-Húúú, ezek szerint még nem veszett el ez a régi hagyomány? Helyes! Bár… részegen dombnak fel? Annyira csak nem lehetnek benyomva, ha még fel bírnak mászni… Amúgy is, lefelé az izgalmas! Ó, milyen egymásra találás szokott ott lenni néhány fatörzzsel… Másnap a dokik könnyeznek a gyönyörűségtől, olyan orrtöréseket,bordarepedéseket meg nyílt töréseket látnak… -merengek el a régi emlékeken. Na nem mint ha régebben ne törtem volna én is 1-2 csontot, Benji örült nekem, mondhatom, meg a gyógyítók is, na de farkascsont hamar beforr. Most meg, ennyi év után hiába játszanánk hasonlót, nekem nem nagy kihívás lenne benne, még sötétben sem, hála a vérvonal-képességemnek. Bár… tuti jókat röhögnék, ha Benji megcsókolna egy fatörzset, másnapra meg kreálna neki valamelyik doki egy Operaház fantomja maszkot… Adam szavaira csak egy fáraszt sóhajjal reagáltam. Fasza… kicsi őrző, ha nyakamra uszítod itt a hatóságokat felebaráti szeretetből, akkor esküszöm, megeszlek reggelire… Vagy ha azt azért nem is, puszipajtások biztos nem leszünk a továbbiakban. -Tudom. –hervad le a mosolyom, aztán egyből eszembe jut Raven, aki nem is olyan rég halt meg. Hogy pontosan hogyan, azt a mai napig sem tudom, de mivel falka nélküli farkas volt, gyanítom, hogy valami falkabeli összetűzésbe kavarodhatott bele. Elég idős meg erős volt már ahhoz, hogy ne legyen sok olyan, aki veszélyt jelentene rá… Gurítok egyet, ám a kelleténél kicsit erősebbre sikerül a lövés, így a fehér nem csak, hogy célt téveszt, de még meg is pattan az asztal szélén és nem sokon múlik, hogy nem a földön landol. Hoppá… -Az én szememmel nézve annak… Bááár, vicces dolog, de a maguk fajtája tagjai ennyi idősen sokkal komolyabbak meg „felnőttesebbek” szoktak lenni, mint a hozzám hasonlók… Legalábbis ha az ismerőseimet nézem. Érdekes… gondolom, kinek mennyi idő adatik meg, aztán hogy osztja be, vagy hasonló. –vonok vállat, aztán belekortyolok a sörömbe, átengedve a terepet. -Az biztos! –felelem, legalábbis a Théo-nyakába-zúdításra mindenképp. Azonban… nem tudom, kicsit félek is. Annak idején már lelépett szó nélkül, és több mint 200 évig nem láttam viszont… Viszont most, hogy Alaszkába jöttem, már megint volt egy ilyen eset, hogy szó nélkül eltűnt, napokra, hetekre, hónapokra… Vajon mikor lesz a következő? Azért kicsit rossz abban a tudatban élni, hogy sosem tudhatod, hogy vajon melyik nap lesz az utolsó, amikor látod, mielőtt újra felszívódna évtizedekre… -Ez komoly? Fogadok, csak szívatsz… -kérdezek vissza vigyorogva Adam szavaira, de igaza van, tényleg nem bírom megállni nevetés nélkül, ahogy magam elé képzelem a képet- És azt hogy? Vagy mit tettél, hogy pont íjjal kezdtek kergetni? És mondd csak, lőttek is vele? Mert ha csak kézben tartották és azzal kocogtak, az úgy annyira nem poén…
- Nos - kuncogok egyet. - Fogalmazzunk úgy, hogy dombra fel nem csak két lábon lehet menni. De igen, láttam példáját az ilyen jellegű... találkozásoknak. Csak néha a szélvédővel. Bár lehet viccesebb úgy, hogy valaki gyorsan gyógyul. Inkább nem gondolok bele, milyen arcot vágott a gyógyítónk Skóciában, amikor két talaj-részeg kollégát vittek be hozzá... meg a protektorunk mérgét sem, ami azután zúdult rájuk, hogy kijózanodtak. Maradtak vajon ők őrzők? Pasz, nem tudom megmondani... mondjuk ez eléggé rámutat arra, mennyire törődtem ott a társadalmi élettel. Van mit pótolni... talán ezért is voltam itt most, nem másért. Talán már tudat alatt is vártam, hogy kicsit kimozdulhassak. Viszont a hangulat kicsit bedöglik, ah, kellett nekem megszólalni. - Nyugalom, csak vicceltem. Ez az adóhatóságra szólt. Sajnos azt már nem lehetett így elütni, amit a város helyzetére mondtam. El lehet azt mondani, hogy a jelenlegi állapotnak igazából aligha van haszonélvezője. Mind a falkák, mind a mind a magánzók, mind az őrzők, s mind az emberek megsínylik, egyszerűen nincs kivétel... s valahol szégyent érzek amiatt, hogy, még ha akkor nem is voltam itt, ezért a helyzetért felelősek az őrzők is, nem kevés mértékben. - Hááát... szerintem embere válogatja - mondom, miután váltom Odette-t a lövő pozícióban. - Ahonnan jöttem, Skóciában, speciel a századosok is olyanok voltak néha, mint a nagyra nőtt gyerekek. Bár... szerintem az áll a dolgok hátterében, hogy... nagy a súly mindenkin, a legtöbb protektorátusban. Ez idővel képes kiölni bizonyos dolgokat az emberekből. Nem volt egyszerű úgy beszélni, hogy egyrészt értse is, mire gondolok, másrészt pedig csak ő értse, mire gondolok. Ugyan mindenki a maga dolgával törődött a pub-ban, de nem akartam adni a lovat senki alá. Maradjon csak Odette és köztem, mik vagyunk mi igazából... az embereknek pedig jobb a boldog tudatlanság. Na a lövésem meg... hát mellé megy, de aztán a fehér annyira megcsapja az egyik golyót, hogy beküldi az egyik lyukba... hoppáré. - Okkkéééé... aha, szerencse - a következő lövés megint félre ment, emiatt volt a megjegyzése a végén. Csak mosolygok egyet Odette megjegyzésén, miközben átadom a helyem. Hát nem sajnálom a bátyját. Eléggé harciasnak tűnik a leányzó és ha rászabadítja így a dolgokat... hááát... oké, tényleg nem akarok a helyében lenni az ipsének. - Nem, nem szívatlak - kuncogok, közben pedig jól esik látni, hogy mosolyog a másik. - Kínában még mindig élnek nomádok, főleg a sivatagos területeken. Nos, egyszer történt, hogy meg kellett néznem az egyik törzset. El is intéztem a dolgot és már elfele jöttem de... valamire sikerült rálépnem és összetőrni... a nomádok meg eléggé zokon vették és elkergettek... karddal meg íjjal űzve. Amúgy - itt felhúzom a karomon a ruhát; láthatja, hogy néhány tetoválásom már rálógott, de volt egy forradás a könyököm felett, amit pont nem takart el. - Lőttek is. Bár utólag már csak nevetek a dolgon... az akkori kedvesem kevésbé.
-Mondjuk az is igaz… -értek egyet a férfival, a gyors regeneráció kapcsán meg csak jót nevetek- Na igen, nincs is annál jobb, mint amikor az ember letört bordája épp belegyógyul a tüdejébe, vagy valamelyik nyílt törésre forr rá a husi, esetleg amikor szarul forrnak a csontok, aztán újra el kell őket törni… aucs. –borzongok bele az emlékbe, ahogy egy pillanatra eszembe jut Sam egyik nem is olyan régi kis magánakciója az egyik falkatársával.
Na nem mint ha neki olyan brutál jó gyors regenerációja lenne, egyszerűen csak kissé későn találtam rá, na meg mire sikerült orvost kerítenem… Szerintem a város túlsó felében is hallották azokat az ordításokat, amikor az az őrző orvos újra eltörte a csontjait, hogy jól összeillessze őket…
-Reméltem is. –felelem, amikor megnyugtat, hogy csak vicc volt.
-Azért a farkasok élete se csak játék és mese. Mondjuk… lehet az áll a dolgok mögött, hogy aki ennyi ideig él, ilyen hosszú élet inkább büntetés, ha „savanyú káposzta” az ember. Úgy értem, ha az ember lazábban veszi a dolgokat, talán könnyebb elviselni azt a sok dolgot. Bár, tudja a fene, nem vagyok pszichológus. –magyaráztam, kissé kevésbé aggódva amiatt, hogy valami olyat hallanak meg mások, amit nem kéne.
