Látszólag tök kedélyes stílusban csevegett a másikkal, de ez nem nagyon fedte az igazságot. A halandóktól is terhes terület nem engedte, hogy szabadjára engedje azt, ami a nyelvére kívánkozik, de biztos benne, hogy később lesz még alkalma rá, hogy kifejezze mértéktelen háláján a rendkívül kedves viselkedésért. Csak ne érdekelné ennyire, mi is történt a Teremtőjével… nem a kíváncsiság volt az oka, amiért utána ment, eme jellemvonása majdhogynem hiányzott belőle, ilyen szempontból közel sem volt tipikus nő. A másik olyan információval rendelkezett, amire neki egyszerűen szüksége volt. Jelen pillanatban nem is értette, hogy volt képes erre 141 évet várni. Na jó, tudja. Nem mehetett. Volt egy egyezsége a detroiti alfával, amihez tartania kellett magát, és hát, egyszerűbb volt meghajlani az akarata előtt, mint megszökni, s üldözőivel a nyomában keresni valakit, aki vélhetőleg nem vágyik arra, hogy kölyke megtalálja. - Legalább a teájuk jó? Kérdi, mintha más nem is nagyon érdekelné, igazság szerint, élt-halt a finom dolgokért, imádott főzni, oda volt az ízlelőbimbóit kényeztető ízekért, s igen, még a teát is szerette, kizárólag csak melegen. Most azonban nem kért, más miatt jött ide, nem a békés iszogatás a célja, a látszatot majd fenntartja a másik nő. - Van egy olyan érzésem, hogy maga az a típus, aki előbb jól megizzasztja az érdeklődőt. Megértem, én sem csacsognék rögtön. Vont vállat, hisz teljesen logikus volt, még ha jelen pillanatban rendkívüli módon zavarta is a dolog. A könnyű út mindig gyorsabb, de talán kevésbé érdekes. Ki tudja, talán hasznos lesz később, ha most hagyja magát behúzni a csőbe, talán csak annyi, hogy ettől ostobábbnak fogja nézni a mellette ülő, s esetleg lebecsüli. Neki már az is jobb, mint a semmi. - Azért keresem, mert szeretném elküldeni a p*csába. Többek között. Ez ugyan csak az igazság egy része volt, de semmiképpen sem számíthatott hazugságnak, hisz első körben valóban erről volt szó, a többit még ő maga sem tudta, hogy a bájosnak nem mondható nyitására érkező reakció lavinaként görgette volna maga előtt a továbbiakat. Az sem zavarja, ha a féltékeny némber szerepkörével ruházzák fel, az átvert szerető, ami történetesen igaz is, jobban ínyére van, mint az ott hagyott kölyök. Inkább nézzék üresfejű szerencsétlenségnek, mint esetlegesen sajnálják vagy szánják. - Fotós vagyok. Emelte meg a fotóstáskát, amit nem a földre, hanem maga mellé helyezett. Bár, volt egy olyan érzése, hogy talán nem erre irányult volna igazából a kérdés, de ez legalább csak erősíti az ostoba, szerencsétlen kislány jelleget, ami most különösebben nem zavarta. Őszintén, már rég nem érdekelte annyira valaki véleménye, hogy rosszul érezze magát miatta. - Egyébként, az illető tudja is, hogy keresi? Kérdezte felvonva szemöldökét, mert hát, az előbbi utasítás után a recepciósnak ő inkább arra tippelne, hogy nem áll túlságosan biztos alapokon ez a találkozó. - Ez igazán kedves magától, nem is értem, mivel érdemeltem ki. Somolyog az orra alatt, inkább próbálja lazábbra venni a figurát, mint teret adni a türelmetlenségének, elvégre, azzal nem sokat érne el, ha leordítaná a fejét, vagy bunkózna vele. A nőkkel ilyen szempontból nehezebb volt bánni, könnyebben szívták mellre a dolgokat. - Őszintén, elég furcsa volt számomra, hogy Chicagoban csak annyit tudtam meg, hogy a falka már ide vándorolt. Még az okáról se beszélt senki. Sóhajtott egy mélyet, majd némileg komolyabban tekintett a nőre. - Elhiheti, tudom milyen tartozni valakinek, sokra ugyan nem megy velem jelenleg. Nem tudok mit ajánlani, nem vagyok itt senki, talán még a városban sem maradok. Az azonban biztos, hogy nem szoktam elfeledni, ha valaki jót tett értem. Tárta szét a karjait, azt jelenleg mindenki csak kétkedve fogadhatja, hogy jön neki egy szívességgel, biztosra veszi, hogy Camillet is pont ennyire hatná meg a dolog. Mást azonban tényleg nem tehet, maximum hozzávághatna pár bankót, de sanszos, hogy ez a legtöbb farkas szemében már csupán egy értéktelen eszköz.
- Ha rossz lenne, nem innám! – jegyeztem meg bujkáló mosollyal. Nem óhajtottam sem jó pofizni, sem másként bevágódni. Engem valahogy soha nem érdekelt, hogy kire teszek jó benyomást, és kire nem. Kivéve, ha valamiféle érdekem kötődött hozzá természetesen, de ez alkalommal nem erről volt szó. Sőt, ahogyan arra később rájöhettem, záros határidőn belül tényleg nem számíthattam semmiféle ellenszolgáltatásra. Ennek nem örültem túlzottan, de akár száz év múlva is képes lennék behajtani az illetőn a tartozást adott esetben, szóval most sem aggódtam emiatt különösebben. Mondandóját követően csak a vállamat vonogattam meg kecses mozdulattal, de ez volt minden reakció, amit kicsikarhatott belőlem. Szerintem elég egyértelmű volt már eddig is, hogy ehhez a típushoz tartozom, szóval nem volt nagy dolog levonnia a következtetést. Ettől függetlenül még jók voltak a megérzései velem kapcsolatban. Szerintem senki nem hagyta volna annyiban ezt a lehetőséget, már ha van annyi esze, amennyivel én rendelkeztem. Engem nem volt olyan egyszerű rábeszélni semmire, ami egy kicsit nem keltette fel az érdeklődésemet. Ezzel kapcsolatban ugyan már nyert ügye volt, de ahhoz még kellett tennie, hogy el is áruljam neki, amit tudni akart. Főleg annak tudatában, hogy egyelőre még nem fogok ebből profitálni. - Aha… - bólintottam egyet kurtán, amikor közölte, hogy miért keresi Toddot. Nagyon nehezemre esett, hogy ne mosolyodjak el, de muszáj volt tartanom a keménységet, ha akartam még valamit kihozni ebből a szituációból. – És gondolja, hogy nem öli meg egyből? – kérdeztem immár mosolyogva, és valamennyit leengedtem a pajzsomból, hogy a korát meg tudjam állapítani. Mivel csak egy részét engedtem le, így nem lehetett annyira fojtogató az erőm, és valószínűleg a koromat sem tudta igazán belőni, csak azt, hogy idősebb vagyok nála. Ahogyan sejtettem, nem volt annyira hosszú élete, mint nekem, Toddal szemben pedig abszolút esélytelen lenne. Feltéve, ha élne még az öregfiú… - Hát, azzal nem igazán tudok mit kezdeni – mondtam őszintén. Egy fotósból tényleg nem sok hasznom tud származni, és ez egyre inkább elszomorított engem. Mégis hogyan lehetne ebből a helyzetből bármit is kihozni normálisan? Szerintem nagyjából sehogy, csak ha kiderülne, hogy a hölgyemény máshoz is konyít valamit, nem csak a fényképező túlsó végén állni, és kattintgatni egy gombot. Azt szerintem én is meg tudnám csinálni simán. Bár ennyi év alatt egyébként is elég sok tapasztalatot szereztem mindenféle munka terén. Ezért akartam még benne maradni a műkincs bizniszben, hátha csurran-cseppen itt is valami, nem csak New Yorkban. - Persze – legyintettem egyet nemtörődöm mozdulattal, és ismét ittam egy kortyot a teámból, ami végre kezdett ihatóra hűlni. – Csak időnként elnézi az időt, de már sikerült elérnem telefonon. Nem mondhatnám, hogy pontos – vontam vállat, lezárva ezzel a témát. Oké, bárkivel előfordul, hogy elfelejt ezt-azt. Mondjuk velem nem, de én nem is vagyok bárki! Úgyis megkapja majd ő is a kötelező letolást azért, hogy nem jelent itt meg, mire jöttem. Egyáltalán minek az ilyen embereknek telefon? Persze nem igazán tudtam sokáig haragudni rá, de úgy tíz percig még duzzoghatok majd, miután megérkezett. Ennyi jár, nem? - Azt én sem – feleltem tömören és lényegre törően. Valamivel tényleg engedékenyebb voltam, mint általában szoktam, bár ő ezt nem tudhatta. Valószínűleg csak kötekedésnek vette, vagy kitudja. Nem is számított igazán, az viszont már sokkal jobban, hogy még mindig nem tudtam, kije ő Ridleynek, amiért el akarja őt küldeni a pokolba. Amivel sajnálatos módon már el is késett, de azért nem volt rossz az a módszer sem, ahogyan végül a másvilágra lett küldve. Az őrültje! - Hát, az okokat azokat én sem tudom – vallottam be őszintén. Most mit tagadjam? Rövid úton úgyis rá fog jönni, hogy nem vagyok egyik falkának sem a tagja. Nem mintha nem fordult volna meg a fejemben, de elvagyok én még egyelőre a saját magam uraként. Éltem már eleget falkában ahhoz, hogy tudjam értékelni az egyedüllétet is. Főleg úgy, hogy egyébként egyáltalán nem vagyok egyedül ebben a rohadt városban. Az egész hemzseg a farkasoktól, és az állandó viszálykodásról még nem is beszéltünk! – Tényleg nem… - ráztam meg a fejemet, bár szavaim egyetértésről tanúskodtak. – Ezt nem tudhatom – kortyoltam ismét egyet az egyre langyosodó italomból. – Azt viszont nagyon jól tudom, hogy én mindig megtalálom azt, aki tartozik nekem. Be szoktam hajtani a tartozást. Lehet, hogy nem most, és nem egyből, de megtalálom a módját, abban biztos lehet – nem fenyegetésnek szántam. Egyszerűen elmondtam a tényeket, hogy számítson rá, és úgy menjen bele ebbe az egészbe, hogy én nem felejtek. - Egyébként mit tett magával az az őrült, hogy ennyire felmérgesedett és követte ide a falkát? – vontam fel kíváncsian a szemöldökömet. – Nem emlékszem, hogy tagja lett volna a falkának – méregettem elgondolkozva néhány másodpercig.
