Mivel az előző dalomnak vége eszembe jutott egy igen béna, de nagyon vicces szám...Ez talán feldobja a többieket...Mert ez az a tipus ami annyira rossz, hogy már csak szeretni lehet. -...Pam padam.....Az ablak!....Ooooh je!....Az ablak meghámozta a szeretetet! Igen meg!.......És az ajtó.....Oooh igen az ajtó!.....Annyira jól lakott veeeeeele...., hogy széttárta szárnyait......Bum bum bum...Jeeeeeeeh!-Jól esően felnevetek. Ez mindig felvidít! De ahogy megjelenik az a két lábon járó tuskó azonnal eltűnik a vidámság és csak a komorság marad. Remek.... -Oh bocsi nem tudom magam kikapcsolni....A gomb a hátam közepén van és nem érem el! Meg valami kód is kell...Szóval sajnálom! Pedig hidd el megtenném! Nekem sincs kedvem téged hallgatni!-Mégis milyen csodáról beszél? Az, hogy egy kis ész is szorul abba a nagy fejébe? Nah arra tényleg várhatok. Miből gondolják, hogy az az alagút bárhova is elvisz? De most komolyan? Az is lehet, hogy csak egy barlangba visz vagy egyszer csak zsákutca lesz...És különben is hogy látnak ott lent abban a vaksötétben? -Engem nyugodtan levághatsz...Vele szívesebben vagyok, mint veled! De van egy olyan érzésem, hogy egy hamar sajnos egyikünk sem szabadul meg a másiktól....Szóval inkább ne is szóljunk egymáshoz! Oké?-Akkor legalább ő sem lesz ideges meg én sem. Így mind a kettőnk jól jár. -Hééé! Azonnal tegyél le! Nem vagyok egy próbababa akit ide-oda cipekedhetsz!-Ahol tudom elkezdem püfölni! Ugye nem gondolta komolyan, hogy én ezt csak úgy hagyom neki!? -Én nyugodt vagyok, csak te pattogsz itt mint a bolond bolha! De azért finomabban is letehettél volna...Ha nem tudnád eléggé fáj minden porcikám...ha meg nem akarsz segíteni akkor jobb, ha nem is pakolgatsz ide-oda!-Tőlem aztán itt is hagyhatnak. Én megoldom egyedül is a gondot. És ismét eltűnnek. Remek! Tényleg nem értem miért gondolják azt, hogy jobb oda lemenni, mint az erdőben sétálni egyet. Ott legalább esélyünk van összefutni valami emberi lénnyel. De ott lent...Max csak csúszómászó férgekkel...Jah bocsi egy már tuti lent van. -Helló Shérí! Hát összefutottunk megen? A sors rendelte így? Így kell történnie? Meg van írva a csillagokban ez az antantkordiál? Remélem, hogy így van! Wáhháhááá! -Egyre hülyébbnek érzem magam....Igen ez a csokielvonási tünetek....Ha egy órán belül nem kapok csokit félek itt kő kövön nem marad! Mindenesetre egy széles vigyorral arcomon nézek fel a nőre, majd végig hallgatom őt. -De miért pont arra? Nem tudjuk mi van ott lent a vaksötétségen és a férgen kívül. Itt legalább még pár percig világos van és elindulhatunk valamerre....De tudom egyedül vagyok ti meg ketten...Szóval muszáj mennem...Én meg Masako!-A kezét elfogadom és kezet is rázok vele. Olyan jó, hogy rám senki sem hallgat, pedig ha végig gondolnák rájönnének, hogy nem is olyan nagy baromság az amit mondtam. Amy segítségével végül csak sikerül nagy nehezen nekem is lejutni abba a rohad ijesztő gödörbe. Sokkal nagyobb a sötétség, mint amilyenre gondoltam. Ez olyan igazi Vaksötétség...Semmi fényfoltot vagy árnyékot nem lehet lenni, csak a fekete semmit. Te jó ég! És a vakoknak mindennap ezt kell megélniük! Csodálom őket, hogy ők ezt ilyen jól bírják. -Mondjátok ti láttok egyáltalán valamit, vagy csak megyünk amerre tudunk és lesz ami lesz?-Bár gondolom a válasz az utóbbi lesz, hisz miért látnának többet, mint én? -Amy! Kérlek rúgj belém! Nem kell nagyon....Elég ha csak egy picit...És ha lehet a lábamba!.-Ha megteszi igaz felszisszenek, de utána elmosolyodom. -Nah így már sokkal jobb...Legalább most már érzem a lábam!-Kuncogok egy sort, majd válaszolok is a kérdésre. -Öhm lekéstem az utolsó buszt! Így gyalog indultam haza! Bevásároltam...És most a csokim ott szomorkodik az úton!....Mindjárt érted megyek Drága!-Az utolsó mondatot kicsit hangosabban mondom, mintha meghallaná és felfogná.... -És ti? Végre elmondanátok, hogy hogy sikerült lezuhanni?-
Nem néztem én le senkit sem, sőt kutyakajának se nevezném Ambert például. Ő dobta a labdát, hogy kölyök, én csak pattogtattam tovább. Mindenesetre már nem lovaltam bele magam felesleges szócsatákba, inkább azon dolgoztam, hogy mihamarabb kijussunk innen. Már arra se tettem megjegyzést, hogy a sérült lány, miképpen is reagálja le a mondandómat. Tőlem aztán úgy is kikapcsolódhat, hogy cipzárt húzunk a szájára. Pont nem fog meghatni. Én az ő javára is próbálok megoldásra jutni, szóval jobb, ha ezt is figyelembe vesszük. - Még mindig te beszélsz... - jegyeztem meg halkan, amint felállította a saját kis verzióját az esetre, azzal pedig már végképp nem foglalkoztam, hogy nem szimpatizál azzal, hogy cipelem, és közben még püföl is, mint valami rongybabát. Bocsájtsa meg az ég, hogy még egy darabban szeretném kivinni innen! A további monológra pedig már nem reagáltam, inkább levetettem magamat Amy után. Cipelem, de ne cipeljem... De ha már leteszem, finoman tegyem le! Mi vagyok én mazsorett bábu? Ám lent sem volt fényesebb a helyzet, és kezdtem már úgy érezni, hogy helyből itt hagyom őket, azt menjenek a fejük után, hol nem szarom le? - Jól van, Amber. Szerintem meg maradjunk annyiban, hogy ha kultúrbarbárt játszanék, akkor rohadtul durvább helyzet lenne. - kicsit már ingerült voltam, és voltaképpen kezdett elegem lenni belőle, hogy mind a kettőnek velem van baja. - De ment volna, ha nagyobb lenne a nyílás teteje és kisebb lenne a távolság, meg a szád. - vágtam rá egyszerűen, kicsit beljebb sétálva az üregbe, miután Amy kirepült a gödörből, ami képződött előttünk. Kicsit kezdtem magam furán érezni, és a fejem is ide-oda kapálózni kezdett. Még jó hogy látok... Ha nem látnék, lehet már kevésbé lennék magabiztos... Épp még egy lépést tettem volna, mikor már annyira el voltam merülve a sakkozásban, hogy a két lány érkezése váratlanul ért, pedig számítottam rá, hogy mindjárt itt lesznek. - Mi? Ti? Ja... Ti... - pördültem meg tengelyem körül, némileg zavartan. Jó, hát én se vagyok egy elcseszett kőszikla... - Nem hiszem, hogy ezt most azért kérdeznéd, mert olyan iszonyatos módon kíváncsi lennél rám... Sőt, azt sem hiszem el, hogy egyáltalán nem direkt csináltad ezt az egészet! - totál megkattantam, de valójában csak játszottam az agyamat... Inkább eljátszom a tudathasadásos, üldözési mániást, mintsem jó pofizzak velük a továbbiakban. Ha nem kell a társaságom, nem muszáj amúgy se velem tartani. - Szerintem nem érzed a lábad... Lehet már nincs is lábad! Most mi lesz? - adtam elő színpadiasan a figurát, igaz ebből csak Amber láthatott bármit is. Habár ő talán sejthette is, hogy csak megjátszom a fejemet, elvégre nem érezhette rajtam, hogy tényleg félnék... Dehogy féltem. - Megyünk? Iiinkább, menjetek ti előre! Én félek, oooh ti bátor nők! Vezessetek! De mi van ha bántani fogtok?! - Engedtem magam elé őket, érezzék csak milyen az, ha jelenleg ketten lennének... Persze némileg megspékeltem az elbarmolt hülyeségemmel. Nem kizárt, hogy totálkárosnak néznek... Amint befejezték a bájcsevejt és elindultunk, én valóban hagytam őket magam előtt kóricálni, az út amúgy is csak egy irányba vezetett. - Persze, szerintem meg te is direkt kerültél ide, és azt hitted, hogy majd... Jézus, te fel akartál minket falatni a csokiddal! És csak az az egy szerencsénk van, hogy elvesztetted! Háá... - már annyira élethű voltam, hogy majdnem közbe röhögtem. - Ja nem... Neeem is volt csokid! Vagy... még mindig nálad van mi? Amber.. szerintem, hátrálj... - valahol itt szakadt el a cérnám, és feltörtem irdatlan röhögésbe, majd hirtelen, mint akin a villám nyilai száguldottak volna át, moderáltam magam hűvös és távolságtartóvá. - Na haladjunk csajok... - tértem vissza önmagamhoz, egész aranyosan ejtve ki a szavakat, tovább lépdelve a vaksötétbe. Legalábbis a társaságunk számára vaksötétben. Egyéb kérdésekre nem reagáltam egyébiránt, hogy hogyan kerültünk ide, és hogy egyáltalán látunk-e. Ők jól elbeszélgetnek látszólag, szóval hajrá, boldogítsák egymást. - Én csak annyit mondok, hogy szerencsétlenül jártunk. - mormoltam el halkan a szavakat, amint melléjük érkeztem. - Megyek elől én. - ezúttal már halkan beszéltem, kissé talán unottan, és egyhangúan is. Viszont igazán jól döntöttem, mikor felajánlottam nekik, hogy visszamászok eléjük ugyanis a következő kanyarulatban, mintha valami mozgást vettem volna észre. Először azt hittem csak képzelődök, de már nem játszok hibbantat, szóval esélytelen... Aztán paff! A reakció idő hányadaként, reflexszerűen kaptam a lányok felé, a földre rántva őket. - Bassza meg... - felettünk a fal alább omlott, az előbbi mozgást ugyanis némi megmozduló réteg okozta, ami által egy-két gyökér darab szakad fel a gödrünkben, épp hogy pofán nem csapva mindhármunkat az imént. - Egy élmény lesz innen kijutni... - emelkedtem fel, leporolva a nyakamba zuhanó törmeléket. Aztán tovább indultam... Elvégre ettől még ránk szakadni nem fog a dolog, csak nem árt ha mi hamarabb kijutunk innen. ~ Egyébként, őslakos vagyok. Mindig is az voltam. ~ küldtem át gondolataimat Amynek, hogy a normálisabbik válaszomat is hallja, ha már egyszer érdeklődött, noha nem tartozott rá. - Meg vagytok lányok? - fordultam meg feléjük, hátramenetben lépkedve, ellenőrizve, hogy minden rendben van-e. - Te ömmm... Téged nem tudom hogy hívnak. Neked fáj valamid? - kérdeztem, egész kedvesen, érdeklődőn. Nem örülnék neki, ha idő közben tovább törne bármije is...