Amúgy is… más farkast nem érzékelek a közelben, ha meg van is, akkor ha suttognék is, hallaná. Az emberek meg… olyan hú-de-közel senki sincs hozzánk, amúgy meg van akkora alapzaj, hogy ne lehessen normálisan érteni minden szavunkat. Meg ne legyünk már ilyen paranoiásak, nem?
Lemegy egy golyó, én meg megpaskolom Adam vállát, még ha a következő mellé is megy.
-Nem baj, jó lesz ez, csak így tovább! –bíztatom, aztán odalépek az asztalhoz, előrehajol, céloz, lő, plusz egy pont ide!
Így, hogy beszélgetünk közben, annyira én se a játékra koncentrálok, sőt, már el is vesztettem a fonalat, hogy hány golyó is maradt pontosan, amit el kéne tüntetnem… Hát, nem túl sok, elrejtve az ellenfél példányai közé. Csak szótlanul végigfuttatom a szemem a pályán, aztán szép lassan kifújom a bennmaradt levegőt. Még kettő, plusz a fekete. Akkor ideje belehúzni.
-Jó, végülis, azok Egyiptomban is akadnak, de na… annyi kultúrát már magukra szedtek, hogy automata fegyverekkel kergessenek másokat. De basszus, íj… ez de aranyos. –és pont ekkor villand Adam forradást- Izé, akarom mondani, annyira talán mégse…
Fura belegondolni, milyen törékenyek és sérülékenyek is valójában az emberek, meg az őrzők… Rajtunk maximum ezüsttel lehetett ilyesmi nyomokat hagyni, minden más nyomtalanul eltűnt. Ahhoz képest ők… Na mindegy, inkább újra löktem és újabb golyót tüntettem el a pályáról, hogy a harmadik aztán csak egy hajszállal kerülje el a végzetét.
-Na jó, azt hiszem, ideje összekapnod magad, Adam.
Hoppácska, na ebbe még így nem gondoltam bele. Mondjuk elég ciki úgy, hogy már 50 éves vagyok és azért nem keveset hallottam a vérfarkasok regenerálódásáról. Bááár... ilyesmi azért a normál embereknél is előfordulhat. Bár annak kevesebb az esélye, elvégre ma már eléggé odafigyelnek, hogy jó helyen legyenek a tagok. Már aki élvezheti a megfelelő kórházi ellátást. - Ijj... most hogy mondja, igazat kell adnom. Nekem már volt pár törésem és a lábadozás idején állandóan morogtam amiatt, mert sokáig tart... most ez így átgondolva... Talán mégiscsak jobb az a lassú regeneráció. Nem leszek hamarabb harcképesebb vele, akár még bele is halhatok a sérülésbe, de lábadozás esetén legalább normálisan forrnak össze a dolgaim. Amikor elkezdi boncolgatni a hosszú, savanyú életet, akarva-akaratlanul is elkomorodok. Na igen... nagyon is jól tudom, hogy most mire gondol. Túlságosan is. - Igen, ebben igazad van. De ehhez nem kell feltétlenül hosszú életűnek lenni. Ha megnézed az embereket, egyesek képesek 40 évet is úgy leélni és meghalni, hogy semmi örömöt nem engedtek magukhoz... de ez több száz éven át... még a halál is jobb nála - sóhajtok, a szavaim elárulják, hogy tapasztalatból beszélek. -Ha engem kérdezel, akkor szerintem a farkasok idővel megtanulják becsülni az életet és amiatt lesznek kissé... lazábbak. Egy idő után az olyan világban, ahol fokozatosan érvényesek a farkas-törvények, szerintem csak így lehet ép észnél maradni. Bár javíts ki, ha tévedek, jobban értesz hozzá. Ah, azt hiszem már épp kezdek eleget inni ahhoz, hogy még ilyen körülmények között is előjöjjön belőlem a filozófus. Kezdek igazat adni annak a mostanában terjedő képnek, ami mémekkel magyarázza el, miről beszélgetnek a férfiak józanul és ittasan... határozottan van benne igazság. Mindenesetre legalább azért megérte felkelni ma, hogy megtanuljak biliárdozni... és már sikerült is pontot szerezni... igaz, csak egyet, de minden így kezdődik. - Hát... igyekszem. Na aztán kiderül, hogy annyira lehet nem is vicces az íjjal való kergetés, de csak megvonom a vállamat. Akkor hirtelen én se díjaztam a dolgot. Ma viszont már csak nevetek meg vigyorgok magamon, hogy hogyan lehettem ekkora balfék... meg mondjuk elmondhatom magamról, hogy engem még kergettek íjjal. - Nem gáz, már én is csak mosolygok rajta. Mondjuk akkor vagy hatvanszor elmondtam magamban, hogy ,,Ezt nem hiszem el, ezt nem hiszem el, ezt nem hiszem el" - na itt még artikuláltam is hozzá. - Az élet azért generál néha vicces dolgokat, még a magunk fajtáknak is. Beleiszok a sörömbe, miközben Odette nekiáll a "mészárlásnak". Najó, azért az annyira nem volt unalmas az életünk nekünk őrzőknek, voltak vicces eseteink. Főleg, ha valaki olyan dolgokkal foglalkozik, mint én. Csak az olyasmik, mint amikor takarítunk két vérfarkas kitörés után, elhomályosítják az ilyesmit. Egyszerűen döbbenet, hogy valakik még ennyire se figyelnek oda, mit/kit hagynak szét... és amikor már a sokadik fejet szedi össze az ember az árokpartól, akarva-akaratlanul kezd besavanyodni. - Hm... innen szép nyerni, nemde? - humorizálok. De egyelőre még nem kell lábakat gyűjtenem, szóval nincs ok a savanykodásra. Újra gurításra helyezkedem, de lövés lett belőle... ugyanis kicsit erősre sikerült és gyakorlatilag a golyó nekiszáguldott a lyuk túlsó felének és visszapattant az asztalra... én meg pislogok rendesen, hogy ez hogyan jött össze.
-Nem azt mondom, hogy rossz lenne a gyors regeneráció, imádom, hogy nem kell egy-egy törés vagy sérülés után hónapokig lábadoznom, viszont ennek is megvan a maga hátulütője. Mondjuk amit mondtam, azért annyira nem mindennapos eset… –mosolyodtam el a szavai hallatán, mert azért legyünk őszinték, a végtag-visszanövesztés is kimondottan hasznos képesség, meg tök jó hogy nem kell minden apróságért gyógyítóhoz rohangálni, de na, tegyük a mancsunk a szívünkre és legyünk őszinték, azért vannak olyan helyzetek, amikor nekünk is szükségünk van rájuk, büszkeség ide vagy oda… -Az is igaz, amit mondasz. Aki nem képes hozzászokni ehhez az új életformához, meg felvenni a ritmusát, megtanulni a folytonos változást, az úgy is kibukik rövid időn belül. Én legalábbis tuti nem bírnék ki ennyi évet úgy, ha olyan savanyú lennék mint a napon felejtett kecsketej… -azzal meg is ragadtam a söröskorsómat, hogy igyak egyet, utána pedig hallgatom az íjászok által kergetős történetét. -Nem csodálom… Türelmesnek tűnsz, én már tuti ezerrel szentségeltem meg káromkodtam volna magamban. –tettem hozzá nevetve, de hát én már csak ilyen vagyok, sosem voltam különösebben a türelem mintaképe, ahogy teltek múltak az évek, egyre kevésbé… -Az aztán biztos! –felelem a szavaira, bár tény, nem lehetetlen a dolog, de jókora adag szerencse, meg kicsit jobb játék kell hozzá, mint amit az eddigiekben produkált. -Amúgy meg ahhoz képest, hogy először játszol, egész jó vagy. Volt már szerencsém olyanhoz, aki 10 játékkal később még ilyen szinten sem állt. –nyugtattam, aztán eltüntettem a maradék sört, amikor pedig sikerült egy kapufát lőnie, csak hátba veregetem. -Megesik… hogy a csiga elesik. –azzal már neki is támaszkodtam a billiárdasztalnak, hogy megnézzem, hogy állok. Még egy golyó… aztán a fehér, és vége. Na jó, akkor nem is húzom tovább, letettem a söröskorsómat az asztalra, egy kis kréta, célzás, és lő! A golyó eltűnt a lyukban, én pedig átsétáltam az asztal túloldalára, hogy pontot tegyek a játék végére. -Bocsi, hogy a végén nem hagytam esélyt a szépítésre, gondoltam jobb, ha kezdünk egy újat – már ha van kedved, vagy ha nincs, akkor akár kereshetünk is egy asztalt, aztán marad a beszélgetés. Ha emlékezetem nem csal, még emlegettél egy második kört is, amikor az italokról volt szó… -jegyeztem meg vigyorogva, aztán, hogy hogyan tovább, rajta áll, belevágunk egy visszavágóba, vagy inkább csak mint egy csapat rossz nyugdíjas, tanyát verünk a sarokban egy éjszakába nyúló italozáshoz.
