- Csatlakozol? - kérdeztem rá egyből, s éreztem, hogy megfeszültem, ám ezúttal nem haragtól vagy indulattól. Ott dolgozik? Hát ez igazán... csodálatos. A butaságára mosollyal felelt, s egy visszakérdezéssel. Túl ismerős volt mind a kettő, túl sok pillanat kötött hozzá, túl sok emlék, túl sok érzés, amiket gondosan elzártam az elmúlt évtizedek alatt, s most az ajtón dörömbölve követelték, hogy engedjem ki őket. Nem fogom. Elmúlt az az idő, mikor megtettem volna, mikor a bocsánatáért, azért, hogy újra az enyémnek tudhassam kész lettem volna a büszkeségemet is félredobni. Mindezt szépen le is zongoráztam magamban, míg italokért mentem, s visszatértem hozzá, hogy lepakoljak elé. - Te könnyebben boldogultál a farkasoddal, mikor megkaptad, nem? Aligha értheted meg teljesen, ami velem volt akkoriban - vontam vállat és leültem. Az alkohol mindig menekülés a problémák elől, nálam se volt másképp. Részegen nem fogtam fel, miféle bestia lakozik bennem, nem kellett vele foglalkoznom. Megöltem magam minden egyes alkalommal, egyre jobban, azért, hogy elviseljek valamit, ami nem én voltam, hogy később végül azzá váljak, ami most vagyok. Arra a lehetőségre, hogy felől mehetünk is innen, már talpon is voltam. Kész torna: leül, feláll... Mi vagyok én? - Akkor hagyd a söröd, kapd a kakaód és húzzunk innen! - Komolyan gondoltam, ennek megfelelően pedig már szedtem is össze az üvegeket, poharakat. Majd később visszahozom őket, ha nem törnek össze. - Még szép, hogy jobb neked. Az édeset mindig is jobban szeretted, a sör meg keserű. Ha jött, akkor az ajtónál előre engedtem - azért szorult belém jólneveltség, nem kevés egyébként -, s már az utcán sétálgattunk, mikor a nevem felől kérdezett. Elsőre inkább öntöttem még neki, aztán magamnak is. Nem voltam nagy likőrös, de elvoltam vele. - Emlékeztető. Bélyeg. A kettősség, amit kiváltasz belőlem - néztem rá komolyan, kivételesen gúny, cinizmus vagy harag nélkül. - A borokat szeretem. Jó darabig nem szólaltam meg, s addig még pár pohárral felhajtottam. Nem sokat ártott, csak annyi hatása volt, hogy egy kicsivel érdeklődőbbnek éreztem magam, a kérdezősködési hajlamom pedig némiképp megerősödött, így nem voltam rest. - Miket csináltál az elmúlt években? - Nyilván a különválásunk utáni időszakra gondoltam, az az előttieket azért ismertem, tudtam.
*A visszakérdésre csak pislogtam egy párat és a mosolyom eltűnt, mely korábban ott pihent az arcomon. Nem számítottam erre a kérdésre, arra meg pláne nem, hogy nem tudom rávágni, hogy; Nem! Lemondóan sóhajtottam és megingattam a fejem.* - Nem tudom... nem vagyok falkába való, te is tudod. * Ez volt az igazság. Nem vagyok falkába való, azonban minden egyes pillanatban hiányzott a család, de mégis űzött a vérem, a kíváncsiságom újabb dolgokat megismerni és felfedezni. Annyi minden volt a világban. De valahogy minden megváltozott azzal, hogy Carlo él, itt van és ha ez nem volna elég, akkor még az Alfa is. Viszont a feltételezésére csak felvontam a szemöldököm.* - Egyetlen olyan kölyköt mutass, aki könnyen boldogul a farkasával. Nem, nem boldogultam könnyen. De Én sosem voltam lázadó, még emberként sem. Más volt a neveltetésem, ha nekem azt mondták, hogy; maradsz, akkor maradtam. S ne felejtsd el, hogy mi a vérvonalunk. Szerettem, de féltem is Martinezt Mar... Luca. Annak ellenére, hogy sosem bántott. * Adtam meg a választ. A farkasom az más tészta, néha még most is nehéz féket tennem rá, pláne mikor annyira menne, hogy már Én magam is akarok. Viszont ezzel azt is alátámasztottam, hogy nem, nem tudom megérteni. Mert a neveltetésünk más volt és sosem tudom meg, milyen lázadni. De ez még nem jelenti azt, hogy nem akarom. A távozási szándéka elég nyilvánvaló volt, ahogy felpattant s én magam kényelmesen álltam fel és hajtottam a karomra a vékony szövet kabátom, illetve kanyarítottam a vállamra a táskám. Hát, a kakaómat - ami forrócsoki - is hagytam szóval mehettünk is.* - Igen, jogos... * A vizslató tekintetekkel nem foglalkoztam, igazából sosem érdekeltek. S most nem fogom elkezdeni ezt a cselekvést, pláne, hogy valószínűleg csak azért vizslatnak mert a Hotel szaga van rajtam. De annyi baj legyen... A levegőre kilépve kikerültem a kint dohányzó embereket és pár lépéssel odébb mélyet szippantottam a levegőből. A menet közben kitöltött piát elvettem és ha megvolt a sajátja is felé emeltem címszó; Egészségére. Próbáltam ízlelgetni, de a figyelmem a válasza kötötte le.* - Kettősség? Te és a bestiád? * Valahol mélyen reménykedtem benne, hogy nem ennyire egyszerű az egész és legalább annyi kétsége van, mint nekem. Én nem tudtam csak így külön választani a farkasom és magam. Mármint a farkasom ragaszkodását és mondjuk az emberi gyűlöletem. Mert nem így volt... mind a ketten egyszerre szerettük és utáltuk. Ahogy töltötte, én úgy ittam és kezdtem feleslegesnek érezni a poharat. Ez finom és különben is, nem is erős legalábbis nem érzem. A kérdésén nem kellett elgondolkoznom. Tudtam mit tettem.* - Kerestem Martinezt, utazgattam és tanultam. Kitanultam hivatalosan is a Séf szakmát és ebben is dolgozom. Mivel még mindig szeretek varrni, így bekebeleztem egy OKJ-s divattervezői bizonyítványt és a pedagógiait, no meg egy Üzletvezetői engedélyért is padba ültem. Az orvosim meg már megvolt. Nyitottam itt-ott egy-egy éttermet és Európában ezen a néven lettem híres és elismert Séf. Dolgoztam a saját éttermeimben, eleinte meg máshol is, otthon varrtam... Így soknak hangzik, de ha megnézzük az évek számát, akkor azthiszem, hogy; Nem csináltam semmit. *Persze nyilván elhallgattam azt a részt, hogy napi szinten küzdöttem meg azzal, hogy megkeressem és emlékeztettem arra magam, hogy mi történt. De ez volt az egyetlen amit nem mondtam el. Ezen kívűl semmi érdekes nem volt. Emberekkel találkoztam, farkasokkal és mindig jól kijöttem másokkal.* - Aztán most itt vagyok... egyszerre bánom és lehetne velem madarat fogatni. Itt vagy Te, Martinez és a biológiai lánya, a vér szerinti testvéreim... Ez már... sok... * S bizony menet közben a poharam tartottam felé és ittam még egyet, sőt... kettőt. De tudtam menni, szóval még nincs vész. Bár közlékenyebb voltam... vagyis ez nem újdonság csak a körülmények miatt fura. Nem magyaráztam a testvéreimről. Pontosan tudta a másik, hogy mi történt velük. Vagyis, hogy mit hittem, hogy történt évszázadokon keresztül.* - Te mit csináltál? Hogyan keveredtél ide és amúgy most hova megyünk?
A válasza ha nem is teljesen, de valamelyest mindenképp megnyugtatott, viszont a megnyugvás meg felbosszantott. Mi a francért túráztatom én azon magam, hogy hova csatlakozik, hova nem? Jó, ennek az oka nyilvánvaló, pont ezért nem is gondoltam rá inkább. Elhúztam a szám. - Sose fogunk ezen a téren egy véleményre vergődni, de még megérteni se igazán egymást. - Megráztam a fejem. Mindketten túl makacsok és büszkék voltunk, habár ő talán egy árnyalatnyival kevésbé, ám ennek ellenére mindketten konokul kitartottunk a magunk igaza mellett. Én meg pláne hajlamos voltam repedésig, ha nem törésig ütni a vasat.
Odakint miután ittunk, figyeltem, mit szól az italhoz - valójában kihasználtam, hogy volt okom érdeklődéssel szemlélni őt, kíváncsian, mint egykor. A tekintetem elidőzött az arcán, hosszú szempilláin, igéző tekintetén, majd a pohár peremét csókoló ajkain, aztán finom kis kezén. Minden porcikáját ismertem, egyetlen részlet sem szorult felelevenítésre, azt is tudtam, hol van anyajegye... - Szép is lenne - ingattam a fejem a farkasomra vonatkozó kérdésére, s ittam még. Komótosan forgattam a számban minden kortyot, mialatt azt mérlegeltem, hogy mennyit és hogyan áruljak el neki. Tudom, hogy nem kényszerítene válaszra, nem erőszakolná ki belőlem, szóval csak rajta állt, hogy mekkora bepillantást engedek neki magamból. Vajon mi szúrna nagyobbat, ha megtartom magamnak mindazt, ami bennem van, vagy ha elmondom? Úgy döntöttem végül, hogy ezzel várok addig, míg nem mesél magáról még egy kicsit. Séf? Nem vagyok éhenkórász, de az első gondolat, ami megfordult a fejemben, az, hogy jó lenne megint az ő főztjét enni. Aztán meg az, hogy micsoda remek lehetőség adódna egy közös vacsora alkalmával megmérgezni. Sorolta, hogy ki mindenkije van itt... ez a város maga a Pokol, csodálom, hogy Mizuki nem bukkant még fel. Szerintem valami mágnes lehet az utak alatt, ami a világba szétkóboroltakat idevonzza, hogy családokat egyesítsen. Nem, egyáltalán nem örültem neki. - Annyira sok, hogy továbbállsz? - kérdeztem, mire bevillant az a nap, mikor közölte, hogy ő másnap elhagyja Konstantinápolyt. Töltöttem még neki, igyon csak, nem fog ártani... vagy ha igen, akkor is itt vagyok vele - na, ez nem tudom, mennyire jó hír. - Az hosszú - tényleg az volt -, de röviden: megjártam a második világháborút, aztán Japánban voltam, onnan jöttem Alaszkába és valahogy a helyi falka területére keveredtem aztán itt is ragadtam. - Öntöttem magamnak aztán neki is, ha kért még, egész szép ütemben fogyott az ital! - A kettősségem pedig: csak az egyik része a farkasom. De tulajdonképpen minden hozzád mutat. Hálás vagyok valahol, hogy akkor összevertél és otthagytál rá egy hétre, ha nem teszed, talán még mindig ugyanolyan mihaszna lennék. Ennek ellenére nem tudom értékelni a nevelési módszereid. ha lenne rá alkalmam és lehetőségem valószínűleg megölnélek, de ha más merne akár egy ujjal is hozzád érni, többé nem lenne gondja a holnapra. Ugyanez igaz arra is, hogy éveken át reméltem, hogy valahol felbukkansz, megjelensz és mindent rendezni tudunk, ám legalább ennyire vágytam arra is, hogy soha többé ne lássuk egymást s a létezésedet is elfeledhessem. Több akartam lenni annál, mint ami akkor voltam, mikor elhagytál, hogy ha találkozunk, megmutathassam, nélküled többre mentem. Ugyanakkor változni se akartam, hogy ilyen alkalommal viszontláthasd mindazt, ami elől elfutottál, hogy lásd, mekkora hibát követtél el velem. Luca lettem, mert minden tettemet, minden apró változásomat ezek a kísérteték követték, és most... - Leléptem a járdáról az útra, kezemben pohárral, üveggel. - Most nem tudom, mit kezdek veled és magammal. Nem, véletlenül sem "magunkkal", vagy "velünk", már rég nincs "mi".