// Váltóláz: "Legyen üldözési mániás és ne higgyen el semmit abból, amit a játékostársa mondd neki." //
A lány csacsogására csak pár elgyötört „aham” volt a válaszom. Hagyjuk már egymást békén az elméletekkel, meg a hű de nagyon nagy kaliberű megállapításokkal. Én sem vagyok okosabb a helyzethez, de legalább alkalmazkodom. Ha egy föld alatti sötét, büdös vájatban megyünk tovább, akkor ott. És pont. - Nem látunk, miért kéne? A vakond se sokat lát, mégis mindig kikecmereg – mosolyintottam el magam, de aztán le is lohadt a vigyor gyorsan, mert leesett, hogy úgysem látja. Egy előnye már van a vaksötétnek. Pazar. - Dehogy rúgok beléd – vontam meg a vállam hitetlenkedve. Meg van zakkanva? Így is van törött csontja, és még kell pluszban egy lila folt is? A csoki elvonási tüneteket fájdalommal kell kompenzálni, vagy mi van? – Kérd meg Olent, és nem lesz lábad – tanácsoltam neki vigyorogva. Mindketten megkattantak. Erre nem volt jobb szó; az egyik a csokiját követeli, mi több, még beszél is hozzá, a másik meg úgy viselkedik mint egy kisiskolás hiperaktív kölyök. Már csak rácsok kellenének, meg egy fehér ruhás nővér aki ide oda futkos a nyugtatókkal, és teljes lenne a képlet. Olen baromságairól eleinte inkább nem is reagáltam. Basszus, ez a fickó totál kattant, de egyértelműen tetszik a hozzáállása. Inkább, mint hogy búvalbaszott fejet vágva baktasson előttünk. Azt viszont már nem tudtam szó nélkül hagyni, mikor újra a földön kötöttünk ki. - Ezt befejezhetnéd - morrantam rá, miközben Masako felé fordultam. - Egyben vagy? - kérdeztem aggodalommal fűszerezve, majd újra Olenre sandítottam. - Hányszor akarsz még ledönteni a lábamról? - kérdeztem sunyi mosollyal az arcomon, majd talpra kecmeregtem, és Masako felé nyújtottam a mancsomat. Aztán jött a gondolat, és fintorba torzult az arcom. - Nem igaz, hogy ezt nem lehetett volna közölni normálisan. A francba a gondolatátvitellel meg a többi szarsággal. Szerinted leesne bárkinek is bármi ezekből a szavakból? - Alig volt suttogásnál hangosabb, de akinek szólt az tuti meghallotta. Ha meg a lány is, akkor ez van. Sanszos, hogy nem esik le neki, hiszen emberből van, nah. - Egyébként meg sejtettem. Csak érdekelt. Masako kérdésére elhúztam a számat. - Bekrepált a fékem, és mivel nem tudok vezetni - ez célzás volt, vedd is annak - és dudálni luxus - szintén célzás, csak másik irányba -, így kiugrottam, egyenesen a paranoiás barátunkra. A többit ismered, akkor pottyantál be. Nem tudom hány perce kóvályoghattunk, de megfordult a fejemben, hogy jobb lenne inkább visszafordulni. Épp kezdeményezni akartam az ötletet, mikor távolabb apró fénynyaláb szűrődött be. - Ha ott ki tudunk jutni, akkor hajrá - javasoltam a távolba mutatva, és beelőztem Olent, mert már nagyon mehetnékem volt. Még jó pár perc volt, de ahogy odaértünk a fényforrás alá, felpillantottam. Összegezve: kurva magasan volt, és a föld pereme sem tűnt túl stabilnak, szerintem bármikor beomolhatott volna, ha valami súly nehezedik rá. De legalább már láttam növényeket, vagyis lehetséges, hogy nem egy újabb sziklás, hasadékos semmibe érkezünk vissza. - Ide biztos nem fogsz felhajítani - csóváltam meg a fejemet, még mielőtt kipattant volna Olen fejéből az újabb zseniális ötlet. A rongybabasággal szeretnék felhagyni egy időre, köszönöm. Na meg, ha minket még ki tudna dobni innen, ő mégis hogy jutna ki? Nagyon pro reflexe van az tuti, de ide az most kevés. - Látod azt a gallyat? - mutattam fel, és megragadtam Olen karját, ha hagyta még arrébb is húztam, mert az ő szemszögéből nem biztos, hogy észlelhető. - Kéne egy kötél. Vagy valami ami használható kötélként. Körbe forgolódtam. Bármi jó lenne. Egy vaskos gyökér is megtenné, most már mindegy. Kezdek lassan én is bekattanni, csak jussunk már ki innen, könyörgöm. - Vetkőzz - pördültem szembe Olennel, fülig érő vigyorral. - Kell valami ami funkcionálhat kötélként.
-Lehet, hogy nem lát sokat, de a füle jó és ott vannak azok a bajuszok! Szóval a természet tudja a maga dolgát. Nekünk meg nem kéne most itt lennünk!-De hiába is beszélek én bármit is. Egyik fülükön be a másikon ki. Nem is erőltetem magam. A srác bekattantsa meglep. Őt meg mi lelete? Agyára ment a sötétség. Bár eddig nem gondoltam róla, hogy agya is van...Talán azért hat így rá, mert túl pici. Magamban egy jót röhögök rajta, majd Amy mellett én is elindulok úgy ahogy. -Dehogy kérem meg őt! Szerintem, ő legszívesebbe a fejemet rúgná le!-Elmosolyodom bár tudom ők úgy sem látják, de hát ez reflex. Az omlás miatt ismét a földön landolunk. Remek! Még egy ilyen húzás és tényleg nem fogok tudni többé felállni. -Nos valamilyen szinten még igen...De azt hiszem az orvosoknak sok munkájuk lesz. Legalább nem fognak unatkozni!-Továbbra is fáj minden porcikám, de próbálok nem foglalkozni ezzel, hisz annak nincs semmi értelme, hogy most itt elkezdjek hisztizni. Majd ha végre bekerülök a kórházba akkor mindent kiadok magamból! -Oh értem. Szóval a kocsi volt a hibás.-Bár akkor sem értem, hogy hogy kerültek ide. De igaz ilyen helyzetekben általában az ember előbb cselekszik, mint hogy végiggondolja, ami mondhatni már tök normális. És végül is túlélték, bár azt sem értem, hogy nekik miért nem tört el egy csontjuk sem. Fény az alagút végén! És mi arra akarunk menni? Biztos, hogy ez jó ötlet? Az emberek mindig azt mondják, hogy ne menj a fény felé. De csendben maradok és csak megyek utánuk, vagy legalább is úgy gondolom, hogy utánuk. Aztán ki tudja lehet, hogy időközben eltévedek. -De ha van is kötelünk mit csinálunk vele? Indiana Jones ügyességgel feldobjátok a gallyra ami persze elsőre nem fog menni, de másodszorra igen és a gally meg is tart minket, így mindenki kijut. Az ilyen csak a filmekben van. Miből gondolod, hogy az a gally elbír minket?....Vagy megosztanád velünk kérlek az egész terved?-Kezdek fázni, már a bőröm is libabőrös lett. Remek, ez tényleg hiányzott. -Ha lehet siessünk, mert itt fagyok meg!-És ha elértem volna a buszt most otthon lennék a jó meleg ágyikómban és enném a fincsi kis csokimat. HAZA AKAROK MENNI!
Érdekes feltevések zajlanak le közöttük, de inkább nem is méltattam reagálással. Ha bántani akarnám bármelyiket is, már rég megtettem volna. Vagy ez kimaradt a női logikából? Mindegy is, gondolnak, amit akarnak. És akkor még tőlem várják el, hogy normális legyek velük, mikor ők ugrálgatnak az idegrendszerem határán a sok hülye, elbarmolt faszságukkal. Ahogy a gyökerek felszakadtak, igyekeztem minél hamarabb megmenteni a fejüket a hirtelen csapódástól, ám ahogy a földre borultunk, és alább hagyott az omladozás, ismét kaptam az ívet. Noha, ez kivételesen normálisabb volt, ha a mosolyt figyelembe veszem. Ennyit még láttam, a másik lánynak meg nem kellett tudnia, hogy ez így van. - Sehányszor. Én kérek elnézést, hogy próbáltam megvédeni a nyakatokon lévő tököt! Máskor ígérem hagyom, hagy verje le egy rohadt nagy gyökér! - szóltam kelletlenül, némi fintort vágva, majd elfordultam tőlük. Ha normális vagyok az a baj, ha bunkó az a baj. Ki érti ezeket... Ám amikor Amber eldurran, noha alig hallhatóan, ahhoz akad némi szavam nekem is. - Te ide figyeljél már... Örüljél neki, hogy válaszoltam! Most már vegyél vissza az arcodból te is. - suttogtam én magam is, kissé reszelősen, érezhetően megindítva ereimben a vérkeringést, mely sűrű, zúduló folyamként csapódott falainak. Aztán elcsendültem, míg tartott a kiselőadás, miként is kerültünk ide. Az iróniát már fel se vettem, csak ballagtam tovább a vaksötétbe. Illetve, ami a lánynak az volt. Már nem is néztem előre, nem is érdekelt az egész helyzet, mikor Amber észrevett valamit, és sebes léptekkel megindult. Elengedtem magam mellett, hagy rohanjon, én ráérek. Végül nem sokkal utána oda is értem, felpillantva a magasba, noha innen nem láttam egészen jól. - Nem is akarlak feldobni. - vágtam egy fancsali képet, vállat vonva, mikor megragadta a karomat és arrébb húzott. Kivételesen hagytam is neki, hogy taszigáljon, ha ennyire fontos megnéznem azt a kicseszett ágat. A kötél ötletén elkerekednek szemeim, majd szemöldököm a homlokomra vándorol. - Persze, hoztam kettő kötelet is a farzsebembe, sőt morzsákat is potyogtattam el, hátha visszafordulnánk. - mert amúgy hatszáz fele ágazik ám a visszafele út! Brhhh... - Sokat tévézel. - vetem oda keserédes hangon a másik lánynak az Indiana Jonesos beszólásra. Ám tovább nem folytathatom, mert ekkor már Amber vetkőzésre int. Hogy mivan?!? Összeráncolt szemöldökkel, és homlokkal meredtem rá, amolyan "te nem vagy jól összelegózva" képet vágva. - Hagyjad már magadat. Nem tudod úgy összecsomózni a ruhákat, hogy ne csússzanak szét. Vagy kis cserkész voltál? - engedtem el egy gúnyos félmosolyt, majd nagyobbat sóhajtva átfordultam a másik lányhoz, letépve magamról a kabátomat. - Tessék. - nyújtottam át egyszerűen a ruhadarabot, hogy ne fázzon, ha már ennyire fagyhalál közelében jár. Végül visszapillantottam Amyre, alulról emelve fel tekintetemet, oldalasan követve íriszeit. - Szerintem pedig ezt fogjuk csinálni. - nem érdekelt mit szól, vagy mit nem. Kezdtem unni ezt a szarságot, és ki akartam jutni. Megvártam míg a lány felvette a kabátomat, amennyiben igényelte, majd elé léptem, és precíz pontossággal ráütöttem egyet a tarkója feletti részre. Egyrészt mert így nem feltétlen érzékeli a gyorsaságot tekintve, hogy én voltam, másrészt pedig azon a ponton biztos az ájulás. Igyekeztem olyan mértékben elengedni az erőmet, hogy kárt ne okozzak, viszont kómásan essen össze a földre. Illetve majdnem oda. Amint hullani kezdett karommal elkaptam és finoman a talajra engedtem a testét. Töredéknyi pillanat volt csupán, egy elsuhanó lélegzetvétel, amint vissza is fordultam Amber felé. - Menj hátrább, és húzd magaddal a lányt is. Hogy is hívják? - nem parancs volt, de nyomatékosan utasítottam ezúttal. Majd, amint elhátráltak, úgy pillanatok alatt megváltam ruháimtól, hogy azonnal átalakulásba kezdjek. ~ Fogd meg a cuccaimat. ~ már csak gondolatban közöltem a dolgokat, mert az alakváltás beindult. Nem, nem piszlicsáré kis farkasba nyomattam a dolgot. A rendes vérfarkas alakot kezdtem felvenni. Testem lendületesen indult nyúlásnak, amint azt sűrű sötét szőrzet ölelte körbe, valamint állkapcsom, karjaim, és karmaim is egyaránt meghosszabbodtak. Ahogy nőttem, úgy törtem fel a kb négy-öt méter magas lyuk egy bizonyos részét, míg nem elértem a teljes magasságomat. Felágaskodtam, így a három métert is karcoltam, mely során még feljebb szaggattam a földet magunk felett. A törmelékek alázuhantak, mintha csak sáreső hullana, de szerencsére nem véletlen kértem meg Amy-t hogy húzódjanak el. Végül egyet fordultam, így tágítva a járatot magam körül, lepillantva a lányokra. ~ Kapaszkodj belém, közben pedig szorítsd magadhoz a kis csajt. ~ azzal terebélyes mancsomat leengedtem, hogy rátudjon aggatódni, és ha ez megtörtént úgy felemeltem őket a földről óvatosan. Másik karom a vájat szélébe mart, így rántva magunkon egyet emelkedve feljebb, hogy amint kitudtam nyúlni a gödörből, le is tegyem őket az avarba. ~ Arrébb... szólj, ha mehetek. ~ közöltem egyszerűen, és amint jelet kaptam az indulásra, úgy kirántottam magamat a lyukból. A táj erdősen vonaglott át körülöttünk, de ezúttal már nem szakadékba érkeztünk, csupán egy meredekebb völgybe. Ez innen már gyaloggalopp. Újra Amber felé nyújtottam a kezem, hogy a ruháimat elkérve, sietve alakuljak vissza, majd azokat magamra pakolászva léptem újból feléjük. - Jól van? Nem akartam szegényt leütni, de most már nem volt más választás... - vontam oldalra a számat, tényleg érdeklődön, és némileg már aggódon kérdeztem, amint lepillantottam a lányra. - Be kell vinnünk egy kórházba, ha felértünk. - tettem hozzá egész kedvesen, majd íriszeimet Amyébe fontam. - Veled minden oké? - sóhajtottam egyet, majd körbefürkésztem a területet. Már csak el kell indulnunk egy felfele kanyarodó ösvény félén. Ami ugyan még mindig veszélyes, de már kitudunk innen szabadulni...
