagyok legalább felszínesen jóban. Ezen jót somolyogtam magamban egészen addig a pontig, amíg meg nem éreztem a betóduló energiákat. Ezer közül felismerném, s ahogy színre lépett, úgy húztam fel teljesen a pajzsom, amiből eddig is éppcsak kikandikáltam. Kezdem magam sünnek érezni, egyenruha nélkül is. Bár az vesse rám az első követ, aki a helyemben képes lenne szívélyeskedni. Az vagy bolond, vagy szent, utóbbiak létezésében viszont nem hiszek, csak a sör felmagasztaló erejében, úgyhogy ittam inkább masszívan. Lehet be kéne majd újítanom valami erősebbel is, vagy csak szimplán odébb állok. A Rockys cirkusz után most kifejezetten csendes voltam. Mondhatnám, hogy tudatosan tettem így... de csak félig volna igaz.
Van olyan, hogy bal lábbal kel valaki egyszer. Lehet, hogy egymás után kétszer. De az kissé kezd sok lenni, hogy lassan nem is tudok más lábbal kimászni semmilyen ágyból, csak a balommal. Most mondjuk legalább nem magánéleti válság miatt jutottam el a köpködésig, hanem azért, mert valami eszehagyott egy lőgyakorlat során nem figyelt oda és képes volt kilőni a saját szemét. Még jó, hogy hamar került a kezeim közé, így meg tudtuk menteni a haláltól, de valószínűleg zöldség lesz egész hátralévő életében. Utálom a kudarcokat. Ha lett volna rá időm, hogy kigondoljam a műtétmenetet, akkor talán meg tudtam volna rendesen menteni. De mindig ilyenkor kell gyomorinfluenzával hazaszáguldania az anesztesünknek, vagy bárki másnak bármilyen gyíkja is iylen esetekben lesz, így a felkészülésem helyett - ami egy agysérüléses baleset esetén amúgy sem masszív időtartamú - foglalkozhattam azzal, hogy sebészteam után rohangálok, hát most meg állhattam az apja elé és közölhettem vele, hogy mi a helyzet a hülye fiával közlegénnyel. A reakcióim hevessége miatt először egy pihenőbe, majd inkább hazaküldtek. Szerintük a héten elviselhetetlen vagyok. Na nem mondják? Még jó, hogy senki nem firtatja mi bajom van, mert azt'szem hosszú lista lenne, míg elsorolom. Ha mérges vagyok? Iszom. Ha örülök? Iszom. Ha csak úgy napom van? Iszom. És nem, nem vagyok alkoholista. Viszont most is kedélyesen libbenek be a bárba, pont, mint elefánt a porcelánboltba. A pulthoz lejtenék, hogyha nem csapná meg a szimatomat valami, amire a vörös is felkapja a fejét. Ajkaimra idült vigyor kúszik - ehét után még egy kis cirkusz, mit számít már nekem? - és ezzel - meg egy üveg vodkával (nem aprózom el) felszerelkezve dobom le magam a boxba Darimmal szembe. - Hogyhogy csak így egyedül? Kérdem, minden szia nélkül. De amit érezhet felőlem, az nem más, mint tajtékzó energiáim csillapodása. És igen, ez azt jelenti: örülök neki, hogy itt van és annak is, hogy így egyedül. Régen tudtunk már normálisan beszélgetni, vagy közös időt tölteni.
El tudtam volna viselni, ha nem fedez fel, amíg nem fordult felém, még élt bennem némi remény, ám ahogy elindult, tudtam, hogy menthetetlen a helyzet. Számíthattam volna rá, ez tulajdonképpen a falka törzshelye, a korábbi őslakosoké mindenképp, elég nagy a valószínűsége egy-egy ilyen összefutásnak. És én így ütem be. Vigyorog, visszavigyorgok. Egyik sem ígér sok jót, ami azt illeti, inkább volt ez amolyan: tudom, hogy tudod, hogy tudom, hogy tudod, hogy... Ugorhatnánk is a kezdő köröket, de anélkül nem fogyna elég pia, amiért kár lenne, ha már itt töltöttük a szabad óráinkat. - Én is ezt akartam kérdezni tőled. - Bájos mosoly, kitartott szemkontaktus az újabb kortynál, miközben a farkasom megkapargatja pajzsunk belső falát, mert szeretne egy üdvözlést, ám messze nem vehemens követelőzéssel, így jelenleg siket fülekre lel nálam kérése. Egyáltalán nem teszem boldoggá vele, ami kárörömmel tölt el, legyen csak velem a rosszban is. - Milyen napod volt? - kérdeztem inkább, elodázva azt, ami talán kibukik belőlem még az este folyamán, talán hagyom a francba. Valószínűleg az elfogyasztott italmennyiség is perdöntő lesz ez ügyben. Szereztem még sört, meg vodkának való poharakat, pusztán a gesztussal jelezve, hogy én is igényt tartok arra, amivel az asztalhoz érkezett, cserébe keverheti ő is, úgy talán hamarabb hat. Mindkettőnknek jót tesznek mostanában a nem teljesen tiszta pillanatok azt hiszem. Nekem már csak azért, mert ahogy iszok, úgy nyitom meg a kémlelőnyílást a pajzsomon, a fenevad pedig a farkát csóválja vígan. Vannak azok a röhejes gifek és videók, amikor a kutyák megvesznek a labdáért és szinte kivetkőznek magukból miatta. A farkasom is valami hasonlót produkált, bár benne nem a "labda-labda-labda-labda" mantra ment, hanem a "láma-láma-láma-láma". Nem csak én vagyok az, aki szereti a furcsaságokat, ezt az örömöt viszont kompenzálnom kellett. Frászt kellett, csak valami elcseszett zsigeri késztetésem volt rá. - Rockyt már felkerested? - kérdeztem mintegy mellékesen, csevegő hangon, de tökéletesen hiteltelen nemtörődömséggel. Az ilyen nyílt megjátszás sose ment.
