Idejét nem tudom, mikor mozdultam már ki, és ma valahogy jólesett kicsit elmászkálni erre-arra. Csak úgy vaktában, beleroncsolva a nagyvilágba. Igazából már azt se tudom, hogyan kerültem ide, erre a bekötő útra, de minek után találtam a széle mentén egy szakadékot, ami elég mélyen hasított át lefelé, úgy gondoltam, hogy megállok, és elmerengve a tájban, csak úgy gondolkozom. Talán a nagy semmin. Talán mindenen... Nem mintha gondom lenne, hiszen alapvetően minden a legnagyobb rendben van, és még boldognak is nevezhetném magamat, leszámítva ezt az őrült csürhét. De majd ez is megoldódik. Egy ideig még azon is elagonizáltam, csak úgy stílusosan, hogy mekkora poén lenne, ha bejátszanék valami madár effektust, és levetném magam a mélyébe, ennek a hasadékszerű képződménynek, persze elég hamar rájöttem, hogy nincs hozzá kedvem. És, hogy nem is lenne akkora poén, mint azt elsőre gondoltam. Karjaimat összekulcsolva mellkasom előtt, kisebb terpeszben állva bámultam a végtelen táj felé, élvezve ezt a marha nagy semmit, ami körül ölelt, olykor egy-két félóránként elhaladó autó neszével megtörve azt. A kanyarulat végében álltam, ami némileg idegesíthető lehetett, de legalább megtanulnak fékezni. Ennek köszönhetően persze ezekben a blokkokban, erős dudálást is kaptam olykor, de ez sem foglalkoztatott. Nem tetszik haver, akkor száguldj bele egy szalma táblába, egy kőfalba, vagy csak fejeld le a műszerfalat. Nekem édes mindegy... Az újabb elkövetkezendő félórában szinte már rutinszerűen vártam a következő erre haladó kocsit, ám úgy tűnt kimarad, és talán még be is kajálom, ha a rá omló ötödik percben nem hallom meg a távolból zajongó autó motorjának dinamikus ügetését. - Gyere csak, te autósok réme...! - már vártam, hogy dudáljon, szinte már minden ízembe éreztem a felharsogó jelzőkészülék fülsértően harsány hangját, amire vártam, amint egyre csak erősödött a zaj, keveredve a foszlányos kopogással. Már csak észre kell vennie...
A Dunnal való találkozás egy csöppet megviselt. Mit csöppet…? Anne meghalt, és ennél rosszabb hírt nem is közölhetett volna, ráadásul ő sem volt valami hű de nagyon jól. A falkába eszem ágában sem volt visszamenni, az meg már csak hab volt a tortán, hogy nem nagyon volt hol laknom. Tegnap éjjel egy Fairbankstől nem messzi motelban csöveltem, és nem vagyok nagy igényű, de azért nem igazán díjazom, ha a szobatársam egy paktány, ami egész éjszaka motoszkál, és a falakat kaparássza. Arról a gigaméretű pókról az ablakpárkány alatt már nem is beszélve. Azt még akkor leütöttem, miután megérkeztem, bár jobb lett volna ha nem az egyik legjobb cipőmmel kenem szét a falon, de mindent a cél érdekében. Mindent összevetve, ennél a helynél még az is jobb lenne, ha a kocsimban éjszakáznék. Na igen, a kocsim. A régit el kellett adnom amiatt a pupák bátyám miatt, és lecseréltem egy Ford Escortra. Katasztrófa volt ez a kocsi. A létező összes elromolható dolog el is romlott, csak épp időszakos felbontásban, szépen lassan, hogy adjon időt feldolgozni mekkora egy szar tragacsra költöttem a pénzem. Két hete a kuplung bowden adta meg magát, múlt héten az akkumulátor mondott csődöt, úgyhogy már vártam mikor jön a következő csapás. Legalább egy normális szerelőhöz elvihetném, aki átnézi az esetleges hibákat, mert nem egy életbiztosítás beleülni ilyen formában. Éppen a motelba indultam vissza, már sötétedett, épp ezért nem mentem túl gyorsan, alapból nem szoktam hajtani, mint az állat. Még volt hátra néhány kilométer, amikor rájöttem, hogy valami nem stimmel. A fék nem úgy fogott ahogy szokott, de ezt csak az egyik élesebb kanyarban észleltem. Annyira el voltam gondolkozva, hogy nem nagyon törődtem vele. Mindegy, csak nem esik szét alattam amíg elérem a motelt, utána majd intézek valakit aki ránéz erre a csotrogányra. A probléma csak az volt, hogy a következő kanyar kicsit élesebb volt, mint az előbbi, és ahogy rátapostam volna a fékre, nem történt semmi, csak egy elég bizarr recsegő hangot adott ki. - Hát ez igazán pazar.... Megrémültem, de akkor aztán még jobban, amikor egy fószert láttam meg a kanyar kellős közepén az út szélén. Ennek elment az esze? Biztos nem százas. Basszus... Gyorsan mérlegeltem a helyzetet, de azon kívül az elvetemült ötleten kívül, hogy kiugrok a kocsiból, nem volt semmi értelmes, a kanyar már vészesen közelgett, az a barom is ott ácsorgott, és semmi nem utalt arra, hogy hajlandó lenne arrébb vonszolni a seggét. De ha elrántom a kormányt, akkor autóstól zuhanok le a szakadékba. Az sem egy kecsegtető lehetőség. Pár másodpercig még az úton tudtam tartani a kocsit, de végül kinyitottam az ajtót, elrántottam a kormányt, majd kiugrottam a kocsiból. Annyi apró hiba csúszott csak a számításomba, hogy a bámészkodó idióta képbe került esés közben, és szinte pontosan nekicsapódtam. Ezt ki sem lehetett volna ilyen tökéletesre számítani. Egy apró sikoly tört fel csak belőlem, ahogy zuhantunk, párszor nagyon csúnyán bevágtam a fejem a kövekbe, és merő horzsolás volt a fél oldalam és a karom, de végül csak megérkeztünk. De hova is... ? Felpillantottam. - A rohadt életbe... Basszus. Ezt nem hiszem - tapogattam meg a karjaimat, majd egy puklit a fejemen, de még nem tudtam összekaparni magam teljesen, úgyhogy térdre tornáztam magam.
Ez is csak velem történhet meg! Kellett nekem még visszamenni azért a ruciért. Most ennek örömére lekéstem az utolsó buszt és mással nem is tudom, hogy hogyan juthatnék haza. ezt a pechet. És még telefonszámom sincs...Legközelebb el kéne kérnem Will számát, hátha tudna ilyenkor segíteni nekem. Szerintem már egy órája sétálok hazafelé a több mint két kilós csomagjaimmal. Nem tudom meddig fogom még bírni. Azt sem tudom, hogy hol vagyok, mennyi van hátra? Természetesen a kocsisok meg sem állnak megkérdezni, hogy minden rendben e. Hisz tök normális dolog, hogy egy ember az út szélén sétálgat két jól megpakolt zacskóval a kezében. De a dudát azt ismerik. Ha ennyire zavarom őket, akkor vigyenek el és már nem lesz gondjuk velem. B*rmok! Az egyik kanyarnál valami füstöt látok...Lehet, hogy baleset történt? Nah tessék....Mindenki rohan, majd csodálkoznak, ha valami gáz történik. Tipikus kocsisok...Annyira nem értem őket. És akkor még a motorra mondják azt, hogy veszélyes. Ahogy a kanyarhoz érek lepillantok a mélybe. Csomagjaimat azonnal a földre ejtem, majd a telefonom után kapok. Mikor ide jöttem első dolgom volt a fontos telefonszámok elmentése, mint például a mentők és rendőrök. Épp kikeresném a számot, amikor egy újabb kocsis jön ezerrel és rám is dudál, mitől szívinfarktust kapok és ki is ejtem a telefonom a kezemből. -REMEK! EZ MOST TÉNYLEG SZÜKSÉGES VOLT?-Az autó után kiabálok, majd ismét lenézek a mélybe. Muszáj telefonálnom...Azok az emberek meghalhatnak. Bátor vagy Mas és nem fogsz lezuhanni. Átlépek a korlát felett, majd oldalazva elindulok a telefonom felé. Addig minden rendben van, míg a kezembe veszem, de utána felfelé menet egy rossz helyre lépek és megtörténik a baj. Hangosan és hosszan sikítva csúszok be a szakadékba. Néha nekiütközöm egy-egy sziklának, ami elég hangosan töri igen kis darabokra a csontjaimat és a fejemet is sikerült alaposan bevernem, így mire lejutok a többiekhez már eszméletemet vesztettem.
Kezdtem érezni, hogy itt valami nem lesz oké... Vagyis... hogy nagyon nem lesz oké...! Az még hagyján, hogy nem dudált... De valahogy minden érzékembe belenyilallt a felismerés, hogy bizony k*rvára nem fog lefékezni... Ám az egész másodpercek törtrésze alatt zajlott le, és bármennyire is előnyös oldalam az ügyesség, az érkező lány, és a lendület úgy ragadt magával, mintha csak letépett matrica lennék a hűtőszekrényről. Pillanatok emésztődtek fel, amint gurulni kezdtünk a szakadék felé, amivel pár órával ezelőtt még jókedvűen poénkodtam, hogy mekkora nagy feeling lenne, belevetődni... Hát, nem akkora életérzés, azt kell hogy mondjam... Még azt se volt időm felfogni, hogy egyáltalán ki az aki ennyire belém kapaszkodik, miközben jó párszor odaverődtünk az oldal falhoz, mely során sikerült felszednem magamra néhány sebet, és karcolást. A bordám is csúnyán oda verődött, amit azért kellően megéreztem, mígnem végül földet értünk... Vagy legalábbis valami talajnak nevezhető képződményt, ami tele volt kaviccsal, és törmelékkel... Az esést követően még utolsó löketként meg is botlott a könyököm, ahogy a tenyeremre támaszkodva megindult az aljzat, próbálva felegyenesedni. - De f@szom...! - morrantam egyet, sikeresen felültetve magamat. Pillantásom végig szaladt a bezáródó falakon, melyek körül röhögtek minket, majd szürke íriszeim a társaságomra siklottak. Nem tudtam, hogy hirtelen a fejét tépjem le, vagy csak szépen, mosolyogva küldjem el a picsába... Végül egyikre se voksoltam, egyikőnk hibája sem... - Fain menet szelet hoztál... - emeltem el róla pillantásomat, lassan állásba tornászva magamat. Úgy fest, a móka még csak most kezdődik... És ami a legironikusabb az egészbe, hogy olyan szinten nem látom a kiutat, hogy az hihetetlen. Mindjárt visszamászok.. vagy isten tudja... Ám ekkortájt, csupán egy lélegzetvételnyi másodperc volt az egész, mikor visszarántottam tekintetemet a lányra. Bekapcsoltak a riasztóim, jelezvén, hogy hasonszőrű társaságra akadtam. Farkasok... Mindig a legjobbkor kerülnek elő. A pajzsomat nem volt szükséges tökig tekerni, éreztem, hogy kellően fiatal ahhoz, hogy erősebben belém lásson. - Remélem kifelé is tudod az utat... - jegyeztem meg ércesen, felpillantva arra a helyre ahonnan érkeztünk. Ám valami furcsa mozgolódást vettem észre, így akaratlanul is beleütöttem könyökömet a lányba, fejemmel intve felfelé, hogy ő is pislogjon már arra, amerre én. Aztán újabb kőzuhatag indult meg, én pedig önkényesen hátra léptem, akarva-akaratlanul is hátrább vonva a másikat is. Nem tudom milyen okból, talán csak reflex... Alapvetően nem érdekelt, ha kap még egy adag szikla hullást, csak úgy szimpla jó indulatból. Végül a nagy omladozás alább hagyott, és egy újabb lány került terítékre előttünk, ájultan heverve. - Beszarok... - felnevettem. Konkrétan kitört belőlem a röhögés. Noha nem azért, mert szerencsétlen is a szakadékba végezte, hanem ez már annyira abszurd, hogy nem bírtam ki ezt a flegma megnyilvánulást. - Megjött a vacsi, Miss... - hagytam nyitva a mondatot, meg adva a lehetőséget a bemutatkozásra, amint átvillantottam rá íriszeimet. Nem, eszem ágában sem volt élve felboncolni az ember pajtásunkat, elég gond volt belőle eddig is. Nincs kedvem rapit randihoz az őrzőkkel... Hirtelen felindulásból lehajoltam, és megbökdöstem az alélt testet, arra nem volt szükség, hogy megnézzem életben van-e. Éreztem az ereiben zúduló vér erejét, az tompán dobbanó szív hangját. - Ez annyira elcseszettül édes... - jegyeztem meg, újra két lábra egyenesedve, kérdőn pillantva át a másik farkasra, hátha neki akad valami kézzelfogható ötlete, mit kezdjünk a lánnyal, és még inkább... magunkkal. Bár arra azért akadt némi ötletem nekem is. Azt hiszem...
