- Köszönöm! – biccentettem felé mosolyogva. – Örülök, hogy elnyerte a tetszését. Csak néhány éve vettem meg az épületet, és nyitottam meg ezt a helyet… - magyaráztam neki, mintegy mellékesen. Nem kérdezte ugyan, nekem viszont kedvem volt elmondani. Márpedig, ha nekem kedvem van valamihez, azt általában meg is teszem, már ha egyáltalán van rá lehetőségem. Amikor rájöttem, hogy a megérzéseim most sem csaltak, és elismerte, hogy tényleg most érkezett nemrég, bólintottam egyet válaszképpen. Nagyon kíváncsi voltam egyébként, hogy mit akar itt, úgyhogy biztos voltam benne, hogy a nagyon közeli jövőben erre rá is fogok kérdezni. Általában amúgy sem tartom magamban a dolgokat, mert attól csak feszült lesz az ember. - És ha ilyen jól ment, akkor miért hagyta ott? – nem tettem hozzá semmiféle udvarias maszlagot, mert sokkal kíváncsibb voltam a tényekre, mint a felesleges körök lefutására. Úgyis tudta szerintem, hogy meg fogom kérdezni, hát akkor miért kellene neki ezen a téren csalódást okoznom? Másból talán fogok, és ugyan nem vagyok könnyen kiismerhető, ez nyilván olyan kérdés volt, amit lehetetlen lett volna feltenni. - Azt gondoltam – mosolyogtam megértően. Mondtam én, hogy már tudnám, ha lett volna nálunk! – És találkozott már farkassal, mióta ideérkezett? – érdeklődtem tovább. Valójában arra voltam kíváncsi, hogy a betolakodókkal megismerkedett-e már, vagy még nem. Azt még nem tudom, hogy mi lesz, ha igent mond, de ráérek majd akkor kitalálni, vagy nem? – Megkérdezhetem, hogy milyen szándékai vannak itt a városban eltöltött idő alatt? – kérdeztem rá nyíltan.
Láthatóan örül a dicséretnek, ami nem is csoda, hiszen nem kellett hazudnom, a kocsmája nagyon jó helynek tűnik. Az is nyilvánvaló, hogy szeret beszélni róla, azt viszont, hogy új vagyok a városban, csak egy bólintással nyugtázza. Persze számított erre a válaszra, különben nem tette volna fel a kérdést. - Tudja, már vagy tizenöt éve ott voltam, és nem voltam tagja a helyi falkának. Az emberek is kezdtek megjegyzéseket tenni rá, hogy milyen jól tartom magam, vagyis bár jól ment az üzlet, gyanús lett volna, ha maradok. Meg egyébként is, vágytam már a hozzám hasonlók társaságára, erre felé meg úgy hallottam, hogy akad belőlük jó néhány. Hát mégiscsak elhangzott az a kérdés, amitől féltem. Nem szeretnék neki hazudni, ha az újonnan érkezett falka tagja, akkor az alfától biztosan megtudja, hogy jártam már náluk, tehát nem mondtam igazat, ha nem beszélek a találkozóról. Ha viszont az őslakosok közé tartozik, akkor pedig azzal ásom el magam, hogy a betolakodóknál jártam először. Attól tartok ebben a helyzetben semmikép sem nyerhetek. Pedig tényleg kezdtem megkedvelni ezt a csípős nyelvű nőt. Végül is úgy döntök, hogy elmondom az igazat, bármi lesz is a következménye. - Éppen a minap látogattam meg Castor de Luca-t. Mindkét alfához egy időben jelentkeztem be, de ő tudott előbb időt szakítani rám. Csak ennyit mondok egyelőre, véleményt még nem mondok, hátha kiderül, Dee melyik oldalon áll. A vérvonalam által megerősödött érzékeimmel pedig a legapróbb jeleket is keresem, ami arra utal, hogy miként fogadta a hírt. A válaszom pedig rá is vezet a következő kérdésére. - Reménykedem benne, hogy itt hosszú távon le tudok telepedni. Mint mondtam, először megpróbálom megismerni a két falkát, aztán eldöntöm, melyiknek ajánlom fel a szolgálataimat. Elmondtam hát az igazságot, de csak reménykedni tudok abban, hogy ezzel nem romboltam le az eddig magamról felállított képet Deirdre szemében.
Kíváncsian vártam a válaszát, és amikor megkaptam, rá kellett jönnöm, hogy teljesen logikus, és hihető. Valójában én is elég bátor vagyok, ha jobban belegondolunk, mert már nagyon régóta itt tartózkodom a városban. Az pedig, hogy harminc év alatt nem igazán öregedtem semmit, könnyedén szemet szúrhatott a szemfülesebb egyéneknek. Persze ezt a helyet csak nemrég nyitottam meg, mint ahogyan azt már Aidannek is említettem, tehát az feltűnő még nem lehet. Majd csak vissza kell vonulnom, és átadni másnak a vezetést úgy, hogy még mindig az én tulajdonomban van a hely. Ennyire egyszerű a megoldás arra a problémára, amit ő felvezetett nekem az előbb. - Nem értem, hogyan úszhatta meg olyan hosszú ideig, hogy nem volt tagja a falkának… - ingattam a fejemet. Ahhoz aztán tényleg mázli kellett, amire itt esélye sem volt. Ezzel bizonyára már ő is tisztában volt, ahogyan azzal is, hogy két falka közül is válogathat, és egyik sem fogja hagyni, hogy csak úgy lézengjen itt évekig. Legalábbis a miénket ismertem, és tudtam, hogy így van, de úgy sejtettem, hogy Castoréknál sincs ez másként. - A többi indokot viszont megértem. Még fogalmam sincs, én hogyan fogom itt hagyni, és hátrahúzódni, hogy ne legyen feltűnő senkinek semmi – vontam meg a vállaimat, azzal pedig már lezárnak is tekintettem a témát. Voltak itt még ennél sürgetőbb dolgok is, amikre jó lett volna megkapni a választ, méghozzá a nagyon közeli jövőben. Reméltem, hogy hozzánk is készül jönni, mert sajnáltam volna, ha csalódnom kell benne. Egészen szimpatikusnak találtam. Közben már meg is kaptam az áhított feleletet, mire először csak bólogattam, mindenféle érzelmet kizárva az arcomról. Amúgy sem álltam hozzá sem pozitívan, sem negatívan, hanem egyszerűen csak tudomásul vettem, hiszen megkaptam a választ, amire vágytam. - Köszönöm az őszinteségét – mosolyogtam rá halványan, és némi elégedettség is úrrá lett rajtam, amint tudatosult bennem, hogy hamarosan találkozni fog valakivel. Az a valaki valószínűleg Shane lesz. Talán nekem is meg kellene majd említenem neki, hogy volt szerencsém megismerni az új jövevényt, és egészen rendesnek találom. Hátha az én véleményem is számít egy kicsit, bár nem vagyok a Tanács tagja, hiába vagyok elég idős hozzá. Talán majd egyszer… - Ez egy bölcs döntés. Fontos a beilleszkedés szempontjából, hogy kikhez csatlakozik, hiszen a két falka nem ugyanolyan… - magyaráztam neki, miközben a csípőmmel nekidőltem a biliárdasztal szélének. – Mondja, szimpatikusnak találta Castort? – kérdeztem rá nyíltan arra, amire újabban kíváncsi lettem. Általában ki szoktam mondani azt, ami az eszembe jut, és ez most sem volt másként. Nyílt vagyok és őszinte, ami szerintem nagyon fontos a mai világban.
Akármennyire is figyelek, semmi jelét nem veszem észre annak, hogy bármilyen hatást is gyakoroltak volna rá a szavaim. Ez lehet azért, mert tényleg nem ítél el azért, mert nem egyből az ő falkájához tartozom, vagy csak nagyon jól palástolja az érzelmeit. Persze az előbbi lenne a logikus válasz, de ilyen feszült környezetben a logikát sok esetben felülbírálja a gyűlölet. A gesztusai alapján csak egy halvány sejtés ébred bennem, hogy talán az újonnan érkezett falkához tartozik, de ezt nem merném szóba hozni. Ha netán az őslakos csoport tagja lenne, ezzel tényleg vérig sérteném. Újabb kérdés érkezik, és egyre inkább arra gyanakszom, hogy az állásfoglalás felé próbál terelgetni. Ezt mindenképpen el akarom kerülni. - Nos, az tény, hogy kiváló vendéglátónak bizonyult, de még nem tudott teljesen meggyőzni. Mindenképpen beszélnem kell a másik alfával, hogy dönteni tudjak! Ez a válasz talán elég diplomatikusra sikerült ahhoz, hogy semmiképp se sértsem meg Dee-t, akár őslakos, akár betolakodó. Ráadásul igaz is volt, de nincs kedvem tovább mellébeszélni. A lány kérdései egyenesek és lényegre törőek, úgy érzem lassan már én is a lényegre térhetek. Azért még várok egy kicsit, hátha ő maga adja meg a választ a kérdésemre.