- Lehet, hogy ritka, de most gondold el, ha a lehető legrosszabb időben üt be. Amikor hirtelen menekülnöd kell, vagy hasonló, csak nem tudsz... szóval érted. Mondjuk jónak magyarázom... Azt hiszem kezd beütni az alkohol, a szükségesnél többet beszélek. Mondjuk tény, elég rég volt már, hogy valaha ilyen mennyiségű alkohol környékére merészkedtem. Nem voltam anti-alkoholista, de azért nem is egy kocsmaszivacs. Annyit pedig nem ittam, hogy teljesen aklimatizálódjak egy hirtelen jött, nagyobb mennyiséghez. Mindenesetre... hoppá, csak nem elkezdtem szocializálódni így egyik napról a másikra? - Amúgy tudod mi a szép ebben, amit elmondtál? Hogy teljesen általános dolog, átlagos életszabály. Ami nem fejlődik, nem halad, az előbb utóbb pusztulásra ítéltetik. Mindegy, ő mennyire érzi úgy jól magát, előbb vagy utóbb bekebelezi, ha nem tud újulni. Halkan kuncogok. Na igen, én meg a türelem... néha túlságosan is fagyos voltam, az az igazság. Főleg olyan pillanatokban, amikor nem kellene. - Köszi - mosolyogtam. Na igen, nem voltam valami nagy biliárdjátékos, de legalább igyekeztem. Az már valószínűleg elég nagy haladás volt, hogy nem fordítva tartom a dákót. Mindenesetre a tapasztalat hiányát ez nem képes ellensúlyozni, szóval elég csúnya vereség lett a vége. De hát ez van, előfordul. Odette aztán átjön, megbeszélendő a továbbiakat. Hát játszani... valahogy úgy érzem a következő ivászatnak lehet meglenne a végeredménye némi pulykavadászat közepette, szóval talán jobb lenne másként folytatni. - Semmi gond, én se adtam a lövészeten előnyt - mosolygok vissza, aztán vázolom a programot. - Szerintem telepedjünk le valahova inkább, mielőtt még túl sok lesz az ital és céllövészetbe fajul. Természetesen hozom is a második kört... addig keress helyet. Szóval mentem is a pulthoz, hogy intézzem a következő kört... viszont nem egyenlően. Holnap elég komoly megbeszélésem lesz Willel, szóval nem ihattam le magam, mert nem venné jól ki magát. Viszont ökör iszik magában alapon hoztam magamnak is sört, míg Odette-nek maradt a tömény. Kissé hosszú éjszaka lesz, de nem bánom... mert valahol sejtettem, hogy hosszú ideig nem lesz hasonló, kellemes élményben részem...
Megint az O'Connorsban kötöttem ki, pedig James távozása után szinte megfogadtam, hogy ide a következő ötven évben be nem teszem a lábam. És mégis... Túlcsorduló szentimentalizmusom addig nem hagyott nyugtot, míg be nem jöttem, a várt összeomló hatás azonban elmaradt. Tompán, lüktetően fájó nosztalgiát éreztem, ingert viszont nem, hogy sarkon forduljak és távozzak. A pultnál kértem egy korsó sört, majd hátra mentem a biliárasztalokhoz játszani. Volt valami komor ünnepélyesség a hangulatomban, de a harmadik korsó után már enyhült a nyomás a mellkasomon és kezdtem egy kicsivel szebbnek látni a világot. Tudom, hogy csak akkor leszek tényleg jól, ah már sok idő eltelt, vagy valami apró jelzést kapok attól a hisztis cédától, hogy minden oké vele. Hogy tényleg él és csak lelépett. Valahol félek, hogy valójában meghalt és az agyam kegyetlen játékot űz velem azért, hogy tompítsa a fájdalmat. Nagyon csapongok ide-oda mostanában reménykedés, feladás és félelem között méghozzá úgy, hogy mindezt erőnek erejével igyekszem rejteni a világ elől. Mindenkit persze nem csaphatok be, Victor, Ryan és Jenny átlátnak a szitán. Félig-meddig figyeltem csak a játékra, ami meg is látszott. Igaz, a csaj - mert miért ne nők ellen játsszak - nem vezetett sokkal, de tény, hogy vesztésre álltam. Nem csigázott fel a tudat. Semminek se volt már tétje, csak arra vágytam, hogy valami rántson vissza ebből a zsibbadt, tompa állapotból.
Szinte vidáman tértem be az O’Connorsba néhány fiatal társaságában, akiket pár hónapja korrepetáltam pénzügy- és számviteli ismeretekből. Szegényeknek elég nehezen ment az egyetem, elég sok problémájuk akadt a tárggyal, de igyekeztem a lehető legjobb szaktudással segíteni őket a számok útvesztőiben. Mivel egy vizsgájuk –amire én készítettem fel őket – egész jól sikerült, annyira örültek, hogy rávettek egy italozásra. Betöltötték már a huszonegyet, ezért is mentem bele a meghívásba, meg egyébként is szerettem barátkozni másokkal, még annak ellenére is, ha nem igen szerettem saját magamról beszélni. A Pub-ban félhomályban tűntek fel ismerős és ismeretlen arcok, akit biztosan felismertem, az egyik pincérnő volt. Le is telepedtünk a pult mellett, majd rendeltünk egy kör tequilát. Azt követően felpörögtek az események, rendeltünk még kettőt és bő fél óra alatt ürítettük is a poharainkat. Ami azt illeti, nem voltam hozzászokva a tömény alkoholokhoz, inkább boroztam vagy sört ittam, a tömény italok közül is csak a whiskeyt szerettem. Ezek a srácok azonban annyira rá akartak beszélni erre a mexikói különlegességre, hogy beadtam a derekamat és igyekezve megfelelni a huszonegyedik század elvárásainak, kipróbáltam a kalapos italt. Ennek meg is lett az eredménye, a negyedik italt követően már fülemig ért a vigyorom és akkor jött el az a pillanat is, hogy meglátogassam a mosdót. - Máris jövök, el ne tűnjetek. – - Addig rendelünk még egy kört Nolan. – Szólt utánam az egyik srác, s úgy tűnt, hogy a fiatalok nagyon jól érezték magukat egymás társaságában. A mosdót célba véve feltűnt egy ismerős arc a biliárd asztaloknál. Jól ismertem Darrent, Jennifer bátyja volt és Ő intézte a falka ügyeit mostanában. Nem irigyeltem a srácot, túl sok teher hevert a vállain. A mosdót öt perc alatt megjártam, majd úgy döntöttem, hogy meglátogatom az ismerős arcot, aki nem tűnt túl vidámnak. Nem vigyorgott úgy, mint én, az biztos. - Szia Darren! Hogy vagy?- Mosolyogva lépkedtem közelebb, majd barátian nyújtottam felé a kezemet, ha elfogadta a kézfogásomat. Azután vettem szemügyre a hölgyeket az asztal körül, akik szintén ittas állapotban méricskélték az asztalon szétterülő golyókat. - Figyelj csak, nem iszol meg velünk egy sört? Meghívlak egy italra! Na? Gyere! – Meginvitáltam egy sörre, ha volt kedve megszabadulni a biliárdtól.