*Azt hogy kinek mi a véleménye már hagytam. Nem volt kedvem értelmetlen vitába folyni. Nem számít, hogy mit gondol vagy én mit gondolok. Az számít, hogy épp mit tettem. Ittam... mert ezt akartam, mert valamit megakartam tudni. Az megmár mindegy, hogy miért. Csak ragozás és fölös körök netovábbja amivel csak elronthatok mindent.
Ami pedig a csoki likőrt illeti, tényleg itatta magát. S meg sem éreztem, rezdültem az alkoholra. Bár a sör után ez maga a megváltás volt. Ahogy a kérdése is. Barna íriszeim egy pillanatra elmerengtek rajta ám, nem is akartam kitérni a válasz alól, csak látni akartam az arcát egy kicsit. Annak ellenére, hogy nem kellett. Egyszerűen így esett jól, de beszéltem. Nagy vonalakban elmondtam amit kellett és a fontosabbakat elrejtettem, vagyis visszatartottam. Nem akartam, hogy tudja, hogy ezek mellett még mi volt. A visszakérdésére azonban kissé megmerevedtem. Ahham, szépen nézünk ki. Gyávának tart a kölyköm. Hát ez csodás...* - Nem. Addig míg a testvérem nem tér vissza a városba semmiképp sem. * Fő a határozottság. De hogy mi lesz ha Carlo hazatér... na azt nem tudtam. Maradok vagy megyek? Maritinezzel mikor fúj össze a szél? Luca vajon képes lesz egyszer újra elfogadni? Benito merre lehet? Mit fog szólni ha meglát? Nem csak Carlón múlt a maradásom, hanem ugyan annyira Lucán is. Röhejes nem? Másoktól függök, mert magam nem tudom hogy mit kezdjek ezzel az egésszel. Nem, még nem. De csak egy napot adjanak és összekapom magam. De a kérdését visszadobtam és csak reménykedtem benne, hogy válaszol. Hogy ad egy kicsit magából, hisz korábbi kérdésemre nem válaszolt. Nem kerülte el figyelmem, csak jelét nem adtam annak, hogy sajnálom. De úgy látszik, hogy csak váratott magára, hisz egész szépen belelendült a válaszadásba. Azonban egyszerre kívántam, hogy ne mondott volna semmit, s mégis örültem a válaszán. Oda mart, ahol fáj és ugyan azzal adott reményt is. No meg némi megnyugvást, hogy nem csak én vergődöm kétségek között. Egyszerre kívántam, hogy múljon benne és azt, hogy sose hagyják nyugodni hisz addig ott lesz a másik oldal is. Viszont mielőtt még válaszolhattam volna lelépett az útra és bár nem láttam de hallottam a közeledő kocsi hangját és azzal a lendülettel nyúltam is utána és rántottam vissza, még mielőtt baj lenne. Isten nem ver bottal, de az én jelenlétemben máshogy sem tegye. Nem tudom mennyire állt a lábán a kölyköm, de ha nem, akkor hamar a földön köthetett ki. De ez esetben a kezem nyújtottam felé, hogy felsegítsem és igyekeztem szívem heves dobbanásait lecsillapítani, ha csak nem rántott magával.* - Figyelj, mert nem kocsival jöttem. Nincs nálam a táskám, hogy összerakjalak. Szavaidra válaszolva... ne kezdj semmit. De nem ajánlom, hogy az életemre törj. Azonban valahol egyszerre nyugtat meg és keserít is el, hogy... nem csak én voltam az, aki itt vergődik szüntelen. Mikor látni akartalak, mikor éjjelente utánad kutattam a rideg ágyban mindig emlékeztettem magam arra, hogy mit tettél. Viszont minden teliholdkor, mikor a bestiám ural... ugyanannyira akartalak. Volt lelkiismeret furdalásom, hiányoltalak és mégis... élvezettel töltött el az, aminek akkor ott véget vetettem. S talán pont ezekért kéne hagyni az egészet és mégis... megpróbálni folytatni, másképp. * Szándékosan nem újra kezdést mondtam. Hisz mint olyan nincs. Egyikönksem tudja magát túltenni és nem is lehet. De meglelni ezek között vagy pont ezeket szilárd alapnak használni. S kialakítani valami újat, valami mást. Viszont ha magával rántott... az majd kiderül.*
Szóval addig biztos marad, utána meg gondolom a testvérétől függ. Remek! Drukkoltam, hogy rühelljék egymást, akkor tuti tovább áll, én meg élhetném tovább a semmi kis életem nyugodtan. Vagy utána mennék, a franc se tudja. Miután válaszoltam, letáncoltam az útra, mert miért ne? Ha egy kocsi elgázol és abba halok bele, az mondjuk iszonyatosan kínos lenne, de hogy egy ilyen balesetben mennyire sérülnék meg, azt Vittoriának hála nem ezen az estén tudom meg. Hallottam a kocsit közeledni, ám csak hetykén odapillantottam, mintha légypiszok lenne csupán, majd kitér, ha zavarom. Nem zavartam, mert Ria visszahúzott. Annyit még nem ittam, hogy különösebb gond legyen az egyensúlyommal, azt viszont nem akadályoztam meg, hogy kicsit neki ne essek, s így alig pár centiről nézhessek a szemébe. Elhúztam a szám és ittam pár kortyot, majd hátrébb léptem tőle. Nem ajánlja, hogy az életére törjek, hát ez jó, ezen már határozottan vigyorogtam, s ez volt az a pont is, ahol még pár korty legurult. Kezdtem tényleg becsípni, ami még nem vész, csak azt nem akartam, hogy túl sokat kifecsegjek. Vagy olyasmit tegyek, amit utána megbánunk. - Folytatni, mia cara? - ismételtem némiképp kétkedőn. - Egymást emésztenénk fel mindenhogyan. Bevallom csábító gondolat, hogy kettőnk elcsesződött kapcsolatának oltárán haljak, de gyorsabb öngyilkosságot is ismerek. - Nem tartottam lehetetlennek - a pia optimistává is tesz -, hogy némiképp helyrehozzuk a dolgokat, de abban biztos voltam, hogy minden élt nem lehet lecsiszolni. - Az mindenesetre már most mondom, hogy nem akarok a "kölyköd" lenni. Tőled kaptam a farkasom és ennyi. Nem foglak és nem is tudlak anyámként kezelni, különben egy rakás más ki van lőve. Az pedig nem megy, hogy egyszer ilyen, másszor olyan szerepet veszek magamra veled szemben, kissé össze vagyok zavarodva, de nem vagyok skizofrén. Próbálok velemit kezdeni ezzel a helyzettel, de annyira kusza és furcsa, hogy az már fáj. Igazság szerint még azt se fogtam fel teljesen, hogy tényleg itt van, nem hogy azt, hogy beszélgetünk, méghozzá magunkról! Kíváncsi voltam, hol, mikor szól valamelyikünk olyat, amivel az egész helyzetet gallyra vágja. Hihetetlen, de még van mit gallyra vágni, ezt fel kell írnom valahova! Receptre mondjuk! Másnaposság ellen Vittoria de Luca, alkalmanként egyszer, életnagyságban, hús-vér valóban... csomagolással együtt, mert anélkül már másra is kéne szert írni.
