Lehet, hogy a Hotel környékéről el voltam tiltva és ezáltal a városban sem láttak szívesen, de ez nem jelentette azt, hogy ne találkozhattam volna a bátyámmal Fairbanksben. Vagy ha igen, magasról tettem rá... Nekem aztán ne mondják meg, mikor és hol láthatom a testvéremet, amikor miatta keveredtem ebbe a fagyos kis városba! Az más kérdés, hogy nem miatta vagyok még itt - talán már nem is olyan sokáig. Anchorage irányába tartok épp kocsival szelve a kilométereket. A város felé, melyet közel fél év alatt nem sikerült otthonommá tennem egy egészen picit sem. Azt hiszem, immáron kétségtelenül ki merem jelenteni: Nem vagyok északi farkas, nem ide tartozom; hiába akadnak a felmenőim között - elég csak állítólagos "nagyapámra" gondolni - a környékből származó bundások.
A Volvo csendesen suhan az utakon, hibátlanul vesz minden akadályt. Csak a gondolataim kanyarognak mindig újra göröngyös talaj felé... Nem csak üres szavak, holmi riogatás volt Darren felé, mikor a nőstény nevét kérdeztem. Tényleg képes lennék nekimenni, csak hogy tudja a szentségtelen szuka, hogy hol is a helye. Ősi ösztön, a farkasom sajátja, mely hála Olennek - akinek segítségével a minap ennek a Triának az elérhetőségeit is kinyomoztam - nem kapott eddig kellő teret ahhoz, hogy cselekedjek. Kénytelen vagyok belátni, hogy igaza van, nem lenne túl kulturált becsengetés után rögtön torokra menni, noha kétségtelenül hatásosnak bizonyulna a meglepetés erejével élve... Mellesleg ez a nagyon okos bátyám, aki a jelenlétemben két perc alatt hatdiplomás pszichológussá tud avanzsálni, kifejtette, hogy a hibát nem a nőstényben kellene keresnem, hanem Darrenben - akit három egymást követő mondatában szándékozik kiherélni - sőt, lehet a szuka nem is tud róla, hogy a páromnak... nos: párja van. Volt. Ajjh, fogalmam sincs! Pontosan az ilyen furmányos okfejtésekért és kétkedő érzelmekért nem kerestem eddig a komoly kapcsolatot. Szinte hallom, ahogy jobb vállamon a kis angyalka fejét csóválja közli, hogy "Ugye megmondtam, hogy ez lesz, de neked mindig a hülye szíved után kell szaladni!" Tekintetem az anyósülésre tessék-lássék módon odavetett plüssnyulakra siklik. A kupac tetején a lakásból összeszedett fényképek csúszkálnak amolyan "cukormázként". Közös kép az idei Alyeska fesztiválon, másik Eden és Shane esküvője előttről. Akkor még játék volt az egész... Akad egy róla, reggeli ébredés után - bal lábbal kelt, utálta - egy másik, amint a konyhában állva magyaráz éppen valamit - azt meg én utáltam. Nemrég hívattam elő őket, most pedig úgy hordozom magammal mindenfelé a plüssökkel egyetemben, mint kutya a csontot a kertben körbe. Várom, hátha akad egy hely, ami megszólít, hogy "Ide ásd el!". Vagy valami... A bekötőút akár ilyen is lehetne, holott másra csábít a hely romantikája. Haha.
Lefordulva nem sokat megyek beljebb, mikor megállok. Bocsáss meg Olen, tudom, hogy megígértem, nem keresem a bajt, de... tudnom kell! Legalább látnom, hogy nincs igazad és nem valami "szőke hajú, nagymellű picsára" cserélte el a belé vetett bizalmamat Darren. Kiszállva a kocsiból oly rutinnal lazítok meg a motorháztető rejtekében pár csavart, tömítek el némi földdel pár hengert és szűrőt, hogy ha így remekelnék főzés terén is, már rég gasztro-műsort vezethetnék az országos csatornák valamelyikén. Nem először csinálom, na. Maradjunk ennyiben. A kocsi egyébként is megérne már egy mosást, így arra is lehet fogni a dolgokat, hogy a földúton kissé sok port szedett be az évek alatt. A "neheze" csak ez után következik hirtelen felindulásból elkövetett ötletemnek, ugyanis mobilomon üzenetet pötyögök a megadott telefonszámra ennek a nőnek, megírva a problémát, mi szerint a kocsi csúnyán lehalt, 'trélert' nem sikerült szereznem és őt ajánlották, így nem lennék hálátlan, ha személyesen ugorna ki ide, Fairbanks határába.
Az élet nem habos torta, bár ezzel most tudnék vitatkozni, ahogyan szemezek az előttem díszelgő méretes tortaszelettel, amelyre kifújtam vagy egy flakon tejszínhabot. Már éppen belemeríteném a villámat, amikor megrezzen a zsebemben a mobilom. Szélesen elvigyorodom. Amikor először vettem magamnak ilyen telefont, egészen másra asszociáltam róla, főleg, amikor a zsebemet tömtem meg vele. Persze nyilván az egy másik testben volt, szinte már egy másik életben, de ettől még nem kevésbé megmosolyogtató. - Mikor némítottam le ezt a szart? – hüledezem. Nem szoktam levenni a telefon hangját, kicsit sem érdekel, ha felébreszt éjjel, legfeljebb aki keres, az egy morcos ént kap. Szeretek morogni, azt hiszem, szóval van bennem egy ilyen fokú mazochizmus is. Mondjuk mások inkább szadistának mondanának. Példának okáért most Biisa. De könyörgöm, csak nem gondolta komolyan, hogy hagyom nyerni? Nem vagyok én olyan, a farkasom meg pláne. Ha nem hagyott volna békén, akkor kiharapom a szívét, mit sem törődve azzal, hogy a cselekedetemmel az enyémet is megeszem. Kikapom a zsebemből a telefont, s megnyitom az smst. Míg olvasom, a számba veszem az első falat tortát, majd el is fogyasztom azt teljes egészében, totálisan ráérősen. Én ugyan nem fogok pattanni! Egy elcsesződött kocsi sem ér annyit, hogy hagyjam veszni ezt a tortát. A végén még Tipi vagy Thea szemet fognak vetni rá, ha itt hagyom ebek – párdon, farkasok – harmincadjára. És különben is olyan finom! Mmmhm! Fekete erdő. Pont nekem való. Sötét, mint az éjszaka, s formás meggyek vannak benne. Formásak és fanyarok, mint én magam. Miután megettem a tortámat, a koszos tányért lustán a mosogatóba vágom. Az persze reccsen, én meg felvihogok. Nem baj, legalább nem kell elmosogassam! Hagyom a fenébe az egészet és szobámba megyek, hogy belebújjak a bőrdzsekimbe, magamhoz vegyem kedvenc, ezüstöt lövő pisztolyomat és a szeszámos ládát is kicipeljem a Jeephez. Újraolvasom a címet az smsből, majd megindulok. A garázsom ajtaja még mindig tropa, de valahogy nem is akaródzik megcsináltassam. Olyan nosztalgikus, egy jó kis éjszakát fémjelez. Perverz örömmel tölt el, hogy éppen egy leszármazottammal.. nyami! Legalább olyan finom volt, mint a torta, ha nem finomabb. Bár jobb szerettem volna hármasban, de ő irigy volt és nem hívta a csajt. A nevét se mondta meg. Nem, mintha nem lenne mindegy, de na! Eszemben sincs sietni, de szeretem a száguldást így elég hamar odaérek a jelezett helyszínre. Biztos, ami biztos, a szokott magasságba rántom pajzsomat, nem engedve el annál több energiát, mint ami egy kétszáz éves farkast jelezne. Nem hiszem mondjuk az sms alapján, hogy éppen egy komával lenne dolgom, de a hit csak egy dolog, az óvatosság meg egy másik. Leállítom a motort a lerokkant autó mögé besorolva, majd kinyitom a kocsiajtót és kipattanok. Farkasom azonnal dübörögni kezd bennem, s bár nincs ellenemre, azért elkushasztom. Most ne ugráljon, előbb az emberé a főszerep! - 'szebbet! – köszönök. A csomagtartóhoz sétálok és előveszem onnan a szerszámos ládát. Azzal baktatok közelebb. Fürkésző pillantásom nem annyira a kocsira, semmint annak a tulajdonosára fókuszál.
