*Kérdezném magamtól, hogy mi a frászt keresek itt már megint, ahelyett, hogy otthon aludnék az ágyamban vagy legalább pihennék a tervrajzok felett. Már három és fél hete volt a balesetem, de az, hogy jól vagyok közel sem igaz, annak ellenére, hogy már másfél hete dolgozom. Most is dolgoztam az éjjel és alvás helyett haza mentem, felhívtam a Papát és mivel nem találtam a számláim, így megkértem, hogy kérje le nekem és faxolja el. De a kérdés az volt, hogy hova... evidens kérdés, egyetlen válaszom a Hotel volt. Még tegnap este béreltem egy szobát két napra, hogy ne legyen gond abból, hogy érkezik számomra valami ide. Utána már szóltam is, hogy várható és majd ma reggel felveszem. Milyen mázli, hogy nem töltöttem itt az éjszakát de a lényeg, hogy ki van fizetve. A többi az én dolgom. Egy fekete egybe ruha volt rajtam, mely szabadon hagyta a vállaim s hossza comb középig ért. Magassarkú csizma és persze benne a pengéim.* - Szép napot... Elionore Grehem névre érkezett pár dokumentum faxon, azt szeretném átvenni. * Mosolyogtam őszintén a nőre, aki épp helyett foglalt a pult mögött. Közölve, hogy valami elkeveredhetett az agyam azonnal az egekbe szökkent, de egy szusszanással közöltem, hogy oké, akkor várok míg előkerítik. Nem örültem volna, ha épp ezek a dokumentumok kikerülnek a kezemből. Még úgy sem, hogy Evelyn Klyernek nyoma sincs bennük. A sebem közel sem gyógyul úgy, ahogy azt kéne neki. De talán kezelésre kéne járni, szóval nem sopánkodtam ezen eddig sem, ahogy most sem. De azért nem ültem le a székekbe, nem hiányzott az, hogy megint felszakadjon. Csak fel-le járkáltam a recepción, mint akinek épp semmi dolga. Lépteim határozottak, mégis kissé elmélázóak, ráérősek... Hosszú hajam, csak egy copfba volt összefogva a fejemen, egy fekete hajgumival. Fülbevalókért még mindig nem voltam oda. És csak vártam és vártam... csak elő kerül még az idén. De csak 5 perce várok, szóval még nem vészes. Bár utálok várni... Pláne úgy, hogy a rossz érzésem nem múlt el a Hotelben továbbra sem.*
A szokásos őrjáratra megyek a hotelon belül. Jobb szeretem ezeket mostanában egyedül intézni. Valahogy nincs kedvem senkihez, elég akkor a társaság mikor a területet kell körbejárni. Örülök, hogy ezen, senki nem szokott problémázni. Mindig máshonnan kezdem, de ez sem véletlen. Nem kell, hogy kiismerhető legyen a járat. A recepció felé tartok, s fura érzésem támad. Nem tudom, hova rakni, csak azt, hogy a farkasomban kíváncsiság gyulladt. Corvint így is ki is húzhatjuk a listáról. Felé valamiért nem ezt tápláljuk, az okát nem részletezem. Kerülöm igen, de ennek is meg van az oka. Nincs kedvem a pofájához. A tempóm nem változik csak jobban tapogatom le a környezettemet. Ismerős energiák. Amint közelebb érek már az illat is beköltözik az orromba. Megtorpanok. Hogy én mennyire nem akartam vele találkozni? Miért jár ide? Tudom, hogy itt eszik és azt is, hogy találkozott Leoval. Ha nem tudnék róla, milyen VT lennék? Nem követem, pusztán őrjáratozok és az utóbbi időben, elég sokat tettem, mert ha melózok, addig sem jár a bukóm. Elkerülhető lenne a találkozás, nem kéne mást tennem, mint megfordulni, de nem szoktam megfutamodni semmi elől. Tovább lépek s először csak a csizmáját látom meg. Érzem az ezüstöt nála. Aztán a ruháját, majd végül a lófarkát. Hátal van nekem ennek ellenére egy érzés kell életre bennem. A Pajzsomat felvonom, de nem azért, amiért korábban. Sok itt a farkas. Látom, ahogy Krisztin keres valamit. Oda lépek a pulthoz és megkérdem mi a gond. Miután megkapom a választ Eli felé fordulok rezzenéstelen arccal. – Hölgyem a papírjai nem érkeztek meg. Legalább is hozzák nem jöttek. Biztos, hogy jó fax számot adott meg? – hangom hivatalos és a szemeibe nézek. Azokba az íriszekbe ...
*Egy, kettő, három, négy, öt... tíz és akkor most vissza... mivel is foglalhatnám le magam mint azzal, hogy tíz lépést teszek előre meg vissza? Gyerekes igaz? De annak ellenére, hogy kicsit bosszús voltam semmi okom nem volt keseregni, vagy szomorkodni. Gondolkodni meg nem akartam. Nem akartam újra és újra Corvinon túráztatni magam, vagy azon, hogy mi miért van. Miért érzem úgy, hogy van valami ami nincs is. Miért nem ölöm meg a főnököm, mikor mást már keresztre feszítettem volna negyed ennyiért is. Sőőőt... még kevesebbért is. A nagy lépések közben a kellemetlen érzésem kissé átment fázósba, így a felkarom csak megdörzsöltem. De nem néztem meg, hogy minek köszönhető... biztos a nő hívott segítséget. Keressék csak, addig én felesleges vagyok. Hiszem én, egészen addig míg egy hang hozzám nem szól. Egy mély, férfi hang. Egy pillanatra megtorpanok, mondhatni, hogy lefagyok és belül a sajgás kél életre mely már annyiszor korábban. Eli, szedd már össze magad! Egy kedves mosolyt vonva az értetlenség helyére fordulok meg és teszem meg azt a pár lépést a pulthoz. Meleg barna íriszeim megtalálják a férfit aki szólt, s el sem bír szakadni. Némi kutakodás van benne, értetlenség és persze megmagyarázhatatlan öröm, szeretet. Na ne vicceljünk már... nem is ismerem ezt a férfit! De a késztetést sikerül legyűrnöm, hogy megdörzsöljem a mellkasom.* - Nő vagyok... azonban nem hülye, pár számmal még elboldogulok, pláne, hogy majd két hónapig minden papírom ide érkezett napi szinten. De mindjárt kiderül... * Hangom kissé zavaros s mintha a szám is kiszáradt volna. Kissé zavartam nyalom meg az ajkaim és inkább elővadászom az övtáskámból - ami egyébként a kezemben himbálózott - ami egyáltalán nem illett az öltözékemhez. De hát, ami kell benne van; tárca, kulcsok, telefon. Másra nincs szükségem. Egyből a Papát hívtam, de tekintetem a másikat fürkészte fejem kissé oldalra biccentve.* - Chao Papa... - Minden rendben Oricocco? - Jaj, persze... vagyis ez így nem igaz. De majd ha felkeltem hívlak. Az irodában vagy még? - Igen, mindjárt tárgyalásom lesz. Lemondjam? Mehetek? - Remek... Isten mentsen meg attól, hogy egy városban éljek veled. Csak diktáld be nekem, a fax számot amire elküldted a papírjaim. - Hálátlan kölyök... * A nevetése az én arcomra is mosolyt csalt, ahogy a hangomban ott bujkált korábban is a szeretet felé. Tudta, hogy csak hülyéskedek. Valahol. De tényleg nem akartam a társaságát, meg a buta tévképzeteit. Közben hallgattam a számokat melyeket diktált. * - ... ugyan az, ahova korábban is küldtem... elvan mentve Eli... Öreg vagyok és nem vak, pláne nem szenilis. - Jó-jó... majd hívlak Papa, köszönöm és menj el az orvoshoz. Szia. * Míg beszélgettem, igyekeztem megfejteni ezt a furcsa, megmagyarázhatatlan és mégis ismerősen idegen érzést mely bennem kéllt. Általában odébb megyek telefonálni, de most a lábaim nem vittek, csak szemben álltam a férfivel és néztem. Kerestem benne valami ismerőset, valami olyat, ami megmagyarázza ezt az egészet. De nem találtam... nem ismertem a férfit. Bár úgy látszik, hogy a szívem annál inkább. Ahogy a kezem is, mely a pulton felé nyúlt. Amint észre vettem, már ökölbe is szorítottam és magam mellé visszaengedtem, még mielőtt hozzá érhettem volna.* - A szám jó... eddig mindent megkaptam. Sosem volt még probléma Önökkel, vagy azzal, hogy elkeveredett volna valamim. - a józan eszem leszámítva - Nem hiszem, hogy olyan sűrűn faxolnak át ilyen névre, lévén, hogy nem gyakori. Elionore Grehem, biztos vagyok benne, hogy ott lesz valahol. *Hangom itt már inkább tárgyilagos mintsem zavart. Nem szerettem, ha a papírjaim csak úgy elkeverednek. De tekintetem és az érzéseim sem változtak. S ez volt az, ami bosszantott. Csináljak magamból hülyét? Rá kérdezzek? Áh, nem... kattant vagyok én anélkül is, hogy hülyének néznének. DE persze, ha kellett a szám, akkor elismételtem.* - Nézzék meg kérem, nincs sem időm, sem energiám Londonig utazni pár papírért.
Abszolút nem hittem, hogy könnyű lesz vele találkozni, de azt sem gondoltam, hogy még mindig ennyire üresnek érzem magamat. Eddig egészen jól sikerült elterelni a gondolataimat napközben és éjszaka is, mert inkább műszakot vállaltam vagy Dante-val, Brad-el vagy Nora-val voltam. Viszont most egyedül vagyok ráadásul vele szembe. Nem könnyű számomra. Ahogy az íriszeit nézem fura dolgok suhannak át rajta. Meglep az utolsó számomra, de az arcom nem árul el semmit a gondolataimról. – Az lehet Miss, de a recepciós azt mondja, nem kapott ilyen névre faxot. – Emelem mega vállamat egy kicsit. Én most ezzel mit kezdjek. Tőlem aztán balhézott, de ha nincs itt amit keres, akkor nincs. Várók amíg telefonál, s addig a pult felé fordulok. Inkább a csajjal dumálok egy kicsit, hogy nézze meg még egyszer. Hát ha elkeverte valahova. Érzékelem ahogy a keze felém nyúl, ezért arrébb vonom. Nem szeretném ha hozzám érne, s nem szeretném érezni azt a bizsergést, melyet mindig is kiváltott belőlem. Inkább előzzük meg a dolgokat. Még egyszer ugyan azt a hibát nem követem el. Elire emelem a tekintetem mikor megszólal, de az ajkáról képtele vagyok elvonni a szemem egy darabig. Magam sem tudom mit érzek igazán. Szerelmet vagy haragot, esetleg mind a kettőt, mely különös elegyet hoz létre bennem. Lejjebb siklik a tekintetem a hasára... – Mindjárt utána néz a kis hölgy, kérem addig legyen türelemmel. – Ami egyébként nem az erőssége, de mást nem mondhatok. A pultosra pillantok, aki valóban átnézi az össze papírt. Inkább más felé nézek s dobolni kezdek a pulton, az egyik ujjammal. Tudom, hogy tovább kéne mennem, de valamiért nem mozdul a testem. Nem tudom mit mondhatnék neki, talán nem is kell. Hiszen nincs miről vagyis amiről lenne, arra nem emlékezhet.