Úgy tűnt, egyikük sem feszül meg azért, hogy szimpatikussá varázsolják magukat a másik szemében. Őszintén, őt sem érdekelte, ki miként gondolkodik róla. Felőle aztán nézhetik akármilyennek, az igazságtól úgyis távol fognak állni. S ez így volt jól. Meglehet, örömében a földhöz kellene vágnia formás kis hátsóját, hogy egy erősebb farkas egyáltalán szóba áll vele. Nem, őt ez alapjaiban véve sosem érdekelte, attól még, hogy valaki erős, lehetett éppen annyira sz*r emberileg is, hogy egy kicsit se akarja tisztelni. Agyon meg az veri, aki akarja, ez a része neki tök mindegy volt. A boxzsák szerep nagyon is ismerős. Azt persze egyelőre nem tudta megállapítani, hogy Camille rendelkezik-e olyan tulajdonságokkal, amik kedvelhetővé teszik, de biztosan. Mindenkinek volt ilyen oldala. Neki is, csak épp soha nem látta értelmét csillogtatni. Nem túl kifizetődő jó fejnek lenni. - Történetesen, szerintem annyira sem érdeklem, hogy megöljön. Ha ismerte volna valaha Toddot, mondhatná, hogy a fickó élvezettel nézné, ahogy szenved miatta, abban pedig több örömét lelné, mint a kibelezésében. Érzi, hogy a pajzs enyhül némileg, de nem érdekli, azt már tudja, hogy erősebb nála a nőstény, a többi, amit esetleg megtudhatna, egyelőre semmit sem jelentene neki. Meg aztán, nem akarja, hogy esetleg a kutakodás miatt bedurcizzon a másik. Áhh, utálta, hogy vissza kell fognia magát, Detroitban legalább mindenki tudta, miként kell viszonyulni hozzá. Igaz, még ezzel együtt sem vágyik vissza, hiszen semmi sem változott azóta… - Van ez így. Igaz, nem feltétlenül értéktelen egy fotós, de nem fogja itt sztárolni magát, ha valakinek szüksége lesz majd rá, meg fogja találni. Már ha nem zavarják el rögtön a területről. Egyelőre még nem a foglalkozása a lényeg, meg hogy miként is fog talpon maradni, addig nincs is értelme ezen rágódni, amíg lövése sincs arról, miként fognak alakulni a dolgok. - Akkor biztos pasi. Jegyezte meg halovány mosollyal, de nem kérdezősködött, elvégre, nem állt szándékában beleártani magát a másik magánügyeibe. Az ilyesmi csak akkor érdekelte, ha meg óhajtották osztani vele. Ha már ő nem pazarolja a dolgát ilyesmikre, hát legalább halljon róla. Az, hogy ő sem tud semmit a miértekről, arra enged következtetni, hogy nem annyira bennfentes, mint amilyennek tűnt, vagy csak pont akkor nem volt a környéken, de nem, hisz utólag értesülnie kellett volna a dolgokról. A másik falkához csak nem tartozik… akkor nem lébecolna itt ennyire nyugodtan. Inkább nem bonyolódik feltételezésekbe, nagy bakot lehet lőni velük. - Ez részemről nem probléma. Vonja meg a vállát, egy szívesség ide vagy oda… nem számít. Többnyire persze megválogatja, kivel érdemes üzletelni, de itt még túlságosan tájékozatlan ehhez, lehet, nem a megfelelő farkast sodorta az útjába a szél, és rosszul fog járni, de ez legyen a holnap problémája. Úgy véli, még bőven belefér egy-két felelőtlen tett, mielőtt elkezdene szorulni a hurok. Jelenleg sajnos amúgy sincs más választása, másokra van utalva. - Hümm. Pillogott Camille felé, ez ilyen beszéljen csak a drága Emma, mi addig nem mondunk semmit játék. Nem díjazta. Meglehet, másoknál működik ez a beszéltetős téma, de ő szereti, ha a mérleg nyelve felváltva billen. - Elmondom, mit tett velem, amint megtudom, hol találom. Ez talán nem lehetett meglepő kijelentés egy olyan rafináltnak tetsző nőnek, mint Camille. Mindamellett, komolyan is gondolta, s remélte, van olyan kíváncsi a másik, hogy ő is kap legalább némi morzsát, mielőtt ki kellene terítenie a lapjait. Ha meg nem fogja értékelni a mellette ülő, akkor maximum fintorogva távoznak mindketten, megesik. Nem mintha örülne ennek az eshetőségnek, de nem fogja minden szembejövőnek elmesélni, hogy miért is keresi Toddot. Komolyan gondolta, hogy ez a magánügye, olyannyira, hogy nem is nagyon szándékozott elmondani senkinek. Elvégre, mi közük hozzá? Nem akarja, hogy az legyen az első reakció, hogy szegény szerencsétlenről nem volt hajlandó tudomást venni a Teremtője. - Nem, nem is voltam tagja soha a másik falkának. Csóválta meg a fejét, ennyit igazán elmondhatott, nem volt vele semmi probléma, nem titok, mindenki tudhatja, aki élt valamennyit Chicagoban.
- Ó, szerintem őt mindenki érdekli annyira, hogy megölje – bólintottam, hogy ezzel is erősítsem valamelyest a szavaimat. Nem tudtam, hogy mikor jelenhetett ő meg Todd életében, hiszen soha nem láttam őt akkoriban a falkánknak még csak a közelében sem. Behatárolni sem tudtam volna, hogy mégis hogyan illik bele a képbe, de hát pontosan ezért ültem itt vele, ezt óhajtottam megtudakolni. Túlságosan érdekelt, hogy lássam az egész képet egyben, pedig kedvemre való lett volna az is, ha elküldöm őt jó messzire, végtére is semmi közöm nem volt sem az itteni falka ügyeihez, sem az ő magántermészetű dolgaihoz. Ez azonban nem gátolt meg abban, hogy szerezzek némi információt. Nem tehetek róla, hogy szeretek naprakész lenni… Közben Domra terelődött a szó. Ez olyan téma volt, amit nem lett volna értelme titkolnom, végtére is barátságon túl nem történt közöttünk soha semmi, úgyhogy nem valamiféle titkos magánügyembe avattam volna be az idegen nőt, csupán egy jelentéktelen apróságba. Végül is, miért nem mondhatnék neki valamit? Talán majd ő is könnyebben beszél, ha látja, hogy nem okoz nekem sem gondot a cseverészés. Természetesen nem úgy szándékoztam csacsogni, ahogyan a nők nagy részének szokása volt, hanem csak rá akartam vezetni, hogy elmondja, amit tudni szeretnék. Tudni illik, én ilyen roppant egyszerűen működöm. - Az ám! És biztosan valami nővel van, de majd előkerül – legyintettem egyet, afféle ”teljesen mindegy” mozdulattal. Dominicnak szokása időnként eltűnni, de előbb-utóbb mindig előkerül. Ahogyan a mondás is tartja, rossz pénz nem vész el. Valahogy ő sem szokott elveszni soha, pedig néha még az is lehet, hogy jobban járnánk. A rajongó hölgyek biztosan a szívükre vennék az ilyesfajta gondolataimat, de különösebben úgysem hatna meg a dolog. Nem vagyok én teljesen érzéketlen, csak szeretek úgy tenni, mintha mégis ez volna rám jellemző. Sokkal biztonságosabb, mint kiadni magam mindenféle jött-mentnek. Ebbe a kategóriába soroltam többek között a mellettem üldögélő, barna hajú nőt is. Már jól megnéztem magamnak egyébként, és biztos voltam benne, hogy bárhol felismerném ezek után. Nem csak a kinézete miatt, hanem az illata is rég bekúszott már az orromba, és elraktározódott az elmémben. Csak kár, hogy nevet még mindig nem tudtam párosítani az archoz. - Hmm… - mérlegeltem az általa elhangzottakat, végül pedig egyszerűen csak megráztam a fejemet. Az én kezemben volt az adu, nem az övében, ergo a beszélgetés fonalát én tekergethettem arra, amerre csak akartam. Legalábbis ideig-óráig egészen biztosan, és szerintem még nem feszítettem annyira meg azt a bizonyos húrt, hogy ő most sértődötten felálljon és elmenjen. Ha mégis, hát így jártam, biztosan nem lesznek álmatlan éjszakáim miatta, ahogyan magamat ismertem. – Nem – jelentettem ki végül. Lehet, hogy kicsit gyerekes, de előbb én akartam tudni, hogy mi történt, így hát nem voltam rest ezt közölni vele is. – Előbb maga elmondja, hogy mi történt és mivel haragította magára ennyire, utána pedig elmondom az információt, ami a tartózkodási helyét illeti – kínáltam fel a lehetőséget, miközben kiittam a teám maradékát is a csészéből, amit aztán elegáns mozdulattal leraktam az asztalra. Halkan összekoccant a porcelán a kis tányérral, de nagyobb csörömpölésbe nem torkollott a mozdulatsor. – Higgy el, elég szavatartó nő vagyok. Ha azt mondom, hogy elmondom, akkor el is fogom. Különben nem szórakoznék itt feleslegesen. Nem mintha lenne jobb dolgom, de gondoltam jobb, ha ezt tisztázzuk – nyílt tekintettel fordultam felé, hogy tudja, nem titkolok semmit, és tényleg megtartom a szavamat. Én még abban a korban születtem, amikor az adott szó ért valamit. - Igen, erre már én is rájöttem – válaszoltam tömören. – Akkor ugyanis találkoztunk volna – és ezzel én is beavattam őt abba az apróságba, hogy vele ellentétben én tagja voltam a falkának korábban. Nem is tűnt olyan sok időnek, mint amennyi valójában volt.
Nem reagál semmit a Toddra vonatkozó részre, nos, párszor gondolta már úgy, hogy jobb lett volna, ha mérgében inkább megöli. Meglehet, olyan beteg állat volt, akinek jót tett a tudat, hogy hátrahagyott a bizonytalanságban egy kölyköt csak úgy. Ő igazából mindig azt hitte, hogy egy kölyök és a Teremtője között szoros a kapcsolat, s mindkét fél valamilyen szinten megszenvedi, ha nem ápolják. Könnyen lehet, hogy ez csak az ő részéről volt iszonyatosan nagy szívás. Már amúgy is tök mindegy. Anélkül „nőtt” fel, hogy tudná, milyen is igazán tartozni valakihez. Már farkasként. Emberként egyszer régen tudta, de már az is csak homályos emlék. Ezért akar majd kölyköket, máshogy csinálni, jól, tisztességesen, s ha már gyermeke nem lehet, legalább farkasokat teremtsen. Ez azonban még nagyon sok idő, jelenleg ostobaság volna gyenge farkasokkal gyarapítani a világot, majd eljön ennek is az ideje. Addig meg, biztos talál magának majd valami szórakozást, noha egyelőre az itt lét nem épp egy leányálom, no de, biztos lesz ez még másként is, vagy ki tudja. - Remélem, nem kell naphosszat itt szobroznia miatta. Elég együttérzőnek hangzott, igazából, annak szólt a dolog, hogy ő maga nagyon-nagyon-nagyon utált várni. Még ha ideje volt is rá, akkor sem szívlelte, ha valaki nem képes tartani magát a megbeszélteknek. Mivel érkezésekor nem látta Camillet, fogalma sincs róla, hogy ő sem viseli olyan jól, mint ahogy most tűnik a számára. Viszont az elég egyértelművé vált, hogy nem gyengéd érzelmekről van szó, hanem valami másról, amibe bőven belefér az ilyesmi. Így kevésbé találta érdekesnek a dolgot, elvégre, egy akármilyen ismerős közel sem akkora vak folt valaki életében, mint az épp aktuális szerelme, szeretője, tudja a bánat. Már a Hmm… is arra utalt, hogy nem díjazza különösképp az ötletét a nő, de nem ő lett volna, ha meg sem próbálja, ki tudja, mennyire nehéz eset valaki. Úgy tűnik, a mellette ülő keményebb dió. Sebaj, előbb-utóbb majdcsak kilyukadnak valahová. Egy farkasnak sem tesz jót, ha az terjed el róla, hogy úgy hazudik, mint a vízfolyás, beleértve az ígéreteit is. Márpedig ő bizony ebben az esetben nem tartaná a száját. Igazság szerint, nem az a fajta, aki a lelkére venné az elutasítást, egyszerűen nem érdekli, s úgy véli, mindig van más út, csak meg kell találni a legmegfelelőbbet. A nemet hallván végül elmosolyodik, kár, hogy nem fogadott rá. Különösképpen nem érinti mélyen a dolog, csak az mókás, hogy Camille elvárja, hogy elhiggye, szavatartó egyén, fordított esetben azonban elütötte egy egyszerű nem tudom-mal. Az ő szava is ugyanannyit ér, mint a másik nőstényé, de úgy tűnik, odaát túl magas az a ló. Máshová nem igazán tudja tenni a dolgot. - Egy infóért két dolog nem jár. Von vállat, részéről ülhetnek itt még jó sokáig, de nem fogja hülyére venni senki, az imént pedig már leszögezték, hogy tartozik neki, ha megtudja, amit akar. Nem, nem fogja még kiteregetni mellé a dolgait is. - Vagy tartozom, vagy elmondom, miért keresem. Emelkedett fel lassan a kanapéról, volt ő kellőképpen magabiztos ahhoz, hogy az jöjjön le a mozdulatból és a reakcióiból, ami valóban rejlett mögötte. Egy meghiúsulni tetsző üzlet feletti csalódottság. Még véletlenül sem sértődés, ő nem volt ilyen. Lehetett vele üzletelni, de azt sosem csípte túlzottan, ha megpróbálják átverni. - Félreértés ne essék, nem a szava az, amiben kételkedek. Számára épp olyan jelentőséggel bírt az adott szó, mint Camillenak, de ez jelen pillanatban nem jelentett semmit. Egy jövőbeni ki tudja milyen jelentőségteljes tartozás épp elég kell, hogy legyen. Persze, meg is halhat, de lehet épp ilyen jelentéktelen az is, amiért ő Toddot keresi. Igazság szerint, részéről egyelőre semmi nem tűnt olyan nagy üzletnek, tehát valamelyest kellett, hogy érdekelje a nőstényt, hogy miért keresi ennyire a Teremtőjét, különben szóba sem állt volna vele. - Azt hiszem, most jött el a pillanat, hogy további szép estét kívánjak. Jegyezte meg mosolyogva. Ő nem neheztelt, s talán Camille most érzékelte, hogy az előző verzióval bizony jól lakott volna a kecske is, és a megmaradt volna a káposzta is. Most már lényegtelen. Ami pedig Todd hollétét illeti, nos, ha már ennyit várt, pár óra, nap, hét, már igazán nem tűnik olyan soknak. Jobb lett volna rögtön beletenyerelni a tutiba, de attól még, hogy viszonylag fiatal, nem fogja hagyni, hogy bárki kedve szerint játszadozzon vele.