Én nem tudom, hogy ennek mi baja van. Annyiszor próbáltam már megfejteni, de mindig olyan sok lyukra futottam, mint amennyi egy ementáliban van. Esküszöm, a hímek néha fárasztóak tudnak lenni, a vöröst viszont láthatólag nem zavarja az egész szituáció. Sőt, még kedélyes pajzsrésen való kikukucskálással is reagál a hím közeledésére. Szépen vagyunk, mondhatom! - Csak akartad, vagy meg is kérdezed? Fricskázom meg az orrát a kérdéssel, miközben előre dőlök, hogy alkarjaimat az asztallapra fektethessem, így csökkentve a közöttünk levő távolságot. Nem, csak azért sem fogok válaszolni valamire, amit nem kérdezett, s az ő válaszát sem fogom elfogadni, hiszen a kérdésemre nem reagált. A hogyhogy még mindig ott köröz közöttünk, s tekintetem szigorú csillanása egyértelműen jelzi, hogy jobban jár, ha válaszol. Mert akármennyire is hisztizik, mint valami farokfelcsapott kamasz a ki tudja mitől, még fontos nekem. Sokkal fontosabb annál, semmint elrontsam ezt az egészet közöttünk. Bár, ahogy a találkozásaink mutatják, ő el tudja rontani nélkülem is. Rányúlok az egyik kupicára, töltök magamnak is vodkát, majd neki is, ha már ilyen célzatos volt. Nem zavar egyébként, még mosolygok is rá féloldalasan, dicshimnuszt ülve a pimasz célozgatása fölött. - Szar. Vonom meg a vállamat, majd még mielőtt lecsaphatna a témára, mint gyöngytyúk a takonyra - mert miért ő lenne a kivétel a Falkában? miért csak ő ne tudná? - hozzáteszem a következőket: - Nem úgy sikerült egy műtét, ahogy szerettem volna, mert a kollégáim nagy részének ma jutott eszébe inkompetens napot tartani. A vörös már épp elhelyezkedne kényelmesen a hím közelében, amikor elhangzik a kérdés, mely egyszerre annyi energiát kavar fel bennem, hogy azt még a bundás sem tudja figyelmen kívül hagyni. Zavartan kaffog párat, próbálva kiűzni magából a nevetés-felháborodás-nemértés elegyét; mindazt, amitől én egyazon pillanatban kapom ki a sört Darim kezéből, hogy a képébe öntsem, s nevetek is, felszabadultan, tiszta szívből, minden szomorúságomat és haragomat kellemes, felhőtlen csilingelésbe elegyíteni. - Olyan komolytalan vagy! Nyújtok át neki egy szalvétát is, ha még nem ugrott rám mérgében, ez amolyan fehér zászló a borogatásért. Ami a nyelvemen van, azt nem fogom megkérdezni tőle, ugyanis képtelen. Mégis miért lenne féltékeny? Ezt a csontot már lerágtuk. Rocky nem fontos, nem barát. Ő igen. - Bökd ki, ne kerülgessük. Akarsz arról beszélni, amit úgyis tudsz, vagy lapozzunk és inkább beszéljünk rólad?
//50. (nem, mintha a kérdés után megérdemelnéd )//
- Most már minek kérdezzem? Te sem vagy már egyedül és én sem. - Nem teljesen megfontolt kitérés, de kitérés és ezzel visszavonulót fújok olyan téren is, hogy az ő miértjét megtudjam és ne csak sejtés legyen. Állom a tekintetét, ahogy közelebb hajol, s megállom, hogy nagyobb levegőt vegyek. Pedig érzem a késztetést és nem csak erre, hanem valami sokkal rosszabbra is. Nekem jól esne, de se kedves, se tisztességes nem volna, neki pedig kínzás lenne. Kár, hogy a kísértés egyre hangosabban zúg a fejemben, így inkább hátradőlök, hogy több teret lopjak magunk közé. Igen, én asszisztálás nélkül is képes vagyok rontani nem csak pillanatnyi helyzeten, hanem úgy bármin. Belső késztetésem és alul értékelt tehetségem van hozzá, amitől mondjuk szívesen megszabadulnék, de ez van, ezt kell szeretni. Engem meg úgy, ahogy vagyok. A kupica után nyúlok, azt követően, hogy töltött bele, majd éppcsak az övének koccintom és lehúzom. A következő kört én töltöm, ha csak nem sajátította ki teljesen az üveget, ténykedésem közben pedig hallgatom. Valahol örülök, hogy nem az a nóta szól, amire számítottam, valahol viszont bosszant a hiánya, mert ha arról beszélne, dohoghatnék egy sort nyíltan, hanem is őszinte szavakkal. - Remélem visszatérésük örömére majd megköpdösöd a mihasznájukat - ingattam somolyogva a fejem, majd ivás és a látszat könnyedségemet is lekaszáló ordasköcsög kérdés. A nyakon öntésre lebiggyesztettem a szám azzal párhuzamosan, hogy ő nevet. Szeretem ezt hallani, bármit is rejtsen belé, a locsolás ténye pedig lepereg rólam, bár a sörszag szépen beissza magát a felsőmbe és a hajamba. Frusztrál, bosszant és mélyen bugyogó elégedetlenséget érlel bennem sokszor, de komoly haragot, ami már érezhető vehemenciával kapja el energiáimat is, csak nagyon ritkán tud kiváltani. - Azt hittem, köpni fogsz inkább. - Ennek szólt a szájbiggyesztés. Meg tudott lepni, ez szomorú. - Fejlődsz! - vettem át tőle a szalvétát és megtöröltem a képem. Éppcsak befejeztem a rendbe szedelődzködést, amikor jött a kérdés, és erre én nevettem fel. Hát ez tényleg vicces. - Rólam nincs mit beszélni. Vagy ha van is, biztosan nem többet, mint a legutóbbi hasonló ringlisnél. - Ledobtam az asztalra az összegyűrt sörös