*Carló abból amit láttam egy kis rejtély volt számomra. Halvány mása csupán annak a férfinek akire én felnéztem, akiért rajongtam és hangoztattam folyton, hogy ha majd leszek nekem olyan férfi kell aki olyan mint Ő. Persze ez nem jött el, bár felnőttem. De kitudja, hogy milyen most. Lehet, hogy csak épp rossz napja volt. Vagyis az volt, ez fix. Azonban bíztam, reméltem... örök álmodozó részem mindig is ezt teszi. Ezt teszi MArcoval szemben is, reméli, hogy valamikor rendbe jön a kapcsolatunk és most csak idő kell ahhoz, hogy egyáltalán a ténnyel megbarátkozzon, hogy bizony az elmúlt évtizedek alatt nem ölt meg senki. Mázlimra és szerencsétlenségére? Ezt csak Ő tudhatja... Vagy én is látom a szemében? Így, hogy ismét ilyen közel került hozzám... mintha csak árammal csaptak volna végig rajtam akadt meg a tekintetem egyetlen pillanatra az ajkain ismételtem, majd emeltem feljebb a tekintetem a saját kékjébe. De elhúzódott. Helyes. Nem kérek még egy olyan érzelmi felindulást mint legutóbb. Ám amennyire megkönnyebbültem, annyira sajgott is a helye, mely most üresen hevert ott, hol korábban hozzám ért. Melyen a hideg fuvalatt söpört végig, annak ellenére, hogy a levegő nem is mozzanat.* - Ne vigyorogj... komolyan mondtam. * Vontam fel halványan a szemöldököm. Bár élet... maximum tényleg csak a fizikai értelmét veheti el. Másban csak adni tudna... ha akarna. Elvenni meg nekem is hagynom kéne. Szóval patt helyzet kicsikém, de nem fogsz sem adni, sem elvenni. Bár előbbit sajnálom, az utóbbinak meg örülök, amúgy is elvett már mindent mit tudott. De csak csendesen hallgattam. NEm az én asztalom az üres fenyegetőzés. Sosem teszem, egy légynek sem tudnék ártani. Addig míg nem ad rá okot. Szóval, csak elvettem az üveget a kezemből és igyunk abból. * - Nem azt mondtam, hogy osztódással szaporodj. Döntsd el mit akarsz, mit szeretnél... öltsd magadra és küzdj érte, tartsd magadon akkor is, ha épp az nem jó, nem kellemes. Ne add fel, ha kitűztél magadnak egy utat, egy célt. Különben meg... hogyan tekinthetnék kölykömként arra, aki jobban ismer mint én saját magam? De ne felejtsük el, hogy emberi ésszel lehet, hogy nem fogjuk fel... de a bestiáink akkor is egymásnak, egymásért vannak mégha nem is tetszik. Ahogy az elmúlt években, úgy most is vágynak egymásra. Amit tudnál... ha nem volnál nyakig elbújva. Azzal, hogy a gyógyszerraktárba egymásra találtak... csak még elemibbé tette számukra. Ugyan olyanná, vagy rosszabbá mint akkor mikor elmentem. Mért nem jöttél utánam? Feljössz? * Biccentettem a Hotel lógója felé, miközben újra meghúztam az üveget. Elvileg kettőt hozott aztán a fene tudja már. Számolni még csak megy és nagyon reménykedtem benne, hogy nem ezen az estén akarnak riasztani a kórházban egyikünket se. Szóval... Hupsz... egy kavics... vagy csak a saját lábam volt? Édes mindegy, Marco karjába kapaszkodtam reflexből, de amint korrigáltam magam már el is engedtem és mentem tovább egyenesen. Ha nem akar, akkor maximum elhaladunk a Hotel előtt. * - Egyébként meg... még mindig szereted a természetes, szép dolgokat? * Mert bizony akadtam múltkor egy helyre, ami a maga módján de szép. Bár hogy ez a kérdés honnan jött... azt nem tudom. Talán csak az érdekelt, hogy mi az amit szeret még mindig, vagy úgy alapból mit szeret, milyen lett... Ő érdekelt, a lénye... mint nőt és a farkasom is. Mily kár, hogy ezt továbbra is megvonták tőle. De MÉG nem feszegette annyira a láncait, szóval... de miért cseng a hangom már a természetesnél is lágyabban? Alkohol hatás? Nem tudom... ahogy azt sem, hogy miért beszélgetek magamban, magammal... bár jobb, mintha hangosan tenném. Jézusom... már megint...*
Sóhajtok egyet. - Bizony nemrég. Lehet sokan nem nagyon helyeselnék az ötletet, hogy egy vérfarkassal megyek el inni. Alapvetően eléggé veszélyes környék volt Fairbanks, a lelkünkre volt kötve, hogy nézzük meg, kivel keveredünk össze, főleg ha tudjuk, miféle... de talán a legjobb, ha nem egyedül járunk. Ugyanakkor valami azt súgta, hogy most nincs mitől tartanom. Ha Odette meg akart volna ölni, már megtehette volna. Nyugodt szívvel lelőhetett volna eddig is, nem is egyszer, illetve még ,,oka" is lett volna rá, mert jobbnak bizonyultam a lövöldözésben. Elvégre, az sértődésre is adhatott volna okot. Ugyan nem kezeltem fenntartások nélkül leendő ivótársamat, de azért ezek a tények bizalmat szavaztattak egyelőre a francia leányzó felé. Szóval nem volt más, mint előre, ahogyan egy másik híres francia mondta annak idején.
Leadtuk a fülvédőket a recepciósnál, illetve aláírással tanúsítottuk is, hogy elmentünk. Az elköszönést - meg a rögtönzött telefonálást - követően kisétáltunk a helységből. A Nap már kezdett lefelé közeledni a távolban, miközben átvágtunk az udvaron, egyenesen a parkoló felé tartva. - Hm? Ja nem, gyalog vagyok, megköszönném. Kicsit elgondolkoztam és azért nem reagáltam azonnal. Holnap reggel lesz a nagy megbeszélés... jesszusom már, én is jókor megyek el inni. Lehet az lesz, hogy Odette fog inni egyedül nagy mennyiségben, bár remélem nem vádol meg vele, hogy csak le akarom itatni. Bááár... én fizetek, akkor meg megtehet, nem? Amikor odaérünk a kocsihoz eléggé meglepődök... nem pont megszokott látvány amerikában, de lelke rajta, ha ezt szereti. - Hova megyünk amúgy? - kérdezem, miközben behuppanok a lány mellé az anyósüllésre.
-Rendben, akkor csak kövessen! –intettem neki, majd az autó felé vettem az irányt.
Ajtó nem lévén csak bepattantam a mobil sofőr ülésre, majd miután Adam is elég bátornak bizonyult hogy csatlakozzon az útra, ráadtam a gyújtást, és némi „motorköhögés” és egy lefulladás után sikeresen elindítottam a csodajárgányomat. Az O’Connorsig minden rendben volt, nem robbantunk le, sőt, még a rendőröket is sikerült elkerülnünk. Ahogy leparkoltam az épület előtt a járda mellett, egy pillanatra önkéntelenül is eszembe jutott az alkalom, amikor legutóbb itt jártam, Alex és Raven társaságában. Egy picit összeszorult a szívem… Lehet, még sem ez a hely volt a legjobb választás a mostani iszogatáshoz? Áh, mindegy is, én most már nem megyek máshová, az ziher.
Még vetettem egy pillantást a kocsimra, lelki szemeim előtt felvillant a kép, ahogy pár hónappal ezelőtt Alex épp darabokra szedi, aztán inkább folytattam az utam a bejárat felé. Még ha volt is hely, direkt nem azokhoz az asztalokhoz indultam, ahol legutóbb voltam, inkább az ellenkező irányba indultam meg, aztán, ahogy észrevettem a billiárdasztalokat, na meg hogy az egyik épp szabad… Nem volt kérdés, hol verünk tanyát ma estére.
-Tud billiárdozni? –fordultam Adam felé, bár ha nem, akkor most megtanul- Egy pillanat és jövök, el ne tűnjön addig!
A táskámat ledobtam a billiárdasztal melletti székre, azzal már indultam is a pulthoz, hogy leadjam a rendelést. 2 abszint és 2 korsó sör, amit a pincér néhány percen belül ki is hozott, én pedig egy készlet billiárdgolyóval tértem vissza, amit egyből ki is borítottam az asztal közepére, hogy a helyükre igazítsam őket.
-Na, ez kész is lenne, a dákók ott vannak, a fal mellett. Kezdjen a győztes, de előtte… -nyúltam az abszintem után- Koccintsunk egyet a győzelmére. Santé!
Mit ne mondjak, eléggé extravagáns jármű. Tudomásom szerint Odette járgánya inkább Kelet-Európára jellemző, ott is a szegényebb rétegekre. Ahhoz képest most az USA-ban van egy. Beülve... hát nem vagyok egy nagy darab, de nem sok hiányzik hozzá, hogy szűkös legyen a termetemnek. Kicsit úgy érzem így is, hogy egy-egy fékezésnél a padlót ki tudnám nyomni a lábaimmal. Inkább tehát óvatos voltam és igyekeztem nyugton maradni, legalább annyira nem vezetett huligánul. Arra viszont nem kaptam választ, hogy hova akar vinni, így hát rövid időre feltámadt bennem a gyanú. Talán mégiscsak bosszút akarna állni? Rendben van, aláírom, eddig nem adta nyomát, meg elég jól viselte a vereséget, ahhoz képest, mennyire zokon vette. De nem felejthettem el valamit: farkassal van dolgom. Ezzel most nem azt mondom, hogy minden farkas egy smucik, aljas alak... de tény, hogy van egyfajta büszkeségük, amit ha az ember megsért, utána eláshatja magát...
De mint kiderült, szó se volt ilyenről. Odette idővel lefékezett egy olyan hely előtt, amiben bár még nem voltam, de már hallottam róla: az O'Connors, őslakos érdekeltség. Talán ő is az volna? Ah, ennyiből nem következtethetek, elvégre aki normálisan viselkedik odabent és fizet, azt aligha diszkriminálják. Gondolom én, elvégre elvégre ez lehet a normális üzletpolitika... az én elgondolásom alapján. Hamarosan már odabent találtuk magunkat, én pedig konstatáltam, hogy eléggé kultúrált a hely. Odette be is foglalta a biliárdasztalt. - Hátööö... nem, de gyorsan tanulok. Ott vártam, míg visszatér.
Vissza is tért, én meg elmentem a biliárd dákókért. Most konstatáltam, hogy tényleg sosem volt még a kezemben ilyesmi és max TV-ben láttam. A fogása ugyan emlékeztet a hosszúbotra, de ez lesz ilyen téren a tűzkeresztség. Aztán megláttam, hogy Odette mit is rendelt és picit elcsodálkoztam... oké, felismertem a sört, de a másik pohár tartalmát már kevésbé. Mindenesetre azt vette kézbe, amikor megemelte, hát én is. Halványan, de inkább szerényen elmosolyodtam. - Illetve a versenytársra is - kacsintottam, majd ha már ő nem angolul mondta - Gānbēi! Azzal meghúztuk... hát azt a büdösmocskoséletbe, ez meg mi a halál?! Alig tudtam megállni, hogy ne kapjam el a számtól az italt. De az biztos, hogy nem fogok belőle gyakran inni...