Nem szeretem igazán a makacs embereket. Egyszerűen kiborítanak, noha én magam is az vagyok egy bizonyos szinten, ezt kár lenne tagadni is. Azt viszont már annál többre értékelem, ha valaki céltudatos. A mellettem ülő nő pedig annak tűnt, hiába nem váltott ki előtte belőlem különösebb szimpátiát. Oké, igazából még mindig nem érte el, de ez még nem jelentette azt, hogy ne becsülhettem volna bizonyos tulajdonságait. Aztán pedig majd bizonyára arra is rá fogok jönni, hogy ezt miként kezeljem. Legyek vele normális, amilyen csak ritkán szoktam, vagy tartsam a korábbi viselkedésemet. Valószínűleg úgyis az utóbbi fog bekövetkezni, mert ahogyan magamat ismerem, a kedvesebbik oldalamat nem mutogatom csak úgy bárkinek. Főleg nem egy olyannak, akit mindössze pár perce ismerek, és próbál rajtam kifogni. Igen, pont rajtam! Ezen már kedvem lett volna felnevetni, és Dom valószínűleg meg is tette volna, ha itt van. Nem vagyok egyszerű eset. Lehet, hogy a barnaság sem az, aki mellettem foglalt helyet és még mindig nem tudtam a nevét, de nálam egészen biztos, hogy nem lehet rosszabb. Nem sok olyat ismerek tudniillik. - Rendben, akkor talán maradjunk egyelőre az előbbinél – feleltem, még az előtt jóval, hogy ő elkezdett volna felemelkedni valamiféle furcsa indíttatásból. Különösebben nem hatott meg, egyszerűen csak felvont szemöldökkel figyeltem a mozdulatait, mialatt szép lassan és észrevétlenül leengedtem a pajzsomat. Mivel ez fokozatosan történt meg, úgy sejtettem, hogy annyira azért mégsem fogja arcon vágni az energia, amivel háromszáz év után rendelkezem. – Később úgyis meg fogom tudni, amit akarok! – dőltem hátra kényelmesen, mintha csak otthon lennék. Rendben, azért az efféle helyeken, ilyen elegáns ruhában oda szoktam figyelni a megfelelő viselkedésre. Talán nem úri hölgynek születtem. Azért éltem, hogy őket szolgáljam, kényük-kedvük szerint ugráltassanak, és annyiba se vegyenek, mint egy szép lovat, mostanra viszont szerettem tenni egy bizonyos benyomást a környezetemre. Az már egy másik kérdés, hogy egyébként tudtam nagyon laza, és felettébb oldott is lenni, ha olyan társaságba kerültem. Dominicot valahogy kezdettől fogva kedveltem, ez volt az ő szerencséje, ezért köszönhette nekem azt a mai napig, hogy egyáltalán a falka tagja. Hiszen én mutattam be őt Toddnak még sok-sok évvel ezelőtt, nem más. - Ahogy gondolja… - intettem az ajtó felé egyik kezemmel kecsesen. – Én elég közelről ismertem Toddot – jelentettem ki, aztán mosolyra húzódtak ajkaim. – Ugyan biztosra veszem, hogy nem annyira közelről, mint maga… - ajkaim tovább szélesedtek. – Kár, hogy nem tudtam, hogy volt egy kölyke. Mert az, nemde? – finoman oldalra billentettem a fejemet, úgy néztem fel rá kíváncsian. Nem volt nehéz kitalálni. Éreztem a vérvonalát, tudtam, hogy hány éves, és pont őt kereste. Simán belefért, azt pedig egyszerűen nem tudtam róla elképzelni, hogy gyermeket nemzett volna. Szerintem nem hagyta volna életben, úgyhogy inkább valami intim kapcsolatra tippeltem volna, ha van választási lehetőségem. Elég jó megfigyelő vagyok, könnyedén összerakom a kis darabkákat, szóval most sem volt sok kétségem azt illetően, hogy igazam van-e. Egyébként is mindig azt gondolom, hogy igazam van, de ez már csak részletkérdés csupán. - Nos, én az ön helyében nem fárasztanám magam azzal, hogy keresek még valakit, aki tud róla valamit, hogy aztán újabb lekötelezettje legyek valakinek – vontam meg a vállaimat. Azért engem sem kell ám félteni, elég eszes vagyok. – Nincs a városban, hiába jött ide! – jelentettem ki néhány másodpercnyi hatásszünetet követően. Ezzel pedig már adtam is neki egy információmorzsát, amivel elég sokra mehet majd, ráadásul én is tartottam magamhoz a megállapodáshoz, ha akarta immár, ha nem. A lekötelezettem lett, ráadásul azt is érzékeltettem vele, hogy többet tudok ennél az apróságnál, amit most odadobtam neki. Feleslegesen jött ide, és még csak fogalma sem volt arról, hogy mennyire. – De maga tudja, hogy mit tesz! – vonásaim nyugodtságról árulkodtak, közben megint fentebb húztam a pajzsomat. Immár nem miatta, hanem a hotelben tartózkodó esetleges többi farkas miatt. Szemeim derűsen csillogtak, és felettébb kíváncsi voltam arra, hogy végül lesz-e elég okos, hogy felismerje a helyzetet, vagy ténylegesen is makacsságról tesz majd tanúbizonyságot, és tényleg elmegy. Innentől nekem már úgyis mindegy volt. Pusztán kíváncsi lettem volna az arckifejezésére, mikor megtudja, hogy mennyire elkésett a kereséssel, de azt már így is tudtam, amit akartam. Csak tőle akartam hallani, nem pedig a pajzsomat leeresztve magamtól rájönni. Már az sem érdekelt különösebben, hogy jól gondoltam-e, vagy sem. A részletek sem jelentettek különösebb érdekességet számomra. Majd elmondja, ha akarja, ha valami csoda folytán kialakítanánk egy jobb kapcsolatot.
- Nyilvánvaló. És később sem fog többet érni, mint amennyit most érne. Jegyezte meg némi öniróniával fűszerezve. A kölyke Toddnak sem ért többet, mint egy használt zsepi, amit eldobunk, ha már portörlésre sem alkalmas. Meglehet, mások örömmel hangoztatnák, hogy mi közük van egy Alfához, de ő sosem fogja ezt megtenni. Arra senki sem lehet büszke, hogy beharapták, aztán faképnél hagyták. Csak szeretné megérteni az okát… nagyon, nagyon szeretné tudni, hogy az ő létezése hiba a rendszerben, vagy Todd volt a létező legnagyobb seggfej a világon, akit tényleg nem érdekel semmi. Ez azonban nem jelentette azt, hogy meg akarja osztani mindenkivel, elvégre, nem vágyott arra, hogy körberöhögjék, esetleg sajnálják, vagy éppen lenézzék. Nem tudta, milyen farkas volt Todd. - A közelről ismerni kifejezés túl sok mindent takarhat ahhoz, hogy ezt meg lehessen állapítani. Jegyezte meg fanyar mosollyal, ohh, igen, a kérdés csupán az, milyen szempontból nézik a dolgot. Camille minden bizonnyal lényegesen többet tudott Todd-ról, mint ő, Emma egészen más oldaláról ismerte. Könnyedén huppant vissza, mintha megadná magát a másik helyzeti előnyének. Az, hogy találgatott a nő, vagy az erejét felhasználva mászott bele, már nem érdekelte. Nem neki kell beszélnie róla, innentől kezdve már kevésbé zaklatta fel a dolog. Viszont igencsak megdöbbentette az egyik megjegyzés, meglepetésében fel is szakadt a szemöldöke. - Egy? Egy kölyke volt csak? Nem volt értelme tagadnia, nem is szándékozott megtenni, még csak soha nem is próbált meg hazudni. Épp ezért díjazza annyira, ha az erősebb farkasok a pajzsuk mögé bújnak. Ez meg mégis hogy az istenbe lehet? Melyik vadbarom állat képes az egyetlen kölykét csak úgy hátrahagyni? Ennek mi értelme? A francba is… ~Rohadj meg…~ Sziszegte magában, valószínűleg a felfokozódott érzelmi állapot nem maradt rejtve Camille előtt, érezhetően dühös lett, most már tényleg jól esett volna összetörni valamit. - Nem értem. Jegyezte meg érzelmi állapotához képest meglehetősen halkan, a fejét hátrahajtva a támlára, hogy a plafonra meredjen. Valószínűleg nem is volt az égvilágon semmi értelme, mert hát… nem, egyszerűen csak nem volt. Miért nem ölte meg inkább egyszerűen, ha feldühítette? Hülye férfiak. - Én sem ettem meszet. Vont vállat hirtelen, nyilvánvaló, hogy igaza volt a nőnek, de attól még próbálkoznia kellett valamivel, hogy ne kelljen túlságosan kiadnia magát. Az meg már ne legyen fontos, hogy ő mit érez ezzel az egésszel kapcsolatban, a nőstény holt biztos, hogy nem működik lelki segélyként, valahogy nem tudja beleképzelni. Inkább csak megkíméli azzal, hogy nem hajlandó róla beszélni. Nem mintha egyébként az olyan könnyen menne neki. - Nincs a városban. Hmm… Szűkültek össze a szemei, bár még mindig a plafonra meredt. Ha nincs Chicagoban, és nincs itt se, akkor kétségkívül már nem alfa. Akkor két lehetőség áll fenn vagy megölték, vagy kihívták és legyőzték, s most az Infamia titulus nem túl büszke hordozója. Ez utóbbi lehetőség valahogy nagyon nem fért bele abba a képbe, ami eddig élt benne róla. Igaz, az apró morzsákból ítélve nagyon sok minden nem. Sóhajtva emelte meg a kezeit, Camille bizonyára jól látta a mozdulatot, ezzel jelezte, hogy megadta magát, vélhetőleg kellőképp szíven ütötte az info, vagy inkább az, amit jelenthet. - Hogy mit teszek? Na ez az, amiről abszolút nincs fogalmam. Csóválta meg a fejét, ez az egész kezd nagyon zavaros lenni a számára. Nem kellene egy kölyöknek megérezni, ha a Teremtőjét valami baj éri? Vagy a cseppet sem ápolt kötelék megkophat annyira, hogy ne észlelhesse az ilyesmit? Nagyon nem tudott erről semmit. Olyan sok mindent tudna kérdezni ezzel kapcsolatban, hogy talán fel se tudná sorolni. Valamiért azonban úgy érzi, hogy erre a témára nem Camille a megfelelő vérfarkas. - Egyébként… Emma Ridley vagyok. Vett fel újra normális testtartást, s nyújtott kezet a másik felé, nem mintha olyan nagyon érdekelné a nőt, de most már úgy érezte, teljesen mindegy, hogy tudja-e a nevét, vagy sem. Az sem fogja falhoz vágni, ha Camille nem hajlandó elárulni a sajátját. Közben azon gondolkodott, hogy meglehet, át kéne vedlenie egy másik alteregójára, de túl friss volt még az a diploma ilyen luxushoz. Így legalább talán sokkolhat majd vele pár farkast… - Meghalt? Kérdezi néhány pillanatnyi csönd után, mintha magában ízlelgette volna addig a lehetőségeket, majd úgy döntött, inkább a legrosszabból indul ki. Azaz, még arról sem volt fogalma, hogy ez neki jó-e vagy rossz, egyszerűen semmit sem tudott eldönteni a hímmel kapcsolatban, és ez lassan már az őrületbe kergette.