szalvétát és ittam még a vodkából inkább. - Csak azt remélem, hogy nem csinálod végig azt, amit a múltkor, mert mint látom, nem sok eredménye lett - böktem homlokon komolytalanul, célozva szavaimmal a hajdani vigasztalódására, a Horatióval való kínkeservre és arra, hogy mindezek egyszeri megtörténte ellenére most ugyanazt érzem rajta és látom a szemében. - Utálom, ahogy nézel. És azt akarod, hogy ezt bővebben kifejtsem, innom kell még. Bólintás vagy kíváncsiság esetén szereztem pezsgőt. Gyors hatás érdekében keverés és könnyen fejbe szálló ital kell, nincs tutibb recept. Én pedig másképp úgysem leszek vele őszinte, bármennyire is legyek tisztában azzal, hogy ittasan fecseghetek. Az más. Azt foghatom majd a piára, a józanul való beszédhez viszont magyarázatot kéne találnom magamban és nem az alkoholban, abból pedig nem kértem.
//Megtiszteltetés! ö.ö Nekem az csak 5. de csak egy 0-val vagyok lemaradva. XD //
Vállat vonok, ennyi is elég abból, hogy igazat adok neki. Elvigyorodom mind e mellé, mert tény, hogy már felesleges lenne megkérdeznie. Inkább csak elhelyezkedem vele szemben, közeldőlésemben nem foglalkozva azzal, hogy mennyit enged láttatni kebleimből - vagyis azok ruha alatt viselt tartójából - a V-kivágású, alapvetően sportos megjelenésű, de mégis testemre simuló felsőrész, amit viselek. Megnyalom felső ajkamat, miközben az elhúzódása a vörösből tompa morgást csal elő. Közelebb orientálódik hozzá, nagyobbra tágítva a pajzs rését, mert őt bizony jobban zavarja ez a hirtelen távolság, mint engem. - Nem harapok. Jegyzem pimaszul, egy árnyalatnyit finomabban, mintha azt vágtam volna oda kérdésként, hogy "félsz tőlem?". Szeretek vele szócsörtét vívni, általában, de ez most sokkal inkább sértett megszólalás, még akkor is, ha mosolygok hozzá, s nem engedem, hogy hangomból kitörjön az értetlenség. Hagyom, hogy töltsön, nem akarom kiherélni azzal, hogy átveszem az irányítást, már csak töltésügyileg sem. Persze máshogy megesett már velem és meg is fog, de ma igyekszem egész normális stílusban itt ülni vele szemben. A vodka égeti a torkomat, kellemes melegséget kapar nyelőcsövemre és szinte azonnal kipirul tőle orcám. Nem üt ilyen hamar, de az arcpirító hatását azonnal ki tudja nálam a rövid fejteni. - Nem fog nehezemre esni. Kacsintok rá, s ha már témánál vagyunk - köpés és orvoslás - megosztok vele valami teljesen mellékeset. - Jut eszembe, itt van a városban az, aki miatt leszereltek Vietnámban. Szerintem meséltem már a köpős történetet akkorról, de ha nem, akkor majd rákérdez, ha hallani akarja. S mivel az itt van a városban után nagy szünetet tartok, már éledhet is benne az előzőekkel rokon érzés, a forró kása kerülgetése, az akármi.. nem tudom, csak energiáin érzem, hogy kavargásuk nem felhőtlen és vélem azt gondolni, hogy ennek oka egy másik érkező. Emlékeim szerint régen sem volt éppen normálisan haveri a viszonyuk. Bár a hócipőm se tudja, hogy mi bajuk egymással. Hiszen akkor mi már.. Gondolati vállvonás odázza el az ezen való gondolkodást. S legurul a torkomon egy újabb kupica alkohol. Aztán az arcában landol egy korsó-maradéknyi is. - Szeretek kiszámíthatatlan lenni. Kóstoltatom meg vele a nevetés utáni szemtelenskedésemet, kis önfényt csempészve ebbe a kósza mondatocskába. Nem agyalom túl, itt és most, ebben a cselekvésfolyamban nem kell komolyan vegyük magunk. S a vörös is szépen lenyugszik, tovalendül azon, hogy felzavartam és kedélyes lelkesedéssel hívja játékra a hímet, nyurga lábaim ugrálva olyan közel hozzá, amennyire csak a pajzs engedi. - Miért ne lenne? Szalad magasba szemöldököm, hogy értetlenségemet enyhe fejoldalradöntéssel is megkoronázzam. Ha a vörös alakjában lennék, akkor most kajlán pillognék rá ezen sanda nézelődés fejtartása közepette. - Érdekelsz. Jegyzem magától értetődő, törődő bájossággal ezt az egy szót. Így igaz, érdekel. Ha deszkán pattogó kecskeürülékre is emlékeztet gyakran a beszélgetéseink során, akkor is. Mert megfejthetetlen. Mert fura. Mert karakteres. És szeretnék a bőre alá mászni, hogy lelkét két tenyerem zárójelébe foghassam egyszer az életben. - Hé! Seprem el kezét homlokomról, inkább nevetve, mint felhúzva orromat azon, hogy mire is megy ki a játék szóbelisége. Életigenlő mosolyomhoz enyhén elkomorodott pillantás társul, értetlenség rajzol ráncokat homlokomra. - Miért, hogy nézek? Kérdezem enyhén elnyújtva, halkítva hangomon. A bólintás leheletnyi, de ott van, kacsintás kíséri. Tudni akarom, amit nem mond el, s ha ehhez innunk kell, iszunk. Csak nem kötünk ki mi is az őrsön valamiért. Még nem fordult elő velünk. - Mondd! Sürgetem. Utálom, hogy nem látok belé, dühít, mint ahogy az is, hogy titkolózni akar éppen velem kapcsolatosan. Nem szeretem a rébuszokat, de a beszédet annál inkább, ha van miről, ha nincs.