Még a gondolat is sértő, hogy bárki azt feltételezze rólam, hogy vadbarom módjára vezetek. Több okból is: Az első, hogy félő, szegény kis járgányom nem bírná az iramot meg a kiképzést, és tovább amortizálódna, amiért igazán kár lenne, teljesen a szívemhez nőtt annak ellenére, hogy sejtem, már nem húzza sokáig. Másodszor, a zsaruk figyelmét sem kéne felkeltenem, mert drága mulatság, aztán inkább költök egy új négykerekűre, mint hogy nekik perkáljak. Bár, lehet ha szépen megkérném, Benji elsikkasztaná nekem azokat a büntetéseket… Viszont harmadszor, az egy, hogy a kopókat nem akarom magamra uszítani, de az őrzők kitüntetett figyelme sem hiányzik a hátam közepére se, van bajom így is elég. Aztán ki tudja, mennyire ijedős ez itt mellettem… Ahogy elnézem, elég lenne egy kicsit jobban a gázra lépnem, vagy élesebben bevenni a következő kanyart, és O’Connors helyett mehetnénk is az ügyeletre, szívrohammal…
Szóval csak szépen, csak lassan, s miután megérkeztünk és lepakoltam a cuccaimat, már húztam is leadni a rendelést. Biliárd… én se vagyok normális, az előző vereség után megint ilyen irtó pontos-célzós játékot kezdeni ezzel a mocsok mázlistával… Na mindegy, még mindig jobb mint ha dartsoznánk, azt hiszem. Amikor azonban közli, hogy nem tud… hát, döbbenten pislogok egy páraat.
-Sebaj, akkor most megtanul! –veregetem hátba, de aztán már emelem is a poharam koccintásra, hogy aztán egyben lehúzzam a rövidet.
Mit ne mondja, marka a torkomat piszkosul, hogy még a szemem is könnybe lábad tőle egy kissé, ám amikor meglátom, Adam milyen arcot vág hozzá, nem tehetek róla, de nem bírom megállni nevetés nélkül.
-Ugyan már, ennyire azért nem rossz! –felelem nevetve- Egyébként az előbb, az milyen nyelven volt? –kérdezem kíváncsiskodva, s miután a golyók a helyükön, jöhet a krétázás, majd színpadiasan az asztal felé intek.
-Csak ön után! –azzal fogom a korsómat, és az asztal másik feléhez lépek, ahol biztosan nem vagyok útban.
-Egyébként valamilyen rendfenntartó szakmát űz, az őrzőknél ilyen durva a kiképzés, vagy szimplán veleszületett tehetség, hogy így tud célozni? –szólalok meg, ha már elgurította a fehér golyót.
A közvetlen közelünkben úgy más, meg amúgy is kocsmában vagyunk, megvan a szokásos alapzaj, szóval így, hogy még én is halkabban beszélek, végképp nem félek attól, hogy bárki is meghallhatna. Ha meg mégis van más farkas a közelben, hát istenem, amúgy se hiszem, hogy olyan nagy eget rengető titkokat tudna meg…
Egy lökése viszont még van, kezdés lévén, na meg ha sikerült valamelyik golyót a lyukba juttatnia, akkor mindig +1… Már ha a sajátjaiból. Az úgy is kiderül az első lyukba küldött golyónál, hogy kié lesz a sima, és kié a csíkos, onnantól meg mehet a verseny, kié fogy el előbb!
Hát igen... láttam Odette szemén a meglepettséget. Voltak dolgok, amik alapvetően hiányoztak az életemből. Ilyen a talajrészegség, az IHB, a szervezett bűnözés - kivéve, ha nyomoztam utána -, a qrvázás... na és persze az ilyen jellegű szabadidejű tevékenységek. Még szociálisabb koromban sem nagyon volt rá példa, hogy elmentünk kikapcsolódni, de akkor se feltétlenül olyan helyre, ahol volt biliárd. Szóval tényleg csak TV-ben láttam eddig, hogy is játsszák ezt. Nem mondom, a dákó használata talán ismerős lehet, de nem másokat akartam eltalálni a golyókkal. Szóval igen, ez tényleg amolyan tűzkeresztség lesz. De legalább Odette-nek is lesz valami sikerélménye ma, ha már a lőtéren elvettem tőle. - Egen... de remélhetőleg nem török össze semmit.
Na aztán jött az ivászat és... hát, mit ne mondjak. Leittam egy mennyiséget a piából, de bizony ebből nem lesz a kedvencem. Valahogy az én ízlésvilágomtól távol esett. Nagyon is. Azért persze meg fogom inni, ha már egyszer Odette kifizette meg idehozta, de csak a kedvéért ezt az egyet... utána szerintem áttérek valami ismerősebbre. - Inkább szokatlan, ilyet még világéletemben nem ittam - mondom, miután visszakerül a tálcára a pohár. - Kínaiul... mandarinul, pontosabban.
Na Odette-nek most adtam okot nevetésre, az biztos. Kissé megilletődtem, amikor közölte velem, hogy én kezdek. Najó... oké, a fehér golyó a helyén, hogy is tovább? Hogy is fogják ezt az izét... egen, hasonlít, azt hiszem így volt ott is. Aha, meg ezt húzogatni kell és utána lőni. Na lássuk... áh, csak nem lehet ez olyan nehéz... meg ahogy Móricka elképzelte. Olyan gyönyörűen lőttem bele a szemközti bal sarokba a fehér golyót kapásból, hogy azt tanítani kéne. Ráadásul pont ekkor kérdezi meg, hogy miért tudok ilyen jól célozni. Először lehajtom a fejem egy mangacseppel a fejem mellett, de aztán csak hátrébb állok. - Is-is... bár mint láthatja, egyáltalán nem célzok valami jól - sóhajtok, majd teszek megint egy kísérletet az abszinttal, persze csak miután visszahoztam neki a fehér golyót. - De magánnyomozó vagyok, ott pedig nem árt lőni tudni, mert volt néhány morgósabb esetem... akárcsak az őrzővédőknél. Nemhiába mondtam őrzővédőt, elvégre azt a szót a nagyközönség jobban ismeri. Valszeg sokan a helyiek közül nem tudják magában, mi az az őrző, de azért nem akartam kikotyogni semmit. - De gondolom önnek is benne van jópár évtizede a lövészet - jegyzem meg. - Attól még, ahogy a verseny sikerült, láttam, milyen pontosan tud lőni. Na igen, hisz én már figyeltem a korábbi köreit is.
-Hát, ha rendeltetésszerűen használod, akkor kicsi az esélye… Egyébként elég durva kis sérüléseket lehetne okozni vele. –vetettem egy pillantást a golyókra.
Na igen, szép kis súlyuk volt, valahogy nem díjaztam volna, ha fejbe kapnak egy ilyennel. De hacsak nem kap fel egyet valaki, hogy kézzel dobja, nyert ügyem van.
-Akkor most már ezt is kipipálhatja. –feleltem nevetve, amikor azonban közölte, hogy milyen nyelven hangzott el az alábbi, egy kicsit felszökött a szemöldököm.
Jó, hát ha belegondolunk, hogy statisztikailag a Föld minden 5. lakója kínai… de attól még furcsa volt, hogy nem csak a kis sárga húzott szeműek nyomják a nyelvet, hanem itt, a világ végén, Fairbanksben is akadnak beszélők.
-Az… az igen. Ott élt korábban, vagy csak valami lelkes nyelvész professzor, hogy pont ezt a nyelvet választotta? –kérdeztem vissza, miközben figyeltem, hogy kezd.
Amikor azonban kapásból eltüntette a fehér golyót… hát, én csak pislogtam. Te, ez ugyanaz az ember mint aki az előbb lealázott céllövészetben? Behalok.
-Ezt meg hogy csinálta? –néztem rá kissé értetlenül, mert ha valamire, erre aztán végképp nem számítottam.
De ha már így alakult… mentem, hogy előkerítsem a fehéret, aztán a folytatásra átvegyem a helyét. Golyó a helyére, én pedig miután végigfuttattam a tekintetem a golyókon, felmérve a lehetséges helyzeteket, előrehajolva becéloztam az egyiket.
-És Ön melyik táborhoz tartozik? Aki alapból gyűlöli az összes „morgósabb” egyént és örül, ha golyót repíthet a fejébe, vagy a békésebb fajtából? –tettem fel a kérdést, majd ellöktem a fehéret, ami az asztal szélének ütközve továbbgurult, hogy az egyik csíkossal is koccanjon, és végül eltüntesse a lyukban.
Az egy, hogy eddig a békésebb fajtának tűnik, de sosem lehet elég óvatos a farkas lánya az őrzőkkel, a többségük inkább látna minket holtan. Szóval az, hogy eddig jól titkolta, lehet, hogy csak annak tudható be, hogy emberek között vagyunk. Amikor meg az autóban ültünk… Az a kocsi így is épp elég életveszélyes, hát még ha közben kinyírják a sofőrt…
-Az Öné lesz a teli, enyém a csíkos. Amúgy az egyik korsó sör is az öné, látom, a másik úgy se lett a kedvence. –mondtam, miközben becéloztam a következőt, ezt azonban már nem sikerült leküldenem, a lyuk peremén megállt – igaz, ha bármelyik másik hozzákoccan, akkor legalább lesz még egy pontom.
Hátrébb léptem, hogy átadjam a férfinak a helyet, a kérdését hallva pedig egyből eszembe jutott az én drága öreg mentorom.
-Így is mondhatjuk, bár úgy tűnik, ma reggel bal lábbal keltem. –húztam el a szám- Egyébként annak idején egy darabig íjjal is tanultam, lovaglással kombinálva egész jó kis kikapcsolódás. Ön tud lovagolni? –fordultam felé, nem mint ha reklámozni akartam volna a kis családi vállalkozásunkat, de sosem lehet tudni.