Csak megvontam a vállamat. Igen, igaza volt. Tényleg sok dolgot takarhatott, de én úgy gondoltam, hogy jók a sejtéseim vele kapcsolatban, a magam részéről pedig nem volt köztünk soha intimitás. Nem is tekintettem rá úgy, csupán az alfám volt, akiben feltétel nélkül megbíztam, és hűséges voltam hozzá. Aztán egy kicsit bekattant, nálam meg betelt a pohár, később pedig már nem akartam ott maradni. Nem tudtam, hogy Castor milyen vezetővé fog válni, hiába ismertem őt már azelőtt is, hogy kihívta volna Toddot, aztán pedig átvette a helyét. Jobb volt nekem úgy, hogy elmentem nem sokkal később, bár meg kellett állapítanom, hogy jobb alfa vált belőle, mint elődjéből. Legalábbis az utolsó szakaszhoz képest, ami Ridley uralma alatt volt, mindenképpen jobb volt a mostani. Csak a másik falka zavarhatott be a kis békéjükbe, semmi más. Persze azt nem tudhattam még egyelőre, hogy miért hagyták ott Chicagót. Jobban mondva Dommal már beszélgettem erről, de egészen eddig még az jött le nekem, hogy az őrzők hívására érkeztek. Lehet, hogy több is volta háttérben, mint amennyit elmondanak, vagy esetleg amennyit ő tud. Mindegy is. - Amennyire én tudom – vontam meg a vállaimat. – Persze most már semmiben nem lehetek biztos, hiszen magáról sem tudtam semmit. Sőt, senki nem tudott semmit, ha már itt tartunk. Ha így lenne, egészen biztos, hogy a fülembe jutott volna. Több évtizedet töltöttem a falkában, de erről nem hallottam, pedig akkor már egészen biztosan átváltoztatta magát, ha jól saccoltam meg a korát – magyaráztam neki. Azért fejtettem így ki, hogy tisztában legyen a dolgokkal. Tényleg nem tudtam, hogy változtatott-e át mást is, hiszen a mellettem ülő nőről egészen idáig nem is tudtam, ráadásul a későbbiekben sem derült volna rá fény, ebben egészen biztos vagyok. Ha nem jött volna ide, soha nem derül ki. Castort valószínűleg nem lesz különösebben elragadtatva ettől az egésztől, de már előre kíváncsi voltam rá, hogy mit fog szólni a barna leányzóhoz. Azt láttam, hogy meglepte őt a dolog, csak azt nem értettem igazán, hogy miért. Minek lett volna több kölyke, ha vele sem törődött? Lehet azt hitte, hogy csak vele nem, és másokkal igen? Ez a kérdés teljesen elgondolkoztatott, és kezdtem némi szánalmat érezni iránta, bár jól lepleztem előtte. Bizonyára nem örült volna neki, mint ahogyan én sem a helyében. Persze ez csak egy feltevés volt, az is lehet, hogy annyira mellélőttem, hogy annál jobban nem is lehetett volna. Ilyen az élet, néha rosszul gondolok dolgokat. Még jó, hogy csak néha történik velem ilyesmi. Legalább ezen a téren én szerencsésnek mondhattam magam, hiszen Max mindig mellettem állt, mind a mai napig. Az ő fülese miatt érkeztem ide is Sam után, és akkor el is érkeztünk életem fekete pontjához, amiről meg én nem beszéltem volna szívesen. Miatta rendült meg egy időben a férfiakba vetett bizalmam. Félreértés ne essék, még mindig úgy gondoltam, hogy az összes seggfej, de legalább nem mind volt akkora, mint az én régi párom. Hogy rohadna meg, ahol van! Mosolyogva fogom kiherélni, az már egészen biztos! - Igen, erre már magamtól is rájöttem – biccentettem egyet felé, a nem evett meszet megszólalására. – Legalább azt már tudjuk, hogy nem egy üresfejű liba – legalábbis eddig nem ezt a benyomást tette rám, ezért úgy gondoltam, hogy ezt vele is tisztázom. Máskülönben már rég nem ülnék itt vele, és nem avattam volna be ennyire sem a dolgokba, amikről tudtam. Ajkaimon megjelent egy megértő mosoly, és talán ez volt az első őszinte megnyilvánulásom azóta, hogy összetalálkoztam vele a recepciós pult mellett. - Szerintem, ha leülepednek a dolgok magában, és elrendezi a gondolatait, akkor tudni fogja. Indulatból sosem jó cselekedni – ujjaimat összefűztem az ölemben, úgy pislogtam rá a továbbiakban. Azt legalább már sikerült elérnem, hogy visszaüljön a fenekére, és nyugton maradjon még legalább addig, amíg én itt ülök. Jobb volt, mintha valami nyomulós szálló vendég jött volna ide hozzám, hogy próbálkozzon nálam. Valószínűleg finoman elküldtem volna a francba, a végén meg el lennék távolítva az egész épületből. Nem toleráltam volna különösebben az efféle bánásmódot, úgyhogy nem is gondoltam rá. Akkor aztán biztos nagy balhé lenne az egészből, aminek a középpontjában természetesen nem állna más, mint én. Szép kilátások… - Örvendek! – fogadtam el a kezét, és nem túl erősen, de azért határozottan szorítottam meg. Nem óhajtottam dominancia harcokba bocsátkozni, így is tudtam magamról, hogy eléggé az vagyok. Inkább csak megszokás volt, hogy ne nézzenek törékeny nőnek az üzletfeleim, ha tárgyalnom kellett velük. Azt sosem viseltem túl jól. – Én Camille vagyok – árultam el én is a nevemet. – Camille Duvalier! – tettem hozzá a vezetéknevet is, amit jelenleg használtam. – Mi a fenéért használja az ő nevét? – kérdeztem összeráncolt homlokkal. – Amennyire ki tudtam venni – és javítson ki, ha tévedek -, nem törődött magával egyáltalán. Meg sem érdemli, hogy ennyi figyelmet is pazaroljon rá – persze ez csak az én véleményem volt, semmi több. A végén meg is vontam a vállaimat, aztán elhallgattam, egészen a kérdéséig. Akkor aztán bólintottam egyet. - Igen. Már vagy száz éve rohad valahol Chicago alatt – túrtam bele világos tincseimbe, kíváncsian várva a reakcióját.
- Mondom én, hogy annyira sem érdekeltem, hogy megöljön. Vonta meg a vállát, ahhoz volt eléggé magabiztos némber, hogy ettől ne landoljon a padlón, noha a kezdet kezdetén közel sem viselte volna ilyen jól. Az azonban teljesen érthetetlen a számára, hogy akkor mégis mi a francnak kellett ebbe a létbe taszítani? Még csak szórakoztató sem lehetett a hímnek, hisz soha nem találkoztak azóta, nem láthatta a kezdeti nyűglődését és magába roskadását. Őt akkor valósággal össze kellett kaparni, s mikor ez nem sikerült, másképp próbálkoztak ráterelni a helyes útra. Igencsak sok fájdalmas óra, nap, hét, fene tudja mennyi idő telt el, mire rájött, hogyha nem szedi össze magát, meghal. Akkor jött rá, hogy valójában ragaszkodik az életéhez, túl fiatal és tapasztalatlan volt ahhoz, hogy hagyja magát a sírba tenni. Egyszerűen szeretett volna többet látni, mielőtt feladja. Eddig arra kereste a választ, hogy miért hagyta csak úgy ott, hisz igen, biztos volt benne, hogy van több kölyke is, ha őt pár nap után beharapta. Most viszont sokkal jobban érdekelte, hogy lehet valaki annyira szívtelen görény, hogy az esetlegesen egy szem kölyke semmilyen szinten nem érdekli. Még szerencse, hogy a detroiti Alfa Teremtője helyett Teremtője volt, bár tény és való, hogy sosem tölthette be a lányban tátongó űrt. Ennek ellenére nagyon kedvelte, és ez a mai napig nem változott, különösképpen annak fényében, hogy nem tartóztatta, mikor lejárt az egyezségük, csak annyit mondott, visszavárja. - Igazán kedves... Mosolyodott el, azt nem kezdte el fejtegetni, hogy mennyire nincs létjogosultsága az ő életükbe egy ostoba nőnek… Nem sokáig lehet jutni pusztán azzal, ha valaki jól mutat bikiniben. Egyébként is, őt kifejezetten idegesítette a butaság, de persze, ez jelenleg még közel sem volt köztudott tény róla. Annak azonban valóban örült, hogy a mellette ülő nem tartja üresfejű libának. A mosolyát látva valamelyest kellemesebbé vált a társasága, nem volt kétséges, hogy neki is van szerethető oldala, csak épp nem igazán villogtatja. Tökre megértette, ő is ilyen volt, persze, alapvetően szeretett a jó fej kategóriában csücsülni, és mosolyogni mindenkire, akivel összefut, de ez nála inkább a konfliktusok elkerülésére szolgált. Épp eléggé ismerte magát ahhoz, hogy tudja, ha tahóként viselkedik valakivel, abból hamar lesz balhé. Túl sokszor kellett már verekedésbe keveredni a nagy pofája miatt. Csupán ezért van az, hogy többnyire jobbnak látja, ha visszafogja magába a szemét némbert. - Hahh... Sajnos az nem olyan egyszerű a számomra, de tisztában vagyok vele, hogy nem kéne balhéznom, ha meg akarom úszni az itteni látogatásomat. Elrendezni a gondolatait… nos, az már 141 éve nem nagyon megy neki, ki tudja, sikerül-e egyáltalán valaha. Abban viszont biztos, hogy többet meg kell tudnia a Teremtőjéről, hogy ez valamilyen szinten lehetséges legyen. Szeretett volna néhány választ, az egyszerűség kedvéért jó lett volna végre nem a sötétben tapogatózni. Az ő szorítása is határozott volt, de nem próbált meg felülkerekedni, domináns volt ugyan, de nem öngyilkosjelölt, teljesen egyértelmű volt, hogy Camille sokkal idősebb nála. Általában, tudta, hol a helye, még ha nem is mindig tolerálta. - Egész kellemes a csengése. Mosolyodott el fanyarul, nyilvánvaló, hogy logikus a kérdés, ő is épp az imént szánkázott ezen a vidéken gondolatban. Talán a külső szemlélőnek valóban érthetetlen a dolog, megpróbálja a lehető legérthetőbben elmagyarázni, még ha ő maga is kicsit elveszett ezzel kapcsolatban. - Tényleg nem érdemli meg, de én ezt akkor még nem tudtam. Sokáig úgy hittem, hogy vissza fog jönni értem, ha már megoldható a dolog. Ezért az első névváltásom alkalmával ezt vettem fel, talán csak hogy én magam úgy érezzem, tartozom hozzá. Aztán… szépen lassan kezdett egyértelművé válni, hogy eszében sincs visszajönni értem. Most pedig azért viselem, mert így talán könnyebb a nyomára bukkannom. Meg aztán, hogy őszinte legyek, szeretem sokkolni a környezetemet. Így jóval előbb derülhet ki azok számára, hogy kihez és mihez van köze, akik ismerték az egykori Alfát, mintha egy akármilyen másik névvel érkezett volna. Az azonban biztos, hogy a következő választott személyiségének már köze sem lesz ehhez, de az még odébb van. Megkapta a választ, de valahogy nem helyeslést remélt, nem is tudja, miért. Talán tényleg csak szerette volna elküldeni a büdös pi*sába, de sokkal inkább gondolt arra, hogy általa olyan falkába kerülhetne, ahová eddig is tartoznia kellett volna. A arcából kifut az összes vér, versenyezhetne a legfehérebb falak színével, annyi szent. A tekintetébe komor felhők költöznek, de mást nem igazán lehet észrevenni rajta. A szíve mélyén tudja, hogy nem kellene bánnia, de… szerette volna megismerni, ha másért nem, hát azért, hogy tudja, nem a saját személyisége és haszontalansága miatt nem jött érte vissza, hanem mert valójában egy igazi f**zkalap volt, akivel mindenkinek meggyűlt a baja. - Csak egy hangyányit késtem le róla. Horkant fel, némi feszültség érezhető volt a hangjából, de láthatóan nem tudott mit kezdeni a hallottakkal. Nagyon nem erre számított, persze, a kisördög sugdosott a fülébe, hogy biztosan meghalt már, feleslegesen erőlködik. Túlságosan mell bevágta a hír ahhoz, hogy bármiféle érzelmet kicsikarjon belőle, a totális döbbenet volt csupán, ami rátelepedett…
- Igen, az szerintem sem volna túl szerencsés – biccentettem egyetértően, hogy ne balhézzon. Ez szerintem alapjáraton elvárható volt, hogy egy farkas ne keltsen a szükségesnél nagyobb feltűnést egy olyan helyen, amit nem ismer, és már lakja egy összeszokott falka. Itt pedig ebből nemhogy egy, de kettő is akadt. Nem hiszem, hogy ez volt az ideális hely arra, hogy az ember lánya keresse a bajt, de ez csak az én szerény véleményem. Én sem ezért érkeztem ide, hanem azért, hogy lerendezzek egy régi ügyet. Ezzel nem ártottam senkinek sem, csupán engem emésztett a be nem teljesített bosszúm súlya. - Áhá… - bólintottam, és ez a magyarázat elég is volt, még ha nem is értettem vele egyet. Egyszerűen rosszul voltam a név hallatán, bár ő erről nem tehetett. Nem sok kétségem volt afelől, hogy örülni fognak-e, ha meghallják ebben a közegben ezt a vezetéknevet. Vagy nem is az, hogy örülni, hanem sokkal inkább azt tartottam valószínűnek, hogy meg fognak döbbenni, méghozzá nem is kicsit. Már előre kíváncsi voltam, hogy Castor mit fog szólni ehhez a fejleményhez. Nem úgy ismertem eddig, mint aki nagyra értékelte volna, főleg azok után, hogyan végződött Todd és az ő kapcsolata. Már régóta érlelődött akkor is a konfliktus, és egyértelmű volt, hogy kettejük közül csak az egyik maradhat majd. Cas pedig fiatalabb és erősebb is volt Ridleynél. Nem lepődtem meg a végkifejleten, viszont nem is kellett, hogy ott maradjak és örüljek a többiekkel. Nem is tettem… - Igen, azt hiszem, hogy ezt valamilyen szinten megértem – azt már nem tettem hozzá, hogy alapjáraton nekem nem is volt vezetéknevem, ahogyan a teremtőmnek sem. Mi nem olyan helyre születtünk, mint valószínűleg a mellettem ülő nő, és ezzel nem is volt semmi baj. Én nem egy név miatt éreztem, hogy Maxhez tartozom, hanem a kötelék miatt, a hála miatt, amit iránta éreztem. Nem egyszer mentett meg engem, és nem is kétszer. Túl sokkal tartoztam neki, ami egyfelől frusztrálhatott volna, másfelől azonban inkább jó érzéssel töltött el. Egyből arra a döntésre is jutottam, hogy fel fogom hívni, miután végeztem Dommal. Ha minden igaz, ő most valahol Afrika vidékén tartózkodott, visszatért a szülőhelyére, de azért egy kis beszélgetésre mindig kapható volt az öreg! - Hát, abban legalább mind a ketten biztosak lehetünk, hogy ezzel nem kis sokkot fog itt okozni. Ne nagyon hangoztassa szerintem, csak akkor, ha nagyon muszáj. Sokan nem szerették őt, és nem tudom, hogyan viszonyulnának valakihez, aki a nevét viseli – vontam meg a vállaimat tanácstalanul. Igazából nem lehettem biztos semmiben, csak abban, hogy Cas előtt mindenképpen mondania kellett ahhoz, hogy elérje a kívánt hatást. Már előre sajnáltam, hogy én ennek nem leszek szem- és fültanúja. Pedig szívesen megnéztem volna, hogy mekkora port fog kavarni a feltűnésével a barnaság. Gyanítottam, hogy nem keveset. - Talán nem is olyan nagy baj, hogy lekésett róla. Nem biztos, hogy az a típus volt, aki magának tetszett volna. Bár nem tudom, hogy milyen oldalát mutatta maga előtt, de az máris kiderült számomra, hogy nem ismerte elég jól a Teremtőjét – magyaráztam elgondolkozva, közben a kezemmel is tettem egy mozdulatot. – Szerintem ne sajnálja, hogy már nincs hozzákötve. Így könnyebb dolga lesz, a végén Todd agya már teljesen elborult – mutogattam a fejemnél, ezzel is jelezve a labilis elmeállapotát. Nem szívesen idéztem fel magamban a képét, de akaratlanul is a fejembe kúszott. Alig észrevehetően meg is borzongtam egy kicsit. – Ezután mik a tervei? – érdeklődtem kíváncsian, bár semmi közöm nem volt hozzá lényegében.