- Te normális vagy? Teljesen elment az eszed? Meg is ölhettelek volna, te idióta barom – dühöngtem miközben talpra kecmeregtem, de félúton megadta magát a bokán és inkább visszazuhantam kiindulópontba. Mellesleg nem mai darab volt már a fickó, úgyhogy sanszos, hogy nem halt volna bele abba sem, ha átlapítja a papírautóm. Maximum lett volna belőle farkasmatrica. – Eszedbe sem jutott arrébb ugrani? Öngyilkosjelölt faszkalap. Húú, de felhúztam magam. És itt még korántsem volt vége a dühöngésemnek. Nem mintha az ő hibája lenne, mert nélküle is itt kötöttem volna ki, és nem sokat változtatott volna a helyzeten, de akkor is egy barom. Újabb kísérletet tettem, hogy felemelkedjek, de most más jött közbe. A fickó oldalba bökött... - Neked mi bajod ...? Egy roppant idegesítő női sikoly-sorozat után, és pár újabb kőtörmeléket követően lepottyant mellénk egy japán csajszi. A fószer arrébb rántott, úgyhogy csak pár apró kavicsot kaptam a tarkómra, na meg újra a földön kötöttem ki. Oldalra sandítottam és felmértem a vendégünket. Ember volt, ez nem kétséges, és még be is kábult szegény, de annyira groteszk volt ez az egész helyzet, hogy pár pillanat után kitört belőlem a nevetés. De legalább nem voltam egyedül a bunkó titulussal. - Égből pottyant japán barbibaba. Au – nyögtem ki még mindig kacagva, miközben helyre rántottam a bokámat. - Warren. Amber Warren - mutatkoztam be ha már kikövetelte a nevemet, nem mintha annyira ismerkedős hangulatban lettem volna, de végül csak megeresztettem egy kérdő pillantást, az udvariassági formulákat mellőzve viszont nem kérdeztem vissza. Csak ki tud már nyögni egy nevet magától is. A mozdulatlan nőt egyelőre figyelmen kívül hagyva pásztáztam körbe a helyet, ahova kerültünk. Nem volt túl bizalomgerjesztő azt meg kell hagyni. - Ne nézz így rám, inkább segíts ezt összekaparni - vetettem a fickóra egy szemrehányó pillantást. Ezt? - Őt - javítottam ki magam rögtön, amint felötlött, hogy igazából semmi együttérzést nem tanúsítottunk eddig. Szép. Lehajoltam a lányhoz. Eléggé összevissza volt zúzva, egy két csontja biztos eltört. A zsebembe süllyesztettem a kezem. Hívni kell egy mentőt, tűzoltót, vagy hegyimentőt, vagy mit tudom én melyik tudna minket innen összevakarni, de hogy önerőből innen nem visszük fel a barbibabát, az tuti. - A francba... A kocsimba maradt a mobilom - fintorodtam el, majd a másikra sandítottam reménykedő tekintettel. Hátha nem tört össze az övé, bár sok esélyt nem adok neki. Finoman megráztam a lány karját. - Ébresztő angyalom - ha nem reagált, akkor finoman megpofoztam. Most mi van? Nem figyeltem elsősegélyórákon, úgyhogy nem fogok semmilyen speciális fogást alkalmazni, inkább maradok a primitív módszereknél.
Mitől hittem azt, hogy itt majd megtalál engem a szerencse? Ez nem Írország...Lehet, hogy oda kellett volna mennem? Pár perc eszméletlenség után pofonokra ébredek fel, amitől lassan elkezdek mocorogni, majd kinyitom szemeimet és a nőre pillantok. -Hol vagyok?.....Csak nem a mennyben?-Na jó ezt én sem gondoltam komolyan, bár ki tudja? Egy ilyen esés után csoda, hogy még élek. -Áuuuuuuuu!-Kapok fejemre. Remek! Nem elég, hogy a karom nagy eséllyel eltört, de még a fejem is vérzik. Micsoda egy remek nap! -Az a b*rom kocsis meg a dudája!-Most ha tudnám minden kocsist megátkoznék. Még nem kelek fel, jó itt nekem a földön fekve. Közben a többiekre pillantok. -Mi a fenét kerestek ti itt?....-Ha nem zuhantak volna le, most én sem lennék itt. A telefonom? Biztos nem élte túl...Remek már megint vehetek egy újat. Komolyan mondom belőlem élnek meg a telefongyárak. Ebben az évben azt hiszem ez volt a negyedik...Remek! De a jelek szerint nekik sincs telefonjuk...Micsoda filmbe illő jelenet. Igazi szappanoperát lehetne ebből forgatni. Csak pár szerelmes szálat kéne még belevinni és kész is lenne. Szerintem vinnék, mint a cukrot. -Ez remek!....Gondolom egyikőtöknek sincs telefonja....-De akkor hogyan tovább? Biztosan visz valamerre valami ösvény féleség...Vagy marad a jól bevált ordítozás. Hátha az egyik őrült autós meghallja. Bár azok úgy száguldoznak, mint az őrültek. Se kép se hang... -Pont ez hiányzott nekem...Mi a francért kell nekem mindig megállnom segíteni? Megtanulhatnám már, hogy abból semmi jó nem sül ki...Néha legszívesebben jól megpofoznám magam, hogy észhez térjek...Tényleg azt kellene egyszer.-Miközben az orrom alatt morgok mit sem törődve a többiekkel megpróbálok felállni, bár úgy tűnik a lában sincs a legjobb állapotban. -Ha a kezemmel történik valami akkor én valakit meggyilkolok!-És ezzel nem viccelek. Ha nincs kezem nem tudok dolgozni és ha nincs munka akkor halálra unom magam és szenvedni fogok, jobban mint most.
Most komolyan azt hiszi, hogy ez a hangnem meghat? Most komolyan? Menten fel is sírok! Már nem azért, hogy közbe szóljak, de kettőnk közül nem én játszottam repülő pilótát... Hagytam, hagy hőzöngje ki magát, egyebet úgy sem tehettem. Max letépem a fejét, és csöndbe marad. - Nem, képzeld... Általában az autósok elkanyarodnak ezen az útszakaszon, és nem játszanak kaszkadőröset, miközben belevetődnek egy kibaszott nagy szakadékba! Szóval kettőnk közül, hogy ki a nem normális az vitatható. - némileg még imitáltam is a mondandómat, pár elnagyított gesztussal, de ennél jobban nem fogok belemenni a témába, mert még mindig tartom magam ahhoz, hogy már pedig egyikőnk se tehet róla. Még akkor sem, hogy tudom, baromira jó dolog rákenni a másikra a sarat. Amint három fős csoporttá alakultunk, értékelendően raktároztam el magamban, hogy nem csak én, de a lány is menten röhögésbe tört fel. Jól van, ötös, leülhetsz. - Wáoh! Kaptunk egy élő Mangát! Vagy mi az... - jó nem akartam én gúnyolódni félre értés ne essék, de ha már repült az a labda, én is löktem tovább. Miket beszélek? Már hogyne akartam volna! Ezzel egyidejűleg nevettem tovább még néhány másodpercig. - Olen. Simán Olen... - löktem oda egyszerűen a nevemet, elvégre ha hosszabb időt idelenn tengődünk, akkor nincs kedvem barkóbázni rajta, hogyan is szólítsam, ha úgy adódik. Néhány szívdobbanásnyi másodpercig összeráncolt homlokkal figyeltem őt, amint segítségre kért. Nem, nem arról van szó, hogy nincs kedvem segíteni, vagy nem szokásom. - Most bökdöstem meg. Mit csináljak vele? Rázzam meg? - végül azért lehajoltam én is, érezze mindenki a törődést. Bár, ennél többet nem tettem, és időm se lett volna rá, a kérdő szempár fénye a retinámba kúszott. Sanda pillantással néztem vissza rá, ujjaimat a farmerom zsebébe csúsztatva... Esélytelen, hogy életképes legyen a mobilom... És lám, mily' meglepő... Ahogy kihúztam a ketyerét, azon nyomban porladásnak indult a tenyeremben. - Szerintem nem működik. - rántottam meg a vállamat, egészen átélve a jelenetet, noha ennyire azért nem volt vicces... Épp felemelkedtem, mikor a pofont követően a lány magához tért, én pedig csak megráztam a fejemet, némi halovány vigyorral a képemen. Nem, nem annak örülök, hogy két fülem van és nem vagyok szatyor, sőt nem is örülök. Csak ez az egész még mindig annyira röhejes... - Nem, ez egy harmadik típusú találkozás, a nyolcadik dimenzióba! - öcsém ezt a kérdés... Mennyország... Újra felnevettem, ilyet még sosem éltem meg, az már egyszer biztos. Elnéztem, ahogy szenvedni kezdett, de a következő mondatát nem tudtam szó nélkül hagyni. Átvetettem tekintetemet Amberre. - Látod, az autósok dudálnak...! - vágtam egy flegma, gúnyos pofát, némi sunyi mosollyal szám szegletében. Pár lépést hátra léptem, ledobva magam a másik fal oldalához, ami készséggel zárt körbe minket, térdeimet kissé megemelve. - Virágot szedünk. - vágtam rá a kérdésre egyszerűen, egysíkúan. Mit keresnénk? Földigilisztát... A telefonra már nem is reagáltam, az imént morzsolódott el az ujjaim között, erre nincs mit mondanom. - Szerintem meg ne mocorogj, amíg nem találjuk ki, hogyan tovább. Pofoznod meg nem kell magadat, már megtette más. - túrtam át rövid tincseimen kezemmel, elpillantva a szakadék távolabbi részébe. Valahogy biztos ki lehet innen jutni, olyan nincs, hogy most itt verünk sátrat, aztán Tarzanként tengetjük a napjainkat... Végül hirtelen felemelkedtem, és határozott léptekkel megindultam az imént fókuszba vett hely felé, vállam fölött pillantva vissza két lányra. - Te ne mozogj, mert tovább töröd magad. Te pedig, ha gondolod gyere velem, nézzünk szét. - nem utasítottam egyiket sem, csak így volt reális. Csupán tényként közöltem, hogy mi volna optimális. Végül, ha jött Amber, ha nem, én bizony elindultam...