*Csak állok és várok. Mint egy hímvessző vagy épp egy tehetetlen nő. Pont az a „faj” mely egy külön kategória és semmi másra nem jók, csak használni s eldobni. Most csak állok és várok, még úgy is, hogy közben Papával ellenőriztettem amit kellett. Valahol mélyen sértett az, hogy a férfi azt hiszi, hogy nem vagyok képes egy fxszámot bediktálni. De ha abból indulok ki, hogy milyen nők vannak manapság, teljesen érthető. De én továbbra sem vagyok tucatárú. Ám ennek ellénre csak egy gúnyos mosolyt kap, a megjegyzésére. S ez erőteljesen ellentétben van azzal a furcsa káosszal ami bennem tombol. Mely még az ujjaim is mozgásra készteti, s megindul az idegen felé, úgy; mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga. Nem értettem, hogy a szívemnek – ami nincs! – miért ilyen hmmm… annyira nem megszokott, hogy még a szavakat sem találom arra, amit a másik kiváltott belőlem. Hasonlattal élhetnék, de az sem fedné egészen a valóságot a szavaim meg sosem teszik, így hülyét aztán meg végképp nem csinálok magamból. Pedig ott van; a nyelvemen érzem az „ismerlek?” „találkoztunk már korábban?” unalmas s közhelyes klisék. Az Orfeumban melózom, egy nyilvános vendéglátó területen, napi szinten itt eszek, néha alszom és két hónapig itt is éltem. Nyilván találkoztam már vele, csak épp nem ragadt meg bennem. De akkor most miért? Egy újabb kérdés, mely válasz nélkül marad.* - Nem árt, ha néha a munkáját is végzi s az sem, ha épp jól. * Szólaltam meg epésen, mely igazából nem a nő ellen szólt. Pusztán nem viseltem el egy hanyagságot sem- Egy ilyen után én lazán kirúgom és mehet a f*szomba még akkor is ha épp nincs a helyére másik. De erre mondják azt, hogy; Tedd magad s biztos, hogy kész lesz, s olyan amilyennek szeretnéd. De hogy még egy fax is kifog rajta… röhejes s pláne nem egy négy csillagos szállodához való. Látom ahogy a férfi tekintete megakad s ahogy a hasamra siklik, ösztönösen, számomra érthetetlen módon helyezem rá a kezem óvón, féltőn. Uram atyám… ez egyre rosszabb. Felkarjaim megdörzsölöm s lemondó sohajjal tárcsázok.* - Inkább átkérem újra… csak hadd menjek innen. Közben elkérhetném a vendégkönyvet? * Mosolyodtam fel bájosan. Nyílván nem szerelmes levelet akarok írni bele, de egy négy csillagos szállodának nem fog jót tenni a dolog. S sz*rom le, hogy kinek a milye vagy épp miért keveredett el. Elkeveredett s csak ez a fontos. Bár ennek ellenére, nem "fenyegetésnek" szántam, mint ahogy egy tipikus, hisztis nő tenné. Csak mint ember, üzletasszony - annak neveltek, mégha nem is gyakorolom vagy van papírom róla, volt amit nem tűrtem el. Negyed órája itt vagyok egy nyamvadt papírért. Balhézhatnék? Nyílván megtehetem… s a szavaim előtt szóra is nyíltak az ajkaim, hogy beolvasok a másiknak hátha hatékonyabban utasítja a nőt. De valahogy… nem vitt rá a lélek. Nem tudtam vele kiabálni, vádaskodni s semmi olyat sem tenni, mondani ami esetleg az önös célom segítette volna előrébb. Valahogy nem ment. S tudtam azt, hogyha bajban lenne… oooké… végre felvették. - Szia Joe… átküldenéd a papírjaim újra? Azokat, amiket ma átküldtél papának? (…) Öööö…. hát ez jó kérdés, úgy tudom, hogy az elmúlt egy évre visszamenőleg. (…) Az sok…. legyen öt és a vendégem vagy, ha nem is kell visszaigazolnom. A szám; xxxxxxxx – ab – xxxxx * Tekintetem a hímre nézett kérdőn, hogy ez-e az. Tudtam, hogy ez! Sosem felejtem el a számokat – szakmai ártalom, ha úgy tetszik. De nekem most már ne jöjjenek kifogással, így biztos ami tuti alapon megerősítést szerettem volna. – Igaz, Mr… ööö… Recepciós? * Név, na azt nem tudtam így rögtönöztem. Aztán vagy javít vagy elfogadja így az új nevét. De aztán folytattam. * Oké, ha öt perc múlva itt van holnap utazhatsz. Három óra a Holiday Inn… Fairbanks. Mondanám, hogy legyen vacsi… de nyolctól melózom. Mérem. Szia. (…) Hát… pech… old meg.* S azzal le is tettem. Szükségem volt a papírjaimra, valamiért úgy éreztem, hogy muszáj utána járnom. Nyílván nem poénból tűnt el a házamból. Ujjaim finoman doboltak de rekintetem le sem vettem a fax gépről. Nekem aztán ez a tyúk nehogy elkeverje megint, mert élve megnyúzom. Viszont a csend az.. ami nyomasztóvá kezdett el vállni. Nem volt természetes, helyénvaló s pláne nem közénk való. Jééézusom, mintha volna bármi „mi” vagy kontextus. Megkattanok, ez már fix.* - Szóval egy fax kifog önökön. Van esetleg valami amiben… jók? * Vontam fel a szemöldököm kérdőn, ám a csintalan játékosság az íriszeimben ott csillogott, s szavaim sem árulkodtak másról, hisz; Hiába a királyi többes… a férfinek szántam a kérdésem, személy szerint.*
A szavaira csak felhúzom a vállamat. Nekem aztán mindegy mit gondol a nőről vagy éppen a munkájáról. Figyelem a mozdulatait, de egy szót sem szólók, sőt inkább a pultost nézem. Kissé furcsa ez a találkozás és folytatnom is kéne az utamat, mert éppen dolgozom. Nem szeretem ha megcsúszik valami. Főleg, hogy ez személyes indok miatt történik. Nem megy ez nekem. Nagyon gyorsan össze kell magamat kapnom, mert érzem, hogy rossz vége lesz. – Ahogy gondolja. – Válaszolok félvállról. Most le kéne beszélnem a vendégkönyvről? A panasza jogos, mert elkeverték a papírjait, amiről valaki tehet. Az ügyet pedig ki kell vizsgálni, de nem nekem. A könyvre mutatok. Mindig elérhető helyen van, tehát csak el kell vennie, ha bele akar valamit írni. Amikor rám néz bólintok egyet, hogy a szám stimmel. Végtelen fájdalmat érzek jelen pillanatban, mely belülről bomlaszt. Már gondolkodtam azon, hogy lemondok erről a posztról, mert úgy érzem nem vagyok képes ellátni a feladataimat, de ha ezt is elvesztem most, akkor végem. Nem lesz mibe kapaszkodnom. Nem okozhatok nagyobb csalódást az Alfának, s azoknak akik bíznak bennem. Nehéz, nagyon nehéz! Nekem tök nyolc, hogyan hív, de recepciós nem vagyok. – Mint láthatja nem a pult mögött állok. Talán nem kell hozzá sok ész, hogy maga is rájöjjön biztonságis vagyok. A kijelentése, így nem helyes, a nevem, Mihálisz Kakojánnisz – Mutatkozok be, az egyik görög álnevemen. Nagyon régen nem használtam már és szerencsére csak kevesen ismerik. Nem hasonlítok egy Görögre, de nem is kell. Mennyi bevándorló él abban az országban, amúgy is azt gondol a másik, amit csak akar. A megjegyzésre megemelem a szemöldökömet, s körbe mutatok az épületben. – Mint láthatja valamiben jók vagyunk, ha nem így lenne maga sem ide várná a papírjait. A további beszélgetést, pedig folytatja a hölgyel. Szép napot a továbbiakban és sok szerencsét Miss Klyer. – A beszéd közben ellököm magamat a pulttól s úgy intézem hozzá a szavaimat. Láthatja, hogy menni készülök s fogok is. Az vezeték nevét pedig ugyan olyan stílusban mondom neki, mint a korábban elhangzott szavakat. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem érdekel erre a reakciója. Ezért a pajzsomat lejjebb eresztem és csak rá koncentrálók, kizárva a többieket. Azonban elindulok, hogy folytathassam a járőrözést. Ha nem tesz semmit akkora vállam felett vissza nézek rá, s egy kacsintással teszem fel arra a bizonyos „i”-re a pontot. Amilyen gyorsan megjelentem, olyan gyorsan el is tűnök. Persze az is lehet, hogy valami még is képes lesz itt tartani. Ez mindjárt kiderül.
//Ez ugrott be, ahogy elolvastam a reagod; reagzene//
*Nem figyeltem, hogy hol van. Nem figyeltem a környezetemre, csak arra, hogy a másik velem szemben van. Arra, hogy milyen, az arcát véstem az elmémbe, a vonásait... ez pedig hiba, rohadt nagy hiba, amit nem engedhetek meg magamnak. Az én jellememmel s temperamentumommal meg végképp nem. A mutatott irányba nyúlok, de tekintetem nem veszem le a másikról, csak akkor mikor a füzet elém került s írni is kezdek bele. Bár senki ne kérdezze meg, hogy mit... valahogy nem itt vagyok. De persze írni nem tudok úgy, hogy a másikat nézem. Pedig erre vágyom...
"Tisztelt Igazgatóság! Szeretném felhívni a figyelmüket, hogy a jelenlegi recepciós alkalmatlan ellátni a feladatát. Egy papír - ami fontos - elkeveredik, s negyed óra múltán sincs meg. Úgy, hogy ide lett szólva miatta, s az is, hogy mikor veszem át.