Masakonak nem jött be az ötletem... Hogy oda ne rohanjak. Groteszk mosollyal az arcomon hallgattam az okfejtését, és közben azon agyaltam, hogy egyesével kéne kitépni a haját, vagy úgy egybe az egészet. - Édes szívem. Ez csak egy ötlet volt, de ha te tudsz jobbat, akkor örömmel hallgatlak, viszont ha nem, akkor jobban tennéd, ha befognád, és hallgatnál a nagyokra - mondtam túljátszott jókedvvel. - Vagy küldj virtuális jeleket a csokidnak, hogy küldjön már le értünk valakit, különben még valamelyikünk meg találja ölni a másikat - gesztikuláltam egyre nagyobb beleéléssel. - A szerencsétlen csokid meg kínok kínját fogja átélni, mikor szétolvad a napon. Hú, várj, már hallom is a segélykiáltásait - kaptam hirtelen a szám elé, majd hirtelen elnevettem magam, majd kérdőn fordultam Olen felé, mikor átnyújtotta a kabátját. Ami ezután történt, arra hirtelen csak egy nyúzott nyögés tudott feltörni a torkomból. Ha nem az előbb pattant volna el valami a fejemben, akkor minimum pofán vágtam volna ezért Olent, de így még hálás is voltam a gesztusért. - Kösz, hogy megtetted helyettem - vigyorodtam el, majd a biztonság kedvéért azért ellenőriztem a lány pulzusát. Hanyagul elkaptam a fickó ruháit, majd jólnevelt kisfarkas módjára tettem amit mondott; arrébb ráncigáltam az eszméletlen mangánkat. Miközben átváltozott figyelemmel kísértem a kiscsajt, mert ha véletlen magához tér, és ezt meglátja, akkor rögtön agyvérzést kap. Bár ha azt vesszük, akkor ez nekünk nem is annyira rossz. Újabb parancs, újabb engedelmes mozdulatsor. Felemeltem a lányt, és odavonszoltam magunkat a nagy csúnya farkashoz. - Ha leejtem a te hibád lesz - cikázott fel egy kósza vigyor az arcomra, majd amilyen erősen csak tudtam magamhoz szorítottam a csajt, meg Olen ruháit, ezután belekapaszkodtam a farkasba. - Hajrá - motyogtam, majd pár pillanat múlva már kint is voltunk. Elengedtem a lányt és feltápászkodtam, miközben odahajítottam a srácnak a gönceit. - Pazarul van - pillantottam le a lányra. Akkora ütést azért nem kapott, hogy túl sokáig csipkerózsikát játszon, úgyhogy nem túlzottan aggódtam érte. A kórház viszont nem rossz ötlet. - Ha felérünk attól még kocsink nincs.. Vagy igen? - vontam fel a szemöldököm Olenre pillantva. - Megállítunk valakit, aki hív neki mentőt, aztán mehet mindenki a dolgára - összegeztem a terveimet, mert most már végképp elfogyott a türelmem. Oda a kocsim basszus. Pénzem semmi, munkám szintén, falkám sincs, és lassan az agysejtjeimnek is csak messziről integethetek. - Ébreszd fel a királylányt, vagy cipeld fel, én nem fogom - vontam meg a vállam makacsul, a hiszti határvonalán egyensúlyozva, majd megindultam egy kevésbé meredeknek tűnő ösvényféleségen.
//Bocs, hogy most írok.. Na meg a minőségért is //
Amber gúnyos szavai feldühítenek, de inkább nem mondok már rájuk semmit. Nincs kedvem, sem erőm elkezdeni most ezen vitatkozni, mint a tüzes macskák. Nah meg okos enged szamár szenved. Ha ettől jobb neki akkor mondja csak. -Köszönöm!-Nézek a srácra hálásan, majd fel is veszem a kabátot. Így már sokkal jobban érzem magam. Nem tehetek róla, hogy ilyen fázós vagyok. Bár igaz miért egy ilyen hideg helyet választottam? Ám sokáig nem élvezhetem ezt a kellemes meleget, mert azonnal le is ütnek. Nah ez hiányzott nekem. Ha ennyire idegesítettem őket jelezhették volna már, hogy már legszívesebben leütnének. De mindegy is most már. Bár annak igazán örülhetek, hogy nem hagynak itt megrohadni. Valahogy azért majd kifejezem a hálámat. Mondjuk tervezek nekik egy-egy ruhát, ha szeretik. Az egész átváltozásból meg ugrabugrálásból nem érzek meg semmit. Csak a vak sötétséget és a némaságot érzékelem. Talán jobb is így, bár a fejem sajogni fog rendesen.
A percek gyorsan peregtek, és már baromira untam ezt az egész tökölést, így amikor végre öntörvényűségem végett kijutottunk, valahogy már jobb kedvem is lett. Noha, még előttünk állt egy meredek hegyoldal, de ez már édes kevés, ha azt nézem, honnan jöttünk ki. - Remek. Akkor mindenki jól van, fél siker. - vontam vállat egyszerűen. Pillantásom felsiklott a fák között, bemérve mennyit is kell még felfele araszolni. Nemvolt kedvemre való, de az eddigiek sem, szóval hanyatt nem fogom ezért vágni magam, egy "lányos hisztiroham" közepette. - Nincs. De ja, majd leállítunk egy barmot, aztán az hív neki mentőt. Vagy elviszi. Vagy bánom én mit csinál vele... - ráztam meg fejemet kissé unottan, amint a lány háta alá nyúlva megemeltem. Egyik kezemmel még meg is piszkálgattam, hátha magához tér, miközben elindultam Amber után felfelé az ösvényen. - Igazán felkelhetnél... - ráztam meg párszor, hátha sikerrel járok. Nem vagyok sem hordár, sem jó kedvű ahhoz, hogy cipelgessem. Habár, lehet nem nagyon tud majd a lábain közlekedni... Ez pedig még inkább a kedvemet szegte, de hát nem fogok belehalni. - Amber... fordulj inkább arra... Mintha ott jobb lenne az út. - böktem a fejemmel balrább, ahol kissé tisztábbnak tűnt a talaj, és kevesebb fa kapaszkodott egymásba. - Csak nekem nehogy találj még egy szakadékot, mert isten bizony fejbe lövöm magam... - nevettem fel halkan, miközben igyekeztem mihamarabb felérni. Nem lesz rövid menet, elég mélyre pottyantunk, de legalább már van esély kijutni. Talán fél távnál tartottunk egy jó húsz perces botorkálást követően, mikor megtorpantam. - Állj meg... - idegen szagok keveredtek a levegőbe, és olybá' tűnt elég közel van. Ha jól érzem... medve lesz. Ezt pedig a hasonszőrű társamnak is éreznie kellett... - Khm... gyere vissza, és kerüljük ki. Most nincs kedvem még ehhez is... - az izmaim megfeszültek, ahogy pillantásom Amyre siklott. Nem lenne nehéz préda, de nem vagyunk egyedül. Ember jelenlétébe pedig igazán nem kéne mackóra vadászni... Reméljük ő is békés kedvében van...
// Bocsi, hogy csak most írok, és hogy ilyen röviden... :/ Meg, hogy még bonyolítom az életünket is //
A sötétszínű Bentley olyan könnyedén siklott végig az úton, mint az álom. Imádtam vezetni az új szerzeményemet, amiről mi sem árulkodott jobban, mint az arcomon pihenő mosoly. Ujjaim doboltak a kormányon a harsogó zene ütemére, és most végre igazán úgy érezhettem, hogy elengedhetem magamat. Nem volt itt senki, aki előtt tartanom kellett volna magamat, és ez a tény mindig jobb kedvre derített, mindegy, hogy milyen alkalomról beszélünk éppen. Dúdoló hangom betöltötte a teret, míg időnként a kerekek megcsúsztak egy-egy jegesebb szakaszon. Az a helyzet, hogy igazán nem volt semmi kedvem ahhoz, hogy útra keljek a mai napon, de első az üzlet, és az North Pole kicsiny városába szólított engem, akaratom ellenére is. Miután összeszedtem minden akaraterőmet, sebesen indultam útnak, és el is végeztem azt, amiért odamentem. Beszéltem az illetővel, akivel oda beszéltük meg a találkahelyet, aztán elváltunk egymástól, mintha mi sem történt volna. Afféle magánnyomozónak mondanám, csak farkas kiadásban. Azért fogadtam fel, hogy utánanézzen, Sam merre jár jelenleg. Igaz, hogy beletelt néhány hétbe, de végül nem kellett csalódnom, csak rátalált arra a szemétre. Talán valójában ez bújt meg indokként a remek hangulatom mögött, és nem az, hogy egyedül voltam a kocsiban. Erre a külső segítségre egyébként azért volt szükségem, hogy finoman vizsgálódhassak a továbbiakban is. Nem akartam, hogy a Fairbanksben élő farkasok tudomására jusson, hogy miért vagyok itt valójában ismét. Azt akartam, hogy gondolják, amihez éppen kedvük van, találgassanak csak nyugodtan, míg helyettem nyomoz más. Talán túl feltűnővé vált volna egy idő után a szaglászásom, és ezt a hibát nem akartam elkövetni. Pont most, mikor elérhető távolságba került tőlem a cél, semmiképpen sem kockáztathattam meg ilyesmit. Nem mintha egyébként arra gyanakodtam volna, hogy bárki is az utamat állhatná, de jobb óvatosnak lenni, főleg egy ilyen kényes ügyben, nem igaz? Vonásaimról immár gondterheltség rítt le, és a zenét is lentebb halkítottam. Azt reméltem, hogy hamarosan már visszaérek a városba, és akkor hazafelé vehetem az irányt. Úgy saccoltam, hogy a fákkal borított rész után már ott van Fairbanks, és nekem más dolgom sem lesz mára, minthogy lepihenjek a kanapéra, és nézzek valami régi filmet. Azokat úgyis annyira szerettem, bár isten tudja, hogy mit találtam bennük olyan szórakoztatónak. Nem is nagyon törtem rajta a fejemet tovább, mert egy aprócska kellemetlenségnek valahogy sikerült elterelnie a figyelmemet. Hatalmas durranás hangja szakította félbe a gondolatmenetemet, aztán a kocsi kicsit kisiklott, és ahogy levettem a lábamat a pedálról, engedelmesen lassulni is kezdett. Ugyan korábban még sohasem jártam hasonlóképpen, mégsem telt sok időbe, mire rájöttem, hogy defektet sikerült kapnom. Ha azt mondom, hogy mérges lettem, akkor szerintem még finoman is fogalmazok. Legszívesebben szétvertem volna valamit, de a kocsit túlságosan sajnáltam volna összetörni, éppen elég volt, hogy kereket kellett cserélnem. Tudtam én, hogy menni fog, efelől kétségeim sem voltak, ugyanakkor, mint már említettem, még nem kellett ilyesmit csinálnom soha. Csak a tévében láttam, hogyan kell, és az egyáltalán nem tűnt nehéznek, de volt egy sanda gyanúm, hogy sokkal összetettebb feladatnak nézte elébe. Végül kelletlenül szálltam ki a járműből miután leállítottam, és az úton szétnézve meg kellett állapítanom, hogy sehol egy lélek. Ez nem tűnt túlzottan biztatónak, de csak megvontam a vállamat, és kissé dühösen megközelítettem a csomagtartót, hogy előbányásszam a pótkereket, meg a cseréhez szükséges szerszámokat. Olyat, mint például az emelő. Azért ennyit én is tudtam ám, csak az okozott gondot, hogy meg is találjam a kis szerkezetet. Sosem volt még hasonló a kezemben, hogy őszinte legyek. Félig behajoltam, és kotorászni kezdtem az alsó rekeszben, hátha meglelem. Legalább a pótkerék az már megvolt, de valahogy nem akaródzott a fehér felsőmhöz nyomódva kiemelni. Nos, igen, a kabátomat egyébként sikeresen bent felejtettem az anyósülésen. Tudom, tudom, már én is gratuláltam magamnak gondolatban…
Alig vártam, hogy ismét motorra ülhessek és száguldozzak, ha már alapvetően nem éltem veszélyes életet, de ezt megengedtem magamnak. Nem voltam az a tipikus vad külsejű motoros bige, az biztos, de talán épp ezt élveztem benne a legjobban. Annyira nem vallott rám… Így belegondolva, Rayt biztos kiverné a víz, hogy mivel száguldozom az országúton, főleg, hogy még néhol jeges is volt. Néha nekem is kellett egy kis adrenalin, most pedig már forrt a vérem, oda meg vissza voltam attól, ahogy az országúton száguldozom csak úgy, mindenféle ok nélkül. Hiába, nekem is kellett valami agylövés. Ma tök szabad volt a napom, de mivel nem hallottam Ray felől azóta, úgy döntöttem, nem keresem még meg a szállodában, valószínűleg nem nyílt alkalma arra, hogy beszéljen az Alfájával, nem akartam én semmit sürgetni. Biztos voltam benne, hogy meg fogja tenni, aztán majd kiderül, mit mond rá a Castor nevezetű hím. Egyelőre egész jól elvoltam magányosként, bár azt, amiért idejöttem, nagyjából megoldottam. Már csak a hogyan tovább volt kérdéses, de szerencsére majdhogynem végtelen türelemmel áldott meg az ég, úgyhogy még nem óhajtottam sürgetni semmit és senkit. A kivárás nem mindig volt jó taktika, de most ez tűnt a legésszerűbbnek. Vörös és fekete Yamahám engedelmesen simult az útra, könnyedén feküdt fel a kanyarokra, és meg sem csúszott sehol, iszonyatosan élveztem. Ilyenkor könnyűnek éreztem magam, és végtelenül szabadnak, mintha a világon semmi rossz nem is történhetne. Jó, általában így gondoltam, de ilyenkor valahogy még könnyebb volt eljutni idáig. A hideg széltől a protektoros ruházatom védett, mi tetőtől-talpig bőrből volt, s színben passzolt a motoréhoz. Néha még én is figyelek a részletekre, bár a divat többnyire nem érdekelt. A bukósisakom is vörös volt, mindenből a lehető legtökéletesebb minőség, kicsit maximalista voltam, de hát mégiscsak hatalmasat lehet esni egy motorral. Az más tészta, hogy éppenséggel vérfarkas volnék, de ugyebár ezt az emberek nem tudják, felettébb gyanús lenne egy olyan törékeny nőszemély, mint én valami minimál felszerelésben. Egyébként meg, én mindent komolyan vettem, amibe belekezdtem, úgyhogy magától értetődően ilyen volt a motorozás is. Már hazafelé tartottam, lévén tervben volt egy este mozi és egy finom vacsi az egyik kolléganőmmel mára, miután lehetséges, hogy elmegyünk táncolni is egyet. Eszemben sem volt otthon ülni, és csak várakozni, míg Ray nem jelentkezik, az nem vallott volna rám, igyekeztem minél inkább bekerülni a vérkeringésbe a kórházban, így nem is utasítottam el egyetlen lehetőséget sem erre. Jó persze, a randizási vágyra utaló dolgokra nemet mondtam, egyszerűen el se tudtam volna képzelni, hogy egy halandót veszélybe sodorja önmagam miatt, főként most, hogy abban a városban élek, ahol apám is. Jobb nem ütőkártyákat adni a kezébe. Egyébként is, engem csak egy pasi érdekelt. Nem volt túl messze Fairbanks, mikor megláttam a Bentleyt az úton, láthatóan nem jókedvéből állt meg vele a sofőr. Kicsit ugyan meglepődtem, mikor észrevettem, hogy az illető nő, de végül is, részemről sem magától értetődő, hogy motorra közlekedek. Lassítottam, majd megálltam mögötte, kitámasztottam a Yamahámat,aztán leszálltam, gyorsan kiszabadítva búrámat a sisakból, amit végül rápakoltam a járgányomra. - Üdv! Szükséged van esetleg egy kis segítségre? Kérdeztem mosolyogva, miközben igyekeztem a sisak alatt összekócolódott tincseimet némileg megzabolázni. Elég esélytelen vállalkozásnak tűnt… Többször cseréltem már kereket, a motoromat is én szoktam megbütykölni, nem fizetek olyasmiért, amit magam is meg tudok tanulni. Az Ausztráliában töltött évek során nagyon sok mindent szedtem magamra, sokszor inkább férfias munkákat végezve, hogy nézzenek is valakinek, most már szerencsére nem kényszerülök ilyesmire. Ami meg a tegezést illet… nos, nem igazán szívleltem a magázódást, számomra túlságosan körülményes és személytelen volt, persze, ha észrevettem, hogy nem vevő rá a másik fél, nem erőltettem, majd kiderül. A pajzsom pillanatok alatt siklott a helyére, amikor rájöttem, hogy ő is farkas, bár alapvetően bizalommal fordultam mindenki felé, de azt szerintem egyik fajtársam sem szerette, hogy nyitott könyvek vagyunk egymás számára a pajzsunk nélkül. Tök jogos volt amúgy, az érzéseink legyenek csak a mieink, másnak egyáltalán nincs köze hozzájuk. Közelebb léptem, lassan, nehogy támadásnak tekintse, bár belőlem ilyesmit nehéz volt kinézni, de ki tudja, milyen jellem a másik nőstény.