Eszem megáll. - Általában elkanyarodnak, és általában fog az a nyavalyás fék is. És általában nem álldogálnak öngyilkosjelölt arcok a kanyar kellős közepén. Egyébként is, örülj neki, hogy nem a kocsival mentem rajtad keresztül. - Itt az egész tovább mondandómat egyetlen nagy sóhajtásba fojtottam. Órákig forszírozhatnánk még, hogy ki a hibásabb és ki az őrültebb, de nem igazán megfelelő a helyszín, na meg társaságunk is van, aki nincs épp életképes állapotban. Olen mobilja is csődöt mondott. Fasza. - Nem működik? Nem mondod? - eresztettem meg egy szarkasztikus vigyort, miközben rápillantottam a kezében lévő telefontörmelékre. Mennyország? Egyem a szívét, de aranyos. Hopp, most kipukkasztom a rózsaszín buborékfelhőjét, bár Olen válaszára azért felkúszott egy apró vigyor az arcomra. - Inkább a pokolra szavaznék – dünnyögtem a kérdésére blazírt arccal, miközben feltornáztam magam mellőle, és inkább a szikla oldalához sasszéztam, nekidőltem, és onnan pattogott a tekintetem hol a japán csajra, hol pedig Olenre. Ezt komolyan nem hiszem el! A fickó gúnyos vigyorára csak egy grimasszal feleltem, és elfojtottam a késztetést, hogy finoman és nőiesen felmutassam neki a középső ujjamat. De aztán jött a lány következő kérdése, amire Olen válaszával szinte egy időben vágtam rá: - Gombát szedünk az erdőben. Ja, hogy körül vesznek minket a sziklák? Te, Olen, rossz helyen járunk – szökkentem oda a fickó mellé és megböktem a karját. - Gyere húzzunk innen. - Hirtelen a szám elé kaptam a kezem. - Ó, bocs, az sem fog menni, mert nem hoztunk magunkkal kötelet. – gesztikuláltam most már egyre nagyobb lendülettel. Nyugiiii. Ne stesszeld magad. Kötél nincs, de az angyalokat megkérhetjük, hogy reptessenek már ki innen minket, ha már úgyis a mennyben vagyunk. Asszem nagyon bevágtam a fejem. Valakit meggyilkol? Hát szerintem ő az egyetlen akinek a legjobban kéne félnie, nemhogy még fenyegetésekkel dobálózni. De hát tudja is ő, hogy mik vagyunk… Az a pazar, hogy ha a lány nem lenne itt, akkor sem lenne egyszerű a helyzet, de így csak még jobban ki lett csavarva az egész, most már rajta is segíteni kéne. Bár úgy tűnik Olen nem nagyon töri magát miatta, de én csak nem fogom cserben hagyni, végülis félig meddig miattam van itt. A fickó más tészta, mert amíg a csaj segíteni akart, azért zuhant le, addig ez a másik csak bámészkodott, mint a birka. A lényeg, hogy sürgősen segítség kell a csajnak, mert neki nem forrnak be a törött csontjai. - Szerintem nem fog senki senkit sem meggyilkolni. - Ez főleg Olennek szólt. Sőt. Ez konkretizálva Olennek szólt. Nem ismerem a pasast, ergo azt sem tudom mennyire beszámítható. Oli kiosztotta a parancsokat, én pedig a halántékomhoz kaptam a kezem. - Igenis - szalutáltam, majd vigyorogva botladoztam utána néhány kőtörmelék felett átlépdelve. - Igaza van, maradj itt. Megpróbálunk keresni valami kiutat- pördültem meg, pár lépés erejéig háttal folytatva az utat. - Mindjárt visszajövünk. Addig meg.. - Addig meg mi?! Semmi érdemileg elfogatható, úgyhogy inkább félbehagytam a mondatot, és a fickó után eredtem. Körbe szaladt a tekintetem a sziklákon, és nem volt túl nagy eredmény megállapítani, hogy ide bizony be vagyunk zárva. Meredek sziklafal vett minket körül, és hiába a tuning, ide kevés egy kis extra erő meg gyorsaság. - Mondd, hogy az IQ-d legalább fele olyan nagy, mint amekkora pofád van - dünnyögtem miközben megtapogattam a tarkómon lévő puklit, és a saját tengelyem körül forgolódtam terepfelmérés céljából. Vannak fák. Fent a magasban. Zseniális megállapítás, de azokat elérni.. nah az lenne az igazi zsenialitás. - Megpróbálhatnék felmászni a sziklákon.. - javasoltam, de valahol azért ezt én sem gondoltam ésszerű tervnek. Hülye vagyok én?
Nah a szarkazmusra most nem vagyok vevő. Ennyire hülyének néznek engem? Talán gondolhatnák, hogy nem úgy értettem a kérdésem, hogy mégis miért jöttek le ide. Tudom, hogy lezuhantak, de az okát nem. -Haaaj!...De mégis hogyan kerültetek ide? Valaki nem tud vezetni? Akkor meg ne üljön be kocsiba és akkor most nem lennénk itt! De tudjátok mit...Nem is érdekel!-Eszementek...És velük vagyok összezárva....Hogy fogom én ezt kibírni főleg csoki nélkül! Ma még nem ettem csokit...És ott vár rám az a finom tábla csoki a zacskóban...Miért engedtem ki a kezeim közül? Oh hát persze csak nyugodtan hagyjatok itt. Nincs ám szükségem senkire. Majd elleszek én itt? Bár a csokim nélkül nem tudom meddig bírom még. És szegénykém most ott van magányosan... -Maradjak itt?...Hej pedig most szerettem volna lefutni a maratont! A franc...Most itt kell maradnom.-Ha ők is akkor én is. Miért vágjak jópofát az egészhez...na jó végül is örülhetnék annak, hogy csak pár csontom tört el és még élek. Miután ők elballagtak én is körbenézek. Azért annyira nem reménytelen a helyzet. -És ha megkapaszkodunk a fákban és úgy megyünk fel? Vaaagy ne itt próbáljunk meg felmenni. Lehet, ha jobbra vagy balra indulunk rátalálunk egy ösvényre...Vagy nem lesz olyan meredek és fel tudunk majd mászni. Nem kötelező pont itt próbálkozni a kijutással.-És akár még össze is futhatunk Willel, bár igaz nem tudom merre lakik...Sőt azt sem, hogy ez a park része e, és hogy egyáltalán ilyen későn is kint van e a terepen. Most legszívesebben otthon lennék, a haverokkal a pubban. Milyen szép idők is voltak azok. De hiányzik. [color=peru-Nah induljunk![/color]-Azzal fogom magam és felállok. Nem volt túl jó ötlet, mert iszonyatos fájdalom hasít végig a lábamon, de muszáj valamit csinálni. Amint az látható itt nem fogunk feljutni! -Jobbra vagy balra?...Talán jobbra mert elvileg arra van a város!-Nem várom meg, hogy ők is elindulnak e én fogom magam és az iszonyatosan gyors csigatempómban elindulok az említett irány felé.
- Senki se mondtam, hogy öngyilkos merényletre készültem, de nem fogom egy ilyen pattogós kis labdának leecsetelni, mint te, hogy miért ácsingóztam ott, ahol. Egyelőre még mindig te bénáztad el a helyzetet, attól függetlenül is, hogy elvileg nem volt jó a féked. Tovább is mehettél volna, elvéve a gázpedálról a lábad, a motorfék úgyis leállítja... - mélyen sóhajtottam egyet, megrázva a fejemet. Halál felesleges ez az ostor csattogtatás. Most már itt vagyunk, akkor is, ha napestig egymást ostromoljuk a hülyeséggel. - De ha már ennyire meggondolatlan vagy, a kéziféket nem ismered? - vetettem oda végül a kérdést, egyszerűen. Az sem érdekel, ha azt mondja, hogy azt kihagyták a csomagolásból. És nem is állt szándékomba tovább ezen lovagolni. - Hagyjuk. Ez totál felesleges. - zártam le végleg a dolgot, mert nem csak, hogy értelmetlen, de már unalmas is.
Elég gyorsan peregtek az események, minek után megkaptuk az újabb csomag japán csodát, és voltaképpen már nem tudtam nem nevetni az egészen. Azt hiszem, ha összegezni akarnám a helyzetet, akkor van egy baromi nagy szakadékunk, egyetlen telefonunk, ami porladásnak indult, és még egy emberünk is, aki lassan úgy érzem, azt hiszi ő váltotta meg a földet. Legalábbis a szavai egymásutánja elég érdekesen álltak glédába. Halandó... A hülyeségre pedig hülyeség a válasz. Viszont vigyorogva konstatáltam, hogy Amber is épp olyan idióta válaszokat ad, mint én magam. Talán ha ezen a vonalon maradunk, még ki is fogunk jönni, ameddig ki nem szabadulunk innen. Egész szórakoztató most már, és újra csak röhögni tudok, mikor Amy tovább fokozza a baromságot. Igazából annyira leszartam az egész helyzetet, ahogy azt illet. Nem fogok én ugrálni, csak mert a másik lány önkéntesen vetette utánunk magát. Értékelem a segítőkészséget, de sem kezelni, sem együtt érezni nem tudok vele. A rám villanó szempár karöltve a kérdéssel elég "támadóan" hatott, amire csak megemeltem bal szemöldökömet, amolyan flegma, értetlen képet vágva. Nos, ez egyrészről hízelgő, másfelől ledegradáló. Nem reagáltam rá, csak vállat vontam. Eszem ágában nincs civileket ölögetni. Lehet az évek alatt a farkas agya elpattan, és erősen meghülyül, de én még észnél vagyok... - Nem akarok ujjal mutogatni. - böktem mutatóujjamat Amberre, a kérdést követően, hogy ki nem tud vezetni. Persze ezzel igazából csak cukkoltam, de azért egész színpadiasan adtam elő magam, amibe bele is sültem, és a vége egy újabb vigyor lett. - Most komolyan, nem tudom melyik bolygóról jöttél, de szerinted hogy kerültünk ide? Poénból beleugrottunk... Gondoltuk meeekkora nagy móka lesz! - ráztam meg a fejem. Egy ideig elbírom én az értetlenkedés, de egy idő után, már sok(k). Aztán elindultam, nem törődve a továbbiakkal. Bájcseveghetünk itt holnaputánig is, de valahogy a legkevésbé sincs hozzá kedvem. Bár, látszólag ezzel nem vagyok egyedül, hiszen Amy is megindul. Nagyon helyes. Vissza sem akartam fordulni, de mikor a csontjait tört lány beindult, nem bírtam szó nélkül hagyni. - Maradj már a seggeden az istenért! Nem foglak darabjaidban felcipelni, ha találunk kiutat. Fogd be a kis szádat, és várj meg minket, ne idegesíts fel! - kicsit elpattantam, amint ráförmedtem, viszont akárhogy is tett, ha folytatta az útját amerre megindult, ha nem, az sem érdekelt. Akkor törd magad szilánkosra, mit bánom én! - Elvileg egy rohadt nagy szakadék közepén tengődünk, szóval k*rvára mindegy, hogy merre van a város! - ezt már csak indulatból tettem hozzá, mert kezdett elszállni az agyam a baromságtól. És ezúttal már tényleg tovább mentem a távolabbik pont felé, ha a helyén maradt a lány, ha nem. Amber társaságában fókuszáltam ide-oda, hátha találok egy valamire való ösvényt, vagy barlangot, vagy valamit amin át kijuthatunk innen. - Mondd, hogy nem cseszed fel te is az agyamat... - már nem voltam ingerült, inkább kérés volt, noha nem hatott meg túlságosan a történet, csak ne most akarjuk már, hogy felmenjen bennem a pumpa. - Próbálhatnál. Csak annyira meredek, hogy két méter után visszacsúszol. Feldobhatnálak, ameddig tudlak, de nem hiszem, hogy nagyon lenne esélyed megkapaszkodni. És egyébként is... mi a biztosítékom arra, hogyha ki jutsz netalán, visszajössz segíteni? - nem lehettem bizalmas vele, az öngyilkosság lett volna. Inkább tovább sétáltam, az egyre szűkülő járaton, mígnem hirtelen megindult a föld a lábam alatt, mintha önkényesen akart volna elnyelni torkába. - Mi a franc...? - ugrottam hátra, magammal vonva Ambert is, kihasználva a vérvonalam előnyeit. A talaj mintha csak valami vékony jégréteg lett volna, beszakadásnak indult, ami azt illeti egész lendületesen, milliárdnyi apró darabra reccsenve... épp hogy megúsztuk. Kisebb vájatot képzett előttünk, melynek alján a sötétség jótékonyan nyújtózott el, kiröhögve minket, bársonyosan simulva testével a hűvös föld alatti barlang(?) falaihoz. Egyelőre nem tudtam felmérni mi lehet ott, és hogy mennyire kockázatos lemászni oda. Kérdőn villantottam íriszeimet Amyre, nagyobbat fújtatva magam elé. - Szerintem nem egy életbiztosítás... - morzsoltam el a szavakat, kissé megrázva a fejemet, visszapillantva a hátunk mögé, hogy változott-e valami azóta, hogy magunk mögött hagytuk a "telephelyet".