Üdvözlettel; Elionore Grehem"
Természetesen egy dátumot és időt is oda biggyesztettem. Nézzenek utána, hogy épp ki volt műszakban. Nekem aztán mindegy. De nem írtam mást, sem nevet... ahogy megvolt a tollat visszatettem a pultra a könyvet csak becsuktam s ott hagytam. A telefonálásom közbe tett bemutatkozására csak felvontam a szemöldököm, s a lehető legrövidebbre zártam a beszélgetést. Tracspartyra ott lesz a holnapi ebéd... jujj de várom. Nem, kicsit sem... de ahogy mondani szokás; szükség törvényt bont pláne, ha nincsenek törvények. Majd bájolgok aztán csókolom. - Görög... csodás ország. * Iriszeimbe egy újabb fajta vágy kélt. Szerettem azt az országot még ha nem is sikerült sokat belém verniük. Imádtam ott élni, lenni, szórakozni s nem utolsó sorban remek fegyvereket gyártanak. Igen, észre vettem, hogy a férfinek annyi köze van a görög vérhez, mint nekem. Azaz semmi. Ha csak nem csak az egyik ágról örökölt mindent. Az újabb kérdésem bármennyire is volt játékos, lássuk be; kosarat kaptam s elég szép indokkal.* - Ott a pont. Ezt ezúttal buktam. * Vigyorodtam el szélesen, azonban a folytatásra a vigyorom lehervadt s csak egy áll mosoly maradt meg a helyén. Nem, nem és nem. Mehet el... most, nem. Minden idegszálam tiltakozott az ellen, hogy a másik elmenjen szinte már kétségbeesetten kaptam volna a karja után, szóltam volna, hogy ne menjen. Szívem hevesebben kezdett el dobogni, a késztetésem pedig egyre erősebb lett. Látni akartam sötét szemeit, hallani a hangját, a nevetését, érezni ujjaim alatt a meleg bőrét. Ezer meg egy dolog cikázott bennem; utána lépni s megragadni, megölelni, szeretni s pont ezért gyűlölni, felképelni s ajkaimmal engesztelni, megcsókolni. Ujjaim ökölbe szorultak a pulton; nem, akkor sem. Makacsságom határtalan... de kacsintása, ezaz egyetlen apróság megadta a löketet, lerombolta. S így engedve a késztetésnek léptem utána, menet közben kikapva a csaj kezéből a papírt s egy "köszönöm"-öt visszadobva, miközben igyekeztem a távolságot áthidalni, pusztán egyetlen pillantást vetve a papír kupacra ami a kezemben volt. Amint utolérem, megragadom a karját, a magam határozottságával de mégis van némi lágyság a szorításomban.* - Várj... * Kérem, s ha megállt akkor el is eresztem, ámbár erre már kényszeríteni kell saját magam, hogy összejöjjön. De ha nem állt meg, akkor bizony nem eresztettem s csak megpróbáltam rá tartani. Érintésére azonban... mintha ezer kis tűzijáték robbant volna fel bennem, egyetlen pillanat alatt. Ajkaim önkéntelen húzódtak zavart mosolyra, miközben alsó ajkam kezdtem el harapdálni. Na most mit találjak ki? Miért állítottam meg? Eléggé ostobán hangzana, az, hogy; Bocs, ha nem kacsintasz leküzdöm a késztetést de így vess magadra.* - Velem vacsorázol? * Na remek, ez aztán a megfelelő indok. Ostobáb még az igazság sem lett volna. De muszáj volt látnom, magam mellett éreznem, ahogy most. Vágytam arra, hogy átöleljen, hogy megcsókoljon s én magam is ezt tettem volna. Arra a biztonságra áhítoztam, amit a recepciós pultnál éreztem miután megjött. Én, biztonságban éreztem magam. Ezaz év vicce, de attól még így volt. * - Közben talán elárulhatod, hogy merre van az Arms Trade... van egy kis tévedés. * Mozgattam meg a kezemben a papírokat, ezt az egy nevet szúrtam ki mikor futólag rápillantottam a papír kupacra. De az igazság az, hogy a csillagokat is... najó, azt azért nem. De bármit kitaláltam volna azért, hogy még egy kicsit a közelében legyek. Hogy lássam, halljam vagy bármi. Dehogy mennyire jött össze... azt nem tudom, de figyeltem. Kétségbeesetten akartam a másikat és nem, nem a testiség volt az, mely diktált... valami más, valami mélyebb s megfoghatatlan. Amit nem lehet csak úgy kielégíteni, mint azt. Hiányt éreztem, ahogy tett egy lépést távolabb... eddig nem tudtam, hogy mi hiányzik... mi volt az, amiért pár hete Corvinhoz kéredzkedtem éjszakára, hogy ne legyek egyedül. Most, hogy itt van, velem szemben. Tudtam, hogy Ő volt az, amit, akit hiányoltam. Még úgy is, hogy ezt nem tudtam megmagyarázni magamnak, hogy nem találtam az okát, a miértjét. Nem értettem, csak akartam s tudtam, hogy beleőrülök, ha nem kapom meg. Iriszeim ezeket viszont hűen tükrözték, még ha a félelem nem is lapult ott sem s bennem sem.*
Nem tudom, hogy mit néz ennyire, de nem igazán örülök neki. Régen nem zavart, sőt... de azóta sok minden történt. Én pedig egy akasztani való bolond vagyok nem több. Figyelem ahogy gépies mozdulattal kezd el írni a könyvbe. Az illat még mindig bódító, de nem szabad elgyengülnöm. Csatatér az életem és mindig is az volt, Ez nem új számomra, azonban a belső harcok nagyon is. Amit minden nap meg kell vívnom. – Valóban – Csak ennyit mondok, mert tényleg csodás az ország. Szeretem ott lenni és sokszor eszembe jut, de az már a múlt része, amit nem lehet vissza pörgetni. Leszerelem, mert semmi jó nem sülne ki, ha elkezdenék Neki magas labdákat dobálni. Csak még nagyobb lenne bennem az érzés, mely fojtogat. Inkább itt hagyom és nem kínzóm magamat tovább. A pajzsomat lejjebb eresztem, de mikor megérzem azt mely benne van, olyan gyorsan húzom vissza, hogy ha látható lenne, most igen csak belepne a por. Mennék én, de a karomhoz ér, s ez nem kicsit lep meg. Megállok, s egy pillanatra lehunyom a szememet. Melegség önti el a karomat s szinte süt, ott ahol hozzám ért, még annak ellenére is, hogy ruhában vagyok. A kezét lerázom magamról s vele szembe fordulok. – Hölgyem ezt még egyszer ne csinálja. Nem őriztünk mi együtt birkát. - Jegyzem meg halálosan komolyan s némi fenyegetést is észrevehet a tekintettembe. Valahogy nem voltam erre felkészülve és támadni könnyebb, mint... Igazából ezt még nem nevezném annak, figyelmeztetés ez a helyes szó. Kérdőn emelem meg a szemöldökömet, hogy mondja miért állított meg. Azt hiszem szerencse, hogy nem ittam éppen, mert most szépen leköpném, annyira meglep az, amit kérdez. Hagyom, hogy lássa a reakciót. A választ élből mondanám, de még sem teszem. Inkább átgondolom, s a szívem helyett az agyammal „érzek.” Rengetek érv szól amellett, hogy miért adjak neki kosarat. A szível azonban hangosan akarja a tudtomra adni, hogy szerinte mi lenne a helyes. Egy szerűen képtelen vagyok átlépni azon, mintha semmi sem történt volna. Próbáltam, de nem tudom ezt a bélyeget semmissé tenni, csak elfogadni s bele törődni, amiben Ő egy kicsit sem segít. persze hogy nem, hiszen nem emlékszik rá. Pontosan ezért akartam, elég ha egy élet romokban hever. – Imponáló a meghívás, azonban a feleségem ennek nem örülne. – Egy szelíd mosoly, s egy jókora hazugság. Nem, nem akarok játszani a tűzzel, már megégtem. Persze mondhattam volna, hogy nem az esetem, ami szintén hazugság lenne, vagy azt, hogy nem érek rá és slussz, ami megint csak ugyan az mint a többi. Egy farkasnak kiválóan kell hazudnia, amit is megteszek ha szükséges. Most annak érzem. – Tévedés? Az Arms Trade kb öt percre van innen. Végig megy az úton, majd befordul balra és ott találja. Ilyenkor nincs nyitva. – jegyzem meg tényszerűen, s úgy teszek mint akinek ez közömbös, ennek ellenére érdekel, hogy milyen tévedésről beszél. Rákérdezni nem fogok, ez biztos. Majd felkeresi valamelyik alkalmazottamat vagy felhívja a boltot. – Még valamit szeretne hölgyem? Mert dolgom van és ha nincs más, akkor távoznék. – Jegyzem meg neki, mert el akarok innen menni, a közeléből. nem akarom, hogy itt legyen, hogy közöm legyen hozzám és látni sem szeretném. Elég volt a kínzásból, az meg van anélkül is, hogy fizikálisan itt legyen.