Kíváncsi voltam, hogy egy idegen milyennek látja a betolakodók vezetőjét úgy, hogy semmit nem tud az itteni viszonyokról. Én nyilván ellenszenvvel viseltettem iránta a kezdetektől fogva, de az más. Ő viszont nem veszítette el a kizárólagos uralmát, és semmilyen hátrányt nem szenvedett tőle eddig. Független volt, és nekem pontosan egy ilyen véleményre volt most szükségem. Egyébként is szerettem volna tudni, hogy mennyire jó megfigyelő. Volt egy olyan érzésem, hogy érti a dolgát. - Azt hiszem, hogy ez egy bölcs döntés. Jobb mindenféle irányból megvizsgálni a dolgokat, mielőtt bekövetkezne a változás az életünkben. Márpedig az önében ez elég nagy változás lesz, ennyi falka nélkül töltött idő után. Másokhoz alkalmazkodni soha nem egyszerű… - fejtettem ki neki a véleményemet, a témával kapcsolatban. Valahogy én erre mindig késztetést érzek, akkor is, amikor senki nem kíváncsi arra, hogy mit gondolok. Hát, azok rendszerint engem sem nagyon szoktak érdekelni. - És gondolkozott már, hogy milyen munkát szeretne? – kérdezősködtem tovább, hátha tudok valamit segíteni. Igen, én már csak ilyen önzetlen vagyok, bár jelentősen hozzájárulna a segítőkészségemhez, ha végül a mi falkánk mellett döntene. Ettől függetlenül úgy éreztem, hogy ezt mindenképpen meg kell kérdeznem, végtére is, ezáltal még többet megtudhatok róla. Vártam egy kicsit, hogy minden kérdésemre választ kapjak, és talán még arra is, ami ezelőtt eszembe sem jutott, majd csak utána folytattam tovább a faggatózást, mikor ráeszméltem, hogy egy elég fontos dologra nem kérdeztem még rá. - Mondja csak, régen elhagyta már Írországot? – könnyed, megszokott mozdulattal billentettem oldalra a fejemet, mint mindig, amikor türelemre próbáltam magam inteni.
Úgy néz ki kár volt aggódnom, Dee jogosnak találja, hogy mindkét falkánál tiszteletemet akarom tenni. Hamarosan más vizekre is evez, arról kérdez, hogy milyen munkát szeretnék. - Ezen még nem igazán gondolkodtam, most fontosabb volt a látogatás az alfáknál. Még talán egy hónapig el tudnék élni munka nélkül, de valóban foglalkoznom kéne ezzel a közeljövőben. Mivel van üzleti végzettségem, talán tudok majd valami jó lehetőséget találni. Maga tud esetleg valamit javasolni? Mivel neki is üzlete van, és régebb óta Fairbanksben él, talán az ismerősei között akad valaki, aki tud munkát ajánlani nekem. - Pontosan 90 éve, 1922-ben kellet elhagynom Írországot, mivel nézeteltérésem támadt az ottani alfámmal. Később sokfelé megfordultam, aztán végül itt kötöttem ki.- mesélem amikor közös hazánkra terelődik a szó. - Ha jól vettem ki a szavaiból, maga viszont már jóval régebb óta él Alaszkában. Bár tény, hogy Írország sokkal kellemesebb téma, nagyon elterelődött a beszélgetés a falkák kérdésről, én pedig még mindig nem tudom, hogy Dee melyikbe tartozik. Megpróbálom hát diszkréten feltenni a kérdést: - Ne haragudjon, hogy megint ide térek vissza, de van valami, amit nagyon szeretnék tudni. Elárulná, hogy maga melyik falka tagja? Ha nem szeretne válaszolni, ne tegye, de igazán örülnék, ha megmondaná. Az alapján, ahogy eddig megismertem, bizonyára nem fog megsértődni a kérdésen. Viszont nagyon nem örülnék, ha az ellenséges táborban kötnék ki, ugyanis ő az első vérfarkas, akit megismertem. Ezt persze nem áll szándékomban az orrára kötni, nem szeretnék túl szentimentálisnak látszani. Nem tűnik olyannak, aki értékeli az ilyen megnyilvánulásokat.
- Ezt megértem… - mondtam neki őszintén, miközben egy barátságos mosolyt is küldtem felé, ezzel biztatva arra, hogy nyugodtan beszélgessen velem. Én legalább mindent kideríthettem róla, amire kíváncsi voltam, és hellyel-közzel ő is levonhatott következtetéseket arról, hogy én milyen vagyok. Azért ezek olyan dolgok, amik fontosnak bizonyulhatnak hosszútávon. Az első benyomást amúgy sem pótolhatja semmi. - Most hirtelen nem tudok semmit, de talán utána érdeklődhetek – ajánlottam fel előzékenyen, és ezzel úgy véltem, hogy megvolt a mai jó cselekedetem is. Sőt, mi több, egészen biztos, hogy ez számított annak. Elégedett voltam magammal, és a hozzáállásommal is, ezzel az idegen férfival szemben. Az oké, hogy szimpátiát ébresztett bennem, de az semmit nem jelent, hiszen a későbbiekben még bármi megváltozhat, nemde? - Az már elég rég volt, bár én még ennél is régebben hagytam el a szigetet – vontam meg a vállaimat egyszerűen. Ez mára olyan témává vált, ami nem okozott bennem rossz érzéseket, vagy talán már inkább közönnyel viseltettem iránta. Nem tehetek róla, egyszerűen az idők folyamán megkoptak az emlékeim. A jók nem, de a rosszak szerencsére igen, amiért áldottam is az eget! Kíváncsian pislogtam rá párat, míg próbáltam kitalálni, hogy mit és mennyit mondjak el neki magamról. Végül is, ő is őszinte volt velem, holott semmit nem tud rólam, én viszont már néhány fontosabb dologgal tisztába kerültem vele kapcsolatban, és ez némi előnyhöz juttatott. - Igen, jól értette. Körülbelül harminc éve vagyok már itt – árultam el neki őszintén. – Gondoltam, hogy ezt meg fogja kérdezni – a könnyed nevetés csak úgy kibuggyant belőlem, mielőtt válaszoltam volna neki. – Igazából csalódtam volna, ha nem érdeklődik a falkám felől. Mit gondol, melyikbe tartozom? – kérdeztem vissza érdeklődően. Igaz, hogy igazából sosem szerettem ezt tenni, most mégis tudni szerettem volna, hogy az eddigiek alapján ő mire szavazna. Nem volt egyszerű, inkább csak tipp lesz ez a részéről, hiszen mind a két falkának az összetétele vegyes.
A társalgás minden mondattal nyíltabbá, közvetlenebbé válik, úgy tűnik, hogy őszinteséggel tényleg nem fogom magamra haragítani Dee- t. - Azt nagyon megköszönném!- mondom neki, amikor felajánlja, hogy segít munkát keresni. Ez tényleg kedves tőle, végtére is csak most találkoztunk először. Semmit sem tud rólam, tehát felelősséget sem tud vállalni azért, hogy megfelelek az esetleges munkáltató elvárásainak. Az alapján, ahogy a többi vendéggel viselkedett, egyáltalán nem tűnt rosszindulatúnak, de van egy olyan érzésem, hogy a legtöbb emberrel nem barátkozik össze ilyen hamar. Nagyon jól esik a tudat, hogy úgy tűnik itt sem lesz gond a beilleszkedéssel. Amikor Írországról kezdünk beszélni, csak néhány mondatban igazat ad nekem, tehát régebben hagyta el az óhazát, mint én. Nem erőltetem tovább a témát, ki tudja mi késztette a távozásra. Lehet, hogy nem egy idegennek akar beszélni róla. Amikor rákérdez, hogy mit gondolok a falka- hovatartozásáról, savanyúan elmosolyodok. - Reméltem, hogy ezt a kérdést nem fogja feltenni! De nem bánom, tippelek, de csak ha megígéri, hogy nem ugrik a torkomnak, ha véletlenül az ellenség közé sorolom! Ez utóbbitól az eddigiek után nem tartok, de azért jobb a békesség. Ha már viszont itt tartunk, és beleegyezik a feltételembe, akkor levezetem neki a gondolatmenetemet. - Nos, először arra gyanakodtam, hogy a Chicagoból érkezettek közé tartozik. De mivel nem igazán foglalkozott azzal, hogy miről beszéltem Castorral, inkább csak arra biztatott, hogy valóban beszéljek a másik alfával, most már arra tippelnék, hogy az őslakos falka tagja! Miután végigmondtam, csak egy halvány mosollyal az arcomon várom a választ.