Ahogy elküldöm az sms-t és a plüssnyulak között landol mobilom az anyósülésen, én pedig kicsit megbánom az egészet. Lehet, mégsem kellett volna ezt... hagyni a francba, az lett volna jó! De ha egyszer képtelen vagyok szabadulni a gondolatától ennek a nőnek? Ez még akár hízelgő is lehetne a számára. - A gondolatra felciccenek keserédes mosollyal csóválva meg fejemet. Szőke, kuszán kócos tincseim közé túrok, majd megadó várakozással huppanok vissza az ülésre, az ajtót nyitva hagyva, hogy könnyedén kiszállhassak, ha ideér. Vagy hogy lássa, várom. Fene se tudja... Farmert, pántos szürke felsőt és bőrdzsekit viselek. Nyakamból a sál a hátsó ülésen végezte csúfosan. Nem tudom mikor és honnét keveredett a kezembe ez a kép. Semmi extra nem köthető hozzá, csak egy próbaként ellőtt fotó, mégis a kedvencem mind közül. Ő van rajta - és mosolyog. Hányaveti módon, mintha már semmit nem jelentene, ejtem a többi tetejére, mikor hallom az érkező kocsi zaját. Apró sóhajjal és egyre növekvő csomóval ott lenn, gyomortájon, tekintek a visszapillantóba, onnét figyelve az autót és a benne ülőt is egészen addig, míg le nem állítja a motort. Akkor viszont kiszállok saját járgányomból, s miként a kocsi ajtaját becsukom egy kattanással, úgy pajzsom sem enged az első pár másodperc után éreztetni semmit belőlem - éppen ezért én is csak annyit szűrök le a nővel kapcsolatban, hogy farkas, de ezt meg eddig is tudtam. Whatever. - Üdv. Máris az, hogy ideér! - Köszönöm, holott haha... egyáltalán nem varázsolja szebbé napomat a szőke hajzuhatag látványa. Mikor a szerszámos ládáért hajol a csomagtartójába, kissé még előrébb is dőlök a kocsimnak támaszkodva hátsómmal, hogy szemügyre vehessem lopva a másik nőstényt. Valahol meg kellene nyugtasson, hogy nincs rossz ízlése a szeretett hímnek, de halottnak a csók jelen helyzetben a tény, hogy a bige jól néz ki és más körülmények között nem csak egy italra hívnám meg lehet. Mire Tria előkerül a csomagtartóból, már vizslató tekintetemnek sincs nyoma, unottan fürkészem csupán felém lépdelő alakját. Mondanám, hogy "ugyan úgy, mint bármely más pórul járt, akinek lerobbant a kocsija", de le merem fogadni, az ő tekintetük több hálát hordoz, mint az én pillantásom. - Fogalmam sincs, mi lehet vele. Épp csak félre tudtam állni, mikor éreztem, hogy valami nem oké, aztán most meg már elindulni sem hajlandó.
Nem vagyok egy nagy mágusa az érzelmeknek, de ami elér a nőből az nem terhes éppen a felszabadultságtól. Nyilván azért nem, mert elszaródott a kocsija az út mellett, s ő meg nem akarja itt megvárni az éj leszálltát. Teljesen logikus, én is rosszul érezném magam. Nem, ez nem igaz! Jó mélyen van a csomagtartóban az a táska, így eleget időzöm ahhoz farmutogató helyzetben, hogy megnézhesse magának azt, amit akar. Nem hordok a hátamon és a popsimon sem szemeket, így nem is látom a dolgot, de ha látnám, akkor sem zavarna különösebben. Nem vetem én meg a friss húst, ha női, akkor sem, a múltkor is kifejezetten sajnáltam, hogy annak a hímnek nem szállt be a nősténye a buliba. Nem, mintha így nem lett volna kielégítő a társasága, épp csak.. szeretem azt, amikor a bennem élő nőt és férfit is ki tudom szolgálni. Na meg a farkast is, ha már itt tartunk. Pajzsa az egekben, így csak farkasságát sikerült – ha sikerült – megérezzem még az érkezéskor. Nos, azért így mindjárt érdekesebb a dolog, kicsit megértem acsargóm hevesnek induló reakcióját. Reflexből keresek valami ezüstöt a nőn, bár a mai világban, ahol annyi a szemét bizsu, egy fülbevalóból még nem vonhatok le messzemenő következtetéseket. Meg nem is lényeges igazán, ez csak amolyan én és a kíváncsiságom dolog. Meg az egom. Hiszen milyen menő lenne már, hogy a második farkas, akivel találkozom itt, az is az én vérvonalam tagja? Darren szerint úgyis vannak erre egy páran. Falnám, hogyha megismerkedhetnék még eggyel. Pláne, hogyha tudnám, amit a nő tud, akkor még jobban szórakoznék. - Jah, hát jöttem, amint tudtam. Szolgálunk és védünk! – eresztek meg egy poént, miközben elriszálok szerszámos ládámmal a motorháztető felé. - Vagy azok a rendőrök? Mindig összekeverem ezeket a hivatalos dolgokat.. – fűzöm tovább. Nézzen csak hülyének, engem ugyan nem zavar. Ha már elrángattak otthonról, legalább hadd szórakozzam és színészkedjem úgy, ahogyan akarok. Ha esetleg nincs nyitva az a motorháztető, akkor felszólítom pórul járt hölgyemet, hogy szálljon be a kocsiba és nyissa fel a belső kar meghúzásával. Addig, amíg nem hallom a nyílás jellegzetes kattanó hangját, addig biztos nem teszek mást, csak a táskát le. A lábam mellé. - Majd kiderül, hogy el kell-e vontatni, vagy megoldható itt is a probléma. Sürgős dolga lenne valamerre? Hová haladt éppen? – cseverészek, mint akinek jobb dolga sincs. Mondjuk amíg nem nyitja ki azt a tetőt, addig nincs is. Ha meg nyitva van már? Akkor meg úgy vagyok vele, mint Pató Pál úr. Ejj, ráérünk arra még! Eszményi szolgáltató vagyok, nem igaz?
Farkasom kikandikál ugyan kezdetben, de amint a nő kikászálódik a kocsiból, pajzsom rejti a továbbiakban előle elégedetlenkedő, szabad-lelkű fenevadamat. Mert persze az menne, ismerkedne és talán még torkát is szegné a másik nősténynek, annak tudatában, hogy a párjának akár csak a közelébe merészkedett. Csitt, kicsi bundás, ez most még nem a te időd, de ki tudja... lehet, nem kell várnod sokáig - ismerve tulajdon szentimentális hozzáállásomat. Fülemben az apró kövek nem igazán tűnnek bizsunak, de igaza van abban a nőnek, hogy a mai világban már semmiben nem lehet biztos az ember lánya. Elég csak például vennem az az ütődött, kerge hímet! Én azt hittem, komolyan gondolja, hogy ő tényleg... Gondoltam, majd én leszek, aki először meginog, elvégre ő a "család centrikus" kettőnk közül, erre tessék! - A világ eme kiszámíthatatlan, apró genyózásai miatt kell még a bugyit is felpróbálni, mielőtt fizetne érte az ember... - Azok. - Lököm el magam megadóan a kocsitól, ahogy Tria is odaér, közben pedig ideges töprengésemet igyekszem nem kiültetni arcomra. Megközelítem a motorháztetőt én magam is, persze, csak miután eleget tettem kérésének és felnyitottam azt egy gombnyomással a vezetői ülésről. Apró, szinte már beletörődő sóhajjal tekintek a látványra, ami fogad. Azt hihetné a másik, temetem a kocsit jó előre, holott magamban annyit állapítok meg csupán: ez sokkal rosszabbul néz ki így, hogy állt egy picit az egész. De legalább hitelesebb is egyben. - Ó, szerintem megoldható itt is. Bár nem vagyok szakértő a témában... - Sem az autószerelésben, sem a féltékeny barátnő szerepben. Eddig, ha egy hím szórakozott velem, megtéptem a csajt, hogy tudja, hol is a helye, aztán otthagytam pasistól-mindenestől. De ez most valahogy más Darrennel. Nem tudnám itt hagyni csak úgy, szó nélkül. - Akadna elintézni valóm, ami azt illeti. Meglepődne, ha azt mondanám, pont ide tartottam, magához? Viccen kívül, Anchorage felé utaznék tovább. - Vonok vállat szórakozott, erőtlen mosollyal, hogy fejemmel a motorháztető tartalma felé bökjek. - Mi a diagnózisa rá?
Torokszegés kapcsán vicces történetbe szaladnának bele a fenevadaink, mert biztos vagyok benne, hogy acsargóm sem bánná, hogyha megkóstolhatna valakit, aki szemtelenkedni mer vele. De mivel Yetta döge a pajzs mögött feszít, így az én belső fenevadam sem akar kitörni, csak néha megy neki a pajzsomnak belülről, de inkább kíváncsian, semmint idegesen akarva közeledni a nőstényhez. A tudatlanság áldásos burka borul rá, s bár ösztönei olyat súgnak, amin kicsit meglepődik, nem érzi kényelmetlenül magát. A fülbevaló láttán érdeklődve szalad fel szemöldököm, s mintegy ékszereket szerető nő nyúlok oda – ha szemtelenség, ha nem – hogy megérintsem az ezüstékszert, mutatóujjamra véve ezzel kissé Yetta fülcimpáját is. Ezüst, érzem én. Amint azt is tudom, hogyha színészkedni akarnék, akkor most el kéne rántsam a kezemet. De nem rántom, hisz nem sebzett meg a nemesfém. Ám ettől még elhúzva ujjamat ajkaimba kapom az említett testrészem, hogy kicsit megnyaljam azt, mintegy ízlelendő a.. mit is? Szituációt, maradjunk annyiban. Ajkaimra szemtelen mosoly kúszik, rákacsintok a nőre, de nem szólok egy szót sem, ami nem a kocsit illeti. Felnyitja a motorháztetőt én pedig a kocsi elé lépek, ám valamiért nem akaródzik egyedül ott lenni. Magam mellé intem a nőt is, hogy neki magyarázzam az autója állapotát. Van bennem némi paranoia, ez lehetséges, de a farkasom figyelmeztet rá, hogy ne legyek óvatlan, mert abból most nem jöhetünk ki jól. - Esélyesen megoldható! – kezdek bele, miközben a szerszámos ládát letettem a lábam mellé, s kikaptam belőle a megfelelő eszközöket. Valami bűzlik Dániában, pedig egyikünk sem lépett fekáliába. Nem ma kezdte a szakmát, mindig öröm rájönni, hogyha valami nem magától romlik el. Vannak jelei, s bár nem lehetek benne száz százalékig biztos, hogy Yetta maga rontotta el az autót, s kapott szét néhány dolgot a motortérben, azért az ördög nem alszik. Kíváncsian pillantok fel a nőre, majd bedobom a legsablonosabb kérdést, amivel csak élhetek. - Olyan ismerős nekem.. – kezdek bele, s közben kiterjesztem az érzékeimet. Ismerős szagmintát keresve rajta, vagy bármi mást, amivel kapcsolatban tudni fogom őt hová kötni. - Nem találkoztunk mi már? – kérdezem. A kezem is jár, nem csak a szám, még szerencse, hogy nőből vagyok, így az autóra és a nőstényre is tudok figyelni, egyiket sem tévesztem szem elől.