* Nem akarom, de ennek ellenére én magam is elengedem, ám a mozdulat nem kerülte el a figyelmem. S mintha kissé repedeznék, érzem... elutasít. Ennél nyilvánvalóbbá az sem tette volna, ha szó szerint ellök. Bántja a hiúságom? Van nekem egyáltalán olyanom?* - Még megtehetjük... elég nagy az erdő.*Szalad fel a szemöldököm a homlokomra. S bizony azt is észlelem, hogy szavai bár nem, de a hangja a tekintete beszédes; fenyegető. S ezaz amitől sosem ijedtem meg. Ezaz ami csak még szebbé tett minden egyes percet. Ajkaim szegletében ott lapul egy féloldalas mosoly, mely jelzi; én aztán itt vagyok, nem mentem sehova s nem is most fogok. Nem, nem ijedtem meg. Iriszeimbe viszont némi kihívó fény gyúlt. Szerettem a tűzzel játszani na. S azért mert biztonságis, még nem fogom a fülem s farkam behúzni, vagy megszeppenve bocsánatot elrebegni. Nagy darab... annál nagyobbat esik. De csak a fejem billentem oldalra várakozón, hogy bár szavakkal nem feleltem mégis minden mozzanatom beszédes volt; álok elébe. De végül azért csak-csak kinyögöm a hirtelen kreált meghívást. De csak egy széles vigyorral vettem tudomásul a döbbenetét. De ez csak a látszat. Belül, szívem hevesen dobogott míg vártam a választ. Egyetlen kusza gömbbé formálódott bennem minden érzelmem melyben már csak a türelmetlenség volt kézzel fogható. "A feleségem nem örülne" Visszhangzottak bennem a szavak. Ajkaimról a mosoly lehervadt, szemeimben hitetlenkedés lapult, vonásaim... azok csak megfagytak. Ők legalább tudták, hogy mit kell tenniük. - Nem... ez nem igaz. * Suttogtam, döbbenten azt, melyet az ösztöneim súgtak. Én, én... én mi? Hangom szinte már fájdalmas, ahogy a lelkem is sír... apró szilánkjaira hullott, porladt el minden egyetlen mondattal mely eddig ott tombolt. Azonban egy szegletem mégsem hitte el ezeket a szavakat. Nem vagyok naiv... fogtam rá épp erre, jobb híján. De csak megráztam a fejem s hosszú ujjaim a lágy tincsek közé túrtak. Egy pillanatra lehunytam a szemem, s már csak a kút mélyéről hallottam azt, hogy merre is lelem az üzletet. Nem voltam itt, csak fizikálisan. A hangok szinte idegesítően felerősödtek, csak az Övé, az egyetlen az melyet hallani akartam volt halk, tűnt a távolból annak ellenére, hogy tudtam, itt van egy lépésre tőlem. Hogy csak ki kéne nyújtanom a kezem s érezném, mindent világossá tenne s mégis taszítana a mélybe. Nincs nyitva? Oké, kit érdekel? Ennek ellenére csak bólintottam s egy értelmes magyarázatot kerestem, egy okot, egy kifogást. S ím, Dunnak nem volt igaza... van, amikor nem lehet okot s kifogást találni. Pedig lássuk be, mióta itt vagyok ez volt az egyetlen értelmes mondata, bár tény, nem az egyetlen amivel egyet kellett értenem. Viszont ahogy az utolsó kérdéséhez ér mélyet lélegezve - nyugtatásként - nyitom ki a szemeim immár. Csalódottság, hitetlenkedés, szeretet s igen, beletörődés meg valami "lágy" csillogás mely a konok, kemény barnában lapul a felszínen. Én nem szedek szét egy családot. Sosem tettem, s nem is most fogom elkezdeni.* - Nem, nincs. Köszönöm a segítséget és... - pillantottam a karjára, de aztán csak megvontam a vállam. - mondanám, hogy sajnálom de hazudnék. További szép napot. * Hangom... rideg, közömbös... mely csupán azokat az érzéseket rejti melyek bennem voltak. De bármennyire is fájt, csak megfordultam s akaratom ellenére szedtem sietősre a lépteim. Menekültem... ki innen, innen ahol éreztem az illatát mely a nyugtató légzésem alatt az orromba tolult és az első dolog ami beugrott, az otthon volt. Menekültem onnan, ahol Ő van. Menekültem magam elől, az elől amit a jelenléte adott s váltott ki. Azok elől az ismerős mégis ismeretlen érzések elől. S a legszebb, hogy gyűlöltem magam miatta s ha nem lennék olyan büszke... de az vagyok. Taxiba pattanva, az erdőbe mentem... kellett a nyugalom, a csend... az erdő zenéje, a vadak jelenléte. Akartam, vágytam s mind ezt mégis megtagadtam, ahogy az imént engem is. Zaklatott voltam? Van aki nem volna? De tudom, hogy kialszom majd. Csak pihennem kell, sokat dolgoztam s a sebem sem a legjobban van. Begyulladt, éreztem. A francba is... másoknak nem, de saját magamnak képes vagyok hazudni. Az igazság az, hogy nem fogom kialudni, nem fogom feledni, nem fog segíteni az erdő sem. De abba kapaszkodok amim van; Szabadságom. *
//Hát... azt hiszem ennyi volt. Ha csak... de azt kétlem. Szóval köszönöm szépen a játékot :* Természetesen ha mégis van "csak" akkor állok rendelkezésedre.//
Sokat rágódtam dolgokon az elmúlt napokban. Falka-szinten is biztos nehéz volt egyeseknek megemészteni történéseket, de nekem a magam részéről önös gondolkodnivalóm is akadt. Azon az éjjelen leküzdöttem a késztetést arra, hogy odamenjek Bellshez. Nem nyitottam felé mentális csatornát, nem hívtam fel a figyelmét magamra. Illetlen lett volna, elvégre volt sürgetőbb probléma is annál, semmint, hogy felébredt bennem a vágy arra, hogy beszéljek azzal, akivel már régóta nem. Most viszont, ahogy szobám magányát élvezem (Éppen túl vagyok egy részvétnyilvánításon, s ilyenkor szeretek elcsendesedni kicsit. Fáj mások szenvedése, mert tudom, hogy mit élnek át.) hirtelen újra eszembe jut Bells, s minden, amit vele kapcsolatban tudok. Régről, leginkább. Az új ismereteim csak annyit engednek meg nekem, hogy aggódjak érte. Más volt a farkasa – nem küllemét tekintve, sokkal inkább kisugárzását – és másnak gondolom így őt is. Az a kellemetlen érzés kaparja belülről a koponyámat, hogy igenis kell aggódjak érte, mert szomorú. Magányos. Ezt éreztem, s mindegy momentán, hogy női megérzés, vagy valami magasabb szintű ráérzés a dolgokra, tudnom kell, hogy mi baja. Fel szeretném deríteni a problémáit, hogy stílszerű legyek. Segíteni akarok neki. Ha mással nem, hát azzal, hogy meghallgatom. (De érte akár őrültséget is képes vagyok elkövetni. Másért nem, de érte mindenképp. Ő az egyetlen biztos pontja a múltamnak, olyan pont, amelyre mindig mosollyal emlékezem. Szomjazom a vidámságát, hisz annak idején belőle töltekeztem én is.) Fogom hát magam, magamra kanyarítom a kabátomat, sálat kötök és bepattanok a kocsimba, hogy aztán a tábor területét elhagyva – intve az aktuális posztosnak, s pár szóban érdeklődve várandós felesége hogylétéről – a Holiday Inn felé veszem az irányt. Leállítom a kocsit a parkolóban, kiszállok. Reflexből nyúlok a kabátom után, hogy rendre összefogjam magamon – nem annyira a hideg, mint a tökéletes megjelenés kedvéért – s ekkor realizálom magamban, hogy a ruhadarab az anyósülésen maradt. Vállat vonok hát, s kabát nélkül sétálok be az Innbe. A recepciósnak egy fejbiccentéssel köszönök, s jelzem egyben ittlétemet, majd az egyik, enyhén félreeső fotel-asztal kombinációhoz indulok. Halványan felrémlik bennem, hogy kérnem kéne, hogy szóljanak fel nekem Annabelle szobájába, de úgy vagyok vele, hogy nem veszkődöm ilyesmivel. Az az érzésem, hogy Bells meg fog találni, ha ennek így kell lennie. Leülök hát, eligazítom magamon a kardigánt, táskámat pedig magam mellé helyezem a kis asztalra. Keresztbe teszem jobb lábamat a balon, hátradőlök, s a táskám mellől elemelek egy újságot, mely a vendégek szórakoztatására lett kitéve. Nem köt le ugyan az olvasás, de felemás íriszeim mégis a cikkekre siklanak. Ma nem vettem fel a kontaktlencséimet. Valahogy nem éreztem helyénvalónak a színészkedést. Elvégre a hamis szemszín az önelrejtés egyik formája, a hazugságé. S bár alapvetően kedvelem és nem zavar, Bells előtt ma őszintén kívántam megjelenni. Egy az egyben úgy, ahogy az én vagyok. Hiába, hogy a külsőségek másodlagosak, nekem ez a gesztus most mégis sokat jelent. Azért is cselekedtem meg. Várok. Akár órákig. Még mindig hiszem, hogy ez AZ a nap, amikor nekünk újból fel kell vennünk a fonalat, melyet elejtettünk hosszú évekkel ezelőtt. Egy kis várakozás tehát semmi problémát nem jelent. Miért is jelentene? Számomra már nem akkora tétel az idő, mint az emberek számára, akik között élem mindennapjaim.
Az utóbbi hetekben elhatároztam, hogyha a fene fenét eszik is, rajtam nem fogják látni, mennyire megvisel ez az egész. Most, hogy Eska áldása visszatért, a pajzsom folyamatosan fenn van, és nagyon szeretném, ha ez így is maradna. Arcomon mosoly, bár ha valaki ismer, tudja, hogy mennyire hamis, de ez már nem érdekelt. Higgyen bárki, amit csak akar. Nem mentem semmire azzal, hogy csupa bűbáj és őszinteség voltam. Csak szívtam miatta. Köszönöm, elég volt. Ez már egy másmilyen Bells, még én sem ismerem igazán, de nem is érdekel egyelőre, csak élek napról-napra, próbálok emészteni a felszín alatt, és soha többet nem annyira magamba zuhanni, mint Karácsony tájékán. A magánrendelőmből jövök éppen, bár a szerelésem nem feltétlenül ezt sugallja, de egyszerűen szükségem van arra, hogy hangsúlyozzam a nőiességemet, máskülönben rongyokban járnék, és minden alkalommal az jutna eszembe, hogy mit művelt velem az a magányos szemétláda. Az alfám utasítására… Szóval ebből sem kérek, és igenis erős leszek a felszínen, mert másképp nem megy. A kórházban egyébként fizetés nélküli szabadságot kértem, nem bírnék most ott dolgozni, egy darabig biztosan nem, de amint megemésztettem az ott történteket, visszamegyek. A múlt év vége elég sok tanulsággal szolgált a számomra, köztük a legfontosabb az, hogy ne segítsek mindenkinek, aki rászorul, mert nem biztos, hogy úgy fogja meghálálni, aminek tudnék örülni. Érthető módon ilyen göncökben nem mehettem motorral, úgyhogy taxiztam, most pedig már épp a Hotel előcsarnokában vonulok végig, és csak akkor torpanok meg, amikor meglátom Hattiet. Tudtam, hogy a falkában van, de úgy véltem, nem én vagyok az, akinek oda kell mennie, hogy hello, de jó, hogy látlak, igazán belemászhattál volna már a képembe korábban, ha egyszer itt vagy. Gondolom, feladata volt, így oka is arra, hogy ne jelentkezzen, de… valahogy most még ez is rosszul esik. Nem baj, majd… lesz olyan minden, mint Sydneyben. Talán. Remélem. - Szia Hattie! Mégis mit ücsörögsz itt? Miért nem mentél fel? Célzok a negyedikre, elvégre, ott a falka főhadiszállása, és bár tudomásom szerint nincsen itt szobája, de attól még a közös helyiségeket nyugodtan használhatta volna. Huppanok le mellé, bár felőlem fel is mehetünk, de ezt majd döntse el ő, elvégre nem tudhatom, hogy miért van itt. Lehet, hogy nem is miattam, hanem vár valakit, szóval, fel is pattanok rögtön. - Ööö… kit vársz? Zavarok esetleg? Mostanában mondjuk nem szokott érdekelni, ha valakinek útban vagyok, de Hattie azért mégiscsak más…
Hattie D. van de Vliert
Felderítő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 173
◯ HSZ : 80
◯ IC REAG : 93
◯ Feltűnést kelthet : Ha nem hord kontaktlencsét, akkor a jobb szeme világoskék, bal szeme borostyán színű. (Farkasának mindig.)