A köszönetére csak legyintettem egyet, mintha valami kis semmiségről lenne csupán szó. Igazából számomra tényleg csak annyi volt, hiszen nem nagy feladat megkérdezni ezt-azt, a megfelelő emberektől. Én pedig vagyok olyan talpraesett, hogyha valamit kitalálok, akkor bizony véghez is viszem, amilyen hamar csak lehetséges. - Ne haragudjon, de egyszerűen nem bírtam kihagyni – mosolyogtam rá bocsánatkérően. – Általában szeretem kellemetlen helyzetbe hozni az embereket, még akkor is, ha nem szándékosan teszem – vontam meg a vállaimat, mintha tényleg tehetetlen lennék az üggyel kapcsolatban. Valójában tényleg sokszor előfordult már, hogy utólag kaptam észbe, hogy mit csináltam, és akkor már késő volt. Egyszerűen csak zsigerből jönnek nálam ezek a dolgok, és ilyen helyzeteket kreálok belőlük, mint amilyet most is sikerült. - És egyébként sem tehetném meg, hogy kedvemre a torkának ugorjak. Egyrészt nem csak ketten vagyunk… - böktem fejemmel az alkalmazottaim felé, akik közül az egyik éppen most kísérte ki az utolsó vendéget is, hogy bezárhassa az ajtót, és kirakhassa a „zárva” feliratú táblát. – Másrészt pedig az én pozíciómban ezt nem tehetném meg amúgy sem - árultam el, egy rejtélyes mosoly kíséretében. Nem mondtam neki semmi konkrétumot, de kis infókat azért elcsepegtettem, hogy ő is átfogóbb képet alkothasson rólam, ahogyan én próbálkoztam megtenni ugyanezt, csak róla. - Jók a következtetései – elismerően bólintottam egyet felé, méghozzá ismételten egy mosollyal az ajkaimon. – Tényleg hozzájuk tartozom, immár harmadik évtizede – tettem még hozzá mellékesen. – Örülök neki, hogy már beszélt tőlünk is valakivel, mert erről a találkozásról úgyis be kellene számolnom, de így csak megkönnyíti a dolgomat – vigyorodtam el jókedvűen. Nem lett volna kötelességem ebbe az apróságba beavatni őt, de úgy éreztem, hogy nyugodtan megtehetem.
Miután alaposan megnyugtat arról, hogy semmi estre sem fog rám támadni, elmondom neki a következtetéseimet. Amikor megmondja, hogy helyesen tippeltem, sóhajtok egy aprót. - Azért örülök, hogy nem lőttem mellé. Nem szerettem volna meggyanúsítani valamivel, amit nyilván sértésnek venne! Amikor arról beszél, hogy jelenteni fogja a főnökeinek a találkozásunkat, mosolyogva megkérdezem: - És mit fog mondani rólam a nagykutyáknak? Igazából egy kicsit csípős, kitérő válaszra számítok, de biztos örülni fog, hogy nyitok egy kis támadási felületet neki. Olyan nőnek tűnik, aki szeret egy kicsit csipkelődni, de igazából ezt is kedvelem benne. Amikor éppen az utolsó kortyot hajtom fel a sörömből, az órára téved a pillantásom. Rádöbbenek, hogy már hajnali 1 felé jár az idő. - Bocsásson meg, de későre jár, és nekem nehéz napom volt. De nagyon örülök, hogy megismerhettem. Biztosan találkozunk még, ki tudja, talán falkatársakként is. Ide pedig mindenképp visszajövök, igazán kellemesnek találtam ezt a helyet! … és a tulajdonosnőjét is, de ezt már csak gondolatban teszem hozzá. Megvárom, hogy akar e még mondani valamit, aztán búcsút intek, majd kisétálok az éjszakába, és az ideiglenes lakásom felé veszem az irányt…
// Köszönöm a játékot, minél hamarabb szívesen folytatnám! //
- Nem vagyok könnyen sértődős fajta, de azt hiszem, hogy ez esetben igaza van. Tényleg nem fogadnám kitörő örömmel, ha azzal gyanúsítanának meg, hogy ahhoz a betolakodó falkához tartozom – húztam el a számat, nemtetszésemet fejezve ki ezzel. Természetesen eszem ágában sem volt őt ily módon befolyásolni, mert ennyire azért nem vagyok kicsinyes. Eddig sem voltam, és ezután sem terveztem ezen a téren változást a jellemvonásaim között. - Hm… nem is tudom – mondtam neki nagy komolyan, és úgy tettem, mintha alaposan el kellene gondolkoznom a válaszomon. – Valószínűleg azt, hogy egy kiállhatatlan alakkal találkoztam, akit semmiképpen sem szeretnék a falkában tudni, mert egyszerűen elviselhetetlen, és kedvem lenne jól megverni – még a szemeim is összeszűkültek, miközben méregettem őt. Igazából csak vicceltem, és ezt fél percen belül a tudomására is hoztam azzal, hogy rámosolyogtam, méghozzá szívből jövően. - Én is örülök a találkozásnak – biccentettem felé, majd megfogtam a kiürült poharát, hogy míg ő az ajtó irányába indul, addig én elvihessem a pulthoz. – Nézzen be bármikor, általában én is itt vagyok. És kerülje a bajt! – tettem még hozzá búcsúzóul, mielőtt kisétált volna. Meg kell, hogy állapítsam, egészen különösre sikerült ez az este. Nem állt szándékomban egyébként semmi rosszat mondani róla Shanenek, úgyhogy emiatt igazán nem kellett aggódnia egy percig sem.
// Én is szívesen folytatnám majd És köszönöm a játékot! //
Vannak azok az unalmas napok, amikor az égvilágon semmi nem történik. Ez még inkább így van a téli időszakban, amikor a hó sokszor elzár minket, és a turisták nem tudnak bejutni a városba. Ezeken az estéken ugyanazok az arcok vannak változatlanul, sehol nem lehet látni egyetlen idegent sem. Én ezt annyira nem bánom, mert szeretem, ha a dolgok a megszokott medrükben csordogálnak tovább, az unalom viszont nem tartozik a kedvenc időtöltéseim közé, ami azt illeti. Mindig kell valami, amivel könnyedén el lehet űzni, és általában én igyekszem is feldobni valamivel a hangulatomat. Meg akkor már egyúttal másokét is. Voltak kisebb zenekarok időnként, volt, hogy én énekeltem azon a színpadon ott a hátam mögött, de a zenegép is megfelelő használatot tesz egyébként. A zene felvidítja az embereket, a pia feloldja a gátlásokat, és ráadásként még fel is melegít egy hosszú estén úgy, ahogyan egy nő tenné. Legalábbis az egyik idős vendégem John esküszik rá. Mint már oly sokszor, ma is csak egyszerűen ráhagytam egyetlen kézlegyintéssel. Néha már csak azért is bejön, hogy elszórakoztasson a legújabb történeteivel. Valószínűleg, ha nem éltem volna meg az összes olyan korszakot, amit ő régi szép időknek hív, akkor még érdekesebbnek találnám a meséket, de azért még így is elő szokott fordulni, hogy jót nevetek egy-egy vadászbakin. - Szerinted az öreg Johnny fiúnál mikor jön el az ideje a táncnak? – kérdezem a barátnőmtől, mikor felé fordulok. Grace is a falka tagja már egy ideje, és szinte kezdettől fogva jó viszonyt ápolunk egymással. Talán azért, mert a szórakozottságunk vetekszik egymáséval, viszont ő jóval nyugodtabb és megfontoltabb nálam. Hiába, mi ketten így egészítjük ki egymást, és az a helyzet, hogy a dolog hibátlanul működik. Grace egyébként néha besegít nekem a pultnál, és egyúttal garantálja azt is, hogy nem lesz itt semmiféle balhé. Igaz, hogy ez Olen dolga, de én így még jobban érzem magam. - Valószínűleg hamarosan, már elég sokat ivott – jegyzi meg vigyorogva, és mielőtt megszólalna, én már azelőtt rázom a fejemet. - Nem, ma nem én vagyok a soros. Emlékszel, legutóbb is engem táncoltatott meg – bökök felé az ujjammal, és már hallom is az ismerős lépteket. – Szerintem készülhetsz is! – vigyorgok kárörvendőn, de tudom, hogy ő is szokta élvezni, ha az öregúr megforgatja párszor. Abba még egyikünk sem fog belehalni, és feldobjuk az ő napját is. A lényeg, hogy a vendégek kívánságai legyenek az elsők, nem igaz? Alig telik el öt perc, és máris valami jó kis ritmusos zene indul el, és minden a megszokott koreográfia szerint alakul. Én oldalra teszem a dákót, és inkább leülök a biliárdasztal mellett lévő kanapé karfájára, hogy onnan nézhessem a jelenetet. Ajkaimon vigyor húzódik, két karomat pedig összefonom a melleim előtt. Hiába ülök lazán, mégis határozottság sugárzik belőlem, és a többség pontosan ezért nem jön most ide azért, hogy engem is végigtapogasson. Valószínűleg sejtik, hogy rövid úton eltörném valamelyik karjukat, pedig igazából egyikük sem nézi ki belőlem. Míg ezen gondolkozom, újabb farkas illatát sodorja felém a szél, noha már azelőtt tudtam, hogy ki fog besétálni, mielőtt valóban megtörtént volna. A vérvonalam átka ugyebár… Tekintetem elsőre meg is találja Darrent, majd kíváncsian nézek végig rajta. Nem is emlékszem, hogy mikor járt nálam utoljára.