- Megölöm - sziszegtem Olennek összeszorított fogakkal, mikor a kiscsaj azt ecsetelte teljes meggyőződéssel, hogy aki nem tud vezetni ne üljön volán mögé. Gőze sincs róla, hogy mi történt, Olennek meg már inkább nem feleseltem vissza, nem vitatkozom, van elég bajunk így is. Lehet, hogy kezelhettem volna profibban is a helyzetet, de hát istenem, nőből vagyok na. Miután összekaparászta magát és megindult az ellenkező irányba, hátra sandítottam, de inkább Olenre hagytam a fenyítést, bár kétlem, hogy meghatja. - Nem áll szándékomban felcseszni az agyad, nyugi, bár ha ez továbbra is ilyen mederbe folyik - milyen találó vagyok -, akkor mindjárt előjön belőlem a hisztis picsa. Ismét hátrapillantottam. Csoda, hogy egyáltalán lábra tudott állni, ez azért nem kis teljesítmény ekkora zuhanás után. - Nyughass már - szóltam oda a lelki állapotommal éles kontrasztban álló szelíd hangsúllyal. - Nélkülünk úgysem jutsz messzire. És egyikünk sem szeretné, ha még jobban összetörnéd magad. Olen gondolatmenetére elvigyorodtam. - Nincs semmi biztosíték - vontam meg a vállam egy sunyi vigyor kíséretében -, de a lányon segítenék, az tuti. Na meg... Ha itthagynálak, és valaha is kijutsz, asszem semmi jóra nem számíthatnék. Pláne magányos kölyökként. Sok az infó, nem lesz ez így jó. Inkább befogtam azt a nagy pofámat, és azt sasoltam mi kezd kibontakozni a lába alatt. De mire észbe kaptam, már elkezdett omlani a föld, és ha Olen nem ránt arrébb, szerintem omlok én is. - Hú, kösz. - Kisöpörtem pár tincset az arcomból, és belebámultam a sötétségbe. Nem tudtam felmérni milyen mély, és mennyire stabil, de a lehetőség adott, már csak élni kell vele. A kérdés, hogy melyikünk lesz olyan kattant, hogy közelebbről is szemügyre veszi. Lesöpörtem magamról egy méretes bogarat, és a cipőm orrával kelletlenül a földbe döngöltem, végül egy halk sóhaj után felpillantottam Olenre. - Az sem egy életbiztosítás, ha itt maradunk, mert sanszos, hogy előbb utóbb felrobban az agyad - motyogtam mialatt a bal lábamra helyezve a súlyomat, a jobbal megpróbáltam kitapintani, hogy hol biztonságos még. - Én vagyok a könnyebb kettőnk közül, úgyhogy én megyek. A lányt mégsem küldhetjük le. - A vállamon ülő kisördög erre felkapta a fejét és vadul integetni kezdett miközben azt szajkózta, hogy ássuk el, ássuk el. Elvigyorodtam a gondolatra, majd leguggoltam a barlangszerű képződmény szélén. Egy kocsi motorjának távoli zúgása szűrődött le, de pár pillanattal később már ismét ránk telepedett az idegfeszítő csend. - Lemegyek - jelentettem ismét, ki sokkalta magabiztosabban, mint ahogy éreztem magam. És hogy szavaimat nyomatékosítsam, elkezdtem óvatosan leereszkedni. - Figyelj a lányra - szóltam még oda, mert nem díjaztam volna, ha amíg én barlangászósat játszok, addig ő valami baromságot csinál. Csak remélni mertem, hogy a talpam hamarosan szilárd talajt érint. De nem sokkal azelőtt, hogy földet értem, a lábam nekiverődött valami éles kődarabnak. A szemem gyorsan hozzászokott a megváltozott fényviszonyokhoz, csak pár árnyalatnyi különbség volt, felettem jótékonyan hatolt be a fény. Röpke pillantást vetettem csak a lábamra. Nem volt nagyon mély a vágás, két három centiméter széles lehetett, de annál mélyebbre sikeredett, a hús ajakszerűen nyílt ketté. - De jó ... - mormoltam tekintetemet visszahelyezve az előttem leledző sötétségre. Szűk falak vettek körül, amik pár méterre egyre jobban közeledtek egymáshoz, hogy végül teljesen elzárják az utat. Éreztem ahogy a vér vékony folyamban csordul le a bokámon, de nem foglalkoztatott különösebben, majd összeforr. - Nincs itt semmi - szóltam fel kelletlenül, miközben léptem pár lépést előre, de ekkor elkezdett megindulni a talaj. Kevésbé gyorsan reagáltam, mint Olen, úgyhogy jó egy métert csúsztam slégan lefelé. - Csessze meg... - Lesöpörtem a térdemről a földet miközben talpra kecmeregtem. - Lejöhetnél segíteni, én tovább nem megyek.
Úgy tűnik üvölteni mind a kettő tud velem, de gondolkodni nem. Nekik sem a koponyájukban van az agyuk, az egyszer biztos. -Még hogy nem érdekli merre van a város...Minden út vezet valahová...De legyen igazatok! Ti biztosan sokkal jobb ötlettel álltok elő!-Nem mondom ki ezeket hangosan, mert már elegem van a leoltásokból. Inkább csak megjegyzem magamnak, de ha meghallják az sem nagyon izgat. Mivel sajnos a fájó végtagjaimmal messzire nem tudok eljutni egyedül, így bizony meg kell őket várnom. Kíváncsian figyelem ahogy próbálkoznak feljutni, de közben magamban jókat nevetgélek. Azt hiszik, hogy pókemberek, akik fel tudnak mászni a falon? Kacag a vakbelem. -Oh gratulálok egy lyuk! Ez tényleg nagy segítség a számunkra! Úgy tűnik, hogy szeret alólatok kicsúszni a talaj...Ezen lehet, hogy el kéne gondolkozni!-Igen ezt már próbáltam úgy mondani, hogy ők is meghallják. igazából nem nagyon izgat, hogy mit találtak. Én továbbra is azt mondom, hogy ha elindulunk a város felé még az is meglehet, hogy ott lyukadunk ki egy-két órán belül. Mindenesetre addig is elszórakoztatom én magam és megpróbálok nem a drága csokikámra gondolni. Pár perc néma csönd után végül torkom szakadtából elkezdek énekelni. Hogy miért pont énekelni és miért pont ezt a dalt, még magam sem tudom, de jól esik! -If you need me, call me, no matter where you are....