Épphogy megremeg az orrcimpám, ahogy előre hajol én meg szolidan lejjebb pillantok, mint amerre eddig néztem. Tényleg jó ötlet volt ez a hátradőlés, az más kérdés, hogy a farkasomnak annyira nem tetszik, s ahogy érzem, az övének sem, de ez nem az ő ideje. - Te nem is - mondtam mintegy utalva, hogy kettőnk közül nem őt kellett már leállítani arról, hogy a másikra másszon. Most még tisztességes voltam, mert tényleg nem akartam még több szart a nyakába ömleszteni, annak ellenére sem, hogy még bőven van lehetőségem az ellenkezőjeképp tennem. Tartottam tőle, hogy fogok is. Elég volt azt néznem, ahogy kipirul az alkoholtól. Tényleg nem veszi észre magát, vagy csak élvez húzni? Vagy így vezeti le a saját frusztrációit. Felüdülés, hogy megengedhetek egy mosolyt a kollégái veszélyhelyzetére, köpő-fronton, és ha már front, kanyarodunk is életem egyik legmeghatározóbb frontjához. Ma ilyen pedzegető estén van úgy tűnik. - Kicsi a világ... Nagy volt a viszontlátás öröme? - kérdeztem jó adag iróniával a hangomban, mert sejtettem, mennyire repeshetett a boldogságtól. - Ő se kapott az arcába? - tettem hozzá bujkáló mosollyal, ami "nem" esetén nevetésbe váltott. Igenre csak vigyor lett, de nem mondtam semmit, pedig minden ott kavargott a gondolataim között. Fényezése könnyed mosolyt csal arcomra, nősténye játékossága belém kap, a rés lassan hasad nagyobbra a türelmetlen kérlelésre. A farkasom nem tud hazudni. Valójában annyira én sem szoktam, csak nem mondom el a teljes igazságot, inkább elhallgatok. Most sincs egy darabig másképp, ahogy jönnek a kérdések, a rövid "érdekelsz", ami takarhatna többet is, mint amennyit valójában, az akaratos követelés és a tapintható türelmetlenség. És én csak iszok, mert máshogy nem bírom, iszok, mert egy elnyomott részem felelni szeretni, kicsit megmutatni magát, hogy ő is létezik, és iszok, mert túlságosan is tetszik, ahogy csak rám figyel. Most senkivel sem kell osztozkodnom. Most én vagyok az első, amit akkor is kiélvezek, ha csupán pár percig van így és alapvetően önámítás. - Elveszetten - bukik ki a szó, a repedés nagyobb lesz, az ordas pedig vígan ugrik a vörösre, hogy megcsócsálja a fülét. - Legszívesebben megdobnálak egy GPS-szel - nevettem, de nem sok öröm volt ebben, csak lemondó fejcsóválás, újabb hallgatással karöltve. A szerzett pezsgőt megbontom és nagyot húzok belőle, ami a sok szénsav miatt nem egyszerű, majd felé nyújtom az üveget. - Nem rossz - mondom, mintha előkóstoló lettem volna. Tényleg nem adnék neki szart, így felhajtok még egy kis vodkát. - Utánad mentem Vietnamba. - Mint egy lavina első apró jele, olyan egyszerű, hétköznapi volt ez a kijelentés, mégis képtelen voltam levenni Willow arcáról a tekintetem, mert érdekelt a reakció. Akkor is, ha tipikusan annak az esete voltam, akiből harapófogóval lehetett a legtöbb dolgot kihúzni és akkor is csak apró részleteiben. Már akkor mondani akartam, amikor a vietnami leszerelést mesélte. Nem most, hanem a legelső alkalommal, amikor hazatért, ám azóta se tettem meg. Hogy azóta mi változott? Nem sok minden, de az a kevés épp elég.