Egy verseny legjobb befejezése az üldözés - mármint amikor téged üldöznek. A vad bőrébe bújhatsz, az izgalom a tetőfokára hág és a tested mindenre gyorsabban, érzékenyebben reagál. Azt ugyan nem fogadtam kitörő lelkesedéssel, ha egy héten négy versenyből négynek a rendőrök vetettek véget, de heti egy, havi kettő-három bőven belefért, még dobott is rajta. Kockázati tényező mindig volt, Ryan ugyan időben szokott szólni - fogja a rendőrségi adást -, de semmi sem garantálja, hogy egyik este nem köt ki vagy ő, vagy én az őrsön. Addig jó, amíg az arcunk rejtve, márpedig erre mindketten nagyon ügyelünk. Nem hiányzik a felhajtást, a szórakozás rendben van, de a kereteit megszabjuk. Az már nem buli, ha túl nagy reflektorfényt kapunk. Gyalogszerrel jutottam vissza a városba az autópályáról, a zsaruk autón és motoron menekülőket kerestek, egy éjjeli túrázó senkinek sem tűnt fel. A település határáig a fák között rohantam, vérfarkaslétemnek köszönhetően sokkal gyorsabban, mint amire egy ember képes, így hamar célnál voltam. Dzsekim kapucniját a fejembe húztam felhúztam a gallérját is, összehúztam magam, mint aki a hidegtől és a széltől óvta magát, így haladtam a belváros felé. Még mindig sok járőr grasszált az utakon, gyalogos annál kevesebb a járdán. Egyre sürgetőbbnek éreztem, hogy behúzódjak valahova, csak a biztonság kedvéért. A Holiday közelében mentem el, egy pillanatig kacérkodtam a gondolattal, hogy benézek oda, de ennyire nem őrültem meg, ez különben is Ryan vagy Jenny reszortja lenne inkább. Ha már én is ilyesmire adnám a fejem, Victor kitérne a hitéből. Végül az O'Connorsnál kötöttem ki, ami azt hiszem, a lehető legjobb volt városon belül. Kissé havasan és sietve léptem be, a jellegzetes kocsmaszag és meleg pedig egyből megcsapott. Tetszett, örültem neki, már csak azért is, mert a mi falkánk területe volt, így jobb búvóhelyet a fakabátok elől aligha találhattam volna a hegyen kívül. Megéreztem Dee jelenlétét is, s elég volt egyszer felmérnem a terepet, hogy a tekintetem rátaláljon. Régi ismerősöknek kijáró mosolyra húztam a szám és az asztalok-székek labirintusán át elindultam hozzá a billiárdasztalokhoz. - Hali! Csodás idő van odakint - vettem le a dzsekim, ezzel megajándékozva a padlót egy kisebb kupac hóval. - Nem is értem, miért idebent vannak az emberek és nem kint... - Vettem egy korsó sört és letelepedtem a Kanguyak mellé a kanapéra. - Mi újság errefelé?
Egy ideig azért kivártam, hogy vajon milyen reakciót váltok ki belőle, amikor meglát, de miután rám mosolygott, bennem is felengedett az a kicsi feszültség. Nem szoktam a falkatársaim jelenlétében feszült lenni, sőt, mással sem nagyon, mert egyszerűen ilyen a személyiségem. Viszont a férfiak kiszámíthatatlan élőlények, és még véletlenül se akartam, hogy valami baj legyen. Vagy esetleg nekiálljon velem kötekedni, ha olyan napja van. Akkor sajnos az lett volna az eredménye, hogy én felhúzom magam, felveszem a kesztyűt, és a végén még én rendezek jelenetet. Sajnos kitelik tőlem, pedig olyan nyugodt estének ígérkezett a mai. Miközben viszonoztam a nekem szánt mosolyt, azt is észrevettem, hogy éppen felém tart. Fél szemmel elkaptam Grace pillantását, aki nevetve emelte az égnek a szemét. Nem rajongott különösebben a táncpartner szerepéért, de engem nagyon szórakoztatott, úgyhogy egy kicsit sem éreztem rosszul magam miatta. Néha ő is kibírja, hogy egy idős férfi megpörgesse párszor, vagy nem? Nekem is menni szokott… - Szia! – üdvözlöm a férfit, mikor végre odaér hozzám. Most már tüzetesebben nézek rajta végig, és a kissé kipirult arcából arra következtetek, hogy elég sok időt tölthetett a szabad levegőn az utóbbi félórában. Nem mondhatnám, hogy irigyelem érte, aki csak bejött ma eddig, mind az időjárásra panaszkodott. Ez van, ha beköszönt nálunk a tél, akkor szinte megáll az élet, és nincs más szórakozás, mint a kocsmázás, hogy aztán úgy mehessenek haza, hogy fűti őket az alkohol. Nekem ez így teljesen meg is felel. - Igen, hallottam róla, ezért kivételesen nem parancsolok rád, hogy takarítsd össze, amit odaszórtál… - böktem a kezemmel a hó felé, ami máris olvadásnak indult itt a melegben. Hamarosan fel kell majd takarítani, különben széthordják a sarat, vagy esetleg valaki még képes fenékre ülni is. Nem örülnék különösebben egy beperelésnek, ha baleset történik. Amúgy sem valószínű, hogy ezek az emberek erre költenék a pénzüket, de ha mégis ettől remélnek némi meggazdagodást, akkor sajnálatosan ki kellene őket ábrándítanom. - Azért kérlek szépen, hogy növeljék a bevételemet, és nézhessék, ahogy Grace táncol – ezt inkább kötekedésnek szántam, mégpedig az előbb említett hölgyeménynek. Hallom is, hogy fúj egyet, de nem foglalkozom vele, a figyelmemet immár Darrennek szentelem. Mire visszatér a sörrel, már lecsúszok a kanapé karfájáról, és normálisan elhelyezkedek az ülőalkalmatosságon. Hosszú, magas sarkú csizmába bújtatott lábaimat előrenyújtom, majd a bokáimnál keresztezem. Úgy ülök, mint aki nagyon otthon érzi magát, és ami azt illeti, tényleg ez a… harmadik otthonom, hiszen a Farkaslakot is ide kell számítanom. - Nem sok, csak a szokásos – vonom meg a vállaimat hanyagul. – Olen pont nemrég ment el, éppen elkerültétek egymást – tájékoztatom nagy kegyesen. – Te merre jártál? Eléggé ki voltál pirulva, mikor bejöttél – bököm oldalba játékosan.