- Mintha azt mondtad volna, hogy nem öl meg itt senki senkit se. - pillantottam fel Amyre oldalasan. Persze értettem én, hogy rohadtul idegesíti őt is a helyzet, és a lány pattogása is, de ettől még szurkálódhatok, ugyebár... Nem is értem... Ez csaj vagy alapból ilyen, vagy a törései okozta fájdalom váltja ezt ki belőle. - Ha hisztizel hozzá kötlek a Mangánkhoz. - vágtam egy flegma képet, némi vigyorral megspékelve. Már csak az kéne, hogy itt földhöz vágva magát kezdjen el nekem ő is vergődni. Épp elég nekem egy ember... Amint távolodtunk tudtam, hogy semmi sem garantált, és az is megeshet, hogy muszáj lesz tényleg valahogy felfele elindulnunk. Nem nagy érdeklődéssel hallgattam Amyt, de azért mégis csak reakciót tudott kiváltani belőlem a mondandójával. - Nem, nem valószínű, hogy jó sorsod lenne, ha kijutnék. Szóval, ha ilyeneket forgatsz a fejedben, marha gyorsan vesd el. Kölyök... - szinte már mocsok, pengeéles mosoly kezdett játszani az arcomon. Tisztában voltam vele, hogy fiatal még, ezt mondani se kellett volna. Nem ma másztam le a fáról. Bár, ha belegondolok, szerintem sosem másztam le fáról. Mindegy is... Amint a föld megindult alattunk, kezdtem rájönni, hogy akárhogy is nézem, ez a szakadékosdi sehogy se fog jól kijönni. De legalább eddig még egyben vagyunk. Elrántva Ambert, próbáltam felmérni az elénk táruló mélységet, a köszönetre csak biccentve egyet. Mélyen elmerengtem magamban, hogy van-e értelme lemászni oda, és ha a társaságom éppenséggel nem egy bogárral vívott volna élethalál harcot, talán el is döntöttem volna. - Bántott, vagy mi bajod? - vetettem oda érdesen a kérdést, nem mintha érdekelt volna szerencsétlen ízeltlábú sorsa. - Valóban az sem lenne az. Kivéve, ha le nem ütöm... - pillantottam hátra a lányra, aki éppen elég hangosan próbálta közölni felénk a mondandóját. Egyelőre nem reagáltam, csak a fejemet ráztam meg. Mit is vártam? A mennyország után az lett volna a minimum, hogy azt kérdezi: "Megtaláltátok a pokol kapuját?!" - Inkább ráhagytam a dolgot, igyekezve kizárni a hülye éneklését is, ami most már végképp feszegette nálam a húrokat. - Menjél. - pillantottam vissza Amberre, enyhe vállrántással jelezve, hogy nekem aztán halál mindegy melyikőnk megy le felderítő túrára. - De szuvenírt nem kérek. - löktem még oda szúrósan a szavaimat, nevetve, amint lassan leereszkedett a vájatba. Nem mondhatnám, hogy aggódtam érte, de azért nem örültem volna, ha még neki is valami baja esik. Elbírom én mindkettőjüket, csak nincs hozzá kedvem, az a helyzet... Újfent az énekesmadarunk felé fordultam. Vigyázzak rá? Örüljünk neki, hogy nem tud járni... Legalábbis nem nagyon. Végül mégiscsak úgy gondoltam, hogy nem árt, ha tényleg figyelünk rá, ha már a sors ilyen marha poénos kedvében van, így lassan elindultam felé, magam mögött hagyva Amyt. - Kapcsold már ki magad... - pillantottam le a lányra, majd kérdezés nélkül felemeltem őt, hogy elcipeljem a kis kráterünk mellé. - Mellesleg örülnék, ha nem tennél megjegyzéseket, hanem befogva a szádat várnád a csodát. Különben leváglak Amber után. - szóltam elég arrogánsan a lányhoz, amint letettem őt a sziklához támasztva. Végül visszamásztam a hasadék széléhez, belepillantva, hol jár éppenséggel Amy, mikor a vérének szaga erősen megütötte az orromat. - Te rendben vagy odalenn? - ám talán a kérdésemet se tudta meghallani, mert újabb recsegés, és egyéb hanghatások közepette zuhant lejjebb. Istenem, ez egyre nevetségesebb... Hangjának foszlányai szivárogtak fel, ez által pedig legalább addig eljutottam, hogy még egyben van. Vagyis, gondolom... - Nézzenek oda... Kiszólt a gödör a lyukból... - hajoltam beljebb a vájatban, majd nagyobbat sóhajtva, végül belemásztam én magam is. - Te meg maradj nyugton. - szóltam a másik lányhoz, intő pillantást vetve rá, majd eltűntem a hasadék gyomrában. Mivel Amber már csinált egy fain kis járatot, így hosszabb esést követően érkeztem meg a talajra, elsodorva őt is magammal. - Mi az isten lehet ez...? - álltam fel, leporolva magamról a törmeléket és koszt, végig tapogatva a nyirkos, saras falakat. Hideg volt, és egészen... puha. Ami furcsa, ha azt veszem, hogy a föld alatt vagyunk tulajdonképpen. Ám mielőtt bármit is mondhattam volna, a következő támasztásomat követően a fal átszakadt, én pedig, ha nem tart meg az egyensúlyom egyenesen belenyalok a salakos földbe. Folytatólagos járat tárult a szemünk elé, mely kacskaringózva veszett el a sötétségben. Az érdekes alakzatot tekintve, és a puha, nyirkos falakat, csak két variáció volt a jelenség magyarázatára. - Ez most vagy egy baszott nagy kígyó nyoma, vagy egy föld alatti folyóé. Az utóbbi esélyesebb. - fújtattam egyet magam elé, felemelve tekintetemet a gödör teteje felé. - Célszerűbb ha erre megyünk tovább... Odakint szar sincs... - fordítottam át íriszeimet Amyre, majd elkapva a lábainál, ahol a vér jótékonyan csordogált alá, felrántottam őt a talajról. - Hozd le a csajt. - azzal, amint felfogta mit akarok, feldobtam, amennyire csak tudtam, hátha sikerül megkapaszkodnia és kimászni...
- Héé, ennyire nem kell ám lenézni – villantottam rá sértődött tekintetemet. Sosem szeretettem ezt a kölyök megnevezést. Annyira nagyon degradáló tud lenni, főleg ha még társul hozzá ilyen groteszk – megeszlek vacsorára – vigyor is. – Nem kellenek ellenségek, örülök, ha nem leszek kutyakaja. Falka nélkül nem egy életbiztosítás itt kóricálni. De nincs mit tenni, egyelőre tökély ez az állapot is. Jobb, mint mikor folyton elvárják, hogy bizonyíts, holott neked marhára se kedved, se energiád, mert még azt a maradékot is kiszipolyozzák az elvárások.
Leszűrődtek érdekes hangok, a lány most már közelebb volt, és van egy olyan sejtésem, hogy nem a saját lábán jött. Olen flegma stílusára csak egy egy grimasz volt a reakcióm, ha bármit közbe szólnék, sanszos, hogy még tudná fokozni. Mikor Olen is lepottyant mellém vigyorogva konstatáltam, hogy ő sincs a helyzet magaslatán. - Totál mindegy mi, csak vezessen ki innen - vonok vállat unottan. A javaslatra csak bólintok. - Menjünk erre. De ezt a kultúrbarbár stílust jó lenne, ha hanyagolnád, főleg a lány irányába. Még kimondani sem érkezem, mikor felkapott és felhajított. Ó, hogy az a... - Finomabban nem ment volna, mi? - morgolódtam durcásan, ahogy felkapaszkodtam és nagy nehezen kikecmeregtem a gödör szélére. - Ne is vegyél tudomást a lent pattogó bolháról - intettem fejemmel a sötétség felé, ahol valahol Olen is leledzett. - Az évek kiölték belőle az illemet. Amy vagyok - felé nyújtottam a kezem, csak hogy kompenzáljam Olen előbbi akcióját. Nem biztos, hogy mindenki értékeli, ha ide oda hajigálják, mint egy rongybabát. - Azt találtuk ki, hogy arra kéne menni, mert itt hiába próbálkozunk – vázoltam a helyzetet tömören, még egy mosolyt is mellékeltem mellé. Ha önként engedte, akkor a lyuk szélére kísértem és segítettem neki leevickélni, ha viszont egy kicsit is ellenkezett, akkor szimplán taszajtottam rajta egyet, és követtem, hogy valamennyire tompítsam az esését. De hát mi ez neki; tört már csontja, egyel több vagy kevesebb már nem igazán számít. - Itt is vagyunk – vigyorodtam el büszkén, ahogy földet értünk Olen előtt. Közben leesett, hogy a csaj nem lát olyan jól a sötétben, mint mi. Ciki. - Gyere, segítek – ragadtam meg a karját óvatosan. Csak el ne kezdjen hisztizni, mert felforr az agyam, az tuti. Ráadásul a nagykutya sem éppen egy empatikus típus, mint kiderült. A helyzet elég groteszk. - Amúgy Olen… Te a helyieket boldogítod a kifinomult stílusoddal, vagy a betolakodókhoz furakodtál be? – Nem tudhatom. Pár hónap alatt, amíg távol voltam, akár csatlakozhatott is bármelyikhez. Azzal meg nem törődtem, hogy a lány is hallja, úgysem érti miről van szó. Nem akartam tovább tökörészni egy helyben, úgyhogy nem engedve a lány karját megindultam vele. - És te minek kóricáltál az út szélén? - fordultam felé, hogy ne érezze magát elhanyagolva attól függetlenül, hogy Olen tahó viselkedése biztos nem segítette a szocializálódhatnék irányba. Nem mintha én olyan hű de nagyon ösztönzőleg hatottam rá az elején. Csak jussunk ki innen minél hamarabb. Belebambultam a sötétségbe, és rá kellett döbbennem, hogy a minél hamarabb is elég távoli lesz. Azt sem tudjuk hova visz ez a vájat, vagy milyen mélyen fut tovább, mi meg vakon beleugrottunk.
Mivel az előző dalomnak vége eszembe jutott egy igen béna, de nagyon vicces szám...Ez talán feldobja a többieket...Mert ez az a tipus ami annyira rossz, hogy már csak szeretni lehet. -...Pam padam.....Az ablak!....Ooooh je!....Az ablak meghámozta a szeretetet! Igen meg!.......És az ajtó.....Oooh igen az ajtó!.....Annyira jól lakott veeeeeele...., hogy széttárta szárnyait......Bum bum bum...Jeeeeeeeh!-Jól esően felnevetek. Ez mindig felvidít! De ahogy megjelenik az a két lábon járó tuskó azonnal eltűnik a vidámság és csak a komorság marad. Remek.... -Oh bocsi nem tudom magam kikapcsolni....A gomb a hátam közepén van és nem érem el! Meg valami kód is kell...Szóval sajnálom! Pedig hidd el megtenném! Nekem sincs kedvem téged hallgatni!-Mégis milyen csodáról beszél? Az, hogy egy kis ész is szorul abba a nagy fejébe? Nah arra tényleg várhatok. Miből gondolják, hogy az az alagút bárhova is elvisz? De most komolyan? Az is lehet, hogy csak egy barlangba visz vagy egyszer csak zsákutca lesz...És különben is hogy látnak ott lent abban a vaksötétben? -Engem nyugodtan levághatsz...Vele szívesebben vagyok, mint veled! De van egy olyan érzésem, hogy egy hamar sajnos egyikünk sem szabadul meg a másiktól....Szóval inkább ne is szóljunk egymáshoz! Oké?-Akkor legalább ő sem lesz ideges meg én sem. Így mind a kettőnk jól jár. -Hééé! Azonnal tegyél le! Nem vagyok egy próbababa akit ide-oda cipekedhetsz!-Ahol tudom elkezdem püfölni! Ugye nem gondolta komolyan, hogy én ezt csak úgy hagyom neki!? -Én nyugodt vagyok, csak te pattogsz itt mint a bolond bolha! De azért finomabban is letehettél volna...Ha nem tudnád eléggé fáj minden porcikám...ha meg nem akarsz segíteni akkor jobb, ha nem is pakolgatsz ide-oda!-Tőlem aztán itt is hagyhatnak. Én megoldom egyedül is a gondot. És ismét eltűnnek. Remek! Tényleg nem értem miért gondolják azt, hogy jobb oda lemenni, mint az erdőben sétálni egyet. Ott legalább esélyünk van összefutni valami emberi lénnyel. De ott lent...Max csak csúszómászó férgekkel...Jah bocsi egy már tuti lent van. -Helló Shérí! Hát összefutottunk megen? A sors rendelte így? Így kell történnie? Meg van írva a csillagokban ez az antantkordiál? Remélem, hogy így van! Wáhháhááá! -Egyre hülyébbnek érzem magam....Igen ez a csokielvonási tünetek....Ha egy órán belül nem kapok csokit félek itt kő kövön nem marad! Mindenesetre egy széles vigyorral arcomon nézek fel a nőre, majd végig hallgatom őt. -De miért pont arra? Nem tudjuk mi van ott lent a vaksötétségen és a férgen kívül. Itt legalább még pár percig világos van és elindulhatunk valamerre....De tudom egyedül vagyok ti meg ketten...Szóval muszáj mennem...Én meg Masako!-A kezét elfogadom és kezet is rázok vele. Olyan jó, hogy rám senki sem hallgat, pedig ha végig gondolnák rájönnének, hogy nem is olyan nagy baromság az amit mondtam. Amy segítségével végül csak sikerül nagy nehezen nekem is lejutni abba a rohad ijesztő gödörbe. Sokkal nagyobb a sötétség, mint amilyenre gondoltam. Ez olyan igazi Vaksötétség...Semmi fényfoltot vagy árnyékot nem lehet lenni, csak a fekete semmit. Te jó ég! És a vakoknak mindennap ezt kell megélniük! Csodálom őket, hogy ők ezt ilyen jól bírják. -Mondjátok ti láttok egyáltalán valamit, vagy csak megyünk amerre tudunk és lesz ami lesz?-Bár gondolom a válasz az utóbbi lesz, hisz miért látnának többet, mint én? -Amy! Kérlek rúgj belém! Nem kell nagyon....Elég ha csak egy picit...És ha lehet a lábamba!.-Ha megteszi igaz felszisszenek, de utána elmosolyodom. -Nah így már sokkal jobb...Legalább most már érzem a lábam!-Kuncogok egy sort, majd válaszolok is a kérdésre. -Öhm lekéstem az utolsó buszt! Így gyalog indultam haza! Bevásároltam...És most a csokim ott szomorkodik az úton!....Mindjárt érted megyek Drága!-Az utolsó mondatot kicsit hangosabban mondom, mintha meghallaná és felfogná.... -És ti? Végre elmondanátok, hogy hogy sikerült lezuhanni?-