Esküszöm, ha innen erről a rohadt útról kikerülök valamikor, akkor meg fogom tanulni, hogyan kell kereket cserélni. Az az igazság, hogy én mindig mással csináltattam ezt meg. Nem riadok ám vissza a piszkos munkától, félreértés ne essék! Egyszerűen csak ez az én olvasatomban nem annak számít, hanem valami annál is rosszabbnak. A piszkos munka az, ha vért kell ontani, eltakarítani, és ennek bármilyen variációi. Egy kerékcsere azonban nevetséges módon meghaladta a képességeimet. Jobban mondva csak nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá. Valahol távolról azért a gondolkodás közepette is hallottam a közeledő motor hangját, de különösebben nem keltette fel az érdeklődésemet. Egyrészt azért nem, mert a mai világban úgysem állna meg senki azért, hogy segítő kezet nyújtson nekem, másrészt pedig nem tudtam, hogy az illető farkas. Ha ezen információnak birtokában lettem volna, akkor valószínűleg már csak ezért is sikerül magára vonnia a figyelmemet. Valahogy a magamfajta mindig is jobban érdekelt, mint az egyszerű emberek. Őket vagy csupán eszközöknek tekintettem mióta csak az eszemet tudom, vagy még annak sem. Valami annál is alantasabbnak… Közben teljesen behajoltam a csomagtartóba, és megpróbáltam kibányászni valahonnan azt a bizonyos emelőt, meg a pótkereket sem ártott volna kiszedni. Kis híján előre is fejeltem, amikor érzékeltem, hogy már nagyon közel van hozzám az illető, és már az sem okozott gondot, hogy felismerjem a jellegzetes szagot. Fintorogtam egyet, és ahogyan fel akartam állni, sikerült bevernem a csomagtartóba a fejemet. Vannak olyan embereket, akik nagyon szerencsétlenek, ez igaz. Én azonban nem tartoztam közéjük, hiába csalt most a látszat. Pajzsomat azon nyomban felhúztam, méghozzá majdnem teljesen. Nem kellett csak úgy egyből kitárulkozni az idegen előtt, hiszen még azt sem tudtam, hogy kivel állok szemben. Legalábbis néhány percig még nem tudtam, ám a hamarosan felharsanó női hang már elég árulkodó volt. Míg ő megközelített engem, addig én is kiszabadítottam magamat a kocsim fogságából, hogy megnézhessem magamnak jobban a jövevényt. - Jó estét! – köszöntem oda a vörös hajú nőnek, miután néhány pillantással már sikerült is végigmérnem őt. Azt ugyan még nem tudtam eldönteni, hogy a kedves mosoly csupán megjátszás, vagy komoly, de azt hiszem, hogy volt még időm rájönni. Főleg, hogy felajánlotta a segítségét. Ugyan nem túl sűrűn fordul elő, hogy nekem rá kelljen szorulnom másokra, most azonban mégis úgy állt a helyzet, hogy kénytelen voltam beadni a derekamat. Egyelőre még nem tudtam, hogyan is álljak hozzá a jótét lélekhez, úgyhogy adtam magamnak némi gondolkodási időt. - Ennyire látszik? – kérdeztem tőle egyelőre még szenvtelenül, végül azonban mégis megjelent egy finomabb mosoly a szám szegletébe. – Ha profi vagy a kerékcserében, akkor mindenképpen szükségem lenne rá… - ismertem el végül. – Igazság szerint szeretem azt gondolni, hogy elég jól feltalálom magam a legtöbb esetben, ennek ellenére az ilyesmit mindig olyanokra bízom, akik értenek is hozzá, és nem csak hozzám hasonlóan ügyeskednének – beharaptam az alsó ajkamat, úgy pislogtam a hölgyeményre, a tekintetemben tükröződő érdeklődés pedig egy cseppet sem lanyhult.
Nehezemre esett nem elkuncogni magam, mikor a csomagtartó ajtajába beverte a fejét, még szerencse, hogy amúgy is mosolyogtam, így nem volt túl feltűnő, hogy tulajdonképpen szórakoztat a dolog. A méricskélés persze a részemről sem maradt el, de csupán egy futó pillantás volt, nem óhajtottam tapintatlanul viselkedni, sem azt a látszatot kelteni, hogy túlságosan érdekel ő maga, az gyanakvásra adhatott volna okot. A mi világunkban a legtöbben hajlamosak mindenkiben a veszélyforrást látni, mi tagadás, néha jól is teszik, én szeretem inkább a szebbik oldaláról megközelíteni a dolgokat, még ha így sokszor esem is pofára. - Talán a fehér blúz tehet róla. Feleltem töretlen mosollyal, nem akartam olyasmit mondani, hogy nem nézem ki belőle, hogy képes kicserélni a kereket, hisz nem lett volna igaz. Elég sok mindent meg tudunk csinálni, ha akarjuk, csupán az a kérdés, hogy meddig is tart majd a dolog. Meg egyébként is, az elegancia azt sugallta, hogy üzleti ügy miatt ült autóba, azt meg nem tudhatom, hogy jön vagy megy, és mennyire fontos a tiszta ruházat. Engem többnyire nem érdekel, mennyire lesz koszos, amit viselek, egy olyan nőnek ne legyenek ilyen téren igényei, akit olykor-olykor megajándékoz gyomra tartalmával egy-egy gyerek. Az igazság azonban az volt, hogy nehezemre esett bárki mellett csak úgy elmenni, ha bajba került, maximum elzavarnak, hogy majd megoldják… Némileg megnyugtatott, hogy elmosolyodik, nem akartam valami vérmes némberrel csacsogni, miközben szívességet teszek neki, persze, ez még mindig a jobbik eset lett volna, mint például ha csuklóból elutasít. - Akkor én vagyok a te embered. Bólintottam azonnal, persze, nyilván nem fogok egy Forma 1-es versenyen sem kereket cserélni, de attól még jól ment a dolog. - Azt hiszem, nem mindegy, hogy meddig is tart az a bizonyos kerékcsere. Én is szeretek mindent magam megoldani, de azt hiszem, egyikünktől sem várható el, hogy mindenhez értsen, bármennyi élettapasztalattal is rendelkezzünk. Számos dolog volt, amihez esélyem sem lenne hozzászagolni sem, és az ilyenekkel nem is próbálkozom. Üzleti érzékem például annyi van, mint egy marék hangyának, csak az nem verne át, aki nem akarna. Nyilvánvaló, hogy a másik nőstény is tisztában van a saját gyengeségeivel, és úgy tűnik, nem hordja oly magasan az orrát, hogy ezt ne merje beismerni. Egészen szimpatikussá teszi eme tény, nem mintha nálam az ilyesmit nehéz lenne elérni, igazság szerint már a mosollyal megnyert. - Egyébként, Annabelle vagyok, örvendek. Nyújtottam kezet, és még csak meg sem szorítottam annyira, elvégre, nekem sosem volt szándékom ilyen módon szemléltetni mivoltomat. Egyébként sem voltam domináns jellem, meghagytam másoknak, azt persze sosem fogom hagyni, hogy kihasználjanak, és a meghunyászkodás sem az én műfajom, de zokszó nélkül hajtok fejet, ha valakiről tudom, hogy erősebb. A defektet kapott nőről nem tudtam, de most talán nem is volt lényeges, elvégre, egy teljesen hétköznapi szituáció sodort minket egymás útjába. Utána remélem, kapok helyet, hogy előszedjem a szükséges dolgokat a csomagtartóból. Hamar meglett az emelő, valamint kivettem a szerszámos készletet is, ami szerencsére alap volt minden autó esetében, így nem hiányozhatott. Utána következhetett a kerék, miután felhajtottam a csomagtartó kárpitját, és termetemhez mérten könnyedén kaptam ki a helyéről, de persze ezen a hölgy biztosan nem csodálkozott, lévén egy fajtából valók voltunk. - Úgy látom, a kerék rendben van, gondolom, nem volt még baj az autóval. Teszem le a földre a hibátlan darabot miután alaposan megvizsgáltam, nem volna szerencsés, ha a következő sarkon ismét lerobbanna a nőstény. Utána elsétáltam az út széléhez, hogy pár nagyobb követ összeszedjek, és kitámasszam vele a defektessel átlósan található kereket mindkét oldalról, biztos, ami biztos alapon. Nem mintha nem tudnánk visszafogni az elguruló járgányt, de bármennyire is kihalt most az útszakasz, túlságosan feltűnő lenne, Murphy meg ugye szereti megviccelni az ember lányát. A biztonság kedvéért ellenőriztem, hogy be volt-e húzva a kézifék, valamint a sebváltót hátramenetbe tettem, aztán elkezdtem kicsit kilazítani a csavarokat, de minden csak épphogy. Utána már jött is az emelő, könnyedén emelkedett meg a jármű, aminek hála hamar be is fejezhettem a kerékcsavarok kivételét, hogy végül lekerüljön a tönkrement kerék. - Félig már meg is vagyunk. Pillantottam fel a nőre, aki talán nem sok érdekességet talált a műveletsorban, de hát, nem is volt épp vérforraló tevékenység. Mivel nem állt emelőbak a rendelkezésemre, ezért a kereket tettem be az autó alá, ha esetleg elbillenne, ne sérüljön komolyabban az autó alja, vagy a futómű.