A várakozás szinte mindent elfeledtet velem. Még azt is, hogy mennyire tartottam tőle, hogy majd a gyomrom a torkomba ugrik, s nem tudok megszólalni. Nem azért, mintha olyan sokat kellene várjak, egyszerűen csak azért, mert sikerül kikapcsolnom magam. Az érzékeim éberek ugyan, de az elmém valahol olyanná válik, mint a tenger sós vize által nyaldosott, kihalt, végletekig nyugodt homokpart. Csak akkor szűnik meg ez az idill, s adja át magát egy másfélének, amikor megérzem Bells jelenlétét. Ajkaimra mosoly szalad, kedves, barátságos, cseppet sem művi mosoly. Igaz ugyan, hogy a mosolyom az én kosztümöm, de most nem azért vettem fel, mert el akarom vele rejteni magam. Egyszerűen csak örülök Bellsnek, még akkor is, hogyha tudom: lesz sok minden, amit meg kell magyarázzak neki, s biztos lesznek kérdései, melyekre nincsenek válaszaim. - Szia Bells! - köszönök, s fel is kelnék ültemből, ha ő nem ülne le mellém. Visszadőlök hát a fotel támlájának, s csak nemes egyszerűséggel megvonom a vállamat. Nem, nem szoktam ilyet tenni, azokban a körökben, ahol mostanság mozgok, kifejezetten illetlen lezserség az ilyen. De itt és most nem vagyok vezető, nem vagyok a hadseregben, s nem kell megfelelnem senki emberfia elvárásainak. Itt egy az egyben az vagyok, aki akarok. Bizonyos keretek között. - Nem tudom. - vallok színt őszintén. - Valahogy nem vonzott különösebben a gondolat, hogy felmenjek. Nem vagyok vendég, tudom, tisztában vagyok vele. De mégis, olyan régóta élek a feladatom – és egyebek – miatt az Innen kívül, s ezzel tulajdonképpen a Falkám peremén, hogy kicsit minden alkalommal nehezemre esik a visszarázódás oda, ahová tartozom. Elgondolkodásnak tűnhet hallgatásom, ám valójában semmi nem jár a fejemben. Nem rejtem magam annál masszívabb pajzs mögé, mint amilyet a hadseregben használok, sőt. Fort Wainwrighton kívül néha még lazább is vagyok annál, mint amilyennek lennem kellene. Hallgatok hát, mert ugyan tudnék mit mondani, de valamiért mégsem tolulnak már ajkaimra meggondolatlanul, fecsegőn a szavak. - Te engem soha sem zavarsz! - bukik ki belőlem a frázis, mely üres is lehetne, ha nem találkoztunk volna Sydneyben, s nem lennék benne biztos – vagy tévedek, vagy nem – hogy Bells pontosan tudja, hogy ezzel mennyire őszinte vagyok. - Rád vártam, ami azt illeti. Ennyi, kimondtam. S a várt gyomorfelugrást most érzem meg torkomban. Hiszen rendben, őt vártam, hozzá jöttem. De mit is akartam neki mondani? Mi az, amit tudnék mondani arról, hogy miért nem kerestem ezelőtt? Hazudhatnék, de nem fogok. Egyrészt, mert nem szeretek, másrészt meg azért, mert hazugságok sem jutnak eszembe olyanok, amik elég magyarázatul szolgálnak. Hallgatok hát, megint, s mintegy önzésből fakadón átdobom neki a labdát, kezdjen vele, amit akar. Megölelném legszívesebben, de nem mozdulok. Talán csak gondolatban küldöm felé a képet, mely halványan hasonlít önnönmagunk régi, ölelkező képére. Nem tudatos az egész. Egyszerűen csak így sikerül.
- Fura ilyet hallani. Jegyeztem meg, bár mi tagadás, mostanság engem sem vonz ez a gondolat, de nekem azt hiszem, elég nyomós okom van rá. Mindenáron el akarom kerülni Castort, mert nem vagyok benne biztos, hogy be bírnám fogni a szám, ha szemben állnék vele. Vagy épp az ellenkezője, hogy minden sértettségem ellenére sem mondanék semmit. Utóbbiért utálnám magam, előbbiért valószínűleg kapnék a fejemre. Egyiket sem szeretném. Épp ezért nem fogom tovább firtatni, hogy vajon Hattie miért itt várakozik. - Valóban? Kérdeztem vissza, és a frissen éledező énemet el is folytom magamban, aki szíve szerint gyakran alkalmazná az iróniát, és jelen esetben megkérdezné, hogy mióta is van a másik a városban. Mindegy. Nem érdekel, a lényeg, hogy itt van, nem? Az enyhe csalódottságomat elég a listám aljára biggyeszteni, nem olyan fajsúlyos, ez tény, de mostanában kicsit sok a jóból. Tudom én, hogy őszinte, csak épp most annyira nem tud meghatni a dolog. Egyébként, én is marhára sokra mentem a nagy őszinteségemmel. Semmire. Egy roncs vagyok, a felszínen díszes, csinos, tökéletesen ápolt, de belül nincs semmi. Már nincs. Elvették. - Rám? Miért? Azaz… miért most? Változott valami? Már persze az egyértelműt kivéve. Nincs őszinte, valódi, szikrázó mosoly. Az a Bells, akit ő ismert, az utóbbi hónapokban olyan dolgokon ment keresztül, amit a legnagyobb ellenségemnek se kívánnék. Egyszerűen nincs sehol, és nem tudom, hogy meg akarom-e egyáltalán keresni. - Mit szeretnél? Kérdezem meg végül valamivel lágyabban, mint az előbbi, dorgálásnak is beillő kérdéshalom esetében, de többet én ugyan nem fogok segíteni a helyzeten, mert… most nem vagyok jó fej.
Hattie D. van de Vliert
Felderítő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 173
◯ HSZ : 80
◯ IC REAG : 93
◯ Feltűnést kelthet : Ha nem hord kontaktlencsét, akkor a jobb szeme világoskék, bal szeme borostyán színű. (Farkasának mindig.)
Nincs okom megsértődni, vagy megütközni azon, ahogyan Bells reagál. Ettől függetlenül nem mondom, hogy jólesik. Nagyon nem. Legszívesebben megforgatnám a szemeimet, mert ez az, amit előcsalna belőlem a sértődöttség, de szerencsére régen túl vagyok azon, hogy ne legyek tökéletesen ura vonásaimnak. A mosolyom sem tűnik el, éppen csak átlényegül: őszintéből ismét kosztümmé változik. Olyan kosztümmé, mellyel el akarom tüntetni minden belső vívódásomat. Szomorú lettem hirtelen. Ha egyedül lennék, talán sírnék is, s biztos vagyok benne, hogy fogok is. Otthon, Derek pólójában feküdve közös ágyunkban, a tábor védelmében. Sírok majd az emberi lényemben, s az üvöltést meghagyom farkasomnak. Most viszont egyikre sem vetemedem. - Te változtál! - jegyzem meg csendesen. Nem szemtelenkedni akarok, nem megfeddni őt, semmi ilyesmi nem hallatszik ki hangomból. Egyszerűen csak nem tudom magamban tartani, s úgy érzem, hogy nem is kell megtennem. Történt akármi az elmúlt évek alatt, még mindig a barátnője vagyok – gondolja akárhogyan – és megengedhetem magamnak, hogy ilyet mondjak neki. Még akkor is, hogyha meg fogom inni a levét. Így, vagy úgy. Nem vagyok teljesen süket a világ dolgaira. Az, hogy bezártam magam a falaim közé, s tökéletesen elég volt nekem, hogy Alfám eltemetett a hadseregben felderítés címén, ettől még hallottam ezt-azt. Bellsről is. Értem a keserűségét, nem is mondom, hogy nem tartom jogosnak, bár nem ítélhetek se jó, se rossz irányba az információmorzsáimból. Most viszont nem érzem megfelelőnek az időt arra, hogy rákérdezzek bármire is. - És én is változtam. - teszem még hozzá, mert az igazsághoz ez is hozzátartozik. Én is elvesztettem valakit, aki fontos volt nekem, aki miatt az eltelt évek során nem kerestem kapcsolatot másokkal. Hibáztam, mert egyedül maradtam, s most szívhatom a fogamat. Legfőképpen azért, ahogyan Bellsszel állnak a dolgaink. - De úgy gondolom, hogy ez nem ok arra, hogy változzon az, ami köztünk van. Van. Nem volt. Egyszerűen a múlt idő gondolatát sem vagyok hajlandó elfogadni a barátságunkat illetően. Komoly lettem, kevésbé hebrencs, de Bellst illetően még mindig ugyanaz vagyok, aki régen voltam. A ragaszkodó, a barát, az, akibe sok-sok évvel ezelőtt beléégett egy bölcs mondás. „Kell a barát. A megértő társ, aki hibáinkkal együtt szeret, s ha fojtogat a magány, hozzánk tapad, de nyomban újra leválik, mikor újra magányra vágyunk. Mert mindent érez, mindent tud, ami számunkra fontos. Az érintése maga a biztonság, amikor megfogja a kezünk. S jelen van akkor is, ha távol van. Mert a fő jellemzője, hogy van. Hogy létezik és bármikor feléje nyúlhatunk.” - Mit szeretnék? Nos, az jórészt attól függ, hogy te mit engedsz meg nekem. Nekünk. Mondhatnám még, hogy azért jöttem, hogy vele legyek. Hogy elmondhassa mindazt, ami bántja. Mondhatnám, hogy nem vagyok vak, s érzem, hogy nem önmaga. Mondhatnám, de nem teszem. Rég levetkőztem már a piócaságom ezen formáit. Ha elküld, hát el fogok menni. Ha cinikus lesz, hát el fogom tűrni, majd egy ponton túl szintén itt fogom hagyni. Ám egy biztos, ezt már nem tagadhatom magam előtt: nap nap után vissza is fogok jönni, s hagyom majd neki, hogyha akar, akkor átgázoljon rajtam. Addig hagyom majd, amíg újra nem bízik meg bennem, s el nem hiszi, hogy én soha többé nem megyek tőle sehová. Hogy tulajdonképpen akármi is történt, lélekben eddig sem mentem el.