Lenéztem a tócsára, amit a legelvetemültebb avantgárd művész is megirigyelhetett volna. - Bocs! Jóvátételül veszek még két korsóval! - emeltem meg felé a söröm, majd nagyot kortyoltam belőle. Grace felé pillantottam, aki egy meglehetősen éltes korú papival táncolt. - Látom szereti az érett férfiakat - húztam kaján mosolyra a szám. - Játszunk? - intettem a billiárd asztal felé, és már fel is álltam. Nem mondanám, hogy örökmozgó vagyok, Ryanhez képest inkább éti csiga, de az estém tükrében nehezemre esett nyugton ülni egy helyben. - Lejárt a műszakja? - Hülye kérdés, persze, hogy lejárt, különben Olen még itt lenne. - Egyszer majd nyakon csípem... Régen beszéltem vele, és hiába érzem jól magam a kölykök között is, nem árt az idősebb társaság. Ha Dee is jött, akkor elkezdtem rendezgetni a billiárdgolyókat, majd dákó után néztem. (Egyébként elég perverz egy játék: dákó meg golyók... szerintem valami szexmániás találta ki, amolyan Ryan-féle.) A kérdésén egy darabig csak somolyogtam és szórakozottan piszkáltam az ezüst fülbevalót a bal fülcimpámban. - Verseny volt, de jöttek a zsaruk - feleltem készségesen. Régebbről ismert falkatársak előtt nem szoktam titkolózni, nem láttam értelmét. - Kicsit sietve kellett lelépnünk, nekem lábbusszal, és messze voltunk innen, meg én se vagyok már mai csibe. - Csak épp ereje teljében lévő vérfarkas. Tulajdonképpen a hideg menetszél és nem a kimerültség csípte ki az arcom. - Most pedig fedezékbe vonultam, ha nem bánod. Ha volt ellene kifogása és nyomós érve, természetesen mentem, nem kell a saját a saramat másra is átkenni, Dee sem a két szép szeméért, lábáért kapja a bevételt, emellett senki sem örülne neki, ha a kocsmájába rendőrök razziáznának, vagy kergetnének illegális versenyszervezőt.
- Megbeszéltük! – egyeztem bele nevetve a felajánlásba. Ez már elég jóvátételnek bizonyult ahhoz, hogy szemet hunyjak a pocsolya felett, amit mástól talán nem is tűrnék el. Direkt kiraktam azt a nyamvadt papírt, hogy mielőtt belépnek, töröljék meg a lábukat. Hatalmas lábtörlőt is beszereztem az áruházból, úgyhogy senki ne merje nekem azt mondani, hogy nem látta! Oké, tény, hogy Darrennek nem a lábáról, hanem a kabátjáról került ide, de ez most részletkérdés csupán. - Áhh, csak ma ő a soros. De ha jobban belegondolsz, ő öregebb, mint az a bácsi – kuncogtam jókedvűen, élvezve a kis kibeszélést. Az volt a legjobb az egészben, hogy Grace egyébként ugyanúgy hallott minket mintha mellettünk ült volna ő is, csak éppen nem szólhatott bele, és nem is reagálhatott semmit. A végén még lebukott volna, hogy miként is hallja ő a tőle három méterre ülők csevegését, akik egyébként nem is beszélnek hangosan, és a zene is szól mellettük. Jobb vigyázni az ilyen kis apróságokra. - Persze – vágtam rá gondolkodás nélkül, és miközben az újdonsült játszópartnerem feltápászkodott, én is hasonlóképpen tettem. Kicsit megmozgattam a vállaimat, és megdörzsöltem a karomat, hadd tűnjön csak úgy, hogy fázom a pólómban. Igazából természetesen meg sem éreztem a légáramlatokat, csak a testem reagálta le némi libabőrrel. Nekem ez már szerencsére rég nem árt, különben szép is lenne, ha ennyi évszázad alatt nem betegedtem volna meg soha. Mondjuk, valami mediterrán helyen biztosan kellemes lenne eltölteni a fél életemet, csak nálam ez ötven évnél jóval több, ha ügyes vagyok. Márpedig én elég ügyes vagyok, ha úgy vesszük. - Nem, csak valami dolga volt – vontam meg a vállaimat hanyagul, miközben magamhoz vettem a korábbi dákómat. – Általában azért itt van velünk zárásig, ha csak nem dönt úgy, hogy el akar menni. Még mindig nem szoktuk meg teljesen ezt a testőrködős dolgot, tudod, mennyire nem szeretem, ha felügyelnek rám. De hát ez a felsőbb utasítás, így neki is el kell viselnie engem – erre már elvigyorodtam. Sok összetűzésünk volt amiatt, hogy én nem vagyok a főnöke, mégis ugráltatni akarom. Nem tehetek róla, ha valaki itt van az enyéim közül, akkor azt általában be akarom fogni a munkára is. Tudom én jól, hogy Olen csak szívességet tesz, hogy a Betolakodók ne keverhessenek itt bajt, na meg nekem se essen bajom, de néha nehéz együtt. Míg figyeltem őt, ahogy rendezgeti a golyókat, addig rátámaszkodtam félig a dákóra, csábos pózba vágva magam. Nem is igazán azért tettem, mert Darrennek akartam tetszelegni, hanem inkább csak a látszat miatt. A végén még szemet szúrna valakinek, hogy ilyen helyes férfiak járnak ide, és én soha nem veszek róluk tudomást olyan módon. Nincs bajom a leszbikusokkal tényleg, de ha nem muszáj, engem ne vádoljanak meg vele. - Nem bánom – válaszoltam, miközben odasétáltam közvetlen az asztalhoz, hogy elkezdhessünk játszani. – Máskor viszont nyugodtan felhívhatsz, hogy szedjelek fel valahol útközben – ajánlottam fel nagylelkűen. A falka tagjai nekem mindig is fontosak voltak, teljesen mindegy, hogy milyen a viszonyunk. Ha valakit ki kell húzni a szarból, akkor azt kihúzom. Ennyi az egész. – Játszunk valami tétben? – kérdeztem mosolyogva, félig felvont szemöldökkel.
Pocsolyaprobléma letudva. - Az lehet, de sokkal jobban tartja magát - mondtam Grace felé pillantva. - Durva lenne, ha látszana rajtunk a korunk, a kocsmából kripta lenne. - Én is vigyorogtam, jó kedvem volt, az O'Connors kellemes hely, jó a társaság, sör is van, mi mást kérhetnék még? - Igen, sejtem mennyire van ínyetekre a dolog - ingattam a fejem. - Ő nem egy pesztráló típus, te pedig, ahogy mondtad is, nem bírod a gyámkodást, vicces lehet mellettetek Grace-nek! - nevettem fel kurtán, ahogy elképzeltem egy napjukat. - De egyszer ennek is vége lesz. - Vagy így, vagy úgy, de ezt már csak magamban tettem hozzá. Elkezdhettem volna a jelenlegi helyzetről filozofálni, de ehhez csekélyke affinitásom akadt jelenleg. Lehet, hogy tíz perc múlva már másképp lesz, fene tudja. Hiába a golyókkal voltam elfoglalva, a szemem sarkából azért Dee-t is láttam, ahogy a mozdulatai sem kerülték el a figyelmem. - Csak nem készülsz valamire? - kérdeztem könnyedén egy mosollyal kiegészítve, fejemmel a beállása felé intve. - Rendezzünk áramszünetet, hogy nyugodtan leteperhess? - ajánlkoztam készségesen, de a szemem játékosan csillogott. Szerettem a szépet, viszont nem voltam az a mindenkivel összefekvő típus, cukkolási és elméleti síkon azonban szinte bárkivel kikezdtem, de hogy mikor volt komoly és mikor csak szórakozás, azt mindig tisztán éreztettem - főleg az utóbbit -, a kellemetlen, kínos helyzetek elkerülése végett. Lássuk be, én se örültem volna neki, ha valamire rákészülök, aztán a cél előtt két centivel pofára ejtenek, így én is a startnál tisztáztam, hogy mi micsoda. (Elismerem, volt amikor a vége nem az lett, aminek indult, ezt azonban kizárt mindig előre tudni.) - Ó, szóval inkább felszedsz! - néztem rá csodálkozást tettetve, nagy szemekkel. - Nagyon elemedben vagy ma! Elirigyelted Grace-től a lovagját? - nevettem, egészen addig, amíg a következő pillanatban meg nem rezdült a mobilom a zsebemben. Egy SMS volt, Ryan hazaért, a zsaruk sehol. Csupa jó hír! Esküszöm, minden egyes alkalommal kellemeset csalódok, amikor kiderül, hogy a kajlasága ellenére is tud magára vigyázni. Igazi sokk. - Jól hangzik! Mi legyen a tét? - fordultam ismét Dee felé érdeklődve. Gondoltam, ha ezt feldobta, már van kész "terve", én pedig kíváncsian vártam, hogy megossza velem.