Nem az a domborítós fajta vagyok, így nem emelem bele direktben a kebleimet látóterébe, pillantásának arcomról való elsiklását sem észlelem, egyszerűen valahogy nem illik a kettőnk jelen állapotába, hogy ilyesmik feltűnjenek. Egyébként is abszurd, nem vagyok egy Angelina Jolie. - Ezt vegyem fenyegetésnek? Vonom fel egyik szemöldökömet, kétkedéssel fogva fel keringőre való felkérésnek a kihangsúlyozott személyes névmást rám vonatkozón a mondat elején. Végül elsikkad az egész, s rátérek Vietnámra, mert kollegiálisan adja magát a dolog. Horkantva nevetek fel, s ha kérdezné bárki, a piára fognám, pedig nincsen mit. - Meghívtam kávézni, de lepattintott. Pedig most senki nem halt meg a közös műtétünk alatt. Szerintem fejlődtünk. Ha magam elé képzelem Josh fejér az első köpedelemnél, az felér minden kabaréval. Bár akkor nem voltam feldobva annyira, mint az emléktől most, de ez részletkérdés. - Most nem. Vallom be nagyon büszkén, de közben ott feszegeti ezt a mondatot a kisördög is, hiszen egyértelműen közöltem ekképp, hogy Vietnámban megtiszteltem némi nyállal. És milyen jólesett! Bár a következményein elég erőteljesen szívtam a fogamat. Egyik kupicatartalom gurul le a másik után, s ahogy egyre kényelmesebbnek érzem ezt a mi kis társalgásunkat, úgy kezd el zavarni az asztal kettőnk között. Fogom hát magam, s egyik pillanatban még a széken nyugtatom hátsómat, a másikban pedig már felpakolom az asztalra, hogy így magasodjak Darim fölé ültemben valamennyire. Lábaimat törökülésbe vonom, elhelyezkedve az asztal közepén, cseppet sem zavartatva magam. Térdeimre könyökölve dőlök előre, hogy jobban a hím szemébe tudjak nézni. - És vajon hova kéne elkalauzoljon? Kérdezek inkább, minthogy sértésnek vegyem azt, amit hallottam az imént. Utálom, hogy ennyire látszik, pedig abban a hitben keltem fel ma reggel, hogy már jobban vagyok. Hogy már nem kavarog körülöttem a meglévő gyászolása. Basszameg! A vörös örömébe és lelkesedésébe kapaszkodom most, örömünnep, azon ritka alkalmak egyike, amikor ő rángat elő a pillanatszülte gödörből. Odakaffan játékosan a hímnek, megpróbálja leteperni, ha mással nem, hát gyorsasággal győzedelmeskedni felette. Nem a győzelem a cél, hanem a játék. S ez a könnyedség majdnem elmossa emberi felem frusztrációit is. Megtámasztom térdemen az átvett üveget egy pillanatra, szabad kezemmel Darim ajka felé nyúlok, s egy kósza, odaképzelt vagy valós ajakszegletében megülő pezsgőcseppet seprek le onnan, itatok fel hüvelykujjammal. Eztán emelem meg az üveget - dőlve így kissé hátrébb - és húzom meg a pezsgőt, szinte élvezve, ahogy a szénsav belülről szúrja az orrjáratomat. Az üveg tompánál kicsit erősebben puffan mellettem az asztalon. Nem eresztem el, még mindig a nyakára vannak fonva ujjaim, s szinte sétabotként támaszkodom rá a testhelyzetváltás közben. Törökülésből kicsomózom lábaimat, lelógatom őket az asztal szélén, Darim combjainak jobbról és balról adva így közeledésemmel keretet. - Hogy mit csináltál? Kérdem közben, majd hogy ne lógázzam a lábaimat, mint egy óvodás, lerúgom a cipőimet - mert zoknis lábbal könnyebb helyet túrni magamnak a széken, terpeszbe kényszerített lábai között támaszkodva a széklapon lábujjakkal - és újra pozíciót váltok. Az üveg marad az asztalon, eleresztem, én magam pedig térdeimre támasztott kézzel, kissé karót nyelt tartásból kezdek, hogy a háromévesek kedvenc kérdésének kimondásával egy időben hajoljak előre megint, így fosztva meg Darimot - újra - a távolság szabadságától. - Miért? Csillan alkoholgőzös kíváncsiság mogyorószín tekintetem mélyén, átragyogva a finom felleget, mit a vodka-pezsgő kombináció csalt az arcpíron kívül reám. A "mégis mikor akartad ezt elmondani nekem?" helyett egészen mással folytatom. Csenddel. Várakozással. Mert hallani akarom a teljes történetet.