- Hát ha még az lenne a cél, hogy kilőjünk vele valakit... - vigyorgok. Egy pillanatra ugyanis eszembe jut, milyen lenne, ha azzal szórakoznánk, hogy valakiket fejbeküldjünk egy-egy gyanútlanul iszogató vendéget. Valószínűleg nem lenne pont egy őrzőhöz méltó viselkedés és még ki is dobnának minket, de azért néha nem gond ilyen dolgokkal eljátszadozni a fejünkben. - Hát igen... amúgy hogy hívják ezt az itókát? Nem mondom, hogy örültem a szerencsének a piával, de hát egyszer mindent ki kell próbálni, tartja a mondás. No, úgy tűnik az általam használt nyelv eléggé meglepi, de akkor már kölcsönös a dolog, hiszen én is megütköztem a franciás kilétén. - Ott születetem... meg nőttem fel. Volt pár évtizedem rá, hogy magamévá tegyem a nyelvet. Más valakivel együtt, de arra most ne térjünk ki. A lövés viszont eléggé félremegy és valahogy nincs képem a piára fogni, elvégre biztosan átlátszó lennék. Szóval valami mást kellett kitalálnom. - Hátööö... jó a lyukérzékem. Valószínűleg az egyik legfélreérthetőbb megjegyzést mondtam, de ott hirtelen jó magyarázatnak tűnt. Végül Odette átvette a kört és már jobban kezdett, hisz egy golyóbis el is tűnt. Ugyan a második lövése már nem lök semmit a lyukba. De elválik, mit kell nekem a helyére raknom és mit neki... szóval... oké, most már célozhatok jobban... már ha képes vagyok erre. Bár van egy elég érdekes kérdése közben. - Meglenne az okom, hogy... morgósabb legyek az ön szavaival élve... de... inkább békésebb. Bár nem mondom, azzal a kis üzengetéssel eléggé megijesztett a lövészet előtt. Hát igen, a jelek szerint elég látványosan nem ízlik az eddig számomra ismeretlen itóka, hogy meg is jegyzi a dolgot. Viszont van pár elv, amit betartottam, még ilyenkor is. - Azért megiszom, ha már itt van - biztosítom és megint bele is kortyolok. Oké, nem velem volt a gond, másodjára se nagyon bejövős a dolog, de azért megküzdök ezzel is... bár amilyen erős... namindegy, el fog ez fogyni azért. - Hát ahogy nézem most elég csúnyán revansot vehet - jegyzem meg, miután a következő lövésem élből elvéti az általam bevétett golyót. Így megint hátrébb álltam, miközben hallgattam a nőt, meg átadtam a helyem neki a gurításra. - Az íjászat valóban jó - teszem hozzá, amiről tudok is valamit mondani. - De a lovagláshoz még nem volt szerencsém. Tipikusan olyan dolog volt eddig a részemről, amit eddig csak néztem és jónak láttam, de nem próbáltam. A hangulat elég kellemes volt. A társaság jó, a közeg kulturált és ahhoz képest, hogy egy vérfarkassal cseverészek, akit nemrég pipáltam le lövészetben, még barátinak is mondanám a hangulatot. Oké, ott volt a magázódás még mindig a hangunkban, de lehetne távolságtartóbb is a dolog... én már csak tudtam.
-Jó buli lenne vele a kidobós, az ziher, csak a rendőröket már húzósabb kör lenne lerázni. –vigyorgok én is a férfival, aztán hagyom is annyiban a témát.
Bezzeg régen! Igaz, nem volt billiárdgolyónk, de egy-egy hasonlóan eldurvuló kidobós után legalább könnyebb volt meglépni a zsernyákok elől. Azok a régi szép idők, amikor még rohadó zöldségekkel dobáltuk a másikat az őszi betakarítások idején... Áh, néha még visszasírom azokat az időket, még ha az engem ért találatokat nem is. Valahogy sosem szerettem a káposztát, hát még félig cseppfolyós állapotában…
-„La fée verte”. –felelem vidáman nevetve a férfi kérdésére, azonban mielőtt még kérdezősködhetne, már fordítom is neki érthetőbb nyelvre- Legalábbis a francia beceneve, „Zöld tündér”. Ha eleget iszik belőle, akkor Ön is fogja látni… Meg a zöld színe miatt is. Elterjedtebb nevén abszint, ha úgy tetszik. Egyébként szokták vízzel hígítva, karamellizált kockacukorral is fogyasztani, de na… Majd legközelebb úgy kérjük. –vonok vállat.
Aztán csak hallgatom, hogy honnan tud kínaiul, bár remélem, a kínai azért jobban megy neki…
-Hát, ha ezt annak nevezi… Ha az ágyban is így teljesít, akkor sajnálom az asszonyt. –felelem egy szemforgatás kíséretében, ahogy átveszem a helyét a pálya mellett, hogy leküldjem az első találatot.
Aztán miután a második mellé, újra Adamet engedem oda, miközben hallgatom a mondandóját.
-Valóban? Úgy tudtam, hogy e nélkül is képesek felismerni minket. Akkor hogy is van ez? Ez is egyénfüggő, vagy csak annyira belemerült a lövöldözésbe, hogy nem tűnt fel a dolog? –billentem oldalra a fejem ezután az ártatlannak tűnő kis kérdés után, valójában azonban csak szeretnék egy kicsit többet megtudni a fajtájáról.
Nincs ebben semmi különös, ők is feszt utánunk koslatnak meg nyomoznak, nekünk sem árt, ha tisztában vagyunk vele, mégis mire képesek valójában. Ki tudja, talán egyszer még jól jöhet, vagy életet is menthet a dolog.
-Azt reméltem is. Italt bűn lenne pazarolni. –feleltem nagy komolyan- Meg gondolom az önbecsülésén se sokat dobna, ha a kis zöld tündér győzedelmeskedne, nem igaz? –vigyorodok el, bár ahogy az asztalra pillantok, mit alkot már megint a szentem, legszívesebben a fejemet fognám.
Mon dieu! Hogy lehet ez ugyanaz a férfi mint aki az előbb lealázott a pályán? Bár, lehet, hogy csak rá kell éreznie, aztán itt is áshatom el magam.
-Lehet, hogy igaza van, abban viszont nincs semmi élvezet, ha olyat győz le az ember, aki most játszik életében először. –felelem.
-Nos, ha egyszer kedvet kap hozzá, hogy kipróbálja, van egy lovardánk a város mellett. –teszem hozzá csak úgy mellékesen, ahogy újabb két golyót tüntettem el a pályáról, mire a harmadik néhány milliméterrel arrébb kötött ki, mint terveztem, így újra a férfin volt a sor.
Megvárom, hogy helyet foglaljon az asztal mellett, mire én is mellé lépek, és mielőtt még lökhetne, megfogom a kezét.
-Várjon csak… Sőt, tudod mit? Hagyjuk a magázódást, így egyszerűbb. Szóval, rosszul tartod. Azt a kezed egy kicsit hátrébb… Úgy… -igazítom arrébb a kezét- A másik kezeddel pedig nyugodtan támaszkodj a filcre, támaszd alá a dákót, így könnyebb célozni vele. Na várj, nyugodtan dőlj az asztal fölé, anélkül nehéz lenne eltalálni a fehéret… Az egyensúlyt helyed át az egyik lábadra… Na, alakul el! –igazítgattam kezét-lábát, a kezében lévő dákót, amit épp kellett.
Hogy miért? Mert egész jó kedvem lett, másrészt pedig így talán ő is jobban fogja élvezni a játékot… arról nem beszélve, hogy nekem is egy pöppet nagyobb kihívást fog így jelenteni.
- Lehet a tulajtól jobban kellene tartani ezesetben - jegyzem meg somolyogva. Ezt most nem csak azért mondtam, mert vérfarkas az illető valószínűleg. Egy tulaj se örülne neki, ha a kuncsaftjai két idióta rögtönzött céltáblájává váljanak és ezért csökkenne a forgalom... arról nem is beszélve, hogy a mentőket se a detoxikálóba való szállítás miatt hívnák ki... na meg Will haragját se tettem volna zsebre azért, ha egy őslakos területen randalírozok... szóval maradjon csak a golyó a rendeltetési szerepében. - Absint... oké, határozottan nem volt dolgom még vele. Ehm... érdekes, amit mond... deee... mondja csak, ez a bizonyos tündér mennyire szilárd? Lehet a hely szelleme teszi, de az elmondottak hatására nekem valahogy egyáltalán nem egy idilli kép jut eszembe a tündérről. Bár valszeg csak az én tudatom nem érti a poént. - Panasza még nem volt - reagálok reflexszerűen, de csak utólag esik le, mit is mondtam. Jobban belegondolva... tegnap volt az, hogy Jenny-vel hosszú idő óta először voltunk együtt, szóval mondhatjuk, hogy eléggé... viharos volt az előző nap. A kisördög viszont mocorgott a lelkemben azóta is. Lehet, hogy hiba volt, amit tettem? - Felismerni felismerhetjük, kivétel nélkül, vannak rá fogások. Bár olykor eléggé irigylem az önök szaglását - jegyzem meg. Sajnos tényleg hátrányban voltunk, elvégre a farkasoknak nem kellett aktívan használni a képességeiket, ha fel akartak ismerni minket... csak kiszagoltak minket és tudják, mik vagyunk, már ha nem használunk mágiát... de nekünk el kellett sütnünk valamely varázslatunkat. De pontos dolgokat azért nem akartam elkotyogni. Nem tűnt Odette rosszindulatúnak, de ki tudja, mire használná az információt. - Kicsit talán, de nem szempont nálam az ilyesmi... na, csirió - azzal leöntöttem a maradék absintot. Hát kirázott a hideg, ahogyan végigkaparta a torkomat és éreztem, hogy most jó ideig nem leszek szomjas, maximum vízre. De a jelek szerint nem én vagyok a legjobb mesterlövész biliárdban. Hát na, én se érthetek mindenhez... bár nem is értek én olyan sok dologhoz, jobban belegondolva. - Hm... tudja mit, ha kapok pár szabad órát egyszer, benézek önhöz. Várjunk csak... jaaa, szóval ez az a lovarda. Korábban hallottam róla, hogy néhány magányos farkas lakik a város szélén levő lovardába... és jobban belegondolva na mi a neve a helységnek meg a szőke lánynak? Aki mellesleg immáron elég szép előnyre tett szert? Namindegy, odaálltam a következő lövésre... de előtte még Odette odajött és rendezgetni kezdett. Kicsit meglepett a gesztussal, de hagytam magam mozgatni. Viszont annak örültem, hogy felajánlott a tegeződést. Szerintem az est további dolgaival kapcsolatban így jobb is. - Rendben, nekem megfelel... oh, köszi, na lássuk - megküldtem a golyót és láss csodát, eltaláltam egy golyót vele... ugyan nem ment lyukra, de mellette csapódott be, jelentős változás. - Kitalálom. Lovarda tulajdonos és önjelölt biliárd oktató? - vigyorgok rá a nőre.