Könnyedén megvontam a vállamat, habár még mindig haragudtam egy kicsit az ötlet kiagyalójára, amiért Olent a nyakamba sózta. Még az sem derített sokkal jobb kedvre, hogy mind a ketten szenvedtünk, és nem csak én jártam olyan rosszul. - Ó, Grace csak néha segít be nekem, de egyébként egész jól bírja. Tudod, hogy strapabíró a csaj – kacsintottam rá Darrenre, miután picit felé fordultam. – Egyébként már egészen kezdem megszokni, hogy itt lófrál körülöttem. Nem olyan vészes, ha az ember nyugodt természetű, de mint tudjuk, ez rólam nem igazán mondható el. Időnként összezördülünk, ha megkérem, hogy szolgáljon már ki valakit, vagy törölje le a pultot – nevettem fel most már én is, fél kezemmel a dákót tartva. – Elfelejtem, hogy nem a beosztottam mindenki, aki itt van a falkából… - én erre úgy tekintettem kezdettől fogva, hogy nem az én hibám. Sőt, Olennek is megmondtam már akkor, amikor idejött először, hogy megbeszéljük a részleteket. Ugyan mondta, hogy ő nem az alkalmazottam és nem is azért van itt, de hát hol aggaszt ez engem? - Tudod, ha én le akarlak teperni, akkor egy kis lámpafény nem akadály – villantottam felé ezer wattos mosolyomat. – Nem igazán vagyok az a szégyellős fajta – fogaim az ajkamba vájtak, ahogy tovább vigyorogtam rá. Nem tehetek róla, imádom felvenni a kesztyűt, ha már valaki hajlandó velem incselkedni. Ennyivel engem lehetetlen zavarba hozni, és még az sem érdekelt, hogy bárki hallhatta. Hát hadd hallják csak, hülye lennék úgy tenni, mintha egy ilyen férfi hidegen hagyna. A kocsmai törzsvendégek többsége úgyis tudja, hogy legalább olyan szigorúan tartom magam az erkölcseimhez, mint ahogy a helyet irányítom, de én sem vagyok fából, vagy mi fene! - Lehet. Néha nekem is kell egy kis szórakozás… - a vállam felett vetetettem egy pillantást a barátnőm felé, és éppen el is kaptam a fintorát, amit az itt elhangzottak váltottak ki belőle. Tudtam, hogy legszívesebben idejönne hozzánk, és inkább beszállna egy jó kis játszmába, de mivel egész este itt leszünk, még lehet rá lehetősége. Kíváncsian figyeltem, amikor megnézte a telefonját, de erőt vettem a kísértésen és nem kérdeztem rá, hogy miféle hírt kapott. Mivel nem rohant el idegesen, ezért arra következtettem, hogy ha nem is jó hír, de rossz semmiképpen sem. Akkor pedig a játék biztosan áll még ma estére, és talán majd haza is viszem, ha marad zárásig. Ilyen, amikor jó hangulatban vagyok én is. Csak úgy szívességeket teszek, puszta jóindulatból. - Fogalmam sincs… - billentettem oldalra a fejemet. – Csak úgy gondoltam, hogy tegyük valamivel izgalmasabbá egy kicsit – kicsit összeszűkültek a szemeim, ahogy próbáltam átgondolni a fejembe toluló ötletek közül mi lenne a legjobb. – Mondjuk, takarítok nálad két hétig, ha nyersz. De ha én nyerek, akkor… - csücsörítettem a számat, és a dákó tetejére támasztottam az államat. -… akkor pedig meg kell tanulnod tűsarkú cipőben járni – jelentettem ki elégedetten. – Nos, kezdhetjük?
Kiszélesedett a mosolyom arra, hogy neki egy kis lámpafény nem akadály. Én se voltam egy szívbajos, szemérmetes fajta, de a magánügyeimet szerettem annak megfelelően kezelni. A polgárpukkasztást meghagytam Jennynek - józanul mindenképp, ittasan... az már megint más lapra tartozik. - Igen, tudom, de az én kis viráglelkemet megviselné, pici vagyok én még ehhez - mondtam a fejemet ingatva, hamiskás félmosoly árnyékával a szám körül. A tekintetem is inkább az ellenkezőjéről árulkodott, hiába, nem lennék jó színész, így nem erőlködtem vele. Láttam, hogy a telefon az ő kíváncsiságát is felkeltette, de már csak azért sem kötöttem az orrára, hogy mi van, azt biztos úgyis levette, hogy nem történt baj. - Jaj, takarítást ne! - tiltakoztam kapásból, amikor felajánlotta, még a kezemet is felemeltem, hogy erről az ötletről minél előbb leállítsam. - Az én lakásom, az én váram, az én kupim, jó az úgy, ahogy van! - vigyorogtam, és eszembe jutott az a pár alkalom, amikor Nathalie és Jenny összefogtak és rendet tettek nálam, amíg épp máshol voltam. A kicseszés tetőfoka, hetekig nem találtam rendesen a cuccaimat. - Legyen inkább... Körbenéztem ötlet után kutatva. Valami szívatós kellett, de nem túl durva vagy otromba, mégis legyen tétje és kihívás benne. Nehéz ilyet találni. Aztán beugrott valami. - Tudod mit? Ha én nyerek, eljössz velem két órára szaunázni. - Ha jól emlékeztem, nem igazán szerette a nagy meleget, a szauna meg egyébként jó hely, és ha nekem meg női magassarkúban kéne brillíroznom, ez a minimum! - Esetleges döntetlennél mindketten szívunk, mit szólsz? Szerintem mondjuk inkább addig játszunk, amíg el nem dőlt a parti, de ha ne adj isten valamelyikünknek sürgősen tovább kéne állni, akkor legyünk már mindketten szószban! A közös szenvedés egyébként is jobb, mint a magányos passió. Szinte már láttam is magunkat a gőzfürdő közepén, ő már alig él, az én lábamat meg szorítja a vörös tűsarkú... Csodálatos idill! - Csak utánad! - mutattam a szépen elrendezett golyók felé, és kicsit arrébb álltam, hogy szabadon mászkálhasson, ha akart.
Szavai hallatán vidáman nevettem fel, mert egyszerűen nem lehetett volna kellő komolysággal kibírni. Még hogy ő kicsi… az emlegetett viráglelkéről már nem is beszélve! Olyan távol állt a valóságtól, mint ide Ausztrália. Minden esetre a célját elérte vele, hiszen máris jobban vártam a játékot, mint előtte. Akkor csak egyfajta elfoglaltság lett volna, mostanra viszont szórakozás, sőt kihívás lett a számomra. - Nem értem, hogy miért vagy ennyire ellene… - ráztam meg a fejemet nagy komolyan. – Én a magam részéről utálok takarítani, de azt hittem, hogy ezzel a férfiak sincsenek másként. Ebből pedig egyenesen következik az is, hogy szeretnéd, ha helyetted más csinálná meg a piszkos munkát – fejtettem ki nagy bölcsen a véleményemet, hogy igazából miért is jutott pont ez az eszembe. Én nagyon örültem volna, ha valaki vállalkozik rá, hogy kitakarítson nálam. – Egyszer majd kiömlik tőled a szemét, és kapkodhatod a fejed, ha a város vezetése kilakoltat, amiért közterületen szemetelsz – vigyorodtam el jókedvűen, mert magam elé képzeltem a jelenetet. Biztos, hogy odamentem volna, és szándékosan végignézném, ahogyan elviszik őt. Nem lenne könnyű dolguk, tudom én, de hogy milyen mulatságos lenne, az egyszerűen hihetetlen, én mondom! Amikor körülnézett, már előre féltem attól, hogy miféle ötlettel áll majd elő. Nem tudtam, hogy ezen a téren mennyire tud kreatív lenni, de nagyon reméltem, hogy nálam nem jobban, különben nekem végem lesz. Még csak azt sem tudtam volna megmondani, hogy mi az, ami kiakaszt, de volt egy olyan érzésem, hogy ő egyből meg fogja találni még így is. - Ó ne már! – kaptam fel a fejem egyből, amint elhangzott a remek ötlete. – Tudod nagyon jól, hogy mennyire nem bírom azt a fojtogató hőséget… - úgy néztem rá, mint aki mindjárt nekiugrik, és képes lenne megfojtani. Végül persze csak megvontam a vállaimat, és beletörődően sóhajtottam egyet. – Jól van, áll az alku! – egyeztem bele végül, de magamban máris azon imádkoztam, hogy én nyerjem meg ezt a játszmát. Már alig vártam, hogy fényképen mutogathassam, ahogyan ő magas sarkúban mászkál össze-vissza. Lehet, hogy inkább videóra kellene felvenni az egészet?! A biztatását követően biccentettem egyet, hogy tudassam vele, hallottam, majd ráhajoltam az asztalra és igyekeztem a lehető legjobban megcélozni a fehér golyót. Miután meglöktem, a színesek ide-oda gurultak, és az egyik el is tűnt a jobb sarokban. Elégedetten egyenesedtem fel, villantottam rá egy győzedelmes pillantást, aztán újra lehajoltam, de ezúttal sajnos már nem ment le egyetlen golyó sem.