Megráztam a fejem, mert nem, eszem ágában sem volt fenyegetni, csak... basszus, néha gondolja magát a helyembe, csak néha. - Ejnye, hogy nem képes értékelni a kedves gesztust - ingattam a fejem a lepattintásra, szám pedig kaján vigyorra húzódott hallva az a kis "most"-ot. Amolyan kivételes alkalmak egyike felhangú volt, bár ahogy évekkel ezelőtt elváltak, nem is lep meg, hogy valószínűleg csőrre töltve képes egy-egy találkozót kezdeni vele. Elég megpillantania. Úgyhogy a pillanatnyi diadal moderált viselkedéséért mindenképp megilleti, ki tudja, meddig lesz képes magát ilyen szépen türtőztetni. Fogy az ital kellemes ütemben, s ahogy ez kezd érződni, ő pattan az asztalra, nekem pedig eszemben sincs megállítani. Nehogy már az én társaságomban érezze magát feszélyezve, vagy úgy, mint akinek muszáj a köznormáknak megfelelően a széken ücsörögnie, miközben jobban vágyik az asztalra! Mondjuk az is igaz, hogy okosabb lenne azon a kurva széken maradnia, de hát az ő spontaneitását se az ész irányítja legtöbbször. - Oda, ahol mindkettőtöknek jó - nézek fel arcába válasz közben és egyáltalán nem zavar, hogy épp magasabbról néz le rám, mert zöld szememben halvány borostyán árnyalat tűnik fel, ezzel párhuzamosan pedig energiáim is erőteljesebben érződnek. Továbbra sem fullasztó vagy erőszakos, de érzem a vörös lelkesedését és ezt akarom fokozni, hogy a barna is el tudjon veszni benne. Kölykök kajla játszadozása, könnyed hempergőzés itt-sincs-pázsiton, s ez visz rá, hogy ne húzódjak el, ne dőljek megint hátrébb, vagy csússzak le ültömben, hogy némi űrt csempésszek vissza kettőnk közé. Ha úgy tetszik, ezt ünneplem a pezsgővel. Átveszi az üveget, majd felém nyúl, s a mozdulatra megdermedek, a hirtelen lobbanó éles figyelmem a farkasomat is kizökkenti egy pillanatra, apró, de valós botlás, amihez nincs hozzászokva és rövid mordulással jelzi is nemtetszését. Épp csak egy kicsit húzom ki magam jobban, hogy közelebb legyek, miközben az alkoholgőzt félrelökő éberséggel kutatom vonásait, pillantását, és lehet, hogy mindössze beképzeltem, de forrónak tűnt az ujja. Ahogy visszahúzza a kezét én is "leengedek". Talán az iménti pillanat, talán tényleg az eddigi piamennyiség vesz rá, hogy kifecsegjek valamit, amiről eddig mélyen hallgattam, de pezsgőnyelése közben kicsúszik, visszacsinálni pedig már nem lehet. A reakciója olyan, amilyet vártam: testhelyzetváltás, egyből jövő kérdés. - Utánad mentem - ismételtem meg, mialatt ő lábaim közé tette sajátjait, kezeim pedig erre reflexszerűen fogtak rá mindkét vádlijára. Azokra az erős, rohanásban edzett vádlikra, ám ez a mozdulatom pár másodpercig fel sem tűnt. Utánad mentem. Nem egyszerűen Vietnamba, nem a háborúba, nem annak kedvéért, nem holmi elunt ücsörgés levezetéséből. Amennyire egyszerű ez, annyira nehéz megmondanom következő kérdésére a választ, már csak azért is, mert tulajdonképp fogalmam sincs. Akkor nem gondolkoztam ezen, csak mentem, annak ellenére, hogy célba nem értem, most pedig ebbe belegondolva nevetéssel töröm meg a várakozásától terhes csendet közöttünk. - Nem tudom - ráztam meg a fejem, tekintetemet pedig szeméről lábára vezettem és szórakozottan masszíroztam vádliját. - Csak úgy... elindultam. - Vállat vontam, mintha ez amúgy olyan hétköznapi lenne, hogy csak úgy vaktában elindulok valaki után, keresztül a nagy világon. - Azt hiszem, nem tetszett, hogy egyedül vagy ott - fűztem tovább, elmerengve gondolva vissza mindarra, ami akkor meg-megfordult bennem -, nem tűnt helyesnek, sem az, hogy itthon gubbasszak. Felnéztem az arcába és épphogy nem kérdeztem meg, hogy ez mégis mit jelent. Már így is kezdett az a kelletlen érzésem lenni, hogy túl sokat fecsegek és magamról, ezzel a bezárkózási vággyal pedig szöges ellentétben állt az, ahogy a tarka fenevad a vörössel játszott önfeledten. Éreztem a könnyedségét, a nyíltságát, mert ő ösztönlény volt, akit semmiféle béklyó nem kötött meg, legfeljebb én, ha felvontam a pajzsom és rácsaptam a rács ajtaját. Kedvére volt a szokatlan külsejű nőstény, kedvemre volt a reflexből köpködő nő, de nem hittem, hogy bármi mélyebb lenne ezen a szimpátián túl, hiszen a legutóbbi ilyennél hanyatt-homlok menekültem el Bostonból. Most pedig nincs meg bennem ez a késztetés, kvázi tök más a két helyzet, nem? Most rajtam volt a szótlan várakozás sora, ami alatt sajnos rá kellett jönnöm, hogy cefetül félek. Nem akarom, hogy lesajnáljon, hogy kinevessen, hogy szánalmasnak gondoljon, ezek miatt pedig egy pillanat alatt sebezhetőbbnek éreztem magam, mint talán valaha. Bassza meg. Nem mostanában fogok vele még egyszer így kettesben inni, az hétszentség! Nem tesz jót.