- Igen… Hajtom le a fejem, és nem, nem fogom elmondani, hogy mindez mennyi álmatlan éjszakát okozott nekem, mennyi könnyemet itta be a párnám, és mennyire megviselt az, hogy amilyen vagyok, nem jó, mert csak szenvedést hozok a saját fejemre. Hiába vagyok kedves, vidám, hiába akarok mindenkinek jót, mégis megszívom. Nem, nem mehet így tovább, mert ha a boldogság nem is jár, de tiszteletet azért szeretnék, meg elkerülni azt, hogy az orrom előtt mészárolják le a betegeimet. - Lehet, ezt még nem tudom. Reagáltam arra, miszerint ő is változott volna, de a pajzsom rejteke mögül nem voltam hajlandó előbújni, és külsőleg nem igazán észleltem semmit, vagy csak vak voltam rá, nem tudom. - Igazad van, de a kötelező körökön kívül nem bírok több alakoskodást, és mindenkivel jópofizni akkor is, ha legszívesebben egész nap csak bőgnék. Ha másból nem, ebből tudnia kell, hogy alapvetően rendben vagyunk, máskülönben nem mondanék neki ilyet. Esélyes, hogy senki más nem hallhatna ilyesmit a számból, Nora talán, a múltkori kedvessége jót tett a lelkemnek, de azt is tudnám, hogy az esendőségem biztonságban van nála. Mint ahogy Hattienél is. - Muszáj rébuszokban beszélni, Hattie? Itt vagyok, ha nem lennék nyitott rád, elsétáltam volna melletted. Talán kegyetlenül őszinte vagyok, de jelenleg nem megy a véleményem csodás köntösbe csomagolása, egyszerűen csak kimondom, amit gondolok, aztán a társaságom kezdjen vele, amit akar. S igen, tényleg megtettem volna, ez a verzióm igen, bár lehet, hogy megbántam volna, mire felérek a szobámba, de ideje kinőni azt, hogy mindenkinek meg akarja felelni, én legyek a jóskilány, aki egy rossz szót nem szólna senkinek, és a légynek sem ártana. - De nem leszek jó társaság. Akármilyen is voltam akkor… most nem olyan vagyok. Tudom, hogy látod, de a miheztartás végett azért el is mondom. Sóhajtok fel, aztán ismét az arcára pillantok, hiányzott, igen, borzalmasan, de nem fogom kimondani. Akinek utoljára mondtam, az a városból való távozást választotta helyettem, és még csak egy pillanatig sem gondolt bele, hogy mit szenvedtem el azért, mert ő hibázott. Nem… még arra sem futotta, hogy rendesen elbúcsúzzon. Ökölbe szorultak a kezeim, összepréseltem az ajkaimat is, inkább a haragra koncentráltam, mint a lelki fájdalomra, csúnya lett volna, ha itt elsírom magam.
Hattie D. van de Vliert
Felderítő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 173
◯ HSZ : 80
◯ IC REAG : 93
◯ Feltűnést kelthet : Ha nem hord kontaktlencsét, akkor a jobb szeme világoskék, bal szeme borostyán színű. (Farkasának mindig.)
- Most nincs is rá szükség, hogy tudd. - zárom le ezzel a saját magamról való diskurzust. Nem akarom kizárni, egyszerűen csak az a véleményem, hogy nem kell neki még az én bajom is, főleg, mivel az sehol sincsen az övéhez képest. Feleslegesnek tartom már azt is, hogy egyáltalán megemlítettem neki a magam változását. Olyan lényegtelen az egész. Kár volt szólnom róla. De ott, akkor, az előbb nagyon is adta magát a dolog. - Közöttünk nincsenek kötelező körök. Te tanítottál meg arra, hogyan kell folyamatosan mosolyogni, s te voltál az egyetlen, aki pontosan tudta, hogy milyen gyenge is vagyok. Szerinted azt várom tőled, hogy jópofizz velem? - kérdezem csendesen. - Engem nem érdekel a kirakat. Én inkább lennék a váll, amin sírhatsz, semmint a néző, aki hamis mosolyodban gyönyörködik. Nagyon mélyen elrejtve cseng némi keserűség a hangomban, de nem tudom, hogy észleli-e. Nem is igazán akarom, hogy észlelje, hiszen nem miatta vagyok keserű. Az bánt, hogy nem voltam itt, amikor mindazon dolgok történtek vele, melyektől így megváltozott. Az bánt, hogy nem tudtam neki segíteni a megelőzésben. Mert feladatom volt. Mert túlzottan jó katona lettem. Olyan, aki először cselekszi azt, ami a parancs, s csak utána szemléli meg a dolgokat az érzelmeivel. Olyan, aki akkor is parancsot teljesít, hogyha a szíve kettétörik közben. Tudom én, hogy ezt nem sokan értik meg, ezért nem is feszegetem a kérdést. Nyílt tekintettel nézek Bellsre, kétféle színű szemeimmel arcát simogatom. Úgy szeretném megint látni a boldogságát, látni felhőtlenségét. De az az út ködbe vész. Felsóhajtok. - Nem, nem muszáj. - hajtom le fejem. Kikívánkozna még egy „ne haragudj” is, de nem préselem ki magamból. Túlzott ömlengés lenne, olyasmi, mintha a puszta létemért kérnék bocsánatot. Nem gondolom, hogy segítenék rajta vele. - Azt kellene erre mondjam, hogy nem érdekel, mert nekem így is az vagy, aki akkor voltál. De ez nem igaz. Nagyon is érdekel. Jó társaság? Ugyan kit érdekel? Nem szórakozni jöttem, hanem segíteni az egyetlen barátomon. Ha kér belőlem, akkor meg is teszem, legalábbis megpróbálom. Elsőnek talán azzal, hogy meglépem azt, amire hiszem, hogy vágyik. Vagy azért, mert róla hiszem, hogy szüksége van rá, vagy azért, mert nekem van rá szükségem. Vagy mindkét ok miatt. Felemelkedek ültemből, elé lépek, s a kezemet nyújtom felé. Amennyiben elfogadja, úgy felhúzom őt ültéből, s ha még mindig nem tiltakozik, úgy megölelem őt. Pár szívdobbanásnyi időre hagyom, hogy elragadjanak az érzelmeim, s ahogy a válla fölött nézek hátra, szemem sarkában megjelenik egy halvány könnycsepp is. Nem engedem ugyan útjára, már rég nem teszem. Most nem nekem kell sírni, nem én vagyok az, akinek erre van szüksége. Illetve.. talán de, de önmagam szükségletei kicsit sem érdekelnek. - Bocsáss meg, kérlek, ha valaha is megbántottalak! - súgom fülébe, ha ugyan még mindig nem bontakozott ki az ölelésemből. Nem szorítom magamhoz, amikor akar, akkor bontakozik ki karjaim közül. Elmondtam amit akartam, s ha hagyta, akkor megtettem azt is, amit szerettem volna. Remélem, hogy nem ártok vele. Nem akarom még jobban tetézni bajait. Hacsak nem tartóztat, úgy lassacskán elengedem. Kérdőn pillantok rá, s a fejemben megfogalmazódó őrültségnek tűnő kérdést szinte gondolkodás nélkül teszem fel. - Van valami, amiről azt gondolod, hogy szeretnéd megtenni, mert akár egyetlen szívdobbanásnyi időre, de jobb lenne a kedved tőle? Ha erre most azt mondja, hogy igen, engem akar megtépni, isten bizony hagyni fogom neki. Nem ismerem olyannak, mint aki ilyesmit szólna, de ő maga mondta, hogy már másféle nő. Állok elébe, lesz, ami lesz.
- Vigyázz, mit kívánsz… folyamatosan azon vagyok, hogy ne bőgjem el magam, de ha ezt csinálod velem, akkor el fogom. Legalább akkor… ne itt, és ne most. A sóhajom gondterhelt volt, reszkető, és tudtam, hogy valóban nem vagyok messze attól, hogy sírni kezdjek, de itt nem akartam, nem lehetett. Ha tartani akarom magam ahhoz, hogy mások ne lássanak gyengének, akkor ezzel várnom kell, míg fel nem érek a szobámig. - Ne haragudj, nem igazán vagyok a tapintat mestere újabban. Ismerem be, és tudom is magamról mindezt, csaképp nem nagyon érdekel. Most nem szeretnék mások érzéseivel foglalkozni, mert egyszerűen nem megy. A sajátjaimat sem tudom feldolgozni, nem esne jól mások problémáit a nyakamba venni. Tudom, hogy Hattievel is van valami, nem vagyok süket a szavaira, ahhoz viszont most gyenge és gyarló vagyok, hogy rákérdezzek, így inkább hallgatok. Meg fogom tenni, később, mert elfelejteni képtelen leszek. Azt is, ahogy most viselkedem. Nem akarok ilyen lenni, de ha egyszer elvesztettem a hitem a világban és önmagamban… Sokáig úgysem mehet így, de ugyanaz már sosem lehetek. Azt a lányt kiirtották belőlem. Sokan kellettek hozzá, de legyőztek. - Meg az sem igaz, hogy az vagyok, aki akkor voltam. Vonom meg nyeglén a vállam, fájnak a saját szavaim, fáj az élet, egyszerűen legszívesebben még mindig csak aludnék a kedvenc pizsamámban, és ölelném a kispárnámat, mert nekem már soha az életben nem lesz más, akit ölelhetek. Pár pillanatig értetlenkedve nézek rá, majd megadom magam, és hagyom, hogy felhúzzon, és sután bár, de viszonzom az ölelését. Nem arról van szó, hogy ne lenne őszinte, inkább arról, hogy a bizalmamat a világ, és a benne élők felé képtelen vagyok visszaállítani, és szabadulni attól a gondolattól, hogy akiket közel engedek, azok előbb-utóbb elhagynak. - Hattie, ne csináld ezt… Susogom, és próbálom elfojtani a könnyeimet, mert újabban igenis szégyellem őket. Gyengeségről árulkodnak, én pedig nem akarok többé gyenge lenni. - Nincs mit megbocsájtanom. Mondom ki végül, mert tudom, hogy feladata volt, de olyan nehéz lenyelnem ezt a békát, bár egyszerűbb ezt is Castor fejére testálni, őt meg újabban nagyon nem kedvelem, szóval még ideális is a dolog. - Hmm… valami őrültséget szívesen csinálnék. Tudod, olyat, amit régen sosem tettem volna. Mondjuk, valami jó kis adrenalinfröccs szerintem jót tenne, de nem tudom, ilyesmire van-e lehetőség a városban. Gondolkodom el miután kibontakoztam az ölelésből, mert ezek a nagy érzelmes jelenetek most csak tovább fájdítják a szívem, és az nem igazán hiányzik jelenleg. - Bevallom, az utóbbi időben semmi nem érdekelt a munkámon és Rayen kívül, és nem igazán ismerem a várost úgy, ahogy kellene. Szóval, ha majd túl vagyunk ezen az őrültségen, amire még ötletem sincs, mi legyen, akkor eljössz velem motorral körbenézni? Mármint, felülsz mögém, nem kell neked is motoroznod. Javítom ki gyorsan magam, bevallom, nekem jól esett volna némi száguldozás, lehet, hogy meg is fogom tenni, azt viszont Hattie nélkül, mert ha elszalad velem a lóerő, akkor nem szeretnék más fejére is bajt hozni.