Más nőszeméllyel hasonló szituációban biztosan nem állnám meg, hogy legalább ne kóstolgassam kicsit a fülbevalómustra közepette - Triának viszont mindössze idegesen megfeszülő, dacos izmok rebbenése, fojtott, megfontoltnak csúfolt lélegzetvétel és szívverésem megugró, adrenalindús verdesése jut, ahogy közelít kezével. - Tetszik? - Firtatom színtelen hangon, megtörve a csendet, mely dobszóként "üvölt" köröttünk véleményem szerint. Idegesítő és idegőrlő is egyben. Tekintetem önkéntelenül siklik ajkaira mozdulatát figyelve, de a farkasom, - az a szertelen, dacos nőstény - figyelmeztetőn morran odabent: nem ezért vagyunk itt! Ő tombolni akar, vért akar. Ennek a nőnek a vérével szennyezni hófehér bundáját. A kocsi motorháztetője feltárul én pedig követem őt, mellé-mögé lépve és onnét figyelve ráérősnek tetsző ténykedését. Irritál még ez is vele kapcsolatban, firtató tekintete olaj a néma tűzre. Kérdése hallatán kissé megemelkedik szemöldököm, ám mikor visszafordulna a kocsihoz én pedig válaszolhatnék, kezem előbb mozdul, tettem előrébb jár, mint a gondolat elmémben. - Nem, nem hiszem. - Az még csak félig formálódott meg, de én már megragadva a másikat tarkójánál, vágom istenes erővel fejét, homlokát a kocsi hideg, kemény fémjéhez. Velem van a meglepetés ereje kétségtelenül tettem kivitelezésénél... - Az a nőstény vagyok, akinek holmi jött-ment szuka nem szórakozhat csak úgy a párjával. - "Mutatkozom be" mellesleg.
// Nem dobtam kockával, pont a meglepetés ereje végett. Ha te szükségét érzed, nyugodtan dobj kitérésre/észlelésre. //
- Fogjuk rá! – vonom meg a vállamat hanyagul. A nyelvemen volt, hogy „gyenge”, de végül nem azt mondtam, hanem egy fogjuk rával elintéztem a dolgokat. Nem hazugság, épp csak nem az elsp gondolat. Emiatt aztán nem fog rám ugrani a farkasának szimata. Ha tudnám, hogy mi készül, lehet hogy akkor is kivárnám, s nem cselekednék mást a mostani nyugalmas autómustrán kívül. Halványan érzem én, mintha készülne valami, de vagyok annyira szeszélyes és nemtörődöm, hogy nem állok le nyomozni, hogy vajon most a bennem élő acsargó érzékeli a világ mocskát, vagy csak amolyan női megérzés, s jelenlegi testem szórakozik velem. Mindenesetre nem cselekszem semmi kirívót, nézegetem, hogy mi lehet a baj a kocsival és közben épp elég időre kalandozik el a figyelmem a nőről ahhoz, hogy a mozdulatát sikerre tudja vinni. Hogy az a büdös, mocskos, rohadt kurtizán, aki teremtett a világra, te nőstény! - forognak gondolataim, de nem engedem át a zsongó fejben ide-oda kergetőző szavakat a pajzsomon. Fél kézzel kapok oda a fejemhez, majd megérezve a ragacsos lét – nem, mintha a szaga nem ütötte volna meg az orromat, ahogyan Yetta szavai a fülemet – elszakad bennem valami. Nem engedem előre mozdulni a farkast, maradok emberi alakomban és csak egy kicsit eresztem lejjebb a pajzsomat, hogy úgy négyszáz évet öntsek Yetta nyakába, jelezve ezzel, hogy nem biztos, hogy velem kellene cseszekednie. Ha a tarkómon van még a keze, ha nem, Yettával ellentétes oldalon levő kezemmel átnyúlok magam előtt, hogy a nő vállát kaphassam el – nekem a haja is jó lesz . Így penderítve magamhoz közelebb, hogy lehetőség szerint rá tudjak fordulni és elkaphassam én is a tarkóját úgy, ahogy ő az enyémet az előbb. Épp csak a különbség ott van, hogy míg bevetem a testi erőmet ugyan, nem a fejét akarom megkóstoltatni a kocsival, hanem én akarok megkóstolni valami mást, egészen pontosan Yetta ajkait. Durván csókolom meg, erővel, már-már erőszakosan, hogy aztán beleharapva az alsó ajkába lökhessem el magamtól (ha időközben belém nem kapaszkodik). - Jó, hogy jöttél, úgyis ki akartalak próbálni téged is! – közlöm vele szemtelenül. Akármi lesz, nem adom a bőrömet, de amilyen kis szemtelen, nem kívánom elharapni a torkát. Még. Inkább játszanék, ezért is nem váltottam alakot.
//Nem dobtam én sem, de ha te szeretnél a "csók elhárítására", akkor hajrá, nekem mindegy. //
Az jó dolog, ha ő érzi, merthogy én nálam olyan egyik pillanatról a másikra kattan át valami és sarkall tettre, hogy azt követni se tudom. De nem ez az első alkalom, hogy előbb cselekszem, aztán majd fogom valószínűleg a fejemet... De a tény, hogy a kapcsolatom Darrennel komolynak tetszik, még nem változtatott meg. A világnézetem továbbra is teljesen egyszerű: elnézést még mindig könnyebb kérni, mint engedélyt. Ennek fényében pedig egy pillanatig se bánom utólag, hogy a nőstény feje a kocsi fémjén koppan. Még a másik éltes korának tudatában sem. Farkasom energiái immáron szabadon acsarkodnak a világgal, a tőle jóval idősebb másikkal. Olybá van, mint a macskák, akik csak azért borzolják fel a bundájukat, hogy még veszélyesebbnek, nagyobbnak látszódjanak. Valahol még élvezem is beteges módon a "lehetetlen küldetés" ígéretét. Élvezném, ha tarkómat nem kapná el a másik nőstény és tartaná fejemet biztos satuként, míg ajkai az enyéimre tapadnak. Általában minden csóknak megvan a maga sajátja, ám hogy ezé a nőé milyen is, azon felül, hogy erőszakos, követelőző és hirtelen, nem tudom megmondani. Ízetlen? Semmitmondó? Nem tudom kötni semmihez igazán és ez egészen picit bosszant, még akkor sem hagy nyugtot gondolataimnak, mikor ellököm magamtól - vagy ő lép el igazából, lényegtelen - és tulajdon vérem ízét érzem ajkaimon. Hátamat, fenekemet a kocsi szélének vetem egészen finoman és illik vagy sem, egyetlen pofátlan mozdulattal törlöm le a csókját a véremmel együtt ajkaimról. - Hát ezt eléggé benézted, anyuskám. Nem mintha nem lennél jó bőr... - Tekintek végig rajta pofátlanul, most, hogy "helyet cseréltünk", már ami a kocsihoz való elhelyezkedésünket illeti. - De kicsit elcseszted az időzítést. Nem mintha a magadfajtáknak bármi is szent lenne. - Mondom ezt úgy, hogy az elmúlt időszakig magamról sem hittem volna el, hogy van egy határ, amin túl már semmi nem játék a szememben. És lőn, mégis létezik! Talán a farkasommal együtt érkezett az életembe, zsigeri, ősi ösztönként és ez idáig lappangott csupán. Párja csalta elő ezt belőle, most is inkább a bundásabbik énem az, aki ész nélkül rontana a nőstény torkának, tépve-cibálva, ahol csak éri. Az "emberibb felem" ettől sokkal lazábban venné ezt az egészet, ám ezúttal alig halkulnak el szavaim, máris ellököm magam az autótól, kilőve a másik felé, s megragadva a földre igyekszem lerántani. Aztán, hogy ebből mennyit sikerül kivitelezni...