Nem néztem én le senkit sem, sőt kutyakajának se nevezném Ambert például. Ő dobta a labdát, hogy kölyök, én csak pattogtattam tovább. Mindenesetre már nem lovaltam bele magam felesleges szócsatákba, inkább azon dolgoztam, hogy mihamarabb kijussunk innen. Már arra se tettem megjegyzést, hogy a sérült lány, miképpen is reagálja le a mondandómat. Tőlem aztán úgy is kikapcsolódhat, hogy cipzárt húzunk a szájára. Pont nem fog meghatni. Én az ő javára is próbálok megoldásra jutni, szóval jobb, ha ezt is figyelembe vesszük. - Még mindig te beszélsz... - jegyeztem meg halkan, amint felállította a saját kis verzióját az esetre, azzal pedig már végképp nem foglalkoztam, hogy nem szimpatizál azzal, hogy cipelem, és közben még püföl is, mint valami rongybabát. Bocsájtsa meg az ég, hogy még egy darabban szeretném kivinni innen! A további monológra pedig már nem reagáltam, inkább levetettem magamat Amy után. Cipelem, de ne cipeljem... De ha már leteszem, finoman tegyem le! Mi vagyok én mazsorett bábu? Ám lent sem volt fényesebb a helyzet, és kezdtem már úgy érezni, hogy helyből itt hagyom őket, azt menjenek a fejük után, hol nem szarom le? - Jól van, Amber. Szerintem meg maradjunk annyiban, hogy ha kultúrbarbárt játszanék, akkor rohadtul durvább helyzet lenne. - kicsit már ingerült voltam, és voltaképpen kezdett elegem lenni belőle, hogy mind a kettőnek velem van baja. - De ment volna, ha nagyobb lenne a nyílás teteje és kisebb lenne a távolság, meg a szád. - vágtam rá egyszerűen, kicsit beljebb sétálva az üregbe, miután Amy kirepült a gödörből, ami képződött előttünk. Kicsit kezdtem magam furán érezni, és a fejem is ide-oda kapálózni kezdett. Még jó hogy látok... Ha nem látnék, lehet már kevésbé lennék magabiztos... Épp még egy lépést tettem volna, mikor már annyira el voltam merülve a sakkozásban, hogy a két lány érkezése váratlanul ért, pedig számítottam rá, hogy mindjárt itt lesznek. - Mi? Ti? Ja... Ti... - pördültem meg tengelyem körül, némileg zavartan. Jó, hát én se vagyok egy elcseszett kőszikla... - Nem hiszem, hogy ezt most azért kérdeznéd, mert olyan iszonyatos módon kíváncsi lennél rám... Sőt, azt sem hiszem el, hogy egyáltalán nem direkt csináltad ezt az egészet! - totál megkattantam, de valójában csak játszottam az agyamat... Inkább eljátszom a tudathasadásos, üldözési mániást, mintsem jó pofizzak velük a továbbiakban. Ha nem kell a társaságom, nem muszáj amúgy se velem tartani. - Szerintem nem érzed a lábad... Lehet már nincs is lábad! Most mi lesz? - adtam elő színpadiasan a figurát, igaz ebből csak Amber láthatott bármit is. Habár ő talán sejthette is, hogy csak megjátszom a fejemet, elvégre nem érezhette rajtam, hogy tényleg félnék... Dehogy féltem. - Megyünk? Iiinkább, menjetek ti előre! Én félek, oooh ti bátor nők! Vezessetek! De mi van ha bántani fogtok?! - Engedtem magam elé őket, érezzék csak milyen az, ha jelenleg ketten lennének... Persze némileg megspékeltem az elbarmolt hülyeségemmel. Nem kizárt, hogy totálkárosnak néznek... Amint befejezték a bájcsevejt és elindultunk, én valóban hagytam őket magam előtt kóricálni, az út amúgy is csak egy irányba vezetett. - Persze, szerintem meg te is direkt kerültél ide, és azt hitted, hogy majd... Jézus, te fel akartál minket falatni a csokiddal! És csak az az egy szerencsénk van, hogy elvesztetted! Háá... - már annyira élethű voltam, hogy majdnem közbe röhögtem. - Ja nem... Neeem is volt csokid! Vagy... még mindig nálad van mi? Amber.. szerintem, hátrálj... - valahol itt szakadt el a cérnám, és feltörtem irdatlan röhögésbe, majd hirtelen, mint akin a villám nyilai száguldottak volna át, moderáltam magam hűvös és távolságtartóvá. - Na haladjunk csajok... - tértem vissza önmagamhoz, egész aranyosan ejtve ki a szavakat, tovább lépdelve a vaksötétbe. Legalábbis a társaságunk számára vaksötétben. Egyéb kérdésekre nem reagáltam egyébiránt, hogy hogyan kerültünk ide, és hogy egyáltalán látunk-e. Ők jól elbeszélgetnek látszólag, szóval hajrá, boldogítsák egymást. - Én csak annyit mondok, hogy szerencsétlenül jártunk. - mormoltam el halkan a szavakat, amint melléjük érkeztem. - Megyek elől én. - ezúttal már halkan beszéltem, kissé talán unottan, és egyhangúan is. Viszont igazán jól döntöttem, mikor felajánlottam nekik, hogy visszamászok eléjük ugyanis a következő kanyarulatban, mintha valami mozgást vettem volna észre. Először azt hittem csak képzelődök, de már nem játszok hibbantat, szóval esélytelen... Aztán paff! A reakció idő hányadaként, reflexszerűen kaptam a lányok felé, a földre rántva őket. - Bassza meg... - felettünk a fal alább omlott, az előbbi mozgást ugyanis némi megmozduló réteg okozta, ami által egy-két gyökér darab szakad fel a gödrünkben, épp hogy pofán nem csapva mindhármunkat az imént. - Egy élmény lesz innen kijutni... - emelkedtem fel, leporolva a nyakamba zuhanó törmeléket. Aztán tovább indultam... Elvégre ettől még ránk szakadni nem fog a dolog, csak nem árt ha mi hamarabb kijutunk innen. ~ Egyébként, őslakos vagyok. Mindig is az voltam. ~ küldtem át gondolataimat Amynek, hogy a normálisabbik válaszomat is hallja, ha már egyszer érdeklődött, noha nem tartozott rá. - Meg vagytok lányok? - fordultam meg feléjük, hátramenetben lépkedve, ellenőrizve, hogy minden rendben van-e. - Te ömmm... Téged nem tudom hogy hívnak. Neked fáj valamid? - kérdeztem, egész kedvesen, érdeklődőn. Nem örülnék neki, ha idő közben tovább törne bármije is...
// Váltóláz: "Legyen üldözési mániás és ne higgyen el semmit abból, amit a játékostársa mondd neki." //
A lány csacsogására csak pár elgyötört „aham” volt a válaszom. Hagyjuk már egymást békén az elméletekkel, meg a hű de nagyon nagy kaliberű megállapításokkal. Én sem vagyok okosabb a helyzethez, de legalább alkalmazkodom. Ha egy föld alatti sötét, büdös vájatban megyünk tovább, akkor ott. És pont. - Nem látunk, miért kéne? A vakond se sokat lát, mégis mindig kikecmereg – mosolyintottam el magam, de aztán le is lohadt a vigyor gyorsan, mert leesett, hogy úgysem látja. Egy előnye már van a vaksötétnek. Pazar. - Dehogy rúgok beléd – vontam meg a vállam hitetlenkedve. Meg van zakkanva? Így is van törött csontja, és még kell pluszban egy lila folt is? A csoki elvonási tüneteket fájdalommal kell kompenzálni, vagy mi van? – Kérd meg Olent, és nem lesz lábad – tanácsoltam neki vigyorogva. Mindketten megkattantak. Erre nem volt jobb szó; az egyik a csokiját követeli, mi több, még beszél is hozzá, a másik meg úgy viselkedik mint egy kisiskolás hiperaktív kölyök. Már csak rácsok kellenének, meg egy fehér ruhás nővér aki ide oda futkos a nyugtatókkal, és teljes lenne a képlet. Olen baromságairól eleinte inkább nem is reagáltam. Basszus, ez a fickó totál kattant, de egyértelműen tetszik a hozzáállása. Inkább, mint hogy búvalbaszott fejet vágva baktasson előttünk. Azt viszont már nem tudtam szó nélkül hagyni, mikor újra a földön kötöttünk ki. - Ezt befejezhetnéd - morrantam rá, miközben Masako felé fordultam. - Egyben vagy? - kérdeztem aggodalommal fűszerezve, majd újra Olenre sandítottam. - Hányszor akarsz még ledönteni a lábamról? - kérdeztem sunyi mosollyal az arcomon, majd talpra kecmeregtem, és Masako felé nyújtottam a mancsomat. Aztán jött a gondolat, és fintorba torzult az arcom. - Nem igaz, hogy ezt nem lehetett volna közölni normálisan. A francba a gondolatátvitellel meg a többi szarsággal. Szerinted leesne bárkinek is bármi ezekből a szavakból? - Alig volt suttogásnál hangosabb, de akinek szólt az tuti meghallotta. Ha meg a lány is, akkor ez van. Sanszos, hogy nem esik le neki, hiszen emberből van, nah. - Egyébként meg sejtettem. Csak érdekelt. Masako kérdésére elhúztam a számat. - Bekrepált a fékem, és mivel nem tudok vezetni - ez célzás volt, vedd is annak - és dudálni luxus - szintén célzás, csak másik irányba -, így kiugrottam, egyenesen a paranoiás barátunkra. A többit ismered, akkor pottyantál be. Nem tudom hány perce kóvályoghattunk, de megfordult a fejemben, hogy jobb lenne inkább visszafordulni. Épp kezdeményezni akartam az ötletet, mikor távolabb apró fénynyaláb szűrődött be. - Ha ott ki tudunk jutni, akkor hajrá - javasoltam a távolba mutatva, és beelőztem Olent, mert már nagyon mehetnékem volt. Még jó pár perc volt, de ahogy odaértünk a fényforrás alá, felpillantottam. Összegezve: kurva magasan volt, és a föld pereme sem tűnt túl stabilnak, szerintem bármikor beomolhatott volna, ha valami súly nehezedik rá. De legalább már láttam növényeket, vagyis lehetséges, hogy nem egy újabb sziklás, hasadékos semmibe érkezünk vissza. - Ide biztos nem fogsz felhajítani - csóváltam meg a fejemet, még mielőtt kipattant volna Olen fejéből az újabb zseniális ötlet. A rongybabasággal szeretnék felhagyni egy időre, köszönöm. Na meg, ha minket még ki tudna dobni innen, ő mégis hogy jutna ki? Nagyon pro reflexe van az tuti, de ide az most kevés. - Látod azt a gallyat? - mutattam fel, és megragadtam Olen karját, ha hagyta még arrébb is húztam, mert az ő szemszögéből nem biztos, hogy észlelhető. - Kéne egy kötél. Vagy valami ami használható kötélként. Körbe forgolódtam. Bármi jó lenne. Egy vaskos gyökér is megtenné, most már mindegy. Kezdek lassan én is bekattanni, csak jussunk már ki innen, könyörgöm. - Vetkőzz - pördültem szembe Olennel, fülig érő vigyorral. - Kell valami ami funkcionálhat kötélként.