Kivételesen inkább most elengedtem a fülem mellett a kuncogását. Máskor igencsak felbőszített volna, de jelenleg nekem volt szükségem az ő segítségére és nem fordítva. Nem vagyok ostoba nőszemély, ezért tudom, hogy ilyenkor hogyan kell viselkedni. Még én is tudtam normálisan viszonyulni másokhoz, ha szükségem volt rájuk valami oknál fogva. Az már csak részletkérdés, hogy ez a bizonyos ok mikor mi volt éppen. Jelenleg ugyebár az ominózus kerékcsere, amelyet valószínűleg üggyel-bajjal magam is meg tudtam volna oldani, de azért mégsem akartam elbaltázni. A végén valamit rosszul csinálok, és itt maradok egész éjszakára. Jobban mondva csak a kocsi, mert valószínűleg nem lennék hajlandó itt rostokolni, inkább átváltoznék és hazafutnék az erdőn át. - Való igaz, nem szívesen koszolnám össze… - ismertem el, miközben megvontam a vállaimat. Drága darab volt, és egyébként is mindig vigyáztam a ruháimra. Tudom én, hogy ki lehet mosni, mert erre való az a fránya mosógép, de ha nem muszáj, hát nem szerettem volna, ha tele lesz olajfolttal. Egyébként is, lehet, hogy az tényleg ki sem jönne. Nem akartam inkább kipróbálni, ha nem muszáj. Tudom, hogy csak egy felső, de sajnáltam volna, egyszerűsége ellenére egyedi tervezésű darab volt. Ugyan nem pont személy szerint nekem készült, de azt tudtam, hogy ez az egy van belőle csak. - Komolyan? Meg tudod csinálni? – kérdeztem megkönnyebbülten, és ismét végigmértem a vörös hajú nőt. – Hát ez nagyszerű! Igazán hálás lennék érte, ha segítenél… - magamat is megleptem azzal, hogy kivételesen többet beszéltem, mint általában. Talán az elhagyatott környezet és az őszinte hála tette, amit jelenleg éreztem. Igaz, hogy a probléma még nem volt orvosolva – hű, de szellemes vagyok -, de legalább azt már tisztáztuk, hogy ő meg tudja csinálni, és ez nekem már elegendőnek bizonyult a reménysugárhoz. – A tévében már láttam, hogyan kell ezt csinálni, de én magam még sohasem próbáltam, rontani meg nem szeretnék a helyzeten – mondtam ki immár hangosan is azt, ami eddig csak a fejemben fogalmazódott meg bennem. Tényleg hálás voltam ennek az idegen nőnek azért, hogy megállt. Más nem biztos, hogy megtette volna ezt a figyelmességet, hiába olyan helyen vagyok, ahol az erre közlekedő emberek többnyire azért ismerik egymást, és összetartó közösséget alkotván segítenek is a másiknak. - Én meg Camille… - mutatkoztam be, majd megráztam a fejemet. – Cam! – javítottam ki magamat, mert a többség valóban így szólított. Mármint azok, akikkel kötetlenebb volt a kapcsolatom, és nem a munka végett ismerkedtem meg velük. Ők szigorúan csak Miss Duvaliernek szólíthattak, ezt én teljes mértékben elvártam. Tudom, hogy ettől egy kicsit ridegnek és talán sznobnak tűnök, de őszintén szólva abszolút nem érdekelt. Sem most, sem máskor. – És azt hiszem, hogy kettőnk közül én vagyok az, aki jobban örvend jelenleg – viccelődtem egy kicsit, miközben elfogadtam a felém nyújtott kezet és határozottan megszorítottam. Nem volt szándékos, nem akartam erőt fitogtatni, csak hozzászoktam ahhoz, hogy jó benyomást tegyek. Az üzleti életben pedig nem árt, ha a farkas lánya határozott, máskülönben semmibe nézik és átgázolnak rajta. Ilyesmit én nem engedhettem meg magamnak. - Az emelőt már én is megtaláltam, a kereket félig kiszedtem, a többi cucc meg a helyén van – mondtam, miközben figyeltem a mozdulatait, ahogyan behajolt a csomagtartóba. Megkönnyebbülten láttam, hogy kivette ő a kereket, amit én ugyebár nem azért nem tettem meg, mert nem bírtam el, hanem sokkal inkább attól féltem, hogy esetleg olajos és összeken. Az már abszolút mellékes, hogy esélye sem volt olajossá válnia, tekintve, hogy még ki sem szedtem onnan, de hát sosem lehet tudni, igaz? Jobb félni, mint megijedni, ahogyan a mondás is tartja. Én egyiket sem szoktam egyébként, úgyhogy ez a veszély legalább már nem fenyegetett. - Elég új darab. Ha baja lett volna, már rég visszavittem volna – legyintettem egyet. Ezt ugyan ő nem tudhatta, de tényleg képes lettem volna egyből így tenni. Sőt, még kártérítést is követeltem volna valószínűleg, amiért hibás autót sóztak rám a kereskedésben. Nem használtat vettem, hanem a legújabb modellt, úgyhogy igazán megkaphattam azért a rengeteg pénzért azt, ami járt, nem? Szerintem ezzel mindenki más is pont úgy lenne, nem csak a hozzám hasonló emberek, akik szeretik, ha minden úgy megy, ahogyan ők eltervezik. Én sem viseltem túl jól, ha valami másképp alakult, és ennek ékes bizonyítéka volt a mostani helyzet is. Már rég otthon lehetnék a jó meleg házban, ehelyett itt ácsorgok egy vadidegen farkassal a fagyban. Valahogy nem így képzeltem el az estémet… Közben figyelmesen lestem, hogy mit csinált, hogy legközelebb majd én is ki tudjam cserélni a kereket. Már ha lesz legközelebb, mert a közeljövőben nem szándékoztam újra átélni ezt a tortúrát. Nem tűnt nehéznek, ezt el kellett ismernem, de mégiscsak vesződséggel járt, amiért nem rajongtam különösebben soha. - Segíthetek esetleg valamit? – ajánlottam fel, pusztán udvariasságból. Valahogy az illem ezt diktálta, hiába teszek rá sokszor magasról. Ennyivel minimum tartoztam neki, ha már volt szíves miattam leállni. Kitudja, lehet, hogy fontos dolga volt és sietett, bár akkor valószínűleg szó nélkül elhúzott volna mellettem. – Nem tartalak fel egyébként? – kérdeztem meg, ha már a témánál jártam magamban. Egyébként az sem érdekelt volna, ha igen, csak nekem legyen új kerekem. A pótkerék helyett meg vennem kellett ugyebár egy másikat, erre a kocsira pedig nem két dollár volt, ha egy normálist akartam.
- Hacsak nem valami autós műsort néztél, akkor tuti kihagytak belőle valamit. Jegyeztem meg könnyedén, a televízióban sok hülyeséget leadnak, sok csatornát nem érdemes nézni. Nem mintha olyan sokat lesném a képernyőt, akkor már inkább letöltök valami sorozatot, ami a kedvemre való. Sok farkas nem szerette a modern technika vívmányait, nekem szuper laptopom volt, a legújabb telóm, még csipogóm is, bár az a kórház miatt volt igazából lényeges, de ettől még nem idegenkedtem tőle. Én szerettem figyelni, ahogy változnak az idők, bár még nem számítottam kifejezetten idős farkasnak. - Egyébként, nem nagyon lehet elrontani, csak egy kis emelés, pár csavar ki, kerékcsere, csavarok vissza. Mondjuk, az tuti, hogy nem épp nőknek való művelet. Én se tudnám, ha nem szeretném az autókat, meg persze a motorokat. Pillantottam a kicsikém felé, eleinte autókkal jártam, elég későn jöttem rá, hogy valójában a kétkerekű verzió jön be nekem igazán. Közben szokás szerint jártattam a számat, a csöndet nem igazán szerettem, valahogy mindig fel kellett oldani a friss ismeretségbe költöző csöndet és bizalmatlanságot. - Bells. Jelentettem ki rögtön a Cam után, elvégre, nem voltam biztos benne, hogy a közvetlenebb megszólítás nyerő lenne nála, de így már más volt a helyzet. Egészen kellemes meglepetés volt, úgy tűnik, most sem kellett feszengenem. Mindenkinek van olyan oldala, amin keresztül meg lehet közelíteni, csak van, akinek egyenesen elérhetetlen. Úgy tűnik, Camille értékelte, ha segítenek neki. - Örülök, hogy ilyen érzéseket váltok ki valakiből. Kacsintok vidáman, természetesen nem vettem véresen komolyan a dolgot, de jól esett a pozitív hozzáállása, elég ritkán tapasztaltam a mai világban. Néha egyenesen különcnek éreztem magam miatta, de ilyesmi miatt aligha akartam megváltozni, jó volt nekem így, elvégre, vidámság nélkül már rég elsüllyedtem volna az önsajnálatban. Egész otthonosan mozogtam a szerszámok közt, gond nélkül tudtam, mit hogyan használjak, mikor mire van szükségem, nem volt épp női hobbi, de hát, senki sem lehetett tökéletes. Igaz, már jó ideje csak a saját motoromhoz nyúltam ilyen téren, de egy kerékcsere attól még aligha okozhatna gondot. - Mi sem természetesebb, az biztos, hogy egy ilyen kocsitól elvárható, hogy tökéletes legyen… Attól még, hogy motorom volt, szerettem csodálni az ehhez hasonló masinákat. Camille biztos fontos ember volt, vagy beletenyerelt a tutiba, ha belefért neki egy ilyen autó, bár, az is lehet, hogy volt ideje megspórolni a rávalót. Én sosem éltem különösen nagy lábon, volt félretett pénzem, de azért luxuskörülmények közt nem éltem. - Nem kell, köszi, már mindjárt megvagyok. - Pillantottam fel rá, úgyis csak én fértem a kerékhez, innentől pedig már megoldom a dolgot. A következő kérdésére megcsóválom a fejem, noha nem azért segítek, mert nincs dolgom, hacsak nem élet múlna rajta, ugyanúgy megállok. - Nem, szabadnapom van, csak lazítottam egy kicsit a motoron. Egy kevés adrenalin néha jól jön! Raktam fel éppen az új, tökéletes kereket, és kezdtem kézzel rákapatni a csavarokat, noha farkasként mindenféle szerszám nélkül ment a dolog, de azért nyúltam a kerékkulcsért is. Ekkor kezdett el szemerkélni az eső, én pedig hunyorogva pislogtam felfelé, most esett csak le, hogy azért is indultam visszafelé, mert felfedeztem pár haragodnak tetsző felhőt. - Pont a legjobbkor… - Jegyeztem meg, bár engem nem nagyon zavart az eső, maximum a hajam ázik majd meg egy kicsit, a ruházatomról lepereg. - Szállj csak be, máris befejezem, aztán indulhatsz. Nem akartam, hogy megázzon, nyílván nem véletlenül nem akarta összekoszolni a ruháját, jó, az esővíz nem ugyanaz, de én a magam részéről nem szívesen áznék meg egy ilyen blúzban, hacsak nem tudnék utána egyenest beállítani Rayhez. Még a gondolatra is elvörösödtem, még jó, hogy nem nagyon látszott ez fentről. Miket is gondolok, elvégre, még semmi olyasmi nem történt köztünk, én meg már rögtön ilyen helyzetekbe képzelem magunkat. Átlósan haladva ráhúztam a csavarokra, ezt aztán nem lesz olyan egyszerű leszedni onnan, de egy erősebb férfi biztosan meg tudja majd oldani a problémát. Azért, remélem, nem lesz rá egyhamar szükség, csúnya lenne, ha megint szerelni kellene ezt a csodát. Miután ezzel megvoltam, kivettem a leszerelt kereket, majd leengedtem az autót, majd ismét meghúztam átlós irányban a kerékcsavarokat. Utána már csak a megfelelő légnyomást kellett beállítanom, majd elpakolni a holmikat a csomagtartóba. - Megvagyok, kiszedem a köveket a kerék alól, és mehetsz is. Mosolyogta Camre, bár alapvetően szimpatikusnak tartottam, de nem tűnt túl jó ötletnek az esőben szobrozni csupán ezért. Átsétált a kitámasztott kerékhez, majd kirugdosta őket, így már akár el is indulhatott a jármű.