Hattie D. van de Vliert
Felderítő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 173
◯ HSZ : 80
◯ IC REAG : 93
◯ Feltűnést kelthet : Ha nem hord kontaktlencsét, akkor a jobb szeme világoskék, bal szeme borostyán színű. (Farkasának mindig.)
Miközben ölelem őt, folyamatosan egy régi, közös élményünkre gondolok. Még Sydneyben voltunk, beszélgettünk egy kerítés tetején ülve, s a lovakat bámulva. Bells nevetett, tincseit szerteszét fújta a szél. Át akarom adni neki az emléket, olyannyira át akarom adni, hogy talán nem is türtőztetem magam. A képességem csalja elő belőlem mindezt, az a képességem, melyet nem sokat használok, mert még nem uralom igazán. Fiatal vagyok hozzá. Ha adok is át valamit az emlékből, az legfeljebb Bells hallására hat, nevezetesen hallhatja halványan saját nevetését. Vagy nem. A tudattalan képességhasználatnak az esetlegesség az ára. Észre sem veszem, hogy mit teszek. - Ne szégyelld magad! - célzok ezzel arra, hogy nagyon is ismerős számomra az, amikor gyengeségnek tartja valaki a könnyeit. Én is túl vagyok már azon, hogy nyilvánosan sírjak, nem engedem meg magamnak, kérgem van, melyen mindez nem tör át. Ám annyi megtört lelket látok magam körül, hogy mások könnyei egyáltalán nem tűnnek számomra megbocsáthatatlan gyengeségnek. Bellséi pedig pláne nem. A szavai hallatán felmerül bennem egy ötlet. Még mielőtt a motorozásra rábólintanék – ő, mennyire szeretek a nyeregben ülni, s Derek mennyire mérges volt rám, amikor az egyik afganisztáni küldetése során én motort vettem magamnak – el is mondom Bellsnek, hogy mire gondoltam. - Eljöhetnél velem Fort Wainwrightba. Szabad bejárásom van az edzőtermekbe, s a lőtérre is. Hidd el nekem, nincs annál bizsergetőbb, amikor olyas valakit képzelsz a fegyvered csöve elé, akibe szívesen eresztenél egy tárnyi golyót. Nem mondom, hogy kit kellene elképzelnie, nem tudhatom. Az se biztos, hogy illendő lenne rákérdezzem. Egy biztos, nagyon szívesen megtanítanám Bellst lőni, hacsak nem tanult már meg az évek során. - Szívesen motoroznék veled. Egész rákaptam a száguldásra az elmúlt pár évben.. Vettem is magamnak egy saját motort. Nem mondom, hogy ezzel a cselekedetemmel osztatlan sikert arattam, de szeretek járni vele. Ritkán teszem, de szeretem. Mosolyom ismét olyan fénnyel tündököl egy pillanatra, mint a legelején. Talán egy kicsit megnyugodtam. Talán hiszem már, hogy minden rendbe jöhet. S azt is hiszem, hogyha én hiszek valamiben, azt el tudom hitetni másokkal is. Jelen esetben Bellsszel. Szeretném, hogy boldog legyen. Vagy legalább boldogabb. - Én sem járok sokat a támaszponton kívül. Ha gondolod, felfedezhetjük együtt a várost. És.. - kezdek bele tétován. Ha már ez a Ray szóba került, szeretném, hogyha tudna rólam valamit. Vagy legalábbis emlékezne velem kapcsolatban valamire. - ..ugye tudod, hogyha akarsz, bármit elmondhatsz nekem? Nem ítélkezem. És nem kérdezek, mert nem akarok feltépni sebeket.
Fogalmam sincs, hogy próbálkozik valamivel Hattie, ha tudnám, valószínűleg lejjebb ereszteném kicsit a pajzsom, hogy sikerülhessen, így azonban marad az áldott tudatlanság, és saját nevetésem sem csendül a fülembe. - Van miért, legyen elég ennyi. Csóválom meg a fejem. Nem, a könnyeim csak az enyémek, és azok is maradnak most már. Többet más nem fog sírni látni, épp elég volt már így is. Inkább hagyom, hogy elterelje a figyelmemet a programlehetőség, és a tény, hogy akkor nem kell a nap hátralévő részét a negyediken töltenem. Mondjuk, jobbára ki sem dugtam az orrom a szobámból, de attól még ott voltam fenn. - Bevihetsz engem is? Mindig is meg akartam tanulni lőni, lett volna rá lehetőségem, de nem jutottunk el odáig. Vontam meg a vállamat, mert hát, ez is csak egy üres ígéret marad már a többi közül, fölösleges is gondolni rá. Viszont attól még igenis szívesen megtanulnék lőni, és nem is baj, ha ez valaki máshoz fog kapcsolódni, nem Rayhez. - Jó ötlet egyébként. Bólintottam rá végül. Nem mondom, hogy még életemben nem lőttem, de nem olyan sokszor, és nem is tanultam meg rendesen minden csínját-bínját. Ehhez persze nyilván idő kell, de üres óráimat szívesebben töltöttem volna Hattievel a bázison, minthogy itt időzzek a szállodában. - Ohh, neked is van motorod? Én is vettem mielőtt idejöttem, annyira nem illett hozzám, hogy muszáj volt. Erre azért egy kicsit elmosolyodtam, mert lám, egymástól sokezer kilométerre is hasonlóképp cselekedtünk. Ez egészen bájos, kicsit visszacsalja a közös emlékeinket. - Nagyon szívesen felfedezem veled a várost. Bólintottam, a következő szavai hallatán pedig első körben csak némi fejcsóválásra voltam képes, egyelőre biztosan nem akartam erről beszélni, noha tudom, hogy akkor lépnék rá a feldolgozás felé vezető útra, de most még túlságosan fáj ehhez minden, és inkább megkímélném magam tőle. Jobb lesz így. - Talán majd egyszer. Mondok végül ennyit a témával kapcsolatban, mert való igaz, hogyha valakinek el fogom mondani egyszer, az ő lesz, de legszívesebben sohanapján tenném meg. Elfeledni, azt szeretném, milyen kár, hogy nem lehet. - Akkor… lövöldözés vagy motorozás? Mondjuk, bármelyik is, nekem fel kell mennem átöltözni.
Hattie D. van de Vliert
Felderítő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 173
◯ HSZ : 80
◯ IC REAG : 93
◯ Feltűnést kelthet : Ha nem hord kontaktlencsét, akkor a jobb szeme világoskék, bal szeme borostyán színű. (Farkasának mindig.)
- Természetesen be! - tolul ajkaimra a nem egészen száz százalékos igazság. A természetestől nagyon messze van az, hogy bevihetem őt. Engedélyt kell majd kérjek – utólag is megtehetem, ennyi haszna van annak, hogy jó viszonyt ápolok Cruz tábornokkal, aki az ilyesmikért felel – és mindent le kell papírozzak. Korrekt indokot kell majd találjak arra, hogy miért vittem be egy civilt, de azt gondolom, hogy nem lesz ezzel gond. Sem Bellsnek, sem másnak nem kell hazudjak. Halványan mondjuk felrémlik bennem, hogy Castort esetleg értesítenem kellene arról, hogy egy másik betolakodót is viszek az őslakosok területére, de azonnal el is hessegetem ezt a gondolatot. Elvégre egyesültünk, nincs semmi, ami miatt ne mehetnénk be Bellsszel a Wainwright támaszpontra. - Nem egy nagy durranás a hely, úgy értem éppen nagy felújítások zajlanak, s a katonák nem mindig a finom modorukról híresek, de biztos vagyok benne, hogy nem fognak kinézni maguk közül. Majd neked adom az egyik, még katonaéveimből megmaradt gyakorló egyenruhámat, s akkor aztán teljesen beleolvadhatsz a közegbe. Tudom, hogy ilyet nem lehet, legalábbis akkor nem, ha a katona, akinek a ruhájáról van szó, még állományban van. Én viszont már hosszú évek óta csak katonafeleség vagyok, a ruhám is csak amiatt maradhatott meg, mert derek elintézte nekem még Fort Marshallban. Bells tehát felveheti, én meg majd mást húzok magamra. Úgyse szívesen jelenek meg abban, ami ilyen élénken tolja képembe a múltamat. Szerettem katona lenni, de jobban szerettem Derek mellett élni. Mára mindegyiknek vége van. (Bár kacérkodom a gondolattal, hogy újra belépjek a seregbe. Csak azért nem tettem meg eddig, mert félő, hogy áthelyeznének másik támaszpontra, s nekem itt a falkám, itt van már mindenem. Dolgom van itt.) - Van, igen. Még Dél-Karolinában vettem, amikor Fort Marshallban állomásoztunk. A férjem.. - elhallgatok egy pillanatra, majd kissé komorabban a szántnál hozzáteszem - ..a néhai férjem Irakban volt, nekem új volt még a bázis, hát kellett valami, amivel lekötöm magam. Megtanultam hát motorozni, s vettem egy motort. Majdnem válás lett a vége, de aztán sikerült megértessem vele, hogy nekem is van egyéniségem és azt csinálok, amit akarok. Kedélyesen beszélek Derekről, mindannak ellenére, hogy borzasztóan fáj a halála. Nem bánom egy percig sem, hogy beleszerettem, de tulajdonképpen felelőtlenség volt. Ember volt, nem is akartam, hogy más legyen, tehát nem volt hosszú jövőnk. De én belementem, mert életemben először akartam egy férfit, s úgy voltam vele, elfogadom, akármit is hoz a sors. De a sors szűkmarkú volt, s még a lehetőségeinkhez képest is rövid idő jutott nekünk. Mindegy most már, fejlődtem általa, tanultam belőle. Többé nem adom szívemet ember férfinak.. s valószínűleg vérfarkas hímnek, senki élő fiának sem. - Legyen lövöldözés. Én kocsival jöttem ide, nem tudom felajánlani, hogy pattanjunk motorra és ruccanjunk át a bázisra. De egy következő alkalommal szívesen jövök eléd motoron, s akkor száguldozhatunk. - kacsintok rá. - Megvárjalak itt, vagy..? - nem fejezem be a mondatot, hadd fejezze be ő. Nem akarom ráerőltetni magam, ha nem kívánja, hogy felkísérjem, akkor nem fogom. Hagyom, hogy döntsön, hiszen kettőnk közül ő szorul most több előzékenységre, nem én. Én csak alkalmazkodom, s azt is szívesen teszem.