-Hát, én tudok gyorsan futni… és maga? –húzódik féloldalas mosolyra a szám, ugyanis ha menekülésre kerülne a sor, azt hiszem, egyértelmű, hogy kit érnének utol előbb az üldözőink.
A következő kérdését viszont nem tudom hová tenni, pedig még ma még szinte nem is ittam. Akkor most vagy ez a baj, vagy neki volt túl sok ez az egy, de ha az utóbbi, akkor azt hiszem, csúnya vége lesz a napnak, elvégre még csak most kezdjük az iszogatást, nem igaz? Na mindegy, nem érdekes, a következő visszavágása viszont megint olyan magas labda, hogy… ha leütöm, félő, egész estére leragadunk ennél a témánál, így aztán csak hagytam, had tüntesse el a maradék itókát is.
-Na, hozhatom a következőt? –kérdeztem vigyorogva, ahogy megláttam az újabb grimaszát.
Ó, azok a fejek, amiket ilyenkor tudnak vágni az emberek… Ilyenkor sajnálom, hogy nincs fényképezőgépem, tuti megörökíteném őket. Közben persze halad a játék szép lassacskán, tanítgatom az újdonsült ivócimborát, aztán ki tudja, lehet a végén még rendszeresen összejárunk majd billiárdozni péntek esténként…
-Hékás, mi az, hogy „jaaa, szóval ez az a lovarda”?! Csak nem járt már nálunk? Vagy hallott rólunk? –kérdezek vissza kíváncsian, mert na, családi biznisz, mégiscsak érdekel, hogy milyen a hírünk.
Azon meg már meg se lepődök, hogy meglepődök azon, hogy ismernek minket… Hála drága bátyámnak, elég komoly kis reklámot csinált itt nekünk, mielőtt lelépett volna, én meg tarthatom a frontot helyette is. De szép is a testvéri szeretet! Csak jönne már haza végre, kezd egy kicsit fárasztó lenni az állandó hajtás… Nem mint ha nem szeretném csinálni, vagy a lovakat, de azért kicsit éles váltás volt, hogy eddig alig dolgoztam valamit, most meg aludni is alig van időm, nem hogy mást csinálni…
-Egyik sem. –vigyorgok vissza, majd megadóan sóhajtok egyet- Vagyis… na jó, majdnem… Vagy egy kicsit. A lovarda a bátyámé, de mivel már egy ideje elutazott, én viszem az üzletet helyette, meg amennyit gürizek, azt hiszem, lassan simán elmegyek én is tulajdonosnak… Billiárd kapcsán meg te vagy az első a városban, akit tanítok, úgyhogy veheted megtiszteltetésnek. Ha már tanítás, akkor jelenleg fiatalokat tanítok lovagolni… -feleltem, aztán ismét gurítottam egyet.
A golyó visszapattant a pálya széléről, nekikoccant az egyik sima golyónak, és ennyi. Adam jön.
Aztán eszembe jutott még otthon Sam, meg hogy őt próbálom tanítani az életre, vadászat, pontosság, célzás, nyúzás, nyomolvasás, meg hasonlók, de… az az igazság, hogy ezt különösebben nem akarom a férfi orrára kötni, másfelől meg mostanában én is túl fáradt meg elfoglalt vagyok az ilyesmikhez, meg ő is kevesebb időt tölt otthon…
-Csak nem te te is értesz az íjászathoz? Vagy rosszul vettem ki a szavaidból?–szólaltam meg egyszer csak, ahogy eszembe jutott az egyik korábbi megjegyzés- A mai világban azért nem valami gyakori dolog…
- Nem vagyok lassú annyira, bár valószínűleg könnyebb engem utolérni. Inkább nem gondolnék bele, hogyan jönnének utánunk a tulajok, ha el tudnánk szaladni. Nem hiszem, hogy betartották volna a fair play szabályait és két lábon jönnének utánunk. Akkor pedig bizony jelentős hátrányba kerülök, menthetetlenül. A várható balhéról már nem is beszélve, nemde? Két téma is elfolyik, elhal, vagy ahogy tetszik, bár nem tudom, hogy csak az egyiket nem akart lecsapni. Viszont az abszintot eltüntetem, eléggé hősiesen állva a torkomat szétmarni akaró lét. Végül eltűnik és nem is jön vissza. Hát te bizony nem leszel viszontlátva... egyelőre... viszont elszörnyedek azon, amit mond. - Ne... meg amúgy is, én fizetem a többi kört, nem emlékszik? Hogy én többet nem iszok abból az abszintnak nevezett pokollötyből, arra meg mernék esküdni. Szóval ezzel most egyszerre húzom ki a nő méregfogát meg tartom be azt, mit mondtam. Inkább töltöm belé egész éjszaka a piát, de nekem ne kelljen innom abból. - Hallottunk róla, hogy állítólag néhány magányos tanyázik az említett lovarda környékén. Azt hiszem lett volna egy ellenőrzés is deee... úgy hogy mi most találkoztunk, valószínűleg már tárgytalan a dolog. Sajnos a magányos farkasokkal kapcsolatban is megnövekedett a készültségi szint, fokozottan oda kell figyelnünk rájuk. Ebbe beletartozott az is, hogy jelentjük a mozgolódásukat... úgy tűnik nekem is jelentést kell majd tennem Odette-ről. Bár semmi olyan nincs egyelőre, ami elmarasztaló lenne. Mindenesetre érdekes információkat közöl. Egyelőre még mindig pozitív a kép. - Oh, ez tényleg megtisztelő, elvégre önhöz hasonlóval sem biliárdoztam még - mosolygok, majd más téma jön. - Hm, érdekesen hangzik. Nagyon nehéz dolgod van a lovardában? Odette lövése mellé megy, én jövök. Veszek egy mély levegőt és... uh, kicsit a látásom pillanatra defókuszáltá válik. Veszek egy mély lélegzetet, mielőtt újra gurítok. Jééé, eltalálom az egyik golyót a fehérrel. Gurul... gurul... gurul ééééé... mellé. Hát ez így a részemről nem lesz egy sikerélmény. - Értek hozzá, a távolsági fegyverek legtöbbjéhez... najó, a puskákhoz és automatákhoz nem, de íjászkodni tanultam. Bár azt inkább hagyományőrzésből űzöm, rosszabbul lövök vele, mint a kézifegyverekkel. Mikor is volt utoljára a kezemben az íj? Hát nem tudom, lehet le kellene porolnom a tudásomat.
-Na ugye… Már azt hittem, futóversenyezni akar. Van az a régi játék, ami régebben a fiatalok között volt népszerű, miszerint felmentek valami dombra, berúgtak, aztán futóverseny le a domb aljáig, az erdőn keresztül. Hmm… Micsoda kéz- és lábtörések, horzsolások meg monoklik szoktak ott lenni, mon dieu… -csóválom a fejem.
Lehet, össze kéne szednem a csipetcsapatot otthon, aztán szervezni egy kis kirándulást a hétvégére? Úgy is rájuk fér a mozgás. Adam reakcióján viszont csak jót kacagok, de ha nem, hát nem. Sok dolog olyan nagyszerű dolog van a világon, amihez idő kell, mire megtanulja értékelni az ember, mert bár elsőre szörnyűnek találja, idővel rájön, mekkorát tévedett… vegyük példának okáért a klasszikus olajbogyót, vagy a csigát…
-Legyen. –mosolyodok el végül, ahogy alábbhagy a nevetésem, majd iszok néhány kortyot a korsómból.
-Nos, mivel a bátyám tulajdona, és ott élünk… jah, mondhatni, hogy ott tanyázunk. Ellenőrzés? Szuper… mondja, hogy az adóhatáságoknál nincs emberük… -sóhajtok fel lelkesen, aztán az asztalhoz lépjek, hogy közben gurítsak egyet.
Az újabb megjegyzés azonban ismét mosolyt csal az arcomra.
-Ó, fiatal még! –felelem, a fehér nekikoccan pár másik golyónak, viszont mind fent marad.
Igazából fogalmam sincs, mégis hány évig élnek az őrzők úgy átlagban, csak annyit tudok róluk, hogy tovább élnek, mint az átlagemberek, meg jóval kevesebb ideig, mint mi… Bár hozzánk képest szinte mindenki más tiszavirág életű, szóval ez annyira nem nagy infó.
-Egyébként nem vészes a dolog, csak na… eredetileg a bátyám munkája volt ez az egész, aztán kicsit hirtelen szakadt az egész a nyakamba… Van még mit tanulnom, azt hiszem, bár már egész kezdek belejönni. Viszont hiányzik a sok szabadidő mellette, mert most szinte semmi nincs. –magyarázom a férfinak, bár azt hiszem, lenne még mit mesélni erről a témáról.
Annak idején csak lovagoltam, az üzletvezetés sose volt az én dolgom, meg a lovarda-üzemeltetés, szóval imádom, ahogy hétről hétre mindig előbukkan valami új probléma… Lovat patkoltatni, abrakot venni, szerszámokat javíttatni, időpontokat egyeztetni, meg még lehetne sorolni a dolgot hajnalig.
-Azt hiszem, a mai világban szinte mindenki csak hagyományőrzésből űzi… a mindenféle bennszülött törzsekkel meg annyira nem vagyok képben, mivel kergetik a dzsungelben meg a szavannákon a vacsorát… Idősebb vagyok, mint te, de már az én gyerekkoromban is más lőfegyverekkel mentek háborúzni a férfiak… Hm… Majd megkérdezem a mentoromat, ő harcolt-e már valaha íjjal, bár nem rémlik, hogy említette volna.