Le sem tagadhatnám, hogy az én teremtményem, ha nem is közvetlenül, de belőlem gyökeredzik, szeszélyessége az enyémnek testvére, egyszerre dühít, irritál, de mégis örömmel tölt el, büszkeséggel, szenvedéllyel. Szeretem ezt az érzést, kettészakadni is oly jó belé'. Hiába mutatom mag egy vélt-valós koromat, a mozdulatot véghez viszi és még csak csókomtól sem retten, szemtelenül ellenáll továbbra is. Odaszól, odaköp, letöröl magáról, hogy felkorbácsolja ezzel a bennem élő fenevadat. A megvetettség érzését sosem tudtam elfeledni, most is elemi erővel hajszol az őrület felé, torkomba tolul a keserű epe. - A magamfajtának?- nevetek fel élesen, kedélyesen, éppen csak hogy hisztérikusan. Ellöki magát, s bár vissza tudnám taszítani, mégis hagyom, hogy elsorodjon a lendülete, hogy nyekkenjünk a földön, aztán majd ott igyekszem gördülni úgy, hogy Yetta fölé kerekedhessek. Acsargóm torokra menne, de közben képen is nyalná a másik nőstényt, s ez a kettősség tovább fokozza nevetős-mérges kedvemet. ~Te is az én fajtám vagy, anyuskám.~ ismétlem azt a becézést, amit ő használt, gondolatban próbálva pajzsa mögé tolni szavaimat. Erősebb vagyok nála, faltörő kosként kívánom használni a szavakat, hogy rést üssek pajzsának kerítésén, s míg ezt cselekszem, ledobom teljesen a saját pajzsomat. Megérezheti azt, amit párjának sem mutattam meg, az igazi valómat, 814 évemet, s nem csak a koromat nyomom így le a torkán, ha sikerül, hanem fullosan minden rokonságunkat is. Ha a négyszáz évre eresztett pajzzsal nem ment betörnöm az övébe, akkor majd most. Mit számít, hogyha megszegtem saját fogadalmamat, hogy senki előtt nem fedem fel magam? Semmit sem. Itt az ideje, hogy Yetta megtalálja a saját helyét. - Ha meg akarod tartani a farkasodat, akkor kushadsz! – fenyegetem meg, majd ha sikerült ennyivel lenyugtassam annyira, hogy nem akarja kiharapni a torkomat a helyéről, akkor visszahúzom a pajzsot annyira, hogy megint 200-nak tűnjek. Nem kell, hogy minden erre járó észlelje mi is a helyzet itt. - A hím megcsalt, na és? Engem akarsz eltiporni vagy őt? Gondolkozz már! Szerinted kényszerítenem kellett bármire?- kérdezem. nem akarok én uszítani. Na jó, de! Mert ilyen vagyok és kész. Viszont remélem, hogy a beszéd hat, mert valamiért nagyon nem akaródzik megetetni az acsargót. Ezzel a nősténnyel itt semmiképp.
A felállást elnézve azt hihetné az ember, két szőke liba esik majd itt egymásnak kapálódzva, holott a legkevésbé sem néz ki így az egész mozdulatsor, amivel a földre sodrom magunkat. Fenevadak feszülnek egymásnak láncaikat zörgetve, acsargó fogakkal; mögöttük kimondatlan érzések és gondolatok ütköznek meg az elhagyatott útszakaszon. Fölém kerekedik, izmaim megfeszülnek teste alatt, s csuklója után kapok ujjaimmal, körmeimmel kissé felsértve bőrét. Terveim szerint levetném magamról, ám ő a következő pillanatban oly könnyedén hatol át pajzsomon, mint kés teszi a vajon. Dacolok vele, de hasztalan. Csak az én homlokomon gyűlnek verejtékcseppek az erőlködéstől, neki meg se kottyan védelmem bástyáját a földig rombolni. ~ Nem! Nem vagyok, én sosem... ~ Üzenem felé sértett dühtől remegő hangon, ám amivel szembe találom magam az hirtelen megtorpanásra késztet. Kit ne késztetne, ha sújtólégként érkezik a nyakába közel nyolcszáz év súlya?! A földhöz szegez vele, még erőlködnie sem kell igazán... Nincs már poros útszakasz, szőke tincseinkkel vadóc mód játszó szél. Hideg van. Tél van és végtelenség. Valami ősi, számomra felfoghatatlan zsigeri erő öleli körül farkasomat. Út előttem és út mögöttem. - Szabadság! Vagy pusztán menekülés? Pillanatok töredéke alatt zuhan rám mindez, s ugyan ilyen gyorsan rángat ki belőle a másik nőstény. Elhűlve meredek fel rá riadtan apró szembogarakkal s tekintetem tompán csillanó kékjével. Szívem a torkomban dobog, mellkasom idegesen jár fel le, ahogyan levegőért kapkod tüdőm, mintha maratont futottam volna, vagy... Nem hagy nyugtot az az "ismerős idegen" érzés sem, ami a tudással együtt jár a nőstényt illetően. Ki a fene vagy te?!
Fenyegetésének tartalmát nem firtatom, tekintve, hogy az én első eszembe ötlő értelmezésem szerint annyit tesz: ha nem higgadok le azonnal, itt az árokparton kerít nekem végső nyughelyet. - Az élni akarásomat azért még nem adtam fel. Annyit nem ér egyetlen pasas sem, hogy ilyesmire vetemedjek. Ajkaim összepréselődnek szavai hallatán, oldalt kapom fejemet a poros utat szemlélve Tria helyett. Nem akarom hallani, amivel úgyis tisztában vagyok mélyen. Nem az arcomba mondva. Nem tőle. - Azt hiszed, én ezt nem tudom? - Magamhoz képest komolyan csendülnek szavaim némi állatias, halk morgás keretében, s habár nyugodtan hűvösnek hathat, a másik tisztán érezheti a felszín alatt fortyogó nyughatatlanságot, az örökös mozgásban levést, bizonytalanságot... szabadságvágyat. Jelenleg a bensőmet lassan emésztő keserűség elől futnék leginkább. - De még mindig könnyebb egy idegent hibáztatni, mint azt, aki fontos neked. - Különben nem vagyok féltékeny típus alapvetően. Tényleg! Csak utálom, ha hozzáérnek ahhoz, amiről úgy érzem: az enyém. Pocsék dolog egykeként felnőni, na. - Fogalmam sincs, ki vagy és mi volt ez az egész... előbbi, Tria. - És mi ez az érzés idebent, ami nem hagy nyugtot tőle. - Vagy akárhogy is hívjanak. De én soha nem kavarnék olyan pasival, akinek egyértelmű, hogy nője van. - Márpedig a nyakán ejtett jelölés több, mint egyértelmű szerintem. De lehet, csak én tartom egy magasabb lépcsőfoknak ezt a gesztust, a többség nagy ívben leszarja. - Már nem... - pontosítok azért. - Szóval ne hidd, hogy csak mert közös a vérvonalunk, máris ismersz! Egyáltalán nem vagyok olyan, mint te. Nem akarok olyan lenni, én... - Változtam. Darrenért, aki erre azzal felelt, hogy lefeküdt ezzel a másik szőkével itt rajtam! Hangom elbizonytalanodni látszik, tekintetem - amennyire helyzetem engedi - Tria arcát fürkészi, sérült homlokára szaladva fel, melyen már a hege sem látszik annak, ahol az előbb oly csúnyán a kocsihoz vágtam. - Bocs a fejedért. - Szalad ki önkéntelenül is ajkaimon a mondat "zárásként".
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élvezem ezt a játékot. Kéjes örömmel figyelem a reakcióit, megérzem a sértettségét, finoman ízlelgetem, nagyot kortyolok belőle, mintha a legnemesebb nedű lenne. Finom. Finom, mert azt jelenti, hogy fölötte vagyok, hogy felfogta, hogy lehetett övé az indítás, mert felül a gálya, de azért a víz az úr, vagyis én vagyok az, aki magamba tudom fullasztani. Acsargóm vigyora bennem szemfogmutogatós. Én vagyok a legrosszabb rémálmod vagy a legkedvesebb barátod, vagy mindkettő. Teljesen mindegy, hogy minek tart, célom elérése felett érzett örömömbe belezsibognak tagjaim. - Ha tudnád, akkor nem lennénk most itt. – koppantok oda keményen. Sose akartam senkit megnevelni, hagytam minden hülyét megfulladni a saját ostobaságának mocsarában, de a fejemen gyors ütemben gyógyuló sebhely ékes bizonyítéke annak számomra, hogy most nagyon is itt van az ideje annak, hogy okítsak. Legalább az életben egyszer legyek rendes vérvonalvezető. Vagy nő. Vagy ember. Mindegy, hogy milyen irányból tekintünk az ügyre, azt gondolom. - A szex nem házassági ajánlat, ettől még szerethet téged. De ha valakit hibáztatni akarsz, az elsősorban önmagad legyen. Ki kényszerített, hogy szeress bele akár egy hímbe is? Hogy akard őt és feladd érte a benned élő vadat? – kérdezek rá arra, amit éreztem az előbb. A szabadsága őrült dobszólót járt füleimben, érzékeimen kúszott és édes morajként robogott végig a testemen. Az ő szabadsága az én szabadságom. A mi szabadságunk. Mindegyikünké. - A legszabadabb vagyok, a legfakírabb és a legelső. Kutass utána, s ha van kedved, társíts hozzám inuit nevet. Egy másik életben az voltam, most ez vagyok. Egyet kell tudj: soha, de soha többé ne próbálj meg olyasmit cselekedni, amilyet az előbb, mert kétszer nem figyelmeztetek. A hímedet pedig kösd pórázra, vagy dobd el. Senkit nem érdekel rajta a szagod. – mutatkozom be és fenyegetek újra, ám ezúttal kedélyesen. A pajzsom mögött van az igazság, már nem tolom az arcába, elég volt ennyi is. Acsargómat eresztem csak kicsit közelebb, hogy a köztünk feszülő képzeletbeli határvonalat rója, s kíváncsian tekintgessen a másik nősténye felé. - Nem-e? – nevetek fel élesen, pimasz-szemtelenül gurgulázva. - Olyanabb vagy, mint gondolod. Mind olyanok vagytok. A te hímed is.. – célzok itt ezzel arra, hogy kutyából nem lesz szalonna, fakírból meg nem lesz engedelmes kiskutya. Megvonom a vállamat, nem izgat a homlokomra száradt sebmentes alvadt vér. - Elnézem, utoljára. Egyébként csak, hogy tudd: közölte, hogy nője van, szóval a maga módján egész tisztességes volt. – jegyzem. Hogy megnyugtatásnak szánom-e vagy sem? Hát a fene tudja. Nálam sose lehet tisztában lenni ilyesmivel..