Hozzászoktam, hogy több falakbéli is megfordul a helyen és hogy tulajdonképpen a vendégek fele a mi körünkből került ki, de hát főleg ezért is volt ez a hely. Ismerősök jönnek-mennek, annyi az új, hogy már a betolakodók is errefelé lébecolnak. Elmondhatatlanul örülök, hogy ilyen simán ment az összevonás, ezért nem bírok elég hálás lenni Tupileknek, pedig mi minden szarságra fel voltam készülve lelkiekben! Nolan felbukkanása se kavart bennem nagy port, láttam, amikor a mosdó felé ment, ahogy korábban az érkezését is érzékeltem. Szerettem figyelni, hogy éppen kik jöttek-mentek, Dee akár megfigyelőnek is felvehetne. Na, nem mintha nem lenne elég munkám, és ráadásul az ilyen élvezeteket még halmozni se akarom. - Hali! - köszöntem a srácnak, és fel is egyenesedtem az asztaltól, a felém nyújtott kézre viszonyt megtorpantam kicsit. Hát, öcsém, ezt most meg fogod szívni, meg azt, hogy nem akarok bunkó lenni, pláne ennyi ember előtt nem, mert ha ketten lennénk, még kimagyaráznám, de így... Az üdvözlő, vidám mosoly után hülyén nézett volna ki elutasítani a kézfogást. Ami ellen amúgy semmi kifogásom nem volt, csak Nolannek lesz vele baja. A jobb kezem mutató- és kisujján ugyanis ezüst férfigyűrűk díszelegtek. Hülyén vette volna ki magát, ha elkezdem őket sebtében lehuzigálni, szóval illa berek, náda kerek: kezet fogtunk. Annyit tudtam enyhíteni a kézégetésén, hogy nem szorítottam rá igazán és igyekeztem a legrövidebbre fogni a dolgot. - Bocsesz! - húztam el kicsit a szám bocsánatkérőn, ami alatt halkan elmormoltam az egy szót, hogy csak ő értse. Szívás egy gyakorlott, gyakorló, edzésben lévő Fakírral kezet fogni... vagy legalábbis velem egy nem-Fakír vérfarkasnak. - Hazugan? Jól - vigyorogtam rá, minden pókerarcosságomat bevetve. - Okés - biccentettem az invitálásra és mentem vele a többi gyerekhez - jó, nekem azok a kölykök gyerekek voltak. ~ Ha meg akarod őket rontani, vagy egyiket zabálod, fedezlek ~ üzentem gondolatban rém komolyan, de a szemem elárulta, hogy ugratom. Egy bizonyos pontig, mert ha tényleg ilyesmire vágyna, tényleg falaznék neki. Hm, a jó Ikkuma, mi? Odatelepedtem vele a kölkökhöz. Zsenge egyetemisták, tele tervekkel, álmokkal, vágyakkal... szerintem nem is sejtik, milyen könnyű mindezt megsemmisíteni, porrá zúzni.
Nem gondoltam, hogy a mosolyomat fájdalmas grimasz tűnteti el a képemről, a kézfogás egész egyszerűen rémes volt, szörnyen égető. Eltorzult vonásaimból Darren is láthatta, hogy nem ilyen fogadtatásra számítottam, és kellett pár másodperc, mire rájöttem, hogy mindezt csak az ujjain lévő gyűrűk okozták. Ha a bennem szunnyadó farkas rossz néven is vette ezt a kis véletlent, igyekeztem figyelmen kívül hagyni. - Áú, ez aztán fájdalmas volt. – Megráztam a kezemet, majd tenyerembe pillantva figyeltem a belém égett, apró foltokat. - Remélem ez nem marad meg, hogy tudod egyáltalán viselni azokat?- Böktem pillantásommal a gyűrűkre, hisz nem igazán értettem, hogy Őt hogy nem égetik meg az ékszerek. Azt már meg sem mertem kérdezni, hogy ugyan miért is hord ezüstöt magán. Ötleteim voltak rá, de úgy döntöttem, hogy azokat inkább megtartom magamnak. - Oh, ez nem túl bíztató . – Elhúztam kicsit a számat, miközben Darren szemeibe fúrtam a tekintetem. Lehet, hogy nem voltunk a legjobb barátok és sokkal kevesebbet tudtam róla, mint Jenniferről, de érződött rajta az, hogy valami bántja. Persze, furcsa lett volna, ha azonnal elkezdem faggatni, egyébként sem tartottam jó ötletnek, ismerve a habitusát. Abban viszont biztos voltam, hogy valamiféle köze lehet hangulatának a falkával történtekhez, s erre a gondolatra már az én kedvem is rosszabb lett. Mindezt azért igyekeztem nem kimutatni, s annak ellenére, hogy elég sok kérdésem lett volna a történtekkel kapcsolatban, egyet sem tettem fel. Úgy döntöttem, hogy ez az est legyen egy igazán jó, beszélgetős, sörözős és kikapcsolódásra alkalmas est. - Ez a beszéd. – Vállon veregettem, mert azért már nálam is jócskán hatott az ital, éreztem is, hogy bármire képes lennék, ha kell, még a fejemen is pörögnék. El is indultunk a fiatalok felé, három srác és két csinos lány volt köztük, Darren gondolataira egyik szemöldököm a magasba szökkent és rápillantottam. ~ Ugyan már, a tanítványaim, jó gyerekek. Nem bántjuk őket. ~ Üzentem vissza, s már meg is érkeztünk a pulthoz. A srácok már jócskán be voltak állva az italtól, vígan intettek Darrennek, a csajok oda is léptek hozzá, és – ha nem tiltakozott – egy-egy puszit nyomtak az arcára. - Szép tetkó. – Jegyezte meg az egyik, miközben végig mérte Darrent, egyértelmű volt, hogy neki nem a korrepetáló tanár, hanem az izmos, tetovált farkas jön be. ~ Amúgy is Te jössz be neki, ha gondolod…tartom a frontot, míg ti..~ Nem fejeztem be a gondolatot, csak egy félmosolyt küldtem a cimbora felé, majd a pultra könyököltem és leintettem a helyiség egyik legszebb pultos lányát. - Szépségem, kérnénk két sört, és – gyors számolást követően hozzátettem – hat tequilát. – Leadtam a rendelést, majd a srácokra pillantottam, akik már tiltakozva rázták a fejüket. – Nem nem Nolan, már sokat ittunk, indulunk haza, gyertek csajok! – A srácok próbálták elrángatni a Darren felől érdeklődő fiatal diáklányokat, de csak a zenegépig sikerült őket elhúzniuk. Fel is nevettem. - Haver, ezek a csajok odavannak érted, pedig még meg sem szólaltál. – Közben elé toltam a megrendelt italok egy részét, másik felét magam elé húztam. - Úgy néz ki, hogy ketten maradtunk ezekre az italokra. – Én is helyet foglaltam a bárszéken, majd vetettem egy pillantást a zene gép körül tomboló fiatalokra. Jó érzés volt látni őket, egy kicsit eszembe jutottak a régi, fiatalkori emlékeim. - Bejön neked a szőke, mi? – Vigyorogva folytattam a társalgást Darrennel , miközben a só és a citrom után nyúltam. - Nekem is bejönnek, de az érettebbeket jobban kedvelem. A te húgod..Jenny, na ő egy igazán dögös bige. És ha nem lennél a bátyja, megdönteném. – Vigyorogva nyúltam a cigim után, már annyira elvette az ital az eszem, hogy szavaim már súrolták az úriemberség határait is. Pedig legyen mentségemre, sosem voltam egy nagy kujon, mindig is tiszteletben tartottam a nőket, Jennyt is, de valahogy ilyenkor nem tudtam eltitkolni, hogy bejön a testvére.