- Ehm... az igazság az, hogy ez a mai fiatalság körében is eléggé elterjedt... csak manapság már a dombra is részegen mennek fel... már ha felmennek és nem az utcán állnak neki rohanni... a forgalom mellett vagy azzal szembe. A skótoknál elég gyakran láttam ezt, legelőször köpni-nyelni nem tudtam, annyira elhűlve figyeltem őket. Mondjuk aztán itt Fairbanks-ben is láttam a dolog folytatását... csodálom, hogy nincs tele a kórház ezzel a bohó ifjúsággal... bezzeg az én időmben... pfff, jézusom, úgy beszélek, mint valami vén trottyos... báár, bizonyos szempontból... na a kérdésével feladja a leckét, láthatja, hogy komolyan elgondolkodok rajta. A helyzet az, hogy nekünk mindenhol vannak embereink... a legtöbb hivatalban, városi tanácsban... muszáj volt, hogy naprakész információink legyenek. Végül csak megvontam a vállam. - Simán el tudnám képzelni - heccelem Odette-t. - De amúgy nem kell rosszra gondolnia. Valószínűleg csak arról lett volna szó, hogy megnézik, igazak-e a pletykák, meg nyilvántartásba veszik az ott levőket, ha eddig nem történt volna meg. Nyitva kell tartani a szemünket mert... nos... mostanában eléggé elromlottak a dolgok, ha érti, mire gondolok. Oké, William parancsba adta, hogy tartsuk rajta a szemünket a magányosokon és zavarjuk el őket, de ez nem jelentette a tényleges eljárást. Fő a békesség és amíg nem csinálnak balhét, addig ok sincs rá. Odette pedig eddig rendes volt és a tény, hogy eddig nem tudtak róla az őrzők, jelzi, hogy nem csinált kalamajkát... vagy legalább is nem tudunk róla, hogy benne lenne valamiben a keze. - Hááát... ha fél évszázad annak számít - morfondírozok. Egy őrző elél 200 évig is, ami azt jelentette, hogy a rendelkezésemre álló idő negyedét már kitöltöttem. Beleiszok a sörömbe, miközben Odette megint meggurítja golyókat. Izé... most vagy neki is kezd a fejébe menni az alkohol, vagy Fortuna odafent jókat nevet rajtunk. - Nézd a jobbik oldalát, legalább lesz tapasztalatod ezen a téren. Sosem tudhatod, mikor veszed hasznát... arról nem is beszélve, hogy utána élvezettel zúdíthatod megint az egészet a bátyád nyakába és elmehetsz pihenni - somolygok. Rajtam volt a lövés lehetősége, szóval kiválasztottam egy jövendőbeli áldozatot, majd pozícióba állítottam a dákót. Céloztam és lőttem... a golyó gurult, gurult, gurult... igen igen igen, végre pontot fogok szerezni mert... erre nem telibe lövöm az utolsó pöcköt, ami még visszafordítja? Ah... hát ez tényleg nem az én sportom, nagyon úgy tűnik. - Na igen, pedig őszintén szólva elméleti szinten jobban szeretem az íjat... sokkal kecsesebb és művészibb vele lőni. De sajnos jutott a technika - jegyzem meg, miközben felegyenesedek. - Az íjászokat szépen lassan felváltották a lövészek a csatatéren. Ma meg már kilométerekről képesek kilőni egymást, itt tartunk, a korhoz meg alkalmazkodni kell. Bááár... röhögni fogsz, de annak idején Kínában engem még kergettem meg íjjal a hetvenes években...
-Húúú, ezek szerint még nem veszett el ez a régi hagyomány? Helyes! Bár… részegen dombnak fel? Annyira csak nem lehetnek benyomva, ha még fel bírnak mászni… Amúgy is, lefelé az izgalmas! Ó, milyen egymásra találás szokott ott lenni néhány fatörzzsel… Másnap a dokik könnyeznek a gyönyörűségtől, olyan orrtöréseket,bordarepedéseket meg nyílt töréseket látnak… -merengek el a régi emlékeken. Na nem mint ha régebben ne törtem volna én is 1-2 csontot, Benji örült nekem, mondhatom, meg a gyógyítók is, na de farkascsont hamar beforr. Most meg, ennyi év után hiába játszanánk hasonlót, nekem nem nagy kihívás lenne benne, még sötétben sem, hála a vérvonal-képességemnek. Bár… tuti jókat röhögnék, ha Benji megcsókolna egy fatörzset, másnapra meg kreálna neki valamelyik doki egy Operaház fantomja maszkot… Adam szavaira csak egy fáraszt sóhajjal reagáltam. Fasza… kicsi őrző, ha nyakamra uszítod itt a hatóságokat felebaráti szeretetből, akkor esküszöm, megeszlek reggelire… Vagy ha azt azért nem is, puszipajtások biztos nem leszünk a továbbiakban. -Tudom. –hervad le a mosolyom, aztán egyből eszembe jut Raven, aki nem is olyan rég halt meg. Hogy pontosan hogyan, azt a mai napig sem tudom, de mivel falka nélküli farkas volt, gyanítom, hogy valami falkabeli összetűzésbe kavarodhatott bele. Elég idős meg erős volt már ahhoz, hogy ne legyen sok olyan, aki veszélyt jelentene rá… Gurítok egyet, ám a kelleténél kicsit erősebbre sikerül a lövés, így a fehér nem csak, hogy célt téveszt, de még meg is pattan az asztal szélén és nem sokon múlik, hogy nem a földön landol. Hoppá… -Az én szememmel nézve annak… Bááár, vicces dolog, de a maguk fajtája tagjai ennyi idősen sokkal komolyabbak meg „felnőttesebbek” szoktak lenni, mint a hozzám hasonlók… Legalábbis ha az ismerőseimet nézem. Érdekes… gondolom, kinek mennyi idő adatik meg, aztán hogy osztja be, vagy hasonló. –vonok vállat, aztán belekortyolok a sörömbe, átengedve a terepet. -Az biztos! –felelem, legalábbis a Théo-nyakába-zúdításra mindenképp. Azonban… nem tudom, kicsit félek is. Annak idején már lelépett szó nélkül, és több mint 200 évig nem láttam viszont… Viszont most, hogy Alaszkába jöttem, már megint volt egy ilyen eset, hogy szó nélkül eltűnt, napokra, hetekre, hónapokra… Vajon mikor lesz a következő? Azért kicsit rossz abban a tudatban élni, hogy sosem tudhatod, hogy vajon melyik nap lesz az utolsó, amikor látod, mielőtt újra felszívódna évtizedekre… -Ez komoly? Fogadok, csak szívatsz… -kérdezek vissza vigyorogva Adam szavaira, de igaza van, tényleg nem bírom megállni nevetés nélkül, ahogy magam elé képzelem a képet- És azt hogy? Vagy mit tettél, hogy pont íjjal kezdtek kergetni? És mondd csak, lőttek is vele? Mert ha csak kézben tartották és azzal kocogtak, az úgy annyira nem poén…
- Nos - kuncogok egyet. - Fogalmazzunk úgy, hogy dombra fel nem csak két lábon lehet menni. De igen, láttam példáját az ilyen jellegű... találkozásoknak. Csak néha a szélvédővel. Bár lehet viccesebb úgy, hogy valaki gyorsan gyógyul. Inkább nem gondolok bele, milyen arcot vágott a gyógyítónk Skóciában, amikor két talaj-részeg kollégát vittek be hozzá... meg a protektorunk mérgét sem, ami azután zúdult rájuk, hogy kijózanodtak. Maradtak vajon ők őrzők? Pasz, nem tudom megmondani... mondjuk ez eléggé rámutat arra, mennyire törődtem ott a társadalmi élettel. Van mit pótolni... talán ezért is voltam itt most, nem másért. Talán már tudat alatt is vártam, hogy kicsit kimozdulhassak. Viszont a hangulat kicsit bedöglik, ah, kellett nekem megszólalni. - Nyugalom, csak vicceltem. Ez az adóhatóságra szólt. Sajnos azt már nem lehetett így elütni, amit a város helyzetére mondtam. El lehet azt mondani, hogy a jelenlegi állapotnak igazából aligha van haszonélvezője. Mind a falkák, mind a mind a magánzók, mind az őrzők, s mind az emberek megsínylik, egyszerűen nincs kivétel... s valahol szégyent érzek amiatt, hogy, még ha akkor nem is voltam itt, ezért a helyzetért felelősek az őrzők is, nem kevés mértékben. - Hááát... szerintem embere válogatja - mondom, miután váltom Odette-t a lövő pozícióban. - Ahonnan jöttem, Skóciában, speciel a századosok is olyanok voltak néha, mint a nagyra nőtt gyerekek. Bár... szerintem az áll a dolgok hátterében, hogy... nagy a súly mindenkin, a legtöbb protektorátusban. Ez idővel képes kiölni bizonyos dolgokat az emberekből. Nem volt egyszerű úgy beszélni, hogy egyrészt értse is, mire gondolok, másrészt pedig csak ő értse, mire gondolok. Ugyan mindenki a maga dolgával törődött a pub-ban, de nem akartam adni a lovat senki alá. Maradjon csak Odette és köztem, mik vagyunk mi igazából... az embereknek pedig jobb a boldog tudatlanság. Na a lövésem meg... hát mellé megy, de aztán a fehér annyira megcsapja az egyik golyót, hogy beküldi az egyik lyukba... hoppáré. - Okkkéééé... aha, szerencse - a következő lövés megint félre ment, emiatt volt a megjegyzése a végén. Csak mosolygok egyet Odette megjegyzésén, miközben átadom a helyem. Hát nem sajnálom a bátyját. Eléggé harciasnak tűnik a leányzó és ha rászabadítja így a dolgokat... hááát... oké, tényleg nem akarok a helyében lenni az ipsének. - Nem, nem szívatlak - kuncogok, közben pedig jól esik látni, hogy mosolyog a másik. - Kínában még mindig élnek nomádok, főleg a sivatagos területeken. Nos, egyszer történt, hogy meg kellett néznem az egyik törzset. El is intéztem a dolgot és már elfele jöttem de... valamire sikerült rálépnem és összetőrni... a nomádok meg eléggé zokon vették és elkergettek... karddal meg íjjal űzve. Amúgy - itt felhúzom a karomon a ruhát; láthatja, hogy néhány tetoválásom már rálógott, de volt egy forradás a könyököm felett, amit pont nem takart el. - Lőttek is. Bár utólag már csak nevetek a dolgon... az akkori kedvesem kevésbé.