Igazság szerint, ő is egy régi ügy miatt érkezett, ami a jelek szerint olyan régi volt, hogy igencsak lejárt már a szavatossága. Most már „csak” azt kellene kitalálnia, hogy mi a búbánatos francot kezdjen magával. Nem akart visszamenni Detroitba, legalábbis egyelőre semmiképpen. Ha már eljött idáig, legalább egy kicsit megismerné a várost és az ittenieket, talán abból nem lehet baja, ha meghúzza magát. Nem mintha ez úgy általában menne neki, de azért némi erőfeszítést hajlandó tenni az ügy érdekében, tekintettel arra, hogy azért szeret élni, minden szarság ellenére, ami érte már eddig. Tulajdonképpen, lehetne rosszabb is. Még szerencse, hogy nem olyan veszettül borúlátó személyiség. Csak bólintott, igazság szerint, neki ennyi jutott Toddból, semmi más. Soha egy pillanatig sem érezhette meg igazán a kötelékük áldásos hatását. Az eddigiek alapján még azon is csodálkozik, hogy egyáltalán a valódi nevét árulta el neki a férfi. Sajnos úgy tűnik, sosem fogja megtudni, milyen is volt igazán, milyen célok vezérelték, mi késztette arra, hogy akkor és ott bevezesse ebbe az életbe, hogy aztán hagyja sodródni az árral. Számára Simon volt az, aki odanyújtotta a korhadó fadarabot, hogy belekapaszkodva kievickéljen a partra. Nagyon sokáig gyűlölte a detroiti Alfát, őt hibáztatta, amiért abban a városban kellett maradnia. Atya ég, hogy hányszor tépte meg, de soha, egyikből sem tanult, a nagy pofája csak még nagyobb lett, ahogy egyre inkább kibontakozott benne a farkas. Végül, pár évtized után megbékélt a helyzettel, és jóban lett Simonnal, a hím pedig a szárnyai alá vette, bár nem volt szokása mentorkodni senki felett, vele mégis kivételt tett. Talán ő volt az egyetlen, akit Emma tényleg közel engedett magához, és bízott benne. Azt azonban mindketten tudták a lelkük mélyén, hogy neki nem az a falka volt az otthona. - Ez majd elválik. Nem szándékozom mindenkinek hangoztatni, meg aztán, van egyéb név is a tarsolyomban szükség esetére. Most csak azért érezte ennek a szükségét, hogy így könnyebben jusson el A-ból B-be, mert hát, ha valaki ismerte Todd Ridleyt, az valószínűleg nem fogja tudni leplezni a döbbenetét, ha meghallja a nevét. Már persze, abból kiindulva, hogy az egykori Alfának nem nagyon voltak ismert kölykei. Utána talán felvesz majd egy másikat, vagy csak minden farkasnak egy másik álnevén mutatkozik be. - Jól gondolja, tényleg nem ismertem elég jól. Igazság szerint, nekem egészen más arcát mutatta… Már persze, addig a pontig, míg át nem változott előtte vérfarkassá, és kölykévé nem tette. Ez azonban már egy másik fejezet, és nem is emlékszik vissza rá szívesen. - Sosem tudtam eldönteni, hogy a halálba kívánom, vagy újra látni akarom…- Vonta meg a vállát. -… de úgy tűnik, nem igazán volt értelme egy pillanatig is bánkódnom utána. Jó, ez azért számára nem ilyen egyszerű. Ennyi idő alatt mindig úgy gondolta, hogy meg kell ismernie, hogy talán ha mást nem is, de megtűrné a közelében, ha megtalálná, és válaszolna pár kérdésére. Nem vágyott többre, tényleg nem, még abban sem volt biztos, hogy bízott volna-e benne valaha is. Soha, semmivel és senkivel kapcsolatban nem volt ennyire bizonytalan. - Fogalmam sincs. Azt hiszem, ha már itt vagyok, megismerem kicsit a várost, aztán… talán visszamegyek oda, ahonnan jöttem. Majd még meglátom. Elég tanácstalannak tűnt, mintha az egyetlen célját egyszerűen elvették volna tőle. Azt még ki akarta deríteni, hogyan is halt meg a Teremtője, de erről beszélni már nem igazán volt ereje. Most az eddig hallottakat kellett megemésztenie… - Nos, akkor… nem is zavarom tovább, remélem, hamarosan megérkezik az, akit vár. Most már tényleg azért állt fel, hogy távozzon, nem volt semmi baja Camille személyével, de most jobb szeretett volna vagy egyedül maradni a gondolataival, vagy beletemetkezni valamibe, bármibe, ami egy kis örömet is okoz. - Köszönöm az információkat. Bólintott a nőstény felé, és kihúzva a fotós táskájából nyújtott át neki egy névjegykártyát, hogy nehogy azt higgye, ki akar bújni az adott szava alól. Nem, az még neki is kifejezetten sokat számított, legyen akárkinek is a kölyke.
- Efelől nem volt semmi kétségem! – válaszoltam halvány mosollyal. Egy magunkfajtának azért nem ártott, ha van még néhány álneve, és mint az előbb is megállapítottam, a mellettem ülő nő nem volt ostoba. Egyértelmű volt, hogy ezzel ő is tisztában van, és nem használja több, mint száz éve ugyanazt a nevet. Az könnyelműségre engedett volna következtetni, márpedig egy ilyen húzás miatt hamar rátalálhatna bárki. Nem tudtam ugyan, hogy keresi-e valaki, de valószínűleg nem. Nem úgy, mint esetleg engem. Ha Mayaként mutatkoznék be mindenhol, valószínűleg Sam rám talált volna már. Azt nem tudtam, hogy milyen néven élt jelenleg, de őt magát felismertem volna könnyedén. Gyanítottam, hogy nem volt olyan idős, mikor átváltoztatták, ennél fogva nem is változhatott sokat. A szaga mindenképpen beleégett az elmémbe, és lassan már háromszáz éve vártam arra, hogy újra megérezzem, és örökre eltüntessem a föld színéről. Talán majd most! - Nem lep meg… - ingattam a fejemet rosszallóan. Az emberek mindig képesek voltak olyan arcukat mutatni, amelyiket csak akarták. Nekem is volt több személyiségem is. Tudtam elbűvölő lenni, ha arra volt szükségem, de éppúgy olyan fúria is képes voltam lenni, akitől csak a szellemek menthetnek meg, vagy még azok sem. Szerencsére sokszor eltaláltam egy olyan állapotot, ami valahol a kettő között helyezkedett el. Ilyen volt a mai hangulatom is, hiszen még nem ontottam vért, és bájolognom sem volt szükséges, nemde? – Jól tudta mindig is, hogy mit tegyen, ha azt akarta, hogy minden úgy alakuljon, ahogyan ő eltervezte – húztam el a számat alig láthatóan. Ez sajnos rám is jellemző volt, és egyáltalán nem tetszett, hogy vannak közös vonásaim Toddal, amelyeket csak most fedeztem fel. Persze hangosan már nem mondtam ki, hogy mi az oka a nemtetszésemnek. - Tudja, én a helyében lehet, hogy már kezdettől fogva nem is bánkódtam volna. Úgy veszem észre, hogy volt maga mellett valaki, aki tapasztaltabbnak mondható, és segített belerázódni a farkas létbe – tippeltem, és csak remélni tudtam, hogy nem lőttem vele nagyon mellé. Ha mégis, hát megesik, nem tudtam semmit Emmáról, és talán soha nem is fogok, hacsak később nem kerülünk közelebbi kapcsolatba, és ő maga be nem avat a magánélete rejtélyeibe. - Tegye azt! – bólintottam, és küldtem felé egy bátorító mosolyt. Éreztem, hogy lassan a távozás mezejére készül lépni, és én nem szerettem volna feltartani őt, ha esetleg már vannak tervei a mai estére, ahogyan nekem is. Volt egy olyan érzésem, hogy később még úgyis össze fogunk majd futni valahol. Ez a város nem túl nagy, és ha itt fog lakni, akkor bizonyára még össze fogunk találkozni, ha jövök valakihez véletlenül. Azért annyira sűrűn nem szoktam itt megfordulni, de megesik, hogy ide szervezek egy találkozót, vagy beugrok valami ismerőshöz esetleg. Példának itt volt a mai este is, hiszen Domot általában itt lehetett megtalálni. Vagy itt sem, ahogyan az látható volt… - Nem olyan rossz ez a hely, bár nem tudom, hogy mennyire rajong a hideg időjárásért. Én a magam részéről déli vagyok, és általában szeretek a kellemesebb klímájú városokban időzni, de hát… - megvontam csupán a vállaimat, és nem tettem hozzá, hogy akkor mégis mi okom volt arra, hogy most mégis itt legyek az isten háta mögötti helyen is túl. – Hát, azt én is nagyon remélem, különben kénytelen leszek valakin levezetni a dühömet – nem mondtam komolyan, csak egy igazán pici él volt a hangomban, amiből arra lehetett következtetni, hogy egyébként kitelne tőlem ez is, ha olyan kedvem lenne. - Nincs mit! – közben átvettem a felém nyújtott névjegykártyát, aztán eltettem a táskámba. – Legyen óvatos, és találja meg az útját! – kívántam, hangom őszintén csengett kivételesen. – Még úgyis találkozunk majd… - azzal küldtem még felé egy mosoly, de mire ő elindult kifelé, én már az érkező pincér felé fordultam, hogy kifizessem a teámat, és kérjek helyette egy másikat, ami addig remélhetőleg ki fog tartani, míg Dominic méltóztatik ideérni. Biztos voltam benne, hogy valami nővel van…
Amikor megcsörrent a telefon, olyan vidáman ugrott fel, hogy csak na, de azzal a lendülettel le is ült, mert rájött, a lába még ott van, és bizony fáj. Morogva kászálódik fel ismét, hogy azonnal kicsörtessen a szálloda haljába, hiszen Ravennel megbeszélték, de álmaiban nem gondolta volna, hogy tényleg eljön, és tényleg hoz neki ebédet. Azt ő viccnek szánta, mert a férfi iszonyatosan jól főz, és tessék, ő meg komolyan vette. Persze örül, és tőle telhető gyorsasággal már viharzik is kifelé, azaz egyenesen az aulába... viharzik, ez erős túlzás, de azért nem csigatempóban halad, és ahogy tegnap a konyhába is, ma úgy megy ide is, azaz húzza maga után a mankóját. Mert azt is szellőztetni kell, néha, nagyjából, mert használni nem akarja továbbra sem, azzal csak könnyít, ő meg nem ilyen. Lehet, még mindig fél béna, de ezt leszámítva igencsak jókedvű, vagyis vidáman bukkan fel. Nem, nem fog magyarázkodni, majd elmondja mi történt, de most sokkal jobban örül annak, hogy a druida itt van, mint bármi másnak. -Szia Raven! Ne kérdezz semmit, jól vagyok, nincs vész, nem gáz, ez meg dísz, csak cipelem. Azért ez nem teljesen igaz, mármint az, hogy nincs semmi gáz, mert még nem 100%-os a lába, de nem kesereg rajta, már megtette a morgást akkor, amikor Jesse eldurrantotta a lábát. Először az egyiket, aztán a másikat. Azért arról nem volt szó, hogy egy ágyúval lő rá... kapásból. Széééép, most már az is jöhet, ha ezt túlélte. Remélte, valami kis kaliberű bigyóból kap néhány golót, de neeeem, kapásból ökölméretnyi lyukat kell rá ütni, hát persze. Ezt megköszönte Bradnek is, mint fenomenális ötletet. De most ez sem érdekli, az annál inkább, hogy Raven itt van. Mivel be nem mehetnek csak úgy, itt keres helyet, bár van egy merénylete a férfi ellen, aminek nem fog túlzottan örülni. Na jó, nem merénylet, csak hát na. -Különben pedig... megleptél, nem gondoltam volna, hogy tényleg eljössz, mert az vicc volt a részemről, de... de nagyon örülök neki.