- Fakír vagyok, pajtás - vigyorodtam el, ezúttal tényleg őszinte jókedvvel. - Ciki lenne, ha ez megkottyanna. Arra, hogy nem hangzik jól a helyzet, csak vállat vontam, mintegy: volt már rosszabb is módon. És egyébként is, ha már hozzám csapódott és megtette azt a szívességet, hogy a jelentétével elterelgette a gondolataimat, hát engedtem ennek a dolognak. Láttam és éreztem rajta, hogy van egy rakás kérdése, mégis hallgatott. Sejtettem, miféléket kérdezett volna, azt meg pontosan tudtam, hogy én mit felelnék, ez a folyamat pedig az este és a hangulat elbarmolásához vezetett volna, szóval nem biztattam kérdezésre. Váll lapogatás, nem bántjuk a kicsiket... Lebiggyesztettem a szám, mint akinek szétrombolták a légvárait, de eléggé túljátszottam ahhoz, hogy leríjon rólam, ezt nem gondolom komolyan. Volt két lány is a társaságban... Ó, és az egyik szőke! Hát ez az este kezd jó lenni! Egy intéssel köszöntem nekik, a puszikat természetesen nem utasítottam vissza, hülye lettem volna, somolyogva fogadtam őket. - Kíváncsi vagy a többire is? - kérdeztem vissza élből, amikor megdicsérte a tetoválásomat. Mosolyom és tekintetem tele ígéretekkel, de egyelőre csak egy hosszú pillantás, majd ittam pár nagyobb kortyot. ~ Fiatal még az éjszaka, de kicsit később lehet... Úgy szakítottam el a tekintetem a lányétól, mintha közben egyik ujjammal az állát cirógattam volna, szép búcsú, sok ígéret, de a felszín alatt... ez maximum egy kaland lehet. Könnyedén ki is verem a fejemből, ha később még itt lesz és eszembe jut, talán kihasználom az érdeklődését. Nolan leadja a következő kör rendelését, mire a diákok berezelnek és elszelelnek, puhamájú banda! Piszok jól szórakozok azon, ami azt illeti, ahogy a srácok, mint valami féltékeny tacskók igyekeznek elvonszolni a lányokat. Pedig erre semmi szükség nem lenne, ha... nem is tökösebbek, de hímebbek lennének. Egyébiránt magamról nem tartottam azt, hogy nagy nőcsábász lennék, csak... összejönnek a dolgok néha. Felnevettem Nolan szavaira. - A rosszfiúsabbnak kinézők midig jobban izgatják őket - vontam vállat. - De komolyabbat a jófiúsaktól akarnak. Már amíg csak ránézés alapján ítélnek. Fellépés kérdése. - Tetoválás, gyűrűk, fülbevalók, nyaklánc, karlánc, sötét cuccok, láncos pénztárca és egy kicsikét tarajosabb haj. Full megtévesztő vagyok amúgy, mert tényleg csak azok tudják, hogy fele olyan elvetemült és vad se vagyok, mint ahogy a kinézetem sugallja. Leülök az egyik szabad bárszékre, magamhoz ragadom az egyik korsót, meg két tequilát, éljen a testvéries osztozkodás. - Az én májam bírja, edzésben van - vigyorodtam el, minden nagyzolás nélkül. Árnyalatnyi keserűség is rejtőzik a hangomba, mert bizony az utóbbi időben nem azért ittam, mert buliztam, hanem mert felejteni akartam kicsit. - A szőkék a gyengéim - vallottam be a fejemet ingatva, majd felhajtottam az első pohár töményet. - Túl szexi a zöme. Jenny említésére a szemöldököm magasba szaladt és Nolanre néztem, de úgy, mint aki először látja a farkast. Jó, hát eddig erről nem tudtam, egy picit meglepett, de igazából nem ütött szíven, a húgom jó nő, ezt tudom, és nem Olen vagyok, hogy üssek erre - még. - Megdöntenéd - ismételtem lassan, szórakozottan. - Fantáziáltál is már róla? - Ezt nem tudom, miért kérdeztem. - Mióta jön be neked a húgom? Hülye kérdés! Melyik hímnek nem jön be akár csak egy kicsit is, egy percre is?
Cipőm sarkai halkan koppantak, ahogy szép lassan körbejártam a billiárd asztalt, majd a krétáért nyúlva bedörzsöltem vele a dákóm végét. Ellenfelemre felpillantva idegesítően sejtelmes mosolyt ültettem az arcomra. A nagydarab szakállas csóka idegesen morzsolgatta ujjai között a dákóját. Kisebb nézőközönség gyűlt már körénk, de láthatóan ez csak őt feszélyezte. Kikapni egy nőtől? Hát… nagyon ciki lesz. Szerintem már ő is érzi, hogy ezt a meccset csúnyán elbukta. Imádok mások idegszálain táncot lejteni… képletesen is, így egyáltalán nem sietem el a lövésemet. Könnyed fejmozdulattal rázom ki a szemem elől a hajamat, majd lehajolva az asztalhoz, becélzom az utolsó golyót az asztalon. Elég szerencsétlen helyen van látszólag, de pattintva simán beküldhetem a sarokba. Nem remeg meg a kezem, miközben a dákóval meglököm a fehér golyót, és a kiszemeltnek koccanva az asztal szélének löki. Onnan kisebb sebességgel vált irányt, majd egyenesen a sarokban levő lyukba gurul, a fehér pedig komótosan begurul az asztal közepére. Felegyenesedve elégedett vigyor kúszik az arcomra, majd a dákóval a kezemben az ellenfelemhez sétálok, és a tenyerem nyújtom felé. - Azt hiszem, az a százas engem illet! – A pacák vonakodva, de kikotor a tárcájából a gyűrött, ropogós dolcsit, majd mérgesen a tenyerembe nyomja. - Köszi! – Tömöm a zsebembe a többi közé, amit eddig elnyertem a többi vállalkozó szellemű ellenfelemtől. Nem szép visszaélni a vérvonal képességemmel, de néha nekem is jár egy kis szórakozás, nemde? Eleget feküdtem bezárva a szobámba, azt a hülye sorozatot bámulva. Többszörösen is be akarom pótolni azt, amiről lemaradhattam abban a bő két hétben, mire újra szabadon járhattam, kelhettem. - Nos? – Fenekemmel az asztal szélének dőlök. Ruhámról leporolom a kréta maradványait, majd körbepillantok. - Még valaki? – Vigyorgok, miközben a sörömért nyúlva a számhoz emelem az alumínium dobozt, majd nagyot kortyolok az italból. - Ugyan már srácok! Senki se mer kiállni ellenem? – Lényegében az O’Connors vendégseregletének a felét megkopasztottam már, így nem csoda, hogy a másik fele vonakodik kiállni ellenem. Nagyot sóhajtok, egy pillanatra megérzem saját parfümöm illatát, majd lemondóan visszafordulok az asztal felé, hogy felpakoljam újra a golyókat az asztalra. - Azt hittem errefelé tökösebb legények élnek… de úgy tűnik én se vagyok tévedhetetlen.. – Teszem fel a háromszöget az asztalra, majd halkan összekoccantva a golyókat, sorba visszapakolom…
Az O'Connors a kevésbé kedvelt helyeim közé tartozott, azon egyszerű oknál fogva, hogy a kocsmákat - legyenek bármily jól felszerelve, s megáldva nagy forgalommal - mindig is alantas, közönséges helynek tartottam. Azt viszont el kellett ismernem, hogy ilyen helyen sok nekem hasznos információ is elhangzik, így habár kelletlenül is, de időről időre rászántam magam egy-egy jelenésre. Természetesen ehhez a közeghez igazítva alteregómat. Igaz, mindig csak a legvégső esetben mutatkoztam be, mert félő volt, hogy felbukkan egy falkatárs és belekontárkodik az előadásomba - amit ugyan utána kéjes élvezettel torlok meg, ám ennek ellenére a hiba elkövetésre került, én pedig lelepleződöm. Hamis - de nem egykönnyen kopó - tetoválások mindkét karomon, fülbevaló a jobb cimpában, halvány, de jól látható heg a bal szemöldökömnél, sunyi, féloldalas mosoly és reszelős, több évnyi whisky fogyasztásról, cigarettafüstről árulkodó hang. Távolról sem hasonlítottam selyemfiúra, viszont a rosszéletűeket kifejezetten vonzottam. Sose lehet tudni, mikor jön jól pár képviselője az emberi csőcseléknek. Az egyik boxban üldögéltem, pár kalandor fazonú motorossal, arról csacsogva, hogyan és mennyi füvet csempésztek már át Mexikóból. Szép karrier, egyszer talán hasznomra lesznek, vagy simán rács mögé juttatom őket. Sofiára már korábban felfigyeltem, ám mivel félreeső helyen ültem, valamint Eska köpenyét is magamra terítettem, így nem érzékelhette a jelenlétemet. Szórakozni jött, én pedig nem kívántam ebben megzavarni, s akkor sem szóltam vagy tettem semmit, amikor egyik asztaltársaságom magamra hagyott a többivel, mert játszhatnékja támadt. A legcsekélyebb figyelmet sem szenteltem neki. Csevegtem tovább, hosszas perceken át, ittam, itattam, lassan az egész hálózatot ismertem, mikor visszatért a vállalkozó szellemű biliárdbajnok és közölte, hogy kifosztott lett. Meglehetősen alpári stílusban mesélte el a történteket, ami nem vall úriemberre, ám mivel jelenleg én se voltam, az, így együtt röhögtem bután-kárörvendőn a haverjaival. Szó-szót követett, a signorina pedig hergelte a jónépet, mígnem ott tartottunk, hogy nekem kell az éjszaka hősének lennem azzal, hogy visszanyerem a "ribanc" által eltulajdonított százast. Mert hogy én tudok játszani. Dominic Santoro soha nem alantasult volna addig, hogy részeg, verejtékbűzös és ostoba embereknek tegyen szívességet, Jack Black szemében azonban "spanok" voltak, így Oscar-díjat érdemlő vigyort varázsoltam arcomra és kipattantam a boxból. - Na, gyere, szivi, mutasd mit tudsz! - sétáltam oda hozzá, hímtársaim nagy megelégedésére arcátlan magabiztossággal, s legalább ilyen kevés illendőséget mutatva mustráltam végig, holott egyáltalán nem most láttam először. Olykor eltöprengek azon, hogy ki kéne gyomlálnom gazként tetszelgő Jack Blackemet többi alteregóm körül, Elizabethemben is több az elviselhetőség számomra, mint benne, ám mit ér nemes művészetem kihívások nélkül? Jack pedig ezt megadta nekem, hát játsszuk el tökéletesen. Köszönhettem volna gondolatban, hazánk nyelvén, ékesen, ám embert játszva nem illő, kiváltképp, ha nincs is okom rá. Szükség esetén kilépek szerepemből, addig azonban tökéletes előadást nyújtok.