-Lehet, hogy nem lát sokat, de a füle jó és ott vannak azok a bajuszok! Szóval a természet tudja a maga dolgát. Nekünk meg nem kéne most itt lennünk!-De hiába is beszélek én bármit is. Egyik fülükön be a másikon ki. Nem is erőltetem magam. A srác bekattantsa meglep. Őt meg mi lelete? Agyára ment a sötétség. Bár eddig nem gondoltam róla, hogy agya is van...Talán azért hat így rá, mert túl pici. Magamban egy jót röhögök rajta, majd Amy mellett én is elindulok úgy ahogy. -Dehogy kérem meg őt! Szerintem, ő legszívesebbe a fejemet rúgná le!-Elmosolyodom bár tudom ők úgy sem látják, de hát ez reflex. Az omlás miatt ismét a földön landolunk. Remek! Még egy ilyen húzás és tényleg nem fogok tudni többé felállni. -Nos valamilyen szinten még igen...De azt hiszem az orvosoknak sok munkájuk lesz. Legalább nem fognak unatkozni!-Továbbra is fáj minden porcikám, de próbálok nem foglalkozni ezzel, hisz annak nincs semmi értelme, hogy most itt elkezdjek hisztizni. Majd ha végre bekerülök a kórházba akkor mindent kiadok magamból! -Oh értem. Szóval a kocsi volt a hibás.-Bár akkor sem értem, hogy hogy kerültek ide. De igaz ilyen helyzetekben általában az ember előbb cselekszik, mint hogy végiggondolja, ami mondhatni már tök normális. És végül is túlélték, bár azt sem értem, hogy nekik miért nem tört el egy csontjuk sem. Fény az alagút végén! És mi arra akarunk menni? Biztos, hogy ez jó ötlet? Az emberek mindig azt mondják, hogy ne menj a fény felé. De csendben maradok és csak megyek utánuk, vagy legalább is úgy gondolom, hogy utánuk. Aztán ki tudja lehet, hogy időközben eltévedek. -De ha van is kötelünk mit csinálunk vele? Indiana Jones ügyességgel feldobjátok a gallyra ami persze elsőre nem fog menni, de másodszorra igen és a gally meg is tart minket, így mindenki kijut. Az ilyen csak a filmekben van. Miből gondolod, hogy az a gally elbír minket?....Vagy megosztanád velünk kérlek az egész terved?-Kezdek fázni, már a bőröm is libabőrös lett. Remek, ez tényleg hiányzott. -Ha lehet siessünk, mert itt fagyok meg!-És ha elértem volna a buszt most otthon lennék a jó meleg ágyikómban és enném a fincsi kis csokimat. HAZA AKAROK MENNI!
Érdekes feltevések zajlanak le közöttük, de inkább nem is méltattam reagálással. Ha bántani akarnám bármelyiket is, már rég megtettem volna. Vagy ez kimaradt a női logikából? Mindegy is, gondolnak, amit akarnak. És akkor még tőlem várják el, hogy normális legyek velük, mikor ők ugrálgatnak az idegrendszerem határán a sok hülye, elbarmolt faszságukkal. Ahogy a gyökerek felszakadtak, igyekeztem minél hamarabb megmenteni a fejüket a hirtelen csapódástól, ám ahogy a földre borultunk, és alább hagyott az omladozás, ismét kaptam az ívet. Noha, ez kivételesen normálisabb volt, ha a mosolyt figyelembe veszem. Ennyit még láttam, a másik lánynak meg nem kellett tudnia, hogy ez így van. - Sehányszor. Én kérek elnézést, hogy próbáltam megvédeni a nyakatokon lévő tököt! Máskor ígérem hagyom, hagy verje le egy rohadt nagy gyökér! - szóltam kelletlenül, némi fintort vágva, majd elfordultam tőlük. Ha normális vagyok az a baj, ha bunkó az a baj. Ki érti ezeket... Ám amikor Amber eldurran, noha alig hallhatóan, ahhoz akad némi szavam nekem is. - Te ide figyeljél már... Örüljél neki, hogy válaszoltam! Most már vegyél vissza az arcodból te is. - suttogtam én magam is, kissé reszelősen, érezhetően megindítva ereimben a vérkeringést, mely sűrű, zúduló folyamként csapódott falainak. Aztán elcsendültem, míg tartott a kiselőadás, miként is kerültünk ide. Az iróniát már fel se vettem, csak ballagtam tovább a vaksötétbe. Illetve, ami a lánynak az volt. Már nem is néztem előre, nem is érdekelt az egész helyzet, mikor Amber észrevett valamit, és sebes léptekkel megindult. Elengedtem magam mellett, hagy rohanjon, én ráérek. Végül nem sokkal utána oda is értem, felpillantva a magasba, noha innen nem láttam egészen jól. - Nem is akarlak feldobni. - vágtam egy fancsali képet, vállat vonva, mikor megragadta a karomat és arrébb húzott. Kivételesen hagytam is neki, hogy taszigáljon, ha ennyire fontos megnéznem azt a kicseszett ágat. A kötél ötletén elkerekednek szemeim, majd szemöldököm a homlokomra vándorol. - Persze, hoztam kettő kötelet is a farzsebembe, sőt morzsákat is potyogtattam el, hátha visszafordulnánk. - mert amúgy hatszáz fele ágazik ám a visszafele út! Brhhh... - Sokat tévézel. - vetem oda keserédes hangon a másik lánynak az Indiana Jonesos beszólásra. Ám tovább nem folytathatom, mert ekkor már Amber vetkőzésre int. Hogy mivan?!? Összeráncolt szemöldökkel, és homlokkal meredtem rá, amolyan "te nem vagy jól összelegózva" képet vágva. - Hagyjad már magadat. Nem tudod úgy összecsomózni a ruhákat, hogy ne csússzanak szét. Vagy kis cserkész voltál? - engedtem el egy gúnyos félmosolyt, majd nagyobbat sóhajtva átfordultam a másik lányhoz, letépve magamról a kabátomat. - Tessék. - nyújtottam át egyszerűen a ruhadarabot, hogy ne fázzon, ha már ennyire fagyhalál közelében jár. Végül visszapillantottam Amyre, alulról emelve fel tekintetemet, oldalasan követve íriszeit. - Szerintem pedig ezt fogjuk csinálni. - nem érdekelt mit szól, vagy mit nem. Kezdtem unni ezt a szarságot, és ki akartam jutni. Megvártam míg a lány felvette a kabátomat, amennyiben igényelte, majd elé léptem, és precíz pontossággal ráütöttem egyet a tarkója feletti részre. Egyrészt mert így nem feltétlen érzékeli a gyorsaságot tekintve, hogy én voltam, másrészt pedig azon a ponton biztos az ájulás. Igyekeztem olyan mértékben elengedni az erőmet, hogy kárt ne okozzak, viszont kómásan essen össze a földre. Illetve majdnem oda. Amint hullani kezdett karommal elkaptam és finoman a talajra engedtem a testét. Töredéknyi pillanat volt csupán, egy elsuhanó lélegzetvétel, amint vissza is fordultam Amber felé. - Menj hátrább, és húzd magaddal a lányt is. Hogy is hívják? - nem parancs volt, de nyomatékosan utasítottam ezúttal. Majd, amint elhátráltak, úgy pillanatok alatt megváltam ruháimtól, hogy azonnal átalakulásba kezdjek. ~ Fogd meg a cuccaimat. ~ már csak gondolatban közöltem a dolgokat, mert az alakváltás beindult. Nem, nem piszlicsáré kis farkasba nyomattam a dolgot. A rendes vérfarkas alakot kezdtem felvenni. Testem lendületesen indult nyúlásnak, amint azt sűrű sötét szőrzet ölelte körbe, valamint állkapcsom, karjaim, és karmaim is egyaránt meghosszabbodtak. Ahogy nőttem, úgy törtem fel a kb négy-öt méter magas lyuk egy bizonyos részét, míg nem elértem a teljes magasságomat. Felágaskodtam, így a három métert is karcoltam, mely során még feljebb szaggattam a földet magunk felett. A törmelékek alázuhantak, mintha csak sáreső hullana, de szerencsére nem véletlen kértem meg Amy-t hogy húzódjanak el. Végül egyet fordultam, így tágítva a járatot magam körül, lepillantva a lányokra. ~ Kapaszkodj belém, közben pedig szorítsd magadhoz a kis csajt. ~ azzal terebélyes mancsomat leengedtem, hogy rátudjon aggatódni, és ha ez megtörtént úgy felemeltem őket a földről óvatosan. Másik karom a vájat szélébe mart, így rántva magunkon egyet emelkedve feljebb, hogy amint kitudtam nyúlni a gödörből, le is tegyem őket az avarba. ~ Arrébb... szólj, ha mehetek. ~ közöltem egyszerűen, és amint jelet kaptam az indulásra, úgy kirántottam magamat a lyukból. A táj erdősen vonaglott át körülöttünk, de ezúttal már nem szakadékba érkeztünk, csupán egy meredekebb völgybe. Ez innen már gyaloggalopp. Újra Amber felé nyújtottam a kezem, hogy a ruháimat elkérve, sietve alakuljak vissza, majd azokat magamra pakolászva léptem újból feléjük. - Jól van? Nem akartam szegényt leütni, de most már nem volt más választás... - vontam oldalra a számat, tényleg érdeklődön, és némileg már aggódon kérdeztem, amint lepillantottam a lányra. - Be kell vinnünk egy kórházba, ha felértünk. - tettem hozzá egész kedvesen, majd íriszeimet Amyébe fontam. - Veled minden oké? - sóhajtottam egyet, majd körbefürkésztem a területet. Már csak el kell indulnunk egy felfele kanyarodó ösvény félén. Ami ugyan még mindig veszélyes, de már kitudunk innen szabadulni...