- Nekem is ez a gyanúm, habár legutóbb a Discoveryn is ment valami műsor, amiben autókat szereltek, de… - megvontam a vállaimat, és ezzel lezártnak is tekintettem a dolgot. Őszintén szólva attól még, hogy láttam, nem mertem volna megkockáztatni csak úgy segítség nélkül, hogy én nekiálljak kereket cserélni. Pedig ügyes nő vagyok én, megoldok sok dolgot, csak ezt éppen sosem kellett még megoldanom. Könnyűszerrel átvágom vagy eltöröm én bárki torkát, a vér látványa és a mocska egyáltalán nem érdekel, de a kerékcsere és az olajfoltok már teljesen más lapra tartoznak. Talán egy kicsit fordított vagyok, de amennyire brutális tudok lenni, más szempontból olyannyira vagyok nőies is. Egyfajta kettősség rejlik meg bennem, csak úgy, mint a személyiségemben is. Gondolataim talán kissé elkalandoztak, de legalább közelről nézhettem végig, hogyan működnek ezek a dolgok. Mivel jó megfigyelő vagy és a memóriámmal sincsenek problémáim, így biztosra vettem, hogyha legközelebb ilyesfajta problémába ütköznék véletlenül, akkor már egyedül is menne a művelet, méghozzá hasonlóan gyorsan, ahogyan Bellsnek. Igen, mert közben a becenevét is megtudtam ám. Nem szoktam csak úgy közvetlenül viselkedni másokkal, de ez mindenképpen rendhagyó esetnek számított, akárhonnan nézzem is. Azt egyébként már most is sikerült megállapítanom, hogy a megmentésemre sietett nőstény elég jó kedélyű. Van, amikor ez a tulajdonság másokban irritál, de olyanra is volt már példa, hogy átragadt rám. Jelenleg is valami ilyesmi történhetett, bár egyébként sem voltam annyira rossz hangulatban, mint amilyenben általában lenni szoktam. A fejlemények, amik a tudomásomra jutottak a találkozó alkalmával, bizakodással töltöttek el, hiszen jó nyomon járt mind a nyomozóm, mind pedig én is. Ez fontos volt számomra, túl sokáig tartott, míg kiderült, hogy Sam is farkas lett, és még mindig él és virul. A bosszúszomjam mit sem apadt az évek során, nekem pedig ez meg is felelt így, méghozzá tökéletesen. Lassan akartam megtenni, amit meg kellett. Lassan és komótosan, hogy élvezetemet leljem benne… - Egyetértek! – bólintottam határozottan, mikor a kocsi tökéletességéről beszélt. Nem véletlenül vettem meg éppen ezt, erre tessék. Még egy hónapja sem voltam a boldog tulajdonosa, máris gondot okozott. Ez a baj a drága kocsikkal, sokszor hamarabb probléma lesz velük, mint a régebbi, de megbízható darabokkal. Talán rossz választás volt, de annyira megtetszett első látásra, hogy képtelen voltam otthagyni csak úgy. Megvolt rá a pénzem, meg is felelt az elvárásaimnak, úgyhogy semmi szín alatt nem tehettem meg, hogy nélküle jövök el a kereskedésből. Talán be kellett volna vizsgáltatnom előtte, de hát ki gondolta volna, hogy bármi gond lehet vele? Szerintem még maga az eladó sem, akitől megvettem ezt a négy keréken guruló csodát. - Hát, akkor rendben – vontam meg a vállaimat, miután nem kért a segítségemből. Nem mintha annyira bánkódni kezdtem volna, amiért nem kellett bepiszkolnom magamat, de ezt nem volt muszáj az orra alá dörgölnöm. Már így is szívességet tett nekem, nem érdemelte meg, hogy a ”kedvesebbik” felem nyújtotta előnyökben részesüljön. Azt régen megtanultam, hogyha valaki segítő kezet nyújt, akkor abba nem harapunk bele, csak bizonyos körülmények között. Ez most nem az a szituáció volt! - Akkor ezek szerint te is azok közé tartozol, akik még szeretik elfoglalni magukat valamivel, és nem csak gubbasztanak az összegyűjtött vagyonon, bámulva a négy falat – biccentettem, közben azonban már én is megéreztem, hogy eleredt az eső. – Mivel foglalkozol? – kérdeztem inkább kíváncsian, mielőtt még felidegesítettem volna magamat azon, hogy nem csak defektet kaptam, de úgy néz ki, hogy el is fogok ázni. Egyetlen porcikám sem kívánta a nyakamba zúduló esőt, de ellenálltam a kísértésnek és egyúttal a felajánlásának is, és nem ültem be a kocsimba. Ezt két másodpercen belül szavakkal is megerősítettem. - Áh, inkább megvárom, míg befejezed. Nem hiszem, hogy annyira rákezdene addig, egy kis esőtől meg senkinek nem lett még baja – legyintettem egyet, ajkaim szegletében pedig halovány mosoly jelent meg. Vagy legalábbis valami kísértetiesen ahhoz hasonlító grimasz. Ha hazatérésemkor az őrző pont kinézne az ablakon, egészen biztosan jót nevetne rajtam. Ázott kutyának nevezne, ha éppen remek napja lenne, és az a helyzet, hogy igaza is volna. Nem akartam neki megadni ezt az örömet, viszont annyira bunkó sem akartam most lenni, hogy én beüljek, míg ő idekint ázik és az én kocsim kerekét cseréli. Hát micsoda dolog lenne az? Oké, lehet, hogy egy egészen kicsi pillanatra megfordult az én fejemben is, de szinte azon nyomban ki is űztem onnan, elvetve az ötlet gondolatát is. - Köszönöm, tényleg nagyon hálás vagyok érte! – mondtam végül, amikor már végzett. – Meghívhatlak esetleg valamire? – kérdeztem udvariasan, közben beletúrtam nedvesedő tincseimbe. – Már ha Fairbanksbe tartasz… - tettem azért hozzá. Mi van, ha nem, én meg itt felajánlásokat teszek feleslegesen.
Jó, persze, megkérhettem volna, hogy adjon ide ezt-azt, de akkor elég nagy lett volna az esélye, hogy bepiszkolódik az a blúz, és ezt ugyebár el akartuk kerülni. Úgyhogy inkább megoldottam egyedül, egyébként sem okozott problémát, hamar el lehet készülni egy kerékcserével, ha valaki tudja, mit is kell csinálni. - Isten ments… halálra unnám magam. Annak az égvilágon semmi értelme nincs. Ha már ez jutott nekünk, legalább használjuk ki értelmesen. Nem tudtam megérteni azokat, akik csak élnek a vakvilágba, és semmi értelmessel nem foglalkozna, de azt tudomásul vettem, hogy ez mindenkinek a szíve joga. Ha valakinek annyi pénze van, hogy ücsöröghet rajta, akkor nyilván van oka nem értelmes dolgokkal foglalkozni, biztos van olyan, akinek bőven elég ez, én nem voltam ilyen fajta. Nekem mindig tennem-vennem kellett, segítenem, felvidítanom, gyógyítanom. Szerettem az életem, amit csináltam, és most, hogy Ray közelében vagyok, még jobban érzem magam, mintha megleltem volna azt, ami egész végig hiányzott. Amíg nem láttam újra, fogalmam sem volt, mennyire hiányzott valójában. Most is, legszívesebben állandóan a közelében lennék, de eszem ágában nem volt úgy viselkedni, mint egy ütődött kamaszlány. Azon a korszakon már rég túl voltam. - Gyerekorvos és sebész vagyok. Na és te? Tudnék tippelni, ha kellene, de sosem erőltettem az ilyesmit, ki tudja, mibe trafálok bele, elvégre, nem mindenki szereti, ha a külseje alapján messzemenő következtetéseket vonnak le. Camille finom nő volt, ezzel együtt kifejezetten céltudatosnak is tűnt, én most abszolút nem azt a látszatot keltettem, ami valójában vagyok, de ez igazából nem zavart. Mindenkinek vannak fura dolgai. - Reméljük, nem lesz belőle nagyobb. Nem nagyon ismerem a környéket… Nem, eszembe nem volt az időjárásról csevegni, annyira felszínes csak akkor vagyok, ha abszolút nem érdekel az, aki a közelemben van. Ez nálam nagyon ritka, általában mindenkiben találok valami érdekeset. Inkább csak arra utaltam, hogy fogalmam sincs, lehet-e ebből váratlanul durva felhőszakadás, de ezt talán a másik nőstény jobban tudja nálam. Közben éreztem a fejemen landoló cseppeket, vörös tincseim könnyen szívták magukba őket, de nem zavart, imádtam a természetet, az eső illata pedig mindig is a kedvenceim közé tartozott. Mondjuk, a borús égbolt nagyon nem, úgyhogy azt kerültem is a tekintetemmel, nem volt nehéz, hiszen még a kerékre koncentráltam. Ellenőriztem még, hogy minden stabil-e, szörnyen kellemetlen volna, ha akadna még vele probléma, miután szentül állítottam, hogy értek hozzá. Tudom, hogy nem lesz semmi baj, de az a fránya kisördög sosem alszik, még ha könnyedén pöccentem is le a vállamról. - Nincs mit, bármikor szívesen. Mondjuk, abban biztos vagyok, hogy most már ő is meg tudná csinálni, egyáltalán nem keltette ostoba nő látszatát. Ennek ellenére én fenntartom, hogy segítek bármiben, amiben csak tudok, ilyen voltam… Szerethető, békés típus, akit épp ezért soha nem sorolnak a számottevő veszélyforrás kategóriába. Nem zavart, nekem jó volt így, az életemben így is van elég probléma ahhoz, hogy más farkasokat is magam ellen uszítsak. - Az jó lenne. - Bólintottam, tudom, vissza is utasíthattam volna, megemlítve, hogy nem ezért csináltam, de Camille nem tűnt annak a bármit kétszer felajánlok típusnak. Egyébként meg, szerettem ismerkedni, Fairbanks pedig még túlságosan sötét folt volt a számomra, így megragadtam minden kínálkozó alkalmaz. - De csak ha nincs dolgod. - Fűztem még azért hozzá, amolyan mentsük, ami menthető jelleggel. - Igen, oda, esőben nem egy nagy élmény motorozni. Mikor végre mindent elpakoltam, egy finom mozdulattal lezártam a csomagtartót, ezekkel a járgányokkal általában hímes tojásként bánt a tulaja, úgyhogy én sem heveskedtem. - Szállj csak be, követlek! Indultam is vissza a motorom felé, noha nem tudtam konkrétan, merre akar menni a nőstény, de rábíztam a dolgot, én még abszolút járatlan voltam a városban. Ezt viszont már tudta, elvégre az imént megemlítettem, úgyhogy sejtheti, hogy mondhatna bármilyen helyet, fogalmam nem lenne róla, hol is van pontosan. A fejembe húztam a bukósisakot, és felültem a járgányomra, majd hamar fel is hangzott a motor hangja, s szokás szerint végigszaladt a hideg a bőrömön, természetesen jólesően, mindig szerettem elindulni, benne rejlett valami új kezdete, minden csak azon múlott, végül merre fordulunk.
- Maximálisan egyet értek! – bólintottam határozottan, miközben szélesen elmosolyodtam. Én sem igazán értettem azokat, akik már semmit nem csináltak, mert megtehették. Még ha nyugdíjasok lennének, akkor megérteném, de nálunk életünk alkonya jóval később köszöntött ránk, mint egy hétköznapi emberre. Ők hetven éves koruk környékén már szerettek megpihenni, amit meg is értettem, viszont egy kétszáz éves farkas hová vonult még nyugalomba? Hiszen előtte állt az egész élete, virágkorát élték a velem egykorú farkasok is, hogy úgy mondjam. Az azonban megnyugtatott és szimpatikusabbá is tette Bellst számomra, hogy egy véleményen voltunk. - Az szép szakma – ismertem el egy biccentéssel. – Én meg a múzeumban dolgozom, műtárgybecsüsként – válaszoltam meg a kérdését. – Tudom, hogy nem olyan izgalmas munka, mint a tiéd, de én azért szeretem – nevettem el magamat most már jóval oldottabban, hogy az autóm problémája megoldódni látszott. Nem vagyok én annyira karót nyelt, mint amilyennek sokan elkönyvelnek első látásra, csak éppen nem könnyű előcsalogatni a jobbik énemet, főleg, ha amúgy is éppen rossz napom van. Ma Annabellenek szerencséje volt, mert vele is szimpatizáltam és hálát is éreztem, amiért segített rajtam. Nem sűrűn fordult elő, hogy én bárkitől is elfogadjam a segítő kezet, csak ha már nagyon súlyos volt a gond. Számomra ez most annak minősült. Közben szerencsére már be is fejezet a kerékcserét, pont mire elkezdett erősebben esni az eső. Hát, őszintén szólva nem irigyeltem őt azért, mert motorral volt. Szívesen felajánlottam volna neki, hogy üljön be, de nyilván a motorját nem szívesen hagyta volna hátra, amit teljes mértékben meg is értettem. Nekem sem jutott volna eszembe, hogy ilyesmire vetemedjek, ahhoz túl fontosak voltak számomra a dolgaim, na meg ennél azért jobban is vigyáztam rájuk. Talán azért lehet ez, mert régen semmim nem volt, amit a sajátomnak mondhattam, így most megbecsültem mindazt, amire az évek során sikerült szert tennem. - Nem, most tudtam le mára az utolsó elintéznivalómat is… - böktem North Pole felé a kezemmel. Ha dolgom lett volna, akkor egészen biztos, hogy nem ajánlom fel neki, hogy bármire is meghívnám. Nem volt szokásom csak úgy a levegőbe beszélni, habár ő ezt nem tudhatta, ezt el kellett ismernem. – Azt elhiszem – bólintottam megértően, hiszen nem sokkal ezelőtt én is pont ezt gondoltam. Esőben tényleg nem nagy élmény két keréken közlekedni. – Éhes vagy, vagy inkább innál valamit, ami felmelegít? – érdeklődtem, miközben ajkaim szegletében megjelent egy halovány mosoly. Közben be is szálltam az autóba, ahogyan javasolta, viszont egyből le is húztam az ablakon, hogy azon keresztül intézhessem hozzá a további szavaimat. - Ha gondolod, akkor az út mentén van itt egy kávé a benzinkútnál, meg egy fogadó is, bár azt nem ismerem – mondtam, ha esetleg azt a lehetőséget választotta, hogy csak inni szeretne. Ha enni, akkor már tudtam, hogy melyik étterembe szeretnék menni szívem szerint. – Viszont Fairbanksben is beülhetünk valahová. A hotelben azt hiszem, hogy még kiszolgálnak bennünket, vagy valamelyik kocsma is a rendelkezésünkre áll, ebben egészen biztos vagyok – magyaráztam elgondolkodva, azon agyalva, hogy vajon melyik lesz a jobb megoldás. Igazából lövésem sem volt. Nekem édes mindegynek számított, neki pedig nem tudtam, hogy milyen elvárásai vannak, vagy éppen milyen ízlése van ezen a téren. Nem ismertem, de talán most újabb hasznos kapcsolattal gyarapíthatom majd az ismeretségeim számát. Sosem árt, és talán azt is megtudom majd, hogy tagja-e valamelyik falkának, és ha igen, akkor melyiknek. Abban már egészen biztos voltam, hogyha az itteniekhez tartozik is, akkor sem ismerem őt, tehát valószínűleg utánam érkezhetett.