Az utolsó golyó kerül fel az asztalra, mikor meghallom a közeledő lépteket, aztán a hangot is. Mivel még háttal állok, nem láthatja a sanda félmosolyt, ami a szám szélére kúszik. ~ Ó bébi… élvezettel foglak megkopasztani. ~ Vigyorogtam magamban, miközben könnyedén megfordulva találtam magam szembe a férfivel. Széles vigyorral mértem végig őt, nyílt érdeklődéssel adózva testi adottságainak. ~ Nocsak, nocsak… ~ Két dákót vettem a kezembe, úgy indultam meg felé. Cipőim sarkai hangosan koppantak, mígnem odaérve hozzá mély levegőt véve magamba szívtam az illatát. - Emlékeztetsz valakire. – Szólaltam meg könnyedén, miközben átnyújtottam neki a jobbomban pihenő dákót, de még nem engedtem el. - Ő nagyon ügyesen használta a dákóját… - Engedtem el a dákót, kétértelmű megfogalmazásomat követően, majd ellépve mellette könnyedén megfordultam, és félrebiccentett fejjel mustráltam meg a seggét a ruhán keresztül. ~ Ezt a segget ezer közül is felismerném. ~ Állapítottam meg magamban elégedetten. Mindig is szerettem magam körülvenni egy kisebb háremmel – ahogy magamban neveztem a szeretőként nyilvántartott hímeket és nőstényeket -, de csak néhányan maradtak meg emlékezetesnek közülük. Dominicra pedig nagyon is jól emlékszem, hiába rejtegeti magát… de nem piszkálom meg.. nem engedem lejjebb a pajzsomat sem.. belemegyek ebbe a kis játékba. Ha nem fedte fel magát, és nem szólított meg, azt nyilván okkal tette… én meg nem vagyok butuska. Kivárom, amíg ő teszi meg ilyen téren a kezdő lépést… addig pedig kiélvezem ezt a szituációt. - Lássuk, Te mit tudsz vele kezdeni. – Emeltem meg kihívóan a szemöldököm, miközben lassan elsétáltam az asztal mentén a másik oldalra, és a dákót letámasztva magam elé várakozó álláspontot vettem fel. - Tiéd a kezdés lehetősége. – Ajánlom fel nagylelkűen. Tekintetem futólag végigsiklik a környezetünkön. A melákok ismét a billiárdasztal közelébe húzódnak, kíváncsian várva, hogy végre sikerül-e valakinek megvernie, vagy végleg leírhatja magát a kocsma férfinépe azzal, hogy egy nő lealázta őket a játékban. Élvezem azt a feszültséget, ami tapintható a levegőben. Farkasom nem különben, akit velem együtt egészen felcsigázott Dominic viszontlátásának öröme. Ő is emlékszik rá, nem csak én… s biztos vagyok benne, hogy Dominic is rám. Ujjaim ismét a sörös doboz köré fonódnak, majd a számhoz emelve lassan kortyolok a Guinness-ből.
- Remélem, szép emlékeid vannak róla, cica - duruzsoltam sanda, féloldalas mosollyal kiegészítve szavaimat. Örültem mindazonáltal, hogy sikerült emlékezeteset alakítanom nála, s ha úgy tetszett, ő is kivételes helyzetben volt. Nem sok nőstény mondhatta el magáról, hogy élve szabadulhatott ágyam puha öleléséből. Az embereket szoktam kímélni, elvégre oly' törékenyek. Mosolyom vigyorrá szélesedett bókját hallva, amire rájátszottam alaposan, a háttérben pedig páran füttyögettek. - Az én dákókezelési technikám is érdekel, cica? - adtam alá a lovat a kétértelműségben, miközben egyértelműen céloztam arra, mennyire nem lenne ellenemre egy menet a mosdóban, ahogy a mai felajzott, általam is alakítottak szokták lebonyolítani légyottjaikat. Közönséges és megalázó, ha engem kérdeznek, ám itt most nem Santoro számított. Tetőtől talpig végigmértem mustráló-gusztáló tekintettel, majd átvettem tőle a felém nyújtott dákót, s nagylelkű ajánlatával élve kezdőlökéshez helyezkedtem. A farkasom, mint rendesen fittyet hányt a világra, kényelmessége tetőfokát kóstolgatva nyúlt el bennem lustán, füle botját se mozdítva a körülötte zajló eseményekre. Eska leplének otthonos ölelésében szunyókált tovább - talán egy később vadászat ígérete felpiszkálja, ám magunkat ismerve: erősen kétlem. Valaki utána hozta a söröm - bár ne tette volna, örültem, hogy volt ürügyem megszabadulni tőle, ám a túl lelkes alattvalók már csak ilyenek. Kénytelen voltam inni a hozzám méltatlan nedűből, s tovább hiányolni a bor semmihez sem fogható, érett zamatát. Hát ezért sem járok én kocsmába a többi ezer megy egy indokomon túl. Megtettem a kezdőlökést, a golyók szerte szaladtak. Mozdulatom flegma volt, nem-törődöm, hova siessek a játékban, úgy semmit sem ér az egész, különben is többre tartottam a kártyát, mint a biliárdot. Ez azonban nem jelentette azt, hogy ne értettem volna mindkettőhöz egyformán jól. - Te jössz - adtam át ezzel szinte egyből a lökés lehetőségét. A körülöttünk állók izgatottan figyeltek, zsongások viszont lepergett rólam, ahogy annyi más érzelem is az évszázadok során.