Szavaira dacosan feszülnek meg tagjaim alatta, oldalaim combjaihoz nyomódnak figyelmeztető követeléssel. Szavaira kényszeredett, keserédes kacaj hagyja el ajkaimat. Hogy fájnak-e az elhangzó mondatok? Igen. Apró tüskékként fúródnak lelkembe, de meg se közelítik a sebet, ami mélyen bennem vérzik. - Fájóan felszínes vagy. – Fűzöm elhaló nevetésem mellé, majd újfent indulatosan mozdulok. Levetném magamról, farkasom rázza bentről képzeletbeli rácsát, míg az évszázados energiák nem kényszerítik kushadásra. Még akkor, Tria farkasának fojtó ölelésében is elégedetlenkedően mocorog, de már esze ágában sincs támadóan fellépni. Csak szabadulna. Szavaira szépen lassan kerekedik el világos tekintetem, s ajkaim is elnyílnak kissé hitetlenségem közepette. - Annakpok…? - Suttogom a nevet, mikor azt „kéri”, társítsak hozzá nevet. Lehet, hogy nem vagyok egy farkas-matuzsálem, de elvégeztem a leckét. Még az előtt, hogy feladták volna. – A bátyámat keresve ugyanis számtalan protektorátusnál jártam ki az általuk oly szorgosan vezetett krónikákig az utat, hogy információkat szerezzek a testvéremről. Innét ismerem Darren egykori nevét is, a tény, hogy bátyám és a saját farkasom felmenői között szintén akad egy testvérpár… illetve az Annakpokról szóló történetek javát. A saját vérvonal-fejének nevét amúgy is illik tudnia egy valamire való farkasnak, nem? - Őrültség… - Fűzöm hozzá, de a lényem, állati énem ösztönei nem hagyják meg számomra a luxust, hogy elintézzem a dolgot annyival: kattyant a csaj. Nem hazudik, szóval vagy évszázadok óta ebben a hazugságban él és már maga is elhiszi, vagy tényleg Ő az. Akárhogy is, a legnagyobb bizonyosságból képes ez a nő a legnagyobb határozatlanságba taszajtani. Szépen lassan húzgálja ki a léceket talpaim alól, hogy időm sincs tenni ellene… Kedvem lenne elbőgni magam nemes egyszerűséggel szavai közepette. Talán tényleg senki nem érdekel. Magam is úgy vallom, csak az a pasi foglalt, akin fekszenek, de a jelölés… a nyakán ejtett seb mindig is egy ezzel egyenértékű határvonal volt számomra. Elköteleződés. Egy magasabb lépcsőfok. – Ha tényleg semmit nem jelent, akkor mi a fenéért cselekszik farkasok tömegei, meg tudod ezt mondani Tria, vagy Annakpok, vagy akárki is legyél…! Farkasom bizalmatlanul fülel a másikénak neszezésére. Fagyosan sárga tekintete meredten követi minden mozdulatát, de nem tágít mellőlem – és addig jó. Ő sokkal inkább kötődik Darren fagyos farkasához, mint emberi felem a férfi személyéhez. Az emberek megtanulnak továbblépni. A farkasok egy életre választanak párt maguknak. – Különös kettősség. Talán pár évszázad és bele is őrülök kicsit, ha így folytatom.
Egy pillanatra lélegzetvételem is abbamarad, mikor – mintegy kegyelemdöfésként – a nő az utolsó lécet is kirántja alólam. Képzeletben olyan elánnal vágódok pofára, hogy az semmi volt ehhez képest, mikor megéreztem Darrenen a nő szagát. - Hogy rohadna meg…! - Morranok, s imént lerombolt pajzsom acélos falakként emelkedik újfent köröttem. Nem tartana semmibe ismét áttörnie a nőnek rajta, de csak nem hergelne direktbe, hogy újfent torkának ugorjak… Ugye? Amúgy se igazán hagyok erre esélyt, mert megkísérlek felülni, vele az ölemben. Szemtől szembe leledzek így már vele, tekintetünk egy magasságban – nem mintha számítana abban, hogy könnyed csókot lopok mérgező szavú ajkairól. - A szerelem szép dolog, de tiniregényes baromság csupán. Komolyan kívánom, hogy egyszer te is megtapasztald, milyen, amikor egy kapcsolat már jóval túlmutat ezen. Amikor nem az tartja a másikat melletted, hogy jól nézel ki és jó vagy az ágyban… vagy, hogy egyszerűen jól érzed magad a társaságában. – Ha engedi, részemről felkászálódnék a földről, de ehhez az kell, hogy leszálljon rólam. - Remélem Darren, legalább fogadott valami nagyobb összegben, hogy képes lesz ezt elérni nálam. – Ha sikerült felállnom, a kocsim felé léptem.
- Inkább legyek felszínes, mint fájóan ostoba. – dobom vissza a labdát anélkül, hogy különösen megsértődnék. Van nekem is nyelvem és nem is félek használni, szóval felőlem aztán bemehetünk ebbe az utcába is. Csak acsargóm morran oda egy amolyan kuss-félét, de épp csak halványan, érzékletesen. Végül aztán begorombul, ahogy én is megkeményítem izmaimat, s nem hagyom, hogy csak úgy lerázzon magáról. Gyengének tűnik ez a test, de azért nem ma mászott ki a sós pálcikák közül. Rátámaszkodni igyekszem Yetta csuklóira, így szegezve azokat és őt is a földhöz, ha sikerül. Végül annyira elfog a nevetés, hogy eleresztem. Farkasom morgása tör fel torkomból, s ez így vegyülve az emberi nevetgéléssel elég érdekes elegyet alkot. - Hidd, aminek akarod! – szűröm fogaim között az elhaló nevetés és morgás ízével a számban. A nevetés abból született, hogy Yetta nagyon is ráhibázott: őrült vagyok sokszor, de a morgást önérzetem szülte, mely legott annyira gyűlöli saját inuit nevét, mint amennyire szereti is, s így nem érezte fairnek, hogy nem hisznek neki. Hagyom felülni, lábaimat úgy húzom töröküléshez közelítő pozícióba, hogy Yetta dereka körül tekeregnek így behajlított térdekkel a virgácsaim, s hogy ne boruljak előre, hátam mögött igyekszem megtámaszkodni. Így lesz a leszorításból kedélyes ölben ülés, illetve így lehetne, hogyha nem történne az, ami. A nőstény biztosan azt hiszi, hogy csak odacuppanthat egyet büntetlenül, s hagyni fogom, hogy játszadozzon velem. Épp csak azt nem tudja – vagy nem veszi figyelembe – hogy Annakpok még mindig én vagyok, bennem él a férfi is, éppen annyira, mint a nő, eképpen nyúlok Yetta tarkója után, hogy marasztaljam ajkait a sajátomon, rárobbantva minden szenvedélyemet, amit csak érezni tudok. Nem azt mondom, hogy erőszakkal ütök utat magamnak nyelvemmel ajkai között, de ha csak egy kis hajlandóság is van benne annak tükrében, hogy neki is igyekszem felkorbácsolni az érzékeit, akkor a csók nem hal el egy kis pusziban, hanem igazi francia verzióban részesítem a nőstényt. Aztán persze hátravetett fejjel nevetek fel, s emelkedem fel, hogy kezemet nem nyújtva arrébb lépjek Yettától. Eleget ültünk már. Visszahúzom a szenvedélyemet a pajzsom mögé. - Miért rohadna? Felvállalt téged. – nem értem a nőket. Sosem értettem, akkor pláne, amikor én magam voltam az, mint most is példának okáért. Hirtelen mozdulok, s ha sikerül Yettát meglepnem, akkor csinos kis torkára fonódnak ujjaim, s úgy vágom a kocsinak lendületből, ahogy csak tudom, háttal kívánva őt szegezni a karosszériának. Ereimben emésztő erővel dübörög a harag, hangom alig különböztethető meg a morgástól. Nem finomkodom, hagyom, hogy megérezze az erőt, ami bennem lakozik. Vannak dolgok, amivel erőteljesen ki lehet húzni nálam a gyufát, s ez a mostani szerelemtéma olyasmi volt. - Semmit sem tudsz a szerelemről, kicsi vagy még, oktalan kölyök ahhoz, hogy megértsd a magasságait. Nem picsogni kell, hanem továbblépni. Egy fakír sem hozhat szégyent a vérvonalára, ne legyél hisztis kislány hát. Fogadd el, hódoltasd be vagy szökj meg előle. De ne kívánj senkinek olyat, amiről vajmi kevés fogalmad van! Beszéd közben szép lassan enged a szorításom, nem akarom megfojtani, egyszerűen csak felháborodtam, s már nem is tudnám a pontos okot sem megmondani. Szeszélyes vagyok. - Akarod őt párodnak? Akkor nyelj vagy nyeless vele. De a cirkusz be lehetne fejezni. Még meg is köszönhetnéd.. hátha felnyitottam a szemed. – lépek el tőle, engedve el végképp, s húzom pajzsom mögé magamat teljesen. Nem lankad a figyelmem, ha rám akarna vetődni, azt észre fogom venni. De ha meglep, az se lesz ellenemre. A szeszélyessége az enyém, tőlem kapta, támadhat hát vele. Majd kezeljük azt is valahogyan.