Szélesen mosolyogva bólintottam, mindig is úgy tartottam, hogy valami olyasmibe kellene fognom, amiben segíthetek másokon, a gyermeki ártatlanság pedig olyan dolog volt, ami hiányzott belőlünk, farkasokból. Szerettem azt hinni, hogy bennem még ott lapult valahol mélyen, de ez nem lehetett igaz, hogy már rég vér tapadt a kezemhez, elmosva az egykor volt tündéri kislányt. Csak az árnyéka lehettem annak, aki lettem volna emberként. Ennek ellenére sosem bántam a farkas létemet, olyan világot nyitott meg előttem, amiről addig fogalmam sem lehetett. - Oda is vagyok érte, imádom csinálni, megőrülnék, ha nem foglalkozhatnék ezzel. – Figyelmesen hallgattam, majd kissé elmélázva bólintottam, hogy értem, amit aztán egy gyors fejcsóválás is követett. - Hülyéskedsz? Biztos olyan tárgyak is akadnak a kezeid közé, amiket a legtöbben még csak nem is láthatunk. Szerintem ez nagyon érdekes munka. Mint mindig, most is őszinte voltam, a lelkesedésemben sem volt semmi hamis, egyébként is, az volt a lényeg, hogy valaki szeresse azt, amit csinál, Cam esetében pedig ez fennállt, innentől kezdve meg annyira nem számít, ki mit gondol a dologról. Legalábbis én így voltam vele… meghallgattam mások véleményét, de nem adtam túl sok mindenkiért, így nem is bánthattak meg velük. Örültem, hogy a helyzet ellenére Camille ilyen jó kedélyű, így sokkal egyszerűbb volt áthidalni a problémát, a morgós alakok annyira nem voltak a szívem csücskei, bár velük is kedves voltam mindig, amolyan hátha alapon. - Azt hiszem, elég lesz valami forró ital is. A hideg eső után arra jobban vágytam, mint kajára, de az is lehet, hogy időközben megjön majd az étvágyam. Egyébként, a hajamon kívül más nem ázott el, a motoros szerelésem vízlepergetős anyaggal volt bevonva, nem nedvesedhetett át, az mondjuk más kérdés, hogy így parádézni nyilvánosan nem a legszerencsésebb bemutatkozás. Nem baj, csak ezért nem fogok hazaugrani átöltözni. - Szerintem jó lesz a kávézó is. - Jelentettem ki rövid gondolkodás után, a benzinkútról legalább tudtam, merre van, elhúztam már párszor mellette. - Őszintén szólva, a hotelbe egyelőre nem mennék, a várost meg nem ismerem annyira, hogy melyik kocsma az, ami megfelelő lenne, szóval, ha inkább Fairbanksbe mennél, akkor tied a választás lehetősége. Én nem voltam az a fajta, aki mindig mindenből a legjobbat akarja, sokszor a leglepukkantabb helyen találkoztam olyan eszméletlenül isteni kávéval, hogy még a gondolatától is libabőrös leszek. A legfényűzőbb vendéglátó egységek sem garantálják a minőséget, még ha a látvány tökéletes is. A szállodába mondjuk szívesen megyek majd később, de most még kicsit féltem összefutni Rayyel, meg azt sem tudtam, beszélt-e már az Alfájával, vagy sem. Szóval addig inkább nem lábatlankodtam ott, meg aztán, volt egy kis nyuszi bennem, aki attól is tartott, hogy mi lesz, ha legközelebb találkozunk. Még szerencse, hogy az aggodalmaim a gondolataim közt maradnak, nem szokásom a saját dolgaimmal zargatni másokat, jobb szeretek én lenni a hallgatóság. Amint megkaptam a választ Camtől, már fel is szálltam a motoromra, s megvártam, míg elindult, majd természetesen követtem. Az eső annyira nem zavart, mint amennyire általában idegesíti az épp szabadban tartózkodókat, de a sebességtől erősebben csapódtak nekem a cseppek, ami nem is tette épp kellemessé az élményt. Bevallom, kicsit kíváncsi voltam a vezetői stílusára, abból is sok mindent le lehet szűrni, de jobban érdekelt ő maga, mert első körben nem néztem volna ki belőle, hogy képes felhőtlenül nevetni. Hiába, még nekem is akadnak előítéleteim, de most nagyon kellemeset csalódtam. Mondjuk, biztos sokat számít az is, hogy kihúztam a csávából.
Még Farkaslakban... - Taníts meg vezetni! - "támadtam le" Jennyt este tíz körül egyből, amint ajtót nyitott, s nagy, kérlelő szemekkel néztem rá. Elvégre, ha már megvan az a redvás Audi, tudjam is vezetni, nem? Hát... ha csak rajtam állt volna, kocsiba se ülök, egyszerűen még mindig nem csíptem ezeket a bádogdobozokat, bármennyire is könnyítsék meg az életet. Nem irtóztam tőlük, oké, szép gurul, gyors, juhé! És versenyeznek vele nem mellesleg... De jobb szerettem kívülről csodálni. Szép nagyra sikerült nőnöm, s talán ezért se csíptem, ha kis helyre kényszerültem. Már pedig nekem még a terepjáróm is kis belterűnek tűnt. - És most nem Ryan Mazdáját nyúltam le - lengettem meg az arca előtt mosolyogva a kocsim kulcsát, jelezve, hogy amíg megfelelő helyet nem találunk, bizony ő lesz a sofőr. - Ja, és a közlekedési szabályok egyelőre nem érdekelnek, csak vezetni tudjak úgy, hogy ne okozzak két sarkon belül öt balesetet. - Én és a magasröptű céljaim! De tényleg: múltkor be kellett fuvaroznom Ash-t a sérülése miatt az egyetemre, lehet csak a páni félelem tette, hogy oda tudtam figyelni és minden különösebb gond nélkül beértünk, de nem szeretnék ilyesmire hagyatkozni a jövőben. A heves érzelmek belőlem nem épp a legjobbat hozzák ki, mint azt a közel (sőt, a távol) múlt is bizonyítja. Emellett ki mástól kérhetnék ilyet, ha nem Jennytől? Neki talán még türelme is lesz hozzám, bár, azt is el tudom képzeni, hogy a sokadik hisztim után fog és otthagy... Lehet nem kéne majd sokat feleselnem.
Bekötőút... A terepre érve, kezdtem kicsit aggódni. Oké, nem város közepe, hála a jó égnek nem dob a mélyvízbe, de... esküszöm, ez majdnem fóbia. Szükség helyzet törvényt bont alapon viszont kénytelen leszek minden ilyen ellenérzésemet leküzdeni, mert mi lesz, ha csak én leszek vezető képes állapotban? Mindenkit kinyírok, akit szállítani kéne? Vagy gyors orvosi ellátásra szorul, de egy kanyar után már fel is csavarodunk egy villanyoszlopra. Nem, ezt elképzelni is rossz! - Mind meghalunk! - nyögtem, mikor leparkolt, hogy aztán helyet cserélhessünk. - Örülök, hogy ismerhettelek és szeretlek! - mondtam nagy átéléssel és elmorzsoltam egy nem-létező könnycseppet. Oké, ökörködtem - megint -, de attól még tényleg paráztam.
Az utóbbi időben egy egészen kicsit nyűgös voltam, bár azt nem tudnám magam sem megmondani, hogy mégis miért. Talán azért, mert Olent alig láttam újabban, és ez frusztrált, ráadásul a szex hiánya sem volt rám a legjobb hatással, mást viszont most már nem akartam keresni erre a célra, csakis őt. Talán azért is, mert újabban olyan események követték egymást a falka életében, amelyek nem voltak ínyemre. De az is lehet, hogy a munka, és az állandó mászkálás Anchoragebe lefárasztott egy kicsit. Nem tudom, hogy pontosan melyik, talán mindegyik egyszerre, de a lényeg, hogy nem voltam a toppon mostanság, pedig én aztán tényleg mindig jó hangulatban szoktam lenni. Arról voltam híres, hogy másokat vidítok fel, most viszont rám fért volna az, hogy valaki megpróbáljon jobb kedvre deríteni engem. Mindegy, hát megjátszani is képes voltam én, hogy másoknak ne tűnjön fel a frusztráltságom, de az is csak ideig-óráig mehetett, és most igencsak közeledett a végső határom. Kimerülten caflattam fel a lépcsőn, és ha a bejárati ajtón belépve nem ütközök neki egyből Darrennek, akkor valószínűleg most felmentem volna a lakásomba, hogy eldőljek az ágyamon vagy a kanapén, hogy bambulhassam a tévét még órákig, amíg el nem nyom az álom. Ehelyett kénytelen voltam szembenézni ezzel a nagy melákkal, és nem bírtam ki, hogy ne mosolyodjak el végül. - Ennyi év után, pont most kellett ennek eszedbe jutnia? – kérdeztem egy kicsit háborogva, miközben beletúrtam a hajamba, hogy álljon valahogy. Nem mintha most már túl sok értelme lett volna, mert jelenleg reménytelen esetnek láttam a rakoncátlan tincseket. – Azzal nem is tanítanálak meg vezetni… - dünnyögtem magam elé, közben forgatva a szemeimet. – Darreeeeen… - szusszantam, ahogyan folytatta tovább a mondandóját. Rosszallóan ráztam meg a fejemet. – Javíthatatlan vagy. Egy vezetőnek elsőként a szabályokat kell tudnia, csak utána vezethet kocsit – máris sikerült magamra öltenem a tanító néni szerepét, akár tetszik neki, akár nem. Ő akarta, hogy megtanítsam, én meg aztán ilyen szempontból nagyon lelkiismeretes tudok lenni. Már előre élveztem, hogy mennyire meg fogja majd bánni a közeljövőben ezt a döntését. - Na, jó, figyelj, elmondom, hogy mi lesz! – jelentettem ki végül, némi mérlegelést követően. – Megtanítalak rá, ha normálisan csinálod. De csakis akkor! – kötöttem ki, közben megemeltem a mutatóujjammal, hogy éreztessem szavaim komolyságát ezzel is. – Most felmegyek és átöltözök, mert így nem szívesen mennék… - mutattam végig a kivételesen elegáns ruhámon. Szoknya és blúz, nem sűrűn lehet rajtam ilyeneket látni, de volt egy késői páciensem, és ott azért szeretek normálisan kinézni. – Kint találkozunk a kocsinál, negyedóra múlva. Vidd nyugodtan a kulcsot, szokd nyugodtan, hamarosan a legjobb barátok lesztek! – vigyorogtam rá, aztán újult erővel kocogtam fel a lépcsőkön, hogy odafent aztán átcserélhessem a kosztümöt egy kényelmes farmerra, egy pulcsira és tornacipőre.
Miután átöltöztem és lementem abban az időpontban, amit előre megmondtam, átvettem Darrentől a kulcsot. Már fent kitaláltam, hogy hová fogunk elmenni a gyakorolás miatt, ahol senki mást nem zavarunk az ügyeskedéseivel, úgyhogy csupán annyi volt hátra, hogy kivezessek odáig. Nem is nagyon késlekedtem, átvettem a kulcsot és meg sem álltunk a North Pole felé vezető bekötőútig. Ilyen későn már nem valószínű, hogy túl sokan fognak arra járni, és ez nekem meg is felelt így. Legalábbis mindenképpen jobb volt, mint egy egyszerű parkoló… - Na, meg is jöttünk! – jelentettem ki, majd amikor megszólalt, tarkón vágtam, pusztán szeretetből. – Hagyd már abba ezt a hülyeséget, Darren! Senkinek nem lesz semmi baja, hidd el, én úgy megtanítalak vezetni, hogy soha többé nem akarsz majd kiszállni a kocsiból! – ezt igazából nyugtatásnak szántam, de nem tudom, hogy mennyire értem el vele a célomat. Nem is nagyon hagytam időt arra, hogy tovább játssza itt nekem a félős kisfiút, mert kikapcsoltam a biztonsági övemet, és már nyitottam is az ajtót, hogy kiszálljak és helyet cseréljek vele. - Gyerünk, szállj ki! – bokszoltam bele a vállába, és ha nem tette meg eddig, akkor most áthajoltam rajta, hogy kikapcsoljam az ő övét is. – Ott a kulcs, csak be kell indítanod a motort, és már a lovak közé is csaphatunk. Senki nem kíváncsi erre a mű hisztire, te óriás bébi! Ne velem akard elhitetni… - ráztam a fejemet nagy komolyan, még mindig előtte állva az ajtónyílásban, fél kezemmel pedig megtámaszkodtam az ajtón.