- Mit gondolsz? – Villantom meg hófehér fogsoromat, kihívón vonva fel a szemöldököm. Az nem kifejezés, hogy szép emlékeim vannak. Rólam aztán igazán sok minden elmondható, de az nem, hogy a finomkodó szex híve vagyok. Az élet minden területén szenvedélyes vagyok, pont a szex terén ne lennék az? Jókat szórakoztunk annak idején, s még csak azt se vettem zokon, ha épp eldurvult a helyzet. Néha a fájdalom fokozza az élvezeteket. Sose állítottam magamról, hogy teljesen normális vagyok… bár az, hogy ki tekinthető „normálisnak”, relatív… mindenkinek mást jelent ez a szó. - Módfelett! – Válaszoltam pimasz vigyorral az arcomon, Dominic szemeibe pillantva, mielőtt elengedtem a dákót, hogy ellépjek mellőle. Én nagyon jól tudtam idomulni a környezetemhez. Az a bő száz év utazgatás, amit magam mögött tudhatok, megtanított a különböző kultúrákhoz, és népcsoportokhoz való alkalmazkodásra. Nem tudnám hirtelenjében felsorolni az összes várost, ahol megfordultam, de mindig is imádtam beleolvadni a helyiek életének mindennapjaiba. Elmondhatom pont ezért, hogy képes vagyok bármilyen közegben tökéletesen jól érezni magam… legyen az egy füstös kocsma, vagy egy puccos bál. Ilyen szempontból igazi kaméleon vagyok… Ha már jobban berendezkedtem itt magam körül, és Castor is lazít azon a szoros pórázon, amin tart… akkor remélem, hogy kapok valamilyen testhez álló szerepkört is a falka életében. A felderítői… kémkedési feladatokat nagyon tudnám élvezni. - A golyókkal finoman kell bánni. Tudod… elég érzékenyek. – Jegyzem meg az első lövését követően, majd ártatlan mosolyt varázsolok az arcomra, amikor a „közönségünk” tagjai közül többen is felröhögnek. Láthatóan élvezik a műsort. Végigpillantok az asztalon, és a golyók elhelyezkedésén. Mivel nem talált lyukba egy golyó sem, ezért enyém a választás lehetősége. Általában a telit választom, ha nekem van lehetőségem választani, ezért most is mellette döntök. - Teli 4-es a jobb felső sarokba. – Mondom be a szabályoknak megfelelően a választásom, és azt is, hogy hova kívánom lőni. Előre hajolok, kitámasztom a kezem. Pont rááll a golyó, tiszta, egyenes lövéssel be tudom küldeni. Óvatosan koccantom a fehér golyónak a dákót, a teli 4-es oldalának koccan, ami átvéve a lendületből be is gurul a kiszemelt sarokba, a fehér pedig finoman nekikoccanva az asztal szélének, megáll. Röviden felpillantok Dominicra, majd ismét teszek egy fél kört az asztal körül. - Teli 7-es, balra, középre. – Lett volna sokkal könnyebb is, amit választhattam volna, de szeretem a kihívásokat. Ismét megtámasztottam a kezem, most egy erőteljesebb lökést indítottam. A 7-es bement a választott helyére, viszont vele együtt a fehér is eltűnt a lyukban. - Tiéd a terep, cica. – Emeltem fel a sörömet somolyogva, majd távolabb léptem az asztaltól, hadd helyezkedjen kedvére. Addig én meg bámulom, kedvemre…
Azzal a szándékkal jöttem ma ide, hogy bizony megalázom Darrent billiárdban. Fel is hívtam, van-e kedve egy kicsit kikapcsolódni, rábólintott, persze azért azt is mondtam, csak akkor jöjjön, ha nem fél attól, hogy elverem. Csak nevetett rajta, de nem mondta le a bulit, hogy is mondta volna, hiszen nem lehet nekem ellenállni, ugye? Na jó, leállok. Belépve az O'Connors-ba, egyből a pult felé veszem az irányt, ismerősként köszöntve a mögötte állót. Vodka-narancsot kérek magamnak, egyelőre maradjunk a lightosabb verzióknál, majd ha Darren megérkezik, akkor átválthatunk valami erősebbre is. Bár ma nem a lerészegedés a cél, csupán szeretném egy kis baráti versengésre invitálni, aztán majd meglátjuk, mi lesz belőle. Bár ha abból indulok ki, hogy mi történik akkor, ha mi ide beszabadulunk.. Oké, ebbe nem megyek bele. Pont felszabadul a billiárd asztal, úgyhogy máris megindulok, hogy kisajátítsam, elvégre Darrennek is hamarosan be kell toppannia, szóval nem fogok sokáig árválkodni. Felrakom a golyókat és a kezembe kapok egy dákót, pont ekkor rezeg a telefonom. Szuper, máris nyúlok a farmerom zsebébe, hogy előhúzzam a kis ketyerét. SMS. Megnyitva az üzenetet olvasom, hogy drága Darren késik egy kicsit, vagyis nem tudja mennyit. Mosolyogva nyomok a válasz gombra, hogy bepötyögjem a rövid üzenetet: "Bevallhatod, ha félsz a vereségtől..." Mosolyogva dugom vissza a farzsebembe a telefont, sóhajtva nézek körbe, hátha akad valaki, aki játszana velem és ki is szúrok egy szimpatikusnak tűnő fiatalembert. Odalépek mellé és kicsit zavart mosollyal az ajkaimon szólítom meg. - Helló, ne haragudj! A partnerem egy időre hoppon hagyott, ha meg egyedül játszanék, az hogy nézne már ki? - csóválom meg a fejemet - Szóval nem volna kedved..? - mutatok a billiárdasztal felé, bízva abban, hogy vevő lesz egy játszmára. Soha nem volt problémám az idegenekkel való kapcsolatteremtésben, pontosan emiatt nem esik nehezemre őt felkérni egy meccsre.
Kártya. Az egyik fő mániám extra és extrém csalásban. Ezt bűvészkedésnek nevezik, amennyiben fellépek vele, ám hogyan lehet legjobban gyakorolni, mintsem élesben csalni ezzel is? Sikerrel találtam két fazont, akik hajlandóak neki is ülni a bulinak, végül jött még egy. Még jobb! A kártyák lapjai pörögnek, fogynak, hozzám pedig dől a lóvé. Egy idő múlva gyanús, ha folyton nyerek, így néha veszítek is és egy szintnél megállok. Remélem, nem járnak esti show műsorokra. Ha viszont látnak… hát nem belőlem fogják kiverni a fogamat, az tuti. Az alkohol továbbra sem nyerő, így egy citromos tonik marad kortyolgatásra. Tök ciki lenne, ha érdekelne. Nem zavar. A megszólításra félig felé fordulok, még szép, hogy végignézek rajta, van is mit, csak úgy pezseg. Aztán a billiárd asztalra. - Nem haragszom. – nézek végül ismét rá. – Azt illeti… kedvem van. Időm is. Ha a leendő partnered nem bánja. – akar a fene jelenetet. De már állok is fel a bárszékről, magammal rántva a pohár tonikomat. Leteszem, ahol nem zavar minket annyira. - Belecsapok. – elsőnek kezdeni nem a legjobb. Már aki nem tudja, hogyan is kéne bökni a golyókat. Volt már jobb is, ami azt illeti. - Hogy hogy nem jött el a partnered? A srác esetleg tart attól, hogy megvered? – somolygok. Két légy egy csapásra. Nem szoktak csak úgy felkérni játszani.
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
- Csodás! - csapom össze a kezeimet, amikor azt mondja, van hozzá kedves és ideje is - Szerintem nem bánja. És amúgy is, nem ért ide, szóval így járt. Még a vállam is megvonom, széles mosoly ül ajkaimon, Darren nem ért ide, szóval ne csodálkozzon, ha mással játszom. Amúgy sem hiszem, hogy pattogna ilyen miatt, szóval tuti nem lenne ebből probléma. Örömmel veszem, hogy máris jön, bólintással kísérem, hogy máris belecsap a közepébe, szeretem, amikor valaki határozott, no meg azt is, amikor nem udvariaskodik egy nővel. Persze tény, hogy jól esik az ilyesmi, de mindig is a férfiak társaságában éreztem igazán otthon magam és fiúk között nőttem fel, így érthető, ha néha inkább úgy viselkedek, mint ők. - Óha, valószínűleg igen, ettől félt - mosolygok pimaszul, megvonva a vállam, miszerint igazándiból nem tudom a valós okot, de minden bizonnyal ez állhat a háttérben. Azazhogy nem, persze, hogy csak viccelek, igazándiból nem tudom, Darren miért késik, de majd úgyis megtudom, parázni meg nem parázok, mert szólt és nem szokott soha hoppon hagyni. - Amúgy meg honnan veszed, hogy srác a partnerem? - vonom fel a szemöldököm és úgy érzem teljesen jogos a kérdésem, no meg nem árt viccelődni kicsit, noha megpróbálok olyan arcot vágni, mintha tényleg komolyan gondolnám a dolgot. Aztán persze elnevetem magam, nem kell attól tartani, hogy esetleg a saját nememhez vonzódnék, de amúgy simán lehetett volna olyanról is szó, hogy a barátnőmmel játszom. Mint ahogyan most is csak egy barátommal játszottam volna. - Egyébként Joana vagyok - nyújtok neki kezet, miután megtette az első lökést, hogy aztán én magam álljak a fehér golyó mögé és gurítsak. - Teli! - bokszolok a levegőbe, ahogyan látom, amint az egyik teli golyó szépen begurul a lyukba - Tiéd a csíkos. Újabb lökésem sajnos nem övezi akkora siker, mint az elsőt, de nem számít, számomra így is elég pozitívum, hogy az első siker az enyém. - Új vagy errefelé? - teszem fel a kérdést, hiszen az sem utolsó szempont, hogy idős és falkanélküli, találkozni sem találkoztam még vele, így két legyet egy csapásra az én részemről is, hiszen amellett, hogy játszunk, még falkabéli kötelességeimnek is eleget teszek az udvarias érdeklődés keretein belül.