Elhajolnék, ám ő határozott mozdulattal kap tarkóm után, s ajkaim engedelmesen találnak rá újfent az övéire. Egy pillanatra bele is feledkezem a csók szenvedélyébe - hasfalam az övének simul, tenyerem derekát simítja követelően, míg tudatom teret nem nyer magának sipítozva. Ha nem ő lenne, ha nem... de ő az. Elhajol, s nevetése sóhajszerű, néma kacajfélét csal elő belőlem is, mert már tudom. Szabadság ízű a csókja. Átkozott, veszélyes és mégis vonzó. - Aztán lefeküdt veled. Mintha csak azt mondta volna: "Barátnőm van, de nem számít, dugjunk!" - Horkantam keserűen fel, miközben feltápászkodtam a földről gyanútlanul. Még csak nem is ez fájt a leginkább, hiszen nem Darren az első pasi, aki megcsalt valaki mással... Tria reakciója arra enged következtetni, fogalma sincsen róla, mibe tenyerelt bele. Leragad a szerelem fogalmánál, de nem hibáztatom érte. Elvégre, ki vagyok én neki? Senki, s én se szeretném jelen pillanatban, hogy a jelenleginél is közöm legyen hozzá. Nem érti... nem értheti, elvégre nem ő volt ott, nem követte nyomon, hogy siklott a Darrennel kettőnk között feszülő dolog olyan irányba, amitől mind a ketten homlokegyenest menekültünk volna korábban. Nem ő volt ott a fürdőben sem aznap éjjel...
A szélvédő megreped a lendülettől, amivel érkezem fájdalmasan tompa nyögés keretében. Mi a...? Kezeim a csuklója, ujjai után kapnak, mert értetlen riadtságomon túl az élni akarásom még mindig erősebb. Légszomjjal küzdök, szívem hevesen ver. - Mintha csak csapdába esett vad madár lennék, úgy vergődök szorításában. Ha el is jutnak tudatomig szavai, csak hallgató beleegyezés, megértés a válaszom rá. (Nehéz lenne bármit is mondani, miközben tüdőm a kieső oxigénmennyiséget igyekszik rohamosan pótolni.) Elenged, én pedig lecsúszok a motorháztetőről, talpaimra érkezve. Ellép, de szavainak éle itt marad velem. - Akarod? Akarod? Akarod? Igen, mert a hibái ellenére szeretem. És nem, mert nincsen szükségem olyan emberre az életemben, aki csak áltat. Aki visszaél a bizalmammal, kihasznál és a hátam mögött röhög rajtam. - Talán így van, de a köszönetem inkább Darrentől vedd át. Úgy hallottam, szívesen osztja... - Csapom be magam után a jobb napokat is látott kocsi ajtaját dacosan. Tenyerem gondterhelten árnyékolja arcomat, homlokomon simít végig, megtépázott tincseim közé túr. Talán nem ez volt a legkedvesebb oldalam - inkább egy különösen ritkán láttatott - és nem ez volt a legjobb módja a válaszadásnak, de... hol érdekel ilyesmi engem? Tekintetem az üvegen keresztül mered Tria alakjára. Azt hiszem, muszáj lesz itt hagynom a kocsit és négy lábon kajtatni hazáig az elkövetkezőkben.
A szabadság édes mérgét csókolom ajkaira, s bár nem tart sokáig az élmény, mégis azzal a biztos tudattal gazdagodom, hogy kell nekem ez a nő. Vicces lenne elszeretni a hímjétől, bár kétségkívül felesleges is azon kívül, hogy lehetetlen. Életemben nem szerettem még senkit Rajta kívül, s az ő torkát is majdnem kiharaptam a helyéből egy rossz lépésnél, szóval már nem is fogok mást szeretni, mert tudom, hogy így se-úgy se éri meg. - Ellenállhatatlan vagyok, most erre mit mondjak? Amúgy meg nem egészen így zajlott az egész. Untassalak a mocskos részletekkel vagy majd meghallgatod tőle is? – kérdezem pimaszul. Igen, itt lenne a megfelelő alkalom arra, hogy közöljem vele, felajánlottam Darrennek, hogy hármasban akarom csinálni, de ő volt a jófej, hogy ezzel nem zaklatta Yettát. Én nem értem a nőstényt, felesleges ez a cirkusz, bár azt sejtem, hogy mennyire cseszeti a csőrét, hogy nincs fegyvere ellenem. Illetve van, volt addig, amíg nem borítottam rá teljes önmagam. Így talán csak meggondolja kétszer is. - Nem szeretem el tőled a hímet, nem kell izgatnod magad. – vonom meg a vállamat. Ez is a segítőszándékom, bár az az igazság, hogy vajmi kevéssé érdekel a nyomoruk. Aztán elgurul a gyógyszer. Akármit is beszéltünk eddig, semmissé teszi egy mondatával, s bár nem akartam, kénytelen vagyok az autónak vágni, hogy tudja meg végre, merre is van a helye. Erős vagyok, ám észreveszem magam, nem öltem soha ok nélkül így őt sem fojtom meg. Sőt, igen hamar eleresztem ahhoz képest, hogy 800 évnyi szarba tenyerelt bele. - Hogy ez mennyire unalmas! - morgok rá. Nem bírom elviselni a picsogását, túlzottan ismerős, azokat a dolgokat mondja ki, amiket én akartam érezni, amiket nekem sosem szabadott és már nem is fog soha. Nem akarom a hímét, nem érdekel az egész, bosszant, fáraszt, elszomorít. Nincs lelkiismeret furdalásom, de ettől még nem kell jól érezzem magam. Ellépek a kocsitól, hagyom, hogy bevágja az ajtót. Gondolatban nyúlok csak utána, elmeszálait cibálva meg. ~Légy méltó! És ha el mersz ütni, nem teszed ki az ablakba, amit kapsz utána..~ – figyelmeztetem, s nevetek bele a fejébe, mert ehhez van kedvem. Kirobbantom magamból az acsargót, mit sem foglalkozva azzal, hogy a kocsim itt van vagy nincs. Egyszerű farkasként veszek bele a fák sűrűjébe, gyorsan szedve magam előtt a métereket. Tombolnom kell, vadászni, féktelennek lenni. Nem tagadhatom le, hogy hatással volt rám ez a találkozás. Cseppet sem véletlen, hogy sose tartottam a kapcsolatot a rokonaimmal. A vérem épp olyan szánalmasan szerencsétlen, amilyen én is voltam mindig. S amennyire vicces ez és büszkeségre okot adó, annyira facsarja ki a lelkemből a jó érzéseket.
//Részemről ennyi volt, hacsak nem írsz olyat, ami változtat az elmeneteli szándékon. Köszönöm a játékot! //
Elégedetlenkedően morranok fel, de már nem hajt a bosszú keserű tüze felé. Nem érnek szavai - apró tűk csupán a lelkemben. Aprók, de valóságosak. Ott vannak, akármennyire is szeretném azt mondani egyik pillanatról a másikra: már nem érdekel. - Nem számít, mit teszel és mit nem. - Nyehegem levegőért rimánkodón fel-le emelkedő mellkassal csendesen. Szavaimnak az előbbiek során sem szántam "A te hibád minden."-élt. Ez már rohadtul nem arról szól, hogy ki csalt meg kit. Talán soha nem erről szólt mélyen. - Ahogy te is mondtad, döntsem el, mit akarok: betöröm magamnak vagy elengedem. Nos... döntöttem. - Tekintek felé még utoljára, mielőtt a kocsiba szállnék és gondolataim a távozást környékeznék meg. A mentálisan érkező szavakra kedvem lenne felnevetni. Röhej, hogy ilyesmit feltételez, egyszerűen... szóra se érdemes. Annakpok, az első. Közhelyekkel játszó, paranoiás vén farkas. - Annyira abszurd, hogy mikor beleveszik a rengetegbe, kitör belőlem egy kényszerű-keserű nevetés. De legalább megmagyarázná, miért ilyen elcseszett mindenki ezen a vérvonalon.
A kocsi sárt köp, harmadszori lefulladás után mégis sikerül életet lehelnem bele - ehhez jobban értek valamivel, mint a főzéshez - és távozom, az út szélén, a másik kocsitól nem messze hagyva a megtépázott papírdobozt, benne a plüssnyulakkal és darabokra hullott kapcsolatom fotóival...