- Én jelenleg még a Taj Mahalt sem találnám nagy durranásnak, úgyhogy nekem aztán teljesen mindegy, mifélét művelnek éppen ott. Felőlem a feje tetején is állhatna az egész támaszpont, az sem hatna meg. Reagáltam rögtön, és valóban kevés dolog volt, ami jelenleg ilyen szinten érdekelt volna. Azon sem lepődnék meg kifejezetten, ha valaki mondjuk rózsaszínre festené a szállodát. Mondjuk, kicsit azért vicces lenne, és megnézném Castor fejét, hogy milyen képet vág rá, biztos nem tetszene neki kifejezetten. - Na, katonaszerkót még nem hortam. Egyébként, jó vagyok a beolvadásban… Kacsintottam, elvégre, Eskának köszönhetően el tudtam volna tűnni szem elől könnyedén, de úgy aligha lövöldözhettem volna, úgyhogy nem fogom megtenni, mert szerintem most jól jönne, hogyha ilyesmivel vezetném le a feszültséget. Van pár személy, akiket oda tudnék képzelni a céltábla helyére. Jelenleg sokkolóan hosszú a lista, pedig eddig teljesen üres volt, egyszerűen senki nem tudott annyira kihozni a sodromból, hogy ilyen gondolataim támadjanak, de a világomat gyökerestül kitépték a helyéről, és fejre állították… - Basszus… hogy én mekkora gyökér vagyok. Vörösödött el a képem, amikor meghallottam, hogy a férje halott. Ha akartam volna, sem lettem volna képes tahóbban viselkedni. Bár nem tudom mikor, és hogyan történt, de azt hiszem, ez súlyosabb, mint az én problémám. Nekem nem halt meg senkim, vagyis, konkrét hozzátartozóm nem, csak épp kilcenc kis betegem. Mondjuk, engem ez épp annyira megviselt, mintha valamely családtagomat vesztettem volna el, noha az már nekem rég nincsen, és nem is lesz az életben, mert férjhez nem fogok menni, gyerekeket meg nem szülhetek. Nem mintha akarnék erre a világra, hogy ne érjék meg a felnőttkort, mert valami barom reggelinek nézi őket. - Nagyon sajnálom, Hattie! Most én öleltem meg, bár ez inkább csak futó ölelés volt, viszont semmiképpen sem őszintétlen. - Rendben, akkor lövöldözés. Bólintottam, majd legyintettem Hattie felé gyorsan, nem kell felkísérnie, mert akkor biztosan sokkal tovább tart a készülődés, szóval gyorsan megjárom, és kész. - Szerintem fölösleges, így lesz a gyorsabb. Öt perc, és jövök! Azzal már el is száguldottam, a szobámban körül sem néztem, kár lett volna, mert igencsak trehány voltam újabban, ezért is jobb, hogy Hattie lenn maradt, most nem győzne csodálkozni, hová lett a pedáns Bells. Hát hagyjuk. Rögtön kikapok egy farmert, egy egyszerű felsőt, meg a fegyverem is előveszem, és a magassarkú cipő helyett kényelmes csizmába bújok, amitől épphogy felülről súrolom az 160 centit, de hát, na, sosem voltam épp égimeszelő. Így azért lényegesen lazábbnak érzem magam. Tényleg nem telik el öt percnél több, mire már száguldok is lefelé, és úgy tűnik, kicsit jobb hangulatban állítok Hattie elé az új szerelésemben. Még egy kémszínű pufikabátot magamra aggattam, hogy takarja a fegyverem, de egyébként ennyi. Van amúgy fegyvertartásim, azt legalább elintéztük, még ha lőni nem is akadt alkalmam. - Részemről mehetünk, de sosem jártam még arra, úgyhogy innentől tiéd a terep. Nyilván a kocsijával megyünk, ha már azzal jött, szóval én elindulnék a parkoló felé, hacsak nem máshol állt meg, de ha igen, akkor úgyis rám fog szólni.
Hattie D. van de Vliert
Felderítő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 173
◯ HSZ : 80
◯ IC REAG : 93
◯ Feltűnést kelthet : Ha nem hord kontaktlencsét, akkor a jobb szeme világoskék, bal szeme borostyán színű. (Farkasának mindig.)
- Akkor talán a Taj Mahalhoz nem ma megyünk. Történt már ennél nagyobb tragédia is! - mosolygok rá. Nem tudom elítélni amiatt, amiért magába fordult, valószínűleg velem is történhetnének olyan dolgok, ami miatt így járnék. A beolvadásra ejtett kacsintása nem kíván kommentárt, értem, vagy legalábbis érteni vélem az okokat, s nem is firtatom őket. Kedvemre való, hogy kissé felszabadultabbnak látom, ez erősít meg abban, hogy ide kellett ma jönnöm. Van bennem ugyan némi bűntudat, melyet az táplál, hogy előbb is jöhettem volna, de igyekszem a jóra és a szépre koncentrálni, így nem engedek teret neki. Elég, hogyha majd később eszem magam emiatt. - Nem, nem vagy az! - menteni igyekszem a helyzetet, amíg még lehet. Sajnálom, hogy említettem Dereket. Nem illett ide, nem kellett volna, s bánom, hogy emiatt most kellemetlenül érzi magát akár egy pillanatig is. Az én gyengeségem, szerelembe vetett ostoba hitem miatt nem szabadna, hogy veszítsen abból az alakuló jókedvből, melynek halvány csíráit láttam feléledni benne. - Tudom, és köszönöm! - mosolygok rá fáradtan. Ez a mosoly nem egyívású azokkal, melyeket azoknak szántam, akik a bázison nyilvánítottak részvétet nekem. Ebben benne van az elmúlt hetek, hónapok szomorúsága, ez teszi fásulttá, de mégis meg tud maradni mosolynak amiatt, hogy még mindig – s valószínűleg ezután is – szeretem Dereket. Jólesik az ölelése, még ha futó, akkor is. Érzem belőle, hogy komolyan, őszintén sajnálja, hogy kedves velem, hogy még mindig közel van hozzám, s hogy van még reményünk arra, hogy újjáépítsük a régi, biztonságos házunkat barátságunk kis szigetén. - Rendben, megvárlak itt! - bólintok, majd amikor Bells felszalad, én magam a táskám után nyúlok, karomra akasztom azt. A kabátomat a kocsiban hagytam, így nem szükséges azt is magamhoz vennem. Ami azt illeti, tényleg nem viccelt azzal az öt perccel, s ez újabb, ezúttal igazi mosolygásra késztet. Kedvelem, hogyha valaki fel tudja mérni, mire mennyi időt akar szánni, s nem is húzza tovább a kelleténél az időt. A precizitásomat igen magas fokra emelte ilyetén – is – a hadsereg. A fegyvert a kabátja alatt nem látom, így egyelőre nem észrevételezem, de az biztos, hogy elismeréssel fogok adózni neki. Meg pár kérdéssel is, melyek ugyan lehet, hogy kényes felszíneket fognak kapargatni, de muszáj lesz őket feltegyem. Minden attól függ, hogy milyen típusú a fegyvere. - Te aztán tényleg gyors voltál! - hümmentek elismerően, majd elindulok kifelé a parkoló felé. - Nincs messze kocsival, gyere, ott parkolok! - mondom, s vezetem Bellst a bejárattól jobbra rostokoló, piros színű Jeep Libertyhez. A maga részéről mindig valahogy túlzónak éreztem ezt a színt egy ilyen típusú autóhoz, de nevelt fiam ragaszkodott hozzá, hogy ilyenünk legyen. Ki tudja, milyen megfontolásból. Azt hiszem, hogy valami lánynak kívánt imponálni vele. Nem firtattam túlságosan.
- Egész jól kitanítottalak erre a pozitív életszemlélet dologra… azt hiszem, legalább lesz kitől ellesnem megint a saját világnézetem egy részét. Annyira abszurd, hogy most rám mosolyognak, nem én a világra. Valahogy mégis jólesik a sebzett lelkemnek, hogy apró adagokban, de visszakapom azt, amit adtam. Nem azoktól, akiknek adtam, de nem is ez a lényeg. Örülök, még ha nem is látszik, hogy Hattie most itt van velem, és nagyon remélem, hogy láthatom többet is, mert biztosan jót tenne a társasága. - Már hogyne lennék? Én itt picsogok… azaz, nem picsogok, csak bunkózok, pedig nem halt meg senkim. Tapintatlan vagyok. Szégyellem magam, sajnálom. Áhh, a fene vinné el. Nem lesz ez így jó, sehogy sem az. Mit kellene csinálnom? Nem lehetek folyton ilyen, de az a régi kedves lány sem bírok lenni. Vajon hol van az az oly sokat emlegetett arany középút? Nem okozna fejtörést, ha olyan könnyű lenne rálelni, de én egyelőre képtelen vagyok rá. Bűntudatomat azonban szintén esélytelen elnyomnom, így fejezem ki egy ölelés kíséretében szavaim igazát, másként nem tudom. Őszinte vagyok, tudom, hogy ő is érzi, s közben legszívesebben elásnám magam, mert megöl a szégyen, amiért így viselkedtem vele. Amíg átöltözöm, valamelyest tompul bennem eme érzet, de az biztos, hogy vele szemben nem fogok magamnak megengedni több tuskó megjegyzést, mert nem szolgált rá. Jó, megkereshetett volna hamarabb, de fogalmam sincs, hogy a feladatai megengedték volna-e. Kár már ezen filozofálgatni, a lényeg, hogy most itt van. - Nem szoktam olyasmit állítani, amit képtelen vagyok betartani. Ennyire már persze ismer, de legalább van valami, ami nem változott velem kapcsolatban. A hajamat egyébként befogtam, hogy ne zavarjanak a loknijaim, meg aztán, hullára nem érdekel újabban, miként is festek, mert magasról teszek mindenki véleményére. Ha én jól érzem magam valahogy, az már fél siker, s most a lófarok tökéletesen illik a lelkemben zajongó kamaszos lázadáshoz. - Rendben! S megyek is utána, hogy aztán gondolkodás nélkül bevágódjak a kocsijába, és elinduljunk a bázisára. De hülye szó ez, istenem. Azt hiszem, a baseballban is van valami ilyen kifejezés. Vagy az egy másik sport? Tudja a fene, sosem érdekeltek az ilyesmik. Mindenesetre, útközben csacsogok mindenféléről, mert próbálom kiküszöbölni a korábban említett csorbát, de talán ő ismer annyira, hogy leessen, ezért teszem, nem azért, mert olyan sok kedvem lenne beszélgetni.
Kezdőlap