Szabályok... ajj, azokkal mindig csak baj van, egyrészt mert általában sok, meg macerás, én csak vezetni akarok, nem Világ Legjobb Sofőrje kitüntetést kapni! A belső duzzogásom ellenére viszont nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak. Az utóbbi időben szégyen és gyalázat, de kevés időt töltöttem vele, s most, hogy nagy komolyan figyelmeztetett a mutatóujjával is, jól eső érzés járt át. - Egy angyal vagy! - hálálkodtam, utána szólva, mikor megindult föl a lépcsőn, hogy átvegye a szokatlanul elegáns és hivatalos ruháit. Utasításának megfelelően kint megvártam, kezdtem belehelyeződni a diák szerepébe, mert hiába voltam jóval idősebb nála, rangban fölötte, nem akartam, hogy ez valaha is kiütközzön, főleg ha csak ketten vagyunk. Csak az a fontos, hogy a húgom.
Nos, egészen addig, amíg ki nem értünk, mondhatni egész nyugodt voltam, de a célnál aztán valami megmagyarázhatatlan, gyerekes dac kezdett kialakulni bennem, mintha ugyan nem én kértem volna, hogy jöjjünk vezetni. Próbáltam elviccelni a félszemmel együtt, aminek az eredménye egy tockos lett. - Na! - kiáltottam tettetett felháborodással. - Téged ismerve, csakhogy ezt bebizonyítsd, ide-pillanatragasztóznál. - Majdnem sikert komolynak maradnom. - Te jó ég... - dünnyögtem, mert a következő pillanatban már ki is pattant a kocsiból, és jött, hogy engem is "kiráncigáljon". - Nagyon harcias vagy ma, előbb tasli, most a vállam, kék-zöld leszek és mindenhol feldagadt, mire hazaérünk. - Kikapcsolta a biztonsági övem. - Jó-jó, megyek már! Nagy sóhaj közepette kászálódtam ki a kocsiból és vettem át a kulcsot, majd megkerültem az Audi elejét és behuppantam a vezető ülésre. Szevasz kormány, megint én, gondolom Jenny puha kis kezeinek jobban örültél, hát, én is nyugodtabb voltam addig, amíg ő tapizott téged... - Oké... tudom, hogy lerí rólam, de azért mondom, hátha valami csoda folytán mégse: kicsit fosok. - Komolyan, mintha a fél földgolyó felrobbanna attól, hogy elfordítok egy kulcsot az indítóban! - És nem vagyok óriás bébi... - tettem hozzá, s a hitelesség kedvéért rettentő felnőtt módon kidugtam rá a nyelvem egy pillanatra, majd indítottam. Ha ezt látnák a versenyek "törzsvendégei", szarrá röhögnék magukat. Valami azt súgta, nem kéne egyből tökig nyomni a gázt. - Várom az instrukciókat, mert hogy azok nélkül most egy méter nem teszek, az tutibiztos! - Úgy guvadt a szemem a fényszóró által megvilágított útra, mintha a puszta tekintetem futószalaggá változtatta volna, hogy magától menjen minden, mint a karikacsapás. - És közben mesélhetnél erről a sok világító, villogó izéről is itt - mutattam a műszerfalra. - A rádiót még ismerem. Meg a kesztyűtartót, mert abban van gumi. Egyébként a legjobban attól féltem, hogy úgy rágörcsölök a kormányra, hogy egy esetlegesebb hirtelen mozdulatnál egyszerűen kitépem a helyéről - farkassal feltuningolva erre sajnos láttam esélyt -, ami egyrészt gáz lenne, másrészt életveszélyes! Mondjuk... ahhoz, hogy két vérfarkas egy autóbalesetben kimúljon, elég durva dolgoknak kell történnie ott szerintem. Bár tény és való, hogy ettől függetlenül ijesztő lenne. De bíztam Jennyben, s ahogy ezt egyre inkább a felszínre hoztam és tudatosítottam magamban, úgy lett picit lazább a szorításom a kormányon.
- Abban biztos lehetsz, barátocskám! – bólogattam bőszen, hogy tényleg képes lennék odaragasztani. Na, jó, talán egy kis túlzás azért volt ebben. Túlzottan sajnáltam volna a kocsit ahhoz, hogy ilyen módon tönkretegyem. A végén még kiszakítaná az ülést, és azzal együtt mászna ki. Nem mintha nem lenne egyszerűbb kibújni a nadrágból, de volt rá egy tippem, hogy nem ez lenne az első gondolata, hogyan is szabaduljon meg a szorult helyzetéből. Istenem, néha komolyan olyan, mint egy nagyra nőtt, megvénült gyerek! - Én ettől egyáltalán nem tartok. Azt hittem, hogy keményebb fából faragtak, minthogy egy női kéz finom érintése ilyen súlyos sérüléseket okozzon neked – vigyorodtam el, miközben áthajoltam, hogy kikapcsoljam a biztonsági övét. Úgy éreztem magam, mintha éppen egy gyereket akarnék kiszedni a bébi ülésből. Ezt azért inkább nem mondtam ki hangosan, mert képes lett volna úgy felhúzni az orrát, hogy még egy óra rimánkodás után sem haladnánk fél métert sem. Erre akár meg is esküdtem volna, ha bizonygatnom kell az igazamat. Legalább olyan dacos tudott lenni olykor, mint én, pedig engem elég nehéz felülmúlni, legalábbis szerintem. Nem nagyon akadt még olyan, akinek sikerült, vagy csak nem jók próbálkoztak. Bármi lehetséges. - Na, én is így gondoltam! – jelentettem ki elégedetten, miután végre-valahára kikászálódott a kocsiból, és átvette a kulcsot is, hogy kezdhessünk magunkkal valamit, ha már így éjszaka kirángatott ide, a megérdemelt pihenésem helyett. Közben egyébként én is beültem újra, ezúttal az anyósülésre, és bezártam az ajtót. Még nem kötöttem be magam, amúgy sem szerettem, csak a biztonság kedvéért csináltam, meg azért, hogy egy esetleges rendőri ellenőrzés során ne büntessenek meg. Amennyire csak lehetett, szerettem elkerülni a rendőröket. Kitudja, hogy mennyi vétség gyűlt már fel a képzeletbeli listán, a nevem mellett. - Azt látom! – válaszoltam vigyorogva. – Szeretnéd esetleg, hogy előtte elpáholjalak kicsit, hátha jobb lesz? – ajánlottam fel, miközben ártatlanul pislogtam rá. – Lehet, hogy nekem is jót tenne egy kis lazítás… - folytattam a gondolatsort, bár utóbbit már inkább csak magam elé dünnyögtem, és nem neki szántam. Nem kellett minden egyes lépésemről tudnia, még ha egyébként tényleg mindent meg is osztottunk egymással. Azt azért nem szívesen kezdtem volna el taglalni neki, hogy miféle bajaim vannak. A végén még kinevetne, hogy ilyen érzelgőssé váltam mostanság, amin én felhúznám magam, és nagy eséllyel itt hagynám őt a francba, hogy csináljon, amit akar. Legalább okkal játszhatnám meg a sértettet. - De az vagy, és ha így folytatod, le fogom vágni a nyelvedet is, és kirakom a hűtőmre egy mágnessel, hogy mindig emlékeztessen erre a remek estére, amikor nem hagytad, hogy aludjak egy jót! – méltatlankodtam tovább, miközben félig-meddig felé fordultam. Könyökömmel megtámaszkodtam az ülésem fejtámlája mellett, szinte már unottan bámulva rá. – Figyelj Darren, ne szórakozz velem! Tényleg fáradt vagyok, nem vagyok arra hangolódva most, hogy könyörögjek neked azért, hogy végre csinálj valamit. Te kértél meg, hogy segítsek, nem fordítva! – közben megpaskoltam a combját, hogy végre ösztökéljem már valahogy az indításra, mert különben semmire nem fogunk haladni, és a pillanatnyi türelmem is véget fog érni. Máris éreztem, hogy repedezik a fal, ami visszatartotta a bennem tomboló indulatokat. Akkor meg aztán csinálhatna tőlem akármit, egy pillanatot sem maradnék itt tovább, hogy rimánkodjak neki egy nyamvadt kulcs elfordításáért. - Remek! – azzal kinyitottam a kesztyűtartót, és kirámoltam belőle a gumikat. – Akkor ezeket most el is teszem, te pedig rakd sebességbe a kocsit. Nem lesz túl nehéz dolgod, csak a váltót rakd át üresből a D betűhöz, oké? – kérdeztem úgy, mintha csak egy gyerekkel beszélgetnék. – Az talán még menni fog, nem? – erre igazából nem vártam választ, csak azt, hogy csinálja meg, ezzel bizonyítva, hogy megy neki. – A műszerfalat majd később átvesszük, amit ismerned kell, szerintem azt ismered… - zártam le a dolgot ennyivel. – Na, induljunk! – jelentettem ki, és ellentmondást nem tűrően pillantottam rá. – Csak szépen lassan nyomd le a gázpedált, ne egyből padlóig! – figyelmeztettem még gyorsan.
- Keményebből hát, de ha Olen is ilyen finom érintéseket kap, akkor strapabíróbb, mint hittem! - csipkelődtem egy kicsit, de a vigyorom elárulta, hogy ebbe semmi bántó nem volt. Legalábbis én nem annak szántam. - Kösd be magad! - kértem komolyan nézve rá a helycserés támadás után. Ezzel nem szórakoztam, a múltkori Yettás baleset óta meg pláne felértékeltem a biztonsági övet. Igaz, én repültem, de most én vagyok a kormány mögött, és a frász kerülget attól, hogy emiatt neki lesz majd baja. Sérülése. Egyebe. Nem örültem volna neki, ugye milyen meglepő? - Laza vagyok, olyan laza, hogy mindjárt szétesek! - Aha... ezt a legnaivabb ember se vette volna be, aki életében először találkozott velem, nemhogy a húgom, aki ismert, mint a rossz pénzt. - Szerintem rajtam most legfeljebb valami könnyű drog segítene. - Akadt ilyen náluk? Neeem, vagyis fog összeszorít és hajrá, mert ez itt a muszáj ideje. Hihetetlen, hogy olykor mit tudtam szuttyogni! - Jó-jó, rendben, tudom, igazad van! - bólogattam és közbe is vágtam, mielőtt a mini-monológ végére érhetett volna, de persze így is végigmondta, így ez kívülről úgy hathatott - mert persze hangban mindketten emeltük a tétet -, mintha épp nagy veszekedés közepette szakítanánk. Jah, épp az a téma, melyikünk megy gyalog haza. Bár ha így folytatom, lehet kilök és egyszerűen itt hagy, hogy rinyáljak nyugodtan a puszta közepén. Jogos lenne? Abszolút. Úgy néztem a kotonjaim után, mintha a csokikészletemet fosztotta volna ki. Bár... mostanában szerintem azokra úgyse lesz szükségem, és nem azért, mert átmegyek fatökűbe, hanem mert a hét napjai azt hiszem egy időre kiestek a pixisből. Szóval annyira nem is sirattam a kis csomagokat. Váltó üresbe és a D-hez. Oké, ez még ment, heuréka, igazi sikerélmény! És indulás... Hát, nem lehetett panasz, én biza szééééép lassaaaaaan nyomtam le azt a pedált, mondjuk úgy, egy komplett bölcsis csapat is lazán lehagyhatott volna minket kúszva-mászva-tipegve. Jó, ennél még rollerrel is gyorsabban haladtam, szóval egy kicsit adtam még neki. Az ülésben természetesen nem tudtam kényelembe helyezni magam, úgy ültem, mint aki karót nyelt. - Még jó, hogy egyenes az út! - Ezért tényleg hálás voltam, és lassan, fokról fokra nyomtam lejjebb a gázpedált. Kezdett bizsergető lenni, ahogy néha oda-oda pillantva láttam, hogyan megy egyre feljebb a km/h mutató. - Kimerültnek tűnsz - pillantottam rá a szemem sarkából. - És nem, nem csak arra értem, hogy most inkább aludnál, egyébként is... Olennel történt valami? - kérdeztem megint vetve rá egy pillantást, s közben visszavettem a tempóból is. Pasi vagyok, nem tudok egyszerre két felé figyelni, sajnálom.
Kezdőlap
//
//
.gif)