+16 a helyenként előforduló trágár szavak használata miatt
Mondhatni padlóig nyomom a gázpedált és jobbra húzom az autóm kormányát, hogy leszorítsam az idiótát, aki megpróbált elém bevágni. Nana, velem nem szarozunk kis csibém, ahhoz korábban kell(ene) felkelni. Csúszik az út, nem akar fejre állni, én sem, de ez nem akadályoz meg abban, hogy ne akarjam megnyerni a versenyt. A lófaszt nem számít a győzelem csak a részvétel. De még, hogy mennyire számít a győzelem a végén. Én pedig elkövetek amit csak tudok annak érdekében, hogy ma este az én kék csodám legyen a befutó. Már épp sikerülne a kis köcsögöt lenyomni – vagy jobb belátásra bírni – amikor a másik oldalról jön egy újabb. Ez most komoly? Ti nyilván vicceltek velem. Mögöttem egy harmadik megcsúszik és keresztbe szánkázik az úton, úgy pörögve, mint a ringlispíl, elsodorva magával még két másik autót is. A visszapillantóból még látom, ahogy felcsavarodik egy fára. A francba. Hát ebből már szar se lesz, mert ha jól sejtem a környék hamarosan hemzsegni fog a zsaruktól és gondolom a mentők is feltűnnek majd. Nem lassítok le, most már végigmegyek az úton, egyébként is baromság lenne a fékre lépni. Kell a fenének, hogy a seggembe csókolózzon egy másik autó, annál jobban szeretem az RX8asom, semmint, hogy hülyeségből összetörjem. De legalább már balról nem akar már rám ragadni a fekete mustang tulajdonosa. A célhoz érve már zsizsereg a tömeg, nincs azaz ép elméjű ember vagy farkas, aki szívesen maradna a kelleténél tovább, lévén, hogy hamarosan ellepik majd a környéket a rend fenntartói (gondolom én). Azt hiszem senki sem akarja az éjszaka hátralevő részét a hűvösön tölteni – ahol mondjuk kétségtelenül plusz fokok repkedni, nem úgy, mint itt kint – és én sem vagyok kivétel ez alól, nem óhajtok a szükségesnél tovább itt maradni. A kelleténél eszemben sincs jobban felhívni magamra a figyelmet és nem hiányzik egy zsaru-ügy a nyakamba valami idióta miatt. Mielőtt azonban lelépnék, még van egy kis dolgom. Már a verseny előtt éreztem egy villámot a tömegben. Újabb leszármazott. Egyébként is terveztem, hogy valamilyen módon megkeresem majd és szóba elegyedek a nősténnyel – ha már így összehoztak minket a Szellemek egy helyre –, ezt a tervet azonban átírta az a barom, amelyik nem volt képes az úton tartani a saját négykerekűjét és elsodort még másik két résztvevőt is. Most már lassítva hajtok, és nem csak a szemeimmel keresem a kis barnát, hanem egyéb módon is. Pajzsom leeresztem annyira, hogy érezzem őt. A jelenlévő farkasok négyszáz év körülinek érezhetnek és a vérvonalam sem titok. Amikor végre megtalálom a nőstényt, megállok mellette és kinyitom az anyósülés felőli ajtót, majd kicsit oldalra hajolok, hogy lássam és megszólítsam. - Szállj be, elviszlek. – gondolom, hogy nem az első lesz a részéről a bizalom, mégiscsak egy vadidegen vagyok, de remélem, hogy felméri, sokáig nem maradhat és hacsak nincs más, aki elvigye és nem akar homlokegyenest a fák közé rohanni és úgy lelépni, akkor egy lehetőség vagyok én is. - Nem érünk rá, gyere. – sürgetem kicsit, energiáim azonban nyugalmat sugalmaznak felé, végül pedig szusszanva folytatom - Nem eszlek meg. – nincs időnk arra, hogy barokkos körmondatokban bájcseverésszünk és nincs is kedvem hozzá egyébként sem. Nem mellesleg a barokk kor jó része egyébként is rohadtul kimaradt az életemből, mert halott voltam. Egyébiránt pedig valóban nincs szándékomban bántani és ha akarja, akkor ezt érezheti is rajtam.
Még emlékszem a legutóbbi balul elsült versenyzős esténkre. Akkor két falka tengődött a vidéken, most már egyetlen egy van, így gond és felügyelő nélkül élvezhetem az estét és a társaságot, az sem szúrja Darren szemét, hogy "betolakodóként" merészkedek köreikbe. Betolakodóként... mintha nem ennek a városnak a kórházában láttam volna meg a napvilágot, a fenébe is! Nem tehetek róla, hogy az egykori alfájuk kinyíratta magát, így a Teremtőm a másik falkának passzolt le, megőrzésre. Hogy haragszom-e rá érte? Igen, ahogy sok minden másért is, de ez nem tartozik a mai estéhez. Azért jöttem, hogy jól érezzem magam, még ha agyig kabátba is kell burkoljam magam, mert megveszek a hidegtől. Az alkohol legalább fűt kicsit belülről, a versenyzés meg nem igazán az én asztalom, legfeljebb anyósülésről szoktam élvezni az adrenalint, amíg lehet. - A móka mára ugyanis úgy fest, rövid és nem túl víg véget ér. Valaki kérdezi, elvigyen-e, de ugyan ebben a pillanatban vágódik ki mellettem egy kocsiajtó, a kiszóló hang pedig ugyan segítőkész és barátságos, mégis idegenek az energiák, amik elérnek ezzel együtt. Köszönöm, de szívtam eleget mostanában, nem kéne újabban beletenyerelni valamibe megint. Habozok, tekintetem bizalmatlanul csillan, s egy pillanatig úgy tűnhet, túlfeszítem a türelem képzeletbeli húrját, de végül mégis beszállok az idegen mellé, bevágva magam után a kocsi ajtaját. - Na tépjünk innen! - Adom ki a harci ukázt, s míg ő gázt az remélhetőleg, addig én a biztonsági övet keresem meg. Nem szeretné kirepülni a verdából a nagy sietség közepette, ha már sikerült fognom valakit, aki elvisz. - Nem mintha engem lecsuknának. - Fűzöm hozzá, mintegy mellékes infóként, egyelőre nevemet azért még nem árulva el. Ki tudja, mennyire szándékozik visszavinni a fickó a hotelhez, jobb nem ellőni minden aduászt kapásból.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Na, hát ez gyorsabban ment, mint számítottam rá. Pontosabban, örülök neki, hogy a pillanatnyi habozás után végül mégis úgy dönt, hogy beteszi magát mellém a kocsimba. - Jó döntés. – jegyzem meg az orrom alatt és azért egy nagyon kis vigyor árnyéka ül meg féloldalasan a szám bal sarkában alig két lélegzetvételnyi időre. Ahogy csapódik az ajtó hangja, már el is indulok, hátra hagyva magunk mögött a helyszínt. Bár még egyre másra hajtanak el mellettünk és előttünk mások is, ahogy mindenki próbál minél hamarabb olajra lépni. - Jahogy téged nem csuknának le?! Akkor kalandvágyból csüccsentél be mellém? – pillantok rá, de aztán megint vissza magam elé, a szélvédőn nézek ki, ahogy kerülgetem még az embereket, na meg aki szerencsétlenkedik az úton. Szerencsére nem sokáig, hamarosan szabaddá válik annyira a „pálya”, hogy most már jobban a gázpedálra léphetek, bár még így is behatárol a többiek bénázása. Hirtelen baromi sokan lettünk az úton, hogy mindenki egyszerre akar egy irányba haladni. - Nem mintha egyébként nem örülnék neki, hogy végül mégis beültél. – jegyzem még meg, mert egyébként ez igaz. Amúgy is szándékomban állt ma este ismeretséget kötni vele. Úgy gondolom, hogy ez a kölyök nem Norina. Hogy miért is, a válasz erre egyszerű, Castor a saját kölykeként emlegette a nőstényt, de nem érzékelem, hogy a vérvonalon és a fakán kívül más is összekötné ennek a nősténynek a bestiáját az alfáéval. Sejtem, hogy a megjegyzésem úgy hangozhatott, mintha fel akarnám szedni, pedig megismerkedésünknek nem ez az oka. Bár erről az „apróság”ról nem óhajtom felvilágosítani egyelőre. - A hotelben laksz? – lazán ülök mellette, bal karom kinyújtva támasztja a kormányt, jobbom már inkább lazábban – hajlított könyökkel –, fog rá. Árad belőle (is) ugyanaz a szag, ami az alfát is körüllengte, így a kérdés inkább csak udvariassági kör. Meg annak szól, hogy mégis hová is vigyem?! - Szóval lelkes nézője vagy a versenyeknek? – amire szintén sejtem a választ, de próbálok a magam módján kommunikálni vele. Hát most mit mondjak, nem vagyok valami jó a kis csacsogásokban. Nem telik bele sokba, hogy hamarosan szirénavillogás és vijjogás tűnjön fel mögöttünk – azért nem olyan közel, de még kivehetőek a fények és a hangok –, de baromi gyorsan ideértek… - Na jobb lesz, ha sietünk. – állapítom meg, majd a váltó után nyúlok és megint beletaposok a gázpedálba, a többieket kerülgetve hagyjuk le őket, és ezzel együtt a magunk mögött is. Mondtam már, nem óhajtok nagyobb felhajtást magam körül, mint amennyit én magam kreálok. - Kapaszkodj. – adom ki az ukázt ez alkalommal én, mert a gyorsítással együtt az is a pakliban van, hogy megcsúszunk a jeges-havas úton. Ami párszor meg is történik és így manőverezni a többi autó körül… van egyfajta adrenalin növelő hatása. Amit mondjuk én kifejezetten szeretek.