A Hotelt megtalálni nem volt nehéz, elvégre az egyik leghíresebb volt a város környezetében, és a környéken párszor már mászkáltam, de egyenlőre magát az épületet még soha nem kerestem meg. Most mégis, egy hátitáskával a vállamon, benne az éthordóba zárt ebéddel igyekeztem a hatalmas építmény felé. Félig felhúztam a pajzsom, némi védelmet biztosítva így magamnak, de különösebben nem törődtem a dologgal, a lényeg, hogy eljussak a kölyökhöz. Végül simán bejutottam, legalábbis nem állított meg senki, nem kérdeztek ki, nem támadtak le vérengző vadállatok, és nem riasztott be a magányos farkas riasztó sem. A fogadótérben megállva csörgettem a leányzót, és vártam. Mikor megpillantottam a lépcső tetején, a mosolyom lehervadt, látva, mi történt vele. Bár ügyesen vette a fokokat, elképzelni se tudtam, ezt hogy tudta így összehozni. Mielőtt még kérdésre nyitottam volna a számat, válaszolt, és be is csuktam. Hát jó, nem kérdezem, mi történt, és kicsit arra emlékeztetett, hasonlóképp viselkedtem én is vele, mikor meglátogatott. Mélyet sóhajtottam. Kvittek vagyunk. Összeborzoltam a haját köszöntésképp. - Üdv Nori! Azért... érdekes a mai divat a fiatalok körében. - jegyzem meg a mankóra, de láthatja a mosolyt az arcomon. Ügyes lány, erős is, szóval, remélhetőleg egy-kettőre meggyógyul. Az én múltkori "balesetem" nyomai sem látszódnak, igaz, kellett egy bő hét, mire teljesen eltűnt minden, főleg a lágyékomnál. Végül leülünk a székeknél, és mosolyogva nyújtom át neki a táskát, ami közben átmelegedett az ebédtől. Szavaira vállat vontam. - Nagy baj úgyse származhat belőle nem igaz? Meg ahogy látom, azért elkél az energia. Sokat tanulsz gondolom... - mondom. Nem örülnék, ha úgy járna, mint ahogy Ash járt, hogy nem evett fakírkodás előtt, és durván 1 napra be is ájult utána. Legalább Nori legyen észnél ilyen téren. Segítettem neki kicsomagolni, még evőeszközt is pakoltam, és természetesen mézsört az ebédje mellé. A mai ebéd: palóc leves, marha hússal, másodiknak ananászos édes-savanyú mártás rizzsel, csirke hússal, desszertnek pedig egy kis krémfagylalt. Mosolyogva figyeltem, hogy neki áll, és reméltem, ízlik majd neki. - Mondtam, hogy vigyázz magadra! - mondtam, de cseppet sem hangzott dorgálásnak - Most így hogy fogjuk felavatni majd a bodhranod? - kérdeztem, de érezhette, ez csak költői kérdés. Farkasom kicsi marjába harapott játékosan köszöntésképp, és érezhette, hogy örül a másiknak. Én is örültem Norinak, és valahogy természetesnek hatott az, hogy most itt vagyok vele. Cseppet sem éreztem fusztrálónak, hogy a Falkája területén vagyok idegenként. Sőt, egy idő után már azt vettem észre, a pajzsom teljesen lenn van, hullámaim nyugodtan lengenek körbe.
Tudja, hogy Raven meglepődik a látványtól, hiszen nem arra számít, hogy két idióta fadarabot húz magával, pedig de. Viszont tényleg csak dísznek használja, nem hajlandó rátámaszkodni, bármennyire is kellene. Szerinte az akadályozza a gyorsabb regenerálódást, így kihagyja. A hitelben viszont sok a lépcső, ezért azt találta ki elsőként, hogyan tud minél hamarabb leérni az aljára anélkül, hogy sceletonosat játszana. Megtalálta a módját, így ha nem is vígan szökdécsel, de közlekedik. -Ugye? Bár a színe nem tetszik, viszont jó kolonc, ha kötök rá súlyt, akkor erősödök is. Azt is ki szokta próbálni, persze csak szobán belül, maximum a folyosón, hogy ne oltsák le rögtön, ha így látják. Mivel a férfi aggódik, végül is elmondja, mi történt... már ha Ravennek nincs fent a pajzsa. ~Gyakoroltunk, hogy a lövéseket is megtanuljam begyógyítani, de kicsit nagyobb volt a kaliber, mint amire először gondoltam. Az öklét mutatja fel, így a druida értheti is, igen, akkora volt a seb, aztán mutat egy kettest is, így már azt is, hogy végeredményben mindkét lába bánta a dolgot. Viszont örült is, mert átesett a tűzkeresztségen, ha azt nézi, de Jesse-re meg haragszik, mert arról nem volt szó, hogy egy ágyúval fogja kilyukasztani. -Ez szabad terület tulajdonképpen, itt vendégek is vannak. Hajaj... ha tudnád. Érdekes, hogy magamtól is többet eszem, mert érzem, hogy kell az erősödéshez. Ez így sokat kivett belőlem. Igen, bár edzeni nem edzek most, illetve lábra nem annyit, csak finoman, de tanulok. Nem úgy fest, mint aki túlzottan bánkódna a sérülése miatt, bár nem ment könnyen a gyógyulás első szakasza, azzal megkínlódott, na de az evéssel... azzal nem. Mintha a szervezete alapból is jelezte volna, többre van szüksége, és nem kellett nagyon győzködnie magát, hogy akkor egyen is. Mivel edzeni nem tud teljes erőbedobással, így marad a finomított verzió, illetve az elméleti tanulás. Ahogy Raven kicsomagolja az ebédet, elámul. -Ú, te jó ég. Köszönöm szépen. Csillogó szemekkel áll fel és ad egy puszit is a hímnek, annyira örül annak, amit kap. Ilyen kaját még soha senkitől nem kapott így, és lehet, ez másnak apróság, ő nagyon is értékeli. Farkasa is, mert hatalmas ramazurit rendez, azaz körberohanja a recepciót és ezerrel nyalogatni kezdi a nagyot. Ő is örül. -Igyekszem, de néha becsúszik ez-az. Azt? Ahogyan kell, addigra ép leszek teljesen, mindent megteszek érte. Tényleg hajt, azaz tanul folyamatosan, hogy ez is könnyebben menjen, és igen itt beveti azt is, amit Brad nem ért meg, azaz nem fogad el egészen pontosan. Nagy segítség az neki, sokkal egyszerűbb az egész gyógyulási folyamat, és neki ez is fontos. Hamar kivégzi a palóclevest, és áll neki a másodiknak, majd a végén megtudakolja, mit evett, mert most ez nem fontos. ~Raven, hajlandó lennél beszélni az Alfával? Tudom, hogy egyelőre nem nagyon akarsz sehová menni, de... de... legalább beszélj vele, hátha meggondolod magad, vagy ilyesmi. Úgy is meg fogja kérdezni, miért vagy itt, és mik a szándékaid. Még mindig nagyon örülne annak, ha a druida hozzájuk csatlakozna, főleg a múltkori után, de persze nem erőlteti, mert ezt a férfi fogja eldönteni, nem ő.
Figyeltem a kölyök lépéseit, bár ahogy szemléltem, nem úgy tűnt, mint aki olyan nagyon kihasználná a mankó segítségét. Még ebben is edzi magát. Újabb jó pont, de persze megérezhette a félig felhúzott pajzs mögött az aggódás hullámait is. - Szeretnéd, ha kipingálnánk? - mutattam a mankóra - Pár lángminta, esetleg egy Ferrari felirat, és máris úgy érzed, lovak húznak. Persze azt nem ígérem, hogy el is rántják majd, bár ki tudja. Lehet következő találkozásunkkor talicskával tolja elém az apja, majd rámutat egy kupac hamura, hogy ő itt Nori, de ne aggódjak, meggyógyul. Eeeeh.... - Azért remélem, következő találkozásunkkor nem koporsóban látlak viszont, a nagy tanulásban. - grimaszoltam, tudhatta, hogy csak poénkodok. Mentális üzenetére és mutogatására felhúzom az egyik szemöldököm. Levadászták a kislányt? Elnézve, oké, hogy okítják, és persze látszik a csajszin, hogy kicsi a bors, de erős, de hát azért vannak határok. Ilyenkor elővenném az apját, meg a Mentorait, hogy azért megkérdezzem, mégis mi a frászt gondolnak úgy a kölyök nevelés definíciója alatt. Mert oké, hogy pisztollyal, vagy sörétessel meglövik, de nem ilyen batár monstrumokkal. Még jó, hogy meg van a lába, és nem láb nélkül jön felém. Szavaira bólintottam. Hát jó, ő tudja, ő érzi, de persze ez nem azt jelenti, hogy másoknak ezt ki kell használnia, és megnyomorítani a lányt. Sose értettem ezt, hogy a farkasok miért nézik le a kölyköket, elvégre ők a jövő nemzedék, a Falkák következő generációja. Jó, persze ez felelősséggel jár, és nagyon meg kell válogatni, kit harap be az ember. De Nori állapotát látva eszembe jutott, mit mesélt a Falkáról, és Ash szavai is gondolataimba villantak, miszerint a kölyök egy senki a Falkán belül, hátráltató kolonc, semmi több. Érdekes, ha a természetben az egyszerű farkasok így gondolkodnának a fajtájukról, asszem kihalnának. Csak az emberi természet ilyen ostoba, hogy megfeledkezik a gyökereiről, megfeledkezik a természet törvényeiről, és a maga ostobaságára formálja őket. A puszijára elmosolyodtam, örültem, hogy ilyen örömöt tudtam szerezni neki. Farkasom figyelte, ahogy a kicsi összevissza szaladgált, a nyalintásra nyalintással válaszolt, közben azért fél figyelmét a terem megfigyelésével töltötte. Pajzsom már teljesen lenn volt, s bár emberek mivel mászkálnak itt, valószínű, hogy farkasok most nem ugranak a torkomnak, de azért nem árt az elővigyázatosság, könnyen megérezhetik a jelenlétem. Bolhásom mancsát a kicsi fejére tette, majd megfogta marjánál, s visszahozta a közelünkbe, s mikor letette, végignyalt a kölyök fején, mintha tisztogatná. Nagyon megszerette a kölyköt, és azt hiszem, az aggódásom belőle is eredhetett. - Nincs mit Nori, igazán semmiség. - mondtam mosolyogva. Lelkes szavaira csak szélesebb mosolyom lesz, már tervezgetem nagyon, hogy fogjuk befejezni, s felavatni társát. - Nyugi, ráérsz, kapkodnod nem kell. - mondtam, hogy azért csak tessék szépen, nyugodtan regenerálódni, és nem kapkodva, mint egy őrült. Közben kivettem a táskámból egy üveg vizet, belekortyoltam a hideg folyadékba, de mentális üzenete meglepett. Tényleg meglepett, s mikor elvettem az üveget a számtól, még nem feleltem azonnal. Nem tudtam, mit feleljek. Az Ősök Alfájával sem találkoztam, csak az Ikkumával. És most sétáljak be a Betolakodók Alfájához? Mégis mit mondjak neki? Min változtatna az, hogy beszélek vele? Maximum annyit, hogy tudni fog rólam, semmi több, és nagyobb esélyt adok arra, hogy elkergessenek. Nyugodt voltam, nem kavart fel a kérdése, elvégre valahol sejtettem, miért kérdezi. De... Mélyet sóhajtottam. ~ Gondolod, ha beszélnék az Alfáddal, megváltozik a véleményem? Ilyen jó rábeszélő képessége lenne? - kérdeztem, nem mintha azt vártam volna el, hogy most nekem kezdjen el bárki könyörögni, hogy menjek ide, vagy oda. Nem ismertem az Alfáját, és számomra nem szavakból dől el az, hogy kihez fordulok, hanem tettekből, és ezt megváltoztatni nem most fogom, még egy barát kedvéért sem.