- Oké, értem, részemről is mindegy. – vigyorgok vissza. Sem túl udvarias, sem túl művelt nem vagyok, az utóbbi a legkevésbé sem, egyszerű vagyok, mint egy favonalzó. - Akkor nekem is félnem kéne? – kérdezek vissza hamiskás mosollyal, majd zöldhasút veszek elő és leteszem. – Akkor fogadjunk. - Onnan, hogy partner szót használtál rá. És mert tippeltem. – vonok nemes egyszerűséggel vállat. Csajok csajokról tök másképp nyilatkoznak, ez is fix. Nézem a felém nyújtott kezet, majd viszonzom. Kérges, darabos, fizikai munkát végző kéz. - Claude. Füttyentek egyet halkan, mikor beisti a golyót. Mégis csak tud valamit. - Szűz kéz vagy mázli? Majd a végére kiderül. Felsóhajtok a kérdésre. A koromat mutatom a vérvonalamat. ind valós, miért akarnék rejtőzködni? Az újabb lökésem talál. Elégedetten nézem, ahogy begurul a helyére, s csak utána pillantok rá. - Attól függ, honnan nézzük. Egy éve költöztem ide, de elég sokszor mozgok másfelé, néha hosszabb időre. Ezek szerint te itteni vagy? Még nem láttalak errefelé. – mosolygok vissza. Egy kis tréfás ugratás sosem árt. - Úgy látszik, egy igen, egy nem. – elég rendesen mellé. De még nem érzem, hogy a fogadást elbuktam volna. ~Itt szokás díjazás ellenében engedélyt kapni, kérni, hogy maradhassak?~ nincs kedvem találkozni a nagykutyával, és még senki sem tette fel ezt az ominózus kérdést nekem.
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
- Hát.. az majd kiderül - mosolyodom el, fogalmam sincsen, hogy ez a hím hogyan játszik, Darrennel tisztában voltam, habár azért ott is meg kellett volna küzdeni a nyereségért. ÉS igazándiból azt is csak poénból mondtam, hogy azért nem jött el, mert fél a vereségtől. Mi már csak ilyenek vagyunk, össze-vissza csipkedjük egymást, mert hát miért ne, erre valók a barátok, nem igaz? - Fogadjunk? - emelkedik meg szemöldököm, ahogyan látom az előkerülő pénzt - Komolyan pénzben? Felőlem mehet, bár kitalálhatunk valami kreatívabb tétet is - pillantok rá ismét, szememben némi huncut fény gyúl. Mondjuk én össze-vissz egy italfizetésre gondolok, az azért mégiscsak másabb, mint konkrétan pénzben fogadni, bár mondjuk egy moziban is benne lennék, vagy bármi ilyesmihez hasonló elfoglaltságban. De ha ő annyira ragaszkodik a pénzhez, akkor legyen, nekem igazándiból édes mindegy. - Örülök, kedves Claude! - rázom meg a kezét, egy cseppet sem zavar, hogy kérges, valamiből mindenkinek meg kell élnie. - Nem játszom ki az összes kártyámat, úgy hol maradna az izgalom? - vigyorgok szélesen, mi lenne abban az érdekes, ha elmondanám, hogy nem egyszer játszottam már? Vagy éppen most játszom első játékaim egyikét. Akkor hol lenne a meglepetés? Érzem a valós korát és az is egyértelmű, hogy Biisaiyowaq leszármazottja, így gondolom nincsen sok rejtegetnivalója. Én azért jóval magasabbra zártam a pajzsom, a korom érezheti, de a vérvonalam nem árulom el, akármennyire is legyek közvetlen az ismeretlenekkel, azért mégiscsak egy ismeretlenről van szó. A tekintetem hol Claude arcát fürkészi, a lökéskor pedig az asztalra sandítok és elismerően hümmentek, ahogyan szépen begurul az egyik golyó. A visszakérdezésére elmosolyodom, szép volt. - Én helyi vagyok, vagyis itt élek már egy jó ideje, csak az utóbbi pár évben elszólított egy fontos teendő - őszinte, mégis burkolt válasz, máris az asztal fölé hajolok, hogy újabbat guríthassak, sajnos ez nem talál, de sebaj, legalább az ő dolgát is megnehezítettem kicsit, tökéletesen béna helyre rakva a fehér golyót. Magamról többet nem kívánok beszélni, legalábbis a kiruccanásomat illetően, de ha kérdez, készségesen válaszolok, persze keretek között. - Mivel foglalkozol? - teszem fel a következő kérdésem, bár közel sem vallatni szeretném, csupán kíváncsi vagyok és eddig úgy tűnt, közlékeny hímmel van dolgom, meg hát beszélgethetünk a játék közben, nem igaz? ~ Így van. Akkor ezek szerint nem célod behódolni? ~ az első és talán legfontosabb kérdés, amit tudni szeretnék, ha megkaptam a válaszom, folytatom is ~ Ha fizetsz, akkor nincsen probléma, maradhatsz ~ mosolygok a szavaim mellé, mert ez tényleg így van, akármennyire is drasztikusan hangzik ~ És ha már itt tartunk, akkor még egy kérdésem volna. Hajlandó vagy esetleg bármiféle szolgálatot teljesíteni? Értek ez alatt olyasmi dolgokat, amiket független farkasként is megtehetsz, mondjuk információszolgáltatás, vagy bármiféle egyénre szabott feladat. Nem mondok semmi konkrétumot az említett két példán kívül, de ez sem elhanyagolható információ, amit minden esetben tudni szeretnék és örülnék, ha meg is kapnám rá a választ. Ő idősebb, ez így van, de mégiscsak én vagyok a falkatag. Eddig elég közlékenynek bizonyult és a kérdést is ő maga tette fel, nem hinném, hogy bármi probléma adódna a dologból. A poharamhoz sétálok, hogy egy újabb korty közben figyeljem, hogyan löki meg azt a bizonyos fehér golyót.
Tény, majd kiderül, éppen ezért csak bólintok egyet. Megáll a kezem, amikor a pénzre tér. - Milyen kreatívra gondoltál? Csak nem… ruhára? – vigyorodom el. – Más kreatív ötlet? Én egy színházra és egy vacsorára szavazok a részemről. Már csak az a kérdés, hogy akarok-e csalni, felhasználva elég régóta csiszolt bűvész képességem? Sokat sejtetően mosolygok rá, a szűz kézt illetően. Egy szemöldökrántással válaszolok csupán, mely jelzi, hogy ravasz hozzáállása van. Már rég nincs rejtegetni valóm. Vagyis van, ám kevesen vannak már az én koromban, lassan jelentkezhetnék nyugdíjasnak is. Ezt azonban nem érzem, és őszintén szólva, nem is szeretném. Ahogy az arcom fürkészi, azért rápillantok. Teljesen süketnek nem tetetem magam, de ha nem reagál rá, akkor békén hagyom, s nem kérdezek rá. Felvonom egyik szemöldököm a golyó helyzetére. Egy kis csalás sosem árt és oda bizony ráfér. Még a végén berozsdásodom. - Áhhá. – nem kérdezem, merre és hogy merre volt előtte. Majd idővel, ha arra kerül sor. Vagy nem kerül sor, majd az idő eldönti. - Tipp? – a kézfogásom alapján általában kitalálják. Mára már mindenkinek finom, úri keze van, nekem sose volt: ha nem szerszám, akkor fegyver faragta durvára a kezem és tette keménnyé a kézfogásom. Mind emellett bűvészkedem, amit kifejezetten élvezek. A kártyát szeretem a legjobban. Néha csonglőrködöm is. - Én is tippelek, hogy mivel foglalkozol. – alaposan megnézem. – Nem irodai munka. – megpróbálom illatok alapján kitalálni, hátha segít. Megértem a kérdést, ám szerintem jó ötlet a békés együtt, egymás mellett létezésnek más módja is. ~A lábaim szeretik koptatni az aszfaltot. És addig is szeretnék békében lenni az adott területen. ~ Ha kell, ezért fizetek is. A legtöbb helyen ez volt a legcélszerűbb megoldás, ahol eddig voltam. ~Értem. Már csak az a krédés, mennyit is.~ mosolygok rá, a kérdés nem kötekedést indító, egyszerű üzlet. ~Igen?~ ~Amennyiben ez az elveimmel és az érdekeimmel nem ütközik, természetesen. Saját fészkembe nem piszkítok.~ Nem ellenséges a válaszom, csupán magyarázatot szeretnék adni, vannak határai is a szolgáltatás nyújtásának és a torkomra saját kezemmel nem vagyok hajlandó tőrt tenni, vagyis, ha nemet mondok, akkor nemet mondok. Ismét én jövök és bizony tessék figyelni a kezem: csalok! Ezúttal az első ismét sikerül, a második is, de a harmadik már bukta. Ha az elsőnél észreveszi a csalást, abbahagyom. Egyelőre. De nagy szégyen lenne, ha lebuknék. - Ez eddig egészen jó. Legalábbis a részemről. Megállok egy helyen, míg lök és egyelőre még nem iszok.
Kezdőlap
//
//