Masakonak nem jött be az ötletem... Hogy oda ne rohanjak. Groteszk mosollyal az arcomon hallgattam az okfejtését, és közben azon agyaltam, hogy egyesével kéne kitépni a haját, vagy úgy egybe az egészet. - Édes szívem. Ez csak egy ötlet volt, de ha te tudsz jobbat, akkor örömmel hallgatlak, viszont ha nem, akkor jobban tennéd, ha befognád, és hallgatnál a nagyokra - mondtam túljátszott jókedvvel. - Vagy küldj virtuális jeleket a csokidnak, hogy küldjön már le értünk valakit, különben még valamelyikünk meg találja ölni a másikat - gesztikuláltam egyre nagyobb beleéléssel. - A szerencsétlen csokid meg kínok kínját fogja átélni, mikor szétolvad a napon. Hú, várj, már hallom is a segélykiáltásait - kaptam hirtelen a szám elé, majd hirtelen elnevettem magam, majd kérdőn fordultam Olen felé, mikor átnyújtotta a kabátját. Ami ezután történt, arra hirtelen csak egy nyúzott nyögés tudott feltörni a torkomból. Ha nem az előbb pattant volna el valami a fejemben, akkor minimum pofán vágtam volna ezért Olent, de így még hálás is voltam a gesztusért. - Kösz, hogy megtetted helyettem - vigyorodtam el, majd a biztonság kedvéért azért ellenőriztem a lány pulzusát. Hanyagul elkaptam a fickó ruháit, majd jólnevelt kisfarkas módjára tettem amit mondott; arrébb ráncigáltam az eszméletlen mangánkat. Miközben átváltozott figyelemmel kísértem a kiscsajt, mert ha véletlen magához tér, és ezt meglátja, akkor rögtön agyvérzést kap. Bár ha azt vesszük, akkor ez nekünk nem is annyira rossz. Újabb parancs, újabb engedelmes mozdulatsor. Felemeltem a lányt, és odavonszoltam magunkat a nagy csúnya farkashoz. - Ha leejtem a te hibád lesz - cikázott fel egy kósza vigyor az arcomra, majd amilyen erősen csak tudtam magamhoz szorítottam a csajt, meg Olen ruháit, ezután belekapaszkodtam a farkasba. - Hajrá - motyogtam, majd pár pillanat múlva már kint is voltunk. Elengedtem a lányt és feltápászkodtam, miközben odahajítottam a srácnak a gönceit. - Pazarul van - pillantottam le a lányra. Akkora ütést azért nem kapott, hogy túl sokáig csipkerózsikát játszon, úgyhogy nem túlzottan aggódtam érte. A kórház viszont nem rossz ötlet. - Ha felérünk attól még kocsink nincs.. Vagy igen? - vontam fel a szemöldököm Olenre pillantva. - Megállítunk valakit, aki hív neki mentőt, aztán mehet mindenki a dolgára - összegeztem a terveimet, mert most már végképp elfogyott a türelmem. Oda a kocsim basszus. Pénzem semmi, munkám szintén, falkám sincs, és lassan az agysejtjeimnek is csak messziről integethetek. - Ébreszd fel a királylányt, vagy cipeld fel, én nem fogom - vontam meg a vállam makacsul, a hiszti határvonalán egyensúlyozva, majd megindultam egy kevésbé meredeknek tűnő ösvényféleségen.
//Bocs, hogy most írok.. Na meg a minőségért is //
Amber gúnyos szavai feldühítenek, de inkább nem mondok már rájuk semmit. Nincs kedvem, sem erőm elkezdeni most ezen vitatkozni, mint a tüzes macskák. Nah meg okos enged szamár szenved. Ha ettől jobb neki akkor mondja csak. -Köszönöm!-Nézek a srácra hálásan, majd fel is veszem a kabátot. Így már sokkal jobban érzem magam. Nem tehetek róla, hogy ilyen fázós vagyok. Bár igaz miért egy ilyen hideg helyet választottam? Ám sokáig nem élvezhetem ezt a kellemes meleget, mert azonnal le is ütnek. Nah ez hiányzott nekem. Ha ennyire idegesítettem őket jelezhették volna már, hogy már legszívesebben leütnének. De mindegy is most már. Bár annak igazán örülhetek, hogy nem hagynak itt megrohadni. Valahogy azért majd kifejezem a hálámat. Mondjuk tervezek nekik egy-egy ruhát, ha szeretik. Az egész átváltozásból meg ugrabugrálásból nem érzek meg semmit. Csak a vak sötétséget és a némaságot érzékelem. Talán jobb is így, bár a fejem sajogni fog rendesen.
A percek gyorsan peregtek, és már baromira untam ezt az egész tökölést, így amikor végre öntörvényűségem végett kijutottunk, valahogy már jobb kedvem is lett. Noha, még előttünk állt egy meredek hegyoldal, de ez már édes kevés, ha azt nézem, honnan jöttünk ki. - Remek. Akkor mindenki jól van, fél siker. - vontam vállat egyszerűen. Pillantásom felsiklott a fák között, bemérve mennyit is kell még felfele araszolni. Nemvolt kedvemre való, de az eddigiek sem, szóval hanyatt nem fogom ezért vágni magam, egy "lányos hisztiroham" közepette. - Nincs. De ja, majd leállítunk egy barmot, aztán az hív neki mentőt. Vagy elviszi. Vagy bánom én mit csinál vele... - ráztam meg fejemet kissé unottan, amint a lány háta alá nyúlva megemeltem. Egyik kezemmel még meg is piszkálgattam, hátha magához tér, miközben elindultam Amber után felfelé az ösvényen. - Igazán felkelhetnél... - ráztam meg párszor, hátha sikerrel járok. Nem vagyok sem hordár, sem jó kedvű ahhoz, hogy cipelgessem. Habár, lehet nem nagyon tud majd a lábain közlekedni... Ez pedig még inkább a kedvemet szegte, de hát nem fogok belehalni. - Amber... fordulj inkább arra... Mintha ott jobb lenne az út. - böktem a fejemmel balrább, ahol kissé tisztábbnak tűnt a talaj, és kevesebb fa kapaszkodott egymásba. - Csak nekem nehogy találj még egy szakadékot, mert isten bizony fejbe lövöm magam... - nevettem fel halkan, miközben igyekeztem mihamarabb felérni. Nem lesz rövid menet, elég mélyre pottyantunk, de legalább már van esély kijutni. Talán fél távnál tartottunk egy jó húsz perces botorkálást követően, mikor megtorpantam. - Állj meg... - idegen szagok keveredtek a levegőbe, és olybá' tűnt elég közel van. Ha jól érzem... medve lesz. Ezt pedig a hasonszőrű társamnak is éreznie kellett... - Khm... gyere vissza, és kerüljük ki. Most nincs kedvem még ehhez is... - az izmaim megfeszültek, ahogy pillantásom Amyre siklott. Nem lenne nehéz préda, de nem vagyunk egyedül. Ember jelenlétébe pedig igazán nem kéne mackóra vadászni... Reméljük ő is békés kedvében van...
// Bocsi, hogy csak most írok, és hogy ilyen röviden... :/ Meg, hogy még bonyolítom az életünket is //
A sötétszínű Bentley olyan könnyedén siklott végig az úton, mint az álom. Imádtam vezetni az új szerzeményemet, amiről mi sem árulkodott jobban, mint az arcomon pihenő mosoly. Ujjaim doboltak a kormányon a harsogó zene ütemére, és most végre igazán úgy érezhettem, hogy elengedhetem magamat. Nem volt itt senki, aki előtt tartanom kellett volna magamat, és ez a tény mindig jobb kedvre derített, mindegy, hogy milyen alkalomról beszélünk éppen. Dúdoló hangom betöltötte a teret, míg időnként a kerekek megcsúsztak egy-egy jegesebb szakaszon. Az a helyzet, hogy igazán nem volt semmi kedvem ahhoz, hogy útra keljek a mai napon, de első az üzlet, és az North Pole kicsiny városába szólított engem, akaratom ellenére is. Miután összeszedtem minden akaraterőmet, sebesen indultam útnak, és el is végeztem azt, amiért odamentem. Beszéltem az illetővel, akivel oda beszéltük meg a találkahelyet, aztán elváltunk egymástól, mintha mi sem történt volna. Afféle magánnyomozónak mondanám, csak farkas kiadásban. Azért fogadtam fel, hogy utánanézzen, Sam merre jár jelenleg. Igaz, hogy beletelt néhány hétbe, de végül nem kellett csalódnom, csak rátalált arra a szemétre. Talán valójában ez bújt meg indokként a remek hangulatom mögött, és nem az, hogy egyedül voltam a kocsiban. Erre a külső segítségre egyébként azért volt szükségem, hogy finoman vizsgálódhassak a továbbiakban is. Nem akartam, hogy a Fairbanksben élő farkasok tudomására jusson, hogy miért vagyok itt valójában ismét. Azt akartam, hogy gondolják, amihez éppen kedvük van, találgassanak csak nyugodtan, míg helyettem nyomoz más. Talán túl feltűnővé vált volna egy idő után a szaglászásom, és ezt a hibát nem akartam elkövetni. Pont most, mikor elérhető távolságba került tőlem a cél, semmiképpen sem kockáztathattam meg ilyesmit. Nem mintha egyébként arra gyanakodtam volna, hogy bárki is az utamat állhatná, de jobb óvatosnak lenni, főleg egy ilyen kényes ügyben, nem igaz? Vonásaimról immár gondterheltség rítt le, és a zenét is lentebb halkítottam. Azt reméltem, hogy hamarosan már visszaérek a városba, és akkor hazafelé vehetem az irányt. Úgy saccoltam, hogy a fákkal borított rész után már ott van Fairbanks, és nekem más dolgom sem lesz mára, minthogy lepihenjek a kanapéra, és nézzek valami régi filmet. Azokat úgyis annyira szerettem, bár isten tudja, hogy mit találtam bennük olyan szórakoztatónak. Nem is nagyon törtem rajta a fejemet tovább, mert egy aprócska kellemetlenségnek valahogy sikerült elterelnie a figyelmemet. Hatalmas durranás hangja szakította félbe a gondolatmenetemet, aztán a kocsi kicsit kisiklott, és ahogy levettem a lábamat a pedálról, engedelmesen lassulni is kezdett. Ugyan korábban még sohasem jártam hasonlóképpen, mégsem telt sok időbe, mire rájöttem, hogy defektet sikerült kapnom. Ha azt mondom, hogy mérges lettem, akkor szerintem még finoman is fogalmazok. Legszívesebben szétvertem volna valamit, de a kocsit túlságosan sajnáltam volna összetörni, éppen elég volt, hogy kereket kellett cserélnem. Tudtam én, hogy menni fog, efelől kétségeim sem voltak, ugyanakkor, mint már említettem, még nem kellett ilyesmit csinálnom soha. Csak a tévében láttam, hogyan kell, és az egyáltalán nem tűnt nehéznek, de volt egy sanda gyanúm, hogy sokkal összetettebb feladatnak nézte elébe. Végül kelletlenül szálltam ki a járműből miután leállítottam, és az úton szétnézve meg kellett állapítanom, hogy sehol egy lélek. Ez nem tűnt túlzottan biztatónak, de csak megvontam a vállamat, és kissé dühösen megközelítettem a csomagtartót, hogy előbányásszam a pótkereket, meg a cseréhez szükséges szerszámokat. Olyat, mint például az emelő. Azért ennyit én is tudtam ám, csak az okozott gondot, hogy meg is találjam a kis szerkezetet. Sosem volt még hasonló a kezemben, hogy őszinte legyek. Félig behajoltam, és kotorászni kezdtem az alsó rekeszben, hátha meglelem. Legalább a pótkerék az már megvolt, de valahogy nem akaródzott a fehér felsőmhöz nyomódva kiemelni. Nos, igen, a kabátomat egyébként sikeresen bent felejtettem az anyósülésen. Tudom, tudom, már én is gratuláltam magamnak gondolatban…
Kezdőlap
//
//