Jól esik neki Raven aggódása, de azt is tudja, hogy muszáj erőltetnie mindent, mert a későbbiekben a hasznára válhat, persze csak ésszerű keretek között. Azért nem hős, akkor is csak egy kölyök, aki még nagyon is az elején van az útnak, akinek még rengeteget kell tanulnia és fejlődnie, és elfogadnia azt is, hogy van, amit tényleg jobb ha betart. Már Emily utasításaiból. Oké, most éppen nem úgy néz ki, mint aki azt teszi, de az elején igenis használta a mankót, nem terhelte túl a lábát, csak óvatosan edzett. Ami furcsa volt, hogy Caleb sem nyírta ki, hanem visszavett a a keménységből, és ugyan érezte az edzések hatását, fájt is, de azért nem volt olyan kíméletlen, mint szokott lenni. A felajánlásra elvigyorodik, nem is mutatna rosszul, úgy is marha ronda ez a két bigyó. -A lángminta jól nézne ki szerintem. Azt senki nem mondta, hogy nem pingálhatja ki a mankót, és akkor miért is ne válasszon olyan mintát, ami sokkal többet jelent egy egyszerű ábránál? -Aha, remélem én is, de azért egy guruló koporsó elég jól fest, ha nem olyan snassz, mint amiket árulnak. Végül is elmutogatja és elmagyarázza mit történt pontosan, így már Raven is értheti, miért cipel két díszt magával. Ő sem volt lelkes, amikor Jesse lőtte meg, hiszen azért elsőre az kissé húzós volt. Rose kis pisztolya más, de azért azt tényleg nem mondta senki, hogy kapásból egy ágyúval lövik majd csak azért, mert a lány nem volt hajlandó rálőni. Tudja, hogy ő csak egy kölyök, és ha ezt sem viseli el, akkor mehet a levesbe, na de a farkasoknál ilyen nincs, így nem is érti valahol. Azok ott az erdőben nem lövöldöznek egymásra, legfőképp nem a kicsikre, ezért még mindig nem sikerült megfejtenie azt, hogy Castor miért gyűlöli őket ennyire? Meg a hímek is. Egyszer fel fog nőni, egyszer majd ő is erős lesz, és hiába ugrana szívesen az időben, nem tud. Bár Bradley-nek már kifejtette a véleményét, miszerint nem érti ezt a hozzáállást, mert ha nem lennének kölykök, akkor kihalna az egész falka, de egyelőre mintha süket fülekre talált volna csak azért, mert ő kölyök. Szerinte ez meg hülyeség, mert egy kölyöknek is lehetnek ötletei, mégpedig talán jó ötletei, akkor is, ha semmi beleszólása nincs abba, mi történik a falkában. Örüljön annak, hogy az Alfa nem nyírta ki, és egyelőre nem foglalkozik vele, ez annyira jó. Megvonja a vállát, nem foglalkozik ezzel, a véleménye akkor is megvan, és szerinte itt minden hím őrült valamilyen szinten. Farkasa mindenhol megfordul egészen addig, amíg Ravené vissza nem cipeli hozzájuk, és nem foglalja le, hogy ne legyen láb alatt. A lököttje meg veszi a lapot, és akkor a naggyal kezd játszani, az is jó móka. -Nekem igenis sokat jelent. Tudod, itt nem szokás az, hogy arra odafigyeljenek, ettél-e, vagy nem, ha pedig igen, akkor mit. Oldd meg magad, de ezt már megszoktam, régen is így volt. Azért annyira nem lökött, hogy ne egyen, eleve jelzi a hasa is, ha idő van, de ezt leszámítva nagyon is odafigyel arra, hogy ne hagyjon ki egy étkezést se, ha lehet. Főleg most, mert szüksége van rá. Nem is gondolta volna, hogy sérülten sokkal több kell, mint gyógyultan, meglepte. -Kapkodni? Azt nem tudok, bár igyekszem. Elmosolyodik, az avatásra akkor is gyógyult lesz, remélhetőleg, illetve biztos, mert az addig nem történik meg, míg nem lesz teljesen ép. Aztán kérdez valamit, ami tudja, hogy meglepi a férfit, és nagyot sóhajt, mert attól függetlenül, hogy nagyon örülne Ravennek a falkában, azért ennek más oka is van. ~Nézd. Tudják, hogy valamiért megbízom benned, Brad is látta, és kérdezgetni kezdett, tudod? Nem mondtam neki semmit, de tudja, hogy sokkal többet tudok annál, mint amit elmondtam, vagy látott ott a vadászaton. Az apja nem volt lelkes, ultimátumot kapott, hogy vagy beszél, vagy kiveri belőle, ennek ellenére makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy ő aztán semmit nem tud. Az a másik testőr meg, Dante nem véletlenül ment Raven után, most már őt is érdekli a druida. ~Érdeklődnek utánad, és úgy gondoltam, hogy sokkal egyszerűbb, ha te magad beszélsz az Alfával, és ilyesmi. Igaz, ide akkor jönnek, ha csatlakozni szeretnének, azt hiszem, de ha rákérdezel arra, neki milyen feltételei vannak, abból nem lehet baj. Így talán megelőzhető minden baj, legalábbis erre gondolt. Brad hajthatatlan volt, de Dante nem, vele abban maradtak, hogy oké, nem verik péppé, cserébe megpróbál beszélni Ravennel, hogy keresse fel az Alfát.
Mosolyogva néztem rá. - Ha már tűzzel játszol. Meg általában, ha magadra tűzöd, amiben jó vagy, azt legkevésbé sem veszik észre az emberek. Mert ami az orruk előtt van, azt képtelenek észrevenni. És ez sokszor előnyére válik az embernek. És ez majdnem mindig így volt. Az emberek, akár ki is írhatná a homlokára, hogy varázsló, szuperhős, vagy bármit, amit akar. Manapság nem veszik észre, fel se néznek, elmennek egymás mellett a halandók, így könnyebben elrejtőzik a szemek elől, a kicsit "furcsább" lélek. S aki képes észrevenni a tömegben, az úgyis felé fordul. - Azért a temetésedre nem szeretnék elmenni. Mindegy mit érsz el az életben, a gyászmenet hossza, úgyis az időjárástól függ. - túlparodizálva, a komoly, okoskodó farkast előadva színészkedtem neki. Persze tudhatta, hogy csak hülyülök. Egyáltalán nem akartam megérni, hogy a kislányt holtan lássam. Bőven elég halált láttam már az életemben. Szavai már meg se leptek, sőt némi felháborodás keveredett a hullámaimba. - Nem szokás? Én egyáltalán nem értem az itteni Falkákat. A kölykök a legfontosabbak, a gyermekek a Falkák jövője! Az ő védelmük, tanításuk az egyik legfőbb feladat, nem ezek az ostoba terület háborúk. Oké, hogy legyetek önállóak, de az útmutatás igenis fontos! Komolyan nem értem. Ha a Falkák vezetői leülnek elém, és elmagyarázzák, hogy mi az franc az oka, hogy a kölykök így le vannak nézve, és -már akinél- elhanyagolva, az magyarázza meg, mégis miért??? Miért? Mély levegőt vettem, és ismét kortyoltam a vízből, de mikor elvettem, az üveget, olyan lendülettel tettem, hogy leittam magam. Na, tessék... - Most miért kellett ráborítanod a fagyim az új nadrágomra? - kérdeztem nevetve, de hogy a víz helyett miért fagyit mondtam, arról fogalmam sincs - Látod, fölhúzom itt magam a farkasokon, pláne ahogy a kölykökkel bánnak - vigyorogtam rá, ahogy megtöröltem a számat, de tudhatta, hogy csak baromkodok. Szavaira azonban elcsendesedtem. ~ De ugye nem bántottak miattam? - megfeszültem, és mertem ajánlani, hogy a kölyök nem azért jár mankóval, mert bár nekem azt mondja, tanult, kiderül, hogy miattam kapta a golyókat. A kezem ökölbe szorult, ha bármi ilyenről tudomást szerzek, még az apjának, a Falkájának is neki megyek, és nem érdekel, ha ott hagyom a fogam, miattam egy kölyköt ne faggassanak! Elegem van abból, hogy bajba kerülnek miattam a gyermekek. ~ Megbízok benned, és tudom, hogy nem árulsz el. De nem akarom, hogy bajba kerülj miattam. - a szemébe néztem. Valahol tudtam, hogy kockázattal jár az ilyesmi, de nem akartam, hogy Norit eszközként használják. Szavaira elmosolyodtam majd megsimítottam a fejét: ~ Beszélek az Alfáddal, de remélem, ezzel a lépésemmel téged biztonságban tudhatlak. Nem tűrőm, hogy rángassanak téged! A szavaim komoran csengtek, a lehető legkomolyabban gondoltam. De aztán kinyújtóztattam a tagjaim, és vigyorogva hozzátettem: - Noszogass még! Gondolj arra, hogy egy ketchupos üveg vagyok, néha meg kell lökni alulról, hogy kijöjjön belőle valami... Úristen, ma tiszta dilis vagyok, olyan furán fogalmazok.