Nehéz úgy belegondolni helyzetekbe, hogy semmit sem tudok róluk. Mindenesetre a fejrázására egy ál-csalódott ajakbiggyesztés a válaszom. Úgyis régen adtam már ki a frusztrációimat, ha fenyegetett volna, akkor talán.. De mondjuk annyira nem bánom, csak imádok szemtelenkedni vele. - Hát látod? Széttárom kezeimet, enyhén az ég felé fordítom arcomat, mintha csak a plafonon keresztül fürödnék a holdfényben. Amolyan értetlenségtettetés van ebben a mozdulatban, de csintalan ajakszegletben megbúgó görbületemből egyértelmű lehet számára, hogy nagyon is tudom, miért utasította el Josh azt a meghívást. Én is csak udvariaskodtam vele, mondjuk. Bár tulajdonképpen nem, hiszen én szociálisan eléggé felülműködöm. Mondják, hogy ideig-óráig az ördögök édesszüleivel is képes lennék időzni. Köpésnyi extrákkal, de hát kicsire nem adunk, a nagy meg nem számít ugye. - És szerinted hol jó nekünk? Teszem fel a kérdést enyhén oldalra döntött fejjel kémlelve vonásait az asztal tetején helyezve kényelembe magam. A vörös egyértelműen kifejezi, hogy most hol jó neki, nem óhajt távozni a hím közeléből, kellemesen elvan vele, a játékos kölyökbe való visszafejlődés annyira idegen tőle, hogy körülbelül úgy vagyok képes csodálni, mintha egy varangyot lesnék a boncasztalon, életem elsőjét, kiterítve, boncolásra kész. Analizálom. Nem értem. És végül hagyom, hadd élvezkedjen, nem akarom megérteni. Inkább Darimra figyelek, s a pezsgőcseppet törlöm le ajkairól (volt, akiéről lecsókoltam, de őt már.. áh, nem is szabad gondolnom rá, csak alapot szolgáltatok arra, hogy a GPSen kívül egy önsegítő könyvvel is megajándékozzanak). Szórakozottan nyalom meg ujjamat, mintha lenne még rajta abból a cseppből, ami Darim ajkáról jutott nekem. A vörös megáll egy pillanatra, értetlenül biccenti meg nyúlánk nyakon ülő, nem oly busa fejét, s a morgás okát kutatja, hogy aztán egy kivagyi szökkenéssel a hím felé teremjen és jelezze ezzel: ki kívánja vonni magukat mindenből, ami emberi. Hülye ez, csak nem forog, utálom, hogy kavar bennem és sosem arrafelé csavarog, amerre saját lelki szálaim, de most legalább nem dühít, az is valami. Egy hete ez az első alkalma talán, így hálával adózom Darimnak, legyen akármily' harapós is. - De miért? Túrok hajamba, mert zavar az érzés, hogy nem tudok mit kezdeni a kezeimmel. Vagyis a helyzettel. Nem értem, miért nem mondta el eddig. A bennem dolgozó alkohol segít hozzá ahhoz, hogy egyszerre legyek rá dühös, amiért hallgatott és olvadjak el tőle, milyen cukin is hangzik ez így. - Hé! Nevetek fel, mert ahogy vádlimra siklott a keze, azt még el bírtam viselni, de ahogy masszírozza, az előhozza belőlem a csiklandósságomat. - Basszus, ne már, meghalok! Gurgulázik elő belőlem kacajom, amint próbálom elhessegetni a lábamról kezét. A vádlim, na az csikis. Ha más nem is, de az nagyon. S mivel ilyenkor vonaglok, mint valami kígyó, hamarosan szorult helyzetemből úgy próbálok kijutni, hogy nemes egyszerűséggel nyitom szét lábaimat, hogy lovaglóülésben Darim ölébe huppanhassak az asztalról. Magam mögé támaszkodom az asztallapra, kicsit meg is lököm az egész bútordarabot, s ha nem kap el, vagy ellökne, akkor asztalarrébbtaszítással fogok a földre esni. Ittam is, így a koordinációm nem az igazi már, de a csikizési vinnyogva-nevetve-vonaglás is eltántorított a szabályozott mozgástól. - Ez olyan cuki! Olvadok bele a pillanatba, s az asztallap helyett inkább a vállára támasztom alkarjaimat, egyelőre nem akarva visszamászni az asztalra. - Miért nem vagy te mindig ilyen kedves? Mi bajod velem? Imádlak, te lüke majom, te meg folyton kaffogsz. Még utánam is eljöttél.. Am.. hogyhogy nem értél oda? Állok le az ömlengő hadarással - igen, ha amúgy is le van lakva a szervezetem és a lelkem sincs a helyén, hamarabb üt nálam a pia, ettől leszek hirtelen a szokásosnál is közvetlenebb és édelgőbb - és kérdezek rá arra, ami egy pillanatra kijózanít. Harag gyúl kebelemben. Miért nem mondta el, hogy mi történt vele? Hisz barátok vagyunk. Milyen barát az ilyen? - Meséld el. Mesélj végre megint magadról! Kérek, majd szinte utasítok, de közben olyan kenyérre kenhető, olvadt édességgel nézek rá, ami még mindig betudható az előbbi" cuki" kirohanásomnak felé. Megmelengette szívemet a kijelentése, de mindig kusza voltam. Egyszerre tudok megsértődni valamin, feldühödni rajta és imádni is. Ez ilyen. - Hopp, bocsi! Veszem észre magam, hogy hol is ülök, majd miután letámasztottam lábaimat a talajra, egy szökkenés, s fenékkel megint az asztallapon vagyok, visszahelyezve lábaim a széken támasztandó, ahogy a vádlicsikizés előtt indultunk. Ha ugyan nem váltott előbb Darim testhelyzetet nekünk.