- Tudod a zseni a káoszban is megtalálja a rendet! - öltöttem rá nyelvet, fokozva a "zseni" hatást. - Különben sem mocsok meg kosz van nálam, csak... kupi - húztam el a szám. - Nem szeretem, ha a cuccaimat piszkálják. - Vontam végül vállat, mert ennél értelmesebben nem tudtam megmagyarázni, miért ellenzem ennyire, hogy más elpakoljon nálam. Ha már olyan dráma méreteket ölt a rendetlenség, amit én se tudok tolerálni, akkor arrébb teszek pár göncöt meg papírt, de ennyi. Azt viszont igényelem, hogy akihez látogatóba megyek, vagy csak beugrok, ott ne legyen olyan kaotikus felfordulás, mint nálam. A dákóra támaszkodtam, ahogy kicsit elmerültem egy pillanatra saját magam boncolgatásában. Szerettem a magam kis világán kívül, ha rend volt... talán pont azért, mert azt a harmóniát tükrözte, amire én képtelen voltam. Persze én se voltam szétcsúszva, megtépázva, ám voltak viráglelkemnek olyan szegmensei, amiket legszívesebben hét lakat alatt tartottam volna. - Ugyan, max az Amarok és az Atanerk lakoltathatna ki - mondtam mosolyogva, és visszatértem a valóságba. Úgy tűnt, a memóriám a régi és pazarul remekelt, legalábbis Dee reakciója ezt támasztotta alá. Ilyen fancsali képet nem sűrűn vágott, ezzel párhuzamosan pedig vidám vigyorra szaladt a szám. - Mert szerinted én suttyomban női cipőkért rajongok? - kérdeztem vissza a fojtogató hőségre kedélyesen. - Győzzön az ügyesebb! - kacsintottam játékosan, és figyeltem, ahogy a kezdő lökéshez készülődött. Próbáltam nem arra fókuszálni, hogyan ringatta finoman a csípőjét, miközben készülődött, de... vakítsanak meg, férfiból vagyok! Dee-vel pedig nem fukarkodott a természet, ez az igazság. - Szép! - biccentettem elismerően, amikor rögtön az elején begördült egy golyó. - Ej, de kár! - mondtam aztán sunyin mosolyogva, amikor a következőnél bizony nem lett kevesebb a golyók száma. Ittam egy nagyobb kortyot a korsónyi sörömből. - Remélem a törülközőt is ledobod majd! Gonoszkodtam kicsit, de ismert annyira, hogy tudja, ezt cseppet sem bunkózásnak szántam. A golyók már szépen összekuszálódtak, több lehetőségem is volt, hála Dee hathatós közreműködésének, és már csak ezért is sátáni vigyor terült szét a képemen. Két golyót belöktem, a harmadik hajszál híján, de mellé ment. Kénytelen voltam visszaadni a "labdát" a Kanguyaknak. - Mondták már, hogy klassz a hátsód, amikor így készülődsz? - kérdeztem kellemes, mély hangon. Szabotálni, én? Amikor csak alkalmam nyílik rá!
- Oké, oké, de én szóltam – emeltem meg megadóan a kezeimet, bár ajkaimon olyan széles mosoly ült, hogy majdnem egyik fülemből a másikig elért. Most kicsit felszabadult lehettem, amúgy is szerettem, ha a falkatársak tértek be egy-egy italra, mert akkor biztos, hogy zárás után mindig volt egy kis külön szórakozás csak nekünk. Az ilyesmi nem tilos, és én imádtam, ha velük lehettem. Darrennel sem volt semmi bajom soha, úgyhogy nemcsak elviseltem a jelenlétét, de még élveztem is a társaságát, máskülönben nem vetemedtem volna egy játszmára vele. - Figyelj Darren… nem vagyok gondolatolvasó, úgyhogy fogalmam sincs, hogy titokban te mikért rajongsz. Annyi biztos, hogy remekül állna neked egy szép magas sarkú cipellő, mert kiemelné a bokádat, és csinosabb lenne tőle a vádlid is – próbáltam az egészet komolyan előadni, miközben készültem a kezdéshez, de hát nem volt egyszerű feladat. Főleg nem úgy, hogy hála a vizuális típusú fantáziámnak, máris magam elé képzeltem a jelenetet. Alig vártam, hogy lássam őt olyan cipőben, és megörökíthessem az utókor számára is. Már csak ez is kellő motivációnak bizonyult ahhoz, hogy mindenképpen én nyerjem meg ezt a francos játékot. Velem nem lehet csak úgy szórakozni, túl nagy bennem a küzdőszellem amúgy is, annak ellenére, hogy a biliárd egyébként nem kifejezetten az én játékom. Én is elégedett voltam a kezdésemmel, a kommentárja nélkül is, de azért az elismerés mindig jól esik. A káröröm már annál kevésbé tetszett, de nem szóltam rá semmit, csak érdeklődő tekintettel figyeltem, ahogyan ő készült a gurításhoz. Nem mondtam semmit, csak figyeltem őt, ahogyan nem sokkal ezelőtt ő engem. Éreztem ám magamon a tekintetem végig, még ha nem is zavart különösebben. - Maximum a fejedre! – közben megtámaszkodtam a dákón, és úgy próbáltam besaccolni, hogy vajon hogyan fog alakulni a játék, ha ő most sikeresen eltűntet néhány golyót a sarkok valamelyikében. Igazság szerint nem szerettem volna, mert mindennél jobban utáltam a szaunát és a meleget, úgyhogy muszáj volt nekem győzni! Egyszerűen nem fordulhatott elő, hogy megverjen, amikor ilyen sok múlik mindenen. A testi épségem biztosan nem maradna meg egy szauna után, de azt is garantálnám, hogy az övé sem! Magamban már azért fohászkodtam, hogy végre rontson, mert így is vezetett egyel. Most aztán be kellett hoznom a lemaradást, sőt, még előnyre is muszáj volt szert tennem ahhoz, hogy elérjem a célomat. Nem akartam most piszkos módszerekhez folyamodni, de úgy tűnt, hogy Darren nem ragaszkodik kifejezetten a fair playhez. Kicsit tényleg megzavart a koncentrálásban, valószínűleg ez is volt a célja, csakhogy ezek után kicsit még rá is játszottam, és még jobban megriszáltam a csípőmet, mikor ráhajoltam az asztalra. - Mondták – duruzsoltam vissza, mintha csak becézgetném, és éppen a fülébe suttognék bizalmasan. A különbség az volt, hogy én a golyóknak beszéltem, de tudtam, hogy nagyon jól hallja így is. Szándékosan pont előtte álltam meg, és hajoltam be újra, hogy rálelhessek a megfelelő szögre. Ha jól csinálom, amit kigondoltam, akkor egyszerre két golyót is le tudok majd gurítani. Ahogy meglendítettem a dákót, a közelség szerencsére éppen jól volt kiszámítva általam, mert a fadarab vége váratlanul egyenesen Darren gyomrában landolt, de ha azt meg is úszta, azt már biztosan nem, hogy a hátralépésem közepette letapostam a lábát is. - Jajj, ne haragudj! – tettetett rémülettel kaptam hátra a fejemet a vállam felett, majd angyalian rámosolyogtam. - És neked mondták már, hogy időnként kicsit ügyetlen vagyok? – úgy pislogtam rá, mint a ma született bárány, ráadásul a tervem másik része is sikerrel zárult. Csak azt sajnáltam, hogy az újabb nekikészülés után már mellément a harmadik golyó, és át kellett adnom a lehetőséget neki.