-Ez igaz, tényleg így van. Mindig azt hiszik, hogy ami számodra fontos, azt elrejted és nem hozod a világ tudtára, ezért nem is hiszik azt, hogy meg mered tenni. Viszont... viszont nem játsszom a tűzzel, azaz nem úgy. Mert tudja, mi a lényeg, azaz sejti, ahogy ott a tisztáson is érezte, ő annak örülhet, hogy a Tűz fogadta el őt, és nem fordítva. Azt már érgebben is gyakorolta, hogy amit nem akart, hogy észrevegyék, tényleg kipakolta szem elé, és maga lepődött meg a legjobban, hogy az fel sem tűnt senkinek. Érdekes volt. -Akkor reménykedjek abban, hogy verőfényes napsütés lesz, különben magamat fogom kísérni? Ezen nevetni kezd, mert ha ez tényleg így van, akkor nincs az a farkas sem ember, aki bőrig ázik egy temetés kedvéért. Viszont van egy előnye is, hamarabb véget ér a hercehurca. -Nem. Ha nincs annyi eszed magadtól, hogy egyél, akkor nem vagy jó semmire. Meg egyébként sem, mert kicsi vagy. Igazából ő sem érti az egészet, mert az ő véleménye az, hogy egyszer nekik kell átvenni a nagyok helyét, és ha ennyire csak terhet jelentenek, akkor el fognak kocsosulni. Szerinte. Ezt akarta elmondani Castornak, csak még nem jutott el odáig. Ja, hogy kilapítaná és darabokra szendé? Azzal eddig sem törődött olyan nagyon, mert ha Castor úgy akarja, úgy sem lesz nagy farkas belőle. Nézi, ahogy Raven leissza magát, aztán ismét nevetni kezd. -Fagyit? Azt még nem borítottam rád, de ha szeretnéd... á, ez ahhoz túl finom, a víz meg megszárad. Látom. A férfi az egyetlen, akit ismer, aki hasonlóan gondolkodik, mint ő. Azt nem tudja, a másik falkában mi van, de itt igen, vagyis egyelőre az életben maradásért kell küzdenie, Ezt is érti valahol, na de az, hogy ő tehessen arról majdhogynem, hogy itt van, azért az érdekes felfogás, Panaszkodni nem fog, ettől függetlenül igencsak lelkes, és mindent megtez a fejlődés érdekében. ~Nem, egyáltalán nem. Brad akarta, ezt tudja, veszekedett vele, hogy miért barátkozik egy kóborral, nagyon mérges volt rá, pedig láthatta, Raven egyáltalán nem ártani akar neki, és kedveli is. Persze ez semmit nem jelentett az apjának, de végül nem nyúlt hozzá egy ujjal sem. A lövések pedig tényleg gyakorlásból származnak, igaz, Jesse-t most utálja, ezzel az erővel harckocsit is hozhatott volna. ~Soha. Akkor sem, ha ezért nagyon megvernek esetleg. Nem fogok. Brad volt nagyon ideges, azaz dühös, de az a másik testőr, az a Dante egész jól fogadta a dolgot. Ezért kéri Ravent, hogy találkozzon az Alfával, így talán őt is békén hagyják majd, és nem fogják nyúzni, no meg megnyúzni, hogy beszéljen. ~Köszi. Ennek is örül, mert így tényleg nem szólhat senki egy szót sem. Hogy mit fognak beszélni egymással, az nagy valószínűséggel már nem rá tartozik, de hálás Ravennek azért, hogy ezt megteszi. -Noszogassalak? Ne máááár. A hasonlaton nevet, mert elképzeli, ahogy Ravent is meg kell ütögetni, hogy kijöjjön belőle valami, de azért nem fogja hátba veregetni, mert az hogy nézne ki?
- Ne fognak bántani, ha tudomást szerzek ilyesmiről, akkor kő kövön nem marad, ezt itt és most megígérhetem neked! Nem akarom, hogy bajod essen! Tudhatta, hogy komolyan gondolom, szavaim határozottan, komoran csengtek. És ebben nem tűrtem vitát, semmiképp nem akartam, hogy a kölyökkel történjen valami. Sajnos akár azzal is szembesülhetek, hogy kihasználják velem szemben, s megzsarolnak vele, ebbe a hibába pedig nem akartam bele esni. Ilyesmit nem kockáztathatok. De azzal is tisztában voltam, hogy a lánytól ilyen könnyen képtelen lennék elszakadni, ahhoz már túlságosan is közel állt hozzám. Képtelen lennék magára hagyni őt. Figyeltem, ahogy falatozgat tovább. Nevetése örömöt csalt lelkem hullámaiba. - Nyugi, nem kell nyaggatnod, elég volt egyszer. - mosolyogtam rá, s közben összeraktam az éthordót, s visszatettem a táskába. Szépen elpusztította a kaját, majd legközelebb is hozok neki, úgy tűnik, nem árt. Felálltam a székről, majd Norira pillantottam, cinkos mosollyal. - Szeretnél magaslat levegőn közlekedni, vagy inkább majd máskor? - kérdeztem. Nem akartam hirtelen fölkapni, ezért kérdeztem. Ha engedte, fölkaptam a vállamra, egyik kezemmel tartottam, hogy ne essen el, a másikban meg hoztam a táskám, és a mankóit. Ha nem, akkor csak követem. - Mutasd az utat, ó, Vezér! És fejre vigyázni! - mondtam elmosolyodva, s elindultam arra felé, amerre irányított. Farkasom kergette a kölyköt, játszva tanította. Így indultunk el, az oroszlán barlangja felé.
to Norina (and all of the greys) Három hete, hogy eljöttem a falkától és hazudnék, ha azt állítanám, hogy ezt az időt száz százalékosan a feladatom elvégzésére fordítottam. De megbeszéltük Darrennel és Olennel is, hogy nem nyomulok feleslegesen és ehhez tartottam magam. Kezdjük mondjuk inkább az elején. Az első hetem fele azzal ment el, hogy a maradék falka-szagot, habitust is kirázzam a bundámból, aztán tettem csak tiszteletemet a hotelban egy több napos konferencia leszervezése kapcsán, mely egyébként teljesen valós dolog volt. A termek már le is voltak egy hónapja foglalva a nagy eseményre. Persze, nem véletlenül ajánlottam fel nekik a Holiday Inn-t. Tényleg megfelelő és kellően impozáns helynek tartottam és tökéletesen megfelelt a cég elvárásainak is – ahogy az én terveimbe is teljességgel belepasszolt. Jobbkor nem is jöhetett volna ez a felkérés, melyhez az akció időpontját igazítottuk. Sokáig kellett várni, és hogy megérte-e? Nos, azt nem az én tisztem eldönteni. A hotel vendégterét továbbra is gond nélkül elértem, akárcsak első fairbanks-i napomon, mikor Silas berángatott ebbe az istenverte hotelbe. A nosztalgikus érzés felerősítése végett az a vadásztacskó képű Corvin is előmászott kapásból – egy nála sokkalta édesebb szőke kis utánfutóval – és persze, továbbra sem sikerült nőt fognia magának. Meglepően jól eltársalogtam vele – ő nem mondott sokat, én is igyekeztem a leglényegesebbekre szorítkozni. A sztorim egyszerű volt és éppen ezért hazudnom sem kellett hozzá igazán. Megtaláltam a bátyámat a hegyiek között, ám a fogadtatás nem sikerült túl melegre, így eltöltöttem némi időt vele, igyekeztem megismerni és most hazamegyek. Azt nem tudom, visszanézek e Fairbanks fagyos városa felé, előfordulhat. Az viszont biztos, hogy ezt a céges rendezvényt még segítek a főszervezőnek levezényelni az elkövetkező hétben. – És így is lett. A huszonkilencedikei héten nem volt nap, hogy ne kellett valamit egyeztetni a hotelen belül a személyzettel, a biztonságiakkal, a portással… rendezni, cipelni, hozni a cuccokat. Ez idő alatt persze nyitva tartottam a szemeimet és a füleimet is. Amit megtudtam, hogy a falka egy biztonsági rendszerrel a többitől elzárt részen élhet. Feltűnően sok erős és koros hím mászkált a hotel környékén, szinte már szimpatikusan jó összhangban, egységben váltva egymást. Persze, nem csak bennük, de a többi farkasban is gyanakvást keltettem, amit nem csodálok. Ki a fene ne gyanakodna egy kóborra, aki a területük környékén flangál? De igazából azon túl, hogy ők is odafigyeltek rám, nem igen tettek mást. Én pedig jó kislányként végeztem a munkámat, mint a rendezvény egyik segédszervezője és igyekeztem visszafogni magam a hét közepi túlkapásom után, mikor egy megtermett, börtöngyanús képű pasas – valami Dante - visszafordított az egyik folyosóról, hogy nem kéne... Mint mondtam, nem erőltettem feleslegesen a dolgot – hiába lettem volna képes ettől jóval többre is szerintem… A hétvégére hazautaztam Jerseybe, csak a hitelesség kedvéért. Onnét értesítettem Alex-et telefonon – nem volt elég bátorságom Darrent hívni kapásból – a látottakról, tapasztaltakról, megfejelve azzal, hogy a gyanakvás lehet, életet menthet, de ugyan akkor túlkapásokra is adhatott volna okot, ha mélyebbre próbálok ásni. Hozzátettem még, hogy ne kérdezze a hím, mi értelme ezeknek az apró részleteknek. Én magam sem tettem, mikor Darren kiadta a pontos feladatot.
Jelenleg a parkoló felé cipelem az utolsó dobozt – a héten visszajöttem ugyanis, hogy elpakoljuk, ami itt maradt és nem a hotel tartozéka, hanem mi hoztuk ide a szervezőcsapattal – és jóleső szusszanással csukom le a csomagtartóját a verdámnak, majd visszaindulok a recepcióhoz, hogy leadjam a kulcsokat, mikor kiszúrom a kissé elárvultnak (?) tetsző szőke lányt kifelé robogni. Akaratlanul is utána nyúlok – és nem azért, mert farkas, hanem mert eléggé nyilvánvaló, hogy valami nagyon nem oké esetében. Ennek ellenére az első kérdésem nem más: - Hé! Bocsi, hogy csak így megállítalak, de minden oké? Tudok esetleg segíteni? – fürkészem kék tekintetemmel őszintén aggódva az arcát. Igazán bájos, ha tudja kamatoztatni a suliban, biztosan odáig vannak érte a srácok. Én az ő korában legalábbis ezt csináltam tizenhat-hét évesen.
Rohan, mindenfelé, mert dolga van, tehát be a szállodába, fel a szobához, onnan kifelé, a konyhába és így tovább. Felállított egy sorrendet, hogy mit hogyan csináljon, bár jelenleg egyedül van rá, ez nem kérdés. Talán majd Rose segít neki, és ugyan Darren azt mondta, hogy a falkájából is kaphat segítséget, na de mégis hogyan kérjen meg bárkit is? Maximum azokat, akik ismerték Ravent, ésszerű. Újabb körre indul, amikor megállítják, és az a nőstény az, aki szokatlanul sokat tartózkodik itt mostanában, ahogy elcsípett néhány beszélgetést a többiektől. Mindenkire gyanakszanak, amit nem is csodál, jelenleg senkit nem várnak tárt karokkal. Idegen, és csak úgy megjelenik itt, sokat időzik... arra gyanakszanak a hímek. -Szia! Miben? A rohanásban? Hiszen azt tette az imént, így más meg sem fordul a fejében. Minden oké, persze, miért ne lenne? Él, jár, lélegzik, nem hal éhen, csak dolga van, nem is kevés, de meglepi a nőstény, szó se róla. Miért érdekli, hogy mi van vele? Nem is ismeri, idegenektől ez meg több mint fura. Kérdő tekintettel figyeli őt, most tényleg csak rohangált ide-oda, tehát nem vágja, miben kellene segítséget kérnie, de még így is megköszöni, mert hát na. Ezt sem szokták megkérdezni tőle... kivéve egy-két embert.
Ahogy megtorpan, természetesen elengedem a karját - nem akarok egyáltalán tolakodónak tűnni, csak eléggé feltűnőek voltak az energiái, amiket a nagy rohanásban közvetített szerte a fogadótérben, így felém is. Farkasom szinte ösztönösen kapta fel rá a fejét - az empatikusság világbajnoka ez a hófehér lédi, de komolyan... Éppen ezért én sem tudtam csak úgy elmenni mellette. - Ahogy látom, azt megoldod magadnak is, de ne mondd,hogy azért, mert nincs ki mára a kilométered... - Tisztán érzem hogy ez a szervezkedő izgatottság - és a vele járó finom aggodalom, hogy minden sikerüljön - , ami rajta ül, nem az a fajta, amivel egy meglepetés szülinapi partira készül az ember lánya. Ez valami más... - Nézd... - És itt várnék egy nevet tőle, mert mégsem hívhatom "Kölyök"-nek! - Én nem szeretnék tolakodni, mert valószínűleg közöm nincs a dologhoz, de ha tehetek érted bármit is, még itt leszek úgy... öt percig, míg leadom a kulcsot és kimegyek a kocsimhoz. - Kékesszürke tekintetem az övébe pillant, még bátorítóan el is mosolyodom mellé. A pajzsom "félárbócra" engedve, ahogy eddig szinte mindig volt az elmúlt időszakban - ha találkozott már idős farkassal, márpedig találkozott, hiszen tapasztalataim szerint nehéz őket elkerülni errefelé, akkor egy alig száz körüli farkas energiáit (ennyit engedett át a pajzsom) végképp nem érezhette fenyegetőnek. Nem is állt szándékomban semmi ilyesmit tenni.
Kezdőlap