Hazudnék, ha azt állítanám, nem pörgeti vérem a helyzet által felfokozott adrenalin-szint. Az idegen hím szavaira, melyek szerint jól döntöttem, rövid kis kacaj szalad ki ajkaimon, miközben pár kósza tincset füleim mögé tűrve rántom be az anyósülés ajtaját magam után. - Nos, ez így nem egészen korrekt megfogalmazás, hogy nem csuknának le, de igen. - Villan mosolyom, s kéken csillanó tekintetem a visszapillantó tükörben keresi az idegen pillantását. - Izgalmasabb egy idegennel megpattanni a helyszínről, mint arra várni, hogy apám hogyan dumálja ki az őrsön a zsarukból a lelket is. - Szusszanok nevetősen, igazítva a biztonsági öv pántján, majd egy rutinos mozdulat keretében tincseimet is hátrasöpröm vállaimról, megjegyzése kapcsán kiszélesedő mosollyal vezetve pillantásomat róla vissza az útra. Van is miért örülnie, az én olvasatomban, igaz, már kinőttem abból a korból, hogy visongva töröljem mindenki képébe, hogy a polgármester a papám. Nem mindig szerencsés ezzel indítani, legutóbb majdnem bele is döglöttem két és fél éve, aztán annak az esetnek köszönhettem bundásomat is, mintegy második esélyként. - Igen, ott. De ha kényelmesebb egy sarokkal előtte kitenned, nekem az is tökély. Hacsak nem ugranál be köszönni a falkának! - Szélesedik ki szemtelenül mosolyom újfent. Találkoztam már pár magányossal, láttam cifra dolgokat két és fél év alatt is, hogy tudjam, nem mindegyik kóbor futna kapásból a darázsfészek közepébe - hacsak nem azt tervezi, hogy én leszek a mai jótette, bár ahhoz azért nekem is lenne egy-két szavam, hogy a "túszdrámás" rémképeket bele se vegyem a lehetőségek sorába. - Aham. Már gimisként is imádtam, mikor elég idősek lettünk a srácokkal, hogy ne zavarjanak el Northlake-ék a fenébe minket. Aztán volt egy kis... kihagyásom, de egy ideje kijárok, ha időm engedi. Dana vagyok, különben. - Nyújtom hirtelen ötlettől vezérelve, mégis természetes lazasággal kezemet felé. - Téged viszont még nem láttalak kint. - Elkerültük volna eddig egymást vagy tényleg most ette ki először a fene? Érdeklődve várom a választ, firtató pillantásom némaságát a rendőrautó szirénája töri meg, mire riadtan kapom hátrafelé pillantásomat. Azzal mondjuk nem számolok, hogy a kocsi hirtelen ugrik meg alattam, így a hím vállában kapaszkodom meg hirtelen, mivel az van legközelebb, s suta, bocsánatkérő mosoly kertében helyezkedem vissza, kifelé tekintve a szélvédőn. Torkomban dobog a szívem, ugyanakkor energiáim arról árulkodnak akaratlanul is, hogy élvezem a gyorsasággal járó veszélyt.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
A visszapillantó tükörben találkozik össze a tekintetünk. Szavaira alig észrevehetően emelkednek meg a szemöldökeim. - Ó… így már érthetőbb. – azt nem teszem hozzá, hogy apuci pici lánya, de most abszolút ez az első gondolatom a nősténnyel kapcsolatban. Apuci kimagyarázásának kihasználást valahol még elfogadhatónak is találom. Én is csak azt vallom, hogy mindenki azt használja ki, ami a rendelkezésére áll, így ezt a dolgot nincs miért magamban felrónom neki. - Tehát vigyelek haza? Mikor van pizsi osztás? – sandítok oldalra egy pofátlan vigyor keretében. Tehát apu kislánya kiszolgáló személyzetnek néz. Hát wow. Igazából valahol tetszik ez a mentalitás, az már kevésbé, hogy én is alanya lettem ennek. Bár egyfelől azért szórakoztató is. És végül is, miért is ne mehetnék ebbe bele?! - Csak, hogy tudjam mikorra kellene veled odaérnem, ahhoz a bizonyos egy sarokkal odébb lévő helyszínre. – vigyorgok még mindig, de most már az utat nézem magam előtt, nem lenne szép, ha valakinek az autójába belehajtanék. Azt meg nem teszem hozzá, hogy koránt sem biztos az még, hogy tényleg haza is viszem. Én ilyen nem ígértem. - Köszöntem én már az alfádnak. – és most jönne az, hogy hozzá tenném, egész jó kis bratyik is lettünk, de végül magamban tartom a kis „humoros” megjegyzést. Egész egyszerűen azért, mert nincs szükség arra, hogy bármit is kombinálni kezdjen a nőstény, azt meg nyilván nagyon is jól tudja, hogy az alfája nem éppen az a bratyizós fajta. - Tervezed, hogy egyszer versenyzőként is beszállsz, vagy csak a nézelődés az, ami érdekel? – érdeklődök a válaszát követően megint. Én a magam részéről – mint a sebesség egyébkénti megszállottja is – imádok vezetni, gyorsan vezetni meg még jobban. Motoron a leginkább, de az autók sem állnak tőlem messze. Meg semmilyen olyan járgány, amelyet arra terveztek, hogy feszegesse a gyorsaság határait. - Én meg Manech, különben. – a kéznyújtására odapillantok, majd fél kézzel manőrözve tovább a négykerekűt, odanyújtom a másik mancsom és röviden, de határozottan szorítom meg a kis pracliját. - Hát nem szoktam reklámozni, hogy hahó itt vagyok. – nevetek fel, bár tény, hogy nem minden eseményen vagyok kint, viszont az is igaz, hogy nem ez volt az első alkalom. - Pár alkalommal voltam már kint. – fűzöm még hozzá, de hosszabban már nem fejtem ki, mert közben felvillannak és megszólalnak a szirénák mögöttünk, így a gázpedálba lépek. - Semmi baj, szolgáld ki magad. – vigyorodok el ismét, amikor a vállamba kapaszkodik és rám mosolyog. Energiái egyértelműen felvilágosítanak arról, hogy szereti a gyorsaságot és nyilvánvalóan az adrenalin löket sincs ellenére. Nagyon helyes, egy villámtól nem is várnék mást. Amikor azonban a város belseje felé kellene lekanyarodni, a másik irányba kormányozom az autót, kerülő utat választva ezzel. - Nem rabollak el, de nem megyek arra, amerre a legtöbb idióta. A városban a közhiedelemmel ellentétben nehezebb megpattanni. – pláne, amióta gombamód szaporodnak a térfigyelő kamerák. Pöttyet feltűnő lehet, ha egy autótenger folyik be a városba – egyik-másik járgány egyértelműen úgy át van alakítva, hogy csak a hülyék szemét nem veri ki, hogy versenyzéshez tuningolták fel – így inkább az elkerülő utat választom.
- Héé! Én nem azért... - apró, édesen zavart mosoly szökik ajkaim szegletébe, ahogy alkalmi sofőröm felé fordítom arcomat. - Azt hittem, azért kérdezed, hogy hol tegyél ki. De ha nem...! - Megadóan emelem fel a kezeimet kissé, szórakozottan, hogy aztán nevetve tegyem hozzá: - Ám ezek szerint akkor mégiscsak elrabolsz. - Dőlök nevetősen széles mosollyal képemen az anyósülés támlájának. Látszólag nem nagyon zavarna a tény, de nyilván ha komoly lenne a helyzet, azért én se így állnék hozzá. De ne legyen. Nem az, ugye? - Két és fél éves kis energiáim pofátlanul nyújtóznak a hím felé, s hogy pajzsba ütköznek e, avagy találnak némi rést, felmérve a másik hangulatát, szándékait, az már csakis Manechen múlik (sajnos). Arra azért kissé elkerekednek a szemeim meglepetten, hogy összefutott már Castorral. Kedvem lenne megjegyezni, hogy akkor már bizonyára tudja, mily "bájos" egy teremtése a természetnek, de idegeneknek vagy jót vagy semmit, ugyebár. - Így lógva is marad a téma, hacsak nem fejti ki a találkozás és a köszönés mibenlétét a másik. - Hogy én versenyezzek? Esélytelen! Közúton is folyton lekapcsolnak gyorshajtásért, nem hiányzik, hogy még valaki haláláért is felelős legyek ebben a forgatagban. De más mellé szívesen ülök be egy-egy menetre... bár erre gondolom, már magad is rájöttél. - Sandítok felé macskásan kacér mosoly ívével ajkamon. Igen, még mindig az autóversenyzésről beszélünk. - Szóval Manech... - Ízlelgetem a kapott nevet a kézfogást követően, tekintetem pedig a másikon időzik, lévén én megtehetem, míg ő jobban teszi, ha az útra figyel. Legalábbis igyekszik. - Különleges név, de illik hozzád. - Apró vállrándítással fordulok az út felé vissza végül. Nem tudom megmondani miért, de így érzem. Megjegyzése azért apró mosolyt csal képemre - vagy ez még az előző, csak nem mászott tova? A kis kizökkenés és a vele járó vállra-fogós közjáték azért gyorsan levakarja ajkaimról a görbületet, helyet adva egy bocsánatkérő kifejezésnek... mely végül mégiscsak jóízű kacajba torkollik a férfi szavai kapcsán. - Én a helyedben nem tennék ilyen kijelentéseket felelőtlenül, mert még akad, aki komolyan veszi. - Sandítok felé cinkos éllel a tekintetem kékjében, illetve ajkaim szegletében húzódó mosolyban. A bennem megfogalmazódó kérdést ugyanakkor fel se kell tennem - csupán apró biccentéssel nyugtázom az útirány választását. - Okos. Mivel foglalkozol egyébként? - Firtatom, feltételezve, hogy habár magányos is, egy ideje már a városban él és talán tisztes munkája is akad ebből kifolyóan.
Kezdőlap
//
//