Dee cipőről tartott előadását összehúzott szemmel, és amolyan "te tiszta bolond vagy" arckifejezéssel hallgattam, a végén pedig nevettem. - És azt tudod, milyen jól tesz a szauna? Ellazít, sokkal kisimultabb, pihentebb leszel utána. - Vigyorogtam, mert tudtam, mennyire nem szerette, de én se vágytam női cipőkre, szóval... A kölcsönös csipkelődést és ugratást mindig szerettem, egyfajta baráti közvetlenséget jelentett. Elvégre senki - vagy csak nagyon kevesen - mertek bohócot csinálni magukból, s ha mégis megtették, azt kizárólag olyan előtt, akit eléggé ismertek, kedveltek ahhoz, hogy ne érezzen utána szégyent, zavart. Bár tény, hogy akadnak kevésbé szívbajosok, akiknek aztán tök mindegy, hol, kivel vannak éppen. Nekem számított, bár nem szoktam különösebben feszélyezett lenni idegenek társaságában sem. Dee kifejezetten olyan volt, aki minden gond nélkül felvette a kesztyűt, s gyanítom addig le se veszi, amíg a másik sem. Ez pedig kifejezetten tetszett, csípem a belevaló nőket, azokat meg kiváltképp, akik több évszázad után se savanyodnak be, és hogy úgy mondjam... lélekben is jól tartják magukat, nem csak kinézetre. Duruzsolására félreérthetetlenül hívogatóbb lett a mosolyom, ami egyféle kihívás is volt. Semmi jót nem szerettem volna elrontani, márpedig ez a játék - hogy a biliárt vagy a mellé csapott flörtölgetés-e az majdhogynem mindegy - élvezetes volt. Élvetegen nézegettem, ahogy Dee riszálta magát előttem, a póz tökéletes volt és hadd ne mondjam, mire állt, cseppet sem ártatlan fantáziám is meglódult tőle, egészen addig, amíg a dákó vége a bordáim közé nem döfött. Kedves! Utána pedig el is taposott. Szkeptikus fintorral a képemen hallgattam átlátszó mentegetőzését. - Alattomos, pimasz és szemtelen vagy - vontam fel kissé a szemöldököm - nem ügyetlen. - Sunyi mosolyra húztam a szám. - De jól áll. És nem mellesleg engem se kell félteni ilyen téren. Amikor ismét lehetőséghez jutottam, már csak pár golyó volt a zöld filccel borított asztalon, az állás pedig még mindig döntetlen. Egyikünk sem titkolta, hogy nyerni akar, mert a vereség szankcionálása igen csak kellemetlen. Mármint a magunk nézőpontjából, az már más kérdés, hogy szívesen láttam volna Dee-t a szaunában szenvedni, ő meg engem magassarkúban parádézni Farkaslakban. Hármat sikerült belöknöm, viszont addigra úgy összekuszálódtak a golyók, hogy nem volt több lehetőségem, legfeljebb a csoda segíthetett, abban pedig sose bíztam. Ha lökök, valószínűleg Dee kerül helyzeti előnybe. Na, mi legyen? - Gyere ide, kérlek! - hívtam magamhoz, amennyiben távolabb állt, s reméltem, hogy jött. Ha igen, akkor a biliárdasztal és magam közé állítottam, az asztallal szemben, nekem háttal. - Letesztelem, mekkora szerencsét tudsz hozni nekem, ha nem bánod - mormoltam halkan a fülébe, ahogy kétoldalt előre nyúltam. Előredőltem, testem az övéhez simult, ölem a fenekének nyomódott, haja az arcomat csiklandozta. Karcsú testének melegét a ruhán át is éreztem, illata csábító volt, s az se zavart, hogy elvonta a figyelmem, mert a jelen állás szerint semmit sem tudtam lyukba juttatni. Löktem, de csak annyit értem el, hogy pár golyó máshova került. - Hm, még gyakorolnod kell a kabal-szerepet - duruzsoltam a fülébe, majd lassan elléptem tőle.
- Darren, én így is elég kisimult és kipihent vagyok – jelentettem ki, gőgösen felszegett fejjel. Szerintem ahhoz képest, hogy mennyi idős vagyok, egész jól tartom magam, vagy nem? Neki sem lehetett oka panaszra, már ami az esztétikai érzékét illeti. Még ugyan jó látványt nyújtottam itt az asztal mellett, szégyellnie sem kellett, hogy egy olyan nővel játszik, amilyen én vagyok. Sőt, mások egyenesen büszkék lettek volna erre az eredményre! Éreztem magamon a tekintetét, és bármit megadtam volna azért, hogy a fejébe lássak. Lehet, hogy nem volt nehéz kitalálni, hogy miféle gondolatok futottak át a fején, de mégiscsak jobb lett volna hozzávágni nyíltan, mint csak a sejtéseimen agyalni. A férfiak azonban egyformák, és ennyi év alatt nekem már bőven sikerült kiismernem őket annyira, hogy tudjam, felesleges lenne felhánytorgatni a piszkos fantáziájukat. Egyáltalán nem érdekelné őt sem, mert egyszerűen benne van a vérében, és kész. Az meg már igazán említésre sem méltó, hogy időnként én is hajlamos vagyok elkalandozni egy picit, és olyanokról fantáziálni, ami valószínűleg sosem fog bekövetkezni. A fantáziám csak az enyém, és ez így is van jól, egészen addig, míg véletlenül meg nem valósul. Jelenleg erre most nem láttam sok esélyt, és különben is, sokadmagunkkal voltunk, nem csak ketten. - Hmm… - miközben ott álltam hozzá közel, fellestem a vállam felett. Nem tűnt mérgesnek, sőt, egyenesen úgy nézett ki, mint aki remekül szórakozik. Helyes, mert én is jól éreztem magam! – Még mindig nem tudom, hogy miről beszélsz! – játszottam tovább az ártatlant, de elég volt csupán a szemeimbe néznie ahhoz, hogy tudja, csak ugratom. Miközben arra készült, hogy lökjön egy újabbat, én szépen illedelmesen arrébb álltam, hogy még véletlenül se befolyásolhassam. Vagy legalábbis ne mondhassa utólag azt, hogy én szabotálni kívántam a játékát. Én? Ugyan már, szó sem volt ilyesmiről, én egyszerűen csak szuggeráló szemlélődő voltam. Még szerencse, hogy nagyon erősen tudok szuggerálni. Erre a gondolatra egyből mosoly is költözött az arcomra, és hirtelen nem kapcsoltam, hogy engem hívott. Bele telt egészen két másodpercbe, mire eljutott a tudatomig a kérése, és további egybe, míg kérdőn felvontam a szemöldökömet. Végül csak megrántottam a vállaimat, és habár gyanakvásom nem csitult, odamentem hozzá. - Rendben, de nem ígérek semmit – jelentettem ki, miközben viszonylag közel húzódtam hozzá. A testem vele hajlott, miközben előredőlt, tökéletesen illettem hozzá. Fenekemet kicsit hozzádörgöltem, hogy amennyire csak lehetséges megzavarhassam, habár pontosan tudtam, hogy mi a helyzet. Légzésem minimálisan ugyan, de azért felgyorsult a közelsége miatt. Hiába hajtott a győzni akarás, azért elsősorban még mindig nő vagyok, akit nem hagynak hidegen a férfiak. Főleg nem ilyen közelségben. - Még szerencse, hogy amúgy sem volt lehetőséged legurítani semmit! Lehet, hogy mégsem vagyok olyan rossz kabalának! – súgtam én is a fülébe, mielőtt még elhátrált volna. Ezzel legalább felfedtem, hogy pontosan tudtam, hogy csak játszadozik velem is, éppúgy, mint a golyókkal. Nem vagyok ostoba, nagyon jól láttam, hogy esélye sincs már közelebb kerülni a nyeréshez. Nekem viszont még mindig maradt egy kis reményem arra, hogy nyerhetek, úgyhogy nem ábrándoztam tovább feleslegesen, inkább gyorsan előrehajoltam, és löktem egy újabbat. Két golyót sikerült ezzel el is tűntetnem, és megpróbálkoztam azzal, hogy még egyet leüssek. A problémát az okozta, hogy ez már nem jött össze, de legalább nem voltam hátrányban továbbra sem, és hamarosan a végéhez fogunk érni. - Nagyon úgy tűnik, hogy még mindig döntetlenre állunk – mondtam, miután egyenesen felé fordultam, hogy a szemébe nézhessek. Nem tudtam, hogyan győzhetnék, így már azzal is kibékültem volna, ha döntetlen, bár jobban szeretek egyértelműen nyerni. Ebben az esetben azonban még mindig volt arra esélyem, hogy őt is szenvedni lássam, ne csak én húzzam a rövidebbet. – Tiéd a pálya, Darren! Csak aztán nehogy valami elvonja a figyelmed – vigyorogtam rá, bár nem akartam aljas trükkökhöz folyamodni. Miközben elsétáltam mellette, lábujjhegyre álltam, és cuppanós puszit adtam az ajkaira. – Hajrá!
Kezdőlap
//