-Mondjuk az is igaz… -értek egyet a férfival, a gyors regeneráció kapcsán meg csak jót nevetek- Na igen, nincs is annál jobb, mint amikor az ember letört bordája épp belegyógyul a tüdejébe, vagy valamelyik nyílt törésre forr rá a husi, esetleg amikor szarul forrnak a csontok, aztán újra el kell őket törni… aucs. –borzongok bele az emlékbe, ahogy egy pillanatra eszembe jut Sam egyik nem is olyan régi kis magánakciója az egyik falkatársával.
Na nem mint ha neki olyan brutál jó gyors regenerációja lenne, egyszerűen csak kissé későn találtam rá, na meg mire sikerült orvost kerítenem… Szerintem a város túlsó felében is hallották azokat az ordításokat, amikor az az őrző orvos újra eltörte a csontjait, hogy jól összeillessze őket…
-Reméltem is. –felelem, amikor megnyugtat, hogy csak vicc volt.
-Azért a farkasok élete se csak játék és mese. Mondjuk… lehet az áll a dolgok mögött, hogy aki ennyi ideig él, ilyen hosszú élet inkább büntetés, ha „savanyú káposzta” az ember. Úgy értem, ha az ember lazábban veszi a dolgokat, talán könnyebb elviselni azt a sok dolgot. Bár, tudja a fene, nem vagyok pszichológus. –magyaráztam, kissé kevésbé aggódva amiatt, hogy valami olyat hallanak meg mások, amit nem kéne.
Amúgy is… más farkast nem érzékelek a közelben, ha meg van is, akkor ha suttognék is, hallaná. Az emberek meg… olyan hú-de-közel senki sincs hozzánk, amúgy meg van akkora alapzaj, hogy ne lehessen normálisan érteni minden szavunkat. Meg ne legyünk már ilyen paranoiásak, nem?
Lemegy egy golyó, én meg megpaskolom Adam vállát, még ha a következő mellé is megy.
-Nem baj, jó lesz ez, csak így tovább! –bíztatom, aztán odalépek az asztalhoz, előrehajol, céloz, lő, plusz egy pont ide!
Így, hogy beszélgetünk közben, annyira én se a játékra koncentrálok, sőt, már el is vesztettem a fonalat, hogy hány golyó is maradt pontosan, amit el kéne tüntetnem… Hát, nem túl sok, elrejtve az ellenfél példányai közé. Csak szótlanul végigfuttatom a szemem a pályán, aztán szép lassan kifújom a bennmaradt levegőt. Még kettő, plusz a fekete. Akkor ideje belehúzni.
-Jó, végülis, azok Egyiptomban is akadnak, de na… annyi kultúrát már magukra szedtek, hogy automata fegyverekkel kergessenek másokat. De basszus, íj… ez de aranyos. –és pont ekkor villand Adam forradást- Izé, akarom mondani, annyira talán mégse…
Fura belegondolni, milyen törékenyek és sérülékenyek is valójában az emberek, meg az őrzők… Rajtunk maximum ezüsttel lehetett ilyesmi nyomokat hagyni, minden más nyomtalanul eltűnt. Ahhoz képest ők… Na mindegy, inkább újra löktem és újabb golyót tüntettem el a pályáról, hogy a harmadik aztán csak egy hajszállal kerülje el a végzetét.
-Na jó, azt hiszem, ideje összekapnod magad, Adam.
Hoppácska, na ebbe még így nem gondoltam bele. Mondjuk elég ciki úgy, hogy már 50 éves vagyok és azért nem keveset hallottam a vérfarkasok regenerálódásáról. Bááár... ilyesmi azért a normál embereknél is előfordulhat. Bár annak kevesebb az esélye, elvégre ma már eléggé odafigyelnek, hogy jó helyen legyenek a tagok. Már aki élvezheti a megfelelő kórházi ellátást. - Ijj... most hogy mondja, igazat kell adnom. Nekem már volt pár törésem és a lábadozás idején állandóan morogtam amiatt, mert sokáig tart... most ez így átgondolva... Talán mégiscsak jobb az a lassú regeneráció. Nem leszek hamarabb harcképesebb vele, akár még bele is halhatok a sérülésbe, de lábadozás esetén legalább normálisan forrnak össze a dolgaim. Amikor elkezdi boncolgatni a hosszú, savanyú életet, akarva-akaratlanul is elkomorodok. Na igen... nagyon is jól tudom, hogy most mire gondol. Túlságosan is. - Igen, ebben igazad van. De ehhez nem kell feltétlenül hosszú életűnek lenni. Ha megnézed az embereket, egyesek képesek 40 évet is úgy leélni és meghalni, hogy semmi örömöt nem engedtek magukhoz... de ez több száz éven át... még a halál is jobb nála - sóhajtok, a szavaim elárulják, hogy tapasztalatból beszélek. -Ha engem kérdezel, akkor szerintem a farkasok idővel megtanulják becsülni az életet és amiatt lesznek kissé... lazábbak. Egy idő után az olyan világban, ahol fokozatosan érvényesek a farkas-törvények, szerintem csak így lehet ép észnél maradni. Bár javíts ki, ha tévedek, jobban értesz hozzá. Ah, azt hiszem már épp kezdek eleget inni ahhoz, hogy még ilyen körülmények között is előjöjjön belőlem a filozófus. Kezdek igazat adni annak a mostanában terjedő képnek, ami mémekkel magyarázza el, miről beszélgetnek a férfiak józanul és ittasan... határozottan van benne igazság. Mindenesetre legalább azért megérte felkelni ma, hogy megtanuljak biliárdozni... és már sikerült is pontot szerezni... igaz, csak egyet, de minden így kezdődik. - Hát... igyekszem. Na aztán kiderül, hogy annyira lehet nem is vicces az íjjal való kergetés, de csak megvonom a vállamat. Akkor hirtelen én se díjaztam a dolgot. Ma viszont már csak nevetek meg vigyorgok magamon, hogy hogyan lehettem ekkora balfék... meg mondjuk elmondhatom magamról, hogy engem még kergettek íjjal. - Nem gáz, már én is csak mosolygok rajta. Mondjuk akkor vagy hatvanszor elmondtam magamban, hogy ,,Ezt nem hiszem el, ezt nem hiszem el, ezt nem hiszem el" - na itt még artikuláltam is hozzá. - Az élet azért generál néha vicces dolgokat, még a magunk fajtáknak is. Beleiszok a sörömbe, miközben Odette nekiáll a "mészárlásnak". Najó, azért az annyira nem volt unalmas az életünk nekünk őrzőknek, voltak vicces eseteink. Főleg, ha valaki olyan dolgokkal foglalkozik, mint én. Csak az olyasmik, mint amikor takarítunk két vérfarkas kitörés után, elhomályosítják az ilyesmit. Egyszerűen döbbenet, hogy valakik még ennyire se figyelnek oda, mit/kit hagynak szét... és amikor már a sokadik fejet szedi össze az ember az árokpartól, akarva-akaratlanul kezd besavanyodni. - Hm... innen szép nyerni, nemde? - humorizálok. De egyelőre még nem kell lábakat gyűjtenem, szóval nincs ok a savanykodásra. Újra gurításra helyezkedem, de lövés lett belőle... ugyanis kicsit erősre sikerült és gyakorlatilag a golyó nekiszáguldott a lyuk túlsó felének és visszapattant az asztalra... én meg pislogok rendesen, hogy ez hogyan jött össze.
-Nem azt mondom, hogy rossz lenne a gyors regeneráció, imádom, hogy nem kell egy-egy törés vagy sérülés után hónapokig lábadoznom, viszont ennek is megvan a maga hátulütője. Mondjuk amit mondtam, azért annyira nem mindennapos eset… –mosolyodtam el a szavai hallatán, mert azért legyünk őszinték, a végtag-visszanövesztés is kimondottan hasznos képesség, meg tök jó hogy nem kell minden apróságért gyógyítóhoz rohangálni, de na, tegyük a mancsunk a szívünkre és legyünk őszinték, azért vannak olyan helyzetek, amikor nekünk is szükségünk van rájuk, büszkeség ide vagy oda… -Az is igaz, amit mondasz. Aki nem képes hozzászokni ehhez az új életformához, meg felvenni a ritmusát, megtanulni a folytonos változást, az úgy is kibukik rövid időn belül. Én legalábbis tuti nem bírnék ki ennyi évet úgy, ha olyan savanyú lennék mint a napon felejtett kecsketej… -azzal meg is ragadtam a söröskorsómat, hogy igyak egyet, utána pedig hallgatom az íjászok által kergetős történetét. -Nem csodálom… Türelmesnek tűnsz, én már tuti ezerrel szentségeltem meg káromkodtam volna magamban. –tettem hozzá nevetve, de hát én már csak ilyen vagyok, sosem voltam különösebben a türelem mintaképe, ahogy teltek múltak az évek, egyre kevésbé… -Az aztán biztos! –felelem a szavaira, bár tény, nem lehetetlen a dolog, de jókora adag szerencse, meg kicsit jobb játék kell hozzá, mint amit az eddigiekben produkált. -Amúgy meg ahhoz képest, hogy először játszol, egész jó vagy. Volt már szerencsém olyanhoz, aki 10 játékkal később még ilyen szinten sem állt. –nyugtattam, aztán eltüntettem a maradék sört, amikor pedig sikerült egy kapufát lőnie, csak hátba veregetem. -Megesik… hogy a csiga elesik. –azzal már neki is támaszkodtam a billiárdasztalnak, hogy megnézzem, hogy állok. Még egy golyó… aztán a fehér, és vége. Na jó, akkor nem is húzom tovább, letettem a söröskorsómat az asztalra, egy kis kréta, célzás, és lő! A golyó eltűnt a lyukban, én pedig átsétáltam az asztal túloldalára, hogy pontot tegyek a játék végére. -Bocsi, hogy a végén nem hagytam esélyt a szépítésre, gondoltam jobb, ha kezdünk egy újat – már ha van kedved, vagy ha nincs, akkor akár kereshetünk is egy asztalt, aztán marad a beszélgetés. Ha emlékezetem nem csal, még emlegettél egy második kört is, amikor az italokról volt szó… -jegyeztem meg vigyorogva, aztán, hogy hogyan tovább, rajta áll, belevágunk egy visszavágóba, vagy inkább csak mint egy csapat rossz nyugdíjas, tanyát verünk a sarokban egy éjszakába nyúló italozáshoz.
Kezdőlap
//