- Per pillanat itt - jelentem ki nemes egyszerűséggel, mivel minden jel szerint jól elvan jelen itt és most a társaságomban, puszta szemérmességből pedig nem fogok mást mondani. A vörös se ágál, Willow se hagyott itt a második kérdésem után, úgyhogy mindez így együtt zat hiszem elég szépen alátámasztja azt, amit mondtam. Jelenleg. A "jelenleg"-nél tovább viszont nem is akartam momentán látni, lassan nem is leszek rá képes, úgyhogy maradjunk annyiban, amit mondtam. Én nem analizálom a farkast, nagyon ritkán mutat ellenszenvet a társaival szemben, így tőle nem szokatlan, vagy meglepő, hogy milyen könnyen szórakozik a nősténnyel. Egyetlen hátulütője ennek a magam részéről, hogy az ő belefeledkezésével együtt az én pajzsom is lejjebb és lejjebb kerül, mint valami lassú sztriptíz, olyan ez. Kár, hogy nem profi, hanem csak kezdő vagyok, előbbi esetén sokkal jobban menne, élvezetesebb lehetne. De még túlságosan is észnél vagyok ahhoz, hogy ez el tudja kerülni a figyelmem, a visszafogási kísérletemre pedig farkasom mordul, követelve kérve, hogy engedjem, mert ő tudja, mi a jó nekünk, nem fél lépni érte, sem a pillanat elragadtatásában, sem egyébként. Kettőnk közül ő az egészséges, nem én. Engedem, bár valahol azért zavar és félrepillantási ingert szül bennem, mintha ablakon túli eseményeket akarnék kikémlelni, holott ezt szemmel úgysem érzékelhetem. Csak érzem, ahogy a fenevad lerázva a visszatartó köteleket toppan a nőstény elé vidáman, s hagyja magát kivonni abból, ami nem az ő bajuk-nyavalyájuk. Rám hagyja a barna értetlen zavarát, haragját, olvadását, ő szórakozik tovább. Ki lettem segítve. - Miért-miért... - dörmögöm az unalomig ismételt és tényleg a világ legidegesítőbb kérdését, tovább viszont nem jutok, mert ahogy ő elhelyezkedett, úgy váltottam én is kéztartást. Amit eztán produkált, arra először jól rácsodálkoztam, majd hagytam, hogy jóízű nevetés törjön fel belőlem. - Ez a vádlid, baszki! A vádlid! Komolyan itt vagy csikis? - kérdeztem még mindig nevetve és ezek után csak azért sem könnyítettem meg a helyzetét. Ilyen lehetetlen helyen is csak ő lehet csiklandós, eszem eldobom. Csak akkor hagyok fel a kínzással, amikor az ölebe huppan, de a nevetést még ekkor sem bírom abbahagyni, fejem pedig a vállára bukik, ahogy várom, hogy kuncogássá szelídüljön a korábbi hahota. Eltartom a kezem, mert képes és... nem is tudom, a térdkalácsán vagy a combja küldő oldalán is csikis. Hiba volt, mint kiderül, mert ő az asztalon próbált megtámaszkodni, ami elmozdult, én meg épp rajta sziesztáztam, és hiába kaptam utána, csak azt értem el, hogy mentem vele. Kinyomtam magam négykézlábra, hogy mégse rajta tehénkedjek, ám tovább nem ment, mert megint röhögnöm kellett. Ennél lejjebb már biztosan nem esünk, de egyelőre feljebb se jutunk, mert ahhoz össze kéne szednem magam, ami nem megy olyan gyorsan. Örültem, hogy a nevetéssel legalább leálltam, s a mosolyom is csak addig élt, amíg cukinak nem titulálta, amit tettem, akkor fintorba váltott. - Minden hím álma, hogy cukinak titulálják - mondtam némileg kasztráltan, de mesze nem vettem komolyan a dolgot. - Tudod mi még a cuki, vádlis doki? Ez - nyúltam egy pillanatra az említett testrész után, hogy újabb nevetős izgő-mozgást csikarjak ki belőle. A hadarására hagy csak alább némileg kedélyes könnyedségem, ami az alkohol kölcsönzött, vagy inkább csalt elő. Alá nyúltam, felkaptam és vele együtt álltam fel, de nem tettem le egyből. Pár másodpercig hagytam magam a kegyetlen közelségben kavarogni, aztán pimasz mosolyra húztam a szám és szinte dobva tettem vissza az asztalra. Igazából úgy érzem vele kapcsolatban magam, mint aki a forró kását kerülgeti, s amennyire ez idegesítőnek tűnhet vagy idegőrlőnek, annyira élvezem. Van valami megkapó ebben a bizonytalanságban, amit józanul képtelen vagyok meglátni vagy értékelni, így viszont élvezettel adom át neki magam. Felültem mellé az asztalra, hogy onnan nézhessek végig felületesen a kocsmatöltelékeken, holott nem érdekelt a vendégek összetétele. Inkább ittam még egy kis vodkát és ha kért, ő is kapott. - Jaj, ne nézz így! - fogom meg állát és fordítom inkább előre, mert ez a kérlelő tekintet túl sok. - Jó, nézz így. Sokkal jobban áll, mint a GPS-ért síró pillantás. - Mintha lenne bármi beleszólásom abba, hogyan néz. Nyitok hozzá egy keskeny folyosót gondolati síkon, s meglepődöm rajta, milyen könnyen megy és mennyivel nagyobb, mint általában lenni szokott. Döbbenetem szinte arcomra is kiül, aztán leesik, hogy már a bokámig le van tolva a pajzsom. Ez sok mindent megmagyaráz, többek közt azt, hogy miért érzem vagy százszor jobban Willow-t, mint egyébként. Egy kicsit el is dőlök tőle, mintha most néznék meg alaposabb egy képet, amit eddig csak homályosan volt szerencsém, s egy szívdobbanásnyi időre tényleg olyan, mintha lenne körülötte egy aura, amire minden érzést, apró rezgést felvésett. Fura valakit jól "látni". ~ Megöltem az öcsémet. ~ Olyan könnyen siklott a gondolat, akadálytalanul, erőlködés nélkül, nagyobb gyönyöröm volt ebben, mint az üzenetben. ~ Nem voltam már messze amúgy, de összefutottunk, és utána már nem ment. ~ Mintha Tarkként ideiglenes impotenciát szedtem volna össze. ~ És kaffogok mert utállak. Utállak azért, mert féltékennyé tettél és ezt még nem tudtam visszaadni. Pezsgő jött, rám pedig kellemes tompultság telepedett. Kellett, különben itt állok fel és lépek le, amit nem akartam, mert a másik felem túl jól érezte magát, ez pedig rám is mintha gyógyítólag hatott volna. Még akartam lopni ebből, amennyit csak lehetett. - Megkaptad, amit most akartál? - kérdeztem szenvtelen hangon, a szemébe nézve egészen közelről, mivel az asztal nem olyan hatalmas én meg nem voltam hajlandó csak fél seggel ülni rajta.
Kezdőlap
)//
//